– Szerinted mi rímel a tojáslikőrre? – szegezem a kérdést a pultosnak, akinek a mikulássapkája végén lévő csengő halkan csilingel mikor rám szegezi a tekintetét. Morcos tekintete láttán biztos ő a legmorcosabb karácsonyi manó az egész bárban ezen az estén.
Ami nagy teljesítmény, tekintve, hogy ha jól láttam az embereket nem riasztotta el se a bejáratnál lévő, életnagyságú Télapó bábú, se a vintage karácsonyi énekek, melyek szüntelenül szólnak a rádióból. De előbbi, a Télapó volt a hely védjegye. A Manhattanben lévő Miracle bárnak ugyanis évtizedekre visszamenő tradíciónak számított, hogy decemberben felöltözött a maga karácsonyi ruhájába: a plafonról színes karácsonyi gömbök, girlandok és fényfüzérek lógtak, egyik sarokban egy karácsonyfa állt, az asztalokat hóemberes és rénszarvasos díszítéseket kaptak és a bárpult mögött végig Mikulás zoknikból álló füzér, illetve fenyőfaágra emlékeztető, apró gömbökkel és hópelyhekkel teleaggatott füzérek lógtak az italokkal és poharakkal megrakott polcok alatt, között és fölött. Az itt dolgozók pedig egytől-egyik karácsonyi manóknak vannak beöltözve. Sippin Santa pop up bar… Gyanítom, hogy a Mikulás és Mikulásné is itt van valahol.
A kérdésemre még mindig nem érkezik válasz, így megköszörülöm a torkomat és megismétlem.
– Nos, szerinted mi rímel a tojáslikőrre? Talán… Hercegnő? A pultos frusztráltan sóhajt egyet.
– Figyelj haver, mi lenne, ha végre inkább csak rendelnél egy italt? – Ö… – pillantok végig gyorsan a kínálaton, majd kissé sértetten adok akkor én választ az ő kérdésére.
– Egy tojáslikőrt kérek. Percekkel később az egyik asztalnál ülök. Egyik lábamat kényelmesen a másikon pihentetem, ahogyan magányomban egészen jól berendezkedtem a boxban. A kabátomat letettem magam mellé a bőrülésre. Az italom egy hóemberes alátét alatt hever az asztalon, néha iszok belőle. De a figyelmemet leginkább a noteszomra fordítom, amelybe éppen a legújabb versemet írom, ezzel is eltöltve az időt.
Feltevődött a kérdés azokban, akik megláttak időközben, hogy mégis mi a büdös sajtot keresek én egyedül egy bárban, de nem tudtam volna rá kellő magyarázattal szolgálni. Azzal a néhány „A barátaimra várok” válasszal nem arattam nagy sikert, de az ellenkezője nem is állt szándékomban. Ma este nem kellett ügyelnem a kórházban, ezért néhány barátommal megbeszéltem, hogy eljövünk ebbe a mikulásos bárba iszogatni és ez milyen jó lesz. Elpanaszolhatom azt a pár ostoba rezidens társat és azokat a hajmeresztő kórházi történeteket, amelyekkel a páciensek kápráztattak el egy-egy ügyeleten vagy vizsgálaton.
Csak a barátaim még mindig nem voltak sehol.
Az italomat az ajkamhoz emeltem és rosszallóan megcsóváltam a fejemet. Általában én vagyok az, aki elkésik valahonnan! Ha én elmondom majd a családomnak, a nagyiéknál lévő, néhány nap múlva esedékes karácsonyi ebéden, hogy az évben megtörtént az is, hogy valakinek nem rám kellett várni, el se fogják hinni! Ezen a gondolat megmosolyogtat, leteszem a poharamat és újra a noteszomra pillantok.
Az első versszakot legalább háromszor átírtam az elmúlt negyedóra alatt, de legalább az már készen volt:
„Egy hópehely a bögrémre száll,
Már csak félig van tele a pohár.
A másik kezemben egy sárga korong,
Mert éppen sajtot majszolgatok,
Miközben tojáslikőrt iszogatok.”
A második versszak következett. De hogyan is lehetne tovább folytatni? Mi rímel az „iszogatok”-ra? Esetleg a tojáslikőrre van valami jó rím, allegória, metafora vagy akármi? Ezen reszelem az agyamat, mígnem meghallom, hogy valaki hozzám beszél.
– Fiatal úr! Ha-hó! – szól hozzám egy idős hölgy.
– Ön is részt vesz a randi estén? Döbbenten pislogva nézek fel az idős hölgyre, aki piros női mikulásruhába öltözött, tehát gondolom ő Mikulásné.
– Az ötös számú asztalhoz ült le. Ön az ötödik fiú – tesz le egy kártyát az asztalra, melyen egy piros színű ötös szám áll.
– Jó szórakozást! – köszön el mosolyogva és tovább megy a következő asztalhoz.
Néhány pillanatig még meglepetten nézek magam elé, de aztán megrázom a fejemet és újra a versírásra koncentrálok.
Az első lány, aki leül hozzám, még nem kelt gyanúm bennem. A másodiknál már felvonom a szemöldökömet, főleg, hogy alig ült le tíz percre. A harmadik már nagyon gyanús és csak öt percig tartózkodott az asztalomnál, mert mint kiderült, hogy ő nemhogy nem tud öt különböző sajtot mondani, amit felhasználhatok a versemben, de még utálja is a sajtot!
Szent Trappista, kérlek, ments meg az ilyen hitetlenektől!
A szemem sarkából észreveszem, hogy egy újabb lány jött az asztalomhoz. Kezdem azt érezni, hogy a Mikulásnénak igaza van és valami villám randi est kellős közepébe csöppentem. Újra az italomért nyúlok és most veszem csak észre, hogy egy trópusi nadrágos, napszemüveges, szörfdeszkát fogó Mikulás alakja van a pohárnak, ami az említettek miatt inkább egy bögre. Mindegy, iszok belőle.
– Hány üveg bort ittál meg egyedül az elmúlt hét folyamán és ettél már melléje sajtot? – teszem fel e fontos kérdést, rögtön ezzel köszöntve őt.
Kezdőlap
| 
A kedvemért.