Dale & Cassie

Voltak a környéken üzletemberek, hogyne lettek volna. Ismertem párat, mert olykor betértek a munkahelyemre, kerestek nálunk valamit. Mondhatnám azt, hogy Bronxban éltem le az életem nagy részét, ezért tisztában vagyok azzal, hogy hogyan tudom megkülönböztetni azokat az embereket, akik esetleg árthatnak nekem. A valóság viszont nem éppen ez volt. Most is erőteljesen kutattam a férfi arcán sebhelyek után, vagy éppenséggel úgy próbáltam belesni a zakója alá, mint valami perverz – és esküszöm, hogy nem direkt csinálom, csak szimplán elővigyázatos akarok lenni, főleg a korábbi eset miatt – ami tuti, hogy rossz fényt vet rám, de valahol meg nem tudtam ezzel foglalkozni. Szerintem megérthető az, hogy miért vagyok elővigyázatos. Nagyon ijesztő dolog nőként Bronxban élni. Sokan szeretik, mivel New York legvadabb városrészéről van szó. Én is ilyen voltam egészen addig, amíg Lotte meg nem született és nem kezdtem el attól rettegni, hogy most már nem csak érte, hanem magamért is felelős lettem. Én. Az a Cassidy, aki soha életében nem tudott vigyázni senkire és semmire. Ha valami történik velem, akkor a gyerekem már nem csak apját kell tovább nélkülöznie. Nyilvánvalóan a szüleim aranyemberek, nem is kívánhatnék náluk jobbat, de sajnos ők sem találták meg a halhatatlanság elixírjét, ami miatt Lotte tinédzser korára talán el is árvulna teljesen.
- Ez a gondolkodásmód nemcsak ritka, hanem nemes lélekre is vall – csak egy pillantást vetettem rá, aztán már el is kezdtem kerülni a szemkontaktust. Nem voltam jó abban, hogy a férfiakkal flörtöljek. Illetve részegen nagyon tudtam, emiatt ivással egybekötött randijaim voltak, amiknek gyakran lett rossz vége. Mármint romantikát megölő rossz vége, mivel túlságosan hamar ugrottunk bele egy olyan dologba, amibe nem kellett volna. Amikor az ember tényleg a szerelemre vágyik, akkor ki kell várni, hogy megfelelő módon adjuk oda magunkat egymásnak. Én részegen pedig sajnos kapós vagyok, a férfiak pedig ezt kihasználják. Ellenben józanul képtelen vagyok értelmesen szépeket mondani valakinek anélkül, hogy ne akarnék öt perc után elsüllyedni a föld alá… Holott, nagyszájú voltam világ életemben. Na mindegy.
- Ez a környék mindig ilyen volt – mosolyodtam el lágyan – Tudom, mert itt nőttem fel. Egy ilyen helyen az embernek a saját érdekében egyszerűen csak muszáj bizalmatlannak lennie.
A turistáknak szoktak összeállítani New Yorkon belül olyan helyeket, ahol nem ajánlották a városnézést. Bronxnak több ilyen utcája is volt, bár én még így is szerencsésebb környéken élek, mivel itt legalább fényes nappal biztonságos volt közlekedni. Vannak olyan negyedek, ahol gyakorlatilag nem lehet kés nélkül kimenni az utcára még délben se. Ezeket nyilván csak hallomásból ismerem, mivel a szüleim elég jók voltak az elrettentésben még akkor is, ha mindig a saját fejem után mentem. Más dolog elszívni egy füves cigit és eladatni magam prostituáltnak, vagy rosszabb esetben elvérezni a földön, mert kiszedték az egészséges vesémet.
- Szerintem a te korodban már magadtól kell tudnod, hogy mikor viselkedsz jól – halkan nevettem el magam és csak egy oldalpillantást vetettem rá – Ha nekem kellene megnevelnem, az már régen rossz lenne. Azt hiszem nem is lennék benne túl jó.
Én sem viselkedtem sokszor jól, talán ezért van nehéz dolgom a lányommal is, aki rendszerint állandóan leéget, mindegy hova megyünk. Anyám állította, hogy én pont ilyen voltam gyerekként, de ennyi idősen már bőven fakultak annyit az emlékeim, hogy jogosan megcáfolhassam a rágalmait. És mivel normális felnőtt vagyok, biztosan gyereknek is az voltam, ez így működik. Nem farkasok között nőttem fel, a szüleim mégis szeretnek úgy beszélni a kiskori dolgaimról, mintha pontosan ez lenne a helyzet velem.
- Érdekesnek hangzik – nyilvánvalóan a válaszomból csak az jött le, hogy fogalmam sincs milyen lehet vállalatokkal foglalkozni, mert maximum annyi közöm volt hozzájuk, hogy multinacionális cégektől vásároltam az élelmiszert és a lányom játékait, emellett én is alkalmazott vagyok egy könyvesboltnál, ami minimum vállalkozásnak felel meg. Ha bele kellett volna bonyolódni abba, hogy pontosan milyen tudással rendelkezem a céges világot illetően, akkor elszomorítóan kevés dolgot tudtam volna elmondani. Úgy is fogalmazhatunk, hogy én nem ebben jeleskedtem. Hiszek abban, hogy mindenki lehet jó valamiben, ennek a mértéke pedig nem mérvadó és felesleges magunkat mások tehetségéhez hasonlítani. Van, aki abban jó például, hogy nagyon empatikus ez pedig egy gyönyörű tulajdonság.
- Szerencsére törvénytisztelő állampolgár vagyok – mosolyodtam el – És nem is keresem a bajt. Jobbára engem is elkerül.
Elég egyértelmű, hogy nem lenne pénzem megfizetni egy ügyvédet, emiatt pedig jobb volt normálisan élni. Az, hogy a legjobb barátnőm felesége éppenséggel az, egyáltalán nem akartam kihasználni. Natalie-nak éppen elég baja volt azzal, hogy anyukaként vissza kellett vonulnia egy időre. Pontosan tudom, hogy mennyire fontos neki a munkája. Itt jön ki az, hogy a nők mennyire mások lehetnek bizonyos dolgokban. Nekem anyaként az volt a legfontosabb, hogy a gyermekemmel tudjak lenni, de nem ítéltem el őt, amiért a karrierje fontos volt neki. Nem szűnt meg nőként azért, mert született egy gyönyörű kisfia és szereti azt csinálni, amit hivatásként választott. Ha valaki, akkor ő biztosan képes arra, hogy lavírozzon a szakmában és édesanyaként is.
- Szeretem igen – miután felvette velem a szemkontaktust, képtelen voltam csak úgy elfordítani a fejem, és éreztem, ahogy a szám sarkai felfelé görbülnek – Szeretem a könyveket, az illatukat, magát a papírt. Fantasztikus dolgok. Minden könyv egy új univerzum, amivel többé válhatunk.
Valószínűleg ő jogi szakemberként nem tudott azonosulni a szentimentális gondolkodásmódommal, de ezt nem is vártam el tőle. Valószínűleg kettőnk közül nem az, aki két méterrel a föld felett lebeg, ezt pedig vonzónak találtam benne. Szerettem azokat az embereket, akik első ránézésre megbízhatónak tűntek, szimplán azóta, hogy a szerelmem elhagyott, már félénkké váltam és ezt valószínűleg a mai találkozónk alkalmával nem fogom merni elmondani neki.
- Ó… - nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék erre, de amint folytatta, az arcom gyakorlatilag olyan lehetett, mint egy mérges kismacskának – Ez nem volt szép!
Nem akarnék egy olyan nő lenni, akit valaki hazavitt, közben pedig van, ki hazavárja ezt a férfit. Alapvetően maga a feltételezés is meglepő volt, hogy egyedülálló lenne. Túlságosan együtt állhattak a csillagok az esetében – már amennyire én, az asztrológus ezt meg tudtam ítélni – ahhoz, hogy egyedülálló legyen. Ha ezt mondogattam magamnak, akkor jobban éreztem magam.
- Nincs – apukám egyedüli hercegnője vagyok, bár ezt így nem mondtam volna ki. Ellenben mindenképp revansot akartam venni rajta az előbbiért – Viszont a gimis legjobb barátom pontosan olyan nálunk, mintha a családunk tagja lenne.
Direkt nem használtam azt a szót, hogy Aston akár a bátyám is lehetne. Az olyan korú férfiak, mint ő, tökéletesen tisztában van vele, hogy a friendzone mit jelent egy nőnél. Én pedig kifejezetten ellene voltam a „nappal húgom…” mondásnak. Az én legjobb barátom már komoly házas ember egy édes kisbabával és mi ketten valószínűleg maximum két másodpercig tápláltunk egymás iránt gyengéd érzéseket annak idején. Ez is azért volt, mert Natalie éppen nem vett még tudomást Astonról.
- Amikor még egyetemre jártam, akkor egyszer elmentem a barátaimmal egy 50 Cent koncertre – ennél kompromittálóbb példát nem is tudtam volna felhozni, de ha már lúd, akkor ugye legyen kövér – És volt baseball sapkám is. Hátrafelé fordítva.
Az öltözékem további részét inkább nem taglaltam, mert pár évvel ezelőtt mindenki úgy nézett ki, mint egy idióta. Anya tuti, hogy emlékszik arra, hogy milyen virágmintás farmernadrágokat dobáltunk ki. És menőnek számítottam, amirét volt citromsárga répanadrágom. Borzasztó.
- Most zavarban vagyok, szóval nem fogok tudni bemutatkozni spanyolul – nevettem el magam – Majd, ha egyszer nem számítasz rá, akkor elmondom hogyan kell.
Ezzel akaratlanul is választ adtam a korábbi kijelentésére azzal kapcsolatban, hogy szívesen látna máskor is. Én úgy éreztem, hogy talán nem életem ötlete lenne kikezdeni valaki olyannal, aki sokkal felettem áll, mert csak én fogok megsérülni, mégis volt benne valami, ami miatt egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy mi ketten talán láthatjuk egymást még újra. És ettől a bőröm bizseregni kezdett.
- Nagyon szerethetted – ezt anélkül tudtam kimondani, hogy magam elé képzeltem volna a nőt és azon gondolkoznék el, hogy egy olyan férfi, mint Dale, milyen nőbe szeret bele – Nem sokan tették volna meg ezt, és nem is elvárható. Szerintem csodálatos dolog, hogy valakit egykor ennyire szerettél.
Egészen halkan mondtam ki a szavakat, miközben finoman elmosolyodtam. Pontosan tudtam milyen érzés ez, mert én is ezt éreztem Lotte apukája iránt annak idején. A lányom sokkal jobban hasonlított az apjára, mint rám. Sok nő ezt veszteségnek élné meg, vagy képtelen lenne szeretni a gyereket, amiért egy fájdalmas dologra emlékeztette. Én tudtam, hogy ennek valószínűleg így kellett lennie, és a lányom csodálatosan gyönyörű nő lesz, mert az apukájára hasonlít majd felnőttként is. Engem Lotte nem arra emlékeztetett, hogy elhagytak, hanem arra, hogy egykor valakit nagyon szerettem. Ha életem végéig nem is találok magam mellé senkit, akkor legalább úgy hunyom le majd a szemeimet az utam végén, hogy tudtam milyen érzés úgy igazán, teljes szívemből imádni egy férfit.
Ez az érzés volt az, ami miatt felismertem az ismerős bizsergést a férfi közelében. Hallottam a fülemben dobolni a véremet, izgatottá váltam attól, hogy az illata megcsapta az orromat. Nem tudtam tőle szabadulni, de mindezt valójában egyáltalán nem bántam. Az érintése a derekamon egyáltalán nem volt kellemetlen, ellentétben azzal a férfival, aki korábban rángatott. Ha az egész világ felrobbant volna körülöttünk, én most akkor is biztonságban érezném magam.
- Az, hogy tőlem épségben kijössz szinte biztos – nevettem el magam – Hogy meddig jutsz el, az már rajtad áll. Szerintem veled nem szarakodnának túl sokat.
Tényleg kényelmesen érezhettem magam a társaságában, ha már elkezdtem csúnyán beszélni előtte. Ezen a ponton nem is sajnáltam túlzottan, hogy nem néztem rá, mert akkor tuti zavarba jövök megint saját magamtól.
- Amúgy nincs is akkora hely a lakásomba, ahova el tudnálak rejteni – vontam meg a vállam, miközben szélesen elmosolyodtam és elindultam felfelé a lépcsőn. Amint a megfelelő ajtóhoz értünk előhalásztam a kulcsom és most már hezitálás nélkül nyitottam ki előtte az ajtót.
- Fáradj beljebb – én mentem előre, mert nyilván én vagyok ismerős a terepen. Gyorsan Lotte szobájához siettem, aminek két perc gondolkodás után becsuktam az ajtaját. Csak erre az estére akarom magam szimplán nőnek érezni magam, nem pedig anyukának is egyben. Út közben észrevétlenül összeszedtem pár elhagyott gyerekholmit és azokat a saját szobámba hajítottam be. Valószínűleg nem fogjuk ma birtokba venni azt.
- Ettél már? – valamit biztos találunk a konyhában, amivel meg tudom kínálni – Nem szükséges levenni a cipőket, mert nincs ekkora papucsom, szóval… Csak gyere és nézd meg a teagyűjteményem.

1 670 szó || outfit

Dale & Cassie

Talán valamennyit még őriztem abból a lányból, aki régen voltam, de sok mindenben változtam és fejlődtem azóta, hogy Lotte megszületett. Ennek ellenére enyhén reszkettek a térdeim minden alkalommal, amikor az előttem álló férfire pillantottam. Ha nem úgy alakultak volna a dolgaim és úgy futunk össze, akkor talán már jegygyűrű lenne az ujjamon és egy udvarias köszönetnyilvánítás után, egyedül sétáltam volna el innen. Nem hittem a sorsban, és nem gondoltam, hogy a mi találkozásunk egy hatalmas valami lenne, mivel ismertem magam és a körülményeim annyira, hogy ne tisztában legyek bizonyos tényekkel. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy összefutottunk, mert minden bizonnyal csak teljesen véletlenül járt erre.
Ha arra kellett volna gondolnom, hogy mi van, ha szingliként és nem szingli szülőként találkozom vele… Akkor valószínűleg sokat nem változtam volna, és talán elintéztem volna magunk között még egy találkozót. Ha teljesen ugyanaz a szertelen és szeleburdi, hibát hibára halmozó lány lennék, mint a húszas éveim elején, akkor nem gondoltam volna bele abba, hogy mi láthatóan nem vagyunk egy szinten. Viszont pont az bizonyítja, hogy annyira sokat nem változtam, hogy megint csak ezen gondolkozom, pedig majdnem magával rángatott egy másik férfi, ki tudja hova.
- Nem gondolom, hogy az lenne – határozottan mondtam ki, miközben megkerestem a tekintetét – Viszont egész életemben itt éltem. Mindig arra neveltek a szüleim, hogy ezeken az utcákon bizalmatlannak kell lenni.
Csak a mondatom végén tűnt fel, hogy pontosan mennyire hangzik idétlenül az, amit most mondtam. Egészen belevörösödtem abba, hogy egy idegen, valószínűleg harmincas éveiben járó férfinek anyukámról és apukámról kezdtem el beszélni, meg arról, hogy ők hogyan nevelték a gyereküket. Azt nem tudtam, hogy ennek mi volt a pontos oka, viszont egyértelműen érzéken vagyok erre a témára, amióta megszületett a kislányom. Mindent igyekeztem megtanítani neki, amivel segítséget tudott kérni akár idegenektől, ha elkeveredett volna mellőlem. Szerencsére nem tréfált meg túl sokszor hasonlókkal.
- Igyekszem – az arcom csak még vörösebbé vált, amikor rajtam tartotta a pillantását, szóval néhány másodperc után egyszerűen lesütöttem a szemeimet és pár tincset a fülem mögé tűrtem zavaromban. Az életem egyáltalán nem volt berendezkedve arra, hogy egy ilyen férfivel találkozzak, emiatt képtelen voltam normálisan kezelni a szituációt. Amúgy is jellemző volt rám az ügyetlenkedés és kapkodás, most viszont pontosan úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki próbál érvényesülni egy felnőtt mellett.
- Elnézést – nem sok sajnálat volt a hangomban, amikor kimondtam ezt a szót – De szokja meg. Amíg hazaérünk, addig nyaggatni fogom. Én egy ilyen nő vagyok.
Egy fokkal durcásabb hangon mondtam mindezt, hogy alátámasszam a kijelentést. Valójában nem voltam ilyen nő, de mivel úgy vettem észre, hogy a férfi túlságosan jól szórakozik rajtam, egy kicsit oda akartam pirítani neki, bár volt arra sejtésem, hogy ezzel csak újabb okot adtam neki a nevetésre.
- Csak ne csinálj semmi olyat – ahogy visszapillantottam rá, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a teljes testemmel megfordultam, és a mutatóujjammal finoman a vállára böktem. Késő lett volna emiatt szégyenkezni, szóval csak egy aprót nyelve fordítottam el a fejem, de végül is mindegy volt, mivel úgyis az autójában kötöttem ki.
Nem volt túl komfortos a szituáció, mivel szerintem soha életemben nem voltam egy ekkora és ennyire drága autóban, emiatt kicsit feszengve kattintottam helyére a biztonsági övet. Nyilvánvalóan ezen a korábbi kis akcióm sem segített, elég rendesen, már nem először kevertem magam kellemetlen helyzetbe a férfi előtt. Egyáltalán nem kellett volna érdekelnie, mivel valószínűleg csak véletlenül járt erre, és amúgy sem vagyunk egymás ismerősei, hogy aggódnom kelljen miatta, hogy mit gondol rólam. Ennek ellenére vetettem egy lopott pillantást rá, amikor ő is beült a kocsiba, de hamar elfordítottam a tekintetem, mivel nem akartam, hogy rajtakapjon.
- Nem olyannak tűnsz, aki az itteni vállalatokkal foglalkozna – csak akkor néztem rá újra, miután befejeztem a mondatot, azonban nem volt könnyű tartani a szemkontaktust anélkül, hogy ne vesztem volna el a tekintetében.
- Szerencsére nincs szükségem gyakran ügyvédre, de köszönöm a felajánlást – mosolyodtam el. Ennek ellenére elraktároztam az információt, mert soha nem lehet tudni, hogy az ilyen kapcsolatok mikor jönnek jól, nem? Mindenesetre maga a tény boldoggá tett, hogy már rendelkeztem annyi felelősségérzettel, hogy manapság nem nagyon kerültem olyan helyzetbe, ami miatt ügyvédre lett volna szükségem. Elég nehéz lett volna úgy, hogy egyedül élek és a lányomon meg a szerető családomon és pár kedves baráton kívül senki sincs az életemben.
- Egy olyan kávézó mellett üzemelünk, akik sokáig vannak nyitva, mert este bárként is funkcionálnak – vontam meg a vállam – Rengeteg ember van, aki átjön a kávéjával hozzánk. Emellett este van idő a polcképeken is alakítani.
Kevesebb volt a vásárló, mint mondjuk három és hat között, de olyan munkahelyem van, ahol mindig van mit csinálni. Mivel szeretem a papírt és az új könyvek illatát, egyáltalán nem zavart ez engem. Legalább hamar letelt a munkaidő, mivel nem unatkozással töltöttük. Külön szerencse, hogy jó kapcsolatot ápolok a munkatársaimmal, ezért a nehezebb napokra is úgy tudok visszatekinteni, hogy végül is eltelt minden komolyabb probléma nélkül. Túl vagyok rajta.
- Egyedül élek – magam sem tudom, hogy miért mondtam ezt. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy letagadjam Lottét, viszont nem gondoltam, hogy jelentősége lehet annak, amit kiejtek a számon. Szinte már azt sulykoltam magamba, hogy bármi, amit a férfi mond, az nem komoly. Nem kell, hogy megérintsen, mivel az ő kategóriájába egyáltalán nem férek be. Egyáltalán nem érzékeltetett ilyet velem, de a vállamra simuló zakója, az abból áradó parfüm illata, az autója és az egész lénye azt sugallja felém, hogy még belegondolni is felesleges abba, hogy egyáltalán van értelme elárulnom neki a nevemet. Valószínűleg kettőnk közül nem én vagyok az, akit vár haza valaki.
- Veled mi a helyzet? – a kíváncsiságom ezzel kapcsolatban mégis feltámad. Úgy meg mertem tőle kérdezni, hogy nem néztem a szemébe, hanem a Holdra szegeztem a pillantásomat az autó szélvédőjén keresztül. Akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy mennyire szép volt ma este.
- Sok féle zenét szeretek – halkan nevettem el magam – Valószínűleg el sem hinnéd, ha mesélni kezdenék.
Annak idején Astonnel még egy metal koncertre is bekeveredtünk, magunk sem tudjuk pontosan hogyan. Manapság mondjuk leginkább a gyerekdalokat fújom kívülről, mert Lotte állandóan azokat hallgattatja, és ha nem éneklem őket vele, akkor nagyon szomorú tud lenni. Azt nem mondom, hogy kifejezetten kedvelném őket, mert a legtöbbet már annyiszor hallottam, hogy hányni tudnék tőlük, de ha a kis napsugaram így érzi jól magát, akkor rendben van. Örültem neki, hogy nyitott a zenére, mert talán az iskolában lehetősége lesz arra, hogy hangszeren tanuljon, ha van hozzá kedve.
- Dale – egészen halkan ismételtem meg a nevét, aztán elmosolyodtam – Valóban könnyebb. Soha nem tanultam egyéb idegen nyelvet a spanyolon meg a latinon kívül, de azokban sem vagyok már a legjobb.
Mivel a legtöbben beszéltek angolul a környezetemben, ez volt a legkényelmesebb választás a részemről. Persze valószínűleg anyám az agyonütött volna, amiért egy ilyen férfi előtt azzal villogok, hogy mennyire aluliskolázott vagyok hozzá képest, de talán pont ezzel tettem most a legjobbat. Ha elvágom magam nála azzal, hogy mennyire nem passzolok hozzá, akkor nem úgy fogok lefeküdni ma aludni, hogy eszembe jut.
- Értem – magam sem tudom, hogy pontosan mikor engedtem fel ennyire a társaságában, de most vele együtt sikerült halkan felnevetnem – Akkor gondolom a munka, vagy a tanulmányaid miatt érkeztél.
Egyszerűbb volt levonni egy következtetést ahelyett, hogy újabb kérdéseket tettem volna fel. Így lehetősége volt reagálni és annyi információt megosztani velem, amiről tudja, hogy elbírja a kapcsolatunk ahelyett, hogy ténylegesen faggattam volna. Elég kellemetlenné válna az a szituáció.
- Igen, arra lesz – éreztem, hogy egy kicsit csalódott volt a hangom, mivel furcsamód biztonságban éreztem magam a férfi mellett. Talán pont ezt kellett volna intő jelnek vennem, de amikor rápillantottam úgy éreztem, hogy nem akarok feltétlenül most kiszállni az autójából. Nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán teljesen szembesültem volna azokkal a következményekkel, amik történhettek volna velem, ezt pedig nem úgy akartam megtenni, hogy lefekvés előtt sírom el magam.
- Nem tehettem meg, hogy csak úgy kiugrom – halkan nevettem el magam, aztán megcsóváltam a fejem. Az előbbi kijelentésére szándékosan nem válaszoltam. Mivel nem akartam könnyűvérű nőnek tűnni, az volt a tervem, hogy egyszerűen csak megköszönöm a segítségét és otthagyom őt. Viszont egy bizonyos irányból olyan hangokat hallottam, amitől pár idegszálam megfeszült, szóval akaratlanul is nyeltem egyet és vetettem egy pillantást Dale-re. Pár lépéssel közelebb sétáltam hozzá, az egyik tenyeremet finoman simítottam a karjára, aztán lábujjhegyre emelkedtem, hogy a lehető leghalkabban és feltűnés nélkül tudjam a fülébe suttogni a következő szavakat.
- Megtennéd, hogy felkísérsz? Ha nem sietsz, akkor örülnék, ha meginnál velem egy teát – csak akkor vettem észre, hogy még a tenyerem is a tarkójára simult, amikor elhúzódtam tőle, ettől pedig ismét elvörösödtem, de határozottan kaptam el a tekintetét a sajátommal, hogy ne legyen olyan egyszerű csak úgy nemet mondania.

1 426 szó || outfit

Dale & Cassie

Anya mindig azt mondta nekem, hogy hajlamos voltam modortalanul viselkedni azokkal az emberekkel, akik zavarba hoztak engem. Ez már egészen kicsi koromban is megfigyelhető volt, éppen ezért löktem fel elvileg azt a fiút óvodás koromban, aki nagyon tetszett nekem. Mivel testvérem nem született, lényegében ritkán találkoztam sokáig a kortársaimmal, emiatt nem tudtam őket könnyen kezelni. Azóta is jellemző volt rám az, hogy élesebb a nyelvem, ha zavarban vagyok… Illetve a másik lehetőség az, hogy előjön a szeleburdiság, ami szintén az egyik legfőbb jellemzőm volt. A kettő pontosan tudom, hogy mennyire visszás tulajdonság együtt, én viszont mégis ilyen voltam… Ezért pedig tartottam tőle, hogy katasztrófába fog torkollni ez a találkozás is.
Mert a velem szemben álló férfi határozottan olyan volt, aki zavarba hozott. És itt jelenleg nem csak az akciójára gondolok, amivel könnyen kimentett engem egy olyan helyzetből, ami baromi kellemetlenül is elsülhetett volna… Hanem arra is, hogy mennyire alapvetően mennyire nem tűnik olyannak, akinek egy hozzám hasonló nővel kellene foglalkoznia. Tisztában vagyok vele, hogy errefelé nem sok öltönyös alak mászkál, kivéve akkor, ha mondjuk egy helyi hivatalban dolgozik. Viszont Bronxnak nem az a negyede, ahol lényegében én magam felnőttem és élek most is. Nem kellett sokat időznie a tekintetemnek rajta ahhoz, hogy megállapítsam azt, hogy ő nem idevalósi. Túlságosan is tökéletes volt a megjelenése és a kisugárzása is valahogy… Más volt. Nem olyan, mint amihez hozzászoktam. Emiatt pedig képtelen voltam normálisan gondolkozni. Ha most beszállok a kocsijába, és elad valakinek, akkor mi fog történni a kislányommal?
- Furán érzem magam azok után, hogy követett egy férfi, nekem pedig egy másikra kell támaszkodnom a saját biztonságom érdekében… Mindössze ennyiről van szó. Illetve Bronx az vad hely. Sosem lehet elég óvatos az ember – mégis képtelen voltam a szemébe nézni. Pont azért, mert olyan elméleteket szőttem már róla a fejemben, ami miatt képtelen lennék nem bűntudatosan nézni rá. Miért kellene előítéletesnek lennem valakivel, aki éppen segített rajtam? Talán azért vagyok ilyen, mert világ életemben ezen a környéken nőttem fel, a legjobb barátom pedig sokáig drogfüggő volt, ami miatt elég furcsa helyzetekbe keveredtem bele annak érdekében, hogy legalább megpróbáljam megvédeni magam. Elég ironikus az, hogy lényegében az egész akkor omlott össze, amikor Lotte megfogant. Mivel talán túlságosan is ellágyultam a lányom érkezése miatt, már nem tudtam magamra annyira vigyázni. Ha mondjuk nyolc évvel ezelőtt kerültem volna ilyen helyzetbe, akkor gondolkodás nélkül megcsonkítottam volna a férfit a magassarkú cipőm segítségével, utána pedig végig gyalogoltam volna rajta.
- Uram, Ön most kinevet? – próbáltam tartani az előző hangsúlyt, illetve csúnyán nézni rá, de ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Túlságosan ragadós volt a jókedve, emiatt pedig nekem is hamar csillogni kezdtek a szemeim és elmosolyodtam. De természetesen nem mertem az arcába vigyorogni, szóval lesütöttem a tekintetem. Nem is volt gond, mert amikor meghallottam azt, amit ezek után mondott, elég zavarba ejtő volt. Sosem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire könnyűszerrel fordította ellenem a saját szavaim, emiatt pedig teljesen ki volt pirulva az arcom, amikor újra ránéztem, és csak kiböktem az egyetlen szót, ami eszembe jutott.
- Milyesmit? – ettől pedig csak még vörösebb lettem, mivel én magam sem tudtam pontosan, hogy miről beszélek. Ha ezen a ponton egyszerűen bocsánatot kérek tőle valami miatt, amit én indítottam el, akkor még nagyobb hülyét csinálok magamból… Szóval úgy döntöttem, hogy talán a legokosabb döntés az, ha a nyelvembe harapom és megvárom, hogy miként alakul ez a helyzet. Bár elég egyértelmű volt, hogy a férfi jól szórakozik, szóval minden ezért is meg fogom kapni a magamét.
- Általában nem megyek egyedül haza. Ma csak… Másképp alakult – illetve nem is feltétlenül szoktam ilyen későig dolgozni. Mivel kislányom van, és egyedül nevelem, a felettesem figyelembe veszi azt a tényt, hogy sokszor rohanni kell érte az oviba, így nem tudok minden esetben nyitástól zárásig maradni. Illetve igyekeztem a hétvégéken is dolgozni, de szerencsére felvesznek majd egy diáklányt is hozzánk, akinek inkább a délelőtti műszakok a jók, így én maradhatok az irodai beosztásnál, és elég nyolctól négyig dolgoznom, meg maradni annál, hogy havonta egyszer szombaton vagy vasárnap is dolgozom. Szerencsém van a munkatársaimmal, iszonyatosan édesek és türelmesek, megértik azt is, hogy nekem amint lerakom a műszakot, egy kisgyerekkel kell tovább foglalkoznom, ráadásul egyedül. Viszont, mivel Lotte most táborozik, én magam ragaszkodtam a 12 órás műszakokhoz. Lényegében nem nagyon volt mit csinálnom, ezért úgy voltam vele, hogy ideje kisegítenem nekem azokat, akik egész évben igazodnak a beosztásomhoz. Ennyivel tartoztam nekik a kedvességükért.
Amikor már végre az autójában voltam, még egy kicsit égett az arcomon a bőr, de már határozottan úgy éreztem, hogy talán tényleg számomra ez biztonságos közeg jelenleg. Jobban belegondolva, nem lett volna túl szép az, ahogyan végigbotladozom hazáig. A kocsiban legalább maximum felrobban a fejem, ha valami olyat mond – vagy csinál – ami zavarba ejtő számomra. Mivel egy sofőrt csak nem üthetek meg… Én minden bizonnyal nem tudnám állni az ő kórházi számláit, ha miattam történne baleset.
- Igen, amilyen te vagy – ennél egyértelműen nem tudtam elmagyarázni a dolgot, viszont amikor eleget tett a kérésemnek, akkor már kicsit ki mertem engedni és láthatóan kényelmesebb testtartást vettem fel – Ezt jó hallani. És kinek az oldalán állsz általában? Azon túl, hogy a nyertesen persze.
Sokan mondták, hogy az ügyvédek mindig úgy lavíroznak a szakmában, hogy végül övüké legyen a győzelem. Ahogy pedig az arcát vizslattam, valamiért arra gondoltam, hogy biztosan jól csinálhatja azt, amit. Nem a szép mosolya miatt van ekkora autója és olyan finom anyagú zakója, mint amit a vállamra terített.
- Pár éve nővérnek tanultam – valamiért zavarban éreztem volna magam, ha csak azt mondom el neki, hogy mi a jelenlegi helyzet – De végül otthagytam és most egy könyvesboltban dolgozom.
Egyáltalán nem hangzott annyira jól, mint az ügyvéd… Melós munka volt, a kartonok pedig gyakran elvágták a kezeimet, néha egészen csúnya sebeket ejtettek rajta. Emiatt nem is volt túl puha a tenyerem, viszont a munka többi velejárója tetszett nekem. Élveztem, amikor rendezhettem a polcokat, szerettem az új könyvek illatát… Olvasni is szeretek, alapvetően szeretem a papírt. Szóval lényegében úgy gondoltam, hogy összességében kellemes a munkahelyem. A többiekkel is kijöttem, tehát rendben volt a dolog, ráadásul stresszesnek is csak karácsony környékén éreztem… Meg persze a leárazások, raktárvásárok esetén.
- Miből gondolod? – ezen a ponton az én kíváncsi pillantásom térképezte fel őt. Nem akartam azonnal választ adni neki, először kíváncsi voltam a következtetésre. Magam sem voltam biztos abban, hogy ezzel most a családi állapotomra kíváncsi, vagy attól tart, hogy valami történhet-e még velem. otthon. Viszont határozottan egyszerűbb volt az utóbbit hinni és nem elképzelni azt, hogy egy ilyen jóképű férfi vajon tényleg érdeklődik-e irántam. Egyenlő volt a lehetetlennel.
- Egyelőre egyenesen – ezen a ponton már meg mertem támaszkodni az ablaknál és úgy pillantottam rá – Majd szólok, amikor le kell fordulnod még egyszer.
Én magam próbáltam nagyon nem megbízni benne, viszont ahogy rám nézett, az automatikusan azt súgta nekem, hogy ki kellene ugrani ebből a kocsiból, méghozzá most. Viszont képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem. Pontosan tudtam, hogy nem érezhetek iránta szimpátiát, mert ezen a ponton szoktak bejönni azok a plot twistek, hogy valójában csak félreértettem őt, és családja van már… Minimum velem egyidős volt, és nekem is van egy lányom. Az pedig a másik, hogy innentől kezdve az ismerkedés még nehezebb számomra. Mert valaki olyat kell találnom, aki képes a gyermekemet akár a sajátjaként is szeretni.
- Nem zavar, maradhat – óvatosan haraptam be az ajkam, a pillantásom pedig a kezére siklott. Komolyan képes vagyok ellenőrizni azt, hogy van-e rajta gyűrű? Lenne annyira szégyentelen, hogy ne rejtse el előlem?
- Mit is mondtál a nevedről? – próbáltam felidézni, mert tudom, hogy korábban említette, de kicsit nehéznek tűnt a kiejtése – Gondolom akkor nem itt születtél. Hova valósi vagy?
Elég sok lehetőség volt, én pedig nem ismertem az életem folyamán annyi ázsiait, hogy szimplán a nevük alapján el tudjam őket különíteni. Főleg azért volt nehéz, mert itt általában angol nevet kapott a legtöbb gyerek.
- A következőnél balra kell majd fordulnod egy zsákutcába. A végében található a lakótömb, ahol élek – magam sem voltam már biztos benne, hogy el kellene-e búcsúznom tőle a ház előtt. Anya mindig arra tanított, hogy ha valaki segít rajtunk, azt egyszerűen meg kell hálálni. Ezen a ponton pedig már nem tudtam eldönteni, hogy most magamban nem bízom, vagy pedig benne.


1 350 szó || outfit

Dale & Cassie

A magam részéről pontosan értettem már felnőttfejjel azt, hogy anya miért mondta nekem, hogy legalább háromszor olyan rossz gyereket kíván nekem, mint amilyen én voltam. Kicsi koromtól kezdve serényen járattam le a piacon, a ruházati boltokban és a játékokat értékesítő kereskedelmi áruházakban is, amikor éppenséggel rám jött a hisztiroham, mert valamit nem kaptam meg. Bár az előző párom korábban szőke volt, így szerettem úgy hinni, hogy Lotte a haját és a szemét tőle örökölte, anya szerint kislányként pont olyan voltam, mint a saját lányom is. Mindig nevetve jegyezte meg, hogy illik hozzám ez a gyerek, hogy sokkal jobban hasonlít rám, mint az édesapjára. Voltak olyan tulajdonságaim, amiket tényleg szerettem volna, ha a lányom a későbbiekben birtokolna, de ez esetben sokkal inkább arról volt szó, hogy jó nevelést kaptam, amit igyekeztem maradéktalanul tovább adni a kislányomnak is.
Hogy mi a különbség pontosan köztem és anya között? Ő engem apával már régóta tervezett, és bár sosem éltünk nagy lábon, ettől függetlenül mindent meg tudott adni nekem, amire annak idején szükségem volt. Talán a korukból ítélve voltak konzervatívabbak, így én sokat szenvedtem vasárnaponként a templomban és emlékszem, hogy pontosan miként reagált arra anya, amikor az első tetoválásomat megcsináltattam. Hiába vágta le miatta a hajamat büntetésből – tényleg megcsinálta és nem érdekelte, hogy sírva ordítok vel miatta – mi mindig egy összetartó és gyengéd család voltunk, ahol néha igencsak elszabadultak az indulatok.
Ami az én tűzről pattant jellememet illette… Nos kénytelen voltam megváltozni, ami miatt a jellemem is sokat finomodott, de az anyukaság egyáltalán nem egy olyan dolog, amire az életben bárki képes lenne felkészíteni valakit. Hiába adott az édesanyám tanácsokat, hiába működnek hasonlóan az újszülöttek, és természetesen hiába volt mellettem sokat, ettől függetlenül is már rég külön éltem és nem egy dologgal egyedül kellett megbirkóznom. Ezek miatt pedig kénytelen voltam kicsit összeszedni magam, ami sokszor nagyobb káoszt szül az ember életében. Nem olyan könnyű egy rosszul működő rendszert megregulázni, én pedig határozottan egy olyan valaki voltam, aki még nem élt eleget, mielőtt teherbe esett volna. Néha egy kicsit sokat ittam, többször visszapofáztam az embereknek, hagyta el a számat káromkodás, és hát igen dohányoztam is egy időben, ami néha még így is előkerül nálam a stressz miatt. Egyetemistaként úgy öntöttem magamba a kávét, mintha muszáj lenne, illetve az első éves tárgyaimmal folyamatosan csak csúsztam, mert a közösségi élet magába szippantott… Aztán pedig nemes egyszerűséggel megrágott és úgy köpött ki magából, hogy én azt sem tudtam merre van az előre.
Ebben a pillanatban szívesen lecseréltem volna a mai visszafogott, ám annál szeleburdibb énemet arra a nagyszájú, bátor erős lányra, aki régen voltam. Biztos vagyok benne, hogy pár évvel ezelőtt egy ekkora méretű férfi, ha az akaratom ellenére hozzám ér, akkor nemes egyszerűséggel olyan erővel rúgom ágyékon, hogy soha többé nem lesz esélye az illetőnek szexuális életet élnie. Most viszont rengeteg minden változott az életemben, minden helyzetben Lottét kellett előtérbe helyeznem, hiszen nem akartam, hogy a gyámügyesek egyszer majd rám rúgják az ajtót. Az, hogy végül egy harmadik személynek is közbe kellett avatkoznia alapvetően is arcpirító volt, viszont a tény, hogy én csak nagy szemekkel voltam képes pislogni rám és hagytam, hogy egyszerűen elvezessen a helyről… Hiába akart segíteni, ennek ellenére is tudom, hogy a fiatalkori énem anyához hasonlóan levágta volna a hajam, amiért ennyire szerencsétlen voltam ebben a helyzetben.
- Szerencsére nem történt semmi – igyekeztem azért halványan elmosolyodni, hogy kevésbé érezzem magam szánalmasnak – Önnek hála.
Pár pillantást elég volt vetnem az arcára annak érdekében, hogy megállapíthassam: valamennyivel idősebb nálam. Ha pedig ezzel kapcsolatban tévednék, akkor is tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy húsz felett nagyon megálltam az öregedésben és hiába közeledek a harminc felé rendületlenül, még mindig egy csitrinek tűnök, ami miatt mindig vigyáznom kell a számra, amíg az életkorok vagy a személyi igazolványok elő nem kerülnek egy beszélgetésben.
- Ha ki kell ugranom a kocsijából – a tekintetem csak egy kicsit keményedett meg, amikor rápillantottam – Akkor esküszöm megkeresem, és az összes kórházi számlámat kifizettetem.
A fenyegetés kifejezetten viccesen hangzott egy akkora méretű nő szájából, mint amilyen én is vagyok… Főleg, hogy a szavakat egy olyan férfi számára intéztem, aki nálam majdhogy nem két fejjel magasabb. Már amennyire ezt fel tudtam mérni azokban a fényviszonyokban, amik jelenleg a rendelkezésünkre álltak. A vállamra simuló zakó anyaga lényegében jobb minőségűnek tűnt, mint bármelyik ruha, ami a szekrényemben lapult. Ő pedig természetesen nem csak magas, hanem jóképű is volt, ráadásul Bronx környékén futottunk össze… Ez egy tökéletes alapcsomag valami maffiatag számára, aki nőket drogoz be és ad el, nem? Én sem voltam biztos benne, túlságosan bizalomgerjesztő és megnyugtató volt az egész jelenléte, de ebbe az érzésbe egyszerűen nem mertem belekapaszkodni a korábban történtek miatt se.
- Ez meggyőzően hangzik – a hangom sokkal lágyabban csengett, mint a korábbiak során, viszont az ujjammal így is kicsit megfenyegettem a férfit – De rajtad tartom a szemem!
Persze pár pillanat után egészen sikerült elrontanom a beszélgetésünket a hülye nagy szám miatt, amiért legszívesebben itt a helyszínen elvertem volna magam. Kifejezetten hálásan pislogtam rá, amikor végül ő volt az, aki nem ment bele ebbe az egészbe, emiatt pedig minimális szinten meg tudtam benne bízni. Éppen csak annyira, hogy kövessem a kocsiig és ne akarjak elmenekülni az ellenkező irányba. Mindenesetre a cipőim nem is lennének túl alkalmasak a futásra és meg is fogadtam magamnak azt, hogy holnap mindenképpen sportcipőben megyek majd el dolgozni. Gondolnom kell az ilyen esetekre is.
- Igen, pár utcával arrébb – autóval nem rendelkezem, biciklizni pedig hiába tudok, ettől függetlenül is annyira életveszélyesen művelem, hogy mások érdekében sem merek felülni rá. Rendelkezem jogosítvánnyal is, de már évek óta nem ültem a volán mögött. Túlságosan sportos volt a vezetési stílusom ahhoz, hogy az utakra merjek menni.
Az autónál egészen elgondolkoztam azon, hogy pontosan mi a tökéletes lépés. Értékeltem, hogy kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, de amikor a felém nyújtott kezére pillantottam, a sajátomat inkább a hátam mögé dugtam. Nem kellett sokáig elidőznie a tekintetemnek azokon a hosszú ujjakon ahhoz, hogy a saját, össze-vissza kaszabolt, dolgos kezemet hirtelen szégyellni akarjam. Azzal viszont nem számoltam, hogy a járdának ennyire hirtelen és a semmiből lesz vége, ami miatt egyetlen óvatlan lépés miatt hatalmasat eshetek abban az esetben, ha nem kapaszkodtam volna meg a férfi karjában.
- Elnézést – magam sem tudtam pontosan miért kértem bocsánatot, főleg azért nem, mert én voltam az, aki majdnem becsúszott a kocsi alá viszont, ha még egyszer felajánlotta a segítségemet, akkor a saját lelki – a testi épségem már annyira nem érdekelt, csak nem akartam magam tovább égetni – épségemért el is fogadtam. A kocsiban a zakót levettem a vállamról és szépen összefogtam az ölemben, csak akkor vetettem egy sanda pillantást a pasi felé, amikor már ő is elfoglalta a helyét.
- Ne haragudj a tolakodásomért – magam sem tudtam, hogy pontosan miként lehet udvariasan megfogalmazni nőként egy ilyen kérdést – De érdeklődhetek a foglalkozásod felől? Ezen a környéken nem fordulnak meg gyakran olyan férfiak, mint amilyen te vagy.
Szerettem volna neki bemutatkozni, mert elég illetlen dolog volt tőlem az, hogy eddig még a nevemet sem árultam el neki. Nem voltam egy rafinált nő, nem reménykedtem abban, hogy ha nyitva hagyom ezt a kérdést, akkor visszajön megkeresni, ezáltal én pedig szebb jövőt tudnék biztosítani a lányomnak. Nem akartam senkit sem kihasználni ennyire, hiába volt nyilvánvaló az, hogy ő jóval kényelmesebben él nálunk. Pont azért, mert nem vagyunk egy súlycsoportban, nekem nincs jogom beszivárogni az életébe, viszont fontos volt tudnom, hogy mennyire bízhatok benne. Mert lehetőség szerint tényleg haza szerettem volna érni és nem lett volna baj az, ha egy darabban megúszom a mai estét.
- Fordulj rá arra az utcára, ahol korábban futottunk össze, azon menj végig, és utána jobbra kell kanyarodni – röviden foglaltam össze az instrukciók első részét és igyekeztem lazítani egy kicsit a feszült tartásomon. Ha valaki ilyen kedves, az talán tényleg csak haza szeretne vinni… Csak nem leszek én pont az a nő, aki az exére vagy az anyjára emlékezteti, és majd jól bezárja ezért egy pincébe, ugye?


1 302 szó || outfit

Dale & Cassie

A magam részéről, őszintén világ életemben olyan környékeken éltem, amik nem a fényűzésről voltak híresek. Bronxban születtem és nőttem fel, aminek a vadságát fiatal koromban egészen kedveltem. Brooklynba jártam iskolába, ahol szükségem volt azért arra, hogy néhány fiú elkísérjen a buszomra. Legtöbbször apukám is kijött elém ilyenkor, hiszen nem éltem a legjobb környéken sajnos.
Emiatt úgy gondoltam, hogy életképes vagyok és meg tudom magam védeni. Fiatalabb koromban kifejezetten szerettem keresni a bajt, viszont sosem voltam teljesen egyedül az utcákon. Először akkor kényszerültem arra, hogy egyáltalán kilépjek egyedül az utcára, amikor Lotténak óvodába kellett mennie. És be kellett ismernem, hogy akkor ténylegesen féltem kimenni az utcára éjjel egyedül. Viszont dolgoznom kellett annak érdekében, hogy Lotténak enni tudjak adni, tehát nem igazán maradt választásom. Viszont olyasmi sosem történt, ami a mai este során. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy engem bárki is követni fog.
Hiába próbáltam magam jól tartani Lotte születése után is, ettől függetlenül úgy éreztem, hogy a párkeresésben nem lennének túl nagy sikereim. Szóval nem is igazán próbálkoztam ilyenekkel. Biztosan jó lenne, ha Lottét nem egyedül nevelném, hiszen minden gyereknek szüksége van egy apa mintára, ugyanakkor az én koromban a férfiak nagy része már vagy házas, vagy pedig boldog párkapcsolatban él. Ha ezek valamiért nem jönnek össze, akkor pontosan tudom, hogy a legtöbben inkább vágynának egy saját családra, mint egy olyan nőre, akinek már van mástól egy gyereke. Nyilván van egy kis százaléknyi ember, akik ezt másképp kezelik, de én a magam részéről nem feltétlenül éreztem azt, hogy keresnem kellene a világban Lotte leendő édesapját. Ezer meg egy problémával álltunk szembe a mindennapokban, én pedig folyamatosan igyekeztem jó anya lenni. Ez pedig elég sok időt vett igénybe, ugyanis bár támaszkodtam a családomra, ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy nem nekik szültem a gyerekemet és nem akartam túlzott segítséget elfogadni tőlük.
Sokkal inkább másnak bizonyult a mai éjszaka a többinél. Egyáltalán nem éreztem magam különleges nőnek, viszont pontosan tudtam azt, hogy sok esetben bőven elég az, ha valaki szimplán csak nő. És ezért kezdtem eléggé aggódni azon, hogy a férfi mit is akarhat tőlem. Az elején próbáltam eljátszani azt, mintha nem hallanám... Igyekeztem tettetni, hogy nem egyedül vagyok, és mást is kereshet rajtam kívül. Elhinni, hogy nem fog semmi olyan dolog történni az elkövetkezendő időszakban, ami Lotte jövőjét befolyásolhatja... Amikor eszembe jutott az ártatlan, szőke kislányom, határozottan azt éreztem, hogy a torkom összeszorul és könnyek gyűlnek a szemembe. Olyannyira rám szorul még, hogy ha velem történik valami, az kihatással van az ő jövőjére is.
Éppen ezért borított el még nagyobb pánik, amikor egy másik férfi hangját is meghallottam. Mivel zsákutcába fordultam, az egyetlen dolog, amit tenni tudtam jelenleg az annyi volt, hogy lehajtott fejjel álltam meg és igyekeztem még jobban összefogni a combomon a ruhámat. Amikor megéreztem a közelségét, talán egy picit meg is borzongtam, viszont a fejemet felemelni egészen addig nem mertem, amíg oda nem suttogta, hogy megbízhatok benne. Nagyot nyelve hagytam, hogy egyszerűen a vállamra terítse a zakóját, aztán kivezessen a sikátorból, de nem igazán sikerült felfognom a szavait. Annyira le voltam sokkolódva, hogy lényegében elfelejtettem gondolkozni is. Ebben a helyzetben biztos nem lett volna okos döntés megbízni egy másik idegen férfiban, viszont ugyanakkor ha rám akarnak támadni, a sikítás sem lett volna jó megoldás. Azt tudtam, hogy ha ezen a környéken történik valami rossz, akkor az emberek szívesebben védik a saját bőrüket és zárkóznak be. Mindenki fél valamilyen szinten, én pedig nem tudtam elítélni ezek a tettek miatt őket, mivel én is ezt teszem. És ugyanúgy nem biztos, hogy segítek másoknak, már csak azért sem, mert Lotte épségéért magamra is vigyáznom kell... Tehát én sem feltétlenül vártam hasonlót az idegen férfitól, akinek most már az utcai lámpák fényében tudtam szemügyre venni az arcát.
Pár pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: ő minden bizonnyal nem idevalósi. Ez mondjuk nem váltott ki belőlem túl nagy bizalmat, viszont képtelen voltam túl sokáig szemlélni az arcát. Én magam is éreztem, hogy határozottan vörössé változik a fejem, ezért inkább csak lesütöttem a tekintetem és hagytam, hogy a hajam egyszerűen az arcomba hulljon.
Szükségem volt pár pillanatra, amíg összeszedtem magam, és óvatosan megtöröltem az arcomat. Észre sem vettem, hogy időközben kicsordultak azok a kis könnycseppek, amiket minden erőmmel próbáltam visszatartani.
- Hát... köszönöm – egészen erőtlen volt a hangom, ahogyan kinyögtem ezeket a szavakat, aztán amikor úgy éreztem, hogy minden probléma nélkül rá tudok nézni, akkor felemeltem a fejemet.
- Jól vagyok – ez már valamennyivel határozottabban csengett, és én magam is udvariatlannak éreztem azt, hogy bár megmentett, de ennek ellenére is bizalmatlanul vizsgálom – Ebben a szituációban Ön szerint melyik bizonyul jó választásnak?
Határozottan röhejesnek tűnt az, hogy magázni kezdtem, mert nem tűnt túl számottevőnek a közöttünk levő korkülönbség. Azt azért meg tudtam állapítani, hogy egy már érett férfi áll előttem, de egyelőre ennyire jutottam vele kapcsolatban. Én sem igazán értettem, hogy miért fogtam formálisabbra a beszélgetésünket, de minden bizonnyal köze lehet ahhoz, hogy a vállamra terített öltönyének az anyaga túlságosan is minőséginek hatott... És nem tűnt idevalósinak a férfi.
- Elvihet... elvihetsz. Maximum ha valami olyanra készülsz majd, kiugrok az autóból – egyre inkább kezdtem kínosan érezni magam a dolog miatt – Ha pedig nem, akkor talán felengedlek a lakásomba egy teára...
Az ajkamba harapva igyekeztem meggátolni azt, hogy további információkat kössek az orrára azzal kapcsolatban, hogy mit csinálnék akkor, ha esetlegesen tenni akarna velem valamit. Az a lényeg, hogy a tinédzser énem gondolatai hamar elöntötték az agyam, és már számba vettem minden tárgyat, amit esetlegesen fegyverként használhatok a lakásomban. Még jó, hogy Lotte nem volt itthon... Bár ennek fényében határozottan kétértelműnek hatott az invitálás, amit a férfinak tettem.
- Vagyis... – talán ez az a szituáció, amikor jobb lenne egyszerűen elfutnom és reménykedni abban, hogy soha többé nem találkozunk – Nem, nem úgy értettem. Csak késő van, és gondoltam, hogy talán... Valahogy viszonoznom kellene azt amit értem tettél...?
Éreztem, hogy lényegében ez csak rosszabb lesz, tehát egy halk sóhaj kíséretében elengedtem a további magyarázkodást és lágy hangon kérdeztem meg tőle: - Merre is parkolsz?


985 szó || outfit

Dale & Cassie

Soha nem gondoltam magam egy kifejezetten szép nőnek. Nem találtam különlegesnek a külsőmet és modellalkatom sem volt. Lényegében egyetlen olyan vonással sem rendelkeztem, amivel többé váltam volna az utca embereinél, de így sem volt tagadható az, hogy néhány dologban kifejezetten szerencsés voltam. Hiába világos a bőröm, nyáron könnyen barnultam, illetve ilyenkor ki is szeplősödtem, amivel régen nehezen barátkoztam meg. Most már egészen elvoltam velük, szimplán csak bizonyos kozmetikai termékek használata miatt nem látszódtak ezek ha elmentem otthonról. És ha már a sminknél tartunk... Tinédzser koromban imádtam, hogy a barna szemeimhez lényegében minden illik, most viszont már sokkal inkább vagyok a természetesség híve, így egyáltalán nem viszem túlzásba a festékhasználatot. A hajszínemet és hosszomat így is előszeretettel váltogatom, mert szerencsémre a sötétebb színek és a legtöbb fazon is jól áll. Régebben kedveltem a világos árnyalatokat, egészen vörösesig képes voltam elmenni... Most már hasonlóval nem próbálkoznék, mert amúgy is nagyon babás arcom van, ami miatt fiatalabbnak tűnök a koromnál. Ezt pedig képtelen voltam előnyként megélni, hiszen van egy kislányom. Szeretném, ha egyszer és mindenkorra felelősségteljesnek gondolnának az emberek, nem pedig az aranyos kis Cassie-nek, egy szeleburdi kislánynak. A legtöbb ismerős sajnos még mindig így kezel. Én pedig félek, hogy egyszer hibázok egy akkorát, hogy Lottét elveszik tőlem.
Szerencsére most ez a stressz egy kicsit enyhült, hiszen a kicsikém lovastáborban van, nekem pedig nincs más dolgom, mint a munkára koncentrálni. És talán pont ennek tudható be az is, hogy lényegében képtelen vagyok összeszedett lenni. Lotte léte valamennyire rákényszerít arra, hogy korán keljek, hogy főzzek – hiszen ő nem élhet KFC-s kaján – és minden időre pontosan meglegyen. Néha én is le voltam nyűgözve attól, hogy mennyire felnőttként viselkedem, azonban most, hogy tizenkét napra elment, hirtelen megint az a fiatal lány voltam, aki az érkezése előtt. Futottam a munkába, egész nap pizzán éltem, döntöttem magamba a kávét és lényegében képes voltam venni egy flakon száraz sampont csak azért, mert fáradtnak éreztem magam a hajmosáshoz.
Mivel más dolgom nagyon nem volt, igyekeztem túlórákat vállalni, így heti ötször nyitástól zárásig tartózkodtam a könyvesboltban. A pénz mindig jól jön, a lakásfenntartás sem olcsó mulatság még Bronxban sem, illetve Lotténak egyre több olyan hobbija lett, ami állandó finnanszírozásra szorult. Emellett nagyon gyorsan nő, tehát a ruhákra is rengeteg pénz megy el, meg úgy nem hátrány ha legalább annyi marad havonta, hogy egy bugyit megengedhessek magamnak is. Nem vicces, amikor az emberről már szakadnak le a ruhák.
Ez az oka annak is, hogy most késő este sétálok haza a melóból. Kicsit összefontam magam előtt a karjaimat, mert természetesen a pult alatt felejtettem a reggeli hűvös miatt magammal hozott, kötött pulóvert. Ez volt Lotte távollétének a negyedik napja, én pedig most éreztem először igazán fáradtnak magam. A mai nap már sikerült elvágnom az ujjamat és a tenyeremet is a szikével, miközben bontottam ki az egyik könyvekkel megpakolt dobozt, illetve a rakodástól izomlázam is lett. Ettől eltekintve is igyekeztem azért résen lenni, mert a Bronx nem éppen a legveszélytelenebb városrész New Yorkban. Már jó ideje fontolgattam, hogy talán vállalom kellene egy másodállást, hogy el tudjunk költözni Brooklynba, viszont egyelőre erre nem láttam rációt. Lényegében egész New York veszélyeket rejt magába és eddig jó voltam abban, hogy Lottét megvédjem... Illetve meglepő módon magamra is tudtam vigyázni.
Épp ezért is gyorsítottam fel a lépteimet, amikor úgy ítéltem meg, hogy egy gyanúsnak tűnő férfi követni kezdett. Nem sok minden volt már nyitva, hideg volt az idő, így az egyetlen dolog amit tehettem, hogy a főúton maradok és elkezdem kutatni az első jól szitulált helyet, ahova behúzódhatok... Ilyenkor ezen a környéken ez nehéz feladatnak tűnt, de a csendes utcán, egy idegennel a sarkamban sokkal ijesztőbb volt.
Nem viseltem kihívó ruhát. A szoknyám nem volt rövid és igyekeztem a lehető legjobban összefogni a combomnál azt, hogy véletlenül se villanjon ki a kelleténél több a lábaimból. Mivel alapvetően adok a külsőmre, egy olyan cipőt választottam az öltözékemhez, amiben nehéz lett volna elfutnom, de a lépteimet is nehezen tudtam felgyorsítani benne. Ez pedig határozottan nem volt jó ötlet.
Ennek ellenére igyekeztem jobban sietni a közeledő otthonom felé, ami még mindig messze volt. Abban sem voltam biztos, hogy jó, ha a férfi megtudja, hogy hol lakom, bár ezzel egyidőben meg igyekeztem magam arról is meggyőzni, hogy csak képzelődöm és valójában nem utána lohol.
- Hazakísérhetlek? Veszélyes kint lenni egy nőnek egyedül az utcán – összerezzentem, amikor közvetlenül a fülem mellől hallottam meg a hangját. Realizáltam magamban, hogy a férfi minden jóhiszeműségem ellenére ténylegesen követett engem, ez pedig halálra rémített. Szerettem volna sikítani, vagy elfutni, de könnyűszerrel utolért volna és alapvetően képtelen voltam gondolkozni ebben a helyzetben. Szükségem volt pár pillanatra, amíg ténylegesen nyugalmat tudtam erőltetni magamra, aztán rápillantottam az illetőre. Nem láttam az arcát, az utcai lámpák fénye gyenge volt és nem világították meg teljesen. Ezért egyszerre voltam hálás, de ugyanakkor még jobban meg is ijesztett a dolog.
- Köszönöm, hazatalálok – magam is meglepődtem a hangomból kicsendülő nyugodtságból és határozottságból. Nyilvánvalóan a férfi is arra számított, hogy majd elfogadom az ajánlatát, emiatt pedig sikerült egy pillanatnyi előnyhöz jutnom, ami miatt gyorsabb tempóra tudtam kapcsolni és a jobban megvilágított utcarész felé igyekeztem.
- Hé! Állj meg! – egyre közelebbről hallottam a férfi hangját, ami miatt ijedten fordultam le az egyik sarkon... Viszont egyenesen egy zsákutcába sikerült belesétálnom, emiatt pedig erősebben kezdett el dobogni a szívem. Egyre inkább csak hallottam a mögöttem dübörgő lépteket, ezúttal viszont tényleg teljesen megbénultam és gyökeret vertek a lábaim a földbe.



891 szó || outfit