Jake az a fajta fickó, akiről minden szülő álmodozik. Rendes, hallgat a szavaidra, megfogadja azokat, aszerint cselekszik. Kiviszi a szemetet, kitakarítja a szobáját, mindig hazaér a takarodó idejére, kikapcsolja a számítógépet, amikor arra kéred, mert ideje végre nekilátni a leckének. Sőt, mi több, magától ül le megcsinálni a leckét. Nem kérdőjelezi meg a szavaidat, hisz abban, hogy te jobban tudod, te vagy a felnőtt, biztos több tapasztalatod van. Ambíciózus, vannak tervei, vannak álmai, nem kell noszogatni, hogy kezdj már valamit az életeddel. Csak rendes barátnői voltak, jóravaló családból, akiket nem használt ki, és dobott rögtön, egy éjszaka után. Persze, ezek már mind nem olyan fontos dolgok, mert régen nem otthon lakik, régen nem gyerek avagy tinédzser, de sok minden nem változott az évek során, ugyanolyan elvek szerint él. Szülői szempontból, ami fontos, hogy minden vasárnapi ebéden ott van, ahol kedvesen mosolyog, és kedvesen elbeszélget minden családtaggal, eszik minden ételből, nem hisztizik, nem finnyáskodik, hogy miért nem a kedvence készült el.
Annyira szépen hangzik ez, annyira tökéletesen, hogy szinte már zavaró a dolog. A legnagyobb bökkenő pont itt van elásva: egyszerűen mindent annyira tökéletesen akar csinálni, hogy összeomlik teljesen, ha az nem sikerül. Márpedig, az élet nem úgy működik, mint egy olajozott rendszer, amiben ő annyira hisz, amit ő annyira követ, és nem egyszer sajnos kénytelen pofára esni, bármennyire is az ízlése azt mondja, hogy ennek nem így kellett volna lennie. Mindenre van egy terve, egy elképzelése, amihez mereven tartja magát, és az életében tapasztalt, vagy tanult normák alapján van felépítve, csak a probléma az, hogy sokszor nem készül B tervvel, márpedig sokszor csak az működhetne. Persze, igyekszik ezen javítani, igyekszik folyamatosan adaptálódni az őt körbevevő világhoz, ami bizony nem olyan csillogó-villogó, mint ahogyan ő azt elképzelte. A világ egy gonosz és undorító hely, ahol semmi sem úgy működik, mint ahogyan a tankönyvben le van írva, vagy ahogyan pár ember korábban megálmodta, milyennek kellene lennie, és ezt a nagyközönség tudtára adta.
A rugalmasság nem épp a legnagyobb erénye, sőt… ahogyan a figyelem megosztása sem. Hajlamos folyamatosan belefeledkezni egy-egy dologba, ügybe, és az cseppet sem hagyja őt nyugodni, míg nem jön rá a megoldásra. Ezt leginkább az emberi kapcsolatai sínylik meg, mert ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor addig jár utána, míg azzal nem is végez. Azok a bizonyos barátnők, akik jóravaló családból származtak… mind azért nincsenek már, mert nem adott bele mindent a kapcsolatba. Jött egy új probléma, ami elvette a figyelmét: a gimnáziumi tesztek, az egyetemi jelentkezés, egy vizsga, egy ügy… ezt pedig teljesen jogosan nem túl sokan tolerálják, hogy folyamatosan lemondja a találkozókat, mert neki most tanulnia kell vagy dolgozni. Persze, nem veszi zokon ezt, és megértő teljesen, meg sajnálja, kár, hogy a következőbe is ugyanígy belekezd, majd… ugyanúgy ér véget.
A pofáraesés megrémiszti, és inkább igyekszik kerülni, akkor is, ha tudja, az formálja az embert csak igazán. Ő viszont így érzi jól magát, szerinte nem szükséges formálódnia. Kár, hogy az élet nem ezt bizonyítja.

A várakozásban az a legrosszabb, hogy halálra idegesíted közben magad a Candy Crushon, mert az a bizonyos pálya, amivel már egy hete szenvedsz továbbra sem sikerül. Ingerülten pedig interjúra menni nem mondhatni, hogy a legjobb dolog a világon. Márpedig több irányból is jön az impulzus. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy várakozol, és unaloműzés gyanánt halálra nyomkodod a telefont, kockáztatva azt, hogy az érintőképernyő egy ponton megadja magát. A másik, hogy az előző ember olyan régóta bent van már, hogy ez túl sok dolgot jelenthet: az egyik, hogy nagyon béna, megizzasztják, és nemcsak én leszek feszült, de ők is, és ez a biztos bukás jele. A másik, hogy túl jó, csillog-villog, már a jelvényét polírozzák, és biztos, hogy nem ütöm meg a mércét ezek után. Olyan ez, mint egyetemen a vizsgán, amikor nem elsőnek mész. Van hasonlítási alap. Márpedig mivel itt névsorban megyünk, még esély sincs arra, hogy hamarabb sorra kerüljek. Marad hát a türelmes vagy inkább türelmetlen várakozás, a lábbal dobolás, a játék után a hírek olvasása, ami a reggeli kávé mellett elolvasottak óta érkeztek, és az idegek pengetése, mintha csak egy gitár lenne.

Akárkivel beszéltem, azt mondja, hogy nem kell ezt nagyon túlmisztifikálni. Csak egy egyszerű beszélgetés, ahol kiderül, mennyire vagy alkalmas a munkára. Márpedig ki lenne alkalmasabb a munkára, mint én? Kívülről tudom az összes protokollt, a fizikai felmérésem közel tökéletes lett, a családom részéről megvan a kellő hátszél is, hogy viszonylag fiatalon fentebb tudjak lépkedni a ranglétrán, és a fánkzabálást most már ne parkoló kocsik ellenőrzése közepette csinálhassam, hanem a komolyabb ügyeken való gondolkozás során. Mégis, elég nehéz elképzelni, hogy ez csak egy egyszerű beszélgetés. Hogy lehetne egyszerű valami, ahol a jövőd a tét, és az álmaidról egy bizottság döntheti el, valósággá válhat-e?

Álmaim pedig már régóta vannak, mióta az eszemet tudom. Igen, ezt most úgy közöltem, mintha ez valami különleges hópihévé tenne engem, nem pedig minden ember ilyen lenne. Néha igaz elgondolkozom, valóban az én álmaim-e, vagy csak szüleim plántálták belém, mint abban a filmben pár éve, hogy a gondolat csírája végül burjánzó növénnyé váljon. Elég nagy nyomásnak van kitéve az ember, ha az apja ágáról mindenki sikeres nyomozó, nagy karrierrel a háta mögött… szinte kötelességednek érzed, hogy vagy lázadj ellene, és te még véletlenül se legyél az, vagy pedig kövesd a nyomdokaikat. Lázadó éppenséggel sosem voltam, inkább az a fajta, aki engedelmesen hajt fejet a szülői egyeduralomnak, a rendszerbe vetett hitem sosem ingott meg egy pillanatra sem. Nem csoda, hogy végül amellett döntöttem, hogy követem a családi tradíciókat. Valakinek bizony muszáj lesz a családból, a bátyám pedig nem a legjobb alapanyag erre. Amikor épp nem belőve fetreng valamelyik sikátorban, akkor részegen hányja le valamelyik falat a városban. Vagy szimplán mindkettőt csinálja, egyszerre.

De az én álmaim, vagy sem, ettől függetlenül ezer éve erre vágyom. Mindig kíváncsian hallgattam vacsora közben apa meséit, amikor azt ecsetelte, rendkívül ködösen, milyen volt a napja. Sokat nem mondhatott, én viszont, mikor már kicsit jobban eszemnél voltam mindig igyekeztem összerakni fejben a dolgokat, pontosan milyen ügyről is lehet szó. Elég egyértelmű volt, hogy belőlem is rendőr lesz, egyszer, csak nőjek fel. A sztori azonban itt nem érhetett végre. Mindig is azt mondta anyám, hogy merjek nagyot álmodni, arról szó sem lehetett, hogy megálljak annál, hogy embereket igazoltassak az út szélén, miért is hajtottak gyorsan, vagy büntessem őket, mert nem fizették a parkolási díjat, újfent. Talán kicsit túl sokat akartam mindig is, túl gyorsan, de nem akartam sosem elszalasztani a lehetőséget, ami adódott. Na meg, a tökéletességre való folyamatos törekvésem sem hagyott túl sok nyugtot számomra. A félmunkával való megelégedés érzése számomra világ életemben ismeretlen fogalom volt.

Az ajtó hirtelen kinyílik, és egy öltönyös alak sétál ki onnan, olvashatatlan ábrázattal. Most vagy nem mondanak eredményt, vagy nagyon jól színészkedik, és megbukott, vagy csak nem akar túlságosan örülni, elvéve a kedvem, hogy bizony, megvan az emberük, és innentől kezdve senkinek sincs esélye, olyan faszagyerek volt. Utóbbira van talán a legkevesebb esély, ennyire nem lehet senki sem jó fej, empatikus. Szinte épphogy bezáródik az ajtó, már újra nyílik is, és egy pocakos, szakállas alak néz ki, majd bök a fejével felém. – Gyere, Jacob – közli velem, talán kicsit túl közvetlenül az ízlésemnek. Értem, apám ismeri, jóban van velük, de attól még nem akarom, hogy azért mondjanak áment, mert protekcióm van. A saját magam által elért eredményeimet tiszteljék, becsüljék. Ettől függetlenül nem mondok semmit, azzal minden bizonnyal máris elveszíteném minden esélyem.

Gyorsan húzok még egyet a játékon, ahol végre sikerül a pálya, amivel szenvedtem eddig. Talán ez egy jel, hogy sínen lesz minden, az élet más területein is. Biccentek, felállok, majd bemegyek, és leülök velük szemben. Itt az idő, most majd minden kiderül, mire is volt jó ez a pár év a szakmában…