Sosem szerettem, mikor azt mondták egy szerelmes pár egyik tagjára: a jobbik feled. Ez a "fél" úgy hangzott, mintha egyébként egy ember csak egy felet érne, és szüksége lenne valaki másra, hogy egész lehessen. Ezt mindig hülyeségnek tartottam; ki kell egészítsük egymást, de nem úgy, mint két fél gerezd narancs, hanem inkább... Mint egy legó. Önmagában is az, ami, de építeni csak többől együttesen tudsz.
Egészen addig így gondoltam, míg Neal elém nem tárta a rideg valóságot, a válási papír formájába öntött képentörlést, és úgy éreztem, a lényem egy hatalmas részét unceremónikus módon tépték ki belőlem.
Három nap telt el azóta, a lakás pedig Sunny minden próbálkozása ellenére kongón üres maradt. Ő is érezte, hogy folyamatban van valami, valami súlyos, és egészen letörten feküdt a matracán.
Courteney imádta a Harry Pottert, a könyveket, mindet olvasta és olvastatta is a többiekkel, abban volt ez a dolog. Valami fura neve volt, amit Voldemort csinált az örök élet reményében; szétszakította a lelkét, és a procedúra elvileg olyan fájdalmas volt, hogy csak az igazán elborult elmék fordultak ehhez. Neal mikor élte át ezt a fájdalmat? Mikor borult el ennyire?
Tudtam a választ. És igazából ettől minden sokkal, sokkal rosszabb lett.
Már három nap... Tényleg olyan régen volt? Nevetségesnek tűnik. Még mindig itt van a kávésbögréje a pulton. Aztán rájövök, hogy azt igazából nem ő hagyta ott, hanem én töltöttem ki még tegnapelőtt reggel, amikor sírástól fájó szemekkel, fejfájással ébredtem, és a kora reggeli kábulatban teljesen elfelejtettem, hogy az előző nap történtek nem egy búvalbélelt, rémisztő álom képei. Tényleg megtörtént. Én tényleg el kell váljak a férjemtől, Nealtől, feladni mindent, amit az előző öt évben építettünk, feladni mindent, mert megcsalt. Megcsalt. Fogalmam sincs, hogy kivel, nem hagytam, hogy elmondja (akarta egyáltalán?), és nem tudom, mire voltam dühösebb, hogy megtette, vagy hogy elmondta.
Kiderült volna, előbb vagy utóbb. De ez a szembesítés talán jobban fájt, mint a veszteség ténye.
Nem tudom, mióta állok már a mosogató mellett. Most vettem rá magam, hogy összeszedjem a mosatlant, ami felgyűlt; nem a napok alatt, ezek még korábbiak. Nem ettem már három napja. Elvoltak már öblítve, csak a végső szappanos szivacsot várták, hogy tisztára töröljék őket.
Vajon Neal is úgy érezte, hogy ennyivel, ezzel a vallomással, tisztára törölt mindent, én a konyhamalacba kerültem, Ő pedig készen áll valami újra? Kíváncsi vagyok, mit érzett, mikor kezébe vette a papírokat. Én azt éreztem, a világom ezernyi apró darabra hullott, és nem maradt más, csak a Nagy Bumm előtti semmi, valami statikus nonszensz. Aztán jött a harag, mintha minden apró szilánk most visszaszúródott volna belém.
Kezeimen a gumikesztyű, egyikben a szivacs, a másikban a tányér, amin még ott ül a spagetti narancsos zsírfoltja. Aztán a következő pillanatban ezernyi szilánkra hullik a padlón. Sunny ijedten pattan fel az ebédlőből és a helyére iszkol a nappaliban. Nem tudom, Ő mennyire hallja élesnek és hangosnak, ha észlelném a jelenlétét, valószínűleg még bocsánatot is kérnék tőle és puszival halmoznám el, mint mikor véletlen rálépek a lábára. Nem nehéz, azért ez mégis New York, a lakás kicsi, Ő pedig mesteri módon terül el az út kellős közepén.
De csak azt tudom, hogy össze akarok törni mindent, amihez Neal hozzáért. Még, hogy én takarítsak utána!
Nem tudom, mikor kezdtek újra potyogni a könnyeim, már biztos voltam benne, hogy kifogytak, egyszerűen dehidratáltam saját magamat. Fájt sírni. Végül nem marad több tányér, amit összetörjek, a hirtelen beálló csend éles, majdnem annyira, mint a porcelán a padlómon. Mert ez most már csak az enyém; az enyém és Sunnyé. Ez az Ő otthona is.
A fenébe, tele a padló szilánkokkal, a végén belelép! Úgyhogy letérdelek a pusztítás közepébe, és elkezdem összeszedegetni a nagyobb darabokat, kinyitom a mosogató alatti ajtót és kihúzom a kukát, hogy abba dobjam bele őket. Nem tudom, hogy megvág-e, csak azt, hogy nem érzek semmit, és borzasztóan fáj a fejem. Innom kellene, de nem tudom, fel tudok-e állni.
Úgyhogy inkább leülök, a hátam a konyhapultnak vetve, felhúzom a lábaim és átölelem, azon törpengve, vajon Sunny mennyi ideig bírja pisilés nélkül. A napokban rövid sétára vittem csak, hogy elintézze a dolgait, de túl fásult voltam labdázni vele, vagy elmenni a parkig. Most pedig szívesen aludnék egyet. Mintha azonban csak tudná, hogy róla van szó, hirtelen Sunday jelenik meg mellettem a teniszlabdájával a szájában, várakozóan csóválva a farkát.
– Ne gyere ide, te buta! – szólok rá, a hangom vékony és remegő, látszik, hogy nem sokat beszélek újabban. – Megvágod magad. Menj innen! Nem akarok labdázni! Nem akarok...
Úgy pillant rám, mintha azt szeretné mondani, akkor keresek valaki mást. Lelkesen fut tovább, mintha érezne valakit. Mintha lenne itt valaki más.
És egészen addig észre sem veszem Olit, míg hirtelen meg nem jelenik előttem a konyhában.
Megrezzenek a hirtelen jött társaság láttán. – Te mit keresel itt? – szegezem neki a kérdést, amit valószínűleg már régebben kellett volna (úgy négy éve, mióta itt lakunk, és mióta Oli néha átinvitálja magát kérdés és kopogás nélkül), de egészen eddig sosem akartam. Sosem zavart, hogy itt van, de most... Most pocsékul festek, büdös vagyok, a konyha káosz, és még szeretnék néhány napig egyedül pancsolni az önsajnáltatásom mocsarában.
Szipogok egyet, megtörlöm a kézfejemmel a szememet, aztán elhúzom a számat és körbenézek a pusztításon. – Azt hiszem, el kell mennem az Ikeába...

2020. januárja | ⚶

Hangosan üvöltött a fülhallgatómból a zene. A basszus olyan erőteljes volt, hogy egészen a mellkasomban éreztem a mélynyomást. Esélytelen volt, hogy a mellettem elhaladók ne hallják meg, az egyik általam kedvelt Spotify lista ékét. Kinyitottam magam előtt az ajtót, és mielőtt még kiléphettem volna napsütötte New York utcáira mosolyogva beengedtem egy lányt, aki éppen akkor érkezett a lépcsőhöz. Nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak utána, és mérjem alaposabban végig formás idomait, amit vélhetően a rendszeres sporttal alakított ki. Volt valami szexi a pocakos lányokban, de ha választanom kellett volna, akkor én abszolút szálkás izmokra esküdtem. Biztos ez is valami fétis izé, mint mikor valakinek bejön valakinek az esze. Na ez engem pont kevésbé izgatott. Talán túl sokáig tartottam a szemem a lányon, mintha csak megérezte volna tekintetem fekete tapadós naciba csomagolt fenekén, mert visszapillantott rám. Nem volt időm megállapítani, hogy ellenszenvet vagy elégedettséget vélek felfedezni szemeibe, mert menekülőre vettem a figurát, és néhány lépés után máris a kocsi zajtól hangos és a szmogtól érdes levegőn találtam magam.
Kikaptam a kulacsom a vállamon lógó sporttáskából, ami izzadt ruhákat rejtett magukban, amik akkor szívták meg magukat nedvességgel, mikor több méter magasan lógtam le egy falról. Jó érzés volt végre megint kicsit falat mászni, a mozgás ezen formája abszolút kikapcsolt, habár hiányoltam a kezdetben érzet adrenalin faktort, ami mostanra már inkább rutinná alakul. Fáradtan kortyoltam a kulacsomba, majd visszaejtettem a mély zöld sporttáskába, így elveszett a messziről is bűzlő ruhadarabok között. Egy hanyag mozdulattal bezártam a cipzárt, ami helyenként már elvált a varrástól. Megindultam a metró felé, hogy haza menjek, és egyek valami zsírban tocsogó kalóriadús kaját, amivel visszaszedhetem magamra az elégetett kalóriákat. Azonban félúton rezegni kezdett a mobilom a zsebemben. Anya írt, hogy valami olvasókört tart, szóval csendben törjek csak rájuk. Mélyről szökött elő belőlem egy sóhaj. Ez annyit jelentett, hogy csak korlátok között tehetem azt, amit szeretnék. Én pedig egyszerűen képtelen voltam olyan mértékű csendet teremteni magam körül, amire anya szektájának szükség volt, így realizáltam magamban, hogy új célt kell keresnem.
Mivel elég régen láttam már Nanát, akinek nem utolsó sorban mindig rejtett valami finomságot a hűtője, vagy ha nem, rávehető volt a kaja rendelésre, és amúgy se jártam túl távol a Neillel közös lakásuktól, így úgy döntöttem felugrok egy spagetti erejéig. Nem szálltam fel egy buszra vagy metróra vagy bármilyen másik közlekedési eszközre, az edzés után a sétálás éppen megfelelő levezetésnek bizonyult. Így laza fél óra elteltével miközben a fülemben üvöltött a zene, és az új Adidas sportcipőm alatt zizegett a mocsok megpillantottam a távolban Nanáék épületét.
Kettesével vettem a lépcsőfokokat a lépcsőházban, míg a megfelelő emeltre nem értem, ahol kopogás nélkül kaptam a kilincsre, ami kulcs vagy hasonló segédeszköz nélkül is könnyedén nyitotta az ajtót. Halkan bezártam magam mögött a bejárati ajtót, hogy a meglepetés ereje ne maradjon el ilyen kezdő hiba miatt. A konyha felől hallottam Nancy hangját, amit valakihez beszélt kissé erőteljesebben a megszokottnál. Összevontam a szemöldököm, majd ledobtam a bejáratnál a vállamon lógó táskát, és az említett helyiség irányába indultam.
Az elém táruló látvány megdöbbentett. A szilánkok egészen nagy körben szerteszóródtak, épp a cipőm orránál is volt egy, amiért lehajoltam. Sunny mintha csak hirtelen felismert volna megtámadt, és úgy végig nyalta az arcomat minden nemű tiltakozás ellenére, hogy a lucskos szó új fogalmat nyert számomra. Nem tudtam hirtelen mit mondani Nancynek, akit ugyan láttam, de mintha a tudatom kizárta volna. Nem túl jól viszonyultam a síró nőkhöz, frusztrált lettem a látványuktól, és a kényszeres jóvátételi vágy miatt. Ha nem is miattam záporoztak a könnyeik, akárcsak az esőcseppek egy nyári zápor idején, akkor is muszáj voltam hülyeségekért bocsánatot kérni.
A kezembe összeszedegetett nagyobb üvegszilánkokat a kukába dobtam, majd egy meggondolatlan mozdulattal leülök mellé a kezemet letámasztva először, amibe egy kisebb darab szilánk így csodálatosan bele is állt. Halkan felszisszentem, de a fájdalom szinte köddé vált, amint megláttam mit műveltek a szilánkok Nana kezével.
- Csak úgy átjöttem, de ha gond, elmegyek. Tudom, hogy mindig átjövök, csak olyan finoman főzöl – nem tudom pontosan miért gondoltam úgy, hogy ez nyugtatóan hathat bárkire, mégis csak úgy szokásos módon folytak a szavak belőlem összekuszálódva. Felhúztam a térdem, és egészen kicsire zsugorodtam, mint egy rettegő kisgyerek.
- Elmondod mi történt? – suttogtam olyan halkan, hogy én is csak alig hallottam meg. Nem tudtam mi történhetett azon túl, hogy eltört egy tányér, ami önmagába nem jelentett olyan hatalmas tragédiát. Én nap, mint nap törtem el tányérokat, és anya pillanatnyi dühén kívül nem jelentett különösebb gondot. Tehát, ilyen önkívületi állapotba az ember nem kerül holmi tányérok miatt, amik szilánkokban szóródtak szét a konyhája padlóján. – Nem muszáj, csak hát így most elég szarul nézel ki – pillantottam rá. Csak akkor realizálódott bennem, hogy valójában mennyire megviselt. A tekintetéből mintha kiveszett volna a csillogás, ami ezelőtt megvolt. Mintha kiragadtak volna egy darabot a lelkéből. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy sokkal nagyobb problémával kellett szembe néznünk, mint holmi ripityára tört tányérok.
- Képzeld, otthagytam az egyetemet – ismét rápillantottam, hátha valami szélsőséges reakciót vált ki belőle, ami más, mint a sírás. Valamiért a figyelemelterelés bizonyult a legjobb módszernek a női könnyek megszüntetésére. – Mármint, ez így nem teljesen igaz, mert inkább az egyetem akarta, hogy ott hagyjam. Nem kirúgtak, abszolút saját döntés volt, de a tananyagon éreztem, hogy az nem akarja, hogy őt tanuljam. Szóval nem leszek építész, ahhoz úgy is túl sokat kellett volna magolni – vontam meg a vállamat a földet pásztázva, amin meg-meg csillantak az apró szilánkok, ahogy rájuk esett a sárgás lámpa fénye. Szép is lehetett volna, ha nem egy ilyen elbaszott helyzet kellős közepén ültünk volna.  

2020. januárja | ⚶

Ha valaki olyan nagy, és többé-kevésbé összetartó családba születik, mint a miénk, akaratlanul is biztos lesz, hogy akad legalább egy-két olyan rokona, aki folyton láb alatt van, meg olyan, akit nagyon nem tud kedvelni. Az esetemben ilyen volt Sarah néni, aki igazából nem is tudom, kicsoda, de kiskoromban folyton azzal gúnyolt, hogy malacfejem van, és soha nem hagyott ki egy lehetőséget sem arra, hogy mikor az egyetemi stresszes időszak alatt magamra szedtem néhány kilót, ezt meg is jegyezze. Fogytál, drágám? Nem eleget.
A jó oldala viszont az, hogy szinte biztos akad valaki, akire számíthat a nap, a hét, az év bármely pontján, és olyan, akit bármikor szívesen lát. Kedvenc rokont választani némi túlzással olyan, mint kedvenc gyereket, nyilván mindannyiójukat szereted, csak van, akivel szívesebben töltenéd a szabadidőd. Oliver ilyen volt nekem, egészen kicsi kora óta, szóval az is lehet, hogy ez inkább makacs ragaszkodás volt a részemről.
Most viszont nem számítottam rá. – Nem, nem zavarsz, ne menj el. Nem zavarsz, dehogy, én csak… Szóval egy kicsit… – Átnézek a vállam felett, a szilánkokkal borított padlóra, és egyúttal az arcomat is megtörlöm kicsit a pólómba a vállamnál. Azt hiszem, az orromat is kéne, mert biztos, hogy taknyos lettem a sírástól, de az elég undi.  – Egy kicsit káosz van, de… Majd mindjárt összetakarítok. Most nem csináltam semmit – az elmúlt két napban nem is ettem – , de ha gondolod… Kérsz valamit?
Megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy ha elterelem a figyelmem a tényekről, akkor talán el is tudom feledni őket. Nem sokáig, csak egy picit, hogy ne fájjon ennyire. Próbálok úgy tenni, mintha nem romhalmazként kuporodtam volna össze az imént, de valahogy teljesen meglepett, hogy hirtelen ott volt előttem, felettem, aztán pedig már itt ül. A kérdésére legszívesebben a fejemet csóválnám, de valahogy nem akaródzi nemleges választ adnom. Helyette feltűnik, hogy beletenyerelt egy szilánkba.
– Rosszabb vagy, mint Sunny. Ő nem érti, miért nem szabad, de neked lehetne több eszed! – róvom meg hirtelen jött magabiztossággal, ahogy a kezembe veszem az övét, hogy megvizsgáljam. Az emberi test meglepően törékeny ahhoz képest, miket kell kiállnia, és már egy kis vágás is nagy fejfájást tud okozni. Néha szó szerint. Csak ezután látom meg, hogy az én kezem is véres. Nm tudom, azért nem fáj-e, mert nem nagy dolog, vagy mert épp semmi sem érdekel.
Az addig összeráncolt szemöldököm előbb felugrik, majd elnevetem magam Oli kommentjén. – Kösz. Köszönöm, igazán. Jól esik a törődésed. – Tudom, hogy igaza van. Ezért nem akartam bárkivel is találkozni; de ha már itt van, és látott, akkor elküldenem lényegében egyébként is teljesen mindegy, ugye?
El szeretném mondani neki, erre a konklúzióra jutok. Olinak bármit el lehet mondani, nem is azért, mert annyira érdekelné, vagy hogy ő lenne a világ legjobb lelki szemetese, hanem… Talán pont azért, mert nem érdekli. Mielőtt azonban egyáltalán gondolhatnék arra, mi is lenne a jó megfogalmazás, Ő veszi magához a kezdeményezést, hogy sokkoljon. Otthagytam az egyetemet.
– Hogy mit csináltál? – Igen, ez az a kérdés, amire nem a válasz ismétlése a megoldás, hanem a gyors megváltoztatása. Nem mintha ezen lehetne változtatni. Vagy mintha beleszólásom lenne, de olyan hirtelen ér ez a vallomás, hogy automatikusan anyuka-üzemmódra kapcsolok. Nem a gondoskodó, sütit sütő, ölelgető anyuka, hanem az, aki lecsesz, mert nem csináltad meg időben a házid, és reggel jut eszedbe. Vagy mert nem etted meg a kelbimbód, hanem a tűzhely mögé rejtetted. – De mégis…? Hogy mi? Na várj. Azt akarod mondani, hogy téged kirúgtak?
Nem tudom, melyik rosszabb, ha önként hagyta elveszni a lehetőséget, vagy ha valami akkora banális őrültséget csinált, hogy erre kényszerítette a tantestület. Persze, talán inkább utóbbi, mert bármilyen egyetemi testülettel nagyon szívesen szállok vitába. – Most nem tudlak követni. Tehát lényegében ott hagytad, csak nem akarod beismerni? – Szinte biztos vagyok benne, hogy erről van szó. – Én.. nem is tudom, mit mondjak. Miért? És az anyád tudja már?
Nyilván nem, mert akkor már megölte volna.
Sóhajtva megcsóválom a fejem és felállok. – Mosd le a kezed aztán ülj le az asztalhoz – mutatok rá az ebédlőre, és bár próbálom határozottan mondani, egy utolsó szipogás még kicsúszik belőlem. Fáj a szemem mögötti rész a sírástól. Én a fürdőbe sétálok, hogy az én kezemre is folyassak egy kis hidegvizet, aztán megfogjam az elsősegélyes dobozt, és azzal együtt sétáljak vissza. Lerakom az asztalra Oli elé, de én csak azután ülök le, hogy gyorsan összehúztam a szilánkokat a seprűvel, nehogy Sunny véletlen belesétáljon, míg én gyorssegélyt nyújtok. Az enyémre egyelőre csak egy fáslit nyomtam.
– Neal megcsalt – mondom aztán, miután ellentmondást nem tűrő pillantással nyújtottam a kezem az övé felé, hogy odaadja. – És válni akar. A nagyi következő ebédje nem lesz túl kellemes, mi?

2020. januárja | ⚶

Kicsiként mindig tehernek fogtam fel, hogy bármerre próbáltam szökni, Nana a nyomomban volt. Totyogósként anyáék bevallása szerint élveztem Nancy anyáskodását. A fura szigorával megnyugtatott, a nagyi is mindig elmeséli, hogy a legidősebb lány unokája karjaiban féltem sírva fakadni is. Anya szerint olyan se volt, hogy Nana ne tudott volna elaltatni, a nagyi szerint ellenben nem aludni is féltem Nancy jelenlétében. Talán anya azért engedte neki annyiszor, hogy pesztráljon, mert rengeteget profitált belőle. Előtte a brokkolis kajákat is visszaköptem a történetek alapján a szüleim frissen mosott pólójára, de aztán jött az unokanővérem… a többi pedig már történelem.
Valószínűleg a furcsa kicsavart, megrágott majd kiköpött szeretete teszi a mai napig lehetővé, hogy ne feledkezzek meg róla. Vagy pusztán tudat alatt félek megfeledkezni róla. Bárhogy is legyen viszonylag gyakran jelentem meg a küszöbükön, hogy olyan törődésben részesüljek, amilyenben otthon már évek óta nem, és ezáltal Nana is biztos boldogabb. Hiszen ki ne lenne boldogabb a jelenlétemben -, a középiskolás tanáraimat leszámítva.
- Én is pont ezt szoktam mondani anyának, mikor bejön összeszedni a szennyesem. Csak azért mondom, hogy nem zavar, mert az anyám - más esetben, például ha Court rontana be a szomszédból, biztosan kirúgdosnám sűrű káromkodások közepette. A szobám mindig is azt a kis területet jelentette, ami csak az enyém volt. Három testvér mellett, mindennél többet jelentett egy kis zúg, ahova az ember elvonulhat egyedül intézni a magánügyeit. Anya is szeretett előszeretettel kopogás nélkül benyitni, és habár tőle tűrtem, de a testvéreim csak kéretlen társaságként trappoltak a magánszférámba.
- Szóljak a Hammond gyereknek, hogy itt mindjárt felvágod nekem az ereid? - ha már házasok meg lelkitársak, akkor biztosan képesek a közös problémamegoldásra. Legalábbis én mindig úgy képzeltem, ha egyszer valaki elé letérdelek, azzal majd megértjük egymást. Ez a tényező azonban igenis hiányzott a kapcsolataimból, azonban nem bántam mondván, fiatal vagyok még bármi komolyhoz. - De most komolyan, milyen terveid vannak ezzel a halom szilánkkal? Ugye tudod, hogy a mozikhoz lehet előre darabolt kerámiát venni? - persze ezt még én magam se gondoltam komolyan, amit az arcomra kúszó halvány mosoly igazolt. Nehezen kezeltem az ilyen helyzeteket. Attól is kirázott a hideg, mikora anya sírva fakadt az egyetemre való bejutásomat igazoló papír olvasása közben. Annyira összezavartak a női könnyek, hogy felajánlottam, hogy elmegyek inkább szakmunkásnak csak fejezze be a sírást. Az oda nem illő, zavarodott humor jelentette a mentsváram az ilyen kétes kimenetelű szituációkban. Miért nem lehet elmondani, hogy mi baja van? Őszintén, miért fájt annyira a nőknek, hogy kibökjék a bánatukat? A végeláthatatlan totózás valamiféle vigaszt jelent nekik? Vagy nem értem.
- Káosz? Itt? Szerintem még nem jártál a szobámban, de segítek takarítani. A nappali szőnyeg alatt pont elfér ez a mennyiség - vetettem neki oda, hátha képes vagyok egy mosolyt kicsikarni belőle. - Igen, készíthetnél nekem egy komplett választ arra, hogy mi folyik itt... meg egy szendvicset - ugyan ezt az étket épp nem én kívántam meg, de úgy éreztem neki viszont jól eshetne, hogy őszintén kiadja magából, amin rágja magát. Legalábbis a környezetemben élő lányok, főleg Aaliyha folyton azt sulykolta belém, hogy érzéketlen vagyok. Való igaz, hogy nehezen fogtam meg az érzékenyebb pillanatokat. A halál tényével se tudtam soha mit kezdeni. A szomorúság pedig pont egy lépésnyire volt a halál tényétől tekintve, hogy gyakran következett az utóbbiból az előbbi. Aaliyha ezzel párhuzamosan szerette azt kérdezgetni tőlem, hogy kérdeztem-e meg valaha bármelyik barátnőm arról, hogyan érzi magát. Nem, sosem kérdeztem, mert nem érdekelt. De mivel a lány szavai eluralkodtak rajtam ebben a nyomasztó szituációban, amiben a szememben egyik legerősebbnek gondolt nőt sírni láttam, kénytelen voltam elgondolkodni rajta: Vajon most mi történt?
- Csak segíteni akartam - védtem magam ösztönösen, ahogyan gyerekek szokták az anyai leszidást követően. Mikor megérkeztem tényleg ösztönösen kezdtem felkapodni a kisebb-nagyobb szilánkokat. Bár abban a pillanatban, nem tudom, mi rémített meg jobban, a földön heverő szilánk rengeteg, vagy a kellős közepén ülő Nana, akiben látszólag eltört valami. Minden esetre mindegyik kellően szokatlan látvány volt, a mindig határozott Nancy Easton tisztán tartott konyhájában.
A Nanából feltörő nevetést egyfajta sikernek könyveltem el. Kicsit olyan ez, mint mikor háborúba mész, és az első csata döntetlennel zárul. Nem jó, de nem is tragikus. - Törődöm veled, akárcsak Sarah néni. Ahogy ő mondaná, a lényeg, hogy nem vagy olyan kövér, de azért vékony sem - minden családi összejövetel fénypontja volt, mikor Sarah néni megjegyezte az egész rokonság füle hallatára, hogy Nana fogyhatna. Voltak ilyen kötelező elemek egy-egy össznépi rendezvényen. Sarah néni kritikái mellett csak a nagyi szabadszája volt szórakoztatóbb. Na meg azt számolgatni, hogy Clydetól hányszor kérdezi meg a nagypapa, hogy ő akkor most tulajdonképpen mit is tanul.
Van az a sokszor ismételt mondás, miszerint ha fáj valamid, törd el valamelyik másik testrészed, és akkor egyből nem fogod érezni az előzőt. Ennek hitében égve csaptam bele az egyetem elhagyásának témájába. Nyilván nem tud a saját gondján szomorkdni, ha megoldandónak érzi az én problémámat. Márpedig biztos voltam benne, hogy a saját tragédiájának is fogja megélni a tettem, mert anyához hasonlóan, ő is kicsattant az örömtől tavaly, mikor a postás meghozta az értesítőt. Valóban az egész családnak meglepetést okoztam -, a hozzám visszajutó pletykákból ítélve -, mikor kiderült, hogy felvettek építészmérnöknek. Kicsit sértő volt ez a megítélés, de valóban, soha semmiért nem küzdöttem még annyira mint a szakra való bejutásért. Az első félév mégis derékba törte az elképzeléseim, és fölösleges befektetett energiának tűnt a gimnázium utolsó éve. - Nem rúgtak ki, önszántamból felfüggesztettem a tanulmányaim - ez szebb megfogalmazásnak tűnt, mint az, hogy faszomnak van kedve erre áldozni további három évet. - Anya még nem teljesen tudja, csak úgy félig, de Clydenak elmeséltem, ő örült, hogy követem az álmaim - már ha az annak mondható, hogy kiakadt, és önfejű, meggondolatlan idiótának titulált. Az én fordításomban ez tőle egy igen volt, és egy biztató vállveregetés. Nincs is jobb dolog annál, ha az embert támogatják az otthoniak.
Miután Nana felállt mellőlem, és arra utasított, hogy mossam meg a kezem, én még egy adag szilánkot összesöpörtem magam körül “már úgy is mindegy” alapon. A két maréknyi mennyiség végül a kukában landolt, miután nehézkesen lábra evickéltem a kezeim használata nélkül. Még mielőtt megmoshattam volna kezem az utasításnak megfelelően, felkaptam még néhány nagyobb darabot a szemetes mellől. Hangosan csörömpöltek a szilánkok, ahogyan találkoztak a szemetes alján. Én pedig kábultan hallgattam, miközben megállapítottam, hogy még néhány apró darabka belefúrta magát a tenyérvonalimba. Épp csak rácsorgattam a kezemre a vizet, mert minden fertőtlenítő nélkül is kellően irritálta a sérült bőrréteget a vízfolyás, ahhoz hogy ne legyen kedvem egy adag szappannal fokozni az élvezeteket. Végül helyet foglaltam a szokásos széken, balról a másodikon, ugyanis ha a Hammond családi fészekben ebédeltem, mindig ide ültem le. Kötelességtudóan a mellém érkező Nana felé nyújtottam a sérült kezem. Tudtam, hogy nem érdemes vele kötekedni, így általában mindennel kapcsolatban beadtam a derekam.
Hirtelen nem is tudtam, hogy mi töltött el nagyobb fájdalommal, hogy a férje megcsalta, vagy ahogy kirántotta a kezemből az egyik nagyobb szilánkot. Minden esetre egy pillanatra egészen eltorzult az arcom. A düh és a sírhatnék váltakozott a mimikában, miközben összeszorítottam a fogaim a második darab kiszakadása pillanatában.
- Hogy rohadna meg az a faszkalap - tört ki belőlem hirtelen, mikor végre levegőt vettem, miközben Nana épp félre pakolta a szilánkot. - Most hol van? És mikor csalt meg, és kivel? Ismerjük? Mi a fasz? - soroltam a hirtelen előtörő kérdéseim. Komolyan mérges voltam, mert volt annyira erős a családi kötelék kettőnk között, hogy ezt ne hagyjam csak úgy szó nélkül. - De komolyan, Nana, szólok Nemonak meg Percynek, és megverjük.Téged nem lehet csak úgy megcsalni, mert akkor kurvára megcsalja az egész családunkat. Hogy ezzel nem volt tisztában ez a kis gyökér ááá - be se tudtam fejezni a mondatom, mert hirteln ért a tenyeremből induló fájdalom. Az adrenalin szintem a magaslatokat nyaldosta, egészen biztos voltam benne, hogy egy szóra vagyok attól, hogy tényleg felálljak az asztal mellől, és felhívjam a bátyját.
- Nem lesz boldog, persze, hogy nem lesz boldog, Nancy! - végigfutott az agyamon a jelenet, ahogy a vasárnapi ebéd mellett Sarah néninek az lesz a legnagyobb problémája, hogy Neal valami vékony lányért hagyta el a mi Nanánkat. - A nagyi saját kezüleg fogja megfojtani a fickót, de én segítek neki. Ez így kurvára nem okés. Remélem te mondtad előbb, hogy válni akarsz! - felfoghatatlan volt abban a pillanatban a számomra, hogy a Harmmond gyerek milyen okból kifolyólag kúrt félre, ha egy csodálatos Easton lány húzott pár éve gyűrűt az ujjára. Komplett őrült volt. És én hirtelen nagyon gyűlöltem érte. Egészen úgy éreztem magam, mintha csak apám csalta volna meg anyámat. - Ugye te mondtad előbb? - egy pillanatnyi szünet után azért leesett, hogy a viselkedéséből ítélve, nem, nem ő mondta előbb.
- Keress te is valakit magadnak, és mutasd meg neki, hogy szarsz a döntésére, mert te jobb vagy mint ő.

2020. januárja | ⚶

– Ugye tudod, hogy ez rosszabb?! – sziszegem, egészen ijesztően nagyra tágult szemekkel, amiket én nem látok ugyan, csak a halovány visszaverődést a mosogatógép fényesre suvickolt acélján lévő visszatükröződésben. Tudom, hogy az egyetem nem a legfontosabb a világon, és millió dolog van, amihez egyáltalán nem kell diploma, ráadásul nem is beszélve azokról az emberekről, akik végül teljesen más irányban helyezkednek el, nem pedig a végzettségük szerint. Nem mondanám, hogy Amerika az álmok hazája, de a lehetőségeké, amikkel vagy tudsz élni, vagy nem; de soha, senkinek nem javasolnám, hogy kiváljon az egyetemről, főleg az alapépzésükből, mert épp nem olyan kedvük volt.
Soha senkinek nincs kedve egyetemre járni, bár én valahol élveztem, de azokat a stressz-gócokat, amiket a vizsgaidőszakok jelentettek, nem kívánom újra, még így sem, hogy már van tapasztalatom a kétségbeejtő helyzetek kezeléséről. Amikor ott vagy, úgy tűnik, az egész életed egyetlen vizsgán tud múlni, egyet jegyen, egyetlen ponton, és hirtelen nagyon egyedül érzed magad a világ minden súlyával a hátadon, és az összes létező emberrel magad ellen.
Oliver viszont még csak elsőéves volt. Vagy másod? Az elmúlt időszakban nagyon összefolynak az évek, főleg azután, hogy elvesztettük a babánkat. Szerettem volna, ha senki nem tud róla, de annyira megváltoztatott hónapokra, hogy nem tudtam eltitkolni. Mintha az lett volna az utolsó csepp a pohárban, azóta pedig az egész hófehér asztalterítő vörösben úszott volna, és egyszerűen tudod, hogy sohasem fogod tudni kimosni belőle. Lehet, hogy van, aki megelégszik egy rózsaszín terítővel, de én nem tudok.
Olinak pedig nem kellene csak úgy felfüggesztenie a tanulmányait. Főleg úgy, hogy az anyja sem tud róla! – Tényleg? – ugrik meg a szemöldököm. A hangom elég üresen cseng, a fájdalom helyett viszont most már a hitetlenségem végett. – A bátyád örült neki, hogy ott hagytad az egyetemet?
Szeretném még tovább piszkálni ezügyben, ami természetesen nem piszkálás, csupán jótanács és némi leckéztetés, hogy érezze a törődést és legközelebb ne legyen ilyen hülye, de nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy mindketten épp összevérezzük a drágán csempézett konyhapadlómat, ráadásul sikerült koszos tányérszilánkokkal vágnunk meg magunkat. Úgyhogy az első, hogy életben tartom mindkettőnket; aztán majd fenyegethetem kínzó halállal.
Az elvárásoknak megfelelően felettébb jól felszerelt elsősegélydobozzal rendelkezem itthon, emellett pedig egy kisebb patikának megfelelő gyógyszeres szekrénnyel is. A válás tényén viszont egyik sem tud segíteni; nem úgy, hogy lényeges legyen, bár a fájdalomcsillapító kezd vonzani, természetesen csak azért, hogy ne fájjon ennyire a fejem. Nincs az a vízmennyiség, amit meg tudnék inni, s helyrehozna. Épp csak elő tudtam venni a csipeszt, és kiszedni az első darabot, amikor hirtelen elrántotta a kezét; nem teljesen, inkább ösztönből.
Ugyanazokat a kérdéseket zongorázza végig, amiket én is, bár főleg fejben. Egyiket se tudtam igazán Nealhez vágni. Egyszerűen sokkolt a hírekkel. – A haragod nagyon édes, Oliver, de próbáld meg nyugton tartani a kezed. – Erőszakkal veszem rá magam, hogy ne érintsen meg a téma; eltulajdonítom magamtól, távolra tolom, mint valami ételt, amit nem kíván az ember. Ha nem veszem magamra, nem velem történik, és akkor nem fáj. A bátyám és Perci említésére halkan felnevetek. Biztos vagyok benne, hogy Nemo sosem verekedett még, de a legjobb lenne benne. – Ez egy nagyon érdekes megfogalmazás – mondom, az egész családunkat megcsaló részt érintve. Nem tudom, az ő keze remeg-e vagy az enyém, de véletlenül rossz helyen csippentek oda a csipesszel, és azt hiszem egy kis bőrdarabtól fosztom meg szegény kuzinomat, aki olyan hősiesen kel az erényem (bocsánat, a családunk kollektív erénye) védelmére. Bocsánatkérően pislantok fel rá, aztán a szabad kezemmel ráfogok a csuklójára, hogy az utolsó két, kisebb darabkát ki tudjam venni, és ne rántson félre.
Tényleg jól esik, hogy Oli ennyire fel van háborodva. A gond csak az, hogy ez semmit sem jelent, mert a tények azok tények. – Mit számít az, hogy ki mondta? Attól jobb lesz bármi is? – sóhajtom remegő hangon. Hazudok, magamnak is. Tudom, hogy jobban esett volna, ha én vágom a fejéhez. Ha megértésért és megbocsájtásért könyörögve veti magát a lábaim elé, én pedig elküldöm a picsába, minden haragomat kiadva magamból. De nem ez történt. A szavaival felelősséget vállalt, bocsánatot kért, de nem mondta, hogy szeretne, ha megbocsájtanék neki. Nem akarta folytatni. Nem akart engem. Hol igazságos ez?
– Nem jöttem volna rá, valószínűleg. De el akarta mondani nekem, már másnap. Rájött, hogy nem… nem szeret. És hogy ez a jó lépés – magyarázom, annyira távolra helyezve magam, amennyire csak tudom, de érzem, hogy a mellkasomban máris felhullámzik egy új erővel bíró fájdalmas sírás. Nem akarom többet, mert már lassan kisírok minden nedvességet a testemből, és nem marad belőlem más, mint egy összeaszott csontváz, lógó cafatnyi izmokkal, amiknek valaha volt még szerepük. Mondjuk, a hangulatomhoz épp illene. Gyorsan kiöntök egy vattakorongra fertőtlenítőt, és a sebei körül letörlöm vele a bőrt, aztán egy lap gézt helyezek a tenyerére, és elkezdem körbefáslizni, hogy a helyén maradjon. – Nem akarok mást. Lehet, hogy őt se akartam eléggé, és én csak… Nem tudom. Öt év, Oli. Öt évet voltunk együtt, és én nem is tudom, hogy ki vagyok nélküle. Még a nevemben is ott van. – Sokszor hallottam, hogy sokaknak nehéz hozzászokni a házasság után az új nevük aláírásához, de nekem sosem volt vele problémám. Mindig úgy gyakoroltam a sajátomat, hogy tudtam, ez nem a véglegges lesz, mert lesz valaki, akivel együtt alkotunk majd valami nagyobbat és jobbat. És most ez a valaki egyszerűen kihúzta alólam a padlót. – Egyszerűen csak nem értem, hogy miért.
Azelőtt látom meg a már majdnem kész kötözésen a halovány sötétebb pöttyöket, hogy az arcom nedvességéből érezném, épp sírok. Már megint. Nem sok, talán három vagy négy könnycsepp, de nem akarok megint sírni, mert túl fáradt vagyok hozzá, és ha megint elkezdem, úgy érzem, felrobbanok. Úgyhogy a vállamba törlöm a szemem, és miután betűrtem a kötszer végét, hogy ne jöjjön szét, az asztalra hajtom a fejem.
– Beszélj inkább az egyetemről. Neked is jobb lesz, mert most úgyse tudnék kiabálni veled. Miért csináltad? És most mit csinálsz helyette? És mi a terved, hogy anyád ne öljön meg..?

2020. januárja | ⚶