Ah In & Dae Il

"Ain't no brother like the one I got."

- Ha-ha. Vicces vagy, mondták már neked? - Somolyogva ingattam meg a fejemet. Nem sértődtem meg a megjegyzésén, mert ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de utaltak már a munkamániás természetemre. Példának okáért Joan, a főnököm, aki előszeretettel fitogtatta nekem a Sullivan & Cromwell által ráruházott hatalmat a szabadnapjaimmal kapcsolatban. Én pedig valljuk be, túlságosan is szerettem volna megtartani az állásomat, hogy ellenszegüljek neki. Egy olyan nőnek, mint Joan különben sem lehet nemet mondani - a legnagyobb ártatlansággal kezelve a kapcsolatunkat.
Bólintva figyeltem a mozdulatait és követtem a gyümölcslé útját a poharában. Ami azt illeti, féltem ettől a naptól, mindegy hogy mennyire éreztem magamat egyben izgatottnak is. Ötletem sincs mikor volt utoljára, hogy együtt ünnepeltük az öcsém szülinapját, és csak elborzasztana, ha kiszámolnám a pontos dátumát, ezért nem is fogom megtenni. Mindenesetre tény és való, hogy azóta nagyon megváltozott mindkettőnk ízlése - habár a mai nap szempontjából csak az övé volt lényeges -, ami azt is eredményezte, hogy volt valamennyi esélye annak, hogy félrenyúltam az ajándékaival. Nyilván próbáltam a megfelelő emberektől tanácsokat kérni, de senki más huszonéves öccse, gyereke vagy ismerőse nem volt az én öcsém. Ezért valójában senki tippje nem volt segítségemre. Nekem kellett tudnom, hogy mitől lehetne boldog Ah In-ah. Ha pedig hibáztam és félrenyúltam, el kell ismernem, hogy tévedtem és hogy neki van igaza, amikor újra meg újra a fejemhez vágja, hogy oda sem figyelek rá.
- Jó, hogy van kedvetek csinálni. Szerintem ne adjátok fel. - Jöhetnék valami boomer dumával és azzal, hogy a mai fiatalok számára mennyier más eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy adott esetben az egész világnak meg tudják mutatni a tehetségüket. De csak mert jó pár évvel ráverek az öcsémre és a barátaira, még nem jelenti azt hogy őskövületnek is érzem magam és a kőkorszakban születtem. Szerintem én és a korombeli barátaim is úgy érezzük, hogy rendben volt az eddigi életünk és jól nőttünk fel. - Engem ugyan nem zavar - megrántom a vállaimat, könnyed mosoly is játszik az ajkaimon. - Amíg nektek megfelel ez a környezet, szerintem nem éri meg máshová menni. - Persze nem értek hozzá annyira, mint amennyire szeretném, hogy úgy tűnjön, hogy értek... De minden ismeretlen helyzet lehet egy tanulási folyamat, én pedig szívesen beszélgetek olyasmiről az öcsémmel, amiben kedvét leli, mert addig sem azon vitázunk, hogy ki nem figyel eleget és kire. Habár erre mindketten tudjuk a választ és csak nekem kellene kellemetlenül éreznem magamat.
- Ezek szerint jó abban amit csinál. Értem. - Apró, megfontolt bólintásokkal dolgozom fel az információt. Azt hiszem a mi családunkban szokatlan volt, hogy valaki annyira elhivatott legyen a művészetek és zene iránt, mint Ah In. Persze, mindannyiunknak volt köze hozzá valamilyen szinten, ha épp nem művelőként, akkor élvezőként. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nagyszüleinknek rengeteg története volt, amit idősödve egyre inkább szerettek nekünk fiataloknak mesélni azzal kapcsolatban, hogy ha másképp alakítják az életüket, talán jobban megélhetik a zene iránti szeretetüket és ha a koruk akkoriban megengedőbb lett volna, talán zenész família lennénk. - Az egyetemen nincs valamilyen lehetőség másokkal zenélni? - Nem kirobbantani szerettem volna abból a társaságból, amit amúgy is szeret, szimplán jó lehetőség lett volna, hogy újabb kötelékeket szerezzen itt a városban. Talán sosem fogom elismerni, hogy van némi hátsószándékom Inniet illetően. Elfogadom, ha végső soron úgy dönt, hogy New York nem valami kellemes élmény számára és idővel hazaköltözik, de talán akadna olyasmi is, ami meggyőzné őt a maradásban. Eddig én éltem a világ túlsó felén, a családom nélkül, most már ketten lennénk, a szüleink pedig a bolygó túloldalán.
- Jól hangzik. Mindig jó jegyeid voltak, nem hiszem hogy kihívás lenne neked. - Az a fajta iskolarendszer és versenyhelyzet, ami odahaza Koreában működik, különben is egész más kategóriába sorolható. Az ottani diákok sokkal több időt töltenek tanulással, jóval nagyobb nyomás van rajtuk és azt hiszem ettől sokan jóval boldogtalanabbak is, mint abban a korban szabadna. A pillantásom az öcsémen ragad, amikor a fejemben elkezd motoszkálni egy kérdés azzal kapcsolatban, hogy vajon Ah In-ah mennyire volt boldog tinédzser.
- Pedig nem kellene csodálkozniuk, hogy mi másként gondolunk dolgokat, mint ők - megvonom a vállaimat. Én magam vagyok rá a legjobb példa, hogy nem kell mindig az elődeink és szüleink nyomában járnunk és az ő példájukat követnünk ahhoz, hogy jó életünk legyen. Tisztelem a hazám és a családom hagyományait, de nyitottabb vagyok annál, hogy maradjak is ezeknél és én is egyike legyek azoknak, akik egyszerűen megismétlik a szüleik tetteit. - Ilyen fiatalon nincs értelme feleséget keresniük neked. - Előbb fintorgok, aztán halkan felnevetek. - Jól gondolom? - Kíváncsian pillantok felé. Jogos lenne, ha nem a családalapításon gondolkodna. Az sokkal inkább az én reszortom kellene legyen ennyi idősen - és azután, hogy egyszer már nagyon közel álltam hozzá, hogy feleségem legyen.
- Amikor? - Nyilván nem fogom kihallgatni és erősködni, ha nem akarja velem megosztani a sztorit, de kegyetlenség belekezdeni úgy valamibe, hogy a végén nem fejezi be. Azt gondolom, hogy az esetemben nem szakmai ártalomról van szó, sokkal inkább arról, hogy alapból azért lettem ügyvéd, mert mindig is érdekeltek a részletek.
Csendben vettem tudomásul, amit az egyetemi barátaival kapcsolatban mondott. Nem volt újdonság számomra, hogy Ah In a zárkózottabb fajta, gyerekként is félénkebb volt a kortársainál, amit nem szabad neki felróni. Nekem pedig egyébként sincs jogom hozzá, hogy megtegyem. Szerintem minden ember jobban ismeri a saját határait, mint egy kívülálló, épp ezért adhatunk mi tanácsot bárkinek, de ha olyasmit javaslunk, ami nem komfortos a másik számára, úgysem fogja megcsinálni. Érdemes inkább beszélni a dologról és alternatívákat biztosítani, mint a saját igazunkat ráerőltetni valakire. Ezért sem erőskódtem a témával kapcsolatban. Másrészt meg nem vagyok én Ah In apja, hogy meg akarjam mondani mit csináljon. - Áthívhatod őket bármikor ide. Nem zavarnak a vendégek. - Amíg egyedül éltem itt, különben is elég üres volt ez a lakás. Akármilyen szép, nem sok időt töltöttem benne. Szerintem a mai nap az elmúlt évek egyik különlegessége is, mert több étel van a konyhában, mint mondjuk az elmúlt félévben valaha.
- Miért lenne unalmas? Elmagyarázhatod, hogy miért azokat a dolgokat választod amiket, és legalább tanulok valami újat. - Nem láttam ebben a lehetőségben semmi rosszat. Persze ha valaki felmérőt íratna velem, fogalmam sem lenne kamerákról és kábelekről. Nem vallom magamat technikai analfabétának, de határozottan a "ha egy gombnyomással bekapcsol, nekem már jó" híve vagyok. Túl gyorsan fejlődik ez a terület, hogy én lépést tudjak tartani vele.
- Szerintem az anyja rosszabb, Joan tényleg mindent tud. A lánya csak érdeklődő típus és nagyjából veled egykorú, gondoltam megkérdezem pár dologról. - Arról meg egyszerűen hallgatni fogok, mint a sír, hogy hány fénykép van az öcsémről az irodában. Szerintem Joan lánya jobban ismeri Ah Int, mint azt Ah In szeretné. - Nem lehetsz benne biztos, hogy nem magától talált már meg. Híresség vagy - lassan görbül felfelé a szám sarka, és mire mosoly lesz a reakcióból, már nevethetnékem is támad. Nem azért, mert ne gondolnám hogy az öcsém eredményei igenis dicséretesek, hanem mert fura kimondani.
- Miért nem szereted a születésnapod? - Egészen megleptek a szavai, ami az arckifejezésemen, és különösen a kikerekedő szemeinen tükröződik. Ha valamilyen kellemetlen eseményt, vagy személyes tragédiát lehetne kötni a dologhoz, rögtön megérteném. De ilyen nem történt - esetleg nincs róla tudomásom -, ezért is az értetlenségem. Akármennyire kellemetlen is, mióta Ah In velem él, egyre inkább az a benyomásom, hogy sok olyan dolog volt, amit testvérként elhibáztam. Talán lett volna értelme Koreában maradnom, másképp kezelni az akkori párkapcsolatom, vagy épp teljesen elengedni azt a szerelmet, ami nagy döntések meghozatalára ösztönzött. Büszke vagyok azokra a diplomákra amelyeket itt, az Államokban szereztem, illetve a legjobb egyetemeken tanultam, hála a szüleimnek és a támogatásuknak, amelyet többször fejeztek ki pénzben, mintsem szavakkal. Még az is lehet, hogy Yaya halála után vissza kellett volna mennem. Többet lehettem volna Ah In közelében, nem maradtam volna le az élete számos nagy eseményéről, vagy a születésnapjairól. A formálódó bűntudatom végül mégis mindig amiatt vagyok képes elengedni, mert jól tudom, hogy nem tudjuk visszacsavarni az időt és okosabbak élni az életünket. Így volt ez a menyasszonyommal is és az öcsémmel is ez a helyzet. Valójában nagyon egyszerű a megoldás. Jobb testvérnek kell lennem számára. Most, itt, a jelenben.
- Állítólag nincs baj azzal, ha az emberek képesek segítséget kérni - jóízűen nevetek fel. A mi társadalmi státuszunkban azt hiszem van abban is igazság, hogy bizonyos értelemben amúgy sem érzékeljük megfelelően a realitásokat. Mások számos dolgot elsajátítanak, mert a szükség úgy hozza, de valljuk be, mikor kellett nekünk Innievel utoljára nélkülöznünk? - Ami azt illeti, attól függ mi romlana el. - Egészen lelkesen adtam a válaszomat. - Fogalmad sincs mekkora segítség tud lenni egy-egy Youtube videó. - Legutóbb például pont így cseréltem le a zuhanyzóban néhány dolgot. Nem szeretem ha megmondják nekem, hogy mit csináljak, de vannak helyzetek, amikor kénytelen vagyok hinni másoknak.
Nem számítottam rá, hogy a hínár leves után olyan témákra evezünk, amelyekre nincs egyértelmű válaszom. Egyáltalán nem arról van itt szó, hogy ne érdekelne az öcsém élete, vagy ne gondolkodnék rajta. Ami azt illeti, az utóbbi időben baromi sokat gondoltam rá - csodálom, hogy nem jelentett fel, amiért folyamatosan csuklik, mert miattam lenne, ha igaz lenne a kettő közötti összefüggés. Mindettől függetlenül szerettem volna biztosítani arról, hogy mindegy mit szeretne elérni az életben, én támogatom benne. Nincs értelme olyasmibe fogni, amit nem akar, csak saját magát kínozná vele.
- Hanem miért? - Kapva kaptam az alkalmon, hogy többet megtudjak a történtekről. A bejelentés Ah In New Yorkba érkezésével kapcsolatban nagyon hirtelennek tűnt, és nyilván egyoldalúnak. Hallottam a szüleim véleményét, de Ah In nem magyarázta még meg a saját szavaival.
- Azt gondolom, hogy felnőttél. - Mosoly jelent meg az arcomon, ahogy kifújtam a levegőt az orromon. - Nagyon nehéz megszokni, hogy nem ekkora vagy már - ezen a ponton a kezemet a derekam környékéig emeltem. - És hogy nem azzal jössz már nekem, hogy segítsek a háziban, vagy vegyek neked fagyit ebéd előtt. - Tudom, hogy ezer éve voltak ezek az idők, de attól számomra nagyon boldog emlékek voltak. - Tudom, hogy sok hibát követtem el és jobb lett volna, ha sosem jövök el New Yorkba. - Mégsem vitt rá a lélek, hogy bocsánatot kérjek a döntésem miatt. Úgy éreztem volna, hogy Yayát sértem meg vele, mintha nem jelentett volna nekem annyit. - Ettől függetlenül igaz amit mondtam. Azt szeretném, ha boldog lennél. Amíg itt laksz, azzal amit tanulsz, amit később fogsz csinálni. Mind a te döntésed. - Bólintva erősítettem meg a mondandómat.
- Amikor veled vagyok, úgy érzem nagyon sok idő eltelt, amit meg szeretnék próbálni bepótolni. Még ha nem is megy mindig jól... - jelentőségteljes pillantást vetettem rá, mert mindketten tudtuk mi járhat éppen a fejemben. Ő vette észre leginkább, ha nem tartottam be ezt az ígéretet. - De úgy érzem ahhoz nekem is tudnom kell, hogy mi van veled. Tudom, hogy ciki megosztani egy csomó dolgot a bátyáddal, de szeretném, ha bíznál bennem. Én a te oldaladon állok. - Elvégre miért árulnám el őt valaha is? Ha nem is minden testvéri kapcsolatra igaz, de ne lenne igaz, hogy a testvérek között szorosabb a kapcsolat, mint a gyerek és szülő között?
- Nekem rendben van. - Mosolyogva egyeztem bele. Talán azért fogtam fel nehezen amit ezután mondott, mert még mindig a korábbi téma járt a fejemben. Azt hiszem jó sokáig így is lesz ez még. - Micsodát? - A kíváncsiságom felülkerekedett és végül megkérdeztem.
- Ne kérj tőlem lehetetlent. Ügyvéd vagyok, nem szívtelen. - Nevetve ingattam meg a fejemet. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy baromira nem azért lehet megdicsérni Inniet, mert az ember ezzel akarja benne tartani a lelket, hanem mert tényleg tehetséges. A tehetséget pedig jutalmazni kell. - Megpróbálok a lehető legobjektívabb lenni. - Kicsi hiányzott, hogy ne emeljem viccből a szívemhez a kezemet, de végül nem tettem, csak ficeregtem valamennyit, mintha attól képes lennék kevésbé elfogult lenni az öcsémmel kapcsolatban. Hamar elhallgattam azonban, mert az elejétől a végéig meg akartam tapasztalni azt, amit Ah In lerakott elém - még ha jelen esetben részben képletesen is tette. Csendben hallgattam a számot, egy ponton a szemeimet is becsuktam, majd a kezemet emeltem a számhoz, hogy az ujjaimmal simítsak végig rajta, miközben lehajtottam a fejem. A felvétel végét megmosolyogtam ugyan, de nem sokáig tartott az ajkaimat felfelé görbítő reakció.
- Hű... - Pár másodpercnyi gondolkodás után Ah In felé fordítottam a fejemet és ezúttal egy őszinte, széles mosoly terület el rajta. - Nagyon jó volt. Nem tudtam, hogy ilyen tehetséget rejtegetünk a Jeong családban. - Közelebb léptem hozzá, hogy legalább a vállát meg tudjam lapogatni, majd finoman rá is szorítottam az ujjaimmal. Abban már nem voltam biztos, hogy egy öleléshez mit szólna. - Szerintem neked ezzel kellene foglalkoznod. Úgy igazán. - Nyilvánvaló volt a szeretete a zene és az alkotás iránt, hogy ezen belül miben leli meg az örömét, már teljesen mindegy volt. - Nem tudtam, hogy ennyire ügyesen át tudjátok dolgozni a dalt. Új élmény volt. Köszönöm, hogy megmutattad! - Tényleg hálás voltam miatta. Lehet, hogy én akarom nagyon belelátni ezt az egészbe, de az, hogy megmutatta egy számukat, nekem már egy igazi lépésnek tűnt felém, azzal kapcsolatban amiről korábban beszéltünk vele. - Büszke vagyok rád.

⋈ | 2152 | öltözet

Dae Il & Ah In

- Tudod egyáltalán, hogy mi az a hétvége? – más esetben eléggé meg tudott sérteni azzal, hogy mennyire képes volt megfeledkezni olykor rólam és arról, hogy igényem lenne vele tölteni az időt. Tisztában voltam vele, hogy ezt én sem közöltem vele korrekt módon, de ennek ellenére képtelen voltam normálisan szavakba önteni egyes érzéseimet az irányába. Talán pont ez volt az oka annak, hogy sokszor veszekedtünk, bennem pedig feltámadt a bűntudat érzése, amiért minden esetben őt tettem felelőssé gyakorlatilag mindenért. Mindezt úgy tettem, hogy az ő házában éltem. Nem arról volt szó, hogy ne lenne elég pénzem ahhoz, hogy fenntartsak magamnak egy másikat is, viszont valahol mélyen reménykedtem abban, hogy egyszer a kapcsolatunkat tényleg rendbe tudjuk majd hozni.
- Csak ebből – ahelyett, hogy hagytam volna magam kiszolgálni, én magam nyúltam a narancslé után, hogy tölthessek magamnak egy pohárral. Annyira specifikus étkezési szokásaim voltak, hogy valójában senkitől nem vártam el azt, hogy fejben tartsa őket. Alapvetően nem válogattam túl sokat, viszont a különböző koffein vagy alkohol tartalmú dolgok nem tettek nekem túl jót, nem is ragoznám miért. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy nem fogyasztok alkoholt, illetve a kólát is nagy ritkán voltam hajlandó meginni és a palack felét mindig meghagytam.
- Változó. Attól függ, hogy egyáltalán mikor tudunk hárman összeülni, vagy egyáltalán mit kell csinálnunk – általában, ha a zongorás részeket vesszük fel, állandóan összekapunk azon, hogy klasszikusabb hangzást akarunk-e, vagy pedig a nálam fellelhető szintetizátorral csináljuk a dolgokat. Mivel az én szobám egy mini stúdiónak felel meg, lényegében egyszerűbb lett volna itt szórakozni a dolgokkal, de egy zenetanárnak, aki profin játszik zongorán, soha nem fogom megmagyarázni azt, hogy amire ő gondol – mert ugye igen kényes a füle, ha zenélésről van szó – azt egy laikus nem fogja hallani. Valójában fülben Sun Woonak sokkal jobb képességei voltak, mint nekem, bár nem kifejezetten gondoltam rossznak a hallásom.
- Ha zavaró, akkor tényleg bérelhetünk stúdiót, nem nagy gond – mivel ketten éltünk itt, és ez az ő lakása volt, nekem kellett engedni. Nyilvánvalóan nem célom a pihenésében megzavarni, hiába valószínűbb az sokkal, hogy inkább dolgozni jár haza, mint kikapcsolódni. Abban meg pláne nem akarom háborgatni, mert elég gáz lenne, ha mondjuk online kapcsolatot tartana egy ügyféllel és furcsa hangfoszlányok hallatszanának a háttérben.
- Még a középiskolában találkoztam vele – nem volt ez nagy sztori – A sunbae-m volt a zene klubban. Azért csatlakoztam oda, mert hallottam őt zongorázni.
Sosem felejtem el a pillanatot. Emiatt gyakorlatilag reggeltől estig iskolában voltam, mivel Shin az focizni akart. Végül pedig – mivel egyébként akkoriban nem igazán tudtam nemet mondani – a dologból az lett, hogy nem szimplán fociztam és zenéltem, ami olykor különböző táncos fellépésekkel is járt, hanem kézilabdáztam is. Azt az edzőnk javaslatára kezdtem el, mivel szerinte jó volt a testfelépítésem a sporthoz. Magam sem tudom, hogy a kimerítő edzések utáni ramenezés miatt izmosodtam meg annyira, vagy ennek pontosan mi volt az oka, de szerettem a kézilabdát. Ha nem váltam volna ilyen szinten introvertálttá, akkor elgondolkoznék azon, hogy most is csatlakozzak az egyetemi csapathoz.
- Elvégzek egy business schoolt is a mesterrel együtt – arra kellett rájönnöm, hogy az itteni oktatás kanyarban sem volt a középiskolás tapasztalataimhoz képest, ahol a tanulás tényleg majdhogynem reggelig tartott. Túl könnyű a mostani életem, időhúzás lett volna mesterre menni és utána elkezdeni a tervem szárazabb részét tökéletesíteni. Tudtam, hogy értek a zenéhez és a videóanyagok készítéséhez, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy vannak nálam bőven tehetségesebbek, én pedig soha nem tudnék leszerződni egy céggel és kiállni több ezer ember elé, hogy fellépjek. Nem vagyok egy olyan valaki, aki feszegetné a határait, de akár mondhatjuk úgy is, hogy valamilyen szinten a komfortzónám rabja vagyok. Elfogadtam, ez nekem rendben van, és így próbálok viszonylag boldog életet élni, mivel pontosan tudom, hogy hiába van meg bennem sok minden ahhoz, hogy végrehajtsam az önmegvalósításom, túlságosan félek. Ezért egyszerűbb olyanok mögé beállni, akikben a jövőben hiszek és hiányzik nekik az a tőke, amivel én már most rendelkezek.
- Én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy hazavisz valakit – éreztem, ahogyan az arcom a kelleténél forróbb lesz, ezért lehajtottam a fejem – Soha nem akarnám, hogy a szüleink találkozzanak valakivel, aki másnap elhagyja a szobámat.
Azt már nem tettem hozzá, hogy az sem tenne teljesen boldoggá, ha vele kellene ugyanezt lezongoráznom. Ami a szerelmi életemet illette, azt szerettem annyira privátként kezelni, hogy arról se nagyon beszéltem senkinek, ha tetszett valaki. Nyilvánvalóan viszonylag korán sikerült elveszítenem a szüzességem, hiszen itt voltam cserediák 14 évesen, de erről nem igazán beszéltem akkor sem, ha valaki célzottan rákérdezett a szexuális életemre. Alapvetően sok fiúval ellentétben én huzamosabb időt kibírtam anélkül, hogy valakivel együtt aludnék, nem is nagyon tudtam megtenni ezt olyanokkal, akikhez valamilyen szintű érzelmek nem fűztek.
- Ha kell, akkor szerzek magamnak. Mint ahogy tettem ezt mikor… - elharaptam a mondat végét. Pontosan tudtam, hogy titokban kell tartanom azt, hogy eladtam a nevemre írt ingatlant. Legalább most van pénzem, elég jó áron sikerült megegyeznem azzal a faszival, akivel végül nyélbe ütöttük az üzletet. Az a gyökér azt hitte, hogy áron alul adtam el a helyet, mivel nem lőttem sokkal az értéke fölé, ugyanakkor nekem csak a pénze kellett, szóval remélem rá szakad a mennyezet fél éven belül, amiért megpróbált átverni először.
- Megvannak – nem néztem a szemébe, amikor mindezt kimondtam. Nem kellett tudnia arról, hogy valójában egyáltalán nem voltak barátaim se az egyetemen, se a középiskolában, leszámítva azt a két fiút, akit már ismert. Attól tartottam, hogy ha megtudja, hogy mennyire elcseszett vagyok az emberi kapcsolataimat illetően, ő is bénának fog tartani, aztán ténylegesen mindent elveszítek, amivel jelenleg rendelkezem. Pontosan tudtam, hogy nem jó a személyiségem, mégsem tudtam rajta dolgozni, mert valójában beismerni azt, hogy egy köcsög nagy bunkó vagyok, nem volt annyira könnyű, hogy ne fájjon ez a tény.
- Nem tudom – halkan sóhajtottam fel – Nem lesz neked unalmas kamerákat és kábeleket nézegetni velem?
Attól függetlenül, hogy nekem volt szülinapom, ilyesmire nem akartam még őt is rákényszeríteni. Ez valami olyan volt, ami nem túl izgi a hobbimban, viszont ettől függetlenül elkerülhetetlen volt a normális felszerelés. Nyilván lehet arra fogni az igénytelent, hogy az természetesebb hangzással bír valaki, de szerintem már rég túljutottunk a telefonnal számokat rögzítő korszakokon.
- Egyébként meg honnan tud a főnököd lánya ennyi mindent? – összevont szemöldökkel néztem rá, de valójában kicsit sem voltam mérges – Csak nem kiteregetsz rólam dolgokat? Privátra fogom állítani a social media fiókjaimat.
Ez a fenyegetés már alapvetően azért sem volt túl komolyan vehető, mert követ engem, tehát elég nehéz lenne kivágni őt mondjuk az Instagram fiókomból csak úgy. Valószínűleg eléggé visszaesnének a követőim száma, ha ez megtörténne, én pedig láttam a lehetőséget abban, hogy már felépítettem magamnak egy bázist. Ha producer akarok lenni, akkor nem árt némi reputáció.
- Nincs mitől tartanod – halkan nevettem el magam, ami még az én fülemnek is egészen idegenül hangzott – Nem szeretem annyira a szülinapom, viszont jól esik, ha valaki gondol rám. Szóval már többet tettél, mint amennyit magam szerint megérdemeltem volna.
Nem akartam terhelni a súlyos részletekkel, hogy minél idősebb leszek, annál nehezebben tudom majd kontrollálni a betegségem. A végén pedig ígyis-úgyis meghalok, valószínűleg idő előtt. Ezt a dolgot mostanában többet mondogatom, mert kezdem elfogadni azt, hogy már senki nem fog tudni segíteni nekem. Valamiért jobban féltem a szüleimtől, mint a haláltól, ez pedig lényegében ijesztőbb volt mindennél.
- Szóval gyakorlatilag ketten vagyunk életképtelenek és élünk együtt – úgy foglaltam össze a dolgokat, mintha normális lenne a hozzáállásunk a ház körüli munkákhoz – Ha valami elromlik, azt meg tudnád javítani?
Én tuti nem. Az egyetlen dolog, aminek hála nem halunk meg, az gyakorlatilag a pénzünk volt. Ez pedig részben baromi elszomorító volt mivel, ha egyszer elmúlna a jelenleg fennálló állapot, akkor gyakorlatilag semmit nem tudnánk csinálni. Úgy múlnánk el, mintha soha nem lettünk volna. Nem mertem magam azzal hitegetni, hogy elég találékonyak és különlegesek vagyunk mi emberek. Csak egy vagyunk a több milliárdból, senki sem pótolhatatlan, nincs jelentőségünk.
Hosszú csend telepedett rám, úgy hallgattam az általa adott választ. Örültem neki, hogy nem láthatja az ölemben nyugvó kezeimet, mivel az egyik lassan ökölbe szorult. Hiába próbáltam megállni, nehéz volt arra gondolni, hogy mennyire rosszul cselekszem még mindig. Hiszen minden egyes nap hazudok neki annak ellenére, hogy legszívesebben sírva rohannék hozzá és mondanék el mindent. Pontosan tudtam, hogy ez csak úgy nem fog megtörténni. Ha elhatároznám magam is a torkomra forrnának azok a bizonyos szavak, amik a fájdalmaimról szólnak.
- Nem ezért küldtek – egészen halkan suttogtam magam elé a szavakat, aztán megráztam a fejem – És engem nem az óvatos válaszod érdekel a tanulmányaimról. Hanem az, hogy valójában mit gondolsz rólam és mit érzel, amikor velem vagy.
Nehezen öntöttem szavakba az érzéseimet azzal kapcsolatban, hogy valójában mi az, amitől úgy érzem magam, mint akit gúzsba kötöttek. Végül egyszerűen csak megráztam a fejem és egy legyintéssel hessegettem el a témát. Jobb nem kerülgetni a forró kását, mert nem akartam, hogy a jelenleginél jobban aggódjon értem.
- Hallgassuk meg inkább most – az utolsó ajándékomat is megnéztem közben, amin kicsit elmosolyodtam és meglóbáltam felé a kezemben tartott utalványt – Ebből tudunk venni valami szórakoztatót.
Direkt nem mondtam el, hogy mire gondolok, csak összeszedtem a csomagolópapírokat, amiket ahelyett, hogy a kukába dobtam volna, gondosan kezdtem el szétválogatni. A jobb darabok még jól jöhetnek, ha festeni akarok majd.
- Tényleg nem lehetsz elfogult – határozott volt a hangom, ahogy mondtam, miközben a megterített asztalhoz sétáltam és a péksüteményeket mértem fel – Engedd el, hogy az öcséd vagyok és úgy hallgasd, mintha nem ismernél. Mert ez gyakorlatilag arról szól, hogy egy vagyok-e abból a pármillió gyerekből, aki zenével akar foglalkozni.
Nem vártam meg azt, hogy válaszoljon nekem, egyszerűen elindítottam a telefonommal azt a végleges verziót, ami gyakorlatilag még demo volt, mert nem nagyon piszkáltam a hangot. Még két kurvaanyázás is volt a végén, amit a tegnap este már lusta voltam kivágni.

Ah In & Dae Il

"Ain't no brother like the one I got."

- Jön a hétvége. Megpróbálhatnád esetleg kipihenni magadat rendesen. - Mondtam ezt én, aki egyébként szintén nem ismert olyat, hogy hosszú és pihentető alvás, mert rendszerint az agyam valószínűleg még álmomban sem kapcsolt ki, aminek hála fent voltam, szinte a nap első sugaraival együtt. Hiába jártam kilencre dolgozni, szinte minden nap legalább egy-másfél óra munka még belefért itthon. Papolhattam tehát az öcsémnek arról, hogy jobban oda kellene figyelnie az alvási szokásaira, mert állítólag része az egészséges életnek az elegendő alvás is, de az olyan lett volna, mintha arra kérem, hogy szokjon le a cigiről, miközben én is nevetségesen sokat szívok el egy nap alatt. Ezen gondolatmenet nyomán tulajdonképp az is eszembe jutott, hogy a szüleink nem teljesen lehetnek tisztában azzal, hogy pontosan milyen életet élek, hiába beszélek velük rendszeresen. Nyilván a telefon és videohívások nem lesz ugyanolyanok, mintha személyesen találkoznánk és legtöbbször a munkám részleteit sem osztom meg velük, mert nem értenék meg. Más területen mozgunk. Viszont teljes mértékben igaz lehet ez velük és Ah Innal kapcsolatban is. Talán az, amiért ideküldték, valójában nem létező dolog, egyszerűen csak nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket a szüleink elé állítottak. Egy olyan korú srác viszont, mint az öcsém is, jó hogy nem fog ezeknek önként és dalolva megfelelni.
- Rendben. Mást kérsz? - Az ilyen és ehhez hasonló apróságok voltak azok a dolgok, amiket a munkámban szembejövő ügyekben képes voltam megjegyezni, azon kívül azonban tény és való, hogy néha volt, hogy feladta a leckét. Ah Innal kapcsolatban is valószínűleg már meg kellett volna jegyeznem, hogy nem látom sokat kávézni, mint ahogyan alkoholt fogyasztani sem.
- Milyen gyakran csináljátok ezt? - Úgy tettem fel a kérdést, hogy közben a saját kávémért nyúltam, ami nagy eséllyel kihűlt már, én azonban furcsa mód mindig élveztem, ha ez történt. Nem hagytam ott fél napon át a kávéimat, de nem bántam, ha történetesen hidegen fogyasztottam el azt, ha eredetileg nem is annak indult. - Ezt a Sunwoo-t... Hol is ismerted meg? - A mi köreinkben rengeteget számított, hogy pontosan kikkel is vettük körbe magunkat. Míg a Shinnel való kapcsolatával és megismerkedésével tisztában voltam, addig nem tudtam ezt elmondani semmilyen más barátjáról. Azt sem tudtam mi a helyzet az egyetemen és ez valamilyen szinten elkeserítő is volt.
- Nem rossz dolog, hogy így érez. Ahhoz képest, hogy mekkora változás lehet... - Ott volt például Dan, aki bár idősebb is, tehát kevésbé befogadó az ilyen változásokra, de nehezebben szokott hozzá ahhoz, amit én már az évek alatt majdhogynem tökéletesíthettem. Ebben a városban - és országban - kevés olyan dolog van, amit ne lehetne megtenni, még ha ügyvédként ilyet nem is szabadna mondanom. Viszont tény és való, hogy láttam már dolgokat, úgy papíron, mint a négy falon túl is. - Terveztél valamit későbbre? Nem a mai napra gondolok, hanem arra, hogy mi lesz az egyetem után? - Számomra például egészen nyilvánvaló volt, hogy továbbtanulok, mert szükséges volt ahhoz, hogy ügyvéd lehessen belőlem. Az öcsémnél már nem ilyen egyértelmű a dolog, ezt mindketten tudjuk. Én most mégis kíváncsi voltam rá, hogy van-e olyan terve, amit szívesen meg is oszt.
- Ebben azt hiszem egyetértünk - finom mosoly jelent meg a szám sarkában. Tisztában voltam vele mi hiányzik ebből a lakásból és hogy pontosan miért is egy nő jelenléte az, de egy bejárónő létezése nem lett volna elég ahhoz, hogy hamarabb ott hagyjam a munkámat és hazajöjjek, még ha ezt így elég durva is beismerni.
Törődnöm kellett volna Ah Innal, azt követően ahogyan a szüleink rám bízták? Igen, határozottan. Ettől függetlenül azt is gondoltam, hogy felesleges lenne rátelepednem, mert én is voltam olyan korú, mint ő. Egyáltalán nem örültem volna neki, ha valaki állandóan a fülemet rágja azzal kapcsolatban, hogy mit csinálok és hol vagyok. Egy testvértől azonban talán még így is jobb, mint a szülőktől hallgatni ezt. Azt, hogy mennyire jövünk ki egymással és bízik meg bennem, hogy esetlegesen elmondjon nekem olyan dolgokat, amiket a saját szüleinknek sem, remélhetőleg megoldja az idő és a tény, hogy nem szülő-figuraként tekint rám, hanem a testvérként, aki mindig is voltam és próbáltam lenni számára.
- Nem, szerencsére én mentem a magam feje után - halkan nevetve hajtom le a fejemet, majd rázom azt meg finoman, hogy ne gondolkozzak el túlságosan Yayán. - Ha vittél volna valakit, nem zaklattak volna azzal, hogy kinek a lányát kellene elvenned. - A megjegyzésem egészen bölcsen hat, de talán csak a kor teszi és az, hogy már egészen másképp gondolok vissza arra az időszakra, amikor nekem is pusztán tehernek érződött mindaz, amibe bele lettem rángatva a szüleim által.
- Azért, ha pénzt adnak, soha ne mondj rá nemet. - Csak mert a családi hátterünknek köszönhetően megengedhetünk magunknak bizonyos dolgokat, még nem jelenti azt, hogy ne múlhatna el ez gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra. Rengeteg céget láttam már tönkre menni néhány óra alatt, ez pedig megtanította nekem, hogy soha ne higgyem el, hogy egy bizonyos szinten meg lehet állni és belekényelmesedni abba, amit csinálok.
- egészséggel használd őket - jelentettem ki egy bólintás közepette. Ha ténylegesen sikerült olyasmiket találnom neki, amik elnyerik a tetszését és hasznát is tudja venni, az csak azt jelenti, hogy legalább ebben az egy dologban sikeres voltam vele kapcsolatban. A pénzt költeni valamilyen drága ajándékra valahogyan könnyebbnek tűnt, mint sokszor értelmes és hosszú beszélgetést folytatni vele - nem mintha bármelyikünkből is hiányzott volna az értelem, sokkal inkább talán a türelemnek voltunk mi ketten híján.
- Mi van az egyetemi barátaiddal? - Ha volt megfelelő pillanat arra, hogy ezt megkérdezzem tőle, akkor határozottan ez volt ez. Így talán nem tűnt faggatásnak és válaszolni is lesz kedve. A válasza alapján pedig tudok majd mérlegelni vele kapcsolatban.
- Rendben, igyekezni fogok. - Próbáltam visszafogni a mosolyomat, a kérése nyomán, ugyanis abban teljesen igaza van az öcsémnek, hogy régen gondolkodás nélkül az ő pártjára álltam és elfogultan nyilatkoztam vele kapcsolatban. Ha őszintén kellene felelnem, nem biztos, hogy ez azóta olyan sokat változott manapság.
- Nagyon szívesen - bólogatva hallgattam a szavait és bár mindenkinek van minimális ismerete ezen a téren, én már kezdtem úgy érezni, hogy nekem ez magas és túl öreg vagyok ahhoz is, hogy megtanuljam. A mindennapos használatban lévő technikai cuccaimmal kapcsolatban képben voltam és hittem abban, hogy az innováció minden kulcsa, de ha valaki azt mondta volna, hogy vegyek konkrét ajándékot az öcsémnek ilyen témában, meg lettem volna lőve. - Hova szeretnél menni? - Az életem azon szakaszában voltam, amikor határozottan nem tudtam eldönteni, hogy pontosan hogyan kellene viszonyulnom a meglepetésekhez, a váratlan fejleményekhez és azokhoz a dolgokhoz, amit más, aki ismer engem tervezett el, a hátam mögött.
- Hát lenne egy-két szavam Joan lányához, ha nem jönne be, mit ajánlott - jelentem ki vigyorogva. Kivételes helyzetben vagyok, amiért megtehetem, hogy ilyesmiket mondok a saját főnökömről. Ő volt az, aki ott volt és hideg fejjel tudott kezelni egy huszonéves fiatalt is, aki elveszítette a menyasszonyát, ezért pedig kifejezetten hálás vagyok neki a mai napig. Ha nem is családtagokként kezeljük egymást, de határozottan többek vagyunk puszta kollégáknál. Valószínűleg az évek teszik.
- Ez a te napod. Azt szeretném, ha minden rendben lenne. - Ehhez persze nekem is úgy kell viselkednem és neki is. Ezzel egészen eddig nem is volt probléma, magunkat ismerve azonban bármelyik pillanatban kitörhetett a vihar, amit nem szerettem volna, épp Ah In születésnapján. - Rendben, legyen ahogy akarod. - Bólogattam néhányat, majd leraktam az immáron üres csészémet a konyhapultra, majd kis gondolkodás után végül inkább megtettem a szükséges pár lépést a mosogatógépig.
- Nagyon ritkán szoktam én magam főzni. - Legfőképp, mert nagyon időigényes, nekem pedig állandó problémám, hogy a nap csupán huszonnégy órából áll, aminek a jelentős részét így is alvással kellene tölteni, vagy épp azok töltik alvással, akikre szükségem lenne, amíg az én agyam már dolgozik. - Természetesen rendelhetünk. Emlékeztess majd a biztonság kedvéért. - Nem kívántam elfelejteni a dolgot, szimplán csak így is túl sok dolog járt már a fejemben.
Magam sem tudom, pontosan mit szemléltem a konyhapulton, amikor Ah In feltette a kérdéseit, viszont amikor felkaptam a fejem, nem találtam szemben magamat az ő pillantásával, ami épp elég időt adott ahhoz, hogy rendezni tudjam az egyébként meglepettséget sugárzó vonásaimat. - Nos... - A bíróságon mindig felkészülten, kész szöveggel kell érkeznem, de legalábbis több verziónak kell léteznie a fejemben. Az Ah In által feltett kérdésekre azonban nem volt előre megírt válaszom, ezért is jöttek nehezebben a szavak. - Nem gondolom, hogy rosszul élnéd az életedet. Ha olyasmit csinálsz, amit szeretsz és amit el tudsz képzelni az elkövetkezendő éveidben, akkor úgy kell tenned. - Furcsa dolog ezt úgy mondani, hogy nekem van egy közepesen unalmasnak titulált állásom, amiben egyébként kedvemet lelem. Két kézzel támaszkodtam a pultra és dőltem neki, miközben a pillantásom továbbra is az öcsémen volt. - Az, hogy mit éreztem akkor... - Őszintének kellene lennem, vagy szépítsem meg a dolgot? - Nem örülnék neki, ha újra előfordulna - mondtam ki végül, csupán egy levegővételnyi szünetet tartva. - Nézd, nem gondolom, hogy olyasmiért küldtek ide a szüleink, ami miatt így kellett volna reagálniuk. Mást akartál tanulni, na és... - Finoman megráztam a fejemet, közben pedig ciccegtem párat. - De ne forduljon elő többet. Ha nem tudok róla, segteni sem fogok tudni. - Ettől pedig egyszerre érezném magamat tehetetlennek és valaki olyannak, akit becsaptak.

⋈ | 1507 | öltözet

Dae Il & Ah In

- Mhm – kicsit még kómásnak éreztem magam, amikor válaszoltam neki. Az arcomat egészen odasimítottam a vállához, ami ha egy csontosabb testrésze lett volna a testvéremnek, minden bizonnyal képes lettem volna megint álomba merülni. Soha nem voltam túl jó alvó, amiből következett az is, hogy jó kelőnek sem számítok emiatt. Pont ezért birtokoltam most is egy zombi dinamikáját, sokkal inkább tartotta ő a testem, mint én saját magamat. Nem is feltétlenül volt emiatt egyszerű feladat összeszedni magam, amikor végül elengedett, de igyekeztem azért egy vérszegény mosolyt megejteni a testvérem felé.
- Akkor jó szarul nézhetek ki – egészen halkan nevettem fel, aztán megcsóváltam a fejem – Nem nagyon szoktam kávézni, annyira nem szeretem az ízét, de köszönöm.
Voltak helyzetek, amikor az édesebb kávékat határozottan még kívántam is, de a legtöbb alkalommal inkább skippeltem a dolgot. Sok koreaival ellentétben én gyűlöltem az americanot és csak megfelelő cukormennyiséggel tudtam meginni, illetve általában koffeinmentes kávét ittam, mert kicsit zavaró volt számomra a koffein hatása.
- Nem volt könnyű és anyázás mentes, de igen – határozottan bólintottam arra, amit mondott – Végül megegyezni is sikerült valamennyire. Jó, hogy a fiúk mindig ilyen lelkesek, ha segítenek nekem.
És itt most nem csak arról van szó, hogy mondjuk Sun Woo pontosít dolgokat, amiket én zeneileg nem feltétlenül tudok beletenni azokba a coverekbe, amiket csinálok. Lényegében sosem gondoltam magam polihisztornak vagy virtuóznak, amiért volt lehetőségem a családom anyagi háttere miatt sok mindenbe belekóstolni. Egyszerűen csak szerencsés vagyok ilyen szempontból. Legyenek a szüleim bármilyen emberek, azt nem lehetett elvitatni, hogy tudtam hobbikat találni magamnak, amit finanszíroztak minden kérdés nélkül. Nyilván vannak más problémák a kapcsolatunkban, de nem hittem a teljes utópiában. Ha pedig támogató családom, pénzem, álmaim lennének, akkor valami hasonló állapotban élnék azt hiszem.
- Szerintem már a legelső pillanatban – kicsit forgattam a szemeimet, de végül így is elmosolyodtam – Hihetetlen az a gyerek. Már úgy beszél New Yorkról, mintha az otthona lenne. Szerintem titkon mindig arra vágyott, hogy elszabadulhasson.
Velem ellentétben. Viszont nekem az ilyen dolgok sosem mentek túl egyszerűen, valahogy furcsa, de egy szabálykövető Dél-Korea kicsit jobb hatással volt az idegrendszeremre, hiába néztek ki jobban az emberek is ott. Furcsa volt egy megszokott életvitelt teljes mértékben hátra hagyni, emiatt pedig rengeteg minden kényelmetlenül érintett engem, ami itt természetes volt. Hiába tanultam annak idején egy évig itt, így is eléggé éreztem annak a határait, amik nekem már soknak számítottak. Ilyen volt például az, amikor valami szalajtott nő szabályosan megbámult az utcán. Sosem szerettem a túlzott figyelmet.
- Rendben van, már hozzászoktam a KFC-s reggelihez – engem is meglepett az, hogy mennyire könnyednek bizonyult a hangom – Már amikor egyáltalán reggelizek. Szerintem csak ránk rohadna a sok étel, mert egyikünk sem étkezik itthon túl gyakran.
Biztos voltam benne, hogy a szokásokat elég nehéz lenne felülírni, én pedig egyáltalán nem éreztem affinitást arra, hogy leálljak majd veszekedni valami dél-amerikai nénivel, aki olyan lehet jellemileg, mint Ronnie, és belém tömi a extra csípős kajáit, amitől utána rögtön rohanhatok a vécére. Ilyesmi élményekre szerintem a bátyám sem vágyott, szóval azt hiszem ki lehet jelenteni, hogy a jelenlegi helyzet teljes mértékben rendben van.
Egészen meglepetten pillantottam a bátyámra. Próbáltam olvasni az arckifejezéséből, mégsem mondhatom el azt, hogy sok bizalom volt a pillantásomban, ahogy ezt tettem. Nem értettem azt, hogy ha apáék tényleg rábíztak, akkor miért próbál velem ennyire kedvesnek lenni. Ezen a ponton leginkább azt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg nem tud semmit arról, hogy milyen életem volt otthon, és miként kellene nevelnie engem tovább, vagy pedig erre a szüleink kérték meg őt. Szerettem volna azt hinni, hogy az utóbbi szóba sem jöhet, de mégsem mertem bízni a dologban.
- El – én magam is érzékeltem, hogy talán a válaszom túl rövidre sikerült, ezért hozzá kellett tennem még pár dolgot – Neked annak idején nem próbáltak feleséget keresni? Apa mindig azt mondta, hogy jó korban vagyok arra, hogy megismerkedjek valakivel.
Én csak elhúztam erre a szám. Nem lepett volna meg az, ha mondjuk a bátyám melegnek nézett volna. Nem kommunikáltam könnyen a nőkkel, titkon még mindig elég félénk voltam ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni. Annyi volt a különbség, hogy nyilvánvalóan nekem is akadtak szükségleteim, de ez nem jelentette azt, hogy sok lánnyal lefeküdtem volna, vagy éppenséggel több barátnővel is rendelkeztem volna. Az biztos, hogy a bátyám listáját meg sem közelítem, de az is határozottan igaz rám, hogy a félénkségemet modortalansággal leplezem, ami minden bizonnyal nem túl megnyerő a lányoknál. Engem pedig mindez túlzottan nem érdekelt.
- Van annyi pénzem már, hogy életem végéig szerencsés legyek – egészen halkan jegyeztem meg ezt. Túlzottan nem is hittem a dologban, ahogy abban sem, hogy képes lennék nélkülözni a megszokott életvitelemet. Kicsit patthelyzetbe kerültem – A hasznos ajándékok a legjobbak. Ha olyat adsz valakinek az azt jelenti, hogy tényleg odafigyelsz rá.
Ezen a ponton rápillantottam és kicsit elmosolyodtam. Ha nálam hasonlóval próbálkozott, akkor talán ezen a ponton megnyugodhat. Alapvetően olyan típusú ember vagyok, aki ragaszkodni tud minden aprósághoz és nem könnyen cserélem le a hétköznapi tárgyaimat sem. Például a táskám, aminek már elszakadt a pántja egy olyan ajándék volt, amit annak idején Shintől kaptam. Már többször megkértem a bejárónőnket is, hogy varrja meg, aki egyáltalán nem értette, hogy miért ragaszkodok ennyire egy rongyos hátizsákhoz.
- Aha voltam – a mondat végét szándékosan elharaptam, mert egyáltalán nem akartam arról beszélni, hogy pontosan milyen ügyben mentem oda. Hiába került ki a Jeong család kezéből az a bizonyos birtok, de nekem legalább van valami olyan biztos dolog a kezemben, ami példának okáért segítség lehet abban, hogy karriert csináljak magamnak. Az már csak némi plusz, hogy ezzel anyámék orra alá tudtam egy kis borsot törni.
- Akkor jó – kicsit megnyugtatott, hogy ezek szerint nem zavartuk, de reménykedtem benne, hogy azért szólt volna, ha tényleg hangosak lettünk volna – Néha nehezen bírok velük. Sun Woo tud morcos lenni, Shin meg hajnalban is annyi energiával operál, amennyivel mi ketten a nap kezdetekor… Mivel én vagyok a legfiatalabb, úgysem hallgatnának rám.
Egyáltalán nem zavart ez, valamilyen szinten normálisnak tartottam. Még ha nem is volt számottevő az az élettapasztalat, amivel többel Shin vagy Sun Woo rendelkezik, akkor is igyekeztem tisztelni őket, és csak akkor rondán beszélni, ha azt nagyon megérdemlik. Mert hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen barátokat sodort az utamba.
- Megmutatom, de nem lehetsz elfogult, amikor véleményt mondasz – hiába volt egy viszonylag fix követőbázisom több platformon is, én magam sosem gondoltam kivételes tehetségként saját magamra. Nagyon szerettem, hogy az élettől ajándékba kaptam a zenét, de alapvetően arra szeretném ezt fordítani, hogy mások munkáját segíthessem a jövőben. Én szerintem sosem lennék képes kiállni egy színpadra úgy, mint mások. Szükség van azokra is, akik képesek a háttérből támogatni.
- Sajnos olyan hobbit sikerült választanom magamnak, ahol sosem árt bővíteni a felszerelést – mosolyogva ráztam meg a fejem – Szükségem lenne például végre egy optikára, amit rá tudok rakni a telefonomra, és rendesen rögzít, illetve sikerült eltörni az állványomat is, szóval mindenképpen hasznosak. Köszönöm szépen tényleg.
Talán nem látta rajtam azt, hogy tényleg meg voltam hatódva, amiért gondolt ezekre a dolgokra is. Hiába hazudtam neki a korábban példának okáért arról, hogy milyen szakra járok, mégis képes volt valamilyen módon támogatni engem és ez sokat jelentett. A szüleim azt sem kérdezték meg soha, hogy miért nem akarok jogot tanulni, egyszerűen csak a saját képükre akartak formálni.
- Akkor szeretném, ha majd elvinnél valahova – újra rápillantottam, nem pedig a sorakozó ajándékokra, amik csak arra vártak, hogy kibontogassam őket. A cipőket óvatosan tettem le földre, az egyik lábammal pedig bele is bújtam a baloldaliba. Alig szorította a lábamat, szóval néhány alkalom után biztosan ki fog tágulni annyira, hogy rendesen hordani tudjam.
- Értem – csak bólintottam egyet a főnöke lányának emlegetésére, aztán a dobozra pillantottam, ami felé ő maga is intett. Ezen a ponton nem tudtam elfojtani az arcomon megjelenő, ördögi mosolyt – Szóval ezzel folytassam? Aggódsz, hogy tetszeni fognak-e a dolgok?
Nincsen annyira specifikus ízlésem, ezért nem gondolnám, hogy nagyon mellé tudott volna lőni. Legalábbis, ha már vette a fáradtságot ahhoz, hogy még az általam kedvelt márkákat is megnézze. Sorra szépen kibontottam az ajándékokat, mindegyikhez fűztem valami megjegyzést, mert alapvetően a természetem nem volt olyan, hogy nagyon ki tudjam mutatni az örömöt, amit esetlegesen érezni tudok. Pedig tényleg sikerült minden ajándékot eltalálni, nekem alapvetően sokat jelentett az is, hogy nem vágott hozzám valamennyi pénzt, hogy magamnak bevásárolhassak.
- Miért magyarázkodsz? – felvont szemöldökkel pillantottam rá, de a szám szélén így is mosoly játszott – Majd elmegyünk a helyekre, és körül nézünk. Biztos találok valamit, ami jó lesz majd. Köszönöm, hogy gondoltál rám.
Az általa emlegetett utalványokat rögtön be is kaptam az új táskám első zsebébe, hogy véletlenül se felejtsem itthon, aztán a cipőket gondosan egymás mellé rendeztem és csak utána ültem oda az asztalhoz, hogy én is megreggelizhessek.
- Majd rendelünk hínár levest ebédre? – furcsa lehet az első étkezésnél a következőt megvitatni, de mégis fontos volt számomra ez a kérdés – Otthon a néni, aki vigyázott rám kiskoromban, később is maradt nálunk és mindig főzött szülinapomra. Te gondolom nem csinálsz hasonlót.
Amivel semmi gond nem volt, de már eléggé megszoktam, hogy az évek során készítenek nekem levest, hogy furcsa lett volna kihagyni pont ezt. Viszont voltak dolgok, amik ebben a helyzetben jobban foglalkoztattak, de én magam sem tudtam túl jól szavakba önteni őket. Pont ezért is foglaltam le magam azzal, hogy valamelyik péksütemény egyik felét megvajazzam, aztán egyszerűen megfordítsam azt, és lecsípjem a végét. Azt tömtem bele a számba, aztán kicsit lejjebb csúsztam a székemen és tovább folytattam a kezemben tartott étel csipkedését.
- Nem haragudtál rám, amikor nem mondtam neked igazat? – még véletlenül sem néztem rá – És te nem látod azt, hogy rosszul élem az életemet? Hogy az éveimet pazarolom el?

Ah In & Dae Il

"Ain't no brother like the one I got."

- Talán jobb is. - Felelek jókedvűen, közben pedig óvatosan veregetem meg a vállát, magamat is meglepve azzal, hogy mi most éppen megöleljük egymást. Nem felejtettem el, hogy mit mondtak nekem a szüleink, amikor először hallottam az ötletről, hogy Ah Innak talán jót tenne a levegőváltozás és az, hogy más is megpróbál neki példát mutatni. Ha összegeznem kellene az eddigi időt, amit itt töltött New Yorkban, határozottan állíthatom, hogy nem én voltam az, aki történetesen példát mutatott, mivel az esetek többségében az időmet a munkahelyemen töltöttem, ő pedig el volt foglalva az egyetemmel. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy lett volna lehetőségem másképp intézni ezt - mivel Joan is felajánlotta, hogy kapok néhány szabadnapot arra a célra, hogy kicsit körbevezessem az öcsém, vagy szimplán közös programokat csináljunk. Viszont nem éreztem úgy, hogy éppen arra lenne szüksége, hogy én próbáljam magamat ráerőltetni. A mai nap viszont más. - Azt hiszem van rá esélyed, de ahhoz egy tonna sminkre is szükség lenne. - Féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan lepislogok az öcsém arcára, majd egy fokkal hátrébb tolom magamtól a karjainál fogva és még egyszer megpaskolom a vállait. - Nem kérsz egy kávét? - Én már megszoktam, hogy akkor is megigyam a sajátomat, ha éppenséggel kihűlt, viszont Ah Int nem kényszeríteném ilyesmire, azt pedig nem tudhattam, hogy pontosan mikor kel fel. Ha viszont igennel válaszol, megfontolom, hogy a saját bögrémet is felturbózzam egy újabb adag feketével, aminek a kardiológusom valószínűleg nem örülne, de a problémák az elszívott cigaretták napi számánál kezdődnek.
Hiszek abban az elképzelésben, hogy a házas férfiak nem véletlenül élnek tovább, ugyanis van aki elzavarja őket az orvoshoz, amikor a férfi ego még nem hajlandó bevallani a vereséget a betegséggel szemben. Egy párkapcsolat lényege persze egyik fél számára sem abból kell, hogy álljon, hogy pótszülőt keressünk magunknak a társunkban, így egy feleségnek sem pusztán az anya szerepét kell betöltenie. A gondoskodásnak oda-vissza működnie kell, még ha mi férfiak jellemzően nehezebben is éljük meg a harcminhét fokos "lázat". Statisztikával még nem találkoztam, ami alátámasztotta volna, hogy a nők lennének az okai annak, hogy a férfiak leszoknak a dohányzásról, de ha van is benne valami, hát számomra kilátástalan ez a vágy.
Nyilván nem akartam olyan dolgokkal traktálni az öcsémet, amiket a szüleink vagy nagyszüleink mondanának neki a születésnapján, de ha valamit kívántam neki, amit nem mondhattam ki csak úgy, biztosan az volt, hogy találjon egyszer maga mellé olyat, aki miatt hosszabb élete lehet.
- A lényeg, hogy végeztetek azzal, amit elterveztetek. - Nagy erény a mai világban, ha valakinek tervei és elképzelései vannak, de nem elég álmodni róluk, meg is kell őket valósítani, ami sokak számára már túl nehéznek bizonyul. Rosszabb esetben el sem kezdik, máskor meg egyszerűen félbehagyják az egészet. Az, hogy Ah In - függetlenül attól, hogy épp mit és milyen körülmények között - képes befejezni, amit eltervezett, kifejezetten nagy erény. Furcsa úgy gondolni rá, mint felnőtt férfira, de az alatt az idő alatt, amit itt töltött el, mindig arról bizonyosodom meg, hogy nincs már rám úgy szüksége, mint gyerekkorában. Ez pedig egyszerre tölt el büszkeséggel és rémiszt meg, mert lemaradtam mindenről, ami a két véglet között történt. - Elég szórakoztató, hogy hirtelen mind New Yorkban kötöttek ki. Shin megszokta már? - Korea után Amerikában élni egészen kaotikus élmény tud lenni, de azt hiszem a mai fiataloknak az ilyesmi már egyébként sem jelent túl nagy problémát.
- Gondoltam már rá, hogy alkalmaznom kellene valakit, aki az ilyesmivel törődik. Szóval ha úgy érzed, hogy szükséged van rá, akkor szólj és keresek egy megfelelő embert. - Nem állítom, hogy eddig csak azért nem tettem meg, mert zavart volna, ha valaki a személyes teremben járkál a tudtom nélkül és úgy intézi a bevásárlást, mintha maga a ház úrnője tenné. Sokkal inkább csak azért nem vettem még fel bejárónőt, mert egészen tisztában vagyok azzal, hogy elfelejteném kifizetni. Másrészt sem a partnereimnek nincs szüksége arra, hogy egy másik nővel találkozzanak, amikor alkalom adtán feljön hozzám valaki, sem az alkalmazottnak arra a változatosságra, ami a magánéltemet jellemzi. Nekem pedig az ítélkező pillantásokra, amelyeket Joan-tól is épp elég megkapnom, ha rajtakap valamin. Lehet, hogy pusztán csak az én hibám, hogy ugyanazok a törzshelyeink és gyakran összefutunk, legyen szó étteremről vagy bárról.
- Ez teljes mértékben érthető. - Finoman összevontam a szemöldökeimet, holott nem az öcsém válasza volt az, ami nem tetszett, hanem én magam, mintha csak egy tárgyaláson elhangzottakból válogattam volna a szavaimat. - Ha rosszul vagy tőle, felesleges kísérletezni. Apáék meg... - Elfordítom a fejemet és inkább elhallgatok, megnedvesítem az ajkaimat, aztán ugyanazzal az arckifejezéssel és összevont szemöldökökkel pillantok fel újra. - Szóval elrángattak mindig azokra az unalmas eseményekre, amik csak és kizárólag nekik fontosak? - Féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon, amikor arra gondolok, hogy én meg a saját barátaim mivel szórakoztattuk magunkat, egymást és a korunkbelieket ezeken az összejöveteleken.
- A pénz szerencsét hoz. - Jelentem ki jókedvűen, miközben belebámulok a kávémba, aztán iszom is belőle néhány kortyot. Ahhoz, hogy valami hatása is legyen, még meg kellene innom legalább két csészével a délelőtt folyamán, egyébként csak puszta megszokás és egy kis löket a reggeli órákban ahhoz, hogy elinduljon a napom. Az első kávét követően általában már hajt a tenni akarás és a nikotin. - De a személyes ajándékoknak több értelme van. - Mert emlékeztetik a megajándékozott illetőt arra, hogy gondolt rá valaki. Ez pedig mindig is többet fog jelenteni, mint az, hogy landol egy összeg adott bankszámlán. - Jártál is ott valamikor? Én már alig emlékszem rá.
- Nem szoktam itthon reggelizni. - Az már hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem is szoktam, mert nem a jó levegőtől nőttem ekkorára és nem is az fog életben tartani napról napra, hogy az irodámnak nagy ablakai vannak és beáramlik rajtuk a napfény. - Nem a zavartatok, nagyrészt dolgoztam, de amikor belekezdek, általában minden mást ki tudok zárni. Itthon egyszerűbb, mert nem rohangál be két percenként valaki valami bajjal - felhorkanok, majd alig észrevehetően megrázom a fejemet. Túlóradíjat persze ilyenkor nem számolnak fel, de aminek meg kell lennie határidőre, azt muszáj valamikor elvégezni. Ha itthon csinálom a hajnali órákban, akkor legalább tudom, hogy biztosan elkészül és nem jön közbe semmi.
Egy fokkal szélesebb mosoly jelent meg az arcomon, amikor Ah In utasított, de nem szóltam semmit, amikor végül helyet foglaltam a megszokott helyemen az ebédlőasztalnál, a kávés csészével együtt, amiben még mindig lötyögött egy-két korty hideg kávé. - Igen. - Nem volt ez válasz semmire, magamban pedig jót szórakoztam azon, hogy ugyanezt tudnám én is elmondani róla, hiszen a kisfiú, akit otthagytam nem ugyanaz a fiatalember, aki most a tetoválásokkal a karján és sötét cuccokban előttem ül. Viszont ha képesek vagyunk így is elfogadni egymást, azt hiszem a későbbiekben nem lehet nagy baj.
- Meg is mutathatnád majd esetleg. Így nehezen tudom elképzelni. - Részben amiatt is kértem tőle ilyesmit, hogy a későbbiekben legyen miről beszélgetnünk, mert hiába tudtam, hogy én mit éltem át az ő korában és még fiatalabb koromban otthon, de az amit egy szülő elmesél a gyerekéről, gyakran nem egyezik ugyanazokkal a célokkal és elképzelésekkel, amit maga a gyerek talált ki. Ezért sem akartam komolyabb alapot adni arra, hogy Ah In viselkedését meg kell változtatni, mert bár nem mondhatom magunkat legjobb barátoknak titkok nélkül, de nem is találkoztam még a dílerével, vagy egyéb kétes dologgal mióta nálam él.
- Csak ha szerinted is jó. Azért gondoltam ezekre, mert a cuccaidból azt gondoltam érdekelhet valamelyik. - A cipőket nem nehéz eltalálni, azokra mindenkinek szüksége van. Viszont az azon kívül szerzett utalványok már tényleg csak vakon való találgatásnak számítottak nekem. - Hogyne. Teljesen szabad a napom és mint ahogyan mondtam, azt csinálunk, amit szeretnél. - Azt már nem tettem hozzá, hogy kifejezetten örömmel tölt el, hogy a barátai helyett most éppen engem választott, de azt hiszem erre nem is volt szükség. Figyeltem, ahogyan lehajtja a fejét és a piros füleivel egészen arra a kisfiúra emlékeztetett, aki az emlékeimben élt.
- Igen, ezt észrevettem. - Mosolyogva ingattam meg a fejemet. Egyáltalán nem hasonlít a stílusunk, de én sem csukott szemmel élem az életemet, tisztában vagyok vele, hogy az öcsém a saját korosztályában nagyon is divatosnak számít. - Neem, azt még nekem sem szabad megtennem, hiába vagyok a bátyád. - Kijelentésemet egy vigyor követte, majd hátra dőltem a széken és úgy kezdtem el magyarázni. - A főnököm nagyobbik lányának van mindenféle kapcsolata a divat szakmában és ismer mindenféle alkalmazást, meg forrást, szóval mondta, hogy próbáljam ki az egyiket és pár ruhád meg cipőd márkája alapján eljutottam idáig. Örülök, ha tetszik. - Emiatt tényleg elégedettség töltött el és élt bennem a remény, hogy ez a táskával és az utalványokkal is így fog maradni. - Remélem ez is tetszeni fog. - Az állammal a doboz felé böktem és megvártam amíg azt is kibontja. - Gondoltam olyasmivel leplek meg, aminek hasznát is veszed. - Felesleges lett volna olyasmit összevásárolni, amit csak felrak a polcra és még csak rá sem néz a későbbiekben. Amikor az utalványokhoz értünk, a hajamba túrtam és mielőtt bármit reagálhatott volna rá, én kezdtem el beszélni. - Ha ezeknek nem veszed hasznát, ne haragudj. A felszerelésedből arra következtettem, hogy jól jönne pár új dolog. És ha így van és van kedved hozzá, akkor el is mehetünk valamelyik helyre. - Aztán mivel előttem minden ötletemet a születésnapján, most még legalább három hónapon át agonizálhatok, hogy pontosan mit adjak neki az ünnepekre és mivel okozhatnék még meglepetést. - De előbb együnk. Aztán mutasd meg a felvételt.

⋈ | 1548 | öltözet

Dae Il & Ah In

Soha nem tartoztam azon gyerekek közé, akik élvezni tudták a születésnapjukat. Ez a nap számomra sokkal inkább volt már egészen kicsi koromtól kezdve pokoli, mint élvezetes. Magamnak való, furcsa kisfiúként nőttem fel. Ugyanez közös az immáron felnőtt énemben is... És mind a ketten ugyanúgy gyűlöljük a születésnapomat, mint korábban bármikor. Sosem gondoltam többként a koromra egy hülye számnál, ami ráadásul még kellemetlen jelentést is hordoz magában... Mivel még egy év eltelt az életemből, tehát annyival kevesebbet élhetek. Én nagyon szerettem volna élvezni mindazt, ami megadatott nekem, de a körülmények nem igazán engedték ezt. Kiskoromban rettegtem a rohamoktól, most pedig már egyéb kellemetlenségek is járnak az epilepsziámmal... Mindez pedig lelkileg engem nagyon emésztett.
Ezt az egészet tetézte az, hogy világ életemben Shin megismerése előtt képtelen voltam élvezni a társaságot. A szűk családi körön kívül nagyon félénk voltam, és ha esetlegesen megdicsértek kisfiúként a boltokban, mindig a bátyám lába mögé bújva néztem az embereket. Utáltam amikor a nénik rám szegezték a pillantásukat, vagy rosszabb esetben még hozzám is értek. Mindezek hatására elég egyértelmű volt az, hogy képtelen voltam kijönni a korosztályommal is, tehát a születésnapom egyenlő volt a halálos ítéletemmel is; hiszen szeptemberben kezdődik az iskola. Ez mindig akkor volt a legnehezebb, amikor új közegbe kerültem és be kellett mutatkoznom. Most már nem voltak vele gondjaim, de ettől függetlenül szerettem észrevétlen maradni.
A mai nap is rosszul indult. Ennek most nem igazán volt köze az epilepsziámhoz, sokkal inkább a kevés alvás miatt nem voltam túl jól. Alapvetően szeretek és tudok is aludni, ha nem álmodok valami brutális butaságot. Ugyanakkor most valahol zsongott is a fejem a kidolgozatlan ötletektől, ami a tegnap felvett covert illette. Nem feltétlenül voltam biztos abban, hogy jó döntéseket hoztam, ami miatt majd mindenképp vissza kell még hallgatnom párszor. A tesóm véleményét kikérni lehetetlen lett volna, hiszen elméletileg szerinte hangszigetelve van a ház, ettől függetlenül még egy réteg tojástartót lefújtunk feketére és felszereltünk a szobám minden négyzetterületére. Még nem szólt ránk, hogy halkabban kellene lennünk, ami miatt arra következtettem, hogy rendben van amit csinálunk.
Minden közül mégis talán a bátyám által felsorakoztatott reggeli, illetve a szikrázó mosoly az arcán volt a legmeglepőbb. Általában nem szokott itthon lenni, amikor felkelek, a hűtőnk – jó férfi lakás révén – üres szokott lenni, illetve általában ha mégis elkapom Dae Il-t itthon, akkor siet és nem nagyon van ideje vigyorogni rám. Ahogy végigpillantottam rajta, könnyen megállapítottam, hogy az öltözéke sokkal kevésbé tűnt formálisnak a megszokottnál, illetve hiába van a kezében a telefonja, lazán támaszkodik a pultnak. Nem készül elhagyni a lakást. Magam sem tudom, hogy ez hatott meg túlságosan, vagy pedig csak szimplán a sokkoló álmom hatására próbáltam némi menedéket keresni. Ebben a helyzetben egyáltalán nem volt kérdés, hogy odamegyek hozzá egy ölelésért, sőt még az arcomat is belefúrtam a vállába. Meglepő módon ettől képes voltam egy kicsit lenyugodni és hosszú idők óta először egy kicsit normálisnak érezni magam.
- Nem néztem még tükörbe – hiába volt rekedtes a hangom, egy leheletnyi vidámság így is vegyült belé – De vannak elképzeléseim. Szerinted megnyernék egy Walking Dead castingot?
Nem ellenkeztem, amikor az ujjai a hajamba csúsztak, de finoman elhúzódtam tőle, hogy szemügyre tudja venni rendesen az arcomat. Elég sok mindent titkolok előle, sokáig még az egyetemi szakomat sem mertem elmondani, mert féltem a reakciójától. Ha most lesütném a tekintetemet és előadnám azt, hogy minden rendben van, akkor minden bizonnyal csak jobban aggódna és nagyobb gyanúba keverném magam.
- Inkább csak a mennyiség nem volt elegendő – jegyeztem meg még mindig rekedtes hangon, de egy leheletnyi vidámság így is merült belé – Shin és Sun Woo tegnap kicsinálták az idegeimet. Egyszerűen lehetetlen kordában tartani őket, mert hármunk közül én vagyok a legfiatalabb. De végeztünk azzal, amit elkezdtünk.
Engem is meglepett a beszédességem, de az egészet annak tudtam be, hogy kísérletet tett arra, hogy a kedvemben járjon a születésnapomon. Hiába fűződtek rossz emlékek ehhez a naphoz, értékeltem az igyekezetét. Pontosan tudtam, hogy nagyon undok módon viselkedem sokszor a testvéremmel, éppen ezért szerettem volna a jobb pillanatokban rendes lenni vele. Azt hiszem egyáltalán nem létezik nálam hálátlanabb kistestvér.
- Nekem nem kell magyarázkodnod – a pillantásomat a narancslevemre szegeztem, amivel enyhíteni igyekeztem a kesernyés szájízemet. Az arcomon mégis játszott egy halvány kis mosoly – Igazából azt hiszem mindenben különbözünk, de ebben határozottan nem. Én se kifejezetten figyelek a hűtő tartalmára. Ha valamire szükség van, azt egyszerűen csak megrendelem.
Gyűlölök boltokba járni és vásárolgatni. Ha valahogyan jellemeznem kellett volna magamat, akkor határozottan a világ legintrovertáltabb embereként tettem volna meg. Ha nem muszáj egyáltalán nem mozdulok ki még a szobámból sem, és az emberekkel sokszor csak egy kósza sziát vagyok hajlandó váltani. Ez nem ellenszenv, sokkal inkább az általam mélyen letagadott félénkségem miatt van, illetve én jó vagyok abban, hogy egyszerűen csak egyedül csináljak dolgokat. Sok ázsiaival ellentétben szeretek egyedül enni, filmet nézni, vagy akár sétálni is. Ettől függetlenül azt a szűk baráti kört, amivel rendelkezem, igyekszem sosem cserbenhagyni. Csalódnék magamban, ha megtörténne.
- Szerintem nekem nincs alkohol lebontó enzimem – egészen természetesen jött ki a számon a hazugság – Anyáék szerint illett néhány eseményen koccintani és nem hagytak megmenekülni, de minden esetben rosszul lettem egy pohártól már. Szóval nem szeretek kísérletezni.
Valami keretet kellett adnom a sztorimnak. Pontosan tudtam, hogy voltak rólam pletykák, mivel kénytelen voltam lenyúlni a saját torkomon minden alkalommal, amikor anyámék rám kényszerítették a koccintást. Könnyű indokot jelentett volna a jogosítvány, de egyelőre még nem csináltam meg... Mert nem voltam beszámítható. Azt még nem tudom, hogy hogyan magyarázom majd meg a jogsi hiányát a bátyámnak, de legalább az alkohol kérdést ki tudtam pipálni az engem körül ölelő rejtélyek közül.
- Tudod csak ahhoz vagyok szokva, hogy ajándékként megfejelik anyáék valamennyivel a bankszámlámat – rántottam meg a vállam. Arról nem terveztem beszámolni a bátyámnak, hogy az utóbbi időben más miatt is magas gyarapodás volt a számlámon – Illetve megkaptam a dédi jeju-i nyaralóját tavaly.
Azt szándékosan nem tettem hozzá, hogy mivel otthon már nagykorúnak számítottam, egyszerűen fogtam és eladtam a házat. És lényegében ez volt az oka annak, hogy fekete kártyás vagyok, semmi más. Anyáék nagyon durván kiakadtak rám miatta, de nem igazán tudtak mit tenni, mert az én nevemen volt a ház.
- Te ettél? – egészen gyanúsan pillantottam rá – Én még nem vagyok annyira éhes, mert hajnali kettőkor betoltunk hárman egy családi pizzát. Részben Shin és Sun Woo miatt is feküdtem le későn. Remélem azért nem zavartunk nagyon téged.
Igazából enni kifejezetten szerettem. Tudtam volna a mai reggel folyamán is, mégis inkább úgy döntöttem, hogy talán etikusabb lenne a részemről először kibontani az ajándékokat. Dae Il sosem fogja kimondani, de szerintem azért eléggé érdekli az őt, hogy mit szólok hozzájuk. emiatt pedig nem akartam megváratni, ha már csak miattam felvásárolta az egész pékséget és még ajándékokról is gondoskodott.
- Ülj már le kérlek – a hangom egészen nyugodtnak hatott – Egyél te. Biztos vagyok benne, hogy még nem ettél. Én addig megnézem az ajándékokat.
Gyorsan tornyot is építettem a két nagyobb dobozból, aztán a kisebb, utalványszerűeket is magamhoz vettem, én ezekkel az ölemben foglaltam helyet az ebédlőasztalunknál.
- Csak nem így emlékeztem rád – egészen halkan jegyeztem meg a mondatot, miközben óvatosan kezdtem el piszkálgatni kezdtem az egyik csomagon a szalag szélét. Soha nem találkoztam a bátyámmal ügyvédként, tehát itt kellett először szembesülnöm azzal, hogy a múlté már a tinédzser énje, akit annyira szerettem. Nem azt mondom, hogy így utálnám, de nehéz volt eldöntenem azt, hogy hányadán állunk jelenleg. Ebben a pillanatban örömet okozott nekem, annyi biztos.
- Tegnap együtt voltunk – jegyeztem meg, aztán egy olyan széles mosoly ült ki az arcomra, amit az ittlétem óta még egyáltalán nem látott tőlem – És köszönöm szépen, elég volt belőlük egy teljes hétre. Nehéz volt velük a felvétel.
Szerettem volna folytatni a továbbiakat, de mégis a torkomon akadt a kérdésem. Egyáltalán nem voltam magabiztos az életemmel kapcsolatos elképzeléseimben. A szüleim igyekeztek eltántorítani, én pedig ezért nem merem megkérdezni azt az embert, - aki egyébként kifejezte az irányomba a támogatását – arról, hogy meghallgatná-e az elkészült demomat.
- Ó, tényleg? – egészen kíváncsian pillantottam fel rá, aztán ismét az ölemben tartott csomagokra néztem – Akkor talán tényleg meg kellene néznem őket már most. Van valami jó hely, amit szerinted érdemes lenne megnézni?
Egészen lefoglalt az, hogy lehetőség szerint ne egy állat módjára bontsam ki a csomagot, így óvatosan lefeszegettem a ragasztószalagot a doboz oldaláról, majd kíváncsian néztem be, hátha rájövök mit rejt a csomagolás.
- Egyébként – kezdtem bele óvatosan, aztán egyszerűen szétszakítottam a papírt, hogy legalább valamennyi erőt összeszedjek a korábban elhalasztott kérdésem miatt – Van kedved meghallgatni amit tegnap összehoztunk?
Nem tehettem róla, hogy vörösek lettek a füleim végei, és képtelen voltam felnézni az ölemben tartott cipő dobozáról. Amint megláttam annak a márkáját, kíváncsian hajítottam le a doboz tetejét és vettem ki a dobozából a fekete darabot... Ami történetesen több, mint hatszáz dollárba került!
- Az előzőnek már egy kicsit elrepedt a talpa – egészen hálás volt a pillantásom amikor ránéztem – De ez nem túlzás egy kicsit? Lefigyeltetted a keresési előzményeimet?
Egészen mosolyogtam, amikor finoman visszatettem a cipőt a dobozába és a következő, nagyobb csomaghoz nyúltam. Az első telitalálat volt, ami egészen meglepő azok után, hogy mennyire más stílusunk van.

Ah In & Dae Il

"Ain't no brother like the one I got."

Épp elég időt töltöttem már a saját társaságomban ahhoz, hogy tudjam, hogy utálom a semmittevést és számomra büntetést jelent, ha egy nap arra kell ébrednem, hogy nincs semmilyen halaszthatatlan teendőm. Ilyenkor rendszerint elintézek magamnak valamit és mindenképpen elhagyom a lakást, mert képes lennék megőrülni a négy fal között, habár ötletem sincs miért nem igaz ez akkor, ha az irodában vagyok, ahol szintén muszáj vagyok hosszú órákat eltölteni a gépem előtt és telefonálással, vagy adott esetben az ügyfelekkel való megbeszélésekkel. Még csak azt sem mondhatom el, hogy ne szeretném a lakást, ahol lakom, hiszen azután költöztem ide, hogy elveszítettem a menyasszonyomat, így különösebben terhes emlékek sem kötnek a helyhez. Jó környéken van, habár nem feltétlenül közel az irodához, amit nem is bánok. Néha szükségem van arra az időre, amit az autóban töltök, hogy valamelyest kiszellőztethessem a fejemet.
Amire ma reggel is szükségem volt, sokkal kevésbé azért, mert rossz híreket kaptam volna, vagy olyan ügyön dolgoznék, ami nem halad jól, mint inkább azért, hogy megbarátkozzam annak a gondolatával, hogy a mai napon nem csak hogy nem illene, de tényleg nem gondolhatok a munkára. Nem is érzem úgy, hogy az öcsém születésnapja bármit elvenne tőlem, különben is megérdemli, hogy valahogyan megpróbáljam - ha csak minimálisan is - bepótolni azokat az alkalmakat, amikor azt ígértem itthon leszek és közösen vacsorázunk, de végül nem jött össze. Talán az egyetlen szerencsém, hogy nincs teljesen egyedül a városban, mert a barátai is itt vannak, akiket már évek óta ismer és újakat is tud szerezni az egyetemen, ami határozottan hozzátehet ahhoz, hogy a szüleink által felvázolt problémás viselkedése megváltozzon. Egyelőre pusztán saját magamat kevésnek tartottam ahhoz, hogy áttörést érjek el Ah Innal kapcsolatban, de arra sem sikerült még rájönnöm, hogy pontosan mi lehet a probléma forrása és miért nem segít rajta a levegőváltozás. Egyedül annyit érzékeltem, hogy már nem azzal a fiúval állok szemben, aki kisebb korában volt és érzékelhetően ő sem úgy viszonyul már hozzám, mint bátyjához.
- Te mondjuk nem nézel ki úgy, mint akinek maradéktalanul jó.. - összevonom a szemöldökeim, miközben figyelem, ahogyan közelebb jön hozzám. A születésnapi köszöntése mellé viszont képtelen vagyok nem adni neki egy ölelést, amit meglepő módon ezúttal viszonoz is, ami miatt a korábban ráncba szaladt szemöldökeim most a homlokom közepére ugranak. Egyedül talán csak az a szerencsém, hogy Ah In ezt épp nem látja. - Nem aludtál jól? - Finoman meglapogatom a haját, majd óvatosan eltolom magamtól, hogy még jobban szemügyre tudjam venni.
A megjegyzésén akaratlanul is elmosolyodom, még egy halk nevetést is megengedek magamnak. Akármilyen jól esik, hogy a jelenlegi helyzetben képesek vagyunk normális beszélgetést folytatni és valamilyen szinten még azt is érzem, hogy minden korábbi élménnyel ellentétben talán szeret még egy kicsit... A meghitt pillanatot tulajdonképpen ő szakítja meg, én pedig megköszörülöm a torkom és visszafordulok a korábban lefőzött és azóta valószínűleg teljesen kihűlt kávémhoz.
- Pedig az én érdemem, hidd el. -  Ezzel persze nem magamat akarom minősíteni, mint háziasszony, vagy azt, hogy mennyire illenék be egynek, a péksütemények elkészítése pedig egyébként sem rajtam múlott... - Harminckét éven át sikerült életben maradnom és nem az instant ramen miatt. - Jelentem ki mosolyogva, miközben továbbra is az öcsémet figyelem, le sem véve róla a pillantásom.
- Amúgy sem jó semmire az alkohol - mondom ki határozottan, habár a konyha másik sarkában sorakozó gondosan gyűjtögetett és különlegesebbnél különlegesebb borok nyilvánvalóan nem erről árulkodnak. Joggal nevezhetne bárki az üvegek száma alapján akár alkoholistának is, de sokkal többször választom a sportolás valamelyik válfaját, mint a feszültséglevezetés egy módját, mint azt, hogy nagy magányomban felbontsak egy üveg bort. Azt is megteszem, ha olyan alkalmakról van szó, vagy kemény ügyön dolgozom és úgy érzem szükségem van egy pohárra, hogy jó beszédet találhassak ki, de alapvetően inkább a különleges alkalmakra tartogatom azokat a borokat, amelyek megtalálhatók itthon. Minden más már elfogyott. - Persze, hogy vettem - hangomba némi - korántsem komoly - felháborodás is vegyül. Sosem tagadtam, hogy néha megfeledkezem dolgokról, de Ah In születésnapja olyasmi, amiről sosem tudnék.
- Nem muszáj sietni, nekem igazán ráér - megrántom a vállaimat, habár tény, hogy épp eléggé kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan fog reagálni, hogy a valódi válaszom akár lehetne az is, hogy igen, nézze meg előbb az ajándékait. - Ehetsz is előbb. Ha nem tetszik a felhozatal, össze is üthetek valamit, most tele a hűtő. - Nem úgy, mint más alkalmakkor, de csak akkor tanulhatok a saját hiányosságaimból, ha többször is ráébredek arra, hogy léteznek.
- Hát miben járnék...? - Megakadok a mondat közepén és tágra nyílt, meglepett pillantással nézek végig magamon. - Mindig ilyesmi van rajtam. Én már megszoktam... - finoman végig simítok az ingemen, egymás után kétszer is, és ha nem lepődtem volna meg annyira a megjegyzésen, talán még nevetségesnek is találom, hogy azért legyek kritizálva, mert túlságosan kiöltözöm. - Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy a születésnapod alkalmából el is mehetnénk valahová. - Kérdő pillantásomat ezúttal az öcsémre szegezem. - Nem kötelező és azt is megértem, ha már a barátaiddal terveztél valamit. - A torkomat köszörülve fordítom el a pillantásom, majd vissza a fiúra. - De az egyik ajándékodat akár ki is használhatnád ma, vagy tulajdonképpen ahogy szeretnéd.

⋈ | 838 | öltözet

Dae Il & Ah In

Ha előző nap Shin és Sun Woo nem emlékeztet arra, hogy születésnapom lesz, és valahogy tisztességes módon meg kellene ünnepelnünk azt, hogy velük együtt már én is nagykorúnak számítok itt, akkor minden bizonnyal egyszerűen csak elfelejtem az egészet. Nem tehettem róla, de az ilyen esemé nyek soha nem tartoztak azon dolgok sokaságába, amit fontosnak találtam volna. Ennek volt is egy elég egyszerű oka: hiába tartozom határozottan az önzők soraiba, szerettem megfeledkezni magamról.
Könnyen észbetartottam Shin, Sunwoo és a bátyám születésnapját is. Ha nagyon megerőltetem magam, minden bizonnyal emlékeztem volna anyáéra vagy apáéra, illetve a nagyapáét, a nagymamáét és a dédiét is tudom. Viszont ott van a másik oldal... Talán anyáék nem akarják ezt elfogadni. Talán Dae Il nem is tud arról a dologról. Shin és Sunwoo megértették, miután elmagyaráztam nekik. Jelölhetem a napokat, ha egyszer elveszítem a kontrollt és eltávozom, akkor akaratlanul is megfeledkezem mások születésnapjáról. A szüleim soha életemben nem ütöttek meg, viszont megannyi lenéző pillantást kaptam tőlük, ha ez pont az esetükben történt meg. Pedig ők idézték elő az egész helyzetet. Miattuk nincs esélyem olyannak lenni, amilyen bárki más... Mert ők valami betegmód ragaszkodnak ahhoz, hogy egyszerűen nem gyógyulhatok meg.
A továbbiakat illetően, nos... Azt határozottan kijelenthetem, hogy most önmagam vagyok, viszont fárasztó és hisztis volt a tegnapi napom. Talán négykor feküdtem le aludni, ami miatt a hajam még mindig nedves volt. A fiúkkal igyekesztünk normális felvételt csinálni. Szerettem, hogy ez a lakás rendesen volt hangszigetelve, mert emiatt éjszaka is tudtunk felvételt csinálni Dae Il állította, hogy őt nem zavarjuk, pedig hangosak voltunk és még egy kicsit veszekedtünk is egymással... Persze nem volt durva, csak Shin rosszul tartott a kamerát, Sun Woo pedig engem tett helyre, amiért közöltem vele, hogy a zongoraalapot az ő ötlete alapján kellett volna mégis felvenni, mert úgy jobb volt. Végül fél tizenkettő fele mehettek el, én kettőre megvágtam rendesen a videót, aztán egy gyors zuhany után mentem ágyba. Soha nem voltam túl jó alvó, így már meg sem lepett a nyűgös éjszakám. Egyetlen szituációban vagyok olyan, mint akit agyonvertek, de az meg senkit sem érdekel.
Emmellett nem egy furcsa szokással is rendelkeztem, amik lényegében szükségesek a lefekvési rituálémnak, de később általában megnehezítik a dolgom. A lábaimnak általában melege van, amiért rendszerint sosem viselt rövidnadrágokban alszom, felül viszont fázni szoktam. Ilyenkor ha elég fáradt vagyok hozzá, egyszerűen csak rányúlok az egyik pulcsimra – legyen az utcai, vagy otthon viselt – és abban alszom el. A tegnapi éjszakám különösen rossz volt, ami miatt nagyon csatakosan tértem magamhoz. Nem fogtam fel azt, hogy pontosan mit álmodtam, mert most túl fáradt voltam ahhoz, viszont éppen elég éber is ezzel egyidőben... Tehát képtelen lettem volna visszaaludni. Legalább tíz percig csak ültem az ágyamban, a csatakos hajamban turkáltam, és igyekeztem lehetőség szerint annyira magamhoz térni, hogy energiám legyen kimászni innen. Amikor ez megtörtént, a naptárhoz mentem, hogy bekarikázhassam a dátumot, de nem igazán vettem figyelembe azt, hogy hányadika van. Hiába jött el aszületésnapom és hívták fel erre már többen is a figyelmem, mindennek ellenére képes voltam egyszerűen csak kiverni a fejemből a tényt. Nem igazán éreztem ezt a napot másnak a többinél.
Bele sem gondoltam abba, hogy mire kellene számítanom a mai nap folyamán, leginkább a szokásos rutinra voltam felkészülve. Lényegében körbe sem néztem amikor a konyhába értem, ezért az első sokk számomra az volt, hogy a bátyám itthon van. A keddi reggeleken általában ez nem szokott megtörténni.
- Jó reggelt – egészen  rekedtes hangon motyogtam vissza neki a szavakat, koreaiul. Igyekeztem maradéktalanul felfogni a szavait a reggelivel kapcsolatban, ami miatt igencsak meglepetten pillantottam körbe. Általában a reggelit tíz óra körül oldottam meg egy KFC kosár rendeléssel és egy BBQ szósszal mellé – Úgy néz ki az asztal, mintha egy nő is lakna velünk.
A papucsomból kilépve pillantottam még egyszer az asztalra, ahova ki volt készítve a már rutinszerűen fogyasztott narancslém is, illetve szinte érezni véltem a péksütemények illatát is. Mégsem ültem le egyből oda, inkább zombikat megszégyenítő mozgáskultúrával sétáltam oda a bátyámhoz... És azóta, hogy itt vagyok, először öleltem vissza őt. Jó ideje már annak, hogy nem igénylem mások érintését, most viszont túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy gondolkozzak, egyszerűen csak teljesítette az agyam a parancsokat. Még a homlokomat is a vállának döntöttem és a köszöntés folyamán sem engedtem el őt. Még nem tértem magamhoz rendesen, tehát az ágyból sem kellett volna kimásznom.
- Köszönöm – alig érthetően motyogtam a vállába a szavakat, aztán elengedtem, mert kezdett kényelmetlen lenni a közelsége – Majd megünneplem a nagykorúságomat egy kólával... Ajándékot is vettél?
Egészen elképedtem ezen. Egyetlen dolgot sem említettem neki abból, hogy mire vágynék úgy igazán, tehát nem lehetett egyszerű dolga. Lényegében az emlékeire sem hagyatkozhatott, mivel amikor utoljára szülinapi ajándékot kaptam tőle, talán hét éves lehettem, de ebben sem vagyok biztos. Mindenesetre, nem vártam volna el ezt tőle és már a puszta gesztus is jól esett. Hiába veszekedtünk sokat, arra sem voltam kifejezetten felkészülve, hogy nem fog kínosan telni közöttünk a nagy ünneplés. Ennek következtében pedig az ajándéka lehetett volna akár egy giccses, életnagyságú pink színű unikornis is, csillámló szarvval, azt sem engedtem volna neki csak úgy visszavinni.
- Megnézzem őket először? Nehogy azon stresszeld végig magad, hogy tetszeni fognak-e az ajándékok... – egy halvány mosoly költözött az arcomra, aztán végigmértem – Egyébként te miben jársz edzeni? Így kiöltöztél azért is, hogy megejtsd a reggeli bevásárlást?
Igazából csak magamat éreztem furcsán a kapucnis pulcsi és rövidnadrág kombóban, csatakos hajjal, karácsonyfára való mennyiségű fülbevalóval és gyűrötten. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy Sharpei, akire a gazdája hülyét akart csinálni.

Ah In & Dae Il

"Ain't no brother like the one I got."

Kifejezetten szerencsétlennek tartom a tényt, hogy szeptember elseje történetesen keddre esik, holott tisztában vagyok vele, hogy ebbe nincs különösebb beleszólásom, még akkor sem, ha nagyon akarom. Határozottan előnyösebb lett volna, ha mondjuk egy pénteki nap, vagy a hétvége az, amit kihasználhatok az öcsémmel való ünneplésre, de azt hiszem csak idő kérdése, hogy az is eljöjjön - pontosabban néhány évé -, addigra pedig talán a közöttünk lévő viszony sem lesz olyan hullámzó, mint a tenger habjai egy szeles napon. Talán még mindig nem próbálkozom eléggé ahhoz, hogy úgy tekintsem rám, mint régen, amikor kisebb volt, de ennek megint csak nem én vagyok a megmondója, pusztán a saját elfogultságom miatt sem. Állíthatnám, hogy milyen végletekbe menően próbálkoztam mióta Ah In New Yorkban van, de a helyzet az, hogy igenis volt olyan nap, amikor még a hűtőben sem volt semmi, ami megfelelt volna neki. Pedig én vagyok az idősebb, így nekem kellene arról gondoskodnom, hogy nem csak hogy otthon érezze magát nálam, de minimum minden igényét teljesítsem. Hiába viszont a vágy, ha jellemzően minden munkával kapcsolatos ügyem eltereli a figyelmemet és bár az akarat megvan bennem egy ponton, a végén nem kerül megvalósításra. Mert dolgozom.
A mai napot viszont igyekeztem nem olyannak kezelni, mint az összes többit, s habár előfordul, hogy elfelejtek dolgokat, de a saját öcsém születésnapját soha nem tudnám. Akkor érezném csak igazán, hogy elbuktam, mint testvér. Megfordult a fejemben, hogy talán valamivel nagyobb ünneplésre lenne szükség, mint pusztán az én társaságom és bár közvéleménykutatás nem járt Ah In ajándékainak beszerzése mellé, de igyekeztem nyomatékosítani a baráti körében is, hogy a születésnapja tényleges napja hadd maradjon családi esemény - ugyanis a szüleinktől is kaptam visszajelzést azt illetően, hogy szeretnének majd megejteni egy videóhívást legalább. Bármelyik másik nap lehet a barátoké, s tulajdonképpen ha az öcsém úgy döntene az ötletem hallatán, hogy neki épp elég volt, hogy szavakba foglaltam, az arcomból nem kér többet, talán még azt is elfogadnám. Talán.
Mivel a koránkelés szinte már belém van kódolva, ma is viszonylag korán volt, hogy az előszobában, a szőnyegen állva, a tükörképemmel farkasszemet nézve tapogattam a zsebeimet pusztán ellenőrzés céljából: kulcs, pénztárca, telefon, cigi. A gyújtó majdnem lemaradt, de még épp időben kaptam észbe, így amikor kiléptem az épületből, hogy egy közeli pékség felé induljak, máris nyomtam a számba a szálat, hogy minél hamarabb tudjam élvezni az egyébként káros hatását. Igyekeztem mindenfélét összeválogatni, hogy ha egyből nem is találnám el Ah In ízlését, ami jelentősen megváltozhatott azóta, hogy én otthon éltem, Koreában, de mégis akadjon számára valami reggelire, hadd legyen ez az ő napja. Amint hazaértem, vesződtem valamennyit azzal, hogy terített asztal, meg ténylegesen az én társaságom várja őt, amint felkel. Utóbbi talán még annál is nagyobb meglepetés, hogy a hűtő véletlenszerűen teljesen feltöltött és üresen álló végletei közül most gyakorlatilag svéd asztal áll Ah In rendelkezésére reggeli szempontjából.
Egy, de tényleg csak egy email erejéig még a telefonomat is leültem nézegetni, mielőtt eszembe jutott volna, hogy talán praktikusabb lenne, ha az ajándékok már úgy várnák az öcsémet, mint a reggeli, szóval valamelyest direkt igyekezve nem túl feltűnően, de zajt kelteni, indultam a folyosón a dolgozószobámba, ahol leraktam a korábban becsomagoltatott ajándékokat, szám szerint négyet, mint tárgyi ajándékok. A két pár cipőre és a vadi új táskára akkor is szüksége lett volna, ha nem lenne születésnapja és a hozzáállásából ítélve ő csak akkor vett volna magának, ha lerohadnak a lábáról a cipők, a táskát pedig már csak a szentlélek tartja össze - vagy tulajdonképpen már az sem. A hangszerboltba, illetve a mindenféle kamerát, fényt és egyéb felvételkészítéshez használt tárgyakat áruló boltba szerzett két utalvány már csak mint egyéb kategória szerepeltek a listán, ezeket külön születésnapi üdvözlőkártyával párosítottam. Ha nem csalnak az emlékeim, ennyi ajándékot utoljára a menyasszonyomnak vettem, annak pedig már jó ideje, csak úgy, mint annak, hogy Ah In és közöttem olyan hangulatban teljen el egy nap, mint régen, amikor mindketten fiatalabbak voltunk.
- Jó reggelt! - köszönök rá hirtelen, amikor végül megjelenik végre a konyhában, arcomra pedig egy halovány mosoly ül, ahogyan közelebb lépek hozzá. - Isten éltessen, dongsaeng! Gyere csak, hoztam reggelit... - Ha közelebb jön én is azt teszem, csak hogy a köszöntés mellé járhasson egy hátlapogatás is, öleléssel egybekötve. - Most már az Államokban is nagykorúnak számítasz. Vettem neked pár dolgot, remélem tetszeni fognak. - Azzal a pult túloldalára, a helyiség másik végében álló kanapé előtti asztalra mutatok, ahová felsorakoztattam az ajándékait. - Ha nem, az sem gond, visszaviszem és kicseréltetem őket.

⋈ | 730 | öltözet