Egyik kezemben esernyővel, a másikban egy ajándékzacskóval trappoltam végig Brooklyn utcáin. A pocsolyákat minden nemtörődésem ellenére is kerülgettem, próbálva óvni a világos színű cipőmet, amit néhány hete valami leárazáson vettem. Rossz kedvem volt, az időjárás pedig mintha szolidaritásból harmonizált volna borús gondolataimmal: Cole-lal való legutóbbi veszekedésünk óta esett az eső, hol cseperkélt, de inkább szakadt. Ahogy a vőlegényem sem, úgy a nap sem volt hajlandó rám mosolyogni egy percre sem.
Lotte-hoz tartottam, hogy ha nem is sokáig, de legalább egy ideig menekülhessek az otthon fojtogatásából. Cole-nak hagytam egy cetlit a hűtő ajtón, miszerint nem leszek otthon mikor hazaér a munkából, mert egy barátnőmnél alszom: a probléma csak az volt, hogy Lotte sem tudott még arról, hogy az „egy barátnőm” alatt őt értettem… De ezért volt az ajándékzacskó nálam, benne a két üveg borral, amivel kiengesztelni kívántam a lehetséges kellemetlenségekért. Egy üveget ajándékba, egy üveget pedig estére szántam, míg valami csöpögős filmet nézünk, én pedig borgőzösen kisírom a bánatom az élet kegyetlenségeiről.
Úgy éreztem, hogy most éppenséggel megérdemlem ezt a csajos délutánt. Ennek ellenkezőjéről pedig senki, semmi pénzért nem győzhetett volna meg.
Magabiztosan nyomom a csengőt, várva a választ. Lotte tudta, hogy jövök, de még így is megfordul a fejemben a gondolat, miszerint nincs felkészülve rám. Régóta ismertük már egymást, de ennek az ismertségnek nagy hányadában ő utált, én pedig a létezéséről sem igen tudtam, mert sajnos nem egy közegben mozogtunk. Furcsa, de örömteli volt hogy most, minden ellenére egymásra tudtunk találni; Az meg még boldogabb volt, hogy végre volt valaki az életemben, aki nem csak papagájhangon ismételte el azt, amit mondtam, vagy követett árnyékként, hátha esik neki valami apám vagyonából.
Lehet, hogy régen nem lehettünk jó barátok, de reméltem, hogy ez most már megváltozhat. Más ember lettem azóta, más prioritásokkal, más gondolatokkal és legfőképp bánatokkal.
- Szia Lotte! – mosolyodok el szélesen, mikor újdonsült barátosném rövid időn belül ajtót nyit nekem és beinvitál szerény hajlékába.
- Ezt neked hoztam, az egyiket mert mindig király házigazda vagy, a másikat meg estére, csak hogy ne száradjon ki a torkunk – nyújtom felé a zacskót, mikor az ajtó becsukódik hátam mögött. – Van benne egy kis karperec is, de szólj ha nem tetszik a zöld szín, csak gondoltam illene a szemedhez meg minden…
- Fodrásznál voltál? Olyan jó most a hajad – jegyzem meg, miközben a kibújok a cipőmből és a konyhája felé kezdek lépegetni – Kiszolgálhatom magam egy pohár vízzel? – kérdezem, vállam felett tekintve vissza rá. Rossz szokásom volt, hogy néha már túl kényelmesen voltam képes érezni magam mások otthonában - mostanában pedig ezen tulajdonságom akkor jött főleg elő, ha rossz kedvemért kompenzálni próbáltam a túlzott közvetlenséggel.
Szép lassan, fokozatosan akartam ráengedni Lotte-ra bánatom, nem egyből az ajtaján belépve: próbáltam alázatot tanulni és nem visszaélni az emberek jóindulatával, az tűnt pedig a következő logikus lépésnek, hogy hogyha már vendégül látnak, akkor kérdezek is a barátnőmtől, nem csak csacsogok megállás nélkül.
- Akartalak kérdezni… - veszek magamhoz egy poharat a mosogató mellől, ha a kérdésemre igent kaptam válaszul - …tudnál nekem egyik nap jósolni? Bemegyek hozzá, meg fizetek érte, minden ahogy annak módja, de lenne néhány kérdés amire már csak az univerzum tudhatja a választ.
Nem voltam otthon a spirituális dolgokban, de tudtam, hogy hogyha lett volna rá időm, akkor képes lettem volna értelmetlenül sok időt beleinvesztálni, mint minden egyes hobbinak csúfolt időpazarlásomba. Most pedig, hogy már majdnem kilátástalannak láttam a helyzetem, a párkapcsolatom problémáira pedig nem találtam megoldásokat, még a kavicsoktól is kértem volna választ, ha az lehetséges lett volna.

– Ha tetszett a videó, kérlek, nyomd meg a tetszik gombot és nyugodtan fejezd ki a véleményed a kommentszekcióban, illetve ne felejts el feliratkozni a csatornámra, ha nem szeretnél lemaradni az új tartalmakról. Sziasztok! – integettem bele a kamerába egy visszafogott mosollyal az arcomon, majd a kezem ügyébe kerülő konyharuhába törölve a kezemet léptem oda az állványhoz, hogy kikapcsoljam a gépet.
Miután behajtottam a képernyőlapot, hátradöntött és lehunyt szemekkel hagytam magamnak egy szusszanásnyi időt, mielőtt felmértem volna a konyhapulton és az étkezőasztalon uralkodó káoszt, a mosogatóról nem is beszélve.
Kiszakadt belőlem egy fáradt sóhaj a látványra, azonban erőt véve saját magamon nyújtóztam egyet végül, hogy nekilássak a rumli eltakarításának. Kivételesen azon szerencsés napok egyikét élveztem, mikor egyedül voltam itthon a lakásban, így egyikük sem sétált bele véletlenül a képbe – ám amennyire a sors kegyeltjének tűntem ezzel a potya délutánnal és estével, legalább annyit szerencsétlenkedtem a muffinok díszítésével. Persze, rá lehetett volna fogni, hogy csúnya süti, belül viszont annál finomabb, ám a „tökéletes muffin” cím imázsába aligha fért bele az a koktélcseresznye, ami úgy szánkázott le a csokoládés krém oldalán, mint profi síelő a fekete jelzésű pályán.

Csajkovszkij Virágkeringőjét dúdolva helyeztem a süteményestálat az asztal közepére és fedtem le egy üvegburával, hogy még véletlenül se száradjon ki a tésztája, és pusztán ezután láttam neki a módszeres terrorelhárításnak a konyha többi részén.
A mosogatást követően éppen a pultot töröltem tisztára, mikor az előszobából beszűrődött a csengő hangja; összeráncolt szemöldökökkel meredtem a hang irányába megmeredve a pillanatnyi mozdulat közepette. Tudtommal mindketten vittek kulcsot, mégis ki az ördög lehet az ilyenkor?
Ösztönös mozdulattal nyúltam a nyújtófa irányába, hogy végül azzal induljak meg a bejárati ajtó irányába – valahol imádkoztam magamban, hogy csak a szomszéd legyen, aki azért csengetett át, mert elfogyott a cukra, ám egy hátsó hang, amely kínosan emlékeztett a nagyanyáméra, sorra dobálta be a további ötleteket. Lehet, hogy egy házaló. Vagy egy hittérítő. Vagy egy házaló hittérítő.
Magam mögé tartva a sodrófát tartó kezemet néztem ki a kukucskálón keresztül; Roe-t megpillantva egy nagy sóhajjal fordítottam el a kulcsot a zárban és a nyújtófát tartó kezemet leeresztve, egy megkönnyebbült arckifejezéssel tártam ki előtte az ajtót.
– Szia – köszöntem a levegőt kifújva. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet. – A frászt hoztad rám. Azt hiszem, kezd rám ragadni a nagyanyám paranoiája, ő nyit mindig úgy ajtót, hogy legalább egy ütő-vágó eszköz a keze ügyében van – lóbáltam meg az említett tárgyat a kezemben. – Gyere csak be nyugodtan, ne álldogálj odakint – álltam félre, hogy kényelmesen beléphessen, ám még mielőtt becsuktam volna magunk mögött az ajtót, biztos, ami bizonytalan elven kidugtam a fejem, szétnézve a folyosón.

Tiszta a levegő.

A csukott ajtónak támaszkodva fordítottam a fejem Roe irányába. Tagadhatatlanul meglepett az érkezése, ám igyekeztem minél hamarabb túllendülni a kezdeti megdöbbenésen. – Ó, nahát, köszönöm, nagyon figyelmes vagy, igazán nem kellett volna – mosolyodtam el az ajándéktáskát átvéve, miután a hónom alá vettem a sodrófát, és egy pillanatra belekukkantottam. – Á, tudod, hogy imádok mindenféle színt és a karkötőidet is, szóval ezesetben olyan nincs, hogy melléfogás – jelentettem ki nyugtatóan a bizonytalanságot tükröző szavaira.
Noha cukrászként munka közben a huszonegyedik születésnapomra kapott nyakláncomon kívül nem viseltem ékszert, ettől függetlenül szerettem hordani karkötőket és gyűrűket, az ékszeresdobozom teli volt mindenféle bizsuval.
A dicséret hallatán néhány másodpercre megakadtam, és valószínűleg, ha nem lett volna tele mindkét kezem, reflexből a hajamhoz is kaptam volna. Azonban, mint néhány alkalommal, most is emlékeztettem magamat, hogy Monroe Randall másabb ember lett a középiskola óta.
– Ugyan – nevettem fel halkan. – Legközelebb szerintem nyugdíjas koromban jutok el odáig, de azért köszönöm. Tetszik a cipőd. Új? Még nem láttam rajtad – jegyeztem meg, ahogy figyelemmel kísértem a mozdulatait. – Persze, csak nyugodtan. Ne haragudj a konyhában uralkodó kupiért, még nem fejeztem be a rendrakást a videóanyagforgatás után – kezdtem mentegetőzni, amint átértünk az említett helyiségbe.
Az asztalt megkerülve letettem a zacskót és a sodrófát a pultra, majd a tasakba nyúlva kivettem mindkét palack bort, és a hűtőhöz lépve beraktam mindkettőt fektetett helyzetbe. – Csináltam délután muffint, nyugodtan vegyél belőle, ha szeretnél. Gluténmentes és cukorpótló van benne, de remélem, nem mérgező – sandítottam Roe-ra viccelődve, miközben elforgattam az üvegeket, hogy a címkéjük legyen felül, végül belöktem a hűtőajtót.

Mindenesetre, a válaszától függetlenül elővettem két kistányért az egyik szekrényből, majd az asztalra rakva azokat nekitámaszkodtam az egyik kézre eső széknek. – Persze, nagyon szívesen – bólintottam szinte azonnal a kérésére. – És ne viccelj, nehogy fizess nekem! Barátoknak bármikor, ingyen. Szépen is lennénk, ha nekiállnék a barátaimon nyerészkedni – forgattam meg a szemeimet, a szavaim azonban közel sem szemrehányóak, inkább ironikusak voltak. – Bejönnöd sem muszáj, megbeszélhetünk bármikorra egy időpontot. Vagy akár most is elővehetem a paklit, ha szeretnéd – vontam vállat egyszerűen, de küldtem felé egy biztató mosolyt, jelezve, hogy valóban komolyan gondoltam az ajánlatomat.
Habár a legkevésbé sem ugyanabban a csónakban eveztünk, ami a problémáink mibenlétét illette, egyvalami mégiscsak közös volt minden emberben: valahol mindenkit aggasztott a bizonytalan kimenet, főleg, ha az élet számos területe egyszerre kezdett füstölni. – Ha gondolod, áttelepülhetünk a nappaliba. Egyik lakótársam sincs itthon, és valószínűleg egyikük sem ér haza éjfél előtt, szóval miénk a terep.
Mielőtt követtem volna Monroe-t, még magamhoz vettem tányér(oka)t és a muffinokat, és azokkal együtt érkeztem meg. – Mi a helyzet Lufival? … és Cole-lal? Vagy ez utóbbi esetében gyorsan forduljak még vissza a borért? – tettem hozzá némi szünetet követően, sejtve, hogy míg Lufi egy édes, aranyos, és talán kicsit duci corgi volt, addig Roe vőlegényére eme hármas közül aligha volt valamelyik jellemző. Legalábbis Roe elmesélései szerint.
Csupán azután huppantam le Monroe mellé a kanapéra, hogy levettem a kötényemet (és esetlegesen visszafordultam a borért és ezzel egyetemben két pohárért) és az oldalt elhelyezkedő fotelre dobtam, majd féloldalasan helyezkedve féltörökülésben meredtem rá a barátnőmre, üzenve a tekintetemmel, hogy minden egyes részletet érdeklődően vártam.

936 szó ||    

Talán mégsem változtam annyit, mint ahogy azt szerettem volna magammal elhitetni. Pontosan ugyanúgy menekültem még most is a problémáim elől, mint régebben. Nem arról volt szó, hogy féltem volna szembe nézni velük vagy beszélni róluk, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy hogyha kimondom a szavakat akkor azok hirtelen valósággá fognak válni. Ha pedig valósággá válnak akkor még jobban fájtak volna, mint eddig, nem?
Mély levegő, térj magadhoz, nem gondolkozol tisztán – mondaná Cole ha épp előtte próbálnék meg beszélni erről… Túlságosan is tele volt a fejem ahhoz, hogy egyedül legyek és hallgassak, vagy félő volt, hogy akkor egyszerűen csak az őrületbe kergetnek a gondolataim. Nem volt normális érzés ez, mégis sokszor éreztem magam így, elveszve a saját problémáim tengerében. Sokáig tartott elérnem azt a pontot, ahol ezt képes is voltam önmagamnak belátni; Ha pedig Cole nem volt hajlandó beszélni velem felnőtt módjára, akkor mással kellett megbeszélnem mindent. Elé pedig csak felvázolni azt, amit magamban már felfestettem a falra.

Nos… A ventelésem áldozata lett szegény Lotte, mert tudtam, hogy amilyen bájos lány volt majd biztosan meghallgatja minden gondolatom. Nem akartam rácsimpaszkodni, mint valami számító hárpia barátnő, de egyszerűen úgy hozta az élet, hogy a baráti köröm többi tagjával már egyszerűen kínos lett volna Coleról beszélni, megint. Mindenki mással már ezer meg ezer kört futottunk arról, hogy mit kéne tennem, mit kéne neki mondanom, Lotte pedig még sajnos terítéken volt, mint utolsó mentsávram; Ráadásul, hogy ne csak a saját bajomról beszéljek vele, az is kifejezetten érdekelt, hogy mi van ő vele és Chaddel, meg mindenki más középiskolai társunkkal akikkel ő megtartotta a kapcsolatot. Szerettem volna egy picit csak kikapcsolódni is, hogy egy nehéz hét és valószínűleg téma után olyanról is tudjak beszélni, aminek semmi köze nem volt a rosszul működő párkapcsolatomhoz. Lotte, Chad, Perci mindhárman egy olyan időre emlékeztettek, mikor egyszerre volt több és kevesebb baj is a világban. Szívesen mentem volna vissza mostani fejemmel azokba az időkbe és csináltam volna mindent máshogy, hogy ne oda jussak, ahol most álltam.

- Fodrászhoz? – kérdezem halványan mosolyogva, a vízzel teli poharat forgatva az ujjaim közt. – Azért néha fordítsd is időt magadra, esküszöm, hogy csodákat tesz egy kis self-care! Majd egyszer elmehetnénk valami wellness hétvégére, csak mi így, csajok.
Self-care címszóval fogyott az elmúlt időszakban az átlagosnál is gyorsabban a fürdősó nálunk, vettem három különböző hajápoló szert, tizenkét körömlakkot és hozzá glittert… szóval ha már belül nem lehettem toppon, akkor a külsőmnek sugároznia kellett azt a magabiztosságot, amit lélekben akartam megtalálni.
Csak akkor vettem észre a kupit amikor arra felhívta a figyelmem, mert én is hasonló rendetlenség közepén tengettem a napjaim - sokszor inkább még nagyobban, főleg mikor lakás összes asztalán és sík felületén száradt vagy egy lap, vagy ruha vagy vászon. Lotte „kupija” az én szememnek csak járulékos veszteségnek tűnt ami egy kisméretű lakással járt, zavarni pedig akkor sem tudott volna zavarni ha egyébként rendmániás lettem volna… elvégre nem jelentettem be illő mód érkezésem. Szegénynek esélyt sem adtam arra, hogy egyáltalán rendbe szedje a sorait, de legalább hoztam bort, ami legalább az én fejembe javított váratlan betoppanásomon.

- Oh – nézek rá mosolyogva a muffinok hallatán, majd csak ellenkezően megrázom a fejem – Köszönöm az ajánlatot, de a víz tökéletes egyelőre.
A kiürült poharat leteszem magam mellé az asztalra és érdeklődve fordítom a fejem Lotte felé. A mosolyom újból felkúszik arcomra és bólintok egyet. – Akkor este ha lesz időnk két film közt? - Nem voltam spirituális figura, hogy hittem volna a horoszkópokban meg a Tarot kártyák minden szavában, de folyton kételkedő szkeptikusnak sem tartottam magam; Úgy éreztem megtaláltam azt a kényelmes egyensúlyt, ahol nagyon szívesen és lelkesen hallgattam meg mit tartott rólam az „Univerzum” elképzelhetőnek és mint egy bőségtálból, kicsipegettem a legjobb falatokat ami a rám, illetve a helyzetemre illett. Cole persze butának tartotta az egészet, de azért a szórakozásomra néha-néha ő is végighallgatta, hogy a nap állása a héten épp milyen irányba fogja az életét változtatni. Bár ennek ellenére azt is szokta mondani, hogy hogyha az univerzum olyan jól tudott mindent, akkor mutasson már egy bizonyítékot neki arra, amivel mondjuk Favarót becsukhatják börtönbe. Nem mondom, hogy nem értékeltem a humorát, de… nem, nagyon nem értékeltem.

-  Lufi el van, nem sok vizet zavar. Még mindig próbálom rávenni arra, hogy puha felületeken is leüljön ha arra kérve van, de szegény nem bírja felfogni, hogy a bolyhos szőnyeg semmiben nem különbözik kemény parkettától… de baba lépéseket teszünk, egyszer elérünk a célig – mondom miközben a nappaliba indulunk, Cole említésére pedig egy mély sóhajjal egybekötve ülök le a kanapéra.
- Cole még hülyébb, mint szerencsétlen Lufi, még csak nem is fair összehasonlítani kettejük – válaszolom tovább folytatva saját gondolatmenetem és felhúzom a lábaim törökülésbe az ülőalkalmatosságon. Nem akartam bele csapni minden közepébe alighogy betettem a lábam az ajtón, de ha már Lotte kérdezte…
- Amúgy tudom, hogy önzőnek fog tűnni és esküszöm nem az volt a célom vele, de pont róla akartam beszélni veled – mint mindig - Te mindig olyan jó tanácsokat tudsz adni, szóval gondoltam most is tudni fogsz valamit mondani… Vagy legalább annyit, hogy te mit csinálnál ha az én helyzetembe lennél.
Kezeim lábaimra dobom és fejem megbillentve tekintek az addigra minden bizonnyal mellettem ülő Lottéra. Igazából soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Charlotte Thompson lesz az egyik legmegbízhatóbbnak számító párkapcsolati tanácsadóm, de hát itt vagyunk, egy furcsánál furcsább idősíkon; Egy olyanban, ahol a leendő férjem az apám börtönbe csukta, az egyik kedves barátnőm pedig az a lány középiskolából, aki utált. Okkal mondjuk, de ez már csak részletkérdés.
- De! Ehhez tényleg kell a bor és hacsak nem akarunk… - emelem fel a bal kezem és nézek az órámra – …fél hatkor már inni, akkor inkább beszéljünk másról. Mi van veled meg Chaddel? Hmmm?
Fejem újra megbillentem és szélesen elmosolyodok. Tényleg nem akartam az a barátnő lenni aki csak folyton panaszkodott és nyavalygott naponta más miatt, energiavámpírként szívva a másikat. Szerettem volna, ha Lotte is érzi, hogy nem csak azért érdekelt a barátságunk, mert Ő tudott nekem adni valami értéket, hanem mert mint embert értékeltem őt. Ez pedig együtt járt nálam azzal, hogy őszinte lelkesedéssel fordultam élete azon pontjaihoz, amit velem megosztott: Chadet pedig nehéz lett volna titkolni, pont előlem.