+ 18

New Yorkban más voltam, mint otthon. Amíg otthon csakis a családom körül forgott az életem, itt képes voltam önmagamra is koncentrálni. Megtalálni a boldogságot egy férfi oldalán és akkor, azokban a hónapokban majd években madarat lehetett volna velem fogadni. A munkámban adódó akadályokat is könnyebben küzdöttem le, a telefonos és kamerás beszélgetések alkalmával is sokkal pozitívabb voltam, mint valaha és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy otthon mindenki tudja, miért változtam. Hogy miért lettem vidámabb, pozitívabb és nyugodtabb. Nicholas mellett megtanultam valaki mellett úgy élni, hogy önmagamat sem kellett feladnom. Vele a karácsonyok is sokkalta mézeskalácsosabb illatúak voltak. Mellette puhább volt a kedvenc kötött pulóverem is, édesebb a teám, forróbb a takaróm, ami alá éjjelente bebújtam, hogy álomra hajtsam a fejem. Nick volt a harmadik férfi az életemben, akivel úgy éreztem, hogy otthonra találtam és az első, akivel a tartós otthont terveztem meg, aki mellett el tudtam volna képzelni, hogy aprócska lábak szaladgáltak a nappaliban, aki mellett képes lettem volna megöregedni is, hogy aztán ráncos, májfoltos kézzel nyúljak az övéért és vonjam magam köré az ölelő karjait vénségünkben is. Nicholas egy olyan mentsvár volt, akire mindig is vágytam, akiért a lelkem sóvárgott, de az évek szépen lassan elapasztották bennem ezt a jövőképet. A kapcsolatunk nem egy harmadik fél felbukkanása miatt ért véget, hanem az élet vert közénk éket. A távolság, mert ő nem volt olyan önző, hogy azt akarja, tartsak vele. Nem volt önző és nem volt olyan meggyőző, hogy érte feladjak (megint csak) mindent. Nem akarta, hogy még távolabb kerüljek az első otthonomtól. Nem akarta, hogy miatta feladjam azt az életet, amelyet itt, New Yorkban felépítettem magamnak. Nicholas nem vágyott arra, hogy San Francisco engem is befogadjon és akkor tudatosult bennem igazán az, hogy a mi kettőnk útja elágazáshoz vezetett, ahol neki balra kellett kanyarodnia, én pedig ugyanott maradtam, ahol voltam, ahelyett, hogy jobbra léptem volna. Az igazság az, hogy akkoriban még nem léptem túl igazán a vetélések okozta csorbán, és ha a szeretett férfire is lett volna szükségem, el kellett őt engednem, mert nem láncolhattam magamhoz. Ha az életedben helye van valakinek, vissza fog hozzád találni, tudod jól. Ha szereted és ő is téged, akkor vissza fog jönni.. most, vagy később, de most el kell engedned. Hagyd, hogy menjen. Hagyd, hogy éljen... - visszhangoztak mama szavai a fülemben, ahogy akkor igyekezett ő vigaszt nyújtani. Hagytam őt elmenni, miközben az életem súlypontja áthelyeződött. Képtelen voltam igazán magamra fókuszálni, mert a munka megszállottja lettem, órákkal később is képes voltam a lovardában elidőzni, csak hogy ne kelljen hazamennem - egyedül. Csak hogy ne kelljen végignéznem azt, ahogy Hattie hetyegett szinte minden nap mással. Ám megtanultam abban a kevés időben, amit magamra szántam - befelé fordulni, mert a jóga sokat segített, ahogy a minden másnap hajnali futás is kitisztította a fejemet.
Azt hiszem, hogy igazán ma, ezekben a percekben sikerült Nicholast végleg elengednem, mert a Jude-dal töltött pillanatok felülírták az elvesztést. Felülírták azt a sok fájdalmat és csendes vezeklést, amelyet megéltem. A kék szemek, a borostával fedett arc, a férfias kiállás, a határozott öntudat pedig úgy tűnt, hogy a gyengémmé vált, olyan, akinek képes voltam megadni magam és aki ledöntött bennem olyan korlátokat, melyek nem tudtak, hogy léteztek bennem már hosszú ideje. Emlékszem arra, hogy milyen érzés volt tőle tartani. Emlékszem arra is, hogy milyen érzés volt a szégyentől elsüllyedni mellette, csak mert nem egyezett a véleményünk, ugyanakkor mindezen emlékek lassan a tudatom hátsó szegletébe csúsztak, hogy a helyét felváltsa az izgatott vágy, a megismerés kíváncsisága, az érintés forrósága. Nem kellett félve hozzáérnem, mert most a szenvedély uralt mindkettőnket. Az otthon töltött idő, amikor csak halovány vágyakozás uralta az éjjeleim, most a valósággá vált és Jude minden érintésével élénkebbé tette a korábbi elképzelt pillanatokat. Kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy mi történik, ha nem egymás idegein táncolunk, hanem egyetértés alakult ki köztünk, harmónia és az a jóleső csend, ami békét hoz.
Mégis.. az eső változtatott meg mindent kettőnk közt, hogy idebent perzseljen fel az érintésével és nyögést csalogasson elő belőlem, megadva neki azt, amire vágyott. Hogy ne fogjam vissza magam, és miközben a testem még többért remegett meg a karjaiban, képtelen voltam neki nemet mondani. Érinteni akartam őt, mert vágytam rá. Minden egyes gondolatom körülötte forgott jelenleg - hogy hogyan és hol érintsem őt. Hogy az ajkaim, az ujjaim kényeztessék, míg végül önös érdekeknek is engedve kihasználjam őt. Mert részben ez történt, és ha józan lennék, ha nem vágytam volna rá ennyire, nem itt tartanánk. Még mindig odakint az esőt, a villámokat figyelnénk, de ehelyett a csupasz bőrét érintettem, a kemény férfiasságát.. és ha sikerült volna a hirtelen jött tervem, akkor én maradok felül, s úgy engedve magamba őt hagyta volna, hogy egyszer... ő is csak élvezze... de nem is Jude lenne, ha nem állított volna le. Megmerevedtem egy pillanatra a tiltakozásra. Valamit rosszul csináltam? Fájt... Nem, az biztosan nem! A teste elárulta volna...
- Mi történt? - elhaló, nyikkanásnak is betudható hang csúszott ki ajkaimon, mert letarolva maga alá fordított, hogy immár lentről pislogjak fel rá hatalmas szemekkel... tudva, hogy képtelen volt arra, hogy ne ő legyen a domináns. Ez pedig.. ha nem épp alatta helyezkedtem volna el, mosolygásra sarkallt volna. Könnyedén alkalmazkodva a helyzethez engedtem a combjaim közé, a kijelentésére.. kérdésre, oly mindegy.. pedig halkan felnevettem volna, ha nem nyögésbe fulladt volna a kísérletem. Kíméletlenül tépte meg az ajkamat, s nem tudom, hogy a fájdalom, vagy a kéj késztetett-e arra, hogy egy mély sóhaj robbanjon ki az ajkaimon, miközben a tenyere a bőrömbe mart. A nyelvem végigfutott a megtépázott ajkamon, lenyalva róla a kiserkenő vércseppet is, mialatt a két tenyerem felfutott Jude nyakáról az állkapcsára, ujjaimmal elmerülve a borostájában. Nem csókoltam meg őt, nem emelkedtem fel érte, csak nézni akartam őt közben.. aközben, hogy ellentmondást nem tűrően mélyre engedte önmagát, kitöltve teljesen előcsalva belőlem egy újabb, egészen halk nyögést. Minden férfi más mérettel rendelkezett és hazudnék, ha azt mondanám, hogy eleven emlékem lett volna a legutóbbi alkalomról. A pillanatnyi feszítő érzés csak az első pár mozdulatnál érződött. Nem voltam hangos, nem visszhangoztam a hivatásos pornószínészek túljátszását. Egyszerűen csak élveztem minden egyes erőteljes lökést, azt a dominanciát, amivel letarolt és amivel Jude a saját vágyait is kiélte. Megmozdultam alatta... elébe menve, félúton találkozva vele. Mégis megcsókoltam, talán hevesebben is, mint eddig valaha.. Mégis az ajkaira nyaltam a kiserkenő vérem.. Valahol a mandulaívű körmeimmel a bőrébe hagyva lenyomatot nyögtem és sóhajtottam, miközben a pillantásom arrafelé kalandozott, ahol a testünk eggyé vált. Látni akartam, nem csak érezni őt, óvatosan felkönyökölve, amivel az arcához is közelebb kerültem, ahogy minden lökés és minden döfés is előidézte a testemben az elkerülhetetlent.. a pulzálást, a forróság pedig végigrobajlott a testemen. Érezni akartam, hogy ő sem fogja magát vissza.. és talán az orgazmusom őt is a csúcsra juttatta.. hagyva.. sőt, ha nem akarta, akkor rákényszerítve őt arra, hogy bennem tegye meg.
S ha így volt, akkor meg-megrezzenő testtel, bágyadt elégedett mosollyal pillantva fel rá csókoltam rá az ajkára, engedve, hogy kihúzódjon belőlem, hogy akár mellém kerüljön a padlón a takaróra. Lassan mozdítottam meg az előzőleg köré font lábaimat, többször is megnyalva a számat.. mert abszolút nem voltam ura még önmagamnak.
- Jude... én... - kezdtem volna bele suttogva.. azzal akartam folytatni, hogy érezni akartam őt, rákóstolni... de végül csak felé fordultam az oldalamra, óvatosan érintve meg őt, s végigrajzolva a mellkasán az izmait, lefelé haladva a hasához, ahol korábban a késelés vágata volt, amit nem, csak körülötte a bőrt cirógattam meg. Most a heg emlékeztetett engem is San Franciscora. - Azért... egészen jól bírtad - dicsértem meg őt, jóleső elgémberedéssel és a szex utáni elégedettséggel nevettem fel halkan, pimaszul felnézve a kék szemekbe. Tudtam, hogy hamarosan fel kell kelnem, elsétálni a mosdóba, de még nem vágytam arra, hogy elmeneküljek a csatakos, forró és őrjítően férfias férfi mellől, aki fontosabbá vált, mint azt eddig hittem volna.

+18-as tartalom

A férfiak életében szerintem igazán csak egy női ideál van, méghozzá az édesanyjuk által generált kép. A tudat alatt lévő gondoskodási vágy, a törődés igénye onnan gyökerezik, hogy gyermekként az anyukánktól kaptuk meg a simogatást, a jóleső ölelést, ha összeomlott körülöttünk a világ. A férfiak olyan nőket keresnek, akik kívánatosak, de belül az édesanyjukat hívatottak jelképezni. Szörnyű belegondolni, hogy milyen emlékekkel rendelkezem a női ideálomról, ahogyan önkívületi állapotban fekszik a konyhapadlón, a nyála folyik, és egyikünk nevét kiáltja szüntelen, hogy segítsünk neki felkelni, de egyikünk sem mer lépni, hogy odamenni hozzá. Szerettük az anyánkat, talán mindennél jobban neki akartam megfelelni azzal, hogy kitűnőre végeztem el a középiskolát, hogy megszereztem életem első diplomáját, hogy saját vállalkozásba kezdtem. Mindez azért történt, hogy egy képzeletbeli anya büszkeségét elnyerjem, miközben tudtam, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Anya már régen halott volt, és egyetlen kívánság sem hozhatta vissza őt, még akkor sem, ha tudtam, hogy ezzel mindkét öcsém sorsán segítenék. Sawyer nem hangoztatta, hogy hiányozna neki, de néha elkaptam azon pillanatokat, amikor magába zárkózott és a régi fényképek által elevenítette fel a múltat. Caleb különbözött a legjobban mindkettőnktől, mert ő hibás tartotta magát a haláláért. Hiába mentettük fel a teher súlya alól, ez a bélyeg örökre ráragadt és egyetlen percre sem szűnt meg létezni. Hajszolta a szerelmet, és minden nőben azt az ideált kerestem, mint én…csak neki feltűnőbben sikerült. Mallorie egy az egyben az ő mintájára épült fel, nem számított a család, csak az anyag és azon nőtt fel. A legtöbb szeretetet fel sem fogta igazán, vagy a kísérleteket arra nézve, hogy megolvassza a szívemet. Rachel sem állt olyan közel ehhez, mint a velem élő nő, a gyermekem anyja. Talán az én sorsom az, hogy elkövessem ugyanazt a hibát, mint annak idején apa. Nem látta be, hogy mennyire szenvedünk anya hiánya miatt, mindent megadott nekünk, ami ereje teljéből kitelt, de még ez is kevésnek bizonyult látva, hogy milyen felnőttek váltak belőlünk. Caleb lázadó természet, valamiért űzi a veszélyt, és nem akar lemondani róla, bízom benne, hogy egy napon lehorgonyoz, de ez még egy távoli jövőkép kis szelete. Sawyer a legnagyobb talány közöttünk, sosem tudom igazán, hogy mire gondol, vagy éppen hogyan érzi magát, mert az első, hogy nekem jó legyen. A legidősebbként nem preferálom, ha a seggemben van, de nélküle egy csomó mindent nem tudnék elintézni, ahogyan azt sem, hogy biztonságban tudjam Lorie-t. Itt van ez a másik nő…igen, mert akadt egy kivétel. Nem szoktam engedni a vágyaimnak, ha valakit meg kell szereznem, akkor inkább odébbállok, mert ezek sokkal veszélyesebbek a férfi agyára nézve, mint az üresfejű társaik. A legtöbb nő a pénzre utazik, vagy a farokra, és ennyivel be is éri, de Cora Fraser nem abban a táborban foglalt helyet, ahol a beképzeltséget és a hiúságot osztogatták. A terapeuta odaadó, és vehemensen védelmező, ha olyan sérelem éri a barátait, ismerőseit, mely nem tetszik neki. Kiáll az igazáért, nem hátrál meg, azonban a kellő időben tudja, hogy mikor kell visszavonulnia, mielőtt nagyobb galibát okozna. Sok esetben eltérő véleménnyel rendelkezünk a világ dolgairól, de alapjaiban egyezünk…a család a legfontosabb, a munkát nem vesszük félvállról, és az ígéretekhez  úgy ragaszkodunk, mintha az életünk múlna rajta. Órákon át tudnám hallgatni a hangját, ellennék azzal is, ha egy falon keresztül láthatnám csak, mert az éjjeleimet már így is megkeserítette, nem hiányzott, hogy a nappalokat is tönkretegye. Az óceán megfelelő távolságnak látszott, hogy elválasszon bennünket, de amint azon információ birtokába jutottam, hogy visszaérkezett a városba, megint felmordultam. Irritált, ha nem helyezett előre, pedig jeleztem, hogy ma délután igényt tartanék a társaságára, de késett. A pontatlanságtól kiborulok (ebben az esetben nem is kellett annyira, mert többet ittam a kelleténél), és megalapoztam a hangulatomat is. A főnökének még a tökeit is le tudtam volna tépni, annyira dühösen reagáltam a figyelmen kívül hagyásomra. Velem nem szoktak így bánni a nők, de ő minden lehetséges módon gázolt keresztül rajtam. Amikor a figyelmére szomjaztam, akkor megtagadta tőlem, ha nem tartottam igényt a társaságára, akkor meg betoppant, és a véremet szívta. Mégis ennek a katyvasznak a közepén döbbentem rá, hogy mennyire vonzódom hozzá, és ketyeg az idő arra nézve, hogy mikor fogom megfektetni. Legutóbb is olyan közel álltunk ahhoz, hogy átlépjem a határokat, végül az eső tett róla, hogy könnyedén rúgjam fel a szabályaimat.
Elfeledkeztem a puszta létezés fogalmáról is, amikor fölém kerekedett és a látóteremet a két alma töltötte be. Régi berögződés, de minden alkalommal a gyümölcsökhöz hasonlítom a női idomokat. A gyengéim között tartom számon, nem szeretem a dinnyéket, de a kellő méret elengedhetetlen része egy jó szexnek. Cora nemcsak ruhában mutat jól, hanem nélküle is, és most nem kell arra hagyatkoznom, hogy az agyam hívja elő a képeket. Menthetetlenül válok egy szófogadó kisfiúvá a kezei munkája alatt, de nem söpörhetem félre a valódi énemet, aki az irányítás után kiált. Nem fogadhatom el, hogy a felső pozíciót a magáénak tudja be, én vagyok az, aki fordít a helyzetünkön és immár a saját szükségleteire fókuszál. Akarom őt, a homlokomra is írhatnám, amikor lecsapok az ajkaira és ezzel párhuzamosan a behatolást sem késleltetem. A bőre nedvessége semmi ahhoz képest, amit a két combja között tapasztalok. A női felizgatottság fontos kérdéskör, nem szeretem, ha úgy kell ráerőszakolnom magamat valakire, nem sokszor fordult elő, de megesik, hogy nem nedvesedett be eléggé a hölgy, itt semmilyen gondokkal nem kell szembenéznem, talán egy kicsit szűk, de ettől csak az én komfortérzetem értékelődik fel. Egyetlen másodpernyi időt hagyok neki, aztán könyörtelenül betöltöm őt, nincs helye szavaknak, pusztán a testünk kommunikál egymással. A háta ívbe feszül, nincs semmilyen nyöszörgő kísértés, ettől csak kellően motiváltabb vagyok, hogy nem egy olcsó változattal értem be. A körmei belém mélyednek, az sem érdekel, ha életem végéig kell a nyomát viselnem, mert akkor örömmel megteszem. A pillantásom az övébe fúródik, amikor éppen nem a nyelveink akadnak össze, a vérét ízlelem a szám szélén, de cseppet sem zavar, hogy erőszakosabb voltam a kelleténél. A csípője az elém megy, olyan ritmust diktál, ami fura az első alkalommal. Nem szoktam ennyire ráhangolódni senkire sem, de amint a pulzálás eléri a hüvelyét és skatulyába szorít, sejtem, hogy másodperceim vannak hátra az elélvezésig. Jude…még egy kicsit, a szemeire árnyék vetül, lehunyja a szemhéjait, aztán engem is beleránt az örvénybe. Basszus…úgy kapaszkodik belém, hogy alig tudok szabadulni tőle.
- Nem szabad… - rivallok rá, nem így szerettem volna, de még az utolsó előtti pillanatban húzódzkodom ki belőle, mielőtt végzetes hibát követtem volna el. Az eszemet is elvette, még egy rohadt gumi sincs nálam, nem hiányzik, hogy belé élvezzek. A mellette lévő földbe bokszolok, miközben úrrá lesz rajtam a kielégülés lenyomata. Felnyögök, el is fordulok a közeléből, nem mintha szégyellném, de ezt jobb most külön megtennem. A fülemben hallom viszont a szívem rezdüléseit, miközben megérzem az ujjai végét a hasam környékén.
- Túléltem… - nyersnek tűnhet a hangom, és nem hibáztatni akarom, de úton van már egy csemete, egyelőre bőven elég ez is.
- Öltözz fel, visszaviszlek a bázisra. – felülök, hogy összeszedjem a ruháimat, és kissé lehiggadjak. Mekkora ökör vagy Jude! Címeres változat!

+16 ? × aláfestő zene

Mindig is inkább apás típus voltam, ő volt a szívem csücske, ahogy az öcsém és édesanyám is igencsak fontos szerepet töltött be az életemben. Ha ők nem léteztek volna, én sem ilyen lennék, nem lennék. De ahogy apával speciális volt a kapcsolatom, anyával is különleges volt, mert vele tudtam mindenről beszélni. Nem volt ciki a menstruációs ciklusokról beszélni vele és ő volt az első, akit mindkétszer hívtam a babák elvesztését követően. Édesanyám nyugtatott meg és az ő hangja volt az, amire vágytam abban a percben, ha az óvó ölelésétől olyannyira távol is voltam. Számomra ő volt az a nő, akinek a példáját követnem kellett, és ha nem is volt tökéletes - mert tudtam, hogy nem az, mégis az édesanyám volt. Az első az életemben, akihez ragaszkodtam, aki igen is minden helyzetben nem önmagát nézte, hanem azt, hogy én boldoguljak, hogy az én életem legyen értékes, célratörő, és nem titkolta sosem, a legnagyobb vágya az volt az életben, hogy a gyerekei boldogok legyenek, hogy szeressék egymást. Most, hogy otthon voltam a családommal, nem csak a csikó tanításáról, bizalmának elnyeréséről esett szó, hanem arról is, hogy boldog vagyok-e itt, az Atlanti-óceán túloldalán. Hogy az évekkel ezelőtt dédelgetett álmommal révbe értem-e. Hogy sikerült-e azt elérnem itt, amit szerettem volna és akartam. A valóban hajnalig tartó beszélgetések a hintaágyon értek utol. Ameddig anya a vörösborát iszogatta lassú ritmusban, addig én apa egyik whiskeys üvegét fújtam meg, amit két nappal később már pótoltam is, mielőtt még észrevette volna annak eltűnését. Calummal beszélni más volt. Vele nem lehettem annyira nyílt és azt hiszem, hogy csak védeni akartam őt azzal, hogy nem avattam be bizonyos helyzetekbe, bizonyos döntésekbe, bizonyos megélt pillanatokba. Mert tudtam, hogy neki nem lehet gyermeke. Mert tudtam, hogy ami nekem a mindennapok részeit képezték, neki sokszor fájdalommal járt már csak az is, hogy a végtagjait egy kicsit megmozdítsa. Tudtam, hogy végletekig őszintének kellett volna lennem vele is, de nem tudtam, mert nem akartam neki nagyobb fájdalmat okozni annál, mint amit minden egyes átkos pillanatban meg kellett élnie. Megígértem neki pontosan egy héttel ezelőtt, hogy el fog ide repülni hozzám. Megnézi azt, hogy hol dolgozom, ott alszik az ágyamban - velem és csak azért nem nézi végig azt, ahogy elkészítem a reggelijét, mert túl fáradt lesz ahhoz, hogy felkeljen. Ott van még a jetlag is, azon is túl kell esnie, és bizony, muszáj leszek elvinni őt a Hudson partjára, a Brooklyn híd alatt is szeretne átgurulni, megvárni velem ott a naplementét is.
A jelen lassan közelgő naplementéi az ügyvédet juttatták eszembe. Ugyanolyan színes volt; borút, izgalmat, sötétséget és fényességet jelentett; minden árnyalattal valaki mást mutatott meg magából, lassan felfedezve, lassan körbejárva őt, mintha csak múzeumban lennék és ő lenne az, akit ott kiállítottak. Valójában észre sem vettem, hogy a tőle távol töltött napjaim zömében körülötte forogtak a gondolataim, és ha nem is mertem őt felhívni, szerettem volna őt hallani. A tőle kapott sms-eket az ő hangjával a fejemben olvastam el és nevettem fel, ha éppen ÚGY fogalmazott. Olyan Jude-osan. Mert megvolt a maga stílusa, megvolt a maga kételyt szülő titokzatossága, amivel a mai napig nem tudtam mit kezdeni. Ahogyan lassan tapogatóztam felé, minden pillanatban ellenállásba ütköztem és akkor volt a legkedvesebb a férfi velem, amikor nem vártam tőle sem gyengédséget, sem pedig szimpatizálást. Összezavart, mert nem tudtam, hogy mi motiválja őt igazán velem kapcsolatban. A zavarodottság pedig meggondolatlanságot szült, vágyat, szenvedélyt, és ebben a pillanatban itt, vele nem akartam aggódni, nem akartam gondolkodni, csak a jelenben lenni és kiélvezni mindazt, amit adhattam és adhattak nekem. Nem izgultam, nem aggodalmaskodtam, hogy hogy nézhetek ki, hogy valóban olyan vagyok-e, mint amilyenre vágyott, de talán túlságosan is naiv voltam, tapasztalatlan e téren. Az egyéjszakás kalandokban nem voltam járatos, nem tudtam, hogy milyen érzés, de mindenesetre tartottam tőle. És az, amit hosszú hetekkel korábban kijelentettem, pont előtte, az egész kártyavárként omlott össze.
Jude volt az, aki leigázott, akinek nem telt hosszas magyarázatokba leimádkozni a ruhát rólam, hanem én magam tettem meg, mert érdekelt. Mert tudni akartam, hogy milyen, mert túlságosan is izgatott és elsodort a vágy. Nem tiltakoztam akkor, amikor a helyzetünkön változtatva ő vált a dominánssá kettőnk közül, mert mindig is így volt. Ő volt a határozottabb. Ő volt az, akinek egy szavába került és megadón elcsendesedtem, akinek fejet hajtottam, ha valójában nem is akartam. Fura egy gondolat, fura egy érzés volt ez... a behódolás. A megadás, de valahol mélyen legbelül tudtam, hogy ennek így kell lennie. Elvettem tőle mindent, amire szükségem volt: egy másik test nekem csapódására, a forró ölelésre, a csókokra, a sürgető hangokra és tudtam, hogy elvesztem, hogy már nincs visszaút. Minden egyes lökésével arra késztetett, hogy a testem reagáljon rá, hogy az orgazmust, amit már rég éltem meg, megint ott legyen, megint kiteljesedjen és a testem akaratlanul is csalta volna őt kelepcébe...
Az oda nem illő szavakra rezzentem össze, a hirtelen fellépő agresszív viselkedésre, a menekülésre pedig egy pillanat alatt józanodtam ki. Jude úgy vetődött el rólam, mintha leprás lennék. Megint elfordult tőlem, hogy még csak ne is lássam őt, és ha még a testem az előző élvezetet is élte meg újra és újra lágy rezgésekkel odabent, a tüdőm lassan kapaszkodott újabb levegőért. Lassan fújva ki a levegőt érintettem meg őt, kimondva az első buta gondolatot, hogy oldjam a bennem keletkező feszültséget, de a férfi szavai teljesen leforráztak, aminek következtében el is húztam a kezem tétován. Fészkelődött, mintha nem is létezett volna az előbbi szex kettőnk közt, megsemmisülten figyeltem a hátát, a szégyenérzet pedig olyan mértékeket öltött bennem, amire nem számítottam.
- Ha.. ezt szeretnéd - nyögtem ki egészen csendesen, igyekezve, hogy a hangom ne áruljon el, mennyire rosszul éreztem magam ebben a percben. Nesztelenül álltam fel, hogy összeszedjem minden vizes ruhámat.. az utolsó pillanatban bizonytalanul emeltem fel a széttépett bugyimat is. - Adj tíz percet és mehetünk - nem néztem Jude-ra, ahogy elléptem az egyetlen becsukott ajtó felé kezemben az összeszedett ruháimmal, meztelenül, ami mögött a mosdó helyét tippeltem. Mielőtt még eltűntem volna a férfi szemei elől, a hordhatatlan fehérneműt úgy dobtam a tűzre, mint az önértékelésem: hagyva, hogy utána csak hamu és por maradjon. A mosdókagyló alatti fiókok egyikéből előszedve pár darab zsebkendőt nedvesítettem be a vízzel, hogy letöröljem magamról az elmúlt percek gyönyörét. Minden cseppjét, minden ízét. Csendben cselekedtem, míg lerövidítve a tíz percet, immár teljesen felöltözve léptem vissza a Jude-tól terhes helyiségbe, akinek a szemeit, a pillantását, egyáltalán az alakját kerüljem teljes mértékben. Mert ha tudtam volna, hogy ilyenek az egyéjszakás kalandok, akkor most sem mentem volna bele. Ha tudtam volna, hogy ennyire fáj az, hogy kihasználtak, hogy csak a szex volt a lényeg, az ember, a nő egy szemernyit sem, akkor eszemben sem lett volna odakint megcsókolni Jude-ot. Miért fáj ennyire?
- Van egy lovam.. - kezdtem bele, de a hangom megbicsaklott. - Noirral majd visszasétálok, megjegyeztem az útvonalat. Nem kell visszavinned, Jude. Nem egy zsák krumpli vagyok, akit kedvedre mozgathatsz, ha éppen ráunsz vagy értéktelenné válik számodra - minden büszkeségemet összeszedve néztem bele mégis egyenesen a szemeibe, mert a francba is, hogy lehet így megalázni valakit? Hogy nem képes észrevenni, hogy a szavai fájdalmat okoznak? Nagyot sóhajtva indultam meg az épület ajtaja felé, elfordítva a kulcsot tártam ki azt aztán. Hogy mit kezdett a kandallóval, a benne elporladó bugyimmal, ami reprezentálta azt, ahogy éreztem magam? Nem érdekelt. A kinti eső utáni friss és tiszta levegő jól esett, mélyre szippantva a tüdőmben álltam meg az ajtó előtt két egész lépéssel, miközben a kikötött lovakat figyeltem, de nem vitt rá a lélek, hogy Noir kantárjáért menjek, hogy elszökjek Jude elől, mégis egyedüllétre vágytam, mert nem tudtam mit kezdeni azokkal az érzésekkel, amik bennem kavarogtak.

+16-os tartalom

A szex sok esetben amolyan terápia a részemről, hogy jobban tudjak a megoldandó problémákra figyelni a jövőben, ne adj isten levezessem a felgyülemlett feszültséget. Megannyi jótékony hatása van, ha a megfelelő emberrel bújok ágyba, és nincsenek hosszabb távú következményei az adott aktusnak. A legtöbben nem így reagálnak, de előfordult már az is, hogy a másik fél együttműködően csak annyit vett el, amennyit fel tudtam ajánlani. A kölcsönösség a legideálisabb helyzet, de nem mindenkivel esik meg. Nem szokásom hazudni, felvázolom a lehetséges kimeneteleket, egyetlen nőt sem ringattam abba az illúzióba, hogy másnap elhívom randizni, vagy egy újabb ágytornára invitálom. A ragaszkodástól kirázott a hideg, akadtak bőven gondjaim, nem igyekeztem tetőzni azokat a későbbiekben, de azt hiszem, hogy ma délután felborultak az elképzeléseim. Részegen nekivágni egy találkozónak nem a legjobb, főleg nem úgy, ha az időjárási körülmények sem teszik lehetővé, hogy élvezzük a kinti levegőt. Cora Fraser a fejembe mászott, többszöri alkalommal okozott álmatlan éjszakát, és egy talánynak véltem, miközben szigorúan tartottam is tőle a távolságot a jövőbeni alkalmazotti státusz miatt. Nem akartam lefeküdni vele, ha a józan eszem diktálta volna a feltételeket, de Lorie kihúzta a lábam alól a talajt, és valahova menekülnöm kellett a valóság elől. Kihasználtam volna a kínálkozó lehetőséget? Cora tiszta, és amolyan drága kincs kategória, nem az, akikkel ágyban szoktam kikötni. Vonzódtam a természetéhez, veszélyesen reagáltam a közeledésére, és gyakran ugrottam neki semmitmondó indokok miatt. A hangulatingadozásaimat annak köszönhette, hogy nem tudtam egészen nemet mondani neki, és a legkiválóbb álcám mögé bújtam el. A tapló férfi mindig beválik, de aztán a közösen töltött hétvégén ezen is átlépett, aztán már ápolni akart, és aggódott értem. Nem kértem tőle, hogy működjön közre, nem is vártam el, hogy azonnal a vendéglátóhoz rohanjon, mert ha tisztában lett volna az igazsággal, akkor tőlem iszkolt volna el. Felajánlottam a szolgálatait, és csak az utolsó utáni pillanatban változtattam meg a felállást, amikor elkezdtem törődni vele. Soha ne engedjétek meg, hogy egy nő érzelmileg manipuláljon titeket. Mindig arra mennek rá, hogy mi van odabent, ti mások vagytok, majd én megváltoztatlak titeket. Közelebb álltam már a negyvenhez, eddig is megoldottam az életben keletkezett nehézségeket és egyetlen alkalommal sem sírtam el egyetlen lánynak sem, hogy mi bajom van. Rachel óta megtanultam, hogy a bizalom luxus, és nem vagyok rászorulva a titkárnőmön kívül, hogy mással is csevegjek. Lorie volt az élő példája annak, hogy mennyire másképpen viselkedem a négy falon belül, nem mindig az odaadó férfi vagyok, néha elcsattannak a pofonok is, és ezt mind annak a nőnek köszönhettem, aki megszült engemet. Irtóztam a múltamtól, mely a jelenemben éledt újjá, és ott álltam a megsemmisülés szélén.
A szex mámorítóan hatott rám, nem tudtam ellenállni a barna hajának, és az őzike szemeinek. Cora mindig tudja, hogy mikor hallgasson el, vagy éppen mikor emelje fel a hangját. A megtalálásom után el kellett volna zavarnom, de nem tettem meg, nem voltam elég erélyes, pedig mindketten jobban jártunk volna, ha nem történik meg a legrosszabb. Egyetlen másodpercre gyengültem el, és akkor már tudtam, hogy innen nehéz lesz a visszaút. A tűz adta félhomályban megszépült, már nem láttam kislánynak, csak egy vadító szépségnek. Kérnem sem kellett, vetkőzött magától, aztán dominánsan fölé kerültem, és elvesztem a lényében. Alám préselődött a teste, már azt sem tudtam, hogy hol kezdődöm én, és hol végződik ő. A nyelvem hegyén éreztem a whiskey-t, de már egészen mással keveredett össze. A nyögései halkan értek célba, nem játszotta meg magát, és ez megint átlendített egy ponton. A természetessége babonázott meg, mikor váltam ennyire szentimentális barommá? A mellei látványa elfeledtetik velem, hogy min agyaltam éppen, mert kitölthetem a teljes méretemmel, nem húzódzkodott el, a csípőm elé ment, akár egy jól komponált táncban. Az első együttlét nem mindig kiemelkedő, valaki rámenősebb, esetleg szende, benne megvolt a kettő ötvözete. A végén majdnem belesétáltam a csapdájába. A vonaglása, a hüvelyi összehúzódása után sajnos valahol az agyamon is szabadságon lehetett, mert elfelejtettem, hogy mennyire fontos a védekezés. Ott ugrott be, hogy hamarosan apa leszek, és nem hiányzik még egy felcsinált lány valahol a város másik felén. Kelletlen szóltam rá, nem mértem fel, hogy mekkora károkat fogok okozni a lelkében, de cselekednem kellett. Eltávolodtam tőle minden tekintetben és a végjátékot egyedül játszottam le. Nem akartam a szemébe nézni, és azt sem élveztem igazán, hogy a hasamat cirógatja, némi gyengédségre várva. A reakciója annyira volt ébresztő jellegű, mint az elhangzott szavak a számból, hogy menjen felöltözni, mert nemsokára indulunk vissza a bázisra. A kérelmezett tíz percre nem feleltem, csak bólintottam egyet és felültem, hogy megmasszírozzam az arcomat. Az alkohol kezdett kimenni belőlem, már most ott feszült közöttünk az elutasítás ténye, de mit mondtam, előbb mondok igazat, mintsem hazudjak a szemébe. Megembereltem magamat és felálltam a földről a nadrágom után kutatva, mondjuk nem ártott volna egy zuhany, de nem válogathattam. Egy törölközővel oldottam meg a kényes szituációt, és tornásztam fel az alsó végtagjaimra a nadrágot. Éppen a felsőmbe bújtam bele, amikor csatlakozott hozzám, és a nyakam kivágásánál akadtam el a mozdulatsorral, mert úgy gondolta érdemes beszélgetést kezdeményeznie velem.
- Igazán nagyra értékelem, hogy annak hiszed magadat, de nem ismersz. – rekedtes hangon adtam a tudtára a mellkasom elé göngyölítve a felsőt, hogy a szemébe tudjak nézni, de máris elindult a kijárat felé. Unottan igazítottam el a ruhámat, amikor rezgésre figyeltem a zsebem hátsó felén. El is felejtettem, hogy elhoztam a telefonomat is, nem vágytam senki társaságára az este folytatása érdekében, de a hívott szám kijelzője alapján azonnal felvettem.
- Halló tessék… - kezdtem bele, de az orvos gyorsabb volt nálam. Derékra tett kézzel álltam meg a kandalló előtt. – Mennyire van magánál? – kérdeztem rá Mallorie állapotára, de az információk alapján nem sok időm volt gondolkodni. – Természetesen bemegyek. – bontottam is a vonalat, hogy egy újabb embert tárcsázzak.
- Szia…értem tudnál jönni? Be kell mennem, mert őrjöng, és veszélyezteti a kicsit. – foglaltam össze a fejleményeket. – A lovardánál vegyél fel. Húsz perc, remek. – hallgatott el a telefonom, és úgy fordultam az ajtóban álló felé.
- Az öcsém hamarosan érkezik, szóval vissza kell mennünk minél hamarabb a bázisra. – nem tértem ki a közöttünk történt eseményekre, sem az időzítés nem volt jó, sem pedig a kedvem hozzá.
- Minden ember védekezik Ms. Fraser, csak egyesek tudják hol vannak a határok, ma este pedig átléptünk egyet. – pillantottam rá, aztán egy kis hamut öntöttem a kandallóba, és megvártam, hogy kialudjon a tűz, mielőtt a lovamat kerestem volna meg a visszatéréshez.

aláfestő zene

Az eddigi három komoly kapcsolatom alapköve minden esetben a bizalom volt. Tudtam, hogy számíthatok azon férfiakra, hogy képesek vagyunk mindent megbeszélni, átvészelni a felmerülő akadályokat és hosszasan beszélgetni egy-egy megfáradt napot lezárva, hogy akkor is hozzájuk érhettem, amikor szükségem volt egy-egy óvó ölelésre. Hogy a nevetésük gyógyír volt minden egyes rossz pillanatomra, tudva, hogy ha nekik volt ugyanezekre szükségük, kimondatlanul is, úgy ott voltam a szükség órájában. Sosem voltam az a nő, akinek alapszükséglete lett volna a testiség, a szex, de kiélveztem minden egyes ruha nélküli pillanatot, adóztunk a szenvedélynek és nem tagadom és kedveltem azt, ha nem ragadtunk bele az állandóságba, hanem a váratlan pillanatokat is kihasználtuk. A testem reagált, a gondolataim pedig akkor csakis a másik fél körül forogtak, kizárva minden rosszat, kizárva az aggódást, a nehézségeket. Nicholas egy ilyen élvezettel teli, ágyban töltött délutánján kérte meg a kezem és ha eleinte el is nevettem magam a hirtelen jött ötletén, az elővarázsolt fekete apró bársonydoboz rejtekéből kiszedett gyűrű elhallgattatott.
Talán az eddigi tapasztalatok, talán az eddig megélt reakciók juttattak el oda, hogy nem volt szükségem arra, hogy egyéjszakás kalandokba keveredjek. Mindig is úgy gondoltam, hogy nincs szükségem a csak testiséget megélt pillanatokra, de  aktív nő voltam, olyan szükségletekkel, amiket rendre elnyomtam magamban és elterelve erről a figyelmem menekültem a munkába. A testem időről időre jelezte, hogy könnyebbülést várna, és botor módon most, elvakítva minden józan gondolatot ébredt fel bennem a vágy egy olyan férfi iránt, akit nem ismertem igazán. Akiről tudtam, hogy képes volt a nyers valóságra, a lecsupaszított tényekre, aki nem ringatott álomvilágba és nem is vártam el tőle.
Nem vártam Jude részéről gyűrűt. Nem vártam tőle azt, hogy minden rendben lesz köztünk, hogy soha nem lesz már köztünk feszültség. Nem vártam tőle azt, hogy ő képes legyen megadni nekem a legféltettebb vágyamat: a családot. Nem várhattam tőle azt, hogy akkor legyen velem kedves és törődő, amikor nekem volt rá szükségem. San Francisco kétség kívül megváltoztatott bennem valamit, csak arra nem jöttem rá, hogy pontosan mit - minden egyes nap egyre erősebb volt bennem a vágy az újratalálkozásra, amíg távol voltam New Yorktól. Szerettem volna megmutatni neki azt, aki vagyok, amilyen vagyok és ahonnan jöttem. Pusztán azért, hogy megismerjen. Azért, hogy tudja ki vagyok valójában és ne csak a felületességet lássa, ne azt, aki egy idegen környezetben, idegen emberek között mennyire lehetetlen módon és idegesen, visszafogottan volt csak képes viselkedni. Szerettem volna, ha engem lát.
Nem kellett instrukciókat adni, a halk nyögések és sóhajok közepette természetesen mozgott Jude bennem, ahogy én is tudtam, hogyan és mikor kellett megmozdulnom alatta, érintenem és kapaszkodnom bele, ami furcsa volt, mert az eddigiek tükrében valahogy először, eleinte sosem volt jó, sosem volt kényelmes, sosem éreztem magam... megkönnyebbülten. A mámor rövid ideig tartott, Jude viselkedésének közepette kapartam magam fel a padlóról, hogy az elutasító szavainak engedve hagyjam magára, mert neki látszólag szüksége volt a magányra és arra, hogy ne legyek ott a közelében. A csak szex.. neki tényleg csak azt jelentette és nem éreztem úgy, hogy az előtte vágykeltő érintések, csókok most számítottak volna neki. Odabent, nem akartam, de a percek lassan vánszorogtak, volt időm gondolkodni, következtetéseket levonni és hamis állításokat támasztani, de szembe kellett vele néznem, ezért is léptem ki, miután visszaszenvedtem magamra a még mindig nedves ruhákat. Kényelmetlen volt, borsózott a bőröm a nyirkos anyagoktól, miközben a szavaimat intéztem felé, de a válasza egy újabb hidegzuhany volt. Az állkapcsom megkeményedett, válasz helyett pedig csak bólintással adtam neki igazat. Valóban nem ismertem. Mit is várhattam volna tőle úgy igazán?
Odakint szemezve a két lóval vártam, hogy végre Jude is kijöjjön az épületből, hogy elinduljunk vissza a lovarda felé, amikor a bentről kiszűrődő hangokra megfordulva őt figyeltem. Az alakjára tapadt ruházatát, a széles hátát, az izmos testét, s miközben a pillantásom a keskeny csípővonal alá bukva a hátsóját érte, egyetlen szó visszhangzott a gondolataimban:
"...veszélyezteti a kicsit."
Már rég felém intézte a szavait, amikor végre sikerült felpillantanom az arcára. Megszűnt létezni minden körülöttem, a gondolataimat pedig sűrű köd lepte el, és mielőtt meggondolhattam volna, már meg is történt a baj:
- Neked van egy gyereked?! - nem volt vádló éle a hangomnak. - Jude!? - ejtettem ki a nevét keserű fájdalommal, mintha nem hallottam volna jól, de a füleimmel, hallásommal sose volt gondom. Űzötten néztem körbe, és ha mondott is valamit, az csak késleltetve, később nyert értelmet... Nem is tudom, hogy vártam-e választ a feltett kérdésemre. A hányinger ellepte a gyomrom és lassan kúszott a garatom felé, annyira, hogy muszáj voltam az oldalamba kapaszkodni mindkét kezemmel, mélyeket lélegezve.
- Ha jól tudom, megegyeztünk abban, hogy tegezzük egymást, ha kettesben vagyunk - szégyennel vegyült szavak, s hogy miért is ragaszkodtam ehhez? Fogalmam sincs. Épp most csalt meg velem valakit. Valakit, aki a gyerekének az anyja. Megköszörültem a torkom, többszöri próbálkozás után sikerült csak annyira lenyugodnom, ha kilépett az ajtón, mindenre néztem, csak Jude szemeibe nem mertem. Azokba a szemekbe, amik a tengerszínt, az óceán csodáját juttatták eszembe.
- Sajnálom - futólag pillantottam mégis Rá, amit meg is bántam. - Soha többé nem fog megtörténni ilyen... - mert gyereke van. Egy nő az életében, aki miatt létezik az a bizonyos kicsi. Egy mély, reszketeg levegővétellel léptem oda végül a lovakhoz, miután sikerült magam összeszedni, eloldoztam a kantárjaikat, csak hogy Jude lovának kantárját kinyújthassam a férfi felé, és ha elvette tőlem, ha közben hozzám is ért, akár csak véletlenül is, gy húztam el a kezem a közeléből, mintha megégettek volna, mintha az az érintés, ha volt, lávaként égetett volna.
- Neked kell időre visszamenned, én szeretnék egyedül lenni most egy kicsit, ha lehet. Visszasétálok Noirral - csendesen közöltem az elhatározásom, mert tudtam, ha azt mondja, felülök a lóra és vele megyek, mert nincs apelláta, engedtem volna neki. Jude ezt volt képes nálam elérni. A kantárba kapaszkodtam menedéket keresve a helyzetből, miközben a ló a busa fejével, orrával lágyan noszogatni kezdett. Pontosabban újra és újra a mellkasomnak csapódott finoman a feje, ezért óvatosan megvakargattam a szemei között a rövid szőrét. Nem tudtam, hogy melyikünket akartam megvigasztalni ezzel az érintéssel.
Jude Cowen apa... Megérdemeltem minden nyers szót tőle, minden bántást, mert azzá váltam, aki sosem akartam lenni. A harmadik ember egy kapcsolatban, a megcsalás szimbóluma, akit a feleségek, barátnők, menyasszonyok mindig csak kurvaként azonosítottak be.
- Kérlek, menj... mielőtt még... - sírni látsz - megint. Nem fejeztem be a kérésemet, mert masszívan a lucskos, saras fűtengert néztem. Egyedül szerettem volna lenni, mindent megemészteni és átgondolni. És ezzel együtt nem akartam azt sem, hogy magamra hagyjanak, mert tudtam, hogy akkor buta gondolatok szajkóznak majd a fejemben. Meg akartam őt érteni, azt, hogy miért tol el állandóan magától, ha közelebb kerülünk a másikhoz és mégsem mertem rákérdezni minderre. Az, hogy lekerültek rólunk a ruhák, még nem ismertük a másikat - azt sem tudtam, hogy az anyukája hogy, mikor és miben hunyt el. Talán az egyik legmeghatározóbb negatívuma volt ez az életének.

Sawyer nem az a gyermek volt a három Hyde-fiú közül, aki ne a higgadtságáról lett volna híres. Az apja nem tudott mit kezdeni a középső fivér néha már hűvösen reagáló személyiségére. Megszokta az impulzív alkatra oly jellemző kitöréseket, Caleb állandó figyelemfelhívásait, de a kakukktojás ő maradt. Az iskolában nem verekedett, a tanárokkal illedelmesen beszélt, és a legtöbb esetben a szobájában gubbasztott, hogy könyveket olvasson. A tipikus jó nevelésre hajazó vonásokkal ruházták fel, a felnőttek koravénnek titulálták, a vele egykorú lányok féltek tőle, az idősebbek rámásztak, az anyakorúak az ágyukba csábították. Soha nem lehetett tudni, hogy éppen miben utazik, mi jár a fejében, és ez tette annyira érdekessé őt. Az egyetemi tanulmányok a pedagógiai irány felé vitték, és habár a történelmet csak azokkal szerette megosztani, akik hasonlóan szenvedéllyel égtek az irányába, ennek ellenére mégis tanítani kezdte, de nem mondott le a kémiai alapismeretekről sem, viszont ezt csak helyettesítések alkalmával tudta kamatoztatni. Az iskolában rajongtak érte, mindenki csupa jókkal illette, miközben az alvilág egyik legnagyobb alakjává nőtte ki magát, aki soha nem keverte a munkát a magánélettel. Annyira óvta a saját határait, mint a bátyja, és soha nem tett óvatlan lépést, mondhatni az ellenségei előtt járt mérföldkövekkel. Sawyer meginghatatlanul tornázta fel magát mindkét oldalon a legnagyobb fokra, és vívta ki az emberei tiszteletét. Féltek tőle, nem volt ritka, hogy a hóhér szerepét is magára vállalta, de csak nagyon különleges helyzetekben. Az elmúlt hetekben egyetlen cél vezérelte, hogy az apját, és a két Hyde-fivért távol tartsa a zűrőssé váló ügyeitől, de Jude pontosan annak közepébe kóstolt bele. A szeretett nő, vagy dugott nő, ezt sosem kérdezte meg a bátyától teherbe esett, és most egy igencsak elzárt rehabilitációs központ kellős közepén feküdt öntudatlanul élet és halál között vándorolva. Az elvonási tünetek napról napra erősödtek, és tudta, ha záros határidőn belül nem találja meg a dílert, aki idejuttatta a lányt, akkor a bátyja szét fog esni. Kiérdemelte, hogy a saját kezével ölje meg, de abban is mély hallgatást ígért, hogy tudta a szer, amit Mallorie kapott már visszafordíthatatlan károkat okozott a nő szervezetében. Hetei lehetnek maximum hátra, mert ő volt az egyik megálmodója annak a tudatmódosítónak, ami a piacra került, és most nem győzött imákat regélni, hogy ismét nyeregben érezze magát, azonban a bűntudat nem fog elmúlni. Közvetett úton, de ártott a saját unokaöccsének, és ez bizony neki is álmatlan éjszakákat ígért, nem tudta elrendezni a dolgokat magában. Ugrott Jude-nak, ha hívta, és megpróbált a legjobb testvér lenni, és ha kell, akkor a föld alól is előkeríteni azt a kis szemetet, aki beleköpött mindkettőjük levesébe.
A telefonhívás nem sokkal fél tíz után jött be, már a kémiai dolgozatokat is kijavította, amikor Jude hangja megtörte a szobájában időző lágy dallamokat. A leendő gyermek anyja újabb rohamot kapott, nem áltatta magát, ezek a hetek napokra csökkentek, ha így folytatódik…talán meg kellene győznie a testvérét arról, hogy adjanak a lánynak valami ópiátot, hogy enyhítsenek a fájdalmán? A gyermek élete volt a tét, és a tudat, hogy egy magzat károsodhat. A kései hívás ellenére éberen reagált, és minden kérdés nélkül erősítette meg az érkezését egy húsz perccel későbbre a Kensingtoni lovardához. A halvány információk alapján az újdonsült pici lesz az előtérben, bár abban sem volt biztos, hogy nem nő van az ügyben. Jude mostanság elengedte a gyeplőt és az ivászattal, vagy a nőkkel oldotta meg a terhek ledobását. Nem ítélkezett a bátyja felett, neki is voltak rosszabb időszakai, de valahol határt kellett húznia, és talán ma este nem árt egy komolyabb beszélgetést folytatnia vele, és néhány részletet felfedni a lány állapotáról. A szokásos nadrágot, és fekete bőrdzsekit kapta magára, és ült be a Range Rover-jébe. Nem akart felvágni az autójával, de jobban járt egy terepjáróval, mintsem egy luxus sportautóval, mellyel még személyeket sem tudna szállítani. A munkája megkövetelte a nagy csomagteret, így ennek megfelelően hagyta el a manhattani lakása parkolóházát, és indult meg a brooklyni címre.
A telefonhívás nem a legjobbkor jött, és kezdtem totálisan kiborulni. A szívem mélyén már kezdtem egy kis levegőhöz jutni, de akkor mindig kaptam az élettől egy emlékeztetőt arra nézve, hogy milyen hibákat követtem el a közelmúltban, és semmi garancia nem volt rá, hogy akár egy fél napra is elszabaduljak a gondjaimtól, ha pedig valami megoldódott volna, akkor keletkezett másik kettő a helyébe. Mallorie magánkívül volt, és nekem mellette volt a helyem, még akkor is, ha éppen most húztam meg egy másik nőt. A tekintetem a tűz pattogó szikráit figyelte az öcsémmel folytatott hívás után, és bíztam abban, hogy Cora egyetlen szót sem hallott meg, de azt is sejtettem, hogy hamarabb lenne a kaszinóban jackpotom, mintsem ezt kikerülhessem. A lovakkal kapcsolatban egyértelmű volt, hogy a sajátomat vissza kell vinnem az istállóba, és nem ártana egy utolsó ellenőrzést tartanom a kis Pandora körül is, de azt majd holnap bepótolom. A hamut szórtam rá még a tűzre, amikor az ajtóval szembefordultam, és megláttam a tekintetét. Egyszerre volt zavart, és megalázó számára, hogy a magánéletem egy szegletébe nyert betekintést. A kérdésre, hogy gyerekem van nem válaszoltam, mert nem tartozott rá, azonban függőben sem hagyhattam a beszélgetést, de túlságosan zaklatottnak festett, így nem próbálkoztam semmilyen magyarázattal. Mallorie az én titkom, a fiam csakis az enyém.
- Mi értelme, hogy tegeződjünk, ha holnaptól a főnököd leszek? – ostorcsapásként hatottak a szavaim, de a tartalmuk mélyén ott lapult az igazság. Nem várhatja el, hogy a ma este megváltoztatta volna az alapvető felállást, maximum annyiban, hogy életem hibáját követtem el azzal, hogy lefeküdtem vele, és ezek után még az alkalmazásomban fog állni. Jó ürügy volt, hogy kilépjek az ajtón, és a lovam után induljak, vagy elvegyem tőle a kantár szárát. A kimondott szavakra csak bólintani tudtam, és beszippantani a friss eső illatát.
- Többet nem fog előfordulni. – erősítettem meg abban, hogy nem téved az elképzelésében és ráhagytam, hogy milyen kifogásokat gyárt a fejében…lehetek nős, apa…bármi, csak az igazság nem. A lovat irányítottam odébb, de ekkor nyögte ki, hogy majd egyedül megy vissza.
- Szó sem lehet róla, fogd a lovadat és menjünk. – mutattam a kitaposott ösvényre, és akkor is figyelmen kívül hagytam a kérését, amikor már esdeklővé vált a hangja, hogy egyedül maradhasson. Élesen fordultam elé, és léptem közvetlenül az intim szférája közepére.
- Nem fogom hagyni, hogy bajod essen a sötétben, ez nem kérés volt Cora. Holnapig lesz időd összeszedni magadat. – a természetemet sokan nem kedvelték, de ilyenné váltam, ha a helyzet megkövetelte.
- Gyere. – enyhültem meg egy kicsit, de a következő húsz percben többet nem reagáltam semmire, csak a cipőink cuppos hangja adta meg az irányt, aztán feltűnt a központ is, de el kellett kanyarodnunk az istállók felé. A sötétben egy ismerős alak bontakozott ki, aki szinte azonnal felgyorsította a lépteit, hogy beérjen minket.
- Jude… - dugta zsebre a kezét az öcsém. – Sawyer…még vissza kell mennem az istállóba a két lóval, addig kísérd vissza Ms. Fraser-t, és gondoskodj róla, hogy kapjon váltóruhát, aztán meg hazavisszük. – nem vártam ellenkezést, kikaptam a másik kantárt a lány kezéből és a két patással lódultam meg a domboldalon, kettesben hagyva őket.

aláfestő zene

Hattie nem az az ember volt, akire rábíztam volna magam, mert tudtam, hogy milyen tűzről pattant és szertelen lány volt. Amennyire könnyedén vette az életet, a szexet és nem vágyott kapcsolatokra, egy valami biztos volt: mindig kiszúrta, ha éppen rossz kedvem volt, ha nem akartam beszélni másokkal, ha gondom akadt. Ha néha napokig nem is találkoztunk, csak cetlikkel kommunikáltunk egymással, tudtam, hogy otthon fog várni egy nagy bödön jégkrémmel és minden ilyen alkalommal azt találta mondani, hogy csüccs. Én pedig nem tehettem mást, mint leülve mellé bámultam egy ideig szótlanul a tévét, miközben kiskanállal lapátoltam a számba a vanília ízű jégkrémet. Valahogy, valamikor mindig megeredt a nyelvem, beavatva őt abba, mi is bántott igazán. Tisztában volt minden otthon történt nehézséggel, tudta, hogy amikor csak lehetett, minden alkalmat megragadva igyekeztem haza, hogy az öcsémmel lehessek és azzal is tisztában volt, ha éppen Howard elviselhetetlen főnökként viharzott be a mindennapjaimba.
Hattie totálisan az ellentétem volt. Nem volt képes elviselni az állandóságot, ezért negyed évente mindig más színű hajjal jelent meg, más és más hosszúságú lobonccal jelent meg otthon, a testét megannyi tetoválás fedte, amit soha nem akart elrejteni, pontosan ezért igyekezte a lehető legtöbb felületen megmutatni a testét, kivágott, rojtos, divatos farmerok, csőtopok, haspólók, hatalmas magasságú cipőkben volt képes olyan mozdulatokra, amiknél én biztosan bokaficammal végeztem volna. Az életet élvezte és a jóízű nevetését már hosszú méterekből képes volt bárki kiszúrni. A hangos, érthető beszéde egyértelműen jelezte, hogy neki nem kellett a szomszédba átkopogtatnia önbizalomért, és ha vele voltam, valahogy mindig sikerült egy picit elcsennem tőle nekem is. Félreértés ne essék, nem voltam én elesett nőszemély, aki folyton védelemre szorult, de az igaz, hogy sokkalta visszafogottabb voltam, nem szerettem, ha minden figyelem rám irányult, ha folyton velem akartak példát statuálni, ha kiemelték azt, hogy milyen keményen képes voltam dolgozni, ha a munkámban magasztosan beszéltek rólam. Én csak dolgozni szerettem volna, elérni mindazt, amit a kicsikkel akartam, megtanítani nekik, hogy ők is bízhatnak, hogy a világ nem olyan gonosz, mint amilyen riasztónak tűnik. A beteg gyerekek pedig egyértelműen Calum pótlásai lettek, úgy értem.. ha az öcsémen a kezdetektől nem is voltam képes segíteni, minden apróságban őt láttam. Mindannyian a kistestvéreim lettek és akaratlanul is közelebb engedtem magamhoz őket. Mindegyik picinek külön története volt, amelynek nem csak a lovak, hanem én magam is a részesésé váltam. A munkámnak éltem - és ezt Hattie sokszor nehezményezte, mert nem látta azt, hogy bármikor is kirúgtam volna a hámból.
Hát tessék, Hattie... most megtettem azt, amit sosem hittél volna rólam.
A köztünk történteket megélhettem volna valami jónak is, nagyszerű élménynek, mégis tragikussá vált számomra, egyik pillanatról a másikra lökött bele Jude a mélységbe és hagyott elveszni odalent. Még csak felocsúdni sem tudtam ebből az egészből, amikor valami olyasmi került terítékre, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. A férfinek gyereke volt, egy nő mellette - és ha véletlenül lehunytam a szemeimet a sokkom kellős közepén, akkor nem a meztelen testét láttam, nem azt, hogy nem sokkal ezelőtt még a szexben leltük örömünket, hanem Jude-ot láttam családapaként. A nekem ritkán nyújtott mosolyát és nevetését hallatta egy gyerekkel való játék során, szeretettel csókolta meg a vágyott nőt és az eddigi világom összeomlani látszott, mert mindaz, amit eddig megismertem belőle, hamisnak tűnt a telefonhívás után.
A sürgető kérdésemre nem kaptam választ, pedig talán ez volt a legfontosabb ügy, amiről beszélnünk kellett volna. Hogy valakit megcsalt, hogy valakinél én lettem az, aki sosem akartam volna lenni, de a hirtelen jött váltásra, hogy elvileg ha ketten vagyunk, tegezzük egymást, megint egy foghegyről kapott leszúrást kaptam és nem láttam értelmét, hogy erősködjek vagy ellenkezzek fele. A szavai arculcsapásként értek... mert tényleg a főnököm lesz.. miközben elhittem, hogy akár egyenrangúak is lehetnénk csak egy egészen rövid időre. Szavak nélkül a lovakkal foglaltam le inkább magam, hagyva, hogy az ő patása kantárjának szára hozzá kerüljön. Sakkban tartott ezzel a pozícióval, amiből bármennyire is erősködtem, nem léphettem ki korábban. Jude rideggé vált, elutasítóvá, de talán most az egyszer egyet is értettünk valamiben. Nem kívántam tőle ezek után semmi mást - családja volt... már a ma estének sem kellett volna megtörténnie, és ha ezt előbb tudom.. a francba is, már San Franciscoban elindult az kettőnk közt, ami ma este csúcsosodott ki.
Azon túl, hogy kifejeztem azt, hogy egyedül akartam lenni, nem beszéltem se keveset, se feleslegesen, a második kijelentésemet viszont Jude megunva annyira közel lépett hozzám, hogy megrezzentem tőle, Noir pedig idegesen dobbantott egyet mellettem. Nem mertem belenézni a férfi szemeibe sem, de ahogy megindult és nem a lóra pattanva lovagolt el, nem tehettem mást, mint hogy követtem. Igaz, úgy helyezkedve, hogy a két ló közénk kerüljön és még talán egy kicsit le is maradva tőle tépelődtem, csendesen, mély magánnyal. Nincs értelme tegezni a másikat. Nincs értelme megismerni őt, mert másra sem volt képes, csak hogy kihasználjon minden kínálkozó alkalmat. Hinni akartam ebben, olyan nagyon el akartam ezt hinni, hogy könnyebb legyen. Nem tudnám megmondani, mennyi ideig tartott az út, azt sem igazán, hogy tulajdonképpen milyen útvonalon is jutottunk vissza, mert képtelen voltam erre figyelni és koncentrálni, csak a légzésemre figyeltem és arra, hogy el ne bőgjem magam a társaságában. A csillagfedte sötétséget felváltotta a lámpafények lidérce, az addigi sötétségből pedig egy alak vált ki, a gyors mozgására tétován torpantam meg, két kézzel kapaszkodva meg a kantárban. A hivatalos bemutatás elmaradt, és mire feleszmélhettem volna, már Jude intézkedett is.
- Azzal remélem tisztában vagy, hogy én itt dolgozom.. - ellenkeztem volna csendesen, de Jude szemének villanásából tudtam, hogy ez nem az az alkalom, amikor érvényesíteni tudnám az akaratom. Volt valamikor egyáltalán olyan vele? Pár pillanat erejéig még a távolodó férfit néztem, aztán Jude öccsére vezettem a tekintetem, kelletlen, hamisan megjátszott boldog mosollyal az arcomon. Vérszegény próbálkozás volt a részemről, tudom. - Ne haragudj... - sóhajtottam fel halkan, beletúrva a még nedves hajamba oszlattam el annak tömegét és lazítottam fel, ahogy a vállamra-hátamra omlott az. Nem nyújtottam a kezem most kivételesen. - Maradjunk a Coránál, ha lehet, úgy nem érzem úgy, mintha a halálsorra várnék - jegyeztem meg boldogtalan éllel a hangomban, és ahhoz is hirtelen fáradttá váltam, hogy ellenkezzek a felvigyázó szereppel. - Nem kell azt tenned, amit a bátyád mond - tessék, mégis csak sikerült ellenkeznem, de elindultam a főépület felé, hogy az irodámba tudjak menni, de ahogy sejthető volt, Sawyer nem hagyott magamra, nehogy bajom essen. A szavaimmal elárultam magam.. hogy talán többet tudtam, mint kellett volna, és talán a férfitől bocsánatot kellett volna kérnem, amiért... hát.. fogalmam sincs, talán azért, mert nem voltam túl angol a kedves, tisztelettudó énemmel. Ha az újdonsült partnerem nem kezdeményezett beszélgetést, úgy csendesen lépkedtünk, míg a tenyerem rá nem simult az irodám ajtajának lapjára..
- Át fogok öltözni odabent - szembefordulva Sawyerrel közöltem vele ezt - az ő szemei is kéken örvénylettek, de nem azok a kékek voltak, amik levettek a lábamról. - Ígérem, hogy nem fogom megrendezni a nagy szökést, de most egyedül szeretnék lenni egy kicsit - zavartan a köztünk feszülő padlózatot figyeltem. Beharapva az alsó ajkam nyomtam le a kilincset és tűntem el az irodám sötétjében, ahol csak a monitor kéken villanó fénye adott fényt, no meg a kintről beszűrődő lámpák sárgája. A hányingerrel karöltve térdeltem le a szekrényem elé, hogy tiszta, száraz ruhát szedjek ki onnan - mert mindig tartottam bent váltást. Csak épp fehérneműt nem. Kényelmetlenül húztam magamra a szárazat, miután megtörölköztem és nagyjából öt perccel a magány kérésem után léptem ki Sawyer elé egy újabb lágy, de vérszegény mosollyal.
- Ne haragudj.. nem ilyen gyászosak a napjaim alapvetően, csak... - elcsendesedtem, ahogy léptek zaja erősödött fel és meg is jelent annak tulajdonosa. Rebbenő pillantással mértem fel Jude-ot, de csak mert én soha többé nem fogok hozzászólni, attól még nem akartam, hogy meghűljön. Egy száraz, bentről kihozott törölközőt nyújtottam felé, és ha elvette tőlem csendesen nyeltem egyet.
- Nem szeretném itt hagyni az autómat, mert akkor holnap taxit kell hívnom - intéztem a szavaimat a két férfi felé, személytelenül. Az egyiket nem ismertem, a másikuk pedig megbántott, nagyon is. - Jude nem vezethet, mert ivott, te pedig gondolom a sajátoddal jöttél. Így nekem is vezetnem kell. A Fordba szeretnék beszállni.. egyedül - csendesen vezettem fel az elméletelem, legfőképpen Sawyerre nézve, kerülve Jude egész lényét. Nem akartam szembesülni a megalázásommal újra és újra. És nincs az az isten, hogy a kéretlen, kínos csendben vezessek bárki mellett is, mert most nem igazán voltam társasági ember. Az istenért, hát legszívesebben sírva fakadtam volna! Terveim közt szerepelt, hogy minden az utunkba kerülő pirosnál adózhatok eme vágyamnak, úgyis volt egy nagy csomag zsepi a kesztyűtartóban. Meg a táskámban.

Vannak érzések melyeket nem tudok a helyén kezelni, ilyen a gondoskodás, a törődés, a félelem és az aggodalom. A nők hajlamosak rávenni a férfiakat arra, hogy ezeket táplálják, miattuk képesek megváltozni, vagy éppen rosszabb szintre ereszkedni, de ezeknek mindig van egy kiváltó oka. Ma este elég sok mindent kell átélnem egyetlen telefonhívás után, és én magam se tudom, hogy melyik a valódi énem. A tudat, hogy veszélyben van a meg nem született gyermekem, és az édesanyja…egyfajta aggodalmat bontakoztatnak ki a belsőmben, aztán folytatja a sort a terapeuta. Cora ma este adott nekem valami megfoghatatlant az aktus alatt. A szentimentalizmus távol áll a jellememtől, de azt hiszem, hogy még bennem is megmozgatott valamit egészen addig, amíg majdnem el nem mentem benne. Az újabb gyerek kérdése, ha még egyet sem tudok életben tartani az anyjával együtt, akkor nem kell több. Cora nem azt érdemli, hogy egy légyott alatt essen teherbe, ráadásul nem egy olyan férfitól, mint én. Mallorie a saját bőrén tapasztalta meg az önzőségemet, nem érdekelt, hogy szenved, én akkor is ragaszkodtam a benne növekvő csemetéhez. Két orvos is azt a javaslatot tette nekem, hogy hajtsuk el a magzatot, mert nagy valószínűséggel korán fog a világra jönni, vagy függő lesz, legrosszabb esetben károsodik és betegként születik meg. Az esélyeink nem voltak jók, de küzdöttem érte, ahogyan az apám is értünk. Nem akartam hálátlan lenni, ha már összejött. Corával tudom, hogy más lenne a szituáció, mert nem drogozik és lelkesen vállalná el, úgy gondolom, hogy nem tartozik azon nők közé, mint Lorie, akinek fontosabb a puszta szer, mint egy baba. Mindenki más, és pontosan ezért fordultam el az orgazmus pillanatában. Az én spermám, az én váram és hatalmam, melyekkel életeket tettem tönkre, és nem hiányzik még egy baklövés. Másképpen értelmezte a tettemet, de ezt még tudom kezelni a jövőben, ha haragszik, vagy nem szól hozzám, de hogy egy gyermeket szüljön nekem, arról hallani sem szerettem volna. A hibák ideje lejárt, és Mallorie-val zárul a történet. Nem vagyok mintapolgár, és férjalap sem. A tiszta és józan gondolkodás híve vagyok, ami szerencsére időben érkezett el, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okoztam volna a lánynak. A csendes feszültséggel terhes pillanatokat egy sokkal nagyobb probléma törte kerékbe. A tudat, hogy máshol lenne a helyem azonnal kettes üzemmódba kapcsolt, és az öcsémet tárcsáztam, hogy jöjjön értem. A legkisebb magyarázkodás nélkül kellett cselekednem, de mindennel elkéstem, mert az a tekintet elárulta, hogy többet hallott a beszélgetésből, mint azt szabadott volna neki. Nem álltunk közeli ismeretségben, ezért is maradtam néma a kérdése hallatán. Még nem volt gyermekem, az sem volt biztos, hogy megéli a reggelt, de az igaz volt, hogy útban volt, és gyökeresen fogja megváltoztatni a jövőmet, amibe az egyéjszakás kalandok már nem fognak beleférni. A felöltözéssel, és a tűz eloltásával töltöttem el a maradék időt, talán még szóltam is valamennyit hozzá, de aztán a bázisra való visszatérésen morfondíroztam. A főnökös témával lezártnak tekintettem a beszélgetést közöttünk, és hallani sem akartam arról, hogy egyedül marad az erdőben, aztán elfelejt visszamenni. Mindenen kiakadtam, ami késleltetett az indulással kapcsolatban, és mégis a másik felem nem engedte, hogy egyedül hagyjam őt. A visszaúton nem sokat agyaltam azon, hogy mi lesz holnap, vagy azután a kapcsolatunkkal. A szex után egyértelműen átléptük a határokat, és nem óhajtottam bocsánatot kérni, mert ehhez nem egy ember kellett, hanem kettő. A professzionális megoldás nem fog működni, de lemondani nem szerettem volna a szolgálatairól, mert Pandora mellé a legjobb járt. A napjai is át lesznek reformálva, ma azt hiszem, hogy fél szavakban már megejtettem a szándékomat ránézve, de a kis Mr. Howard ennél nagyobb babérokra akart törni. A segítségét élből utasítottam vissza, amikor felajánlotta, hogy egy másik lánnyal dolgozzak együtt. Mit érek egy másodrangúval, ha megkaphatom a legjobbat is? A bázis már feltűnt a semmiből, én meg észre is vettem egy közeledő alakot. Eleinte még úgy helyezkedtem, hogy Cora elé tudjak lépni, de felismerve az öcsémet erre nem volt szükség. Hamar ért oda, és mérte fel a helyzetet, de túl sok magyarázatot nem adtam, mert a két lóval együtt átsétáltam az istállóba. Noir bokszát hamarabb találtam meg, és még az volt a szerencsém, hogy az egyik lovász kint volt, különben meggyűlt volna a bajom. A sajátommal már elboldogultam, és igyekeztem fenntartani a látszatot, mert az állatok nem szerették, ha idegesek körülöttük. Megtanultam, hogy uralkodnom kell az érzéseimen, de mi van, ha el fogok késni, és Mallorie megint összezuhan? Az idővel futottam versenyt, miközben a bázis felé vettem az irányt még egy „Jó éjszakát”-t mondva az itteni alkalmazottaknak, akik gondolom éjszakai műszakban váltották egymást. A bázis felé csak a friss szalma illata és az eső keveréke csapta meg az orromat, és amint felértem a lépcsőn máris a megfelelő iroda felé lépkedtem, de a folyosón felfedeztem néhány sáros nyomot is. A kilincset lenyomva egy érdekesnek ható jelenetre nyitottam be, ahogyan az öcsém nem illendően figyelt valamit, én meg a felém kínált törölközőre automatikusan nyújtottam a kezemet, hogy elvegyem. Nem éreztem jól magam a nedves darabokban, de nem óhajtottam meztelen gyakorlatokat tartani a vadászházban történt incidens után. Az arcomat töröltem át, de meg is álltam a mozdulatsor közepén, amikor Cora megszólalt. Ki gondolta volna, hogy megint azzal érvel, hogy egyedül kell maradnia?
- Ez jogos felvetés. – vakargatta meg az állát az öcsém, de még nem mondta ki a végső szót, mert tudta, hogy az az enyém. – Igen, ezt tudtam, nem mondott újat Ms. Fraser. – sejtettem, hogy elő fog hozakodni az autóval. – Nem magam miatt hívtam az öcsémet, hanem maga miatt. A kocsiját elviszem én, ő meg hazafuvarozza Önt. – pillantottam körbe a társaságon, és vártam az ellenérveket. – Ittál Jude, és nem is keveset a kinézeted alapján. Gondolod a kórházban így fogadnak? Mallorie nem láthat így, és rád férne valami száraz ruha is. Átugrunk hozzám, visszük Ms. Fra…bocsánat Corát is. – ejtett meg egy mosolyt a lányt felé. – Nem marad senki egyedül, és téged meg kiteszlek ott, de nem hagylak vezetni. Hiányzik még egy baleset, a legutóbbit sem heverted még ki. – hangsúlyozta ki a végét. – Ha nem bánod, tegeződjünk, ha már a bátyám egy tuskó. – be akartam szólni, de nem engedett szóhoz jutni. – Ha engem hívtál, én osztom a lapokat, de szólhatunk Calebnek is…tudod, hogy imád száguldozni. A kocsit meg átszállíttatom a lakásodhoz Cora, vannak ismerőseim, akik megoldják, ha megbízol bennem annyira. – nyújtotta felé a kezét. – Áll az alku? – nézett kettőnkre felváltva.

aláfestő zene

Minden addigi próbálkozás meddővé vált abban a pillanatban, amikor a képbe került Jude kicsije. Csupán fél órán belül olyasmiken mentem keresztül, amik egész eddigi életemben hosszas hetek-hónapok, olykor évek alatt alakultak ki. Vágyakozás, hirtelen berobbanó boldogság, feledés, elutasítás, kihasználtság, sokk, és úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották az addigi stabilitást. Önmagamat kérdőjeleztem meg, a döntéseimet, az emberismeretemet és rá lehetett volna fogni csak Mr. Cowenre, hogy miatta kerültem ekkora slamasztikába, de a szex ebben a formájában közös megegyezésen alapult. Az már nem, hogy utána úgy éreztem magam, mint aki menten kiad minden addigi falatot, amit csak magához vett. A pillantásom, amellyel Jude-ot felmértem, egyszerre volt fájdalmas, idegen, távolságtartó és csalódott. Nem is tudtam, hogy ennyi érzelem képes volt együttesen megjelenni a lelkem mélyén, de mégis így volt. A nem erőszakos kényszer hatására viszont nem csak a házat, hanem a köztünk jelenlévő feszültségmentes időszakot is hátrahagytuk. Azt hiszem, hogy a nem vagyunk egy hullámhosszon kifejezés ránk pontosan és teljes mértékben igaz volt. A visszafelé vezető úton, amíg Jude hátával és a lovának farával találkozott a pillantásom a léptek nesztelen zajával karöltve, igyekeztem nem gondolkodni, nem önmagamat hibáztatni, nem arra gondolni, hogy kihasználtak, hogy olyasmit adtam neki amit eddig senkinek és mégis képes volt eltaposni, érzelmek és megbánás nélkül. A még az épületnél feltett kérdésemre sem kaptam egyenes választ, ami talán a leginkább bántott. Ha tudtam volna, hogy családos ember... akkor hetekkel ezelőtt San Franciscoban sem közeledtem volna felé, nem vizslattam volna ÚGY, amikor megjelent abban a tökéletes ráillő öltözetben az első estén. Ha tudtam volna, hogy... várnak rá, nem szöktem volna be a szobájába.
Halkan köszörültem meg a torkomat, hogy visszanyeljem a kitörni vágyó könnyeimet és mellettem Noir kezdett ideges farokcsapkodásokba. Nem szerette, ha ilyen állapotban vagyok mellette, a feszültséget mindig képes volt elszippantani belőlem, ám ameddig a gondolataimmal voltam elfoglalva, észre sem vettem először a harmadik személy érkezését. Ahogy azt is próbáltam ignorálni, ahogy Jude megpróbált elém lépni. Mindig ezt csinálta, és nem értettem miért, ha egyszer az előbb, amikor még kettesben voltunk, úgy beszélt hozzám, úgy reagált rám, mintha felmosórongy lennék csak - érzelmek nélkül, kedvesség nélkül. Ha Sawyerről hallottam is, mégis csak egy idegen volt számomra, tétován pillantott az ismerős alak felé, aki eltűnt a két lóval maga mellett, arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyire idegesítővé vált az, hogy otthagyott nekem egy bébicsőszt, mintha a Kensingtonban valaha is képes lennék eltévedni! Förtelmes alakká nőtte ki a szememben Jude magát, de nem akartam, és nem is tudtam volna átcsapni a hisztis tyúk szerepkörébe, ezért hogy megkíméljem Sawyert a felesleges rábeszélésektől és könyörgésektől, azt tettem, amit mondtak: átöltöztem, megtörölköztem, egyedül, mert nem volt kedvem egyetlen férfi társaságát sem elviselni huzamosabb ideig. Ha csak egy is gázolt át a lelkemen, most minden egyes férfi elutasítását éreztem szinte. Minden egyes férfiak által meglépett szakításban én volt a földkerekség összes nője. Csalódott, mérges és szomorú voltam egyet, de emlékeztettem magam arra, hogy Jude öccse semmiről sem tehetett. Hacsak nem arról, hogy Jude öccsének született. Kilépve a magányomból az épület folyosóján kezdtem volna bele a bocsánatkérésekbe azért, amiért nem voltam jó társaság jelenleg, de hamarost be kellett fejeznem a fecsegésem, mert megérkezett Jude, és ha nem is tűnt fel, ösztönösen hátrébb léptem tőle, hogy a távolságot megnöveljem kettőnk közt. Csendesen szemlélődve álltam elő a tökéletesnek tűnő tervemmel, amelyben egyedül lehetek, egyenesen hazamehetek, a Fordom is hazakerül, de az a két kék szempár valahogy nem volt meggyőzve a projektemről. Mégis, amikor Sawyer egyet értett velem, kezdtem reménykedni, de Jude tett róla, hogy letegyek minden elképzelésemről. Jude képtelen ötlettel állt elő; ő vezeti a kocsimat. Nem hallotta, amit mondtam? Biztosan nem engedném be a volán mögé, még a végén egy villanyoszloppal randevúzna.Szótlanul összefűztem a karjaimat a mellkasom előtt, de a felhangzó szavakra a kisebbik Cowenre pillantottam, aki olyan részletekbe avatott bele, amire nagyon nem voltam felkészülve. A nő említésénél szégyennel a szemeimben pillantottam el Jude felé, de már sütöttem is le a pillantásomat, mert nem akartam elárulni, hogy talán nem kellett volna minderről tudnom. Egyszerűen.. csak fájt, hogy ilyen durván átvágtak a palánkon.. nem csak engem, hanem Malloriet is.. miért volt itt, ha a nő a kórházban szenvedett? Miért menekült.. mindenhonnan? Csak akkor néztem el Sawyer irányába, amikor a nevemet említette, és már épp tiltakozni kezdtem volna, hogy engem ugyan nem kell elcipelgetni sehova, én csak a saját ágyamra, saját vanília jégkrémes bödönömre vágytam... miközben úgy tűnt, hogy ki volt az az egyetlen személy, aki képes volt Jude-ot elhallgattatni: az öccse.
A felém nyújtott kézre felsóhajtottam, két másodperccel később pedig elfogadtam azt, ki nem mondva, hogy igen, áll az alku. Nem tartottam ott a kezem, nem akartam hosszabban érinteni senkit, mint amennyire szükségesnek látszott.
- Ha nem lenne ott a kocsi, tudom, hogy kin keresztül kell elérnem hozzád - elmosolyodtam, ez egyértelműen Jude-ot jelentette. Majd leírom neki üzenetben, telefonon. - És ha már a tuskóságnál tartunk, én is hibás vagyok, mert már első percben letegeztelek, ne haragudj - itt azért egy vérbőbb mosolyt engedtem meg magamnak, nem olyat, mint ahol akasztanak közben. Sawyert szórakoztatta a megfogalmazásom.
- Nem gondolom magam olyan idősnek, mint a bátyám, részemről nincs gond - nézett előbb rám, aztán a megnevezettre, én pedig megfordulva kihoztam az irodámból a táskámat, kulcsra zártam az ajtót és egy akkora sóhajt eresztettem meg a férfiak közé, hogy még nekem is gorilla-hangúnak tűnt. Mindegy. A tárcámból elővarázsoltam egy névjegykártyát, amelyen a lakcímem is helyet kapott.
- Tessék.. de nagyon nem akarok elköltözni onnan, egészen jó kis lakás, megszerettem - fűztem hozzá azért, a miheztartás végett.
- Nem felgyújtani akarjuk, hanem csak leszállítani egy kocsit - vigyorgott rám, de azért zsebre vágta a kártyát. - Mehetünk? Vagy van még elintézni valótok? Minél gyorsabban eljutunk hozzám, annál gyorsabban lesztek mindketten tényleg szárazak - itt már inkább a csurom vizes és sáros bátyjára pillantott, mert ő nézett ki jelenleg úgy, mint egy sárbirkózó bajnok. - Te meg kapsz tiszta ruhát tőlem. Talán életedben először leszel kénytelen az én cuccomat magadra aggatni - a mosolyából ítélve...csak szívta Jude vérét, ezzel szemben sűrű és rettentő halk bocsánatkérések közepette nyomakodtam át közöttük, hogy elinduljak kifelé, igazán be sem várva őket, mert a parkolót még megtaláltam. Nem voltam gyors, csak nem volt kedvem végighallgatni a testvéri idillt. Valahol azért hallottam, hogy Sawyer továbbra sem hallgatott el, halkan beszélt a bátyjának, csak néhány szófoszlányra lettem figyelmes..
"Mallorie"... "kórház".. "eszednél vagy"... "kicsoda Cora..."
Csodás! A parkoló autók soránál vártam be őket ténylegesen, ha érkeztek, ám mielőtt Sawyer kocsijába beszálltam volna, muszáj voltam konkretizálni. Csak négy Ford állt még a parkolóban.
- A galambszürke Ford Mondeo lesz az.. bár így éjjel nem biztos, hogy meg tudja bárki állapítani, hogy az grafit vagy galamb... mármint a szürke.. az sem jó, ha azt mondom, hogy innen a második, mert bárki kiállhat, jöhet, parkolgathatnak.. Ömmm.. - zavartan lesütöttem a szemeimet, hogy a rendszám kezdetét elmondjam. Felesleges volt az egészet, mert ilyen kis hülye rendszáma csak nekem volt: FAP - direkt.. betűzve (előhozakodva az erdő, alma és parkoló szavakkal neki), hogy még véletlenül se tegyék össze nekem, én meg süllyedhetek a föld alá. Sawyer felnevetett.
- Én a helyedben kérnék egy újat - lapogatta meg a bátyja vállát. - Na szállj be, ne fázz meg még itt nekem - véletlenül az én Fordom mellett állt meg Jude öccse. Istenem.. ahogy felismerte az autót, vigyorogva rázta meg a fejét, én pedig próbáltam nem tudomást szerezni erről, ezért is siettem el a Range Rover hátsó ajtajához, miután a biztonsági zár kioldott a pittyenő hanggal, de épp akkor értem a kilincshez, amikor Jude is ráfogott. Azonnal elléptem onnan, csak azzal nem számoltam, hogy út közben a férfi öccse is odaér, így persze, egyértelmű, hogy nekiütköztem Sawyernek, amitől összerezzentem.
- Csak nyugalom, Cora - a keze a felkaromon simított végig megnyugtatón, én pedig csak sűrű bocsánatkérések közepette ácsorogtam a két férfi közt.
- Szeretnék hátul ülni - csendesen kértem meg Jude-ot, futólag a szemeibe lesve.

Sawyer-rel nem mindig voltunk a legjobb testvérek, de ha összecsapott felettünk a hullám, vagy anya megint kábulatba esett, akkor összefogtunk, mert ez volt a gyerekek dolga. A korkülönbség nem rúgott nagyra, összesen három évet zsebeltem be az előnyömre, de ez sem mindig volt jó ahhoz, hogy túlmutasson rajtam az öcsém. Szeretett könnyed és vicces lenni, a lányok a lábai elé borultak, és mégis sokkal jobban kedvelte az idősebb generációt, ahol szerinte a bor kezd igazán izgalmas lenni, bár sosem értettem a hasonlatot, de lejött belőle, hogy a bor elkészítése is sok időt vesz igénybe, ahogyan egy korosabb nő meghódítása is. Mondhatni az igazi ragadozók közé tartozott, míg én nyílt lapokkal játszottam, ő képes volt több vasat is a tűzbe tartani, és annyira jól csinálni mindezt, hogy mindegyik jelöltet egyszerre dugta, ugyan nem ugyanabban az időben, de egymás mellett udvarolt nekik. Nem is tudom, hogy melyik sorozat volt az…igen az Így jártam anyátokkal…amiben az a szőke pasi volt, nem láttam belőle sok részt, de nagyon is jól tudtam azonosítani belőle a fivéremet. A mostani helyzet egy kicsit másabb, nem szokásom az éjszaka közepén ugrasztani, csak akkor, ha nagyon fontos dologról van szó. Mallorie és a baba jelenleg még a munkámon is túlmutattak, és az első helyen parádéztak. Az elmúlt napokban kissé felborult a belső órám, és nem sikerült hosszabb időintervallumot átaludnom, ezért kezdett a hatalmába keríteni az alkohol, és ez meglátszott a borostás államon, a kissé beesett arcomon. Sawyer sosem hazudott arról, ha rosszul néztem ki, de bizakodtam benne, hogy mások előtt nem fogja hangoztatni. A magánéletünk csakis kettőnkre tartozott, de azt hiszem, hogy iderángattam én is felborítottam néhány szabályt. Ne dugj alkalmazottal ez lenne az elsőszámú, de igen ma este még magamat is túlszárnyaltam ostobaság terén, de elég, ha néhány hónapot megyek vissza, és arra a részegen átmulatott kaszinós este után eszembe jut a Lorie-val töltött éjszaka. Megannyi nőt képzeltem el, mint leendő gyermekeim anyját, de azt hiszem, hogy egyik elképzelésem se volt olyan, mint Mallorie. A drogos múltja vitte a prímet, és ha ez még nem lett volna elég, mindenáron keresztbe tett volna nekem, azt sem dolgoztam fel, hogy valaki bejutott hozzá, kapcsolatba lépett egy idegennel, aki heroinnal etette. Meg akartam váltani, egy jobb jövőt biztosítani neki, és ha készen álltam volna elengedni, akkor megkapta volna a papírjait is, de szükségem volt a közelségére, hogy némi emberség szoruljon belém a rosszabb napokon. Nem áltattam a kis jövőképemet, nem szerepelt benne egy biztos feleség, senki nem fogja elviselni, ha kitör belőlem a vadállat, mert akkor képes leszek ütni, és nincs az a nő, aki élvezné a bántalmazást. Egyetlen alkalommal jártam pszichológusnál, és apa soha többet nem vitt el. Kerekperec megmondta neki, hogy hajlamos vagyok az agresszió legdurvább verziójára, ha nem tanulom meg kezelni a dühömet. Apa fülét sértette az igazság, és maga előtt sem ismerte volna be, hogy anya kártékonyan hatott a fejlődésünkre. Sawyer a csendes gyilkos, Caleb meg a szertelen anyafüggő. Mindenkinek megvoltak a csontvázak a szekrényben, és pontosan emiatt csakis egymásra számíthattunk.
A visszatérésem után a folyosón bolyongtam még egy ideig, és csak utána nyitottam be az ismerős helyiségbe. Cora irodája nem volt ismeretlen terep, már jártam itt, és akkor sem váltunk el jól. A pillantásom egyből ráfutott, aztán az öcsémre, aki illetlenül méregette azt a nőt, akit nemrég dugtam meg. Szappanoperába illett volna bele a jelenet, de mielőtt szavakkal is elmondtam volna a véleményemet csak a felém kínált törölköző után nyúltam, hogy szárazra töröljem az arcomat vele. A mozdulatsorban egy kissé érdekes felvetés állított meg, és megint ott voltunk, ahol a part szakad. Az ellenkezés a kisasszony vérében volt, sosem tudta igazán megfogadni a tanácsomat, de most különösen idegesített, ha ágált velem, vagy a kimondott terveimmel. Megmondtam világosan, hogy nem mehet haza egyedül, én majd elviszem a kocsiját, de közénk ékelődött az öcsém, hogy magára vállalja a villámhárító szerepét. Nem hálás a feladat, de csendben maradtam, hogy végighallgassam, de aztán kezdett a vérnyomásom egy újabb tartományba emelkedni.
- Aha…igazán kedves vagy, de nem kértem a véleményedet. – rivalltam rá, aztán feszülten szemléltem a kialakult szituációt. Mióta adja oda önkényesen az öcsémnek a kocsi kulcsát? Nekem valahogy más elképzelésem volt, és fel is morrantam a nagy díjátadás pillanatában.
- Mi ez, valami összeesküvés ellenem? Mallorie vár, és igen be fogok menni hozzá, az sem érdekel, ha bűzlöm a piától. – talán mindketten fennakadtak ezen, de annyira elflörtöltek, hogy végül az öcsém nézett rám a szokottnál szigorúbban.
- Nem láthat így, nem kell, hogy nyugtatót kapjon, mert ráijesztesz. – volt némi igazság a mondandójában, végül én magam is beleegyeztem, hogy kimenjünk a parkolóba, de valahogyan úgy tűnt, hogy az enyém lett a másodhegedűs szerepe a mai hármas darabban.
- Fogd be. – ennyit kértem a testvéremtől mialatt három lépéssel előtte teremtem, de nem ijedt meg tőlem. Cora magától szökött meg, hogy ne hallja a párbeszédünket.
- Mit akarsz Jude? Mallorie állapota nem fog javulni attól sem, ha úgy mész be hozzá, mint egy hajléktalan. Mit számít egy kis kitérő…és emlékeztetlek, hogy te hívtál, és még magyarázatot sem adtál arra, hogy lesz egy vendégünk. – farkasszemet néztünk egymással, aztán elálltam az útjából, mert nem most volt itt az ideje annak, hogy Coráról csevegjünk, ha személyesen is jelen van. A parkoló előtt egy Fordos problémakörbe futottunk bele, de én már tudtam, hogy melyik autó az, ugye lenyomoztattam, és szerintem a biztosítási számát is vissza tudtam volna idézni, de csendben várakoztam a Range mellett. Cora jött végül oda, de egyszerre nyúltunk a kilincsért. Hamarabb húzta el a kezét, mielőtt lehetőségem lett volna megérinteni, de aztán el is álltam az útból. Sawyer sokkal finomabban bánt vele, és a kérését meghallva kinyitottam előtte az ajtót, aztán megvártam, hogy beüljön. A csatlakozásom közepette a törölközőt elfelejtettem és a kezemben maradt, de úgy döntöttem, hogy nem traktálom most vele. A biztonsági övcsatot húztam át a vállamon, hogy bekattintsam, de addigra az öcsém is beszállt mellém.
- Indulás, Manhattan vár. Képzeld kicseréltem a szőnyeget a nappaliban, amit annyira szerettél, nekem túl hideg volt. Cora szereted a perzsák világát? Ó, olyan szőnyeget máshol nem is láttam még. – azt hittem, hogy rosszul hallok, de tényleg ezzel a témával hozakodott elő.
- Most komolyan Sawyer? Nem figyelnél a vezetésre? – förmedtem rá, és az ablak felé irányítottam a búzakék íriszeimet a gondolataimba mélyedve. Nem érdekelt különösebben, hogy mi történik, de néha a visszapillantóba lestem, hátha összeakad a tekintetem a kisasszonyéval.

aláfestő zene

A pár héttel ezelőtti kényszerű hétvégém abban a távoli városban egészen borzalmasan indult, és mindvégig olyan hullámzó maradt, mint a tajtékzó óceán a hatalmas viharok idején. Nem tudtam és a mai napig nem tudok kiigazodni azon a férfin, aki most keresztülnézett rajtam. A repülőút során lassan oldódott fel a hangulatom és kezdtünk volna bele abba a beszélgetésbe, melyben meg tudjuk ismerni a másikat, de Jude mindvégig megtartotta azt a biztos távolságot, amelyet még biztonságosnak vélt. Habár beszélt a testvéreiről, arról, hogy milyenek is voltak, sosem engedett volna magához közel és ezt éreztem. Attól, hogy nem kötöttem az orrára, hogy nem nyilatkoztam arról, hogy nem volt nyílt velem annyira, amennyire én szerettem volna - még nem volt hiba. Ő a jellemében távolságtartóbb férfi, hiszen a munkája is megkövetelte azt, hogy tisztes, egyenes, de elszeparált érzelmekkel dolgozzon, mert ügyvédként nem tehette meg, hogy együtt érzett bárkivel is. Akarom mondani.. az ő hivatása sokkalta több emberéletet követelt, az ő döntései, az ő segítségei Kaszásként lengtek be az emberek feje fölé és ha akarta, akkor ott roppantott ketté egy megkezdett életet, amikor csak akart. Félreértés ne essék, ezekről nem vele beszéltem, de a lovarda egészen jó táptalaja volt annak, hogy a szó ne elszálljon, hanem megragadjon és ragacsos szirupként vonjon be minket, az ott dolgozókat. A nálunk kedvtelésből tartott lovak tulajdonosai egytől-egyig mindannyian a felső tízezer lelkes tagjai voltak, akiknek a kezeiben is több pénz folyt át, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. A Kensington Stables, apa és anya kapcsolatai, a körülöttem folyó beszélgetések pedig megtanítottak arra, hogy a csend sokszor többet ért ezernyi szónál. A nem kívánt tudás pedig sokszor bizonyult soknak, amivel nem akartam élni másokkal szemben és mások előtt. Megtanultam hallgatni, a megszerzett információkat pedig az elmém olyan zugába próbáltam elrejteni, ahol talán még én magam sem férhettem hozzá.
Mert nem egy olyan férfi volt az életemben, mint Mr. Howard a fölényeskedő és fontoskodó énjével. Mert nem egy olyan férfit ismertem, mint Jude Cowen... de mégis ő volt az egyetlen, akit egészen ezidáig képtelen voltam megtörni, akihez közelebb akartam volna kerülni még ha csak egyetlen önfeledt éjszaka idejére is. Ha Jude nem is akart magához közel engedni, ma, most minden általa felépített szabályt áthágott azzal, hogy az öccsét hívta segítségül. Tudtam, ha rajta múlt volna, ha józanul végiggondolta volna ezt az egészet, soha nem láttam volna meg Sawyert. Az ügyvéd nem titoktartó volt, csak megvoltak a maga titkai... mint a gyerek és a nő az életében. Ahogy újra és újra eszembe jutott ez a két ember, minden alkalommal ismét megtörtem. Ismét a hányinger kerülgetett, különösen akkor, amikor Jude-ot láttam, ránéztem, megéreztem a még mindig óvatosan a bőrébe ivódó alkohol illatán túl az ő saját férfias illatát.
Menten rosszul leszek! Hatalmasat nyeltem, miközben Sawyerrel nyélbe ütöttük az üzletet. Én velük megyek, de az autómnak egy karcolása sem eshet és mire reggelt üt az óra, addigra nem csak én leszek otthon, hanem a Ford is. A fiatalabb Cowen sokkalta nyugodtabb volt, objektívebb jelenleg, Jude kifakadását pedig helyén tudta kezelni akkor, amikor én aligha. Zaklatott voltam, túlságosan is, miközben csak a kielégülésre kellett volna koncentrálnom. Hogy a hosszú hónapok óta tartó magányos éjszakáimat valaki képes volt felrúgni és végre jól is éreztem magam. Ha Sawyer le is teremtette a bátyját, én pedig mindent megtettem, hogy kerüljem a szemkontaktust az ügyvéddel, attól még felsóhajtottam halkan.
- Az öccse józan, az ön kezébe jelenleg pedig egy háromkerekű biciklit sem adnék.. szükségem van a Fordra és nem szeretném, ha a büszkesége miatt esetleg egy újabb baleset részesévé váljon. Nem engedheti meg magának... - bocsánatkérő hangsúllyal mondtam, hogy felismerje, nem őt akarom megbántani vagy kritizálni, egyszerű tények voltak ezek. - ... Mallorie miatt sem - először mondtam ki a nő nevét, ízlelgetve azt. Belül majd' meghaltam, ahogy akaratlanul is azon képek sora pergett le a szemeim előtt, mikor és milyen hangsúllyal mondhatta ki a nő nevét. De mielőtt még rosszul lettem volna magamtól, inkább elzártam ezt az egész lehetetlen vita kezdeményét is és hagytam, hogy a testvérek rendezzék le egymás közt. Egy férfivel sem bírtam el, kettővel pedig nem is próbálkoztam és nem is akartam közbeszólni többször, mert nem volt ma erőm vitatkozni, erősködni, saját magamért kiállni. Egyszerűen csak haza akartam jutni és ha ehhez előbb meg kellett néznem Sawyer lakását, hát belementem. Gyorsabban elköszönhettem a testvérektől, ha nem ágáltam és Jude-nak egy valamiben igaza volt: holnap... a holnap egy újabb problémát tartogatott, amire még nem hiszem, hogy felkészültem.
A kocsimat illető magyarázkodást mindketten türelmesen végigvárták, én meg szokásomhoz híven bénáztam - nem csak a beszéd közben, hanem akkor is, amikor végre el akartam volna tűnni a kocsi belterében.. Jude keze ott volt megint, és mielőtt még rám rivallt volna, vagy bármivel is felhúztam volna, már el is húzódtam tőle, ám végül csak.. kinyögtem a kérésemet. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor nem mellém, hanem az öccse mellé került, így egyedül veszhettem el a hatalmas hátsó ülésen. Legszívesebben körbecsomagoltam volna magam a beltérrel, hogy még csak ne is lássanak, de ehelyett csak a biztonsági övet húztam át magam előtt és csatoltam be magam, mellkasomhoz szorítva a táskámat.
A tervem az volt, hogy csendben maradok, láthatatlanná válok, de akaratlanul is odafigyeltem arra, amiről Sawyer kezdett beszélni, még ha az ablakon való kifelé bámulást is preferáltam. A kettő együtt - a férfi zöngéje és Brooklyn éjszakai fényei nyugtatóan hatottak rám. Jude haragos szavaira felsóhajtottam.
- Jude, szeretnéd, ha végig kínos csendben utaznánk? Vagy megint tegyem be a Beatles zenéit és énekeljem teljes hangerővel, csak hogy téged még inkább idegesítselek? - érdeklődött kedélyesen az ügyvéd öccse.
- Bevallom, Mezopotámiáról többet tudnék neked most felidézni - zavartan válaszoltam, bevallva neki a hiányosságaimat. - De ezek alapján perzsa szőnyeged lett és ha jól sejtem, most teljes mértékben szerelmes vagy - mosolyodtam el, miközben véletlenül Jude felé néztem el, ám ahogy a visszapillantóban elkaptam a tekintetét, megráztam a fejem alig láthatóan, mielőtt lesütöttem volna a szemeimet. Sawyer felnevetett.
- Nem vagyok szerelmes, csak tetszik. És szerintem illik hozzám és a lakáshoz is. Majd ha meglátod, kíváncsi vagyok, mit mondasz rá - beszélt, amire csak bólintani tudtam. Nem fogom ellopni és azt sem mondhatom rá, hogy ronda, mert minden ilyen szőnyeg csodálatos munka. Hogy illett-e Sawyerhez, nem tudhattam, hiszen nem ismertem. Az ujjaim, a körmeim finoman kapartak végig a biztonsági öv anyagán a melleim közt. Megfojtott, kényelmetlen volt, nem ültem jól, nem éreztem magam.. jól.
- A bátyád azt mondta, hogy szereted a történelmet - említettem meg csendesen, miközben gyors ritmusban hagytuk el a lámpák újabb és újabb villanó fényeit, a jelzőlámpák pedig ilyen kései órában is működtek. Sajnos. Túl késő lenne azt mondani, hogy én Brooklynban lakom? Hogy hazasétálok? Sóvárogva néztem rá az ajtó nyitógombjára. Innen csak huszonöt perc séta lenne...
- Most viccelsz ugye?! - villanyozódott fel. - Ilyeneket mondott neked? - nézett el a bátyja felé kérdőn, mert így már tényleg érdekelte a magyarázat rólam.. amit én persze nem tudhattam. És valahogy az én pillantásom is arrafelé vándorolt.
- Valami olyasmit is, hogy az egyik kedvenc témád VIII. Henrik és a feleségei - enyhültem meg és nevettem fel hirtelen. - Nagypapám imádja a hazai történelmet, olyan, mint egy cafatjaira szedett történelemkönyv. Mindent tud - mosolyodtam el csendes büszkeséggel. Órákon keresztül képes voltam az ő előadásait hallgatni csatákról, skót felmenőkről, a család történelméről, és sosem untam meg őt hallgatni. Az egyik piros elé csorogtunk be.
- Szóval úgy tűnik, hogy a bátyám pletykál rólam. Még miket mondtál Corának, Jude? Kezdjek gyanakodni? - habár kedélyes kérdés volt ez a részéről, én annak véltem, a bátyjától viszont komolyan érdekelte a válasz. - Jude! Föld hívja Jude-ot!? - a filmekből idézett szövegre csak elmosolyodtam. Még akkor is, ha éppenséggel dühös és mérges voltam. Még akkor is, ha Sawyer pár percre elfeledtette velem a történteket. És megint mit tettem? Hát persze, hogy azokat a kék szemeket figyeltem a visszapillantó tükrön keresztül, elfelejtve, hogy még mindig mosolygok és ő nem érdemelte volna meg a jó kedvem. A fenébe is!

Percek telnek el haszontalanul, miközben azon rágódom, hogy mi lehet Mallorie-val és a kicsivel? A telefonhívás nem volt véletlen, természetesen meghagytam, hogy bármilyen problémával kereshetnek, mert ez elsőbbséget élvez, de azért nem számítottam rá, hogy akkor fognak zavarni, amikor egy másik nővel vagyok. Cora nem volt betervezve, mármint szex szempontjából. A tiltó listámon kellett volna szerepelnie az elejétől kezdve, és ha akkoriban még tartani tudtam a távolságot, mostanra ez egy sikertelen projektté nőtte ki magát. Az elmúlt három hétben nem is láttam, mert hazarepült a családjához, és az otthoniakkal töltötte a szabadságát, mégis velem üzengetett, és akkor is felriadtam, ha éppen az éjszaka közepén csörrent meg a telefonom. A közösségi platformok távol álltak tőlem, de egy-két regisztrációért beáldoztam a kilétemet, de sehova nem töltöttem fel fényképet, sőt határozottan a minimum szint alatt tartottam a személyes adatok megadását. Milyen szerencse, hogy az igazi nevemet kevesen tudták, és a visszakövetés sem ment könnyen. Tettem róla, hogy az inkognitó jól működjön az édesapám, Lorie, és a két testvérem miatt is. Az alvilágban megannyi ellenséget zsebeltem már be ahhoz, hogy tudjam mindenki a gyengeségeimre utaló jeleket keresik, de jó, ha az ember egy lépéssel a többiek előtt jár. Fájt az üzenetírás, mert hamar át lehet esni a túloldalra, és azon kapod magadat, hogy a munkahelyen is a telefonodat bújod, miközben egyáltalán nem vagy olyan ember, aki oda van ragasztva a mobiljához. A laptop volt a mentsváram, amikor úgy éreztem, hogy túl közel engedtem a barnaságot, de a képekre állandó jelleggel, mosollyal reagáltam, amit nem láthatott, de engem szórakoztatott. A három hét alatt egyszer fordult elő, hogy részegen pötyögtem neki, de azt meg is bántam, mert bejutott egy másik felszín alá. A bőrömbe ivódott a kíváncsisága, a gyermeki törődése és bizony be kell ismernem, de vártam, hogy keressen. Morcosan viselkedtem, ha késtek az üzenetek, és itthon meg szinte őrjöngtem, hogy lássam. Az élet mindig felülírja a terveinket, és a hiba nem lett volna elég kifejező arra nézve, amit a vadászházban műveltünk. A szex a mindennapjaim részét képezte, de általában olyan nőkkel, akiket a bárban szedtem fel, vagy régi ismeretség által jártunk össze, de soha nem engedtem meg, hogy érzelmileg irányítsanak. Túlságosan sok volt együtt élni eggyel ahhoz, hogy még egy kapcsolatot is fenntartsak. Mallorie nem akart javulni, munkába állni, az idegeimen táncolt, de semmi hasznossal nem járult hozzá a közös életünkhöz. Sawyer nem értette, hogy miért ragaszkodtam hozzá, ahogyan én sem, de belül éreztem a késztetést, hogy megváltsam őt. Felelősséggel tartoztam érte, és ha már a gyermeket várja, akkor nem lehetek akkora tapló, hogy egyedül hagyom a szenvedéseivel. Elkárhozott miattam, ugyanúgy a máglyán kellett égnem nekem is, mint neki. A sietség ott munkált a belsőmben, és mégis távolságtartóan igyekeztem viselkedni, hogy különválasszam a magánéletemet és a munkámat. Mikor folyt egybe a kettő, és miért vagyok még mindig a lovarda területén? A folyosón majd szétrobban a fejem, és szükségem lenne egy hideg zuhanyra is, hogy felébredjek, de csak egy helyben topogunk és az öcsém azzal áll elő, hogy menjünk el hozzá a kórház előtt. Különösebben nem izgatott mások véleménye, ha akarok kibérelem a kórház azon szárnyát, ahol Mallorie van, és anyaszült meztelenül vonulok be, de Cora előtt nem akartam még veszekedést is generálni, bár egy kissé nekifeszültem az öcsémnek, hogy éreztessem a határokat, de nem vette a lapot. A higgadtságát irigyeltem a legjobban, bennem nem volt semmi nyugalom, de ahogyan kezelte Corát is, minimum egy aranyszobrot nyomtam volna a kezébe, miután behúztam neki egyet. Én dugtam a nőt, és ő cseveg vele? Valami félresiklott, de nem mentem bele ebbe az agyrémbe, mert magamat utaltattam volna zárt osztályra. A tekintetem többször futott át a lányra, de minden pillanatban kerülte a szemkontaktust velem. Megértettem a jeleket, vérig lett sértve, hogy tudomást szerzett a gyerekről és egy nem létező feleségről. A kis lelke fogja bánni, hogy nem a jó fiúk táborát erősítem, és mégis zavart, hogy ezt feltételezi rólam, azonban nem mutattam kívülre, hogy mennyire idegesít a téma. A parkolóban is Sawyer érdemli meg a Szent Grált, és a lovagiassága külön érdemrendet kapna, ha a középkorban lennénk, de én csak kattogok megállás nélkül. Az alapokat lerendezik egymás között, hogyan fog a kocsi visszakerülni a lakása elé, meg a névjegye az öcsém zsebébe. Nem nézett rám, amíg be nem ültünk mind a hárman a kocsiba, de ezt is egy kisebb vita előzte meg, mire felállt a sorrend. Az anyósülésen gubbasztottam bekötött övvel, és az államat támasztottam meg az út közepén, mikor egy olyan beszélgetés indult meg, amibe aztán végképp nem óhajtottam beleszólni. A szőnyegek, és a történelem messze álltak tőlem, hacsak nem a római jog került előtérbe, de az itt nem lehetett téma.
- Ha befognád az lenne a legjobb. – morrantam rá a mellettem ülőre, ha már a véremet szívta, de Cora így is kinyílt, mint a virág. Érdekelte a művészet, a történelem…passzolt volna az öcsémhez, és miért bosszantott az elképzelés is? Összeszorított ököllel ültem, és bámultam az elsuhanó tájat. Valahogyan szóba került, hogy miket meséltem a testvéremről, és kezdtem feszengeni.
- Ne hidd el, hogy annyira nagy szám vagy. Ms. Fraser-t érdekelte a családom, hát a része vagy, így meséltem is rólad, de csak ennyi. – vontam meg a vállamat és a visszapillantóba néztem, és igen elkaptam azt a ritka pillanatot, hogy engem fürkésszen. Csalódottnak látszott, és tartózkodónak, de általában így viselkedett a társaságomban.
- Siess, mert nem akarok éjfélig várni. – hangsúlyoztam ki a végét, hogy nekem már bőven máshol lenne a helyem, nem velük egy kocsiban, de engedtem a józan érveknek. Az épület már nem volt messze, amikor ismét pirosat kaptunk.
- Vettem az adást, de attól még lehetnél beszédesebb is. – hallgatott el ismételten, aztán bekanyarodtunk a háztömbhöz, és az egyik sarkon parkoltunk le.
- Üdv a fedélzeten. – csatolta ki magát a testvérem, szóval én is így tettem, és szépen kiszálltam, de előtte még hátrafordultam Corához.
- Hívok egy taxit, és az öcsém hazaviszi, ha az kényelmesebb? – vetettem fel az ötletet, ha ezzel némi levegőhöz juthatott.
- Ne szomoríts el Jude, most van alkalma megnézni a szőnyegemet, és tudod mit, még teát is csinálok, olyan igazi angolt. – csapta ránk az ajtót Sawyer, így egy sóhajtás közepette szálltam ki, és sétáltam fel a lépcsőn a bejáratig.
- A második emelet lesz az. Én nem élvezem úgy a luxust, mint a bátyám, beérem a szerényebb verzióval is, de most szólok, hogy rengeteg könyvem van. – figyelmeztette egy mosoly kíséretében, amitől már émelyegtem. Az ajtó előtt türelmetlenül várakoztam, hogy bejussak, fáztam és minden bajom volt, a sebem is csípett, aztán előttük trappoltam be, meg sem várva az engedélyt.
- Érezd otthon magad. – hallottam még a hátam mögül, de már vettem is le a felsőmet, és bezárkóztam a fürdőbe, hogy egy zuhannyal frissítsem fel magamat.

ezt hallgattam közben  

Mindig is stabil kapcsolataim voltak, függetlenül attól, hogy az életem mely szakaszaiban, mely részében volt azokra az emberekre szükségem. A Kensington Stables alkalmazásában álltam már évek óta és panasz sosem érkezett rám: a munkába temetkeztem, igyekeztem mindenkinek kedvezni, mindenkiből a legjobbat kihozni - magamból a leginkább -, igyekeztem az általam tudottakat átadni a munkatársaknak és segíteni a kicsiknek, akik terápiára érkeztek hozzám és a lovainkhoz. Mindenkin segíteni szerettem volna, felkarolni őket, ha arról volt szó és meghallgatni azokat az embereket, akiken láttam, hogy valamilyen seb keletkezett a lelkükön, a szívükben. Olyan kedvességgel fordultam másokhoz, ami nekem is bizony jól esett volna, de az élet nem volt mindig igazságos, így nem rágódtam azon sokáig, hogy egyes emberek miért nem tudtak egyenesek lenni, tiszteletteljesen viselkedni. Lassan barátságokká nőtték ki magukat a munkatársi kapcsolatok egyesekkel, akiket közelebb engedtem magamhoz, akik tudtak arról, hogy miért kellett olykor sürgősen telefonálnom, hogy miért kellett a szabadságaimat többségében hosszabb időre, egybefüggően kivenni. De nem csak a Kensingtonnál számíthattak rám, otthon Hattievel, a háztömbben lakókkal, a virágárus nénivel, az élelmiszerboltokban is igyekeztem mindig önmagam lenni, az az angol lány, akit arra neveltek otthon, hogy mindenki munkája ugyanannyit ér. Minden ember ugyanolyan, egyenlőek és az esélyt mindenki számára meg kellett adni, hogy az életben boldogulhasson, mert valóban nem azonos körülmények adódtak a születésünk pillanatában. A neveltetésem, a viselkedésem és a jellemem viszont nem mindenki számára volt teljesen érthető, a motivációm pedig volt, aki szerint buta elképzelés volt. Hetekkel korábban az egyik kedvenc éttermem adott otthont egy olyan nézeteltérésnek, amihez eddig nem igen volt még szerencsém. Hosszú órákig tépelődtem aztán a sushi bár elhagyása után is azon, hogy vajon tényleg én gondolkodom-e rosszul. Hogy az elképzelésemnek a világról van-e létjogosultsága, de ahogy akkor a nappal éjjelbe hajlott, rájöttem, hogy csak mások vagyunk. Jude-dal tényleg egy világ választott el akkor még, majdnem háromezerötszáz mérföldnyi nevelés, felfogás és családi háttér volt az, ami neki is más volt és nekem is. Ez a távolság, ez... az egész tépázott meg minket ismételten, mert ameddig Jude teljesen felkészülten és otthonosan mozgott a csak szex alapú kapcsolatokban - nem kellett kimondania, hogy rájöjjek arra, neki ez természetes - nekem addig ez volt az első... és az egyetlen este is egyben, hogy ilyen bődületes hülyeséget kövessek el. Nem voltam rá felkészülve... lelkileg pedig olyan mélyen okoztam önmagamnak sebet, amit ha be is foltozhatok, össze is fércelhetek, nem feltétlenül fogok erről úgy nyilatkozni, hogy jó döntést hoztam ma.
Sawyerrel minden könnyebben ment: ő még nem ismert, nem nehezítettem meg az életét semmilyen téren sem - és nem is szándékoztam. De benne nem láttam azt az elítélést, amit a bátyja szemeiben. Sawyer nem ítélt el, nem nézett levegőnek és tényleg figyelt arra, amit mondtam neki, amit összehordtam zavaromban, mégsem volt képes teljesen megnyugtatni, mert a Jude-dal töltött magányos percek űzötté tettek, felkavartak, hányingert okoztak, bűntudatot, meg nem értettséget, csalódottságot. Még mindig nem voltam magam képes azon túltenni, hogy családos férfi ilyet képes volt megtenni... de talán a leginkább magamból ábrándultam ki. Észre kellett volna vennem a jeleket. Voltak egyáltalán?
Miután lefutottam a kötelező elemként viselkedésembe beintegrált zavartságot, Jude szótlanul engedett nekem végre, hogy elsüppedjek a biztonságos autó hátsó ülésén, de megint Sawyer volt az, aki próbálta oldani a hangulatot, és ha csak ketten lettünk volna, talán sikerült volna neki. A bátyja folyamatos süni-viselkedése, a szavainak szúró, fájdalmas éle csapódott le hármunk között menet közben és mindannyiszor elbizonytalanodtam. Egyre inkább felerősödött bennem a menekülési vágy, hogy minél távolabb legyek tőle, és ha felé is sikerült elnéznem olykor-olykor, mindig elvágtam a köztünk létrejövő szemezést, mielőtt még túlságosan beengedtem volna az érzelmeimbe őt az arcvonásaimon megülő reakciók által. elcsendesedtem, ha Jude beszélt, de úgy döntöttem, hogy az ügyvéd öccsével nem kell teljesen hidegen viselkednem. Ő az egyetlen, aki semmi rosszat nem tett. Nem mertem nagyon közbeszólni, reagálni, sőt, beszélgetős témát sem felhozni, ha nem szóltak hozzám. Csendesen utaztam be Brooklyn és Manhattan egyes részeit, ám amikor megálltunk, Jude-dal nézve farkasszemet álltam a tekintetét.
- Rendben van. De hívok magamnak taxit, nem kell, hogy... - nem tegeztem, de képtelen voltam őt magázni is. Megint Sawyer... és a tervemet ismételten keresztülhúzta.  Amint kiszálltak a férfiak, magamra maradtam fújtam egy hatalmasat, megdörzsöltem a szemeimet is, és hogy ne kelljen rám várniuk, követtem őket. Szótlanul, a táskámat a vállamra kanyarítva léptem le harmadikként az ajtóig a lépcsőket, amikor Jude öccse megint megszólalt. Hálásan, kedves figyelemmel a szemeimben mosolyodtam el.
- Mindenkinek más és más az igénye. Egyik sem rossz, azt hiszem - csendesen jegyeztem meg, a könyvek említése viszont tetszett, nagyon is. Amint felértünk, Jude gyors mozgása ellenére még láttam, ahogy lekapta magáról a pólót, de próbáltam nem újabb és újabb sebeket keresni a bőrén. - Köszönöm, Sawyer, de.. igazán nem szükséges, hogy teát készíts, vagy... bármit nekem - zavartan léptem el mellőle, hogy az ajtót becsukhassa, hogy a következő pillanatban megváljak a cipőimtől és melléjük, a padlóra pakoljam a táskámat is.
- Nem kellett volna levenned - jegyezte meg, de már el is indult a konyhája felé, vagyis gondoltam arra. Nem éreztem magam otthon. Elveszetten pislantottam körbe, karjaimat fázósan magam előtt összefonva ácsorogtam a bejáratnál, onnan lestem azt a hatalmas perzsa szőnyeget, ami elfoglalta a nappalija kilencven százalékát. Fájdalmasan csodaszép volt, s miközben azt lestem, a víz zubogása hallatszott egyik oldalról, a másikról pedig a csendes edénycsörömpölés. - Beljebb jöhetsz ám! Mindenhol kényelmes, dobd le magad nyugodtan, nem kell megállnod a bejáratnál, hé - mosolygott rám, a hangja viszont olyan hirtelen volt, hogy az első szavánál összerezzentem.
- Sajnálom, én csak... - nem tudtam folytatni, helyette megköszörültem a torkom. Sawyer pillantásából ítélve addig ott állt volna a konyha bejáratánál, ameddig meg nem mozdulok, ezért erőt vettem magamon és beljebb léptem, a nappali egyik oldalán átívelő hatalmas könyvespolcokhoz léptem, végigfuttatva a szemeimet a gerincen végigfutó címeken, de nem mertem egyiket sem kivenni, csak egy lágy mosoly jelezte, ha egy olyan kötetbe futottam, amellyel én is rendelkeztem. Jude öccse nagyon nagy munkában lehetett, ezért óvatos léptekkel a konyha felé vettem az irányt ahelyett, hogy leültem volna. Nem volt rajtam fehérnemű, nem akartam bemocskolni a bútorzatát és ha volt is rajtam melltartó, a bugyi valahol a tűz martalékává vált, így félig-meddig nagyon is meztelennek éreztem magam. Sebezhetőnek, könnyűvérűnek.
- Sawyer, kérlek...  - épp, hogy csak nem sírtam el magam, a hangom erőtlennek hatott. - Nem szeretnék zavarni, sem pedig időt húzni. A bátyádnak muszáj bemennie a kórházba, és azt hiszem, jót tenne neki, ha te vinnéd el és vele maradnál ott is. Most.. nem tűnik úgy, mint aki képes lenne megítélni azt, hogy neki mi tesz jót - zavartan pillantottam el a padló irányába, teleszívva a tüdőmet oxigénnel. Jude öccse ekkor állt meg az angol tea előkészületeiben először. - Hívok taxit, úgy előbb tudtok elindulni, nem kell rám várni, velem kerülni vissza Brooklynba. Késő van már és... - pocsékul éreztem magam. Még az autóban megülő csend kellős közepén volt időm gondolkodni, és valahogy belezuttyantam abba az elgondolásba, hogy Jude.. akkor azért viselkedett velem hullámzóan, azért volt kedves, majd a következő percben elviselhetetlen és elutasító, mert ott volt neki Mallorie. Mert ott volt a közös gyerekük, és ha a vadászháznál nem kaptam választ a kérdéseimre, egyértelművé tette, hogy feleslegessé váltam. A munkám volt az egyetlen, amiben jónak, jobbnak kell lennem és Jude-ot butaság lenne belerángatni az életembe, akár Calumról is beszélni vele.
- Megcsinálom a teát, amit megígértem. Addig Jude eszik pár falatot, aztán utána meglátjuk, hogyan tovább - nézett előbb rám Sawyer, aztán pedig a vállam felett a hátam mögé. - Mit gondolsz? Muszáj enned neked, van kaja a hűtőben. Nem én főztem - tette hozzá még ezt, és mielőtt útban lettem volna Jude-nak, elálltam a konyha bejáratától, hogy bemehessen az ételért. Nem tudtam, mióta állhatott ott, mennyit hallhatott abból, amit az előbb mondtam az öccsének...
- Elnézést... - kértem bocsánatot megint, vagy ezredjére.. fogalmam sincs igazán miért. - Használhatnám a mosdót egy kicsit? - csendes kérdésre futotta. Nem akartam zuhanyozni, és rájöttem, hogy valóban fáztam. A bőrömön lúdbőr szánkázott végig, de nem mosakodni, zuhanyozni akartam volna... csak elmenekülni innen.. a gyűlöletes vendégszeretetből, amit a két férfi zavaró elegye alkotott.
- Persze. Az előbb láttad Jude-ot merre ment, ha jól sejtem - bólintottam. Aztán ha Jude engem is nézett, meg akart szólalni, nem figyeltem rá oda igazán. Csendesen a bejárati ajtóig léptem, de csak hogy a mobilomat kikotorjam belőle és azzal együtt zárkóztam be a fürdőbe. Fél perccel később hezitálva néztem a híváslistát... az utolsó kettő név közül kiválasztottam a legrosszabb lehetőséget, s miután megírtam az üzenetet, lenyomtam a küldés gombot. Nem volt kétségem afelől, hogy Nicholas hívni fog... amikor esélye lesz rá.

Tipikusan az a férfi voltam, aki tudja, hogy mit csinál és azt miért teszi. Az egyszerű légyottokban is lefektettem a saját szabályaimat, mert olyan lánnyal nem bújtam kétszer ágyba, akin láttam, hogy kötődne. Nem vallanám azt, hogy taszítottak ezen lelkek, csak nagyon erősen élt bennem a függetlenség és a múltban elkövetett hibák sokasága. A nők szerették a törődést, a mélyebb beszélgetéseket, de köszöntem szépen ebből nem kértem. A problémáimat is gyerekkorom óta egyedül oldottam meg, nem zargattam az apámat, hogy adjon pénzt egy házibulira, vagy fizesse ki az osztálykirándulást. Megtanultam, hogy nekünk nem járnak azon „hétköznapi igények”, mint másoknak, mert apa két másodállása mellett csoda volt, ha minden ki lett fizetve, és meleg étel is került az asztalra. A békét utólag nem becsültem meg, pedig apa annyit dolgozott azon, hogy ne lássuk anya szétesős epizódjait. A lelkét is elajándékozta volna, hogy minket biztonságban tudjon, de anya halála után megrogyott és Caleb már nem azt a fajta szeretetet kapta, mint mi. Az öcsémet egyikünk sem hibáztatta, hogy a születése valaki más életének a végét jelentette. Apa napokig csak sírt, de mi Sawyer-rel akkor felnőttünk. Annak a kisbabának szüksége volt valakire, hogy felvegye és megvigasztalja az éjszaka közepén. Az etetést felváltva csináltuk, hogy apa tudjon egy kicsit aludni. Soha nem meséltem senkinek erről a részéről az életemnek, mert csak sajnáltak volna. Megedződtem, és egy percig sem bántam meg, hogy az önállóságot nem úgy sajátítottam el, mint mások. Az élet olykor kegyetlen, de megvannak a maga szépségei, csak értékelni kell őket, és nem úgy tenni, mintha alanyi jogon járna nekünk. Nagyképű lennék a mostani felfogással? Azt mondanám, hogy akinek nem tetszik, hogy miképpen vélekedek az életről, annak nem kell elfogadnia azt, és jóban sem kell lennünk, mert pontosan annyi ember van az életemben, mint amennyi kell, és nem több. Akik a bizalmamat élvezik, ő értük bármit megtennék, éppen ezért visel meg annyira, hogy Mallorie szenved. A heroin kiszívta a maradék emberséget is belőle, csak egy gépezet, aki a meglévő szer nélkül nem tud létezni, és nem érdekli a körülötte lévő világ. Megpróbáltam a lelkére beszélni, egy jobb élet lehetőségét ajánlottam fel, de nem élt vele. Az erőszakot tartottam olykor a legjobb kommunikációs eszköznek, de azt vettem észre, hogy Lorie is igényelte azt. Nem vagyok biztos benne, hogy vele lennék még, ha látom a megtörését. Sokkal erősebb nő, mint én valaha voltam férfi változatban. A szexen agyalok, vajon mennyire volt jó ötlet, hogy engedtem a csábításnak és a földnek döntöttem azt a nőt, aki holnaptól az alkalmazásomban áll? Egy hónappal ezelőtt arra kényszerültem, hogy megvédjem őt, és a tudta nélkül ütöttem nyélbe az üzletet. Mr. Chang nem az a férfi, aki lemondana álmai vágyáról, és Cora egy olyan be nem teljesült kívánsága, aki miatt résen kell lennem. A kislány abba a világba csöppent bele, amibe nem kellett volna, és ma este ezt kontráztuk azzal, hogy lefeküdtem vele. A címeres ökör is kicsi lenne hozzám képest, de a fejfájásomat felülírja a kórházból érkezett hívás, és az öcsém megérkezése a lovarda területére.
Az iroda és a parkolóban tett hármasunk azt hiszem nemcsak az én agyamra ment rá. Kezdtem kiborulni, hogy még most is kedves legyek, ismert már a testvérem annyira, hogy tudja, ha még egyszer megkérdezi tőlem, hogy mi bajom van, akkor képen törlöm, és nem vállalok érte felelősséget. Nem szerettem ilyenkor mélyenszántó beszélgetéseket folytatni, sem jó pofát vágni ahhoz, hogy bejussak a kórházba. Corát nem akartam egyedül hagyni, a biztonsága még akkor is számított, ha nem álltam volna szóba vele. Nyomon követtem az elmúlt hetekben, és igyekeztem szem előtt tartani a közöttünk lévő kapcsolatot, de ma este volt egy bizonytalan pillanatom, és felborult minden. A kocsi anyósülésén nézelődök kifelé, az ujjaimmal dobolgatok, hogy érjünk már oda Sawyer lakásához. A kocsiban tapintani lehet a feszültséget közöttünk, néha a visszapillantóban akadok össze vele, de több jelét nem mutatom annak, hogy érdekelne. A kiszállást követően a formaságokat mellőzve vetődöm be az épületbe és a lakásba való bejutást követően az első utam a fürdőbe vezet. A pólómtól még előtte válok meg, de máris a kékjeim a tükörképemre siklanak. Magamra se ismernék, ha nem tudnám, hogy ki lakozik odabent. Figyelem a kockás hasamat, a rajta végig húzódó sebet, és egyetlen szekundomra megállok, hogy a mutatóujjammal is bejárjam a késelés lenyomatát. Sebastian nem fogja megúszni a legközelebbi találkozást. Már mozgásban volt a tervem, és ha minden jól sikerül, akkor kamatostul adom vissza a nekem szánt ajándékát. Nem érdekelt, hogy egykoron a legjobb barátomnak tartottam, a jelenben ellenség volt, aki félt tőlem, de annyira nem, hogy végezzen is velem. Hiba volt, hogy életben hagyott, sosem végzünk fél munkát. A zuhanyzást nem nyújtom el hosszúra, nincs kedvem most rágódni, mert szorít az idő. A törölközőt az akasztó mellől csenem el és csavarom a derekam köré. A szárítkozással nem bajlódom, a nadrágot félreteszem, ahogyan a felsőt is, és csak pőrén vánszorgok vissza az élők sorába. A konyhában nem túl vidám témákat boncolgatnak, Cora mindenáron menekülne, én meg rosszabbul érzem magam, mint néhány perccel ezelőtt. A menekülést felajánlva a fürdőbe indul meg, még a vállam felett nézek az irányába, de nem állítom meg.
- Tudod néha örülnék, ha nem szólnál bele az életembe. – jegyzem meg úgy mellékesen és feltartva mutatom neki, hogy mire lenne szükségem.
- Neked meg nem kell taplónak lenned. – elveszi tőlem a vizes ruhákat és zokszó nélkül hagy magamra. A hűtőhöz lépek és lehajolva tárom ki az ajtót, hogy nézzek valami ehetőt is. A leves láttán összefut a nyál számban, de csak egy kis kolbászt emelek ki a második polcról, amikor meghallom Sawyer torokköszörülését.
- Köszi. – fordulok meg és a számba kapva a kaját megyek el mellette és foglalom be a szobáját, hogy felöltözzek. Nem vesződőm sokat, percekkel később már emberi formát öltve hagyom el a helyiséget, éppen amikor Cora is kijön a fürdőből.
- Gyere velem. – intek neki a fejemmel, és tárom ki előtte az éppen becsukásra szánt ajtót. Bízom benne, hogy nem fog vitatkozni velem. Amennyiben mindketten befáradunk, akkor behajtom a tokjába és az ágy irányába nézve szedem össze a gondolataimat.
- Mallorie nem a barátnőm, nem a feleségem, és a jegyesem se. Bonyolult ügy, de igaz, hogy gyereket vár tőlem. Úgy gondolom ennél többet nem kell mondanom. Ha szeretnél hívunk taxit, és hazamehetsz. – zárom rövidre a mondandómat, de megvárom, hogy ő is reagálhasson.

ezt hallgattam közben  

Valahogy mindig oda jutok másokkal, hogy a törődésem felerősödik velük szemben, ha látom, hogy szükségük lenne rá. Persze nem mindenkivel teszem ezt, csak azon emberekkel, akiket valójában is közel engedek magamhoz, nem csak a mindennapjaim részét képezik a jelenlétükkel. Mert Brian Howard lehet a főnököm, ettől még nem vált azzá, akiért bevállalnám a nehéz pillanatokat és a hallott problémáit az életében nem szeretném bekebelezni, megemészteni, sem pedig megoldani azt, segíteni azok feldolgozásában. Hiába köszönök a postásnak, az összes bolti dolgozónak, a virágos néninek az utcánk sarkán, akihez rendszeresen betérek - nem élveznek elsőbbséget, nem kedvesek a szívemnek, még ha a mindennapok sokasága úgy is telik el, hogy kontaktban vagyok velük. És mégis páran olyan közel állnak hozzám, akikért kimondatlanul is felelősséget vállalok, törődöm velük, igyekszem meg- és kiismerni őket és a lehető legtöbbet megismerni az életükből, mert érdekesek, értékesek, és több van bennük, mint arról ők tudnának. Ilyen volt Hattie, Rosie, Portia, Felix, a Kensington állatorvosa, az ő sorsukat a szívemen viseltem, még ha kettejük a múltam egy időszakában is maradtak, kedves, mindig jó érzésekkel teli visszaemlékezéssel. A hetekkel ezelőtti hétvége visszázs érzelmekkel rántott be a valóságba, amiken azóta is olykor rágódtam, gondolkodtam, próbáltam megfejteni a saját reakcióimat és másokét, de minden esetben megoldás nélkül maradtam. Az egyetemen tanult pszichológia szép és jó volt, de nem készített fel egy kurzus, egy szak arra, hogy az emberek ennyire mások voltak, mindenkihez másként kellett viszonyulni, és ezzel nem is volt gond, mert jellememből fakadóan egészen simulékony voltam, elfogadva az embereket olyannak, amilyenek voltak.És talán a legnagyobb segítségem ebben Calum volt a tudtán kívül is. Az ő betegsége tanított meg igazán az elfogadásra, hogy mindenhol, minden családban akadnak problémák, amiket muszáj voltunk felvállalni, azzal együtt élni és megoldani, ha szükséges volt. S ha nem is kérdeztem rá mindenkinél, tudtam, hogy nem csak nekem, anyáéknak volt nehéz, talán emiatt is voltam érzékenyebb a rossz, a negatív tapasztalatokra, a nehézségek feldolgozására. Talán magunkból kiindulva igyekeztem belelátni mások lelkébe is, a megfelelő kérdéseket feltéve rendszerint.
Naiv voltam.. megint, s ennek a levét ittam a kocsiban, s miközben Sawyer igyekezett oldani a feszültséget, amire ugyan reagáltam és a feltett kérdéseire válaszolni is igyekeztem, Jude lekezelő hangneme, még ha nem is nekem szólt, bántott. Hogyan válhat és lehet valaki ennyire kettős személyiséggel megáldva? A törődő, kedves, figyelmes énje, ha a legtöbb alkalommal háttérbe is szorult, de ott rejlett benne, most a hármasunk kellős közepén nyomát sem láttam. A tromfoló szavait nem reagáltam le, sőt, igyekeztem figyelmen kívül is hagyni, mert így sem éreztem magam jól, nem volt szükségem arra, hogy magam ellen fordítsam őt és saját magam alatt vágjam a fát. Nem beszéltem többet, mint amennyi szükséges volt, igyekeztem nem az ügyvédet kitüntetni a meg nem értettségbe burkolt figyelemmel, a megbántott lelkemmel, a kisemmizett testem pedig egy ékes bizonyítéka volt annak, hogy valaki képes a legmélyebbre süllyedni a pillanatnyi örömszerzés oltárán is. Nyomorult érzés volt és felettébb magányos is.Sawyer vendéglátása idegennek hatott és képtelen voltam arra gondolni, hogy otthon, vagy legalábbis jól érezzem magam. Nem segített az sem, hogy valóban egy kisebb könyvtár állományával rendelkezett, az otthonos berendezés sem volt képes feledtetni a történteket, a bátyjával szöges ellentéte volt, figyelmes és befogadó, de még ez sem volt elég. Elveszettnek és csalódottnak éreztem magam, miközben tudtam, hogy mit kellene tennem; kivonulni innen csendesen és minden büszkeségemet félrerakva, megtörten és elesetten. Sírhatnékom volt, de eleget itattam már az egereket és nem akartam ostoba tyúkként állandóan érzékenyen reagálni mindenre.
Zavart most Jude pőresége, de bármennyire is igyekeztem elkerülni azt, hogy ránézzek, nem tudtam. A hasfalán végigfutó legújabb heget kerestem a pillantásommal, felmérve azt valamennyire a távolból, hogy milyen komoly a sérülése, szépen gyógyult-e, mert bevallom, a vadászházban nem ez volt az elsődleges, ami érdekelt, ami... elvonta a figyelmem. Mégsem bírtam megmaradni velük egy légtérben, és amilyen gyorsan csak tudtam, elbocsájtást kérve menekültem el. Ismét. Már sokadjára, a telefonomat felhasználva menedékként. Amint az üzenetet elküldtem Nicholasnak, már érkezett is a válasz, az értetlenség, a felháborodás, a bűntudat keltése a részéről, mégsem válaszoltam neki. Nem magyarázkodtam, helyette a telefont lepakolva a mosdókagyló szélére engedtem meg a vizet és a jéghideg folyadékkal mostam meg az arcom, a karjaimat... mialatt azt figyeltem, hogy a nedves hajam lágy hullámokba rendeződött a beszárítás és fésülés hiányában. Kilépve a mosdóból Jude-dal kerültem szembe és esélyem sem volt elmenekülni előle. Két rövidke szó. Újbóli tegezés, és tudtam, hogy nem menekülhettem előle. A telefont a hátsó zsebembe süllyesztve léptem el arra, amerre mutatta, egyenesen be Sawyer szobájába. Akaratlanul is körbefuttattam a pillantásom a berendezésen. A férfias, kellemes kölni illat lengte körbe ezt a helyiséget is.
Jude-tól tisztes távolságban álltam csak meg, csendesen kivárva azt, hogy megszólaljon, bármit is csináljon, de csak akkor néztem el a férfi irányába ténylegesen, mikor megszólalt. Megnyugodhattam volna. Elrendeződhetett volna minden köztünk, elfelejthettem volna azt, hogy mélyen megbántott a viselkedésével. Lehettem volna őrülten ideges, nekieshettem volna, hibáztathattam volna.... Mégsem bírtam őt nézni, a szemeimet lesütve sóhajtottam fel, azon gondolkodva, hogyan is fogalmazhatnám meg mindazt, ami most bennem kavargott és kavarta fel a gyomromat újra és újra. Ám a szavaival pár dolog világossá vált. Még nem született meg a gyermeke. Nem volt nős vagy érzelmileg elkötelezett.
- Nem az a baj, hogy van valakid... mert ha már babát vár, akkor nem idegen, még ha nem is tudod megfogalmazni, hogy ki ő neked valójában. Nem azzal van gond, hogy elragadtattuk magunkat és a szexig jutottunk, Jude - nyeltem egyet, kimondva sokkal valóságosabbá vált ez az egész, és már megint ugyanoda jutottam. Megint nagyon is meztelen, sebezhető és esendő voltam mellette. - De ha tudom, hogy létezik valaki, aki gyermeket vár tőled, akkor soha nem közeledtem volna, akkor nem úgy, nem azt reagálom melletted, akkor nem akarlak igazán megismerni, tudni, hogy mit miért teszel és tudni azt, hogy mit gondolsz a hülye otthoni képeimről, akkor nem bántana a mai napig az, hogy San Franciscoban elrontottam mindent azzal, hogy azt akartam, ne legyen bajod - megköszörültem a torkom. Akkor sem fogok sírva fakadni, nem én! - Nem fogom felhozni Malloriet, hacsak te nem akarsz beszélni róla. De nekem számít az, hogy ott van Mallorie, mert soha nem akartam a harmadik fél lenni. Mert tisztellek annyira, hogy nem akarok sem neked, sem senki másnak nehézséget okozni és ez a probléma... - haraptam be az alsó ajkam, azon gondolkodva, hogy felnőttek voltunk. Saját bűntudat-lajstrommal, saját érzelmekkel. Mélyet lélegezve fordultam el Jude-tól, meg is rázva a fejem aztán, a tenyereim az oldalamra csúsztak, ujjaimmal belekapaszkodva a bőrömbe, a felsőmbe.
- Szeretném tudni, hogy bemész a kórházba Malloriehoz és a kicsihez, bármi is legyen a gond. Ha veletek mehetek addig, és ott hívok taxit, annak jobban örülnék. Ha szeretnéd, írok egy üzenetet akkor, ha hazaértem. Holnaptól pedig a munkára koncentrálunk, Pandora a legfontosabb - szólaltam meg végül, ha reagált az előző litániámra. - De enned kell, ebben igaza van az öcsédnek, elég rosszul festesz - mosolyodtam el a végére, Jude szemeibe pillantva. Részemről ez volt a beismerése annak, hogy tényleg ramatyul nézett ki. Csak tudnám, hogy miért volt fontos tisztáznia azt, hogy Malloriehoz nem kötődött érzelmileg.. sem pedig fizikálisan. Istenem, miért ilyen bonyolultak a férfiak? Mérgesnek kellett volna lennem. Felelősségre vonni, hibáztatni őt. Mégsem ment, mert mondhattam volna neki nemet. Lehetett volna nekem annyi eszem, hogy nem engedek a vágyaimnak, hogy nem megyek bele a szexbe úgy, hogy nem tudok róla mindent. És mégis... lefektettük a szabályokat: egyéjszakás kaland, ami soha többé nem ismétlődik meg.

Bizonyos helyzetekben mindenki arra kényszerül, hogy meneküljön. Magabiztos vagyok, határozottan intézek minden kényes ügyet, mégsem tudok mit kezdeni az érzelmekkel. Csúnyán fejezem ki magamat, de Corával lefeküdni nem szimplán egy időtöltés volt, hanem egy kis kikapcsolódás, amolyan megszabadulás a terhektől. Használtam őt, és ezért bocsánatot kellett volna kérnem, de három hete ő volt az egyetlen személy, aki képes volt kimozdítani a Mallorie örvényből. A gyermekemről gondoskodni akartam, ez sohasem volt kérdés, de azzal már nem tudtam mit kezdeni, hogy csak én szeretném őt megtartani, az anyja küzd minden segítség ellen. Lassan már úgy állítom be Lorie-t, mint valami rossz embert, én meg leszek a jó…ez sem igaz. Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem létezik a szürke fogalma, de egy ember nem lehet se jó, se rossz. Megcáfolja ezt a terapeuta, aki még a szex után sem magára gondol. Melyik nő viselkedne így hasonló helyzetben? Rachel jelenetet rendezett volna, más idegeneket meg én hagytam volna faképnél. Hiba volt vele is ágyba bújnom, de a régi emlékek felidézést nem bántam. Egykoron szerettem őt, és arra készültem, hogy feleségül vegyem. Nem kell szégyenkeznem, hogy már nem táplálok iránta semmit, de ettől függetlenül férfiból vagyok, Rachel meg szép nő. A képlet pofonegyszerű, meg is látszott rajtam, hogy mennyire érdekelt a hétvége folytatásában. Azóta megállás nélkül zaklat telefonon, találkozni akar, hogy beszéljük meg az ott történteket. Bash oldalán a helye, és nem mellettem, nem is értem hogyan gondolta azt, hogy lehet még közöttünk valami. Elvette a nőkbe vetett hitemet, miatta nem akarok házasságot kötni, elköteleződni senkivel. Néha tükröt tartanék a nőknek is, hogy lássák milyen pusztításra képesek. A fejem zsong az alkoholtól, és annyira örülök, hogy a kocsiból való kiszállás után egyből a fürdőbe zárkóztam be.
Sawyer kedves a maga módján, nála nagyobb biztonságban van Cora, és be kell látnom, hogy nyers ember vagyok, de az alaptermészetemen nem tudok változtatni. Ha valami nem tetszik, akkor meglátszik az arcomon, a magatartásomon is. Nem kertelek, mert nem lenne értelme, én kimondom őszintén, hogy mit gondolok. Ebben a világban nem marad fenn az a személy, aki sokáig megjátssza magát. Lehet adni a kedvest és a szerényt, de előbb vagy utóbb kibukik a másik oldal is, és akkor már késő lesz siránkoznia. Rachel esetében tudom, hogy megbánta az ágyba bújását az akkori legjobb barátommal, de volt már nagyobb gondom is, mint az ex menyasszonyom dilemmája. Mallorie drogos, de akkor is az én felügyeletem alatt áll, és nem fogom cserbenhagyni szegénykét. A gyűlölete sokszor kézzel tapintható, amikor üvöltve küld el a pokolba, de a megvonás sajnos ilyen, nekem meg végig kell mennem ezen az úton, hogy a végén mind a ketten jobban legyenek. Elkalandoznak a gondolataim a vizes ruhák megszabadulása közben, de a forró víz jótékony hatásának köszönhetően felengednek az izmaim, viszont a sebem környéke csíp. Óvatosan mozgolódom a kabinban, itt aztán minden abc sorrendben van, mert ki más lenne a három fiútestvér közül a tisztaságmániás, ha nem éppen a középső. Sawyer imádta a rendszereket, akárcsak én, azzal a különbséggel, hogy nekem más tartalmakat kapott a szó jelentése. Mosolyogva veszem kézbe a tusfürdős flakont. A mentáról soha nem fog lemondani, de a mostani állapotomnak jót fog tenni valami erőteljesebb illat, mintsem a whiskey érződjön még órákkal később is. Fogkefe híján csak öblögetek zuhanyzás közben, nem túl előnyös, de a gyorsaságra törekszem. Percekkel később zárom el a csapokat és lépek ki a kabinból. Minden tocsog a víztől, de jóleső pára száll fel, amitől immár melegem van, és nem fázom. Letörlöm a tükröt, hogy a hajamat is megigazítsam, de már mindenhogyan áll, nem beszélve az alakuló szakállamról. Nem nyújthatok valami szép látványt, de nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. A legutolsó szempont ma este, hogy nem a tökéletes ügyvédet formálom meg. A törölközőt magam köré csavarva indulok felfedezőútra, de elkapva egy fél párbeszédet a konyha elején állok meg. Miért nem csodálkozom azon, hogy Cora szóba áll az öcsémmel, nekem meg a tekintetemet is kerüli? Ékes bizonyítéka, hogy amint megjelenek a színen, máris a mosdót keresi. Nem akarok hosszan beszélgetni a testvéremmel, fel akarok öltözni és bemenni a kórházba. A kis évelődés után a szobájában kötök ki, sosem értettem hogyan képes akkorát felsőket is tartani, ami rám jó…de ez örök rejtély marad. Tudatosan készül rá, hogy mikor fogok kikötni nála? Nem zargatom tovább, indulhatunk, ha ettem valamit, de éppen akkor nyitom ki az ajtót, amikor Cora a fürdőből jön ki. A tökéletes alkalom, hogy beszélgessünk. A fogamat is hamarabb húzatnám ki, mintsem belemenjek a részletekbe, de holnaptól nálam is dolgozik, nem engedhetem meg, hogy függőben maradt problémáink legyenek. Az őszinteségről papolok, de vele még nem voltam az, hát eljött az ideje, hogy a számat is használjam, ne csak más testrészemet. A szobába invitálom, kerülöm az erőszakos megnyilvánulásokat, miközben beterelem, de jön magától is, ezért megnyugszom, hogy nem tart tőlem még annyira, hogy féljen kettesben maradni velem. Gyorsan és velősen adom a tudtára, hogy ki az a Mallorie, és valóban gyermeket vár tőlem, de ez még nem jelenti azt, hogy kapcsolatban is lennék vele.
- Akkor mi volt a baj? – kérdezek vissza, mert nem nagyon értem a nők gondolkodását. Bántotta, hogy egy nős pasassal bújt ágyba. Nem fogom részletezni, hogy milyen kapcsolatban állok az emlegetett nővel, mert senkinek semmi köze hozzá.
- A három héttel ezelőtti hétvégének semmi köze ehhez, vagy, hogy éppen mi történt közöttünk. Ez az életem olyan része, amivel nekem kell megküzdenem, és nem várom el senkitől sem, hogy megértse, ahogyan tőled sem. – a kiejtett mondaton csak félig nevetek fel csípőre tett kézzel.
- Harmadik fél? Nem érted, hogy a gyereken kívül nincs más, ami összeköt minket? Nem csaltam meg őt veled. – rázom meg a fejemet és mélyen pillantok a szemébe.
- Be fogok menni hozzá…ez nem kérdés. – elhallgatok az utolsó mondata kapcsán és egy kicsit el is fordulok, mert meg kell emésztenem, amit mondott. – Tudod Cora, ha fele annyi nő lenne, mint te…mármint viselkedés szempontjából, akkor kevesebb válás lenne, és több boldog házasság. Menjünk enni, te meg idd meg a teádat. – mosolyodom el, mert még most sem fogom fel, hogy ebben a rosszban is a jóra törekszik. Mennyi terhet bír hordozni? – Vigyázz, mert Sawyer nagyon cukrosan csinálja. – ugratom és a vállára simítva a kezemet kísérem ki, mely aztán a lapockáján állapodik meg. Nem tart sokáig az érintés, utána el is húzom onnan, de tudom, ha feleséget kellene választanom, akkor csakis olyat választanék, mint ő.

ezt hallgattam közben  

Sosem voltam az, aki könnyedén ismerkedett volna és egy kezemen meg tudtam számolni azt, mennyi férfivel volt dolgom. Soha nem mentem bele bizonytalan ismerkedésekbe, nem a bennem felerősödő vágy mozgatta a mindennapjaim, hiszen az múlandó volt. Ahhoz, hogy valakiben annyira megbízzak, hogy minden téren meztelenséget vállaljak fel vele szemben, csak kevesek érték el. Ma mégis az önmagammal szemben felállított elvárásokat döntöttem le, mert olyan férfi szenvedélye söpörte el a józanságom és engedtem a vágyaimnak, akit igazán és mélyen még nem ismertem. Jude viszont kimondatlanul is nagy hatást gyakorolt rám. Egyszerre volt törődő és rideg, akin képtelenség volt kiigazodni, legalábbis egyelőre nem igazán tudtam. Mégis úgy viselkedett, mégis olyan hullámzóan vélekedett, amire csak az adott pillanatban, spontán reflexszel és reakcióval válaszolhattam. Vele tervezni nem lehetett, és talán ez billentett ki a megszokott biztonságos burkomból. Izgalmas volt, ismeretlen és mindig új. Még ha nem csak a jót is rántotta bele a mindennapjaimba, hanem fájdalmas elidegenedést, bántást, nehézségeket szült a vele való interakcióm. Mindenképp emlékezetes férfivá érett a szemeimben, akit nem tudtam kiszakítani a gondolataimból. Ott volt akkor is, amikor papával Skócia ezernyi zöldjében sétáltam, ott volt velem a hajón Anglia sziklás partjai mentén hajózva is.
Nick volt az a férfi, akivel úgy gondoltam, megálmodhatom a tökéletes életet. Család, gyermekáldás, munka, vidámság, szerelem és biztonság. Ezekre lett volna szükségem mellette, ám az élet közbeszólt és ezek az álmok pillanatok alatt roppantak össze bennem olyan mély magánnyal körbezárva, amitől hosszú hónapokig nem tudtam megszabadulni. San Franciscoban mégis felidéződött a múlt köztünk, hosszú órákon át beszélgettünk és ha éreztem is, hogy megint közeledni szándékozott volna hozzám, nem engedtem a kísértésnek. Elhúzódtam a hosszú öleléséből, ha érinteni kívánt volna, megfogni vagy megsimítani a karom és az újból, régen imádott flörtölésbe vegyülő szavai fájdalmat idéztek fel bennem, de nem akkorát, hogy elutasítsam őt teljesen és véglegesen. Talán emiatt is jutottunk most el oda, hogy visszatérve New Yorkba az első dolga az volt, hogy az újbóli találkozást sürgesse, hosszas huzavona után viszont beadtam a derekam. Abba, hogy összefutunk, elbeszélgetünk, még senki sem halt bele és be kell vallanom, hogy a mai napig fontos részét birtokolta az életemnek, még ha a múltban is hagytam már őt. Megtanultam mellette alkalmazkodni, valóban és mélyen szeretni valakit, megbízni és rábízni valaki másra magam, önfeledten nevetni, tervezni és álmodozni.. és ezért halálomig hálás leszek neki. S mégis, első alkalommal, amikor lehetőségem nyílik visszakozni a megbeszélt találkozótól, megteszem. Idebent, Jude zuhanyzása után Sawyer lakásának mosdójában másra sem tudtam gondolni, mint hogy Nick elől is meneküljek.
Sorra követtem el hibákat, rosszul éreztem magam, kihasználtnak, csalódottnak, miközben újra és újra eszembe jutott az, hogy Jude családos ember, amiről semmit sem tudtam. Anélkül rántott magával, hogy egyetlen szóval is tudatta volna velem, hogy neki mindene megvolt, ami az én életemből hiányzott. Egyetlen múló másodpercre elfogott a sírhatnék, fellobbant bennem az irigység, a vágyakozás azért, amit az ügyvéd birtokolt. Családot, egy szerető párt, gyermeket... és miközben a vízzel igyekeztem magam megtisztítani kevés sikerrel, ismételten csalódtam magamban. Jude megérdemelte a boldogságot, megérdemelte a családot, a nyugalmat és bármennyire is igazságtalan volt velem szemben, hogy elhallgatta az igazságot, mielőtt lefeküdtünk volna... ember volt, hibákkal, felelősségtudattal.
Kusza gondolatokkal hagytam magam mögött a helyiséget, de nem indulhattam el Sawyer irányába, Jude kitérőért sürgetett, én pedig mint eddig szinte mindig, engedtem neki. Tudtam, hogy az öccse odakint volt, nem pánikoltam amiatt, hogy kettesben kellett maradnom vele, de a beszélgetés iránya újabb nehézségeket szült és csak hosszú idő után tudtam elmondani, mit gondolok arról, milyen szerepet töltött be Mallorie Jude életében. Hogy Jude mit gondolt arról, ami köztünk történt, mert lehetett volna előzőleg tájékoztatni. Elmondhatta volna az életének ezen szakaszát, mert bármennyire is a vonzalom irányította a szex pillanatait, nem akartam egyetlen kapcsolatot sem elrontani vagy szétrobbantani. Nem akartam, hogy engem bárki is hibáztatni tudjon. Lassan vezettem fel és azt hiszem, Jude nyakába zúdítottam minden érzésem és gondolatom a történtekkel kapcsolatban, némi bizonytalanságot hordozva a hangomban - elsősorban miatta, mert az én érzéseim stabilak voltak, a gondolkodásmódom pedig a kapcsolatokról megingathatatlan. Elcsendesedve hallgattam Jude-ot, tudva, hogy most sem hazudott nekem. Lehet, hogy nem ismertem, de eddig soha nem hazudott nekem. Miért most kezdenék el benne kételkedni? Igen, lehet, hogy nem tudtam róla bizonyos dolgokat, ahogyan ő sem ismert még engem.
- Az, hogy esetleg melletted állnak bizonyos emberek, nem azt jelenti, hogy ők akarják megoldani a problémáidat, megküzdeni a démonaiddal, az életeddel.. néha elég, ha csak ott vannak melletted - tettem hozzá csendesen, ki nem mondva azt, ahogy az öccsével is mennyire elutasító tudott lenni és persze engem sem kímélt soha a nyers valóságtól, a bántó éltől a szavaiban. A megcsalásról minden embernek más és más gondolata volt, máshol húzódtak a határok is, és nem voltam rest elmondani neki, hogy mitől tartottam, hogy miért éreztem magam annyira rosszul, az ügyvéd nevetésére elbizonytalanodva sütöttem le a szemeimet, feszengve próbáltam lenyugtatni magam, hinni neki és nem hibáztatni magam folyton amiatt, ami történt köztünk. Miért hazudna? Hiszen soha nem tette eddig. Felpillantottam a szemeibe, amikor kategorikusan kijelentette azt, hogy nem beszélhetünk itt megcsalásról, de annyira azért mégsem tudtam még végiggondolni a hallottakat, hogy érdemben le is tudjam reagálni mindazt. Hinni akartam neki, olyan nagyon hinni akartam, és talán ezért is tereltem a szót valami olyanra, aminek köze volt ehhez az egészhez és mégsem. Az, hogy ő meg tudja nézni a gyermeke anyját, én pedig haza tudjak jutni... fontos volt.
- Nem hiszem, hogy ez a fajta viselkedés lenne az etalon - zavarba hozott, nem szoktam hozzá ahhoz, hogy pozitívan gondolkodjon rólam. Ha a férfinek igaza lenne, akkor már rég kimondtam volna azt a boldog igent, már valakit a férjemnek szólíthatnék, valaki mellett hajtanám álomra a fejem és valaki más ölelő karjaiba fúrnám magam. - Nem csak a nőkön múlik a sikeres és boldog házasság, Jude, ezt tudod, ugye? - ráztam meg a fejem, de a lágy mosoly már jelezte, értékeltem a férfi szavait. - Menjünk - egyeztem bele, hogy nem ágált végre az étkezés ellen, úgy tűnt, hogy a hirtelen énjét a zuhany lehiggasztotta kissé. Elmozdultam, közelebb léptem hozzá, hogy kisurranjak az ajtón, de a szavaira már mellé érve felpillantottam rá. - A végén még rendeznünk kell egy angol teakészítő versenyt köztetek - ajánlottam fel neki, mert.. hát mégis csak az én hazám egyik imádott szimbóluma volt az ötórai tea.. így éjjel is. Az érintése váratlanul ért, de nem húzódtam el tőle, hanem végig a szemeibe pillantva néztem az arcvonásait, a szemeit, és csak akkor mozdultam meg, amikor már nem ért hozzám, zavartan köszörülve meg a torkom fontam az ujjaim a kilincsre, de mielőtt távoztam volna a hálóból, hirtelen ötlettől vezérelve Jude felé fordulva léptem hozzá egészen közel, mellkasommal, melleimmel érve az ő mellkasához, ám az ölelés helyett lábujjhegyre emelkedve simítottam az ajkaim az övére. Röviden, nem követelőzve, nem a folytatást remélve, hanem csak megmaradva a ma este ígéreténél, hogy ezek a csókok, a szex a mában maradnak és holnaptól nem történik semmi köztünk. Elhúzódva tőle, az ujjaim végigcirógatták az arcát is egy mosoly kíséretében, hogy aztán kilépjek a hálóból elindulva a konyha irányába, eltávolodva a férfitől is, mielőtt még egy újabb hülyeséget teszek.
- Tudok segíteni neked valamiben, Sawyer? - érdeklődtem tőle, ahogy megpillantottam a konyhában, remélhetőleg Jude társaságában. Három bögre volt a konyhapultra pakolva, az indukciós főzőlapon pedig egy fazékban rotyogott valami isteni étel - illat alapján.
- Nem, köszi. Egész jól elboldogulok a konyhában. Már nem égetek el semmit sem elég régóta - mosolygott rám, nem felemlegetve azt, hogy menekültem, de nem kérdezett rá arra sem, hogy miért zárkóztunk be a szobájába Jude-dal. - Kérsz enni te is? - már épp a széket húztam volna ki az asztalnál, amikor eszembe jutott, hogy még mindig teljesen hiányos öltözékben pompáztam. Mire nem képes az, hogy a fehérnemű hiányzik rólam? A hirtelen zavarra elbizonytalanodva köszörültem meg a torkom hirtelen, hezitálva, elveszetten nézve körbe. - Mi a baj? - érdeklődött, látva a kínlódásom. Zavarttá válva sütöttem le a szemeimet.
- Semmi, igazán - a lázas pír kezdett felkúszni a nyakamról az arcomra, ahogy Jude felé elpillantottam. Ő vajon fogja tudni, hogy milyen slamasztikába kerültem? - És.. nem vagyok éhes, köszönöm - zavart mosoly. Sawyer is láthatta a pipacsvörösségem. Csodás.
- Aha.. - mért végig, de persze nem tudhatta, mi bajom. - Te kérsz teát is? - nézett a bátyja felé, keverve kettőt a rotyogó levesen. Úgy tűnt, egy egész ovis csoportot akart ellátni, de szerencsére csak két tányért szedett elő, szívem szerint segítettem volna a terítésben, de nem tudtam, melyikük hova szokott ülni, hogyan teríthetek, mit hol találok a konyhában. Ez az "érezd magad otthon" még mindig nem ment.

Őszintének lenni az egyik legkeményebb feladat az életben. A világra való jövetelünk után még abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindent az igényeink és a gyermeki naivságunk miatt művelünk. Nincs bennünk rossz szándék, nem tudjuk egy-egy szónak mi a jelentése, csak azt mondjuk ki, amit érzünk. Nem kertelünk, csakis az igazságra hagyatkozunk, mert ez egy veleszületett tulajdonság. Az évek múlásával először a szüleink mintáját tanuljuk el, ha valami nem tetszik nekik, vagy csak szimplán a jó viselkedést várják el tőlünk, akkor hazudnak nekünk. Az óvodában megismerjük a legkisebb közösség fogalmát a család után, ahol otthonosan mozoghatunk. Meglátjuk, hogy amíg mi verekszünk, vagy visszabeszélünk, nem kapunk jutalmat, ellenben, ha úgy teszünk „mintha jók lennénk”, akkor be tudjuk csapni a környezetünket. Hamar belesimulunk az új elvárásokba és mire iskolába megyünk, észre se vesszük, hogy az életünk részévé vált a hazugság. A leghétköznapibb fogalommá növi ki magát, nem kutatjuk az okokat, hogy mit és miért mondtunk, ha azzal örömet szerzünk a másiknak, megúszunk egy büntetést, vagy éppen emiatt kapjuk meg álmaink játékát. Befolyásolhatóvá válunk, és manipulatívvá lépünk elő. Fejleszthető tulajdonság, uralhatjuk vele a környezetünket, anélkül, hogy nagyobb kárt tennénk. A füllentésekkel még magunkat is képesek vagyunk becsapni…hiszen, aminek nincsenek következményei az nem is fájhat. Felnőtt életünkre értjük csak meg igazán, hogy hazudni bűn, néha a túlélés záloga, de hosszú távon semmi jó nem kamatoztatható belőle. Elhitetni saját magunkkal, hogy minden rendben lesz a legnagyobb bűn, mert leélni úgy egy életet, ahol nem vagyunk boldogok…annál nagyobb vétséget nem is követhetnénk el saját magunkkal szemben. Az első dolog, amit meg kell érteni, hogy egyedül vagyunk. Az életünk fontosabb szakaszaiban nem áll mellettünk senki, a szülőcsatornán keresztül is egyedül kellett végigmennünk, ahogyan akkor is egyedül leszünk, ha a szívünk utolsót dobban. Az életünknek van egy meghatározott eleje és vége, e között dönthetjük el, hogy mit kezdünk a ránk szabott idővel. Élhetünk egy illúzióban, vagy felvállaljuk, sőt kockáztatjuk a biztosat azért, hogy elérjük a vágyott állapotot. Hazugság lenne, ha nem lenne ilyesmi, ugye? Én is vágytam nőre, feleségre, családra…és igen bevallom, hogy elgyengültem az anyám miatt, megvoltak a magam keresztjei is, de törekedtem rá, hogy nyílt lapokkal játsszak azokban a kérdésekben, ahol az én boldogságom a tét. Az önzőség nem hátrány, meg kell tanulni annak lenni, hogy támogatni tudjuk a többieket is. Az élet nem arról szól, hogy feláldozzuk a lelkünket, és a testünket egy másik emberért. Tudod…te leszel az egyedüli társaság, és ezt a játékot nem többen játsszák.
Megannyi gondolat cikázott át a fejemen, miközben zuhanyoztam, és megpróbáltam rendszerezni a ma este történteket. A piára nem foghatom teljes mértékben, hogy lefeküdtem a majdnem alkalmazottammal. Corához vonzódtam, talán egy fokkal már több is volt ez, mint kellett volna. Az éjszakai üzengetések és a tudat, hogy tőlem egy óceán választotta el…idegesített. A közelemben akartam tudni, és ennek az érzésnek még nevet se tudtam volna adni. A felelősségvállalás más, hiszen Mallorie esetében beszélhetünk erről, megint hazudok…mert Lorie sem egy hétköznapi nő az életemből, és megvolt a magunk története. Egy időben szerelemnek neveztem volna, elviselte a rosszabbik oldalamat is, de Cora az, aki megmutathatná nekem a jobbikat…na és ez a félelmetes. Soha nem akartam többre vágyni, mint amit elterveztem. A gyerek is csak valahol egy lehetséges opcióként szerepelt, de túl életszerűvé vált. Nem álmodtam szerelemről onnantól kezdve, hogy Rachel megcsalt. Egy nő miatt szívhat a többi is, de nem fog megváltozni a véleményem. A házasság az ökröknek való, akiket fel lehet szarvazni, de én nem olyan férfi voltam, aki ne tanult volna a hibáiból. Lefeküdni az ex menyasszonyommal nem volt az, mert már nem érzek iránta semmit. Nem terveztem a jövőt, szimplán egy időtöltés volt nekem a hétvége alatt. Cora egészen más csoportba sorolandó és emiatt idegesítő is. Miért érzem azt, hogy magyarázattal tartozom neki? Soha nem hazudtam az tény, de hogy bennem látja a megcsalót…kiakaszt. A nőügyeim nem tartoznak senkire, és mégis, amikor kilépek a szobából a zuhany után és összeakad a tekintetünk, akkor beinvitálom egy beszélgetésre. Az öcsém, ha hallgatózik (bízom benne, hogy nem, mert akkor ki fogom herélni) jót nevetne rajtam, mert szokatlan viselkedési formát öltök magamra ennek a nőnek a közelében.
- Mellettem lenni úgyis lehet, hogy hagynak érvényesülni. Világéletemben a nagy testvér voltam, nem várom el senkitől, hogy támogasson. – hangsúlyozom ki a végét, de nem akarok veszekedni, ma estére pont elég eseményen vagyunk túl ahhoz, hogy újabb galibát okozzak.
- Sok minden múlik a nőkön. – fejezem be a mondatot, de az unszolásomra már mind a ketten mosolyogva távozunk a szobából és indulunk el a konyha irányába. Megkönnyebbültem talán így tudnám kifejezni azt, ami éppen végbement a kis világomban. Az ajtóban állva torpan meg, nem tudom, hogy mi a probléma, de szinte leforráz azzal, hogy megállít és az ajkaimra egy szűzies csókot nyom. Megingatom a fejemet és előre engedem, nem lenne jó ötlet, most hozzáérni, mert nem vagyok abban biztos, hogy meg tudnám állni a folytatás nélkül. Az előbbi a kettőnk titka marad, a jó kedélyűség nem bűn, de az öcsém észreveszi, hogy milyen változások álltak be a hangulatomban. A hármunknak megterített asztal várt odakint és a főzőlapon gőzölgő leves. Már helyet is foglalok az egyik szabad széken, amikor Cora furán kezd el viselkedni. Nem értem, hogy mi baja lehet, amikor az öcsém csak annyit kérdezett tőle, hogy csatlakozik-e. A pillantásom lassan kúszik végig a háta mentén, amíg el nem érek oda, hogy a fenekét bámuljam meg nyíltan. Mi a szösz? Most esik le, hogy nincs rajta bugyi, bár nem hiszem, hogy Sawyer ezt bámulná. Felállok a székről és szótlanul baktatok vissza a szobába, hogy hozzak egy plédet. Határozottan nyújtom felé a visszatérésem után.
- Tekerd magad köré. Ő is eszik. – már nem firtatom a továbbiakat, az öcsém csak jókat nevet magában, én meg a mellettem lévő széket paskolom meg. – Nem harapunk, szólok, ha lányokat vacsorázunk. – remélhetőleg mind a hárman leülünk, én szedek először, de nem magam elé készítem ki a levest, hanem a terapeuta elé. – Rendben, akkor kóstold meg. Sawyer ebben az egyben verhetetlen. – nézek össze az emlegetett szamárral. – Ha ő mondja. – tartja fel a kezét, de aztán kanalat is kapunk és mind a hármunk elé kerül egy nagy adag leves.

hallgasd, ameddig olvasod    

A jó szándékot mindig lehet addig csűrni-csavarni, amíg gonoszság lesz belőle. (...) Amikor meghozunk egy döntést, nem csak az okait kell megvizsgálnunk, hanem azt is, hogy mi lehet az eredménye, és hogy nem fogunk-e vele rosszat tenni jó emberekkel. - írja Cassandra Clare és ha lehet olyat mondani, egyet értettem ezen állítással. Nem csak anyától, hanem a spanyol rokonoktól rendszerint megkaptam a hatalmas családi találkozók alkalmával, hogy túlságosan is jó voltam. Kedves, jóakaró, naiv, akit mindig és mindenki ki fog használni. Nem segítettek a parázsviták, mert minden egyes alkalommal alulmaradva, mosolyogva nevettem el magam, ahogy az unokatestvérem hatalmas beleéléssel magyaráztak, és képtelen voltam őket, a nézeteiket akár egy kicsit is meghajlítani olyan irányba, hogy megismerjék az én nézőpontomat is, ne csak a saját világukban megismert rosszat és nem túl objektív megfigyeléseiket elém is tárják. Elfogadták azt, hogy más vagyok, hogy nem élvezem azt, ha áskálódnak körülöttem, a rosszat, a méreggel átitatott szavakat pedig minden esetben igyekeztem elbarikádozni magamtól, hogy még csak ne is fúrja bele magát a lelkembe, mert tudtam, hogy a rossz mételyezve fog magával rántani. Már csak mosolyogva gondoltam vissza magányos estéimen arra, amikor pici koromban apa szinte az idegösszeomlás szélén mentett ki szinte az óvoda falai közül és kapott a karjaiba, amikor Justin és Ana butaságairól beszéltem, hogy az egyikük állandó jelleggel gúnyt űzött belőlem, a másikuk pedig folyton folyvást ott tett keresztbe nekem, ahol csak tudott. A mindig békés édesapám az egyik márciusi este folyamán, amikor az Ezeregy éjszakai meséit kellett volna, hogy felolvassa nekem, hatvanadjára ugyanazt a tíz oldalt, hosszú percekig takargatott, alám bújtatta a takarót és mégsem volt sehogy sem jó. A mai napig képes vagyok visszaidézni azt a pillanatot, amikor a vízhólyagos, bőrkeményedéses tenyerével az arcomat simogatta meg és azt mondta, hogy lépjek rá mindkettő gyerek lábára, rúgjam meg Justint a két combja találkozásánál és lökjem fel Anát, amiért olyanok csúnyán viselkedtek velem. Hitetlenkedve követeltem inkább a mesét a horror helyett és azt az intést a mai napig nem vittem végbe. Képtelen voltam bárkit is bántani, még akkor sem, ha tudtam, hogy néha az erőszak tényleg előrébb vitt volna engem, hiszen nap, nap után látom a környezetemben azt, hogy a "rossz" előbb győzedelmeskedik. Mégsem tudok azzal azonosulni, mert nem vagyok olyan. Túlságosan is nagyon él bennem az az elgondolás, hogy mindenki egyenlő, mindenkinek esélyt kell adni, mindenkiben ott a jóság, mindenki megérdemli a segítséget, még ha nem is kér belőle. Az első találkozásaim az ügyvéddel zátonyra futottak és minden pillanatban egyértelműé vált, hogy Jude-dal különbözőbbek nem is lehettünk volna. Ő ki- és felhasznált embereket, ő tudta, hogy neki mi tesz jót és akkor és úgy pakolgatta az embereket a képzeletbeli sakktáblán, hogy mindkét fél királya, királynője, bástyája és futója is ő lehessen, mert mint tudjuk, nem a király volt a legerősebb bábu a táblán. Az elmúlt hetekben megmutatta, hogy nem csak ez a felszín jellemezte őt, hanem mélyebbre engedett, hagyta, hogy olyan kérdéseket tegyek fel, amik megmutathatták őt magát nekem, mert akivel dolgoztam, szerettem meg- és kiismerni is. Mert a kettőnk közt létrejövő kapcsolat eleinte nem csak zavart, hanem izgalmat is hozott magával, egy ismeretlen terepet, amit szerettem volna bebarangolni, ameddig hagyták és ameddig én akartam jutni. Lassú út volt, a lehető legtöbb akadállyal, de azt hiszem, hogy a ma este egyfajta győzelemmel zárult, ahol végre elhagyta azt a fajta idegenkedést, amit eddig tanúsított irányomban, és nem a testiségre gondoltam ezt illetően, hanem hogy végre képes volt tegezni. Hogy hagyta, hogy a kérésem teljesüljön, még akkor is, ha tudtam, mindenre volt replikája, mindig ő mondta ki a végszót, amiért nem hibáztattam, mert Jude ilyen volt. Ez volt ő.
Akkor, amikor a faházban elfordult tőlem, rám morrant és elutasított, ismét elbizonytalanodtam. Amikor Mallorie kiléte világossá vált s az, hogy útban volt Jude gyermeke, az addig érzett békés nyugalmat és vágyakozást felváltotta az a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor a Nicholasszal való kapcsolatomban világossá váltak a felmerülő problémák. Kérdeztem, mert tudni akartam, tisztán látni, tudni a miérteket, a hogyanokat, mert tudtam, ha nem kapok választ, akkor önmagamban fogom keresni a probléma gyökereit, s lassan, Jude idegenkedő viselkedésével egyre mélyebbre süllyedtem, elzárkózva mindenkitől, kilépve gondolatban a ma estéből... egyedül maradtam, amikor nem akartam és sebezhetővé váltam - ismét. Ha az ügyvéd nem hívott volna be a beszélgetésre, nem tudom, meddig bírtam volna... és ezért is hálával tartoztam neki, mert tudtán kívül kezdte megérteni azt, hogy mikor volt szükségem rá... a tisztánlátásra, hogy beszéljünk. A véleményemet és gondolataimat megosztva vele jutottunk - talán - közös nevezőre, ahol kifejtette a kapcsolatát a nővel, aki a gyermekét hordja a szíve alatt, jelezve, hogy neki nem volt szüksége senki segítségére.. mert felnőtt férfi volt, s a katonák nem sírnak, a férfiak nem kérnek segítséget, mert az a gyengeség jele... önállóbb volt, egyedül is megállt a talpán... hiába próbáltam jelezni a szavaimmal, nem pont direkt kimondva, hogy nálam elérte azt, hogy törődjek vele, ha akarja, ha nem, de mintha nem is figyelt volna rá, mert nem várta el senkitől, hogy foglalkozzanak vele. Csendes, megértő mosollyal egybekötött bólintással jeleztem, hogy megértettem, de bizonygatni felesleges lett volna, s nem is szándékoztam megint újra feleleveníteni egyetlen vitánkat sem. San Francisco változtatott meg, azóta akartam rá vigyázni.. tudni, hogy jól van, hallani és látni a mosolyát, amit olyan ritkán kaptam meg... pont ezért volt olyan különleges a pillanat, amikor elhagytuk Sawyer szobáját, mert az arcának rezdülései a megnyugvást jelezték.
Odakint viszont a valóság újra gőzerővel csapódott nekem, észrevéve magamat és zavarba is jöttem a jelentől.. megérezve Jude rajtam végigkúszó pillantását sütöttem le a szemeimet és takargathattam volna magam, de akkor biztosan egyértelműsítem a problémát. Űzött pillantással, segélykiáltás nélkül néztem végig az ügyvéd távolodó lépteit, azon imádkozva, hogy az öccse nehogy rákérdezzen a valódi okokra... kényszercselekvésként minden egyes terítéknél megigazgattam a tányérokat, hogy a minta ugyanúgy álljon, egyenlő távolságra rendezve az evőeszközöket is a tányértól, mire visszaért Jude, a takarót pedig szégyenkezve vettem át és engedve a kérésnek bebugyoláltam magam vele.
- Köszönöm... - suttogtam neki, s úgy néztem ki, mint egy hernyó, mint egy nyugodt hernyó, már épp szólva, hogy nem kértem vacsorát, de Jude-dal vitatkozni nem akartam, amikor végre ő is képes volt békésen viselkedni, engedve az öccsének és nekem.. végre enni készült, hogy picit erőre kapjon. Elhelyezkedtem mellette, kicsomagolva magam a plédből annyira, hogy enni tudjak, de a második meglepetés az volt, amikor elém pakolta azt a tányért, amibe a levest merte. Elpillantottam Sawyer felé kérdőn, de csak megvonta a vállát egy mosoly kíséretében.
- Ha lányokat nem is esztek, akkor jóllakott kis belugákat esetleg? Mert.. ha ezt mind megeszem, gurulni fogok - mosolyodtam el, eligazítva a hajam a vállaim mögé, hogy a fürtjeim ne a levesben kössenek ki. Már csak alig volt nedves.. és irtó hullámos, amiért nem volt fésű a közelemben az elázásunk óta. - Köszönöm.. ezt is - néztem el Jude felé, talán hosszabban is, mint kellett volna, a közbeékelt szavakra pedig halkan elnevettem magam. - Jó étvágyat - épp, hogy csak nem korgott a hasam.. mert fogalmam sincs, mikor ettem utoljára. Talán.. tíz órája, reggel.. és csak most éreztem meg, hogy mennyire éhes voltam, ezért is kaptam az alkalmon, hogy megkóstoljam Sawyer főztjét, s egészen az első falatig jutottam, mert annyira ízletes volt, hogy lehunyt szemmel élveztem ki az ízeket, a fűszerek harmóniáját. Lassan nyaltam végig az alsó ajkam, hogy aztán viselkedjek is az asztalnál és lassan kanalaztam a levest, de nem is én lettem volna, ha nem beszélek. Ha nem kérdezek...
- Jude-tól kérdeztem korábban, hogy mi lett volna, ha nem az ügyvédi pályára kerül.. mármint a gyermekkori vágya érdekelt, és szerettem a válaszát - osztottam meg hirtelen.
- És mit válaszolt? - élénkült fel Saywer, váltogatva a pillantását a bátyja és köztem. - Nem a sztríptíztáncost mondtad neki, ugye? - nevetett fel hirtelen, amire sikerült Jude felé pillantanom hitetlenkedve. Nem akartam előhozakodni vele, mert nem tudtam, hogy Jude mennyire lenne mérges, ha elkottyantanám ezt, nem is amiatt hoztam fel mindezt, hanem mert érdekelt Jude öccsének mentalitása is. Miért akartam megismerni mindent, ami Jude-dal kapcsolatos volt? Miért akartam a lelkébe látni és ismerni őt.. a legféltettebb vágyait?
- Érdekelne az is, hogy te mit mondanál, Sawyer - vágtam közbe azért a miheztartás végett, hogy miért is emlegettem fel ezt.
- Csak ha te is elmondod - vigyorgott rám az ügyvéd öccse, amire bólintottam. Úgy tűnt, vele könnyebben alkudhatok.
- Legyen így - nevettem el magam, újabb kanálnyi levest merítve... hamarosan ki kell gombolnom a nadrágom, ha helyet akarok hagyni az ételnek.
Mert érdekelt. És mert.. mint ahogy már említettem, San Francisco mindent megváltoztatott.

Annyit szitkozódtam már édesanyámmal kapcsolatban, hogy néha elfelejtem, hogy ő is csak egy nő volt, akinek meg kellett küzdenie a démonjaival. A lelki szemeim előtt feltűnő alak homályos, de amint belemerülök a gondolataim útvesztőjébe, úgy válik egyre kontrasztosabbá. A fehér pongyola és az azt takaró test. Megviselt és megtépázott szőke tincsek, megkopó hajszín, a szőke nem életteli, de látszik a természetes vonulata. Az arcvonásai megkeményedtek, de néha még felfedezhető a lágyság, ha éppen mosolyba futnak az ajkai, vagy szimplán tiszta pillanatai egyikét éli meg. A sziluettje kecses és magasba szökő, egy angyal benyomását kelti, aki az égig akar törni. Jól emlékszem arra az áttetsző, szövevényes csipkével bélelt hálóingjére, amiben gyakran időzött. Apa nem volt otthon azon a délutánon, és emiatt is volt annyira különleges és egyben maradi emlék. Kiverni soha nem fogom az emlékezetemből, de nem is gyakran engedélyezem az elmémnek, hogy előhívja eme képeket. Anyát soha nem mondtam volna annak a tipikus háziasszonynak, aki tiszta házzal és rendes gyerekekkel, megterített asztallal várta volna haza a férjét. Apa már akkoriban is két munkahelyen dolgozott, hogy el tudja tartani a családot, de anyát cseppet sem zavarta, hogy apa kidolgozza a belét is miattunk. Naivan szemléltem őt, ha nem morrant ránk. Sawyerre nem emlékszem arról a délutánról, valahol a barátaival játszott, vagy az óvodában tartózkodott, de nem is ez volt a lényeg. Anya észrevétlen simogatta meg a pongyola alatt rejtegetett hasát. A gömbölyödő pocakban a legkisebb testvérem lakozott. Akkoriban még nem voltam tisztában a biológiai folyamatokkal, és elhittem, hogy a gólya hozza a babát, de anya felvilágosított, hogy addig ő vigyáz az öcsénkre. A pillantása a semmibe révedt, az első pillanatokban fel sem tűnt neki, hogy a közelében bóklászok. Úgy tettem, mint akit nagyon leköt a piros autó és a garázs. Apa az egyik volt kollégájától hozta el a játékot, és azóta megállás nélkül rá voltam kattanva. Sawyer-rel sem akartam osztozkodni, de nem is kellett, mert nem érdekelték a kocsik. A könyvekkel jobb kapcsolatot ápolt, szégyen vagy sem, de jobban olvasott már akkoriban is nálam. Féltve tekintgettem az édesanyám irányába, és mintha megérezte volna, hogy őt figyelem, akkor odahívatott magához. Óvatosan ültem le, volt már bennem egy kis félsz, nehogy rám förmedjen, de úgy tűnt, hogy az arca békés, már-már boldogságban úszik. A kezemet megfogva a pocakjára vezette és megvárta, hogy rúgjon egyet Caleb. Nem nevetett ki, amiért megijedtem a mozgolódástól, de azt sem engedte meg nekem, hogy elhúzzam a kezemet, miközben viszolyogtam az egésztől.
- Jude…egy szép napon meg fogod érteni, hogy mit jelent a legnagyobb bátynak lenni. Ígérd meg, hogy gondját fogod viselni a testvéreidnek. Te vagy a legidősebb, ez a te kereszted. – mosolyogva simított végig az arcomon, aztán az ölébe húzott, és úgy mesélt tovább.
- Tudom, hogy nem vagyok jó édesanyád. Néha elszabadul a pokol, de tudnod kell, hogy egy valamit soha nem fogok megbánni…hogy megszültelek titeket. Az édesapádat másképpen nem tudom boldoggá tenni. Bennetek látja a jövőt. Imád téged, ahogyan Sawyer-t, és a kis jövevényt is. – ecsetelte éteri hangon a hosszú fürtjeim közé mártva az ujjait. Szerettem volna valami okosat mondani, de nem értettem, hogy mi az a szerelem, és anya miért éppen nekem mondja el, ha apának is megtehetné.
- Mindent rosszul csináltam az életben, de apád úgy ragyogott, amikor megtudta, hogy gyereket várok. Sokszor álmodozott arról, hogy elköltözünk a külvárosba, és úgy fogtok felnőni, mint a többiek. Be kell vallanom, hogy voltak pillanatok, amikor elhittem neki. – sóhajtott egy nagyot, aztán a tarkómra fektette a tenyerét és nonfiguratív mintákkal ringatott el. Kezdtem álmos lenni…olyan fura volt anyát így hallgatni, hogy nem volt ideges és dühös. Nem feküdt a nappali padlóján, hanem rám figyelt, vagy éppen másra, de örültem neki, hogy ezt megosztotta velem. Apa legnagyobb kincseiként írt le bennünket. Nem értettem még akkor, hogy miért éppen nekem mondta el, de a mai este világossá vált számomra. Az apai szerep kapujában állok, és ha nem is ugyanabban a cipőben járok, mint az édesapám…már sejtettem, hogy mit kell tennem, ha bejutok a kórházba. Mallorie képe ekkor villant be és tudtam, hogy sokáig már maradhatunk abban a burokban, melyben Cora és Sawyer egy asztalnál ülve fecsegnek semmiségekről.
Szokatlanul hosszúra nyúlik a csend a részemről, miközben a kékjeim a terapeuta lábszárától indulva kalandoznak végig a csípője és a háta mentén. Beugrik, hogy nincs rajta bugyi, ezért fel is ugrom a székemről és egy meleg pléddel térek vissza, hogy azzal takarhassa el magát. A gondoskodást másképpen nem tudtam kifejezni, nálam már az is felért egy szóval, ha figyelmesebben viselkedtem egy nővel, mint bármelyik másikkal. A gondolataim az édesanyám alakjánál horgonyoztak le, és a leves szedése közben csak azon kattogtam, hogy mi lesz, ha fel kell adnom a fiamat. Mallorie kínszenvedése egy örökkévalósággal vetekedett, szerettem volna könnyíteni rajta, de fogalmam se volt, hogy honnan kezdjem. A nő elé helyezett tányér után a sajátommal próbálkoztam, és a kanalat a jobbomba véve kaptam be az első adagot. Forró volt, de a megszokott ízvilágot hozta, ettől a gyomrom is felmorrant, de csak ez rövidre másodpercre. A gyerekkori álmaink kerültek a beszélgetés középpontjába, de én kivontam magam a folytatásból, most csak a figyelő szerepét öltöttem magamra. Csak egy rosszalló pillantást küldtem a testvérem felé az abszurd feltételezésére, de úgy látszott, hogy ők ketten nagyon is jól kijönnek egymással. A megállapodás alapját az képezte, hogy Sawyer beszámol a saját álmairól és hamarosan már ennek a részleteibe süppedtünk bele.
- Hát..eleinte író akartam lenni. Rengeteg könyvet olvastam el, szinte mással nem is lehetett látni közlekedni. A legjobb ötlet mégis szerintem a Monopolys emberke volt a társasjáték elejéről. Gazdagnak lenni, miközben a legnagyobb tudással te rendelkezel. – élénkült fel, én meg csak prüszkölve ettem tovább az ételt.
- Mi a bajod Jude, talán nem tetszett, hogy nem mindenki akart villámokat kergetni, mint te? – tapintott rá a lényegre, de nem véleményeztem, inkább hátradőltem és megtöröltem a számat.
- Te Cora mi akartál lenni? – tért át a másik félre, én meg csendesen pillantott az említett nőre. Cora kihúzta magát, és olyan otthonosan mozgott a társaságukban, hogy én is meglepődtem ezen. Nem avatkoztam közbe, ha belekezdett a mesélésbe, de minduntalan átfutott az agyamon, hogy közbeszóljak, vagy egy kicsit megállítsam, de csak annyira tellett tőlem, hogy megtámaszkodtam az asztalon, és őt figyeltem. Zavarba ejthettem a kékjeim átható tükrében, de nem zavartatta magát. Most is annyira ártatlan volt, mint amikor a távolból szemléltem őt.

Megismerni valaki családját mindig vegyes érzelmeket zúdított rám. Egyszerre élveztem, rettegtem és kerültem izgalmi állapotba, mert mindig is számított, hogyan is fogadtak, megfeleltem-e nekik és már az első találkozás alkalmával sejteni lehetett, hogy kedvelni fognak-e engem. Most mégsem ezek az érzések futottak át a gondolataimon, sőt, álmomban nem gondoltam volna, hogy Jude beenged annyira az életébe, hogy megismerjem életének alapkövét. Nem kellett kimondania, hogy tudjam, az édesapjáért, az öccseiért bármit megtenne, mert én is ugyanabban a cipőben jártam. A testvéri köteléket semmi nem volt képes elszakítani és a legféltettebb kincsem az öcsém volt, akiért bármire hajlandó lettem volna. De visszakanyarodva az ügyvédhez, egy korábbi beszélgetésünket alapul véve tudtam, hogy ők hárman nagyon is különböznek egymástól, hogy a legidősebb fivér volt a védelmező, a legfiatalabb a szertelen, míg Sawyer, középsőként megnyerte a legbölcsebb, legintelligensebb jelzőt. S habár nem tudtam, úgy sejtettem, hogy a középső testvérek sorsa a villámhárítás, a bölcsesség. A férfi lakása nem volt hivalkodó, nem volt színes és tolakodó, amit nagyon is kedveltem az otthonokban. A visszafogott elegancia vagy stílus ideális esetben mindig tükrözte a tulajdonos személyiségét, amit itt, azt hiszem a könyvespolcokon roskadozó kötetek biztosítottak is. Kíváncsi voltam, hogy vajon minden könyvet olvasott-e, amiket felsorakoztatott, de annyi bizonyos volt, hogy nekem szerényebb gyűjteményem volt, mint Jude öccsének, ami korántsem volt baj.
Ám mégis ez a gondolatfoszlány bizonytalanított el a legrövidebb ideig, amikor a mai este olyan információkat és eseményeket tartogatott számomra, ami eddig a legtávolabb állt tőlem - mind tudásban, mind tapasztalatban. A távolságtartásom fájdalmassá vált, az elidegenedésem pedig kikezdte a józan ítélőképességem. S ha ez még nem lett volna elég, akkor nem is Jude-ot, hanem saját magamat kezdtem el hibáztatni addig a bizonyos beszélgetésig, ahol az ügyvéd nem tudta már tovább titkolni egy másik nő kilétét, s azt, hogy a hölgy a szíve alatt hordta a magzatát. Nem tudom mások hogy reagáltak volna minderre, de nekem nem ment az, hogy haragudjak rá. Hogy megemelve a hangomat kikérjem magamnak és jelenetet rendezzek, s mégsem voltam képes úgy elhagyni a szobát, a közelségét, hogy ne értem volna hozzá. Mert vonzott, mert értékeltem az őszinteségét, és mert egy kicsit talán nekem is szükségem volt arra, hogy valakit a közelemben tudjak.
Odakint viszont nem bírva a korábbi megszégyenülés hagyatékával bizonytalanodtam el és a hirtelen kínossá váló helyzetet ismételten az ügyvéd oldotta meg szinte maga mellé parancsolva és további ellentmondást nem tűrően porciózott elém is kései vacsorát, aminek végül képtelen voltam ellenállni, mert az éhség nagy úr volt, ráadásul Sawyer valóban isteni levest dobott össze - ez pedig az illata alapján egyértelmű volt. Szerettem enni, szerettem kipróbálni ételeket, és az első kanál forró folyadék tett arról, hogy minden egyes falatot és kortyot imádjak. Hogy minden pillanatot kiélvezzek, de aztán - mert nem hazudtolhattam meg magam - beszélni kezdtem, tulajdonképpen Jude kivonva magát a forgalomból, így szinte csak Sawyernek intézve a szavaim, akit ugyancsak meginterjúvoltam a korai terveiről, életútjáról, s eszemben sem volt nem belemenni az alkuba. Már ebből is látszott, hogy a két testvér közt milyen alapvető különbség volt, viszont ez nem zavart jelenleg. Elmosolyodtam akkor, amikor a könyvekhez köthető szakma került előtérbe, amit aztán felváltott a hirtelen feltörő nevetésem a Monopolys figura említésénél. Vajon Sawyer tudja, hogy az a játékos kisfickó tulajdonképpen a bátyja? Jude tisztában volt azzal, hogy ő testesítette meg azt a fekete rajzolt emberkét? Nem mertem elnézni az említett felé, helyette csak lepakolva a kanalam dőltem neki a szék támlájának.
- Ha már itt tartunk, még akár meg is valósulhatnak a vágyaid. Úgy értem.. sosem késő ezekhez az álmokhoz nyúlni - Jude félig tiltakozó hangjaira azért csak oldalra pillantottam, de aztán megköszörültem a torkom, visszabújtam a takaró adta biztonságba, amikor a kérdést feltette az ügyvéd öccse.
- A létező legjobb, ami történhet velünk, hogy mindannyian különbözünk - lágyítottam a fiúk közti álmok különbözőségén, már ha mondhatok ilyet, de persze ez csak az én véleményem volt. A villámkövetés egyszerre volt félelmetes, veszélyes és rettentően izgalmas.
- Nagyon sokáig szerettem volna régész lenni, amivel apa idegein táncoltam, mert képes voltam mindig csupa kosz és sár lenni, ráadásul az sem érdekelt, ha a lovaink hasa alatt másztam a földön, ezzel rengetegszer kockáztatva meg azt, hogy eltaposnak, vagy hogy a farkuk az arcomba csapódik, amitől persze semmit sem láttam - nevettem fel halkan az emlékre, nosztalgiával a vonásaimban mosolyodtam el. - Az egyik nagypapám Skóciában él, és amikor meglátogattuk őt, ott meg azzal hoztam rájuk a frászt, hogy minden létező szikla peremére kisétáltam, csak hogy a mélybe nézhessek... anya csírájában fojtotta el az üres csigaházak gyűjtését és nagyon sokszor pörölt velem, hogy lány vagyok, illene lányos dolgokat is csinálnom.. mint kislányokkal játszani a lovak helyett, vagy ruhákat vásárolni a könyvek helyett - pillantottam le, a pléddel eltakart combjaim felé, a lábfejeimet pedig megmozgattam az asztal alatt, jobbal és ballal is egyet-egyet kalimpálva a lábaimmal. Régen és csak egy embernek meséltem mindezekről hosszú ideje már, s ez a felismerés egyszerre volt fájdalmas és meghökkentő is. Sawyert most ismertem csak meg, Jude pedig... hát, egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit gondolok róla, hogy mit érzek, mit várok a jövőben tőle. Hogy hogyan is állunk mi ketten most egymáshoz. Mindkét férfi szempárja engem figyelt. Sawyer melegebb, sötétebb tónusú kékje kíváncsi volt, nyílt tekintet, míg Jude óceánszín kéksége magába nyelt, akaratlanul is pillantva felé kicsit többször, mint kellett volna. Az átható pillantása zavarba ejtett, úgy éreztem, mint akinek a veséjébe látnak, mint aki teljesen pucér a másik előtt, annak ellenére is, hogy egy pléd takarásában ültem mellette. Nem mertem rá pillantani, csak az alsó ajkam haraptam be tétován.
- A következő megvalósulatlan tervem pedig a festés volt - azt már nem árultam el, hogy az irodámban kifejezetten volt egy füzet, amibe rajzolgattam, terveztem. Hogy abban a füzetben, amibe eleinte leírtam a gondolataimat a gyerekekkel való foglalkozásaim során, mindig volt egy aprócska rajz a széljegyzet helyén. Hogy néha egy egyszerű, kedves állatkás rajzot kaptak tőlem a találkozásaink során. A lovak végül nagyobb szerelemmé nőtték ki magukat, mint hogy én is bohókás művésszé váljak. Bocsánatkérő, bűnbánó pillantással néztem fel a két férfire, már-már kicsúszott egy újbóli bocsánatkérés, hogy beszéltem, a zavaromat pedig egyértelműsítette az, hogy az ujjaimmal a plédet birizgáltam megállás nélkül. Egyenesítgettem, gyűrtem, hajtottam, húzkodtam az anyagot, míg végül lesütve a szemeimet, toltam magam hátrébb a székkel. Jude-nak nem itt lenne a helye, hanem a gyereke mellett, akitől éppen most tartom távol. Nem az én butaságaimat kellene hallgatnia, hanem a gyermeke anyja ágyánál aggódni. Nem volt hiba lefeküdni vele. Nem volt hiba megtudni azt, hogy másért felelős. De holnap már az alkalmazásában fogok állni és a mai nap minden bizonnyal egy nap lesz a múltból.
Kinyújtva a karomat vettem el a bögrét, annak tartalma pedig elméletileg nagyon is édesre sikeredett, mégis belekortyoltam óvatosan, vigyázva, le ne égessem a nyelvem, a számat. Persze ez nem sikerült, ezért köhögve remegett meg a kezemben a tea, s hogy elkerüljem azt, hogy a plédet összeteázzam, cserébe a bal tenyeremmel fogtam fel a forró folyadékot.. végigfolyatva a tenyeremen, csuklómon azt, fel is szisszentem.
- A jó édes.... - haraptam el a kitörni vágyó szavaimat, jobb ötlet híján megfújva a teát a bőrömön, hogy lehűljön. Hogy lenyaljam azt onnan... gondolkodás nélkül elvetettem.

Nem szokásom másokat beengedni abba a várba, ahol a magánéletem zajlik, mert ez egy másik Jude, és a sebezhetőségemre emlékeztet. A családomért térden állva könyörögnék, ha olyan helyzetbe kerülnék, mert náluk értékesebb személyeket nem ismertem. Apám érdes kezét nem pótolhatta egyetlen nő, luxusautó, de még ló sem, mert igaz volt a mondás, hogy tudd honnan indultál. A szegénység nekem nem választás kérdése volt, abba a környezetbe születtem bele, és mégis ha más nézőpontból nézem, akkor édesanyám szeretetén kívül megvolt mindenem, amire szükségem volt. A nevelésével sokan nem értettek volna egyet, de nem is kellett, mert apa megpróbálta a lehetetlent. A keze nyomát is csókolnám, de még ez is kevés lenne, ha vissza akarnám adni, amiket tőle kaptam. A szülői feladatok nem merültek ki abban, hogy ruháztattak, iskoláztattak, vagy ott voltak a bajban. Apa vigasztalt bennünket, ha anyának éppen rossz napja volt. A szavai, az ölelése kettő ember helyett pulzált, és megtanultam, hogy ez bizony bármelyik drága ékkőnél is értékesebb. A testvérek adták a jellemem igazi pikantériáját a szüleim után. Nem volt kérdés, hogy én leszek a védelmező, a higgadtan és előrelátóan gondolkodó ifjú, mert Hyde-fiúként felelősséget kellett vállalnom a két kisebbik fivéremért. Sawyer feltalálta magát, nem igazán fordult elő, hogy nekem kellett volna kihúznom a bajból, talán egyszer az egyetem alatt kért kölcsön pénzt, de vissza is adta. Nem vájkáltam a magánéletében, arról se tudtam éppen, hogy tart-e nőt, vagy sem. A lényeges lépésekről informálódtam volna, hiszen aki igazán számított, már biztosan az ismerősöm lenne, akár neki Mallorie. A múltamban nem bántam meg a tetteket, mert ha így tettem volna, akkor soha nem kelek fel reggel. A kisebbik öcsém…vagyis Caleb jelleme pedig magáért beszélt. A két lábon járó problémaforrás volt már kisgyermekként is, de nem fedtük meg, amolyan atyai támogatással jártunk a nyomában, és csak akkor avatkoztunk közbe, amikor már nem volt választásunk. Caleb forrófejűen ment neki a dolgoknak, rám nem volt jellemző az, hogy megfontoltan és higgadtan mérlegeljen, mert előbb járt el a keze, mintsem a mondatok mögé látott volna. A szerelem neki a hétköznapjaiba ivódott érzelem volt, megannyi nőbe hitte, hogy szerelmes, de igazán csak egyet szeretett, aki miatta halt meg. Megértettem, hogy az élet múlékony, nem vagyok örökké élő, de akkor aznap este, amikor az öcsém majdnem túladagolta magát…a védelmező új szintre emelkedett. Az apjává kellett válnom, hogy életben tudjam tartani, már nem lehettem simán a bátyja, és a szüleink helyett döntöttem. Caleb a városban cirkál, de az egyik szemünk mindig rajta tartjuk, el sem tudnám képzelni, hogy még egyszer olyan állapotban lássam, mint az anyánkat a halála napján. Cora eme színtér kellős közepére csöppent ma este csak amiatt, mert önző módon kihasználtam őt, és engedtem a vágyaimnak. A józanész elpártolt mellőlem, és csak most döbbentem rá, hogy mekkorát hibáztam, amikor az asztal körül üldögéltünk és az öcsém leveséből merítettünk. Többet nem játszhatjuk el, hogy az érzelmes Jude-dal találkozik, nincs ínyemre, hogy holnap egyenesen a szemébe nézzek, és parancsokat osztogassak, ha már az ágyamban is járt. Az egyik felem azon morfondírozott, hogy bontsam meg a szerződésünket, amit még alá sem írt, és fordítsak neki örökre hátat, de az üzleti énemnek nem tetszett, hogy egy botlás miatt úgy vélekedtem a nőről, mint egy idegenről…még előnyt is kovácsolhatok abból, ha érzelmileg kötődik hozzám, mert a lojalitása nem fogja elárulni…de ez csak úgy fog működni, ha meghúzom a határokat. A pléddel úgy térek vissza, hogy elraktározom a szobában megejtett beszélgetésünket, nem fogom felhozni még egyszer. A feleséges kijelentésem megállná a helyét, mert tudom, ha valami csoda folytán arra adnám a fejemet, hogy valakit elvegyek, akkor csakis olyan nő jöhetne számításba, mint ő, de ez nem fog megtörténni, ha rajtam múlik. A professzionális énem kezdett erősödni, már felszállt a rózsaszín köd az agyamról, így még ők ketten az öcsémmel a gyerekkori álmokról és szakmákról beszélgettek, addig csendesen eszegettem. Rám fért már egy kis étel, a sok alkohol elszívta a maradék erőmet is, és valóban nem sokáig bírtam volna Lorie mellett maradni ebben az állapotban, ha nem fürdök le és nem eszek valamit.
Elhallgattam evés közben, mert Sawyer Monopolys viccelődése sajnos igaz volt. A legtöbbször ezzel a társassal ütöttük el az időt, ha leültünk apával játszani, és az öcsém nem bírta ki, ha vesztésre állt. A Hyde-fiúk vérében van a versengés, de amikor a mellettem ülő nő került sorra a múltjának feltárásában, akkor még a kanál is megállt a kezemben. Újabb jele annak, hogy mennyire működnek az elhatározásaim. Nem érdekelhet, hogy mi történt vele, mi akart lenni, milyen célok vezérlik, ha közben el akarok határolódni tőle. A régész illett hozzá, elképzeltem hirtelen abban az Indiana Jones-féle kalapban, valami barna vászonnadrágban, és egy kis mellényben…abban a minutumban nyeltem félre a levest, és köptem volna ki, de csak a mellkasomat vertem meg, és köszörültem meg a torkomat.
- Nem történt semmi. – jegyeztem meg és a pohár víz után nyúltam, hogy egy kissé oldjam ezt a feszítő érzést a torkomban. A folytatása végett az én pillantásomat kereste, és éreztem, ahogyan zavarba jön csupán attól, hogy találkozott a tekintetünk. Azonnal elkaptam róla és már csak a tányérra fókuszáltam, hogy minél előbb végezzek az étellel. Corának tökéletes érzéke volt ahhoz, hogyan vonja magára a figyelmet. A szanaszét viselkedése eredményeképpen született meg az újabb baleset a konyha közepén, amikor felsiklott a kékjeim világa. A kezén folyt végig a forró ital, én meg automatikusan cselekedtem. Nem zavartatva a jelenlévő harmadik felett ugrottam fel a székről, hogy mindenfajta engedély nélkül kapjam az ölembe a lányt, és vigyem magammal a fürdőbe. A testvérem árnyékként követett bennünket, de jól működött közöttünk a telepátia, mert azon nyomban megnyitotta a csapot.
- Tartsd alá…igen. Nem szabad, hogy felhólyagosodjon. – én csak a tartóoszlop szerepét töltöttem be, de az öcsém sokkal okosabban látta el az égést, mint én tettem volna. A végén rácsavart egy törölközőt is, és ott hagyott bennünket. Én nem tettem le, csak sután néztem őt.
- Jobb már? – nem jutott eszembe semmi normális kérdés, és eközben már éreztem, hogy remeg a seggem a telefon miatt.
- Bocsánat. – végül egy kis segítséggel állítottam lábra és vettem ki a hátsó zsebemből a készüléket. A kórház láttán kissé összeugrott a gyomrom.
- Jó estét…igen…indulok azonnal. Nem kaphat ópiátot. – kezdtem bele, de akkor lépett be Sawyer is a fürdőbe. – Jude…szerintem meg kellene. – nyögte ki a saját álláspontját, amit nem nagyon értettem, de nem hallgatva rá adtam ki az utasításokat, és tettem le a telefont. – Igen…és miért kellene neki azt adni, amiről éppen leszokóban van? – érdeklődtem felszegett állal. – Mert amit kapott drogot, annak én vagyok az egyik megalkotója. – hirtelen azt hittem, hogy rosszul hallok.

Kétség sem férhet hozzá, hogy amiatt lettem az, aki ma vagyok, ami történt az életemben velem. Az öcsém betegségének lenyomata érződött minden megmozdulásomban, minden reakciómban. Olyannyira talán, hogy néha elfelejtettem önmagamra gondolni és mindig másokat helyeztem magam elé. Sokszor kaptam pont emiatt fejmosást, az önzőségem pedig soha nem kapott egérutat, a felelősségvállalás, a rossz érzések kerültek előtérbe és szinte vágytam arra, hogy másokon segíthessek. Igyekeztem megküzdeni a boldogságomért, ami így, vagy úgy, de eddig csak ideig-óráig jutott ki nekem, és ha abba belegondolok, hogy a lelkem legmélyén nem éreztem boldogságot, elszomorított. A hálaérzet viszont kérlelhetetlenül lobogott a tudatomban mindazért, amim volt, ami elhagyott engem. Mert egy cseppet sem bántam a múltbéli történteket, a befuccsolt kapcsolataimat, az elvesztett magzatokat, Callum betegségét. Mert valójában ha mindezek nem kaptak volna helyet az életemben, lehettem volna akár lecsúszott nő, céltalan és vágymentes felnőtt, aki még mindig az útját kereste abban az útvesztőben, amik ránk várnak. Számomra a család volt az első, és az egyetlen, amit öröknek hittem és gondoltam. A lovak viszont? Ők jelentették számomra a kiutat, egy olyan közeget, ahol nem másokért, nem másoknak kellett lélegeznem és azokban a pillanatokban, amikor velük voltam, a környezetemben megbújó minden rosszat és nehézséget képesek voltak elfeledtetni velem.
Nem tudom, milyen életem lenne mindezek nélkül, mert a rossz példával nap, mint nap szembesültem és megrémisztett az, hogy milyenné is válhattam volna. Vajon ha nem az lennék, aki vagyok, a most utamba kerülő férfiakat egyáltalán megismertem volna? Eljutottam volna San Franciscoba, ha nem ismerem meg Mr Cowent? Felesleges lenne ezeken a gondolatokon őrlődni már, hiszen a férfi az életem részévé vált. Nem lassan, úgy robbant be oda, mint egy törtető hurrikán, maga mögött káoszt hagyva, valami újjal megismertetve és az a zűrzavar, amit okozott bennem, a mai napig nem csitult el bennem. Tudtam, hogy mire vágytam igazán, s azokban a csendes pillanatokban, amikor nem egymás idegeire mentünk, volt alkalmam őt figyelni és megfigyelni. A csendre vágyott ő is, a biztonságot kívánta és akkor, amikor nem azzal volt elfoglalva, hogy az akaratát érvényesítse, minden momentumot megragadott arra akkor, hogy beengedjen abba a világba, amelyben ő élt. Szerettem azokat a momentumokat, mert akkor törődő volt, féltő és bátorító. Minden, amire szükségem lett volna egy olyan kapcsolatban, amely a biztonságra épít.
A konyhában a leves felett ülve Sawyer egy másik világba repített a szavaival, a nevetésem pedig annak volt ékes bizonyítéka, hogy mennyire jól éreztem magam itt. Nem voltam idegen az ismeretlen világban, a befogadása pedig olyasmi volt, amit Jude falain túlmutatott. De mit is várjon az ember egy tanártól? Neki a munkája volt a kapcsolatteremtés, az útmutatás, hogy minden tudását átadhassa másoknak, hogy tanítson, ne csak tényeket és következményeket, hanem magára az életre is neveljen másokat. Sawyer egy újabb kapcsolat volt Jude-hoz, ám a fiúk közti harmónia és bizalom volt az, ami előhozta a gondolataimban azt, mennyire és miért is szeretem én is az öcsémet. Azon kaptam magam, hogy akaratlanul is, de elmosolyodtam ennek tényére, egészen addig, ameddig Jude félre nem nyelt. A pillantásom azonnal őt kereste.
- Minden... - akartam kérdezni, jól van-e, az érintésem felé mégis hezitáló volt, mert nem akartam, hogy csak mert engedtünk korábban a szenvedélynek, csak mert lefeküdtünk, máris úgy érezze, hogy mindent akartam belőle. Mert nem így volt. Tudtam, hogy a ma kettőnk közt történtek a mában is maradnak. Kemény munka várt még ránk, Pandora tanítása pedig tőlem is rengeteg erőfeszítést igényelt, s tartottam attól, áldozatokkal is fog járni majd ez az új munkakör. A szerencsétlen énem ma sem hagyhattam otthon, a tea forró lávaként csorgott végig a kezemen, ám mire kettőig számolhattam volna, meglepetten nyösszenve már Jude karjaiban is találtam magam...
- Jude.. mit csinálsz? - erőtlen próbálkozás volt a részemről a meglepett suttogás, miközben a férfi karjaiban maradtam. Ha a logikus énem győzedelmeskedni akart volna, biztosan leállítva őt a konyhában maradtunk volna. Ehelyett a karjaiban maradva, apró csomagként engedtem át a karom Sawyernek, aki ugyancsak gondoskodott rólam. Meg sem mertem szólalni, csak felváltva figyeltem a két férfi ténykedését körülöttem, elveszve Jude illatában, ám ahogy az öccse kilépett a fürdőből, az ügyvéd pillantása olyan mélyreható volt, amivel nem tudtam mit kezdeni... felpillantva a kék szemekbe esendőnek éreztem magam mellette. - Köszönöm... - még most is velem foglalkozott. Még most is az én javamat akarta szolgálni, holott a gyermekének anyja kórházban várt rá.. és ettől az érzéstől elszégyelltem magam, a bűntudat pedig lassan minden pórusomba beleivódva gyengített meg.
- Jobb már, igen. Azt hiszem, hogy... - Egyetlen kósza másodpercre hagytam, hogy ne a józan gondolkodásom vezessen, a nem bekötött kezemet megemelve akartam végigsimítani az arcán, amikor a telefon rezgése megzavart a mozdulatban, s hogy Jude felvehesse azt, a talpaimra állva, egyetlen lépéssel elhátrálva köszörültem meg a torkom. A telefonhívás visszazökkentett a jelenbe, a kimondott szavak pedig kijózanítottak. Mégis mi a fenét csinálok? Miért akarok kapcsolatot teremteni vele? Elszorult a torkom, ám a hallott szavakra megmerevedtem. Lassított felvételként csorgott végig a jelenet, Jude szavai, Sawyer visszatérése... és már megint csak végigasszisztáltam azt, amiről beszéltek. Sawyer beismerése bombaként robbant szét köztünk, talán még az ajkaim is elnyíltak elképedésem jeleként arra, amikor értelmet nyertek a szavai.
Ez nem létezik! Kényszerítve magamat pillantottam fel a fiatalabbik férfire, mert látni akartam az arcát, reménykedve abban, hogy csak viccelt, hogy ez nem lehet igaz. A bennem gyorsan felépített tanári miliő egy pillanat alatt robbant szét szilánkjaira, amik azonnal húsba, gondolatba és izomba mélyedtek fájdalmasan. Nem akartam hinni a füleimnek, a hallottaknak! Nem volt Sawyer sem sürgető, sem ideges, ami azt jelezte, hogy minden szavát komolyan gondolta. Minden egyes szavát igazság hatotta át.
- Hívd vissza a kórházat és mondd meg nekik, hogy adjanak ópiumot neki - Sawyer mondandója karakteres volt, jelentőséggel bírt és ez megrémisztett. - Inkább ez, mint hogy magában vagy a gyerekben tegyen kárt. Amúgy se akarta a gyereked, csak te ragaszkodsz ahhoz a kicsihez és nem akarsz te sem kockáztatni, hogy esetleg végezzen vele - túlságosan is tárgyilagos volt, józan és kemény. Ebben a percben az én sérülésem elhanyagolható volt, a megevett leves pedig lassan sompolygott visszafelé a nyelőcsövemen, az elnehezülő légzésem zajai dobszólóként lüktettek a füleiben. Meg sem mertem mozdulni, ám ahelyett, hogy megpróbáltam volna ténylegesen láthatatlanná válni, a pillantásom Jude arcát kereste, felkészülve arra, hogy az a hurrikán, ami ott pulzált benne, elő fog törni most, ebben a pillanatban. S még csak sejtésem volt arról, mekkora pusztítást is képes hagyni maga után.
Felé akartam mozdulni és mégsem mertem.. pontosabban muszáj voltam megtámaszkodni valamiben, ezért egy néma lépést megtéve a mosdókagylónak döntöttem a csípőm.
- Induljunk, Jude! - nézett egyenesen a bátyja szemeibe Sawyer egy kissé sürgetőbben, mint eddig. Nem csak az ügyvéd, de az öccse is teljes mértékben összezavart. Nem értettem a miérteket, nem értettem a hogyanokat és főleg azt sem.. hogy mégis miért van mindkét férfinek két élete? Miért nem elég nekik csak a biztos?

A gondolataim nem józanok ebben biztos vagyok. A Mallorie-féle zűr napok óta emészt, őrlődöm a gyermekem és a nő között, akinek meg kellene szülnie, de a kényszerhelyzet nem segíti elő mindkettőjük javulását. Fogytán vagyok az idővel, meg kellene oldanom a védelmüket, az apámét, foglalkoznom kellene az ügyeimmel, az ügyfelekkel, a lovaimmal, ha nem éppen azon járna az eszem, hogyan dugtam meg egy órával ezelőtt a leendő beosztottamat. Ma este még mentségeket kereshetek a tetteimre, de holnap szembe kell néznem az igazsággal, hogy egyetlen nő miatt felrúgtam a saját szabályaimat, és átléptem azt a határt, ahonnan nincs visszaút. Miben voltam különb a velem egy szférában tevékenykedő mocskoktól? Pár héttel ezelőtt még a védelmére keltem, ma este is óvom a következményektől, miközben hátat kellene fordítanom neki, és továbbmenni a másikhoz, akinek nagyobb szüksége van rám jelenleg, mint bárkinek a világon. Az öcsém lakásán ülök, levest szürcsölök, meg a gyermekkori álmokról csevegek a többiekkel egyetemben, holott ez is csak időhúzás. Nem szabadott volna engednem az öcsém kérésének, hanem kocsiba kellett volna pattannom, és már régen ott lehetnék a központban. A zuhanyzás jót tett a szervezetemnek, egy kicsit felfrissültem attól, hogy egyedül lehettem, de megint hárman ülünk az asztal körül, és az egyik idegen a képletben. Soha ne bízz meg egyetlen nőben sem, aki a magánéletedre és az érzéseidre kíváncsi, mert utána sokkal nehezebb lesz tőle megválni. Cora Frasernek a másik oldalon kellett volna maradnia, mert meg fogja égetni magát, ha a közelemben marad, de hiába figyelmeztettem.
Kétségek gyötrik a lelkét, ahogyan az enyémet is, csak éppen más okból kifolyólag. Az életemet jól berendeztem, a köreimet kiépítettem, és nem vágytam újabb bonyodalmakra, de az angol kisasszony tett az ellenkezőjéről. Lorie ismeri a sötét oldalamat, de Cora csak egy kis ízelítőt kapott belőle, amikor a szobába tereltem azon a hétvégén, és a kelleténél hevesebben ragadtam meg a kezét. A düh ott fortyogott bennem, nem mondanám, hogy kialudt, hiszen még jócskán munkált az alkohol is a szervezetemben, és ez a kettős kombináció nem ígért túl sok jót az este folytatására, ha szűkös határidőn belül nem lécelek le. Megint leönti magát, mint egy ártatlan kislány, és feléled bennem a védelmező ösztön, és mielőtt még végiggondolnám, hogy mit csinálok, már nyúlok is a két térdhajlata alá és az ölembe véve viszem oda a mosdóhoz, hogy Sawyer meg tudja mosni a kezét hideg vízzel. A leggyorsabban kell cselekedni, ha égési sérülés éri a bőr felületét, de megint csak papolok magamban, és akkor nyugszom le, amikor már látom az eredményét is annak a nyamvadt víznek. Kissé bennem reked a levegő, amikor találkozik a pillantásunk, de mindent félbeszakít a telefonom csörgése. Bár ne venném fel, de minden szekundum számít és az ismerős szám láttán gyomorgörcsöm támad. A hallottak lebénítanak, megint emlékeztetnem kell magamat, hogy lenne fontosabb teendőm, mint a terapeutát istápolni, de végül egészen más fordulatot vesz a beszélgetésem az orvossal, mint remélném. Az ópiátot akartam elkerülni, de úgy látszik, hogy nem lesz másik megoldás, ha életben akarom tartani őket. Hezitálok, nincs szívem igent mondani egy újabb gyógyszerre, de érzem a vonal túlsó végén lévő személy tehetetlenségét, mégis csendben maradok néhány másodpercig. Hosszúnak tűnnek azok a kis időintervallumok, főleg amikor egy váratlan tudás birtokába jutok. A válaszadásom elmarad, csak tátogni tudnék, ezért kinyomom a telefont, amint a tekintetem az ismerős arcvonásokra siklik.
- Ismételd meg még egyszer, amit az imént mondtál. – semmi kérlelő sincs a hangomban, ez a parancsoló énem. Kezd leszállni az agyamra a köd, és képes vagyok úgy látni a testvéremet, mint a legnagyobb ellenségemet. Cora jelenlétéről meg is feledkezek, mert ebben a párbeszédben csak ketten vagyunk benne.
- Mit mondtál? – fenyegetően szorítom össze az öklömet, már érzem, hogy a homlokomon lüktet az ér, és a sürgetésre éppen ellenkezőleg reagálok. Az ingénél fogva kapom el az öcsémet és passzírozom oda a falhoz, egyenesen a nyakára tekerve az ujjaimat.
- Te mérgezted meg őt? – kérdezek rá a nyilvánvaló információra. A kékjeim résnyire szűkülnek, ha lehetséges lenne, akkor az orromon szállna fel a füst, vagy szarvat növesztenék, de így is megváltozik a viselkedésem. Semmi barátságos nincs abban, ahogyan kipréselem belőle a levegőt.
- Kárt tettél a tulajdon unokaöcsédben? A véred…felelj Sawyer. – halkítom le a hangomat, de ettől még ijesztőbbnek vélem a helyzetet. Meg fogom ölni, ha ezen múlik, és nagyon közel állok ahhoz, hogy meg is tegyem. A nyakán megtalálom a lüktető erét, és odanyomom az egyik ujjamat.
- Én csináltam. – nem fűz mellé kommentet, nem is várom, hogy magyarázkodásba kezdjen, mert sokkal rosszabbul jönne ki belőle.
- Kárt tenne magában…napok óta bent voltál nála…nekem kellett lefognom, hogy ne fojtsa meg magát…tudod te… - az ujjaim kifehérednek…ő meg kezd szépen elkékülni.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ilyen hamar a piacra kerül…eddig heroinnal lőtte magát…akitől kapta tudnia kellett… - nem tudja befejezni, mert behúzok egyet az orrába és csak utána eresztem el.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. A FIAM ÉLETÉVEL JÁTSZOTTÁL. – üvöltöm torkom szakadtából és csak utána nézek a másik jelenlévőre is.
- Ez volt a nagy álma Cora, látni a családomat? Bárcsak ne találkoztam volna Önnel. Vidd haza. – rivallok rá a testvéremre, aki utánam lépne, de csak a vállam felett nézek rá.
- Ne merj a közelembe jönni, és örülj neki, hogy ennyivel megúsztad. Nem akarlak látni egy darabig, értetted? A közelébe se merj menni Mallorie-nak, mert a saját kezemmel foglak széttépni, ahogyan a kis dílerjeidet is. Ha jót akarsz magadnak, akkor kézre keríted, aki ezt tette vele. Nem kell a jó tanács, ma már eleget kaptam mindenkitől. – még egyszer az ijedt lányra sandítok.
- Ms. Fraser a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy nem érdemes velem ujjat húzni. Holnap reggel nyolcra legyen az istállóban és nézzen rá Pandorára. Mára végeztünk. – pillantok végig kettőjükön, de már a hányinger kerülget. A saját vérem támadt hátba, akkora szerencséje volt az öcsémnek, hogy itt volt Cora, ha nem lett volna, akkor nem ússza meg ennyivel. Az előszobából átmegyek a hálóba és felöltözök normálisan, aztán megfogom a slusszkulcsot és azzal együtt megyek ki az előtérbe. A bakancsot magamra öltöm, nem túl kényelmes, de nincs időm arra, hogy tovább maradjak itt, azt hiszem elég volt a sok hülyeségből. Ismét tanultam valamit…ne engedjek az érzelmeknek. SOHA.