just take that pain and let that mother f#cker burn
Beszélnünk kell. Ez a mondat általában nem szokott túl sok jóval járni; kapcsolatok esetében semmiképp. Mindig mindenki így szakít. Neal is így mondta meg a dolgot: Nancy, beszélnünk kell. Lefeküdtem valakivel. Ez a két mondat egymást követte; csak akkor ehetett volna rosszabb, ha a teljes nevemen hív, ahogy anya tette mindig, mikor rossz voltam régen. Nadine Miriam Easton, ne feleselj velem! Hogy mernék? Most viszont nem aggódtam, inkább a kíváncsiság evett engem. Francine hívott; épp dolgoztam, úgyhogy először nem is nagyon hallottam ki a hangjából a kétségbeesést, csak mikor végre elhaladtak mellőlem a doktoranduszok, akik elvileg Mr. Fitzpatrick nyílt törésének helyrerakását figyelték meg a műtő ablakán át, közben pedig valójában a tegnapelőtti parti részleteit tárgyalták, mert a tegnapi nap a józanodásé volt, és nem jutottak el a telefonig. – Várj, ezt most egy kicsit lassabban. Hogy mi történt? – kérdeztem vissza, mikor végre felfogta az agyam, hogy nem csak egy receptet szeretne elkérni tőlem. Csúnya pillantást vetettem két medikára, akik két fiatal betegszállítóval nevetgéltek, épp mellettem. Hessegető mozdulatot tettem feléjük, aztán elfordultam, hogy minél jobban halljam. Nem akarta telefonon keresztül mondani. Ráérsz? Az órára pillantottam, beharaptam a számat, aztán a papírhalmazra. – Persze. Kiveszem a szünetemet. Mondjuk egy óra múlva…? Van itt egy egészen csendes kávézó, amit még nem találtak meg a hipsterek. Elküldöm a címet. Egy órával később pedig némileg kifulladva, de meg is érkeztem; a Prestige Café & Deli pont a kórházzal szemben volt, úgyhogy elég sokat jártunk ide, mert milliószor jobb a kávé, mint a kórházban, de ha látják a staff-kitűzőt, tíz százalék engedményt tesznek. Pici hely, úgy is mondhatnánk, hogy lakájosan az, de a jó kávé mellett a legfontosabb, hogy lényegében mindenféle, diétásan tiltós kaját árulnak. Pont az, amire az ember lányának szüksége van, ha szomorú – indiai junkfood, Amerikai verzióban.. Francine talán nem mondta ki, hogy mi a baj, de egyértelmű volt, hogy valami nagy dolog történt. Az itteni szendvicsek pedig talán segítenek ott, ahol én nem tudok. Nehezen szakadtam el, mert a betegek folyton csak jönnek és jönnek, de muszáj voltam kivenni a szünetemet, mert már csak három óra volt vissza a műszakomból, és ha most nem veszem ki, akkor elvileg nem is vehetném, mert két órával a munkaidő lejárta előtt legkésőbb vissza kell érnem. Ahogy körbenéztem az elég zegzugos leülős részen, sehol nem láttam Frant, úgyhogy vettem a bátorságot, hogy előbb gyorsan készíttessek magamnak egy csirkés-parmezános melegszendvicset és egy nagy pohár zöldteát. Mikor megláttam belépni az ajtón, hevesen integettem neki. Nem mi voltunk az egyetlenek idebent, úgyhogy kiabálni inkább nem kezdtem. Az egyik üvegfalhoz ültem, ami a viszonylag csendesebb sétálóutcára nézett, és a székre raktam magam mellett a tavaszi dzsekimet, azzal foglaltam neki a helyet. – Szia. Bocsi, kicsit megelőztelek, de már nagyon éhes voltam, elfelejtettem reggelizni – mutatom fel a szendvicsemet bocsánatkérően. – De kérj te is nyugodtan. Van majdnem egy egész szabad órám, mielőtt vissza kéne mennem. Óvatosan, a szemem sarkából mérem végig, míg gyorsan lepakol. Nincs rajta smink. Felszínes megállapítás, de igaz: ez nagy gondot jelenthet. És valami groteszk mód méginkább kíváncsi leszek, vajon mi történt. Francine olyan… jó. És tökéletes. Ne értse félre senki, örültem, hogy Nemo ilyen lányt talált magának, csak valahogy mégis úgy éreztem, hogy kell legyen valami sötét oldala, különben nem lenne ember. És már nem is tudom, mióta voltak együtt, de eddig nem sikerült rájönnöm, mi az. Valamiért úgy éreztem, talán most kiderülhet. – Mi történt? – kérdeztem, óvatosan a szendvicsbe harapva, aztán a teámhoz nyúltam, hogy beleigyak. Mintha moziban lennék.
Fejem felett csilingelő csengő jelzi az érkezésem, mikor belépek a kis kávézóba. Könnyedén kiszúrom Nanát egy távolabbi asztalnál, amikor integetni kezd, szóval határozott és sietős léptekkel felé indulok, mint aki késésben van. Igazából fogalmam sincs, hogy késésben vagyok-e. - Szia! Köszi, hogy jöttél - üdvözlöm, ahogy az asztalához érek, és megpróbálok valami mosolyfélét az arcomra erőltetni, miközben a szemközti székre süllyedek. Nem is akarok belegondolni, hogy milyen nyúzottan festhetek, az elmúlt napokban nem aludtam valami jól, és még csak arra se volt energiám, hogy sminkkel fedjem el a szemem alatti karikákat. Egyébként is, azért voltam itt, hogy kiöntsem Nanának a lelkem, nem azért, hogy megpróbáljam eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben. Kétkedve pillantok a szendvicsére, nem mintha nem nézne ki jól, de abszolút nincs étvágyam. Ha az embernek lelki gondja van, akkor vagy megállás nélkül tömi magát, vagy alig megy le pár falat a torkán. Én az utóbbi vagyok. - Persze, egyél csak nyugodtan. Én amúgy sem vagyok éhes. Talán majd később - felelem, de azért elveszem az asztal közepéről a szendvicses lapot és nézegetni kezdem, csakhogy lefoglaljam valamivel a kezeimet, mielőtt önkéntelenül dörzsölni kezdem a jegygyűrűm helyét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hozzá fogok szokni a jelenlétéhez, vagy hogy ennyire fogom érezni a hiányát. Idefele jövet többször elpróbáltam magamban, hogy mit fogok mondani, mégis mikor rákérdez, hogy mi történt, csak nézek rá nagy, kétségbeesett szemekkel. Azon gondolkodom, hogy húzom még egy kicsit az időt azzal, hogy rendelek magamnak egy kávét, de végső soron csak túl akarok esni a dolgon. - Nemo és én szakítottunk - sóhajtom végül. Hátradőlök a székemben és az ölembe ejtem a kezeimet. Kimondani hangosan valahogy olyan véglegessé teszi az egészet, szóval még inkább összeszorul a torkom. Persze nem most mondom ki először. Felhívtam anyát pár napja, de vele nem igazán tudom megbeszélni ezeket a dolgokat. Nyilván sajnálják otthon, hogy így alakult, de én mindig is úgy éreztem, hogy annyira nem rajonganak Nemoért. Nem volt különösebb bajuk vele, egyszerűen csak az szúrta kicsit a szemüket, hogy Nemo, nos... nem fekete. Kristin meg nagyon rendes, amiért megengedte, hogy meghúzzam magamat náluk, amíg nem sikerül talpra állnom, de vele nem vagyok már annyira közel az egyetem óta. Ő az a fajta barát, aki abszolút zavarba jön, ha elsírod magad előtte, és csak annyi telik tőle, hogy kínosan hátba veregessen. Nem azért, mert nem törődik, egyszerűen csak fogalma sincs, hogy hogyan kell az ilyen érzelmes helyzeteket kezelni. Azt hiszem, Nanától sem igazán érzelmi támogatást vártam. Egyszerűen csak érdekelt, ő hogyan látja ezt az egészet. Volt egy olyan érzésem, hogy megért majd, még ha nem is lehettem biztos benne, hogy az én pártomon lesz. Ő volt azon kevesek egyike, aki még Nemohoz kötött, és bár nem kellett volna, de emiatt nagyon ragaszkodtam hozzá. - Nem is tudom, az utóbbi időben valahogy azt éreztem, hogy már nem úgy néz rám, mint régen. Alig töltöttünk együtt időt, alig beszéltünk… Mintha hirtelen minden fontosabb lett volna neki mint én, vagy az esküvő - kezdek bele feldúltan. Az elmúlt napokban oda-vissza ingáztam a mérhetetlen düh és az elkeseredettség között. Most sem tudom biztosan, hogy merre hajlok inkább, hangom mindenesetre kicsit megremeg. - Mert érted, az egy dolog, hogy rám bízza a szervezést, szívesen is csináltam mindent. De hogy ennyire ne érdekelje semmi, amit mondok? Az még megbocsátható bűn, hogy nem látja a különbséget a bézs meg a pezsgőszín között, de még a helyszínünket se volt képes megjegyezni! Szóval elhatároztam, hogy leülök vele megbeszélni a dolgokat. Én tudom, hogy néha mennyire… zárkózott tud lenni, és próbálok is alkalmazkodni. De minden kapcsolat alapja a kommunikáció, és ezt egyszerűen képtelen megérteni. Tudod mit mondott, amikor megpróbáltam beszélni vele? Hogy nem tudja, mit mondjon. Ennyi. Egy büdös szó nélkül hagyta, hogy kisétáljak az életéből - folytatom egy fokkal ingerültebben. Zavartan pillantok körbe és sietve lejjebb veszem kicsit a hangerőmet, mielőtt elkezdenének felénk fordulni a fejek. Mindig is rosszallóan néztem azokra, akik ordítva telefonálnak, meg fennhangon tárgyalják ki a legszemélyesebb dolgaikat nyilvános helyeken. Most egy kicsit megértem, hogy milyen nehéz az embernek visszafognia magát, ha tele van indulattal. - Én meg nem tudom elhinni, hogy tényleg ennyit jelentett neki a kapcsolatunk. Legalább mondta volna meg, hogy már nem olyan biztos az esküvőben, meg abban, hogy velem akarja leélni az életét. Legalább mondott volna valamit… - sóhajtok fel elkeseredetten. Az asztalra könyökölök és az arcomat dörzsölöm, miközben sietve kipislogom azt a néhány cseppnyi könnyet, ami észrevétlenül a szemembe gyűlt. - Nem tudtam, hogyan tovább, szóval… összepakoltam és kiköltöztem - motyogom kerülve Nana tekintetét, és addig szuggerálom az asztalt, míg meg nem találom azt a fél centis lyukat a terítőn, amit aztán bizergálhatok. - Otthagytam a gyűrűt. A kávézóasztalon - jegyzem meg, kezem mozdulatlanná dermed, csakhogy egy pillanatra kínosan egyértelművé váljon a hiánya. Gonosz dolog, de remélem legalább fájt neki, amikor megtalálta. - Ezek szerint ő még nem mondta el. Gondoltam, hogy nem fog csak úgy odaállni ezzel a család elé. Mikor beszéltél vele utoljára? - kérdezem óvatosan, miközben felpillantok Nanára. Nem kéne hogy érdekeljen, de csak azon jár az agyam, hogy vajon mi van most vele, ő hogyan viseli ezt az egészet, mondott-e rólam bármit is, akár még a szakítás előtt… Az nem lenne fair, ha nem szenvedne. Remélem, hogy legalább annyira szenved, mint én.
just take that pain and let that mother f#cker burn
Biztos vagyok benne, hogy anyáék meglepődtek, mikor Nemo hazaállított Francine-nel. Nem azt mondom, hogy… Szóval különösebben rasszisták lennének, erről nincs szó, mert én speciel elég elfogadó családnak tartom magunkat (ennyi különböző stílusú-típusú-ízlésű emberrel nem is lehetne máshogy), de azért egy icipicit legalább biztosan meglepődtek azon, hogy az immár egyetlen fiúk egy afroamerikai lánnyal jött el a bemutatkozós vacsorára. Aztán gyorsan tovább léptek, legalábbis én így érzem, egyszerűen csak itt van örökké bennünk ez a mit lehet és mit nem kérdéskör, amitől az ember akaratlanul feszült lesz – a legnagyobb jószándékkal is vannak dolgok, amik furán hangzanak ami szánkból felé. De ez itt New York, úgyhogy nyilván nem marad probléma. (Képzeljük csak el, mi lenne, ha puerto rico-i lenne, ugye?) Meg amúgy is. Francine olyan… kedvelhető. Nemo sokszor olyan, mint egy félig döglött hal, ami csak úgy bűzölög a napon, mert nincs kedve odébb menni, Fran meg az a Greenpeace-es vadállatvédő, aki megsajnálta, vagy valami ilyesmi. Imádom a bátyámat, de mindig is tudtam, hogy különleges idegrendszer kell az elviseléséhez. Elvégre, a jégnyalókáimat is mindig ellopta a mélyhűtőből, és azt mondta, én ettem meg tegnap. Szóval bírom Frant. Sokkal jobbal, mint Nemo korábbi barátnőit. De meglehet, hogy még így sem annyira, mint kellene. Mindig itt volt a jókedvem alatt ez az alattomosan feszülő kis valami, ami néha megbökdösött. Talán irigység, nem tudom. Azt tényleg irigylem, hogy a haja mindig olyan szép és fényes, az enyém pedig már a munkahelyre beérve tönkremegy. Mindezzel együtt annyira meglepődtem az igencsak tömör és határozott kijelentésén, hogy majdnem belefulladtam egy darab csirkébe. – Bocsi – krákogtam, mint egy negyven éve láncdohányos asztmás rozmár, ahogy hörögve visszaküzdöttem a nyelőcsövembe a félrement falatot, aztán le is öblítettem a fél liter teám nagyjával. És azt kívántam, bár olyan bátor lennék, mint egyes orvosok, akik flaskát rejtegetne az íróasztaluk fiókjában. Most elkélne. – Hogy… Mi? Mármint… Miért? És mikor? És hogy? De főleg, miért? Nem, nem tudok felállítani. Minden kérdésre érdekel a válasza, és bár legszívesebben tényleg tovább ennék, mint valami autós moziban a csirkeszárnyakkal, inkább leejtem a szendvicset a tányérra és megtörlöm a kezem. A kabátja drágának tűnik, úgyhogy ha fizikai érintkezésre kerül sor, nem kéne összezsíroznom, mert nincs most sok felesleges pénzem kitisztíttatni. Na meg a bátyám most dobta. Vagy ő dobta a bátyám? Igen, nyilván inkább utóbbi. Már szólásra nyitom a számat, mikor azt feltételezi, hogy Nemot nem is érdekelte az esküvő, hogy ellenkezzek, de aztán inkább becsukom. Én is emlékszem, mikor visszahívtam anyát a munkaidő lejárta után, és kábé rögtön azzal kezdte, hogy ha a bátyámnak a feje a nyakához rögzítve, azt is elhagyná, mert elfelejtette az esküvői helyszínüket. Én is örülök, hogy érdeklődsz irántam, anya…! Bár alapvetően nem esik nehezemre a kegyes hazugság, most mégis inkább kivárok. Egy darabig. – Nem tudom, drágám, a kapcsolatok szerintem ilyenek. Nincs meg benne örökké a tűz, előbb-utóbb átvált valami… Közös megtűrés-szerűre. Persze, szeretettel együtt – bólogatok, azt hiszem nem a legszebb képet állítva fel a házasságokról, de mentségemre legyen mondva, hogy a saját tapasztalataim eddig nem alakultak túl jól. Azt meg mégsem mondhatom, hogy addig örüljön, míg nem megcsalta, ugye? …Mert feltételezem, nem tette. Ha megtette volna, már nem élne. Biztos vagyok benne, hogy a bullshit-radarom bekapcsolt volna, és ha kell, álmomból felriadva masírozok át hozzá Brooklynba, hogy megfojtsam álmában. – És ez mikor történt? – kérdezem aztán, miután vetettem egy oldalpillantást a kávézó közönségére. Nyilván őket is érdekelte az ingyen műsor. – Igazság szerint… Szóval beszéltem vele tegnap. Jó, az túlzás, csak üzenetben volt, és igazából csak bosszankodtam egy sort az ügyvédem nevetséges plusz költségei végett, amire azt írta, hogy „nincs.” Mármint, megkérdeztem tőle, hogy nincs-e igazam, és erre írta, de mindig is tuskó volt, szóval nem nagyon tűnt fel, hogy… Szóval baj lenne. – Hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy most olyan kéne reagálnom. Nemo az, aki a családom része, és aki akkor is az marad, ha ekkora baromságokat művel. De elnézve, hogy Velem mi történt az elmúlt hetekben, amikről ő is tudott… Tulajdonképpen most itt ő volt az önző, nem? Balfasz. – Nemo egy kicsit… Hát, ismered. Ő eléggé internalizál mindent. Nem a szavak embere. Kivéve, ha arról van szó, hogy majdnem leégetted a fél konyhádat, mert hidd el, arról három napon át ívelő szentbeszédet tart, miért nem hagyod ott az olajat, míg lemész a postáért. – Olyan erősen forgatom meg a szemem, hogy már fáj. Pedig véletlen volt! És Neal egyébként is morgott már rajta egy sort, szóval nem azért hívtam fel, hogy ő is kioktasson, csak hogy az én pártomra álljon. A szavak keresése közben Francine keze után nyúlok, hogy bátorítóan megszoríthassam, ha hagyja, és egy ehhez dukáló mosolyt is küldök felé. – Nemo hülye. De biztos vagyok benne, hogy csak meglepted, mármint… Szeret téged. És nem csinált semmi rosszat, nem? – Nem dugott meg egy random szőke csajt egy diszkóban, mint valami huszonkét éves idióta. – Az esküvő előtti időszak az… az ilyen, nagyon stresszes, és ha nem akarod legalább hétszer ott hagyni előtte, akkor nem is csinálod jól! – Ezen felnevetek, de alighanem egyedül leszek vele, ezt tudom, és érződik is a hangomon. Feleslegesen próbálom meg feldobni a hangulatot, ugye? – Mármint… Emberemlékezet óta együtt vagytok, és néha veszekedtek, persze… De kibékültök. Ez most miért más?
Nem tudom, hogy mit vártam pontosan ettől a találkozástól. Leginkább csak jól esett elpanaszolni valakinek a történteket. Kicsit talán abban is bíztam, hogy Nana segít majd megérteni, hogy mi járhat most Nemo fejében. Azt hiszem, hogy… szerettem volna hallani tőle, hogy még van remény a számunkra. Nem mintha az ő feladata lett volna ezt megítélni, de egy külső szemlélő sokszor jobban rálát bizonyos helyzetekre. Főleg úgy, hogy még ismeri is az érintetteket. Engem kevésbé, Nemot viszont nagyon is jól, és számomra az ő álláspontja volt inkább a kérdéses. Nagyon igaz, amit Nana mond, hogy a kezdeti tűz minden kapcsolatból eltűnik, ezt én is tudom. Általában azzal sincs probléma, hogy Nemoval kölcsönösen megtűrjük egymást. Még abban sem kételkedem, hogy a maga módján szeret, már csak amolyan megszokásból is. De valami akkor is hiányzik. Egy kapcsolathoz több kell, mint megtűrés és megszokás. Ha másért nem is, legalább az esküvő miatt lelkesedhetett volna egy kicsit. Épp csak annyira, hogy érezzem rajta, hogy neki is fontos. - Nagyjából egy hete - felelem rövid gondolkodás után és egy kicsit meg is lepődöm, ahogy kimondom. Teljesen egybefolynak a napok. Meg sem tudnám mondani, hogy mivel telt el ez az egy hét, azon kívül, hogy Elijah kanapéján fetrengve vártam, hogy a netflix, egy bödön jégkrém, a bátyámmal való civakodás vagy a kutatómunkába való temetkezés közül valamelyik enyhítsen a szenvedésemen, de nem segített semmi. Minden alkalommal, amikor a telefonom új üzenet érkezését jelezte, kihagyott néhány ütemet a szívverésem. Egyik sem attól jött, akitől vártam. Arra, hogy tegnap beszélgettek üzenetben, de nem derült ki semmi érdemleges, csak aprót bólintok. Többször elfogott a késztetés, hogy írjak neki, mert tudnom kellett, hogy mi van vele, és szerettem volna, ha megbeszéljük ezt az egészet, de azt akartam, hogy ő keressen. Máskor pedig legszívesebben letiltottam volna mindenhonnan. Ehelyett inkább csak olvasgattam a régi üzeneteinket, hogy tovább kínozzam magam. - Igen, tudom, hogy milyen - felelem egy erőtlen félmosollyal. - És azt hittem, hogy el is fogadtam, úgy ahogy van. De az utóbbi időben egyszerűen megőrjített, hogy nem tudtunk semmit megbeszélni. Hagyom, hogy Nana megszorítsa a kezem, jól esik a biztatása. Mikor nevet, már csak udvariasságból is megpróbálok legalább mosolyogni a viccén, csak hogy lássa, én értékelem, hogy próbál felvidítani. Az már más kérdés, hogy jelen állapotomban ez nem ilyen egyszerű feladat. A kérdésén aztán elgondolkodom. - Nem tudom… Talán pont ettől más, hogy most nem vesztünk igazán össze. Legalábbis nem úgy, mint amikor az embernek ki kell adnia magából a sok felgyülemlett feszültséget és csak kiabál. Az olyasmi után megkönnyebbülés kibékülni - felelem lassan, felidézve az utolsó beszélgetésünket. Nem volt bennünk harag, vagy bármiféle indulat. Én fáradt voltam, erőtlen, kiábrándult. Ő pedig egyszerűen csak mintha beletörődött volna mindenbe. Olyan érzés volt, mint harc nélkül feladni. Talán nekem is többet kellett volna tennem, de legalább én próbálkoztam. Nemo még csak erre sem volt hajlandó. Bezzeg ilyenkor elfog a harag. Finoman kihúzom a kezemet Nana szorításából, hogy a saját ujjaimat tudjam bosszúsan tördelni. - Még örültem is volna, ha rendesen veszekedünk. Az azt jelentette volna, hogy legalább érdekli valamennyire ez az egész - folytatom keserűen. Ez fájt a legjobban. Ez a… közömbösség. Mintha semmit nem jelentene neki. Sem az esküvő, sem a kapcsolatunk, sem én. - Én eljöttem, ő meg… nem tett semmit, hogy megállítson - mondom végül azzal a rezignált fájdalommal, amitől képtelen vagyok szabadulni azóta az este óta. - Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy most mit csináljak. Vagy hogy egyáltalán mit akarok - sóhajtok fel lemondóan. Mert már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mi volt a célom. Egyszerűen csak véget vetni az egésznek, vagy épp ellenkezőleg, elérni, hogy rájöjjön, hogy igenis fontos vagyok neki, és hogy küzdjön értem… - Olyan buta dolognak érzem, hogy most arra várjak, hogy majd ő fut utánam, és megbán mindent, és a végén mégiscsak összeházasodunk abban a gyönyörű Pálmakertben - mondom elkeseredetten és a tenyerembe temetem az arcom. - De arra sem tudom rávenni magamat, hogy megbékéljek a dologgal, és elfogadjam, hogy vége, és egyszerűen csak… tovább lépjek - folytatom az ujjaim közt motyogva.
just take that pain and let that mother f#cker burn
Egy hete. A bátyám már egy hete nem jár jegyben, és egy kibaszott szóval sem említette. Ha itt végeztünk, én elmegyek hozzá és megfojtom, döntöm el, miközben próbálok angyalian mosolyogni Francine-re. Tudom, hogy hivatalosan nem az én dolgom, hogy nincs közöm hozzá, és ha bárki másról lett volna szó, akkor feltételezem, hogy talán csak szeretett volna egy kis időt, hogy összeszedje magát. De itt nem bárki másról van szó, itt Nemóról van szó, az egyetlen testvéremről, aki annyit sem mondott, hogy mukk, csak… Csak azt, hogy „nincs”, és még egy szmájlit sem küldött. Ami tőle nem szokatlan. Az életben sem szokott szmájlikat küldeni, szerintem letörne az ujja, ha valaha hozzáérne egyhez, és minél inkább gondolkozom ezen, és a béna üzengetési szokásain, annál inkább rájövök, hogy Frannel megfogta az isten lábát. De mi a francért engedi el? – Lehet, hogy csak történt valami a munkahelyen, nem? – próbálok óvatosan találgatni. – Mióta előléptették, még nagyobb fadarab, mint előtte. Lehet, hogy ki kéne rúgatnunk. Kettőnknek együtt összejönne – ajánlom, és én sem vagyok biztos benne, mennyire mondom komolyan. Néha úgy érzem, hogy a bátyám egy másik világban létezik, nem ebben, és mindig arra vár, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek vele, anélül, hogy tenne értük. Mint valami… nos, jobb hasonlat híján, sodródó fadarab, amit ide-oda löknek a hullámok. Mindig, mindenhol, mindenkivel ilyen; kivéve, ha a munkájáról van szó. Abban olyan passziójára lelt, mint normális ember mondjuk egy kedvenc könyvre. Nem tudom, vajon nem-e csak azért rajong ennyire érte, mert ennyire kibaszottul unalmas. Értem én, hogy jó munkát végez és hasznára van a társadalomnak, de el is veszik benne. Szeretném azt gondolni, hogy azért az egész alatt valahol vannak érzelmei, csak nem tudja, hogyan fejezze ki őket, és egyszerűbbnek tűnik neki inkább elengedni másokat, mint harcolni értük. Valahol pedig egy kicsit… Szóval ezt nem vallanám be, soha, főleg nem most, főleg nem Francine-nek, de megnyugtat, hogy másokkal is ilyen, nem pedig rám haragszik. Nem azzal a heves haragvással, amit egy friss élmény okoz. Az én bűnöm ennél jóval régebbi, és egy élet volt az ára. Nem szeretek rá gondolni; és azóta sem beszéltünk róla. Abban sem vagyok biztos, hogy Fran egyáltalán tud-e róla. Hogy Nemo mesélt-e bármit magáról, a családunkról, vagy csak mások történetei nyomán ismeri őket. – Azt meghiszem. A hullámvölgyek mindig ijesztőek, főleg, ha ennyire mélyen vagy éppen – bólintok. Főleg esküvő előtt, mint mondtam, gyakori az ilyen; bár ezt inkább hallomásból tudom. Mikor összeházasodtunk, nem lehetett volna boldogabb embert találni nálam, a szervezés alatt pedig igazán otthon, elememben éreztem magamat. Azt gondoltam, megvalósítom az álmom, és együtt leszünk, és családunk lesz… Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Akkor sem, ha statisztikailag igazi orosz rulettnek tűnik az egész házasság dolog. Senki sem tudja, pirosra vagy feketére esik-e végül a labda. Ilyen szempontból elég hamisnak tűnik az, hogy nyugtatni próbálom Frant. Főleg, hogy a saját testvérem van a vonal másik végén. Mikor Francine hirtelen a kezei közé temeti az arcát, ösztönösen utána hajolok, hogy az egyik kezem átvessem a hátán és a vállát szorítva féloldalasan megöleljem, míg a másik kezemmel a hozzám közelebb lévő karját simogatom. – Ó, drágám, tudom. Ez most így nagyon rossz, és… Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, ami nem hangzik áltatásnak. Mármint, az én romantikus múltammal magam mögött talán nem én vagyok a legjobb tanácsadó, de… Lehet, hogy csak időre van szükségetek, nem? Néha mindenkinek elege lesz a másikból, ti meg már elég régóta együtt éltek. Egy részem szeretné azt hinni, hogy ez igaz, és hogy ha kicsit több teret engedünk egymásnak Neallel, akkor talán működhet. A másik felem viszont azt gondolja, már kicsit túl nagy is volt az a tér – elég nagy ahhoz, hogy egész szőke liba befészkelje magát közénk. Nagyon szerettem volna megkérdezni tőle, vajon tartják-e a kapcsolatot, és vajon azzal kell-e szembesülnöm pár hónap múlva, hogy már vele jár jegyben. Jó pár lennének. A pöcsfej és a ringyója. Nemora nem akartam így gondolni. Igencsak kétlem, hogy a hirtelen elidegenedése mögött egy másik nő állna, és csak részben azért, mert a húgaként szinte kötelességem a legkevésbé szexuális lényként látnom a földön. Egyszerűen… Nem volt az a típus. Persze Nealről is ezt gondoltam. Megrázom a fejem, és inkább a nőre koncentrálok mellettem. – Szereted még, nem? – teszem fel a fontosabbik kérdést. Ha nem így lenne is, kétlem, hogy megmondaná. De akkor talán nem is akarna velem beszélni. – Biztos vagyok benne, hogy ő is szeret, csak… Ő Nemo. Ha pedig ez a kettő már megvan, akkor csak túl kell lépnetek rajta. Nem ilyen egyszerű, tudom, csak… Dolgoznotok kell érte. Vagyis, főleg Nemónak. – Fogalmam sincs, miért ragaszkodtam ennyire hozzájuk együtt. Nem Francine volt a bátyám első barátnője, még csak nem is az első, akire azt mondanám, hogy komolyabb, szóval semmi sem fogja vissza attól, hogy ne ő legyen az utolsó. Mégis úgy érzem, hogy ha ők szétmennek, azzal a világ egy adott része is szétbomlik, mint valami túl lazán összefogott szövet. Mint az a babasapka, amit megpróbáltam megkötni, de olyan béna lett, hogy a végén sál lett belőle. – Szeretnéd, hogy elmenjek hozzá és seggbe rúgjam? Lehet, hogy csak ez hiányzik neki, senkitől nem kapott elég taslit az utóbbi időben, mióta ennyire megnőtt.
- Ahh, igen! Én is mindig ezt mondom, hogy nem egészséges, hogy ennyire a munka körül forogjon az élete - vágom rá hevesen, felbuzdulva Nana szavain. Olyan jó végre beszélgetni valakivel, aki megérti a helyzetet, elvégre ő is elszenvedője Nemo munkamániájának. Nem mintha hiányozna, hogy szidhassam a háta mögött, bár megmondom őszintén egy kicsit az is jól esik. Inkább csak azt szeretném, hogy valaki segítsen megérteni, hogy mi játszódhat le most abban a lüke fejében. Ahogy Nana is mondja, amióta előléptették, még inkább eltávolodtunk. Amíg én az esküvőn pörögtem, ő mindig valahol egészen máshol járt. Szóval megpróbáltam a munkájáról kérdezni, de arról sem igazán akart velem beszélgetni. - Ha történt is valami, nekem nem volt hajlandó elmondani… - felelem lehajtott fejjel. Egy kicsit rosszul is érzem magam emiatt, elvégre nagyon sok stresszel jár a munkája. Mi van akkor, ha tényleg történt valami, ami a szokásosnál jobban megviselte, engem pedig csak az érdekelt, hogy többet foglalkozzon velem… De nem értem, mi történhetett volna, amiről úgy érezte, hogy nem mondhatja el nekem. Talán ebben én is hibás vagyok, mert az elmúlt hetekben nem csináltam mást, csak küzdöttem a figyelméért. Annyit rágtam a fülét az esküvővel, meg az állandó kételyeimmel, hogy talán könnyebb volt inkább magába fordulnia. A kisördögnek a vállamon nagyon tetszik Nana ötlete, még ha csak viccnek is szánta a dolgot. Nemonak még jót is tenne, ha kirúgatnánk, legalább kicsit észhez kapna, és rájönne végre, hogy fontosabb dolgok is vannak az életében, mint a munka. Vagy legalábbis… hasonlóan fontos dolgok, és ezalatt főként magamat értem. Meg persze a többi olyan embert, akik nélkül aligha boldogulna az életben, és akiket annyira természetesnek vesz. Egy egészen kicsit azért vigasztal, hogy nem csak velem ilyen tuskó. Nana még csak szakítani sem tud vele. - Még benne is lennék, ha nem félnék attól, hogy soha nem bocsájtana meg nekünk - engedek meg magamnak egy halvány mosolyt. Tudom, hogy milyen sokat jelentett neki az előléptetése. Ha pedig egyszer az a kegyetlen valóság, hogy én ezzel nem vetekedhetek, hogy én nem jelentek neki annyit, mint a munkája, akkor felesleges bármit is erőltetni. - Mondanám, hogy legalább innen már csak felfelé vezet az út, de nem akarom elkiabálni - felelem halk, keserű nevetéssel a hullámvölgyes megjegyzésére. Tényleg nehezen tudom elképzelni, hogy hogyan lehetne még ennél is rosszabb a helyzet, de még csak gondolatban sem szeretném kísérteni a sorsot. Még a végén valaki kihívásnak veszi. Szóval inkább megpróbálok belekapaszkodni Nana biztató szavaiba és vigasztaló ölelésébe, elvégre még nincs minden veszve, és én nem akarom ilyen könnyen feladni. - Szeretném én is ezt hinni. Hogy csak időre van szükségünk. Ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök, mert azt akartam, hogy legyen lehetőségünk kicsit átgondolni, hogy mit is akarunk. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez neki is leesik - válaszolom sóhajtva, miközben arra gondolok, hogy mit meg nem adnék azért, hogy most belelássak a fejébe. Csak hogy tudjam, hiányzom-e neki annyira, mint ő nekem, ugyanúgy rágódik-e azon, hogy mit csinálhatott volna másképp, mint én, vagy egyszerűen csak beletörődött az én döntésembe, mintha ez egyedül rajtam múlt volna. Ismerem már annyira, hogy tudjam, megviseli ez az egész, mint minden hirtelen változás, amihez alkalmazkodni kell, amikor a dolgok kizökkennek a megszokott rendből. Csak abban nem voltam biztos, hogy azon túl, hogy szenved, rájön-e, hogy most tulajdonképpen neki kéne valamit lépnie. - Hát nem könnyíti meg a dolgomat, az biztos… De persze, hogy szeretem - jelentem ki, mert annyi minden változott az évek alatt, mióta együtt vagyunk, de ez nem. Lassan elmélyülő szerelem volt a miénk, pillangók a hasamban, meg a többi buta klisé, és én soha nem is vágytam nagy romantikára, imádtam tőle minden apró gesztust, ami ezerszer többet mondott nyálas hízelgésnél meg giccses virágcsokroknál. Az elmúlt időben viszont… már nem nagyon mondott semmit. És én szeretem, hogyne szeretném, de ez már közel sem olyan könnyű feladat, mint amilyen régen volt. - Teljesen igazad van, és én most pontosan erre várok. Hogy legalább egy fűszálat hajlandó legyen ő is keresztbe tenni ezért a kapcsolatért, mert egyenlőre nem sok igyekezetet láttam a részéről. Mintha… belefáradt volna abba, hogy elviseljen. Teljesen különbözünk egymástól, nyilván állandóan dolgoznunk kell a kompromisszumokon, hogy ne idegesítsük egymást halálra. Mert őt minden idegesíti ám! Még az is, ha énekelek a zuhany alatt. Mindenki énekel a zuhany alatt! Engem meg az bosszant, hogy mindenre úgy reagál, mint kitömött hal a csalétekre… Pedig esküvőre készültünk volna. Életem nagy napjára. És most már én is belefáradtam - fakadok ki és már megint a sírás kerülget. Hogy mehetett tönkre ennyire minden néhány hónap alatt. Most kellene a legboldogabbnak lennünk. - Szóval igen, azt hiszem tényleg szükség van erre a szünetre. De én egyáltalán nem érzem azt, hogy na most fellélegezhetek. Csak azon aggódom, hogy képtelen lennék lemondani róla. És hogy mi van akkor, ha ezzel most végleg elveszítem - folytatom egyre több kétségbeeséssel a hangomban. Tényleg fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom. Vagy hogy egyáltalán jó döntés volt-e visszaadnom azt a nyomorult gyűrűt. De hát valamit muszáj volt lépnem, muszáj volt valahogy felráznom, különben nem változott volna semmi, abba pedig előbb utóbb beleőrülök. Most meg ebbe őrülök bele, végülis ez se sokkal jobb. - Az jó lenne, tényleg kijárna neki már egy seggbe rúgás… - jegyzem meg Nana felajánlását hallva bosszúsan, de azért a szám apró mosolyra görbül. Nagyon próbálok haragudni rá, de tudom, hogy már így is eléggé szenved. Az a gyűrű a dohányzóasztalon már önmagában is elég nagy pofon lehetett... - Annyira szeretném megbeszélni vele ezt az egészet. Ha már egyszer legutóbb csak annyit tudott kinyögni, hogy nem tudja, hogy mit mondjon… Ezek után csak van valami mondanivalója. Ha szerinte érdemes, akkor küzdjünk. Ha pedig nem, akkor… akkor mondja meg, és nem szenvedünk feleslegesen... - mondom, a hangom a végére egészen elhalkul. - Szerinted mit kellene csinálnom? Mindig felkapom a telefont, hogy na most írok neki, vagy felhívom, vagy valami, csak beszéljünk már végre… De most mégiscsak neki kellene keresnie engem, nem? - kérdezem tanácstalanul Nanára pillantva.
just take that pain and let that mother f#cker burn
Mondanám, hogy nehéz úgy tanácsot adni, hogy azt sem tudom, az ÉN kapcsolatomban mi ment tönkre, de ez egy kicsit sem lenne igaz. Igazából sokkal egyszerűbb mások életébe beleszólni mint a sajátom irányítani, már csak azért is, mert mások hallgatnak rám, a saját életem irányítása pedig valahogy mindig kicsúszik a kezeim közül, mint a megfelelő méretű leárazott cipő a Macy’sben. Nem én tehetek róla, hogy Manhattant olyan hobbit-nők lakják, mint én, de attól még ugyanúgy nincs meg az a csodás bokapántos magassarkú, ami segített volna a lelki világomon. – Az egészen biztos, hogy ha nem mondod meg neki, mit szeretnél, nem fogja érteni – értek egyet vele hezitálás nélkül. – Nemo férfi, de még annak is a férfibb fajtája, ha érzelmekről van szó. Neki nem lehet csak úgy felszínesen utalni valamire. Legalább háromszor el kell mondani két óránként és minden létező felületen post-ittal kirakni. – Nem beszélve a telefonjára beállított rendszeres emlékeztetőről, de ezt már nem teszem hozzá, a végén feleslegesen dramatikusnak tűnök, pedig ezekben semmi költői túlzás nincs. Csak harminc év, amit Nemo Bentley Easton mellett töltöttem. Harminc év, amennyit legalább Francine is szeretett volna mellette tölteni. Nem az a fajta kapcsolat az övék, amit annyira elsiettek volna, hogy átgondolatlanul összeházasodjanak. Nagyon is megfontolt és kidolgozott út volt ez, amiről Nemo letért és rögtön neki is szaladt egy fának. Pont, mint Mario-Kartban. (Na jó, legalábbis akkor biztos, ha velem játszott és meglöktem. Teljesen fair play volt, én alig érem át a kontrollert, ő meg a hatalmas medvemancsaival egy ujjal tudja nyomni az összeset…!) – Biztos vagyok benne, hogy nem fáradt el tőle és nem unt rád. És a hangod is egészen biztosan gyönyörű! – bólogatok, mintha hallottam volna. Nem azt mondom, hogy rasszista akarok lenni ha azt mondom, természetéből adódóan biztos így van, de… A pozitív rasszizmus mennyire számít? Na jó, szakadjunk el a bőrszínétől, nyilván, egyszerűen olyannak tűnik, akinek jó a hangja. De ha olyan is lenne, mint a macskakaparás, akkor se érdemelné meg, hogy beszóljanak érte. – Nemo csak nem tudja elengedni magát, azért ilyen… nyünyő. Tudom, hogy ez nem létező szó. De Nemo is elég hihetetlen személy. – Tudom, hogy ő az én bátyám és pártolnom kéne, de őszinte leszek, most épp nagyon nehéz szeretném – fintorodom el egészen őszintén. Jó, nem azt mondom, hogy az Ő szakításában figyelemmel kéne lennie rám, de… Azt sem, hogy annyira utálnám érte, ha megtenné. Ha tenne valamit. Csak elképzelni tudom, hogy ha a fatönksége ennyire nehéz és frusztráló, akkor Francine számára milyen lehet. Birkatürelme lehet ennek a lánynak, vagy némi gond az agyában, de egyelőre maradjunk az első opciónál (bár nekem a második is működik). – Nem hiszem, hogy most az lenne a legjobb, ha Te hívnád fel őt – ismerem el végül a számat húzva. – Jó, hát rábízni a dolgot szintén nem a legszerencsésebb, de ne aggódj, nincs egyedül, sokan hajlandóak vagyunk seggbe rúgni egy kicsit. Minden férfi mögött áll egy nő, aki mérgelődik, mert nem lát tőled, tudod hogy van ez – legyintek. A tény viszont, hogy ha Nemon múlik… ő hagyja. Nem azért, mert ne gondolná, hogy Francine-ért meg kell harcolni, csak… Szóval ő ilyen. Mondjuk ettől nem lesz kevésbé seggfej. – Egy kicsit lehet, hogy jót tesz a különlét – mondom aztán, a tekintetem a plafonra ugrik. Nehogy rám szakadjon. Ha tehetném, nem váltam volna el Nealtől. Már ha nem csalt volna meg, úgy értem. – Megtudjátok, hogy mennyire szükségetek is van a másikra, tudod? Törődj egy kicsit magaddal, nézz sorozatot, menj el bulizni, biztos vannak barátaid, akik ki nem állhatják Nemo közelségét, amit megértek… Szóval nyugodj le. De ne csinálj semmi… véglegeset. – Ne fújd le az esküvőt, ezt akarom mondani. Túl jól áll ahhoz a ruha. És amúgy is, nem lehet mindenkinek balhés most az élete, elég vagyok én, meg az ügyvédek, akiket apáék fizetnek (mert az én EÜ-s fizetésemből nem jön ki semmi normális), köszönöm. – Miben tudnék neked segíteni? Már Nemon kívül. Ha gondolod, szívesen kiabálok én addig mindenkivel az esküvő miatt, hidd el, bármit ki tudok bulizni náluk, túl rámenős vagyok és túl ráérős, mióta válunk. Nincs hova levezetnem a felgyülemlett feszültséget – magyarázom a témához képest elég könnyedén. Nem azt mondom, hogy jó ideje nem voltam senkivel, de kezdem megérezni. – Szeretnéd, hogy leordítsam néhány virágárus haját?
Kezdőlap
betegszállítóval nevetgéltek, épp mellettem. Hessegető mozdulatot tettem feléjük, aztán elfordultam, hogy minél jobban halljam. Nem akarta telefonon keresztül mondani. Ráérsz? 
Fejem felett csilingelő csengő jelzi az érkezésem, mikor belépek a kis kávézóba. Könnyedén kiszúrom Nanát egy távolabbi asztalnál, amikor integetni kezd, szóval határozott és sietős léptekkel felé indulok, mint aki késésben van. Igazából fogalmam sincs, hogy késésben vagyok-e.