A legidősebb Hyde gyermek egy droglaborra emlékeztető helyiségben látta meg a napvilágot, mert az anyja olyan szinten be volt nyomva, hogy az sem tűnt fel nagyon neki, hogy terhes, és megindultak a szülési fájdalmai. A szintetikus anyagok dübörgése a vénák milliónyi szerteágazásában hordozták a mérgek utóhatásait, ami károsíthatta volna a magzatot, de szerencsére csak koraszülést eredményezett. A kisfiú jajveszékelésére nem a női kebel, és a meleg ölelés nyújtott vigaszt, hanem egy érdes kéz, egy olyan férfi keze, aki ezeket a mozdulatokat még kétszer ismételte el, és hunyt szemet a szeretett nő botlásain, és visszaesési hullámain. A női modell elmaradt a három fiú életében, egyetlen biztos pontjuk az édesapjuk volt, aki három munkahelyen dolgozott nyújtott műszakokban, hogy normális életkörülményeket biztosítson nekik.

A rangidős Hyde magabiztos, és életerős férfivé cseperedett. Megjelenéséről mostanra meg sem lehetne állapítani, hogy a hetedik hónapra született, és alig nyomott ezerkilencszáz grammot. Az öltözéke alapján a fiatalkori énjét elhagyva a felső tízezer tagjai közé emelkedett. Éles eszét még a nagyapjától örökölte, aki az első világháború alatt Franciaországban teljesített katonai szolgálatot, majd a borzalmak után elvégezte a jogi kart, és visszatért az Államokba. Fegyelmezett, már-már csendes, és visszahúzódó jellemmel ruházták fel a szaktársai, és az évfolyamtársai az egyetemi évek alatt. Hangját soha nem emeli meg, borzasztóan türelmes, és higgadt, amíg a felszínre nem tör az a fajta agresszió, amit a pszichológusok az édesanyja számlájára írnak. Kényes a tisztaságra, a pontosságra, nem szereti, ha rabolják az idejét, de ez nem is csoda, hiszen az ügyvédi pályafutásán ezek az alapvető elvárások. Nyolc éve dolgozik immár a Thredson & Larson Ügyvédi Irodánál, mint bevándorlási jogszakértő.

A hiedelmekkel ellentétben szeret nagyban játszani, egyik legnagyobb hibája, hogy nem bánik jól a pénzzel, nem minden döntését mérlegeli át a véglegesítés előtt. Gyengéjeként írja számon a szerencsejáték függőségét, mely kártyázásban, lófogadásokban, és élő-show ketrecharcokban teljesedik ki. Szerelmet nem keres, egyéjszakás kalandokat azonban bőven alkalmaz, de mint általában neki is megvannak a keresztjei, ezért is vállalja el a tettei következményeit.

Plusz infók:
- kitűnően beszél franciául, spanyolul, kínaiul, oroszul, és újabban az arab nyelv is elkezdte érdekelni
- a bevándorlás illegális szakértője, a bűnszervezetek nagy összekötője, bármilyen papírmunkát el tud intézni, hogy hivatalossá tegye az országban való tartózkodást
- kényesen ügyel, hogy az apját kihagyja a kétes üzletekből. A családja mindennél fontosabb, heti rendszerességgel látogatja beteg családfenntartóját az Idősek otthonában
- két öccsével napi szintű kapcsolatban áll, amolyan elsőrangú testvér
- a tévhitekkel ellentétben adományozó is, támogat egy onkológiai gyermekosztályt, a szívén viseli a koraszülött csemetéket
- két arab telivér gazdája (Hópehely, és Szilaj)


Hyde ötven árnyalata

Family time:

Kedd délután, 17:00

Nagyon sűrű napirendem van, a munka leköt, az ügyfelek száma napról napra emelkedik. Nem is érnék rá, minden szabad percemben csörögne a telefon, de akadnak alkalmak, amikor én magam is megszegem a felállított szabályokat, és repülő üzemmódba kapcsolom a mobilomat. Ilyenkor lehet tudni rólam, hogy nem szeretem, ha zavarnak. A keddek általános, és szürke hétköznapok, semmi kirívó nincs bennük, talán csak annyi, hogy ekkor élem a normális emberek életét. Az öcsémmel együtt szinte egy időben érkezünk meg az Amsterdam Nursing Home elé, és állítjuk le a motorokat. A biccentés jeleként megválok a bukósisakomtól, és a szépséget a hónom alá csapva sétálok át a parkoló másik felére, hogy a kezemet nyújtsam Sawyer-nek. Nem beszélünk, itt nem kerülhet napvilágra a bonyodalom, és a kétes üzletek fertője. Maradnak a semmittevős kérdések, mint a „hogy utaztál”, vagy éppen a kedvencem, hogy „mit hoztál magaddal”. Jerome ezekből a családi összeröffenésekből kimarad, az is nagy szónak számít, hogy tartja magát a napi bejelentkezésekhez. Megszokhatta, hogy rajtunk kívül nincs más segítsége, és ha nem engedelmeskedik, akkor megvonjuk tőle az apanázst is, pedig anélkül elég nehezen boldogulna a legkisebb testvérünk. Állandó bajkeverő hírében áll, sosem lehet tudni, hogy mikor kapok éjszaka egy telefonhívást a sittről, vagy mikor kell benyalnom jó mélyen egy bírónak, hogy enyhítő körülményekkel, és egy nagy summa óvadékkal lerövidítsem a procedúrát, amit a kiszabadítása jelent.
- Mit hoztál? – még meg sem szólalok, de már jönnek a jól bevált klisék, és ettől érzem azt, hogy a világ rendje a helyén van. – Egy kis süteményt. Milly rendelte a közeli pékségből, nem volt időm, hogy kiugorjak az ebédszünetben, mert holnapra el kell készülnöm a King előterjesztéssel. – a motorom csomagtartójához lépek, és kiveszem a téglalap alakú dobozt, a benne rejlő fánkokkal egyetemben. A koleszterinre, és a cukorbevitelre figyelnünk kellene az öregnél, de nem tagadhatunk meg tőle minden élvezeti faktort. – Én csak gyömbérsört találtam otthon, meg ezt a régi könyvet. – Sawyer a művészi véna a családban. Egyikünk sem rajong az olvasmányokért, sem pedig a múzeumi kiállításokért, így ha arra kerülne a sor, hogy apát elhozhassuk néhány órára az intézetből, akkor rábízzuk, hacsak nem éppen egy jó kis lovas eseményre fáj a foga, mert akkor én vagyok az embere. Összenézek a testvéremmel, aztán, ha végeztünk az előkészületekkel, és mindenki megvan, akkor elindulunk befelé. Emily már régi ismerősként üdvözöl bennünket, megszokta, hogy a délután öt óra a mi időnk, és még egyetlen hetet sem hagytunk ki, mióta bekerült a fater ide. Az állapota sokáig rejtve maradt, mert ellátta magát, de amikor az utcán találtam rá egy szál alsóban, papucsban, és ő maga sem tudta megmondani, hogy mit keresett odakint, akkor egyértelművé vált számunkra, hogy nem hagyhatjuk magára. Mindhármunk életvitele komplikált, nem fért volna bele a mindennapos ápolás, ezért úgy döntöttünk, hogy beadjuk az Idősek otthonába. A pénz nem számított, tejeltünk rendesen, a legjobb járt annak a férfinak, aki felnevelt minket.
- A két muskétás. Már vár titeket. Az ablak melletti asztalnál ül, és kikészítette már a kártyákat is. Ma fájt a térde, azt mondta, hogy nincs kedve sakkozni. – a molett nővérke bekísér a fogadótérbe, aztán rámutat apára, de mielőtt még elmenne a karommal maradásra késztetem. – Mit mondott Dr. Connor? – érdeklődöm rezzenéstelen arccal. – Az édesapátok állapota stagnál egyelőre, még felismeri a képeket, de már elég gyakran elréved, és maga elé mereng. Nem tudni, hogy mikor fordul rosszabbra. – elegendő az információ, nem örülünk neki, de hálásak vagyunk, amiért ennyi gondoskodó arc, és kéz segít abban, hogy megkönnyítsük neki a hátralevő időt. A szerzeményeinkkel együtt közelítjük meg az asztalt. Az öregünk ráncos bőre azonnali kisimul, amikor meglát engem, és az öcsémet. – Fiúk…ma pókerezünk, rendben? – a szeme még mindig arról a fényről árulkodik, mint hajdanán a fiatalsága delelőjén. Ott pislákol benne az élet, de látszik rajta az idő múlása, a fáradtság. Sawyer öleli át először, én csendben lepakolok, és a pakli kártyára pillantok. – Hoztunk neked sütit, meg a kedvenc könyvedet. – újságolja el nagy vidáman az öcsém, és mikor rám pillant az öreg, akkor odamegyek, és leguggolva a két karom közé fogom azt az érdes kezet, ami ápolt, amikor lázas voltam, megütött, ha szemtelenül feleseltem…egyszerűen megcsókolom. – Itt vagyunk apuka. Nézzük azokat a kártyákat, de ma ne csalj. – mosolyodom el. Borzalmas a felejtés.

Agressive side:

A Teslával beálltam a garázsba, éppen a lifttel tartok felfelé a lakásomba. Nagyon kevesen ismerik a valódi címemet, nem szeretem, ha bárki is ott keres, és ennek több oka is van. A két testvéremen kívül még egy bejárónő, akit alkalmazok. Heti két alkalommal látogat el hozzám, egyébkén totálisan zárt a tér a legújabb biztonsági rendszerrel. Mások a betörőktől félnek, én a menekülőktől. Az olasz hasított cipőm szinte beleolvad a folyosóba, lehetnék én is a rablópandúr, de az érkezésemet az ajtó előtti kulcszörgéssel jelzem. A zárba helyezem a kis eszközt, és két kattintás után már bent is vagyok. A szagok alapján ma nem járt itt Carmen, de nem is baj, holnap nem megyek be, így lesz időm nekem is rendet tenni. Természetellenesen nagy a csend ahhoz képest, ahogyan fogadni szokott. Igen…ha eddig nem derült volna ki, nem lakom egyedül. A kékjeim csigalassúsággal járnak körbe, de a nappaliban csak a tv szól, a hálószoba felől sem érkezik semmilyen zaj. Más esetben már tárcsáznám a rendőrséget, de most úgy érzem, hogy várnom kell, mielőtt megtenném. A távirányító a helyén, a konyhában is csak az egyik lad lámpa ég. Hangulatos, ha arra vágyom, hogy félhomályba burkolózzon a konyhasziget, de most látni akarom, hogy merre kószál a kis bajkeverőm.
- Mallorie…hol vagy? – lehelyezem a fotel mellé az aktatáskámat, és megindulok a fürdő felé, mert ott még nem néztem meg. Útközben megválok a cipőmtől, és az alkaromon is elkezdem kigombolni a két mandzsettát, de amikor elérek a nyílászáróhoz, már rosszat sejtek. A bűz alapján tudnom kellett volna, hogy nincs minden rendben. A kék lélektükreimet a mozdulatlan test felé irányítom.
- Mi a fasz? – szalad ki a számon, és felkapcsolom a villanyt, aztán máris odasietek hozzá, és leguggolva a csuklóján tapintom ki a pulzusát. Nagyon gyenge. Keresem az árulkodó jeleket, és nem is kell sokat kutatnom, mert szinte az arcomba üvölt a használt fecskendő. – Te hülye picsa. – akadok ki, és elsőként felpofozom, hátha azzal magához térítem, de nem reagál rá semmit. Tudtam, hogy nem jó ötlet felügyelet nélkül hagynom, de be kellett mennem az irodába. Pár napja hozattam haza a rehabról, és íme megint ott tartunk, ahol a történetünk kezdődött. Villámló kékjeimből nem sokat lehet kiolvasni, amikor a combomra fektetem, és eltűröm az arcából a haját. Egyértelműen el vannak durranva a vénái, már annyit lőtte magát, hogy még kész csoda, hogy életben van. Nem hiszem el, hogy ezt csinálta. – Esküszöm, ha felébredsz, úgy megverlek, hogy még a nevedet is elfelejted. – szorítom meg az állkapcsát, de mit sem érezhet ebből, mert odaát lebeg egy nyugodtnak tűnő éterben. Ott hagyom a földön, és elindulok a vezetékes telefonért. Két másodperccel később már idegesen mászkálok a nappaliban, és a 911-et tárcsázom. – Jó estét, itt a 911. – benyomok még két gombot, és máris beszélni kezdek. – Itt Jude Cowen. Egy mentőt szeretnék hívni az Upper East Side 41-re túladagoláshoz. Igen, heroin. – elmondom még az adatait, aztán leteszem a kagylót, de amint visszamennék, hogy megnézzem az állapotát egy kis dobozba ütközik a lábam. – Ez meg mi? – lehajolok, hogy meglessem a címkét, de akkor a rosszullét fog el. Idegesen szemlélődök körbe, és a mosdó szélén meglelem, amit kerestem. Felállva megyek oda, hogy megnézzem. Egyértelmű. Két csík. A picsába…