Kara és Lemon duzzogva figyelnek az öltöző másik sarkából, mintha én lennék az első számú közellenség valamelyik filmből. Nem akartam még ennél is nyűgösebb tálalásban előadni, hogy mennyire nem fűlik a fogam egy újabb málészájú orvos köszöntésére. - Igazán lehetnél csapatjátékos Phoebs, tudod mekkora az esély arra, hogy legközelebb meghívnak egy orvosos bulira, ahol ráadásul úgy hemzsegnek a szingli pasik? A lelkem már szivárog egy jó dugás után, és nekem egyáltalán nem probléma, ha csak egy éjszakára kellek, csak kelljek, mert odalent beköszöntött a sivatag. – megforgatva a szemeimet hajtom be a szekrényem ajtaját, és bújok bele az egyik kedvenc kék pólómba, meg a hozzáillő kellemes tapintású kheki színű vászon rövidnadrágomba. - Engem nem érdekel, hogy mennyi orvos lesz jelen ma este, ha egyszerűen ki vagyok purcanva. Harminc óra van a hátam mögött csajok, és ez nem huszonnégy, vagy tizenkettő. Megpusztulok egy kiadós pizzáért, tele sajttal meg gombával. A lelkemet is eladnám azért, hogy magamba tömhessem, és ágyba bújhassak a kedvenc netflixes sorozatomat bámulva. Egy buli azzal érne fel, hogy csípjem ki magamat, aztán meg a felesleges kencefice után jön a mosakodás. Időpazarlás, hogy kiöltözzek, hogy is hívják? – hunyorítok egy keveset, már az óra elütötte a hatot is, szóval bőven zöld lámpás időkorlátban vagyunk benne. – Veszek neked pizzát, és elviszem a bulira is….Ryan könyörgöm, nem szokott még felénk se bagózni, ha te nem vagy jelen, mentsd meg a lánycsapatot, és egyszer ne magadra gondolj, hanem az éhes puncikra körülötted. – a táskámat a vállamra kapom, és inkább nem véleményezem a barátnőim igényeit, mert hajlamosak túllőni a célon. – Egyébként meg Dr. Larson…de neked csak sütiszörny. – mindketten éles hahotázásban törnek ki, mintha az évszázad poénja hangzott volna el, de nem igazán értékelem a fekete humor eme fajtáját, ráadásul, ha én vagyok a tárgya. – Be lehet fogni, nem láttam, hogy éppen arra jön. Biztosan elnézést kértem volna a faragatlan viselkedésem miatt, de ez már a képzelet szüleménye lesz. – sóhajtok egyet és a csuklómra erősített hajgumival bíbelődve kötöm fel a kis loknikba rendezett arany fürtjeimet. – Nem válaszoltál…alszol egy órát, vagy iszunk két felest, és elfelejted azt is, hogy fáradt voltál. – a meggyőzés nem az erősségük, de ha ebbe most nem megyek bele, akkor évekig fogom hallgatni, és abban igazuk van, hogy nem vetne rám jó fényt, ha már az első adandó alkalommal kivonnám magamat a szociális érintkezésekből. Ásítva tartom meg az öltöző ajtaját és nézek bele a két félnótás barna íriszeibe. – Megyek, de nem maradok sokáig, és Lemon…szerintem már most rendeld meg a pizzámat, mert nagyon dühös leszek, ha nem lesz étel. Ryan-nek mondjátok meg, hogy nyolcnál hamarabb nem vagyok hajlandó megjelenni, de az is lehet, hogy késni fogok. – suttogom el a végét egy mosoly kíséretében, aztán hátat fordítva az üvöltő duónak kilépek a folyosóra. Csendesebb közeg jelenleg, mint a másik oldal, de nem is kell sokat rágódnom ezen. A kórház közelében lakom, még gyalog is maximum tíz perc, a másik úriember meg három sarokra bérel egy tetőtéri lakást. Nekem soha nem lesz annyi a fizetésem, mint egy sebésznek, de nem is aggódok miatta. Ryan ezzel tud csak hódítani, meg a nagy szájával, mondjuk a fél kar belé van esve, de rám semmilyen hatást nem gyakorol. Megtanultam a helyén kezelni az arrogáns pöcsöket, és talán az sem fog gondot jelenteni, hogy néhány órán át eljátsszam, hogy mennyire boldog vagyok Dr. Larson visszatérése miatt. A családja olyan neves orvosokból tevődik össze, hogy a fél világ értünk repesne. Ugyanolyan emberek, mint mi, csak az eszüket kapták egy másik univerzumból. Könnyedén lépek ki a narancsos égboltot övező környezetbe és elégedetten szívom be a nyári levegőt. Nem agyalom túl, hogy mit fogok felvenni, vagy milyen ajándékot viszek az újonnan debütált…minek is vinnék ajándékot? A buli már magában az, és ha még el is megyek rá, akkor egy szava sem lehet. A telefonom pityegése térít észhez, és amint meglátom a csajok írtak a közös csoportba, máris elfelejthetem, hogy akár egy pillanatra is lehunyom a szememet, mert itt bizony kőkeményen talpon kell majd lennem, de az az egy szerencsém, hogy holnap nem kell dolgoznom, és végre egész álló nap pizsiben bámulhatom a képernyőt.
***
Természetesen az alapozást az én lakásomban kezdtük meg, másnak nincs akkora helye, hogy többen elférjenek nála. Lemon még a nagymamájával lakik, Kara lakótársai pedig kiállhatatlan banda, szóval maradtam az önkéntes vendéglátó. Szörnyülködve vetettek lábat a nappaliban, és totálisan kiakadtak, amikor megláttak az általam kiválasztott felszerelésben. Ellenkezni sem hagytak időt, mert úgy gondolták, ha már a gazdagabb szférából vadászunk (történetesen van pasim, és semmi affinitásom a vadász szerepébe bújni), ezért rám sóztak egy merészebb ruhát. Majdnem kinevettem őket, de annyira komolyan adták elő, hogy nekem ez kell, hogy azt hittem rosszul leszek a tükör előtt állva. Lemon vállalta azt, hogy kisminkel, addig Kara besütötte a hajamat, és elragadtatva csiripeltek a legújabb prédánkról. - Én úgy hallottam, hogy Irakból jött haza, és odaát egy csomó életet mentett meg, sőt ártatlanok védelmére kelt. – nem feküdtem ki attól, hogy ódákat zengtek Caleb Larson kivételes tetteiről, elgondolkodtam, hogy régen hasonló módon keletkezhettek a legendák is, egy kis túlzással megspékelve a valóságot. A háborús övezet valóban nem hétköznapi eseménytér, de azt hiszem, hogy nem az első orvos, aki megjárta a poklot, de valószínű közrejátszik az is, hogy Connie a húga…és történetesen az egyik legnépszerűbb gyakornok a kórházban. A fiúk sokszor beszélik ki, de jóformán egyik sem mer rámozdulni, sejtem, hogy a rokona állhat a háttérben, bár személy szerint nem sokszor láttam akcióban Jamie Woodward-ot, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is kedveltem. Mindenki a csodájára járt, de könyörgöm nem ő találta fel az orvoslást. A tekintetem több ízben fut lefelé, ahol a farmerszoknya éppen csak, hogy eltakarja a combomat, a felsőm meg, hogy is említsem meg…de egyszerű betekintést nyújt az árgus pillantásoknak. – Ne legyél már szégyenlős Phoebe, nézd meg magad. Ryan tuti nem kopik le rólad, és nekünk is lesz némi időnk, hogy ne rajtunk lógj. – igen, előfordult, hogy bezárkóztam, és akkor kisajátítottam a csajokat, de ma igyekszem senkinek sem a terhére lenni. A három sarok nem sok, egy üveg pezsgővel, és két pohár borral a szervezetemben. A csengőre szinte ráülök, az alkohol hamarabb ütött be, mint kellett volna, de az sosem baj, és lám még a fejem se fáj. – Megyeeeek már. – hallom odabentről a zenét, meg egy morcos üdvözlést. Még ki sem tárul az ajtó, de máris fütyülések követi a megjelenésünket. – Mi az isten? Te vagy az Cutler? Nem mondod, hogy ez te vagy? Naaaa….gyerekek ezért érdemes volt fogadni. – éljenzés közepette kísérnek be hármunkat, és Ryan egyetlen percre sem mulaszt el, így megforgat a tengelyem körül. – Csajszi…bepisálok. Hozattam neked pizzát, mert úgy hallottam, hogy éhes vagy. – a konyha felé pillant, de szinte el sem férünk a három szobás luxus paradicsomban. – Ne túlozz. – nyomok két puszit az arcára, és beljebb araszolok. Útközben többen állítanak meg, húznak oda egy-egy szóra. Talán igaza volt a csajoknak, és nem lesz gond abból, hogy eljöttem. A hőmérséklet idebent egészen forró, és ihatnékom van, amikor elkanyarodunk, és kényszerítve a VIP vendég irányába, ott fékezünk le, de sikerül annyira megbillennem, hogy szinte lefejelem a mellkasát… - Helló Caleb, nézd milyen csini nővérkét találtam. Ha még nem ismernétek egymást, ő itt Phoebe, és Phoebe ő meg….mit csinálsz? – lassan eszmélek fel abból, hogy egy felsőtestet tanulmányozok, és térképezek fel a tenyerem szétoszlatásával. – Szia.. – nyögöm ki, de mint, akit megégettek, úgy hátrálnék meg. – Phoebe nagyon menő a sörpongban… nincs kedved ellene menni Caleb? – érdeklődik Ryan, és egy kicsit elhúzna a másik férfi társaságából. – Te vagy az? – fürkésző pillantással mérem fel az adottságait. – Még mindig olyan vagy, mint egy selyemfiú. – csuklok egyet és élből fordulok el. – Ó, tudok jobbat, Playboy…? – huncut mosollyal konstatálom, hogy mennyire szellemes vagyok, és spicces.
Aranyszabály, csak férfiaknak: ha a nő kérdez, ne válaszolj. Bármit mondasz, ellened fordítja. Kizárt dolog, hogy eltaláld, mit akar hallani. Ugyanis ő sem tudja.
- Nem ötlet volt, kishaver. Hatkor találkozunk. Viszem a piát, te hozod magad. Van egy tizenhét éves Whiskeym, még Texasban kaptam amikor ott jártam. Épp ilyen alkalomra tartogattam. És nem fogadok el kifogást. Jössz és kész. - Fáradt vagyok, Jamie. Az időeltolódás, meg tudod, a háború... - Ne gyere nekem a megtört lelkű szegény fiúval, aki hazatérve a háborús övezetből most kóvályogva keresi a helyét a világban és nem tudja eldönteni minek örüljön jobban - annak, hogy nem kapott odaát szifiliszt, vagy annak, hogy nem felejtette el, hogy működik a tartályos vécé. Elhiszem, hogy visszasírod még a...adja ide azt a szart. Nem ezt, a másikat, amit a hírlevében kaptunk, hogy használni kell. Tudja, azt a horgas végű baszomságot. Egy percnyi lélegzethez jutok, míg az unokabátyám odalent műt én pedig a galériáról nézem őt munka közben. Meghallgatom, ahogy kiselőadást tart a jelen lévő gyakornokoknak a pontos eszközismeretről, a műtős teammel való hatékony kommunikációról, aminek feltételezem nem alapja a "baszomság" és a "szar" mint műtős eszköz pontosítás. De ha olyan összeszokott és gyakorlott team mozog együtt, gyakran az orvosnak ki sem kell mondania teljesen mit akar, a műtősök és asszisztensen már előre tudják, hogy mit fog kérni. Szakképzett ápolók, sokan vannak akik akár maguk is meg tudnának csinálni egy műtétet, ha arról lenne szó, bár gyakorlatuk nincs benne, de az elméletet épp annyira tudniuk kell, mint amennyire magának az orvosnak. - Adjon Mayo csipeszt. Csendben figyelem Jamiet, ahogy dolgozik. Ismét elkápráztat, mennyire zseniális. Eszméletlen precíz és tökéletes munkát végez, a galérián szinte egy pisszenést sem hallani, csupán a papíron sercegő tollakat, ahogy jegyzetelnek az újoncok. - Tizenkettes szikét. Jamie megkapja amit kér, de amint megpillantja, megáll. Valami történt. A kezében tartott szikét maga elé tartja és pár másodpercig mereven bámulja. Az ezüst pengén megcsillan a műtőslámpa fénye. Vészjósló pillanat. - Kedvesem, ez tizenegyes - nyújtja vissza tőle szokatlan higgadtsággal - A tizenkettes, ha nem tudná egy kicsit ívelt, elvékonyított penge, a varratok elmetszéséhez szoktuk használni, ez esetben azonban egy régi hegszövet eltávolításához kívánnám igénybe venni, ha - és itt van a pont, ahol felemeli kissé a hangját - végre a team azt tenné, amit kérek és nem kérdőjelezne meg aztán bírálna felül. Vagy egyszerűen csak hanyagok? Nem tudom melyik a rosszabb eshetőség! Nem azért, mert épp egy hét éves gyerek szívét próbálom helyrehozni, ne gondolják, hogy ez olyan fontos. De ha én képes voltam megtanulni mindent, amit kellett, és éber is vagyok már jó ideje, elvárom, hogy ha tizenkettes szikét kérek, akkor rohadtul azt is adják a kezembe! Néma csend telepszik a teremre odalent és idefent is. Néhány szempár rám szegeződik, és már tudom, hogy miért. Rettegnek Jamietől. Nem kicsit. Hírneve van, de egyben hírhedt is, és állandóan a magánéletétől hangos minden folyosó. Ha valaki ennyire szem előtt van, minden lépését figyelik, nem csoda, hogy mindent tudnak arról is, amiről nem akarnak tudni. Az orvosi közeg olyan, mint Hollywoodban a celebek. Minél jobban akarnak titkolózni, annál hamarabb pletykál róla mindenki. S bár én messze nem vagyok olyan kiemelkedő tehetségű sebész, mint az unokabátyám, azért azt hiszem épp emiatt tartanak most tőlem is. Nem tudják mire számítsanak tőlem, ha majd munkába állok. Ezért a sok engem figyelő szempár. Én azonban türelmes vagyok és nem mutatok semmiféle érzelmi reakciót. Ugyanaz a csendes higgadtság van rajtam, mint egy perccel ez előtt volt. - Hol tartottunk? - kérdezi Jamie, miután megkapja végre az áhított szikét sűrű bocsánatkérések közepette, és újra munkához lát. - Ott, hogy szerinted mindenki barom, csak te vagy tökéletes - próbálom elterelni a szót. - Marha vicces vagy, öcskös. Na, ide figyelj. Neked kell egy buli. Nekem is kell egy buli. Nem mondom, hogy feltétlenül csajoznod kell, mert azt jelenleg én sem akarok. - Tessa? - kérdezek rá az okára, és válasz helyett elhallgat. Érzékeny pontra tapintottam, és régi sérülések emlékeztetnek arra, hogy ezeken a pontokon óvatosan kell haladni mert hamar az unokabátyám lobbanó haragjával és az öklével találhatja az ember szemben magát. Tizenévesen nyeszlettebb voltam és Jamienek gyilkos a jobb egyenese. Végül néhány újabb műtős egyeztetés után szól ismét hozzám. - A lényeg, öregem, hogy buli lesz. Hatkor találkozunk az aulában a bejáratnál és megyünk. Jól érezzük magunkat, beszélgetünk és megismerkedsz a kollégákkal. Legalább nem lesz teljesen idegen a közeg, ha megkezded a munkát. Rád fér a lazítás, és az emberek jó fejek itt, ne menekülj előlük. - Nem menekülök. Te menekülsz. Azt hiszed nem tudom, hogy bezárkóztál az utóbbi években? Hogy nem volt más csak a munka meg a munka? Egyetlen jótékonysági eseményen, sem családi rendezvényen nem jelentél meg...hát nagyon régóta. Virginia néni sok mindent elmesélt ám, ne hidd, hogy rejtegethetsz előlem mindent. Jamie elgondolkozva hallgat kis ideig aztán legyint. - Ne vesszünk el a részletekben. Hatkor találkozunk. Ne akard, hogy álmodban leborotváljam az oroszlánsörényed. Azt ember azt hihetné, hogy csak viccel. Rajtam kívül mindenki más nevet. Kár, hogy én tudom, hogy ez nem üres fenyegetés részéről.
Pontban hatkor valóban találkoztam vele, és mér pár kollégával a hallban. Nem volt kérdés, hogy kedvesen fogadtak, a vállam csapkodták, mintha ezer éves cimborák lennénk, de ahogy elindultunk, én tudtam, hogy olyan gyorsan akarok lelépni onnan, ahogy csak lehet. Ez az elhatározásom egészen addig a pontig tartott, míg meg nem tudtam, hogy az egész buli tulajdonképpen egy meglepetés buli lett volna, ha Jamie nem jártatja a száját idő előtt és az én tiszteletemre rendezték. Gyanítom, ez csak ürügy volt az ivásra, de így már nem volt esélyem, hogy kis idő múltán lelépjek. A lakás, ahová invitáltak igazán modern volt. Tetőtéri penthouse lakás, egybefüggő, hatalmas nyitott térrel, tágas ablakokkal. A szervező kitett magáért, mert volt DJ, néhány felszolgáló és egy üvegasztalon hatalmas tálban színessen kavargott a puncs, gyanítom több alkohollal megborítva, mint amit a májunk pár órán belül képes lenne feldolgozni. Óráknak tűnő percek szaladnak tova az ittlétem alatt. A fülemben vegyes korosztálynak szánt dallamok zsongnak. Fények vakítanak el, a nehéz levegő fojtogatja a torkomat, ahogy a whiskey is, amit Jamie újra meg újra a poharamba tölt. Nevetgélek a többiekkel, de ezernyi más gondolat foglalja le jobban az agyam a társalgásnál. Szívesen csatlakozom be a történésekbe, de olykor érezhető, hogy visszavonulót fújok, mert van, amihez nem tudok hozzászólni. Itt történt emlékekbe, régi munkatársakba akik hiányoznak vagy épp utálták őket valami miatt. Jamie mindig értett hozzá, hogy legyen a társaság középpontja, én azonban jelenleg nem vagyok túlzottan jó társaság. Ryan ellenben egyre jobban élvezi a figyelmet és azt, hogy végre bulizhat egyet. Olykor nekünk, egészségügyi dolgozóknak szüksége van efféle csapatépítő tréningekre, különben bajban lennénk egymással. Néha ki kell engedni a gőzt és a váltott műszakok miatt mást leszervezni szinte lehetetlenség. Megértem, hogy kiélvezi minden percét. Felállok, és megigazítom a csípőmön a farmeromat. - Hát te hová mész? - kérdezi Jamie azonnal, ahogy felállok mellőle, és már szóra nyitnám a a számat, de megakad a torkomon a hang. Valaki nekem ütközik. Az utolsó pillanatban kapom el a hölgyemény karját, fel ne boruljon. Ryan kedvesen próbál bemutatni, de azt hiszem kicsit elkésett vele. Félrebillentett fejjel, kissé zavarban pislogok le a szőkeségre, aki kicsit többet mutat magából, mint illene és épp a hasfalam cirógatja. - Khm...visszakaphatnám a... Elenged, bár már tudom, hogy Phoebenek hívják. Azért örülök, hogy nem vágott gyomorszájon, vagy ilyesmi, már ha nem épp azon gondolkodott, miként vehetné ki a vakbelem. Kékjeim érdeklődve figyelik meg az új jövevényeket. Pár másik nő szemérmetlenül villogtatják a szemüket hol rám, hol az unokabátyámra, bár ő szigorúan nőmentes napot tart ma este. Szívtörés, szakítás-nem szakítás, de mélyen benne buzgó szerelem dúl benne, most nem akar sem kavarást, sem szex kapcsolatot senkivel akit nem Tessa Wilsonnak hívnak. Szomorú, mert amúgy még én is azt mondom, hogy kár elvesztegetni, de ez az ő döntése és én támogatom. Ryan felajánlására megrázom a fejem. - Nincs kétségem, hogy a kisasszony úgy verne agyon sörpongban, mint a legyet szokás és szívesen megadnám neki a győzelem diadalát. De nem. Sem a játékban nem vagyok járatos, de ami fontosabb...nem vagyok oda a sörért. Az egyetemen is inkább dugtam a fejem a vizes hordóba almát harapni, semmint sörpongozni. De azért köszönöm a lehetőséget - zárom le a kérdést, mielőtt a lány úgy érezné, kötelessége velem foglalkoznia. Sem ivásra nem akarom kényszeríteni egy hülye játék miatt, sem a társaságomra, akárki is legyen az illető hölgyemény, még ha elég ismerősnek is tűnik. Amikor azonban úgy tűnik ő felismer engem, immár érdeklődve és zavartan billentem a bal vállam felé a fejem. - Ismerjük egymást? - kérdezem tőle felé mutatva, mert ismerős valahonnan, de fogalmam sincs, honnan. A galériáról? Vagy az öltözőből? Nem tudom, túl sok új arccal találkoztam. Akkor még inkább elcsodálkozok, mikor nevekkel illet. - Selyemfiú? - kérdezem zavartan és érdeklődve pislogok. Az imént még a hasfalam tapizta végig, most meg már... - Hogy minek hívott? Playboynak? - kérdezem és hátra is lépek egyet, magam előtt tartva fel a kezeimet, mert gőzöm sincs, hogy ki ez a nő, de... És ekkor megfordul. Bizony, az arca...nos, az nem mondott sokat. Túl sok smink, még több alapozó, szinte ki sem látszik alóla. De ahogy megfordul, hirtelen megvilágosodok. - Á, megvan - fonom össze a karomat a mellkasom előtt diadalittasan. A fehér póló felett egy egyszerű, drapp színű farmeringet viselek, csupán két nyaklánc lóg a nyakamban. Az egyik a dögcédulának nevezett azonosítóm, a másik pedig egy kereszt, amit még az édesapám adott nekem, hogy vigyázzon rám odaát. A csuklómon egy óra, míg a másikon néhány bőr karkötő és fonat töri meg a bőröm egységét. A farmering könyékig fel van tűrve, a mosolyom derültté válik, ahogy Jamie felpattan és a fülembe suttog. - Ne kezdj ki vele, Cale. Ő Cutler nővér. Alapból utálja az orvosokat, de legalább megcsinálja amit kérünk tőle. Pokollá teszi az életed, ha felbosszantod. Értem a figyelmeztetést, de sajnos elég kíváncsi természetem van, és bizony érdekel, mit takar az, hogy utálja az orvosokat, akik mellett nap mint nap dolgozik. Úgy döntök felveszem a kesztyűt, ha már olyan kedvesen bemutatkozott nemrégiben. - Áfonya Hercegnő. Hogy van a feje? Lüktet még, vagy azóta enyhítette az a mérhetetlen maró gúny és arrogancia amivel megörvendeztet bennünket nap mint nap? - kérdezem és nem kerüli el a figyelmem a társaság elhallgatása. Ó, nem szabad engem annyira alábecsülni, nagyon is jól meg szoktam jegyezni az emberek reakcióját, és nem felejtettem el a kisasszonyt az ebédlőből. - Ne nézzen így rám. Lehet, hogy a tonnányi vakolat alatt az arcát nem ismertem fel, de ezt a segget - mutatok a formás hátsója felé - Ezt egy életre megjegyeztem. Amúgy elnézést akartam kérni, hogy nem estem hanyatt, amikor belém jött a vállával. Remélem nem haragszik. Legközelebb ígérem, hogy a pincéig fogok csúszni. Derültségemet titkolva kissé gőgösen pillantok le rá. Nehéz megállni amúgy, hogy ne nevessek, és a tekintetem kissé elárul, hogy amúgy magamban egész jól mulatok a kissé spicces nőszemélyen, de próbálom tartani magam. Igen, tudom, mi jár a fejében. Pontosan azt kapja, amit előítéletesen megszavazott nekem. Eddig mindenki mással illedelmes és kedves voltam, de nem nagyon bírom, mikor már azelőtt elítélnek, hogy megszólaltam volna, vagy valamit mutattam volna magamból. És ahogy látom, a nővér erősen előítéletes velem szemben. Kíváncsian mérem végig, hogy erre vajon mit reagál.
A Ryan-féle meghívásoknak sosem szerettem eleget tenni, mert elég nyilvánvalóan bejöttem neki, és minden egyes alkalmat megragadott volna, hogy az ágyába csábítson még akkor is, ha nem mellesleg az arcába üvöltöttem, hogy foglalt vagyok. A mai nap csak azért kivétel, mert a két kolléganőm segge be volt sózva, és nem szerettem volna megint én lenni az ünneprontó. Folyton dolgozunk, nincs megállás, és sajnos ennek a szakmának is megvan az árnyoldala, hamar kiég az ember, és másfelé keresi a boldogságát. Hatalmas a nyomás rajtunk, nővéreken is, nemcsak az orvosokon, akiket istenként tisztel a társadalom, és néha elfelejtik, honnan is indultak. A legtöbb felettesünk megtanulta már, hogy nem érdemes rosszban lenni az osztályokat a hátán hordó személyzettel, mert a rövidebbet húzhatják. Nagyobb szájjal lettem megáldva, anya most biztosan emleget, vagy éppen miattam csuklik, de fiúnak készültem, és sokszor éreztették velem, hogy nem szép dolog, ha egy nő sír, vagy elgyengül. Világéletemben ambiciózus férfiakkal voltam körülvéve, számomra a tesztoszteron nem idegen hormon, olyanokat láttam és tapasztaltam meg, melyektől a női társaim már világgá menekültek volna. Brodie és Finn mellett nem gyaloggalopp az élet, de meg tanultam kezelni őket, ahogyan a munkahelyemen a fennhéjázó, és „én mindent jobban tudok” dokikat. Rágalom lenne, ha nem adnék tiszteletet egy jóval felettem álló szaktekintélynek, de mindennek megvan a helye és az ideje. Az osztályunkon dolgozó vezetővel, Cilian-el jól kijövök, és becsülöm is azért, amit elért. Jócskán átlépte már a középkorúakat behatároló korosztályt is, de a mai napig úgy vágott az esze, mint a borotva. Kevés orvosok egyike volt azon tábornak, akik elismerték az alattuk dolgozók munkásságát, a vért és verítéket, melyet beáldoztak egy betegért. Szerettem ott lenni, a keze alá dolgozni, mert minket is emberszámba vett. Sosem beszélt velünk lekezelően, nem sürgetett, és nem is üvöltött. Kihalófélben lévő képviselet, és pontosan emiatt sírt az egyik szemem, mert tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba vonul. Rettegéssel töltött el, hogy elfogadjak egy újoncot, akinek fele annyi esze sincs, mint neki, vagy megtanuljon a nővérek szája íze szerint kommunikálni. A gépezet csak akkor működik olajozottan, ha mindenki azt érzi, hogy szükség van rá, és egyetlen fél sem lesz kevesebb attól, mert nem a Harvardon vagy Yale-en szerezte meg a diplomáját. New York egy nyüzsgő város, de itt is megannyi társadalmi réteg fordul meg. A legtöbben bevándorlók, kékvérű amerikai manapság olyan, mint a fehér holló. A biztosítás hiánya nélkül nem kezelhetőek, minden pénzbe kerül, sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek orvoshoz, még akkor sem, ha nagy a baj. Megértem, hogy ide születtem, és ennek a rendszernek a közepén állok, de mégis ott van az emberi oldalam, aki felszólal, aki sír, ha olyanokat lát, akiknek nem jár valami, ami szerintem igenis ingyenesen kellene, hogy működjön. A mai este pedig bennem sajnos nem ér véget ott, hogy letettem a lantot, és átvedlettem egy szép ruhát. A különbségek nem fognak eltűnni, ugyanúgy csak egy nővér leszek, akinek nem lehet szava, ha éppen egy Woodward, vagy Larson jár arra, mert ők mindent megtehetnek. A tehetséget sosem vitattam, de a beképzeltséget nehezen tűröm el, egyszer mindenkit utolér a sorsa, és akkor bármennyi jövedelmed, tudásod lehet, ugyanolyan leszel, mint a többi…akár gazdag vagy, akár szegény. Az alapozás nálam kezdődött, másoknál nehezebb lett volna, és amilyen szerencsés vagyok (már van lakásom, amit bérelhetek, és nem kell osztozkodnom rajta), úgy kezdődött el a felejtés is, és gyűjtöttem magamba a bátorságot. Nem féltem lehörpinteni a felém kínált alkoholtartalmú koktélokat, benne voltam minden ostobaságban (más körülmények között biztosan nem adtam volna engedélyt arra, hogy kifessenek, vagy rám tukmáljanak egy olyan ruhát, amitől menten elhánytam volna magamat, mert nem a ruha tette az embert). A tudatom erősödik, és a gyűlöletem is, de jobb lenne, ha ma este nem csapnék zajt, nem keverednék verekedésbe, és visszahúzódóan kezelném a szórakozást, nem hangot adva a nemtetszésemnek már amiatt is, hogy kinek a tiszteletére született meg a buli. Ryan mindig is szeretett a középpontban lenni, olyan patrónusokat keresni, akik jóval felette álltak a ranglétrán, barátságba bonyolódni egy fiatal lánnyal, akinek a bátyja egy kész legenda, igen Ryan megkörnyékezte Connie Larsont is, nekem volt szemem, mindig elkaptam azokat a pillanatokat, melyeket nem kellett volna. A hírnév ajtókat nyit meg, és kapcsolatokat nyújt át ezüsttálcán, ha tudod, hogy hova kell dugnod a nyelvedet. Ryan pedig tökéletes mintapéldánya volt a besúgó és a nyálgép keverékének, így nem csoda, ha annyira nem szívleltem, de legalább ő vette a poénokat, és nem sértődött meg, ha a lelkébe tiportam egy-egy csípősebb odaszólásommal. Mindenkinek megvoltak az indítékai, ahogyan nekünk is. A nővérek között sem rítt ki, hogy egyesek orvosfeleségként képzeljék el a jövőjüket. A pénz és a szex a mozgatórugója ennek a világnak, és szörnyen elítéltem a társadalmat is, hogy ezen az úton érvényesítették a hatalmukat. Lemon és Kara nem butuskák, de egyikük sem él igazán jól, természetes, hogy elkacérkodnak a gondolattal, hogy mi lenne, ha szemet vetne rájuk egy aneszteziológus, vagy éppen egy műtős. Bármilyen orvos lehet, mert tudjuk, hogy mennyit tanultak, és mennyit túlóráznak, hogy később már csak a kisujjukat kelljen mozdítani a betegek érdekében. Tehát a mai este tele volt vágyakkal, elfojtott igényekkel, miközben az én garatomon már több alkohol folyt le, mint kellett volna. A bulira már kellően spiccesen érkezem meg a duómmal, vagyis hárman vagyunk, szóval akkor annak triónak kell lennie? A belépésünk kellemes, a zene a fülem membránján ver éket, és már most érzem a lábamban a ritmust. Mindenhol egy ismerős arc, nekem meg ráfagyott a mosoly a kis gödröcskékkel. Az izmaim nem mozdulnak, a bódultság kellemesen andalít el, érzem, hogy már nem kell sokat innom ahhoz, hogy durván őszinte legyek, és imádkozom a fentiekhez, hogy ne botoljak bele azokba a bizonyos személyekbe, mert nem fogok jól járni. Ryan rám akaszkodik az érkezésünk pillanatától kezdve, és úgy kísérget, mintha a barátnője lennék, nincs olyan ember, akinek ne mondaná el, hogy itt vagyok. A trófeája valahol másfelé próbálhat szerencsét, ha megint nekem akarja a lompost betenni. A váratlan ütközés nem a legjobb momentumban érkezik meg, és vagyok annyira pofátlan, vagy ingatag, azt nem tudom eldönteni, de az illető hasfalára meredek. A kockák számolgatása nem okozna fejtörést egy sima matekóra keretein belül, de illetlen, ha van valakim, és ennyi ideig bámulom meg a másikat, de az örömöm nem tart sokáig, amint felismerem a kedvenc testrész tulajdonosát. Zavartan figyelem eleinte, és megpróbálom beazonosítani, holott az agyam felismerni, mert a memóriám jó. Ryan a sörponggal jön, és a verhetetlen tudásommal, azonban én magam sem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne, ellenben nem ártana egy kis levegő, és a nekem szánt pizza. Elutasítja, a boldogság első hulláma köszönt rám, és az idióta mosolyom, melytől nem tudok megválni. Ryan nem akaratoskodik, nekem meg inkább a tánc az erősségem a pong mellett, amikor rám vetülnek a kékjei és hozzám intézi a következő szavait. - Igen. – helyeselek, és a jelzők máris jönnek, mint a Playboy és társai, pedig tudom, hogy illetlen, de már jeleztem, hogy durván őszintére ittam magamat, és az sosem jó. – Úgy néz ki, mint egy modell, és nem úgy, mint egy orvos. Mindenkinek van beceneve, ezen nem kellene megsértődnie. – harapom be az alsó ajkamat, és megfordulok, mert valaki nekem jött, de csak a képzeletem játszik velem. – Csak nem felismert? – érdeklődöm a vállam felett visszakérdezve, de minden megváltozik, amint meglátom Jamie Woodwardot, és az új fiúnak címzett figyelmeztetést. A csípőmre támasztom a két karomat, és csendben hallgatom, hogy mivel rágalmaznak meg. A hírem megelőzött, de hogy még a nagy Jamie Woodward sem mer velem szembe menni, akkor igazán érdekes egy család ez a Larson-Woodward dinasztia. - Tessék? – fordítom a fülemet felé, de máris a vesémbe mar, és gúnynevet aggat rám, nem beszélve arról, hogy én csak becenévvel láttam el, azonkívül, hogy neki mentem az ebédlőben, de nem olyan célzattal, hogy felborítsam. A körülöttünk lévő társaság elhallgat, még a zene erejéből is visszavesznek. Ryan zavartan simít végig a tarkóján, és valami segítséget keres, hogy ne fajuljanak el a dolgok, de azt hiszem ezzel elkésett. - Arrogancia, az nem a maga műfaja Dr. Larson? – kérdezek vissza, és most érzem, hogy kezd nagyon melegem lenni a piától és a haragtól egyaránt. – Mi ketten még nem dolgoztunk együtt, de ha az én hírem rossz, akkor a magáé se nagyon jó. – döbbent csend fogad, de néhány kollégám azért füttyent egyet. – Dr. Woodward szép estét…hallottam ma ismételten mennyire kedvesen viselkedett a műtőben. A kérem és a köszönöm luxus a maguk családjában? – egyszer hol az emlegetett félre, majd a rokonára lesek. – Ha én arrogáns vagyok, maguk mindketten beképzelt ökrök. A nővérek, vagy a takarítók nem érdemlik meg, hogy normálisan kommunikáljanak velük? Én kérek elnézést, hogy a sütim fontosabb volt egy huszonnégy órás műszak után, mint a maga jóléte Dr. Larson. Megsértettem a hiúságát? Hízelegnie kellene inkább, hogy nővér létemre kedves jelzőkkel láttam el, de tévedtem, mert olyan, mint a kedves nagybátyja. Mikor ébrednek már fel, hogy jár egy kis tisztelet annak is, aki a szart kaparja Önök alól ki? Üdvözlöm a kórház valódi arcával, és sok boldogságot kívánok ahhoz, hogy ismét egy Larsonnal bővül a kórház személyzete. Én szégyellem, hogy nincs más, aki felszólalna a magukfajták ellen, mert igen…mi is emberek vagyunk, nem mindenki járt a Yale-re, sem a Harvardra, de tisztelettel végzi a munkáját, akár én, vagy más. Nekünk nem járna a tisztelet? – most érünk el oda, hogy már Ryan fog le és a derekamnál fogva tol kifelé, de még így is akadnak olyanok, akik mellettem állnak, és tapssal jutalmaznak. – Szép estét. – kiáltok még oda, de Ryan túlságosan erős, én meg szédülök.
Aranyszabály, csak férfiaknak: ha a nő kérdez, ne válaszolj. Bármit mondasz, ellened fordítja. Kizárt dolog, hogy eltaláld, mit akar hallani. Ugyanis ő sem tudja.
Nem akartam eljönni erre a bulira. idegenek az emberek, idegen a hely is. Nem azért jöttem ide, mert nem volt máshová lehetőségem. De a húgaim valamiért ezt a várost választották második otthonuknak, és én azért jöttem haza, hogy a közelükben legyek, mert az egyikük a gyakornoksággal küzd meg épp, a másikuk pedig azt sem tudom már milyen válságon megy keresztül, mert hiába beszélünk, nem mond semmit. Nem készült még fel rá, megértem, és ezt nem is lehet megbeszélni sem telefonon sem videóchaten keresztül, de főleg nem e-mailben. De ha már az unokabátyám erősködött, mégis itt vagyok, és igyekszem is azt a látszatot kelteni, hogy jól érzem magam. Hazudok. Nem érzem jól magam. Szó szerint és átvitt értelemben is. Hiába próbálok meg beszállni a beszélgetésbe, nem megy. Nem tudom ilyen gyorsan felvenni a fonalat, megbékélni a helyzettel. Nagy többségében hallgatok és mosolyogva, időnként nevetgélve hallgatom a sztorikat amiket mesélnek a kórházról, a benti dolgokról és az emlékekről. Fiatalon, tizen-huszon évesen még gyártjuk az emlékeket, harmincon túl már leginkább csak nosztalgiázunk rajtuk, mintha siratnánk a felhőtlen fiatal énünket. Pedig akkor is ezer gond gyötört mindenkit, kapcsolatok amit boldoggá tettek aztán terhessé váltak, kemény vizsgák, megmérettetések, családi gondok. Mindenki viseli a maga keresztjét, kivétel nélkül. Csak a nagyon ostoba emberek és azok, akiknek annyira tiszta a lelke, hogy semmit nem vesznek magukra, mindent az optimista oldaláról fognak fel. Látom Jamien, hogy nagyon igyekszik eltitkolni a valódi okát annak, hogy itt vagyunk. Taktikát váltott. Nem menekül már a társaság elől, hanem pont, hogy keresi, és ennek egyetlen oka az, hogy a viharos kapcsolata Tessával - akihez nem mellesleg egyetlen alkalommal sem volt szerencsém - nagyon megviselte. Ismerem Jamiet kölyök korom óta, de az utóbbi időben mintha húsz évet öregedett volna. Durva dolgokon ment keresztül, és sajnos eltávon is csak egyszer tudtam meglátogatni a kórházban, amikor a lövés érte. A szívem szakadt meg érte, és még ha telefonon próbáltam is tartani benne a lelket, tudom, hogy többet jelentett neki a közeli barátainak a támogatása, semmint az enyém. Szeretem őt, szeret ő is, tudom, mégsem vagyunk olyan bizalmas kapcsolatban, noha tudom jól, hogy számíthatok rá. Ez természetesen fordítva is igaz. Hogy én miért nem tudom elengedni magam? Semmi köze annak, hogy a háborút is megjártam. Sokkal inkább az, hogy itt senkit nem ismerek, és bár kedves embernek tartanak, a barátkozás sajnos nem megy egykönnyen. A seregben voltak barátaim. Kötelékeket alakítottunk ki, mert csak egymásra számíthattunk. De rajtam kívül csak a sérültek tértek vissza. Én eleget szolgáltam ahhoz, hogy visszatérhessek szégyenkezés nélkül és az indokaimat mindenki - vagy legalábbis majdnem mindenki- megértette. Fontosabb volt hazatérnem, hogy itt segítsek. A húgaimnak szüksége volt rám, mert éreztem, hogy nagy a baj. Egykor megígértem, hogy mindig vigyázni fogok rájuk és ezt az ígéretemet nem szeghettem meg. Az nem én vagyok. Ez a buli azonban nem igazán az én világom, és hálás vagyok a szervezőnek, hogy ezt megtette értem - nem tudom miért - , de ettől nem jelenti azt, hogy jól is érzem igazán magam. Még el sem kezdtem dolgozni, csupán a papírmunkán vagyok túl. Még találkoznom kell az osztályvezető főorvossal, aki állítólag majd végigvezet a körleten - vagyis a traumatológiai osztályon, pár napig biztos, hogy szükségem lesz segítségre is a tájékozódáshoz, hogy mit hol találok. Megismerkedem majd a főnővérekkel, a rezidensekkel, a gyakornokokkal, és persze a kollégáim mellett a műtős személyzettel, hiszen sok-sok időt fogunk együtt tölteni majd. Minden osztálynak megvan a maga team-je, ezt írja elő a protokoll, és mielőtt megismerkednénk, szeretnék velük személyesen találkozni. Mindenkinek van heppje, nekem is, nekik is és erről időben szeretnék tájékozódni. De erre még várnom kell míg tudok egyeztetni egy alkalmas időpontot a főorvossal, vagy akár a sebészeti osztály vezetőjével. A gondolataimat ez foglalja le, és persze az, ami a nagyobbik húgom körül zajlik. Nem értem mi történik vele, nem értem mi történt, ahogy azt sem, miért titkolózik előttem. Sosem csinált azelőtt ilyet, és nem tetszik. Frusztrál, és frusztrált állapotomban nem igazán mondható el, hogy tökéletesen ura vagyok a helyzetnek. A lakás egybenyitott terei, a nagy nappali, amiben eltolták a helyükről a bútorokat, hogy lehessen táncolni, a hálórészt elválasztó falon a hófehér kandalló a márvány párkánnyal és a fekete díszkővel nagyon tetszik. Jelenleg a húgomnál vagyok elszállásolva, de egy ehhez hasonló lakást simán el tudnék képzelni magamnak. Mégis, ami a legjobban vonz, az a terasz. Nem számít, hová láthatok el, mert ez az épület magasabb, mint a környékbeliek, és van egy cseppnyi panorámája, ezt már az utcáról is felfedeztem. A sivatag és a sátorban alvás után üdítő egy kis magaslati levegő és a kilátás, a fények. Na és persze az, hogy egy kicsit halkabb legyen a zenebona körülöttem, tompábbak a fények, kevesebb az ember. Fel is állok, hogy egy kicsit kimenjek a teraszra, miután meglátogattam a mosdót, ám valaki nekem ütközik. A hölgyemény közelebbi ismeretséget köt a hasfalammal, és ezzel még nem is lenne problémám. Ryan kedves akar lenni, tudom jól, de mit tegyek? Nem szeretem a sörpongot, azt már az egyetemen sem annyira bírtam. A meglepetés azonban akkor ér igazán, mikor a hölgyemény nem is kicsit spiccesen selyemfiúnak meg playboynak nevez. Nem igazán szeretem, ha a külsőm alapján ítélnek meg, bár tudom, hogy mielőtt bárkit megismernénk, ezek az első benyomások. Mégis, valahol sérti a büszkeségemet, és kifejezetten sértőnek tartom. A selyemfiúk azok, akiket idősebb, nagyon gazdag hölgyek eltartanak szexért és azért, hogy elmondhassák, hogy fiatalabb, eszméletlenül szexi pasijuk van. A playboy srácok pedig csak a külsőjükkel vannak elfoglalva és azzal, hogy mindazzal amit az edzőteremben összehoznak és a természet adott a számukra milyen hatást keltenek a fesztiválokon és a szórakozóhelyeken, és úgy röpülnek virágról-virágra, akár a virágport hordozó döngicsélő méhecskék, azzal a különbséggel, hogy ők nem segítik a világot, hanem rombolják. Egyik sem vagyok és nem sok minden van amit nem viselek el, de a rosszindulat és a gúnyolódás kifejezetten ellenségessé tud tenni. Pedig alapvetően békés, nyugodt ember vagyok, tele szeretettel és segíteni akarással. Elsőre fel sem ismerem a hölgyet, csak akkor, amikor véletlenül megfordul. Nem szeretem a kihívó öltözködést, noha tudom, hogy ez a világ része, nem tehetek ellene semmit, de ettől függetlenül a tekintetem illetlenül siklik végig rajta, amikor épp nem figyel. A félhomály ugyan keveset enged ténylegesen láttatni belőle, de amit látok, az épp elég. Amúgy formás a hölgy, hosszú combok, formás hátsó - ezt már akkor is észrevettem, amikor az asztal alatt volt négykézláb a kantinban, ez alapján sikerül is azonosítani -, és a szoknya felett lapos has, kellően ingerlő csípő és a keblek sem épp elhanyagolhatóak. Pont tökéletesek, ha lehet ezt egyetlen futó pillantásból elmondani. Mégis, nem tudom visszafogni magam, Jamie hiába figyelmeztet, márpedig az unokabátyám már van azon a szinten, hogy gyakorlatilag akármit megtehetne, mert a kórháznak annyi bevételt hoz a neve és az, amit alkotni képes, hogy minden kórház úgy kapálózik érte, mint ahogy a legjobb énekesekért versengenek a kiadók és a managerek, vagy az A-listás színészekért a producerek. Nem is hagyom szó nélkül amit mondott. - Azért egy tréfás vagy kedves becenév igen messze áll attól, hogy gyakorlatilag kitartott prostituáltnak, vagy holmi bulihuligánnak nevezzen, már ne haragudjon - zárom le ezt a témát, és nem áll szándékomban a következő szavaimmal megsérteni, de úgy érzem ezután az indítás után nem érdekel a figyelmeztetés, muszáj, hogy én is oda pirítsak. Nem véresen komolyan, csak amúgy játszadozva, mert lássuk be őszintén, véleményem szerint ha nem lenne ennyire ittas, lehet, hogy jót nevetne az egészen. Nem áll szándékomban ráaggatni ezt a nevet, épp csak ezzel jelezném felé, hogy felismertem. Ám én sem vagyok tökéletes. Olykor hibát vétek, és sajnos későn veszem észre, hogy túl messzire mentem. Mikor kimondtam az utolsó szót, csak akkor fogom fel mit is mondtam. Már készülnék arra, hogy elnézést kérjek tőle, de egyetlen perc sem kell, hogy esélyem se legyen. A nőből első pillanatban árad a düh. Nem tudom mire számított tőlem, de feltételezem nem erre. - Nem szoktam eddig rá - rázom meg a fejem, és megint a tyúkszememre lép ezzel az indítással - Mellesleg nem igazán értem, hogy lehet bármilyen vélemény is rólam, mikor pontosan kettő napja érkeztem és összesen ez idő alatt nem töltöttem többet a kórházban öt óránál, ebből kettő a hr-en történt, de ön nyilván tájékozottabb ez ügyben - konstatálom meglehetősen értetlenül, és bevallom szomorúan érint, ha máris leírnak, pedig még egy beteget sem láttam el az osztályon. Jól végzem a munkámat, és nem mondom, hogy nincs mit tanulnom, hiszen a háborús övezetben sok esetben egészen el kellett térnünk a protokolltól, de ettől még nem ajándékba kaptam a szakvizsgámat és eddig meg voltak elégedve velem. Meglepetten tágulnak ki a szemeim, ahogy felhúzom a szemöldökömet, amikor az unokabátyámhoz intézi a szavait. Kitekintek a tömegre, amikor füttyögni kezdenek elismerően, és nem tudom mire vélni a dolgot. Odaát nálunk maximálisan az volt a lényeg, hogy támogassuk egymást. Bevezettük azt a szokást, hogy ha valamelyikünk durvává vált, vagy kötekedővé, elkezdtük sorolni a pozitív tulajdonságait. Amikor csak lehetőségünk adódott, beszélgettünk vele, és támogattuk abban, hogy túljusson a mélyponton, mert ott, abban a környezetben mindennél fontosabb volt, hogy a lelkünk egészséges maradjon amennyire csak lehetséges. Itt nem tudom mi a helyzet, de úgy tűnik megoszlanak az emberek. Néhányan mérgesnek tűnnek, egyesek csalódottnak, mások csak legyintenek, mintha azt mondanák, csak egy újabb eset amikor a hírhedt nővér kiakad. Nem tudom, nekem is csak pár mondat jutott a fülembe míg a liftben mentem, vagy beszéltem pár emberrel, akik kollégák lesznek majd itt-ott. Ha szóba került az intenzív, egyöntetűen figyelmeztettek, hogy Phoebe nővér nagyon okos, jól végzi a munkáját, de nem sok tisztelet szorult belé az orvosok felé. Sok esetben szúrták már le emiatt, de a helyzet nem sokat javult. A kevély büszkeségem azonban ahogy rám zúdítja azt a szidalom-áradatot, amit magában tartott eddig, úgy illan el, mintha ott sem lett volna. Szinte leforrázva érzem magam. Úgy aláz meg, hogy jószerével öt mondatot nem váltottunk egymással. A családunk említésére még a szám is eltátom, hogy mit enged meg magának. Egyből eszembe jut Jamie, és csak az, amin keresztül ment. Peter, aki épp most is egy igen zseniális találmányon dolgozik. És persze a felmenőink, akik közül nem egy bizonyította rátermettségét az egészségügyben, sokuk díjakat zsebelt be és mindegyikük az életét áldozta arra, hogy más embereknek segítsenek életben maradni vagy csak jobban lenni. De ha csak a húgaimat nézem, ők ugyanígy erre szánták az életüket. A kisebbik követni akarja a családi hagyományt, de a nagyobbik is kiveszi a részét, napról-napra halálos mikrobiológiai és virológiai fejlesztéseket kutat, a rák ellenszerét például, ha csak ezt az egyet emelem ki a sok másik közül. Durván túlmegy a határon, és ezt csak tetézi azzal, hogy közben úgy beszél és üvöltözik, mintha a hátsójából rángatott volna elő. A kezem döbbentemben leeresztem, és bár sosem ütnék meg nőt, ennél jóval tiszteletteljesebb vagyok, és nem is erre neveltek, de egy falról most simán leverném a vakolatot csalódott dühömben. Oldalra pillantok Jamiere, aki mellettem áll, és egy egységként állunk ki a családunkért. Mégsem szólal meg egyikünk sem. Védekezőn rakom Jamie mellkasára a kezem, aki ugyan szintén nem az a fajta, aki bántalmazna egy nőt, de úgy érzem, most szíve szerint kivezetné a harcias amazont a friss levegőre, hogy észhez térjen, és elmagyarázzon neki néhány dolgot. - Jamie, ne - mondom kimérten, és teszem ezt azért is, hogy ittas állapotban nehogy kirohanjon erről a buliról és autóba üljön, mert bizony az unokabátyám rendes ember, de rég találkoztam vele, nem tudom mit lenne képes most dühében megtenni. Márpedig nem szeretném eltemetni, annak ellenére sem, hogy a nővér szerint arra sem érdemes, hogy pazarolja az oxigént a Földön. A nővér pedig csak mondja és mondja, és egyre jobban dagad ki az ér a nyakamon a feszültségtől, a pulzusom az egeket veri. Nagyon régen nem aláztak meg ennyire és nagyon de nagyon úgy érzem, hogy nem érdemeltem ezt ki semmivel a világon. Ryanra nézek segítségkérően, mert úgy érzem, hogy ha ő nem tesz valamit, akkor én fogok és az nem lesz sem kellemes, sem szép. Veszi a lapot és bólint, és a kisebb tömegre nézek, mert egyesek tapssal jutalmazzák a nővér kirohanását. - Önnek is szép estét, Culter nővér - zárom le a beszélgetést ennyivel és nem jutok szóhoz. Jamie azonban megfogja az alkaromat két kézzel és lelöki a mellkasáról. Felé fordulok, és szembe találom magam a legharagosabb zöld tekintettel amit csak látni bírok tőle. Rég nem nézett így rám, kicsit meg is ijeszt, de nem moccanok addig, míg el nem vonszol maga után egy hátsó részlegre, ahol senki nincs hallótávolságon belül. - Hogy a picsába nem voltál képes visszaszólni ennek a picsának? - kérdezi odafigyelve arra, hogy tényleg ne hallja más, pedig figyelő szempárok sokasága néz bennünket. Széttárom a karom és türelmetlenül sóhajtok. - Pfúúú, JD, mégis mi a francot csinálhattam volna? Üssem meg? Nem látod, hogy részeg? - kérdezem, de ő továbbra is haragosan mered rám. - Ki a faszomat érdekel? Részeg, nem részeg, engem nem érdekel, de a családomat meg a munkásságomat kurvára ne vegye a szájára, mert ezt senkitől nem tűröm el. Neked sem szabadna. Ki kellett volna állnod értünk, magadért bazd meg! - mutat a mellaksomra, és hátat fordít nekem. Kihasználom az alkalmat, hogy ellenőrizzem, hol van Cutler, de látótávolságban sincs. Remélem kiviszik vizet inni, vagy enni valamit, vagy egyszerűen hazaviszik, mert ezt így nem folytathatja tovább, mert lehet, hogy nem csak nekem esik, hanem másnak is, és az nem biztos, hogy ilyen jól végződik. Jamie visszafordul és idegesen túr a hajába. - Ezt nem. Cal, és sokat bírok elviselni nyomás terén, de azt, amit most megengedett magának...na nem. Ki fogom rúgatni a picsába. Elegem van abból, hogy állandóan fegyelmezni kell, felülbírál, a hátunk mögött szítja a feszültséget. A kórháznak van egy hierarchiája, és leszarom, hogy ki hol van. Mindenkivel tisztelettel igyekszem bánni, de ne higgye, hogy bármit megengedhet magának. - Nem, ezt ne csinált. Kérlek! Nem mondom, hogy a dühöd nem jogos - csitítom és kérlelőn pillantok a szemébe, pedig bennem is tombol a düh - De ott voltam ma Jamie a műtőnél. Tudom, hogy vérprofi vagy, zseniális sebész, orvos, diagnoszta. De lásd be őszintén, hogy hiába, mert a hibának a legkisebbjét sem bírod elviselni és azonnal robbansz, Hirtelen vagy és azonnal revansot veszel, pedig nagy többségében olyan emberek hibáznak melletted, akik sosem szoktak. Arra sosem gondoltál, hogy a hibákat amiket a team vét maga a tény generálja, hogy veled dolgoznak? Nem az, hogy félnek tőled, de...hogy izgultál az első műtétednél? Mennyire voltál ideges, amikor egy nagy példaképeddel végezhettél el egy beavatkozást? Most te vagy a nagyágyú, te vagy, aki miatt izgulnak. - próbálok rá hatni és finoman rá is mosolygok - Értsd meg, ezt a helyzetet sortűzzel nem lehet megoldani. Gondolj bele, ha egy buli közbeni beszólásért, mikor a nővér részeg volt kirúgatod, az hogy hat majd a közhangulatra a kórházban. Ezt akarod? Hogy sorban mondjanak fel a nővérek, a gyakornokok, kérjék át magukat másik kórházakba a rezidensek? Tudod jól, hogy hiába vagyok szuper kórház, messze vagyunk azért a tökéletestől. Ezen nem segít, ha szítod az ellenségeskedést az orvosok és a nővérek között. Jamie lassan csitulni látszik és fújtat párat. Látom, hogy jár az agya, aztán idegesen túr a hajába. Fintorog, és ez jó jel nála, azt jelenti, alaposan megrágta a dolgot tizedmásodperc alatt, és igazat adott nekem. Aztán a vállamra rakja a kezét és felém mutat a mutató ujjával, mélyen a szemembe néz. - Kapd be, te köcsög - mondja egyszerűen és újabbat fújtat - Szerencséje a nőnek, de tényleg a szerencséje, hogy ma itt voltál. Ha ezt közvetlenül nekem címezte volna, biztos, hogy nemhogy a városban, de az egész világon többet nem kapott volna munkát. De ha már ennyire pártfogásodba vetted, akkor kezdjél is vele valamit, baszkikám. Egy hónapot adok rá, hogy javítson a hozzáállásán. Leszarom ezt hogy éred el. De ha úgy látom, hogy újra csak szítja a feszkót és alánk vág, vagy olyat enged meg magának, mint amit itt, nem érdekel az sem, ha meg kell vennem az egész kurva kórházat, de úgy kirúgatom, vagy kirúgom, ha szükséges, hogy a lába nem éri a földet. Jamie ott hagy magamra, és hosszasan nézek utána. Visszamegy oda, ahol volt és leül, de látom rajta, hogy még mindig fortyog. Nem szól a többiekhez, akik elcsendesedve beszélgetnek, pedig a buli ugyanúgy folytatódik, mintha semmi nem történt volna. Én a mosdó felé veszem az irányt, és miután végzek kimegyek a konyhába, miután megtalálom. Itt vannak az üdítők, a rágcsálni valók. A mosogatóban hegyekben áll a szennyes edény, és hogy lenyugodjak egy kicsit, gyorsan elmosogatok. Eltelik ezzel a tevékenységgel talán egy óra is, közben ki-be járnak az emberek, de én nem szólok senkihez. Ha kérdezik mit csinálok, ugyanazt válaszolom minden alkalommal. - Sok volt a mosatlan, gondoltam segítek. Szeretek mosogatni - ez pedig mindig elég, nem faggatnak tovább egyszer sem. Végül megtörlöm a kezem, veszek egy maréknyi csipszet, és úgy döntök, a táncikáló tömegen átvágva, megannyi szempártól kísérve a teraszra megyek egy kis csendért és levegőért. Kilépve megcsap a hűvös esti levegő, de kifejezetten jól esik most. Amikor becsukom az ajtót, akkor veszem észre a sarokban üldögélő lányt és az előtte álló férfit. - Ryan - mondom meglepetten, bár azt nem látom ki van előtte egy széken ücsörögve - Elnézést, megzavartam valamit? Vissza is mehetek - intek a pohárral magam mögé, de Ryan sietősen megfordul. - Nem, dehogy. De nekem vissza kéne mennem, hogy megnézzem minden rendben van-e odabent. Rád bízhatom? Vigyáznál rá? - kérdezi hüvelykujjával a háta mögé bökve. Én bólintok. - Öhm...persze, menj csak - mondom, miután Ryan magunkra hagy. Elég sötét van, ezért nem látom jól, ki van a széken, de intek és egy bátortalan mosolyt engedek meg a hölgy felé akiből csak a lábait látom, bár azt elég hosszan, ha lehet így fogalmazni. - Jó estét! Caleb vagyok. Kér egy kis gyümölcslevet? Multivitaminos, de nem rossz - mutatom felé a poharamat, aztán inkább kitekintek a városra. A fények csodásak, már ha ezt Brooklynról el lehet mondani. Nem tudom mit mondhatnék, ezért gyorsan teszem még hozzá - Szép a kilátás innen. Tudja...onnan ahonnan jöttem, semmi ilyesmi nem volt. Nem láttunk mást csak a pusztaságot meg sziklákat. Az egyetlen ilyen szempontból ami hiányzik az a csillagos ég. Ott valami elképesztő volt. Az egész tejútrendszer a fejünk felett pompázott, milliónyi és milliónyi csillaggal, galaxissal. Éjszakákon át feküdtem kint amikor a sátorban nem lehetett megmaradni, és csak bámultam az eget - nézek fel automatikusan, bár csalódás az itteni égbolt, mert szó szerint egyetlen csillagot sem látok épp. Hirtelen ötlettől vezérelve lerakom a korlátra az innivalót, hacsak el nem kérte, mert akkor persze odanyújtom neki, és a képek közül gyorsan kikeresek egy jól sikerültet. Felé mutatom, bár fogalmam sincs, érdekli-e egyáltalán. - Ha érdekli...hát, ezt láttuk. Annyira nem éles kép és nem is adja vissza egészen jól, de telefonnal csak ennyit tudtam kihozni belőle. Azért a tejút elég jól kivehető - tartom felé oda, ahol az arcát sejtem és közelebb lépek, aztán pár másodperc után elhúzom a telefont. Még egy utolsó pillantás az emlékek örvényébe, és a szívem sajdulva kondul meg az ott maradt barátok gondolatára. Vajon nem csak elmenekültem onnan? Kaptam az alkalmon, hogy otthagyjam őket? Sokszor gyötör a bűntudat amiért eljöttem, pedig tudom, hogy ezt kellett tennem, és itt is sokat tehetek értük. Vannak terveim, bár még nem egészen kristálytiszták.
Kezdőlap
