Chace & Moira

I don't wanna fight no more I don't wanna hide no more (you are) I don't wanna to cry no more come back, I need you to hold me (that you are the reason) A little closer now, just a little closer now Come a little closer, I need you to hold me tonight

Négy nap. 96 órája kívánom azt, hogy bárcsak soha ne jöttem volna vissza New Yorkba, bárcsak soha nem jutott volna eszembe felkeresni őt. 5760 perce köti gúzsba a szívem a fájdalom, a kétségbeesés és a félelem. Hosszú, fájdalmas, soha véget nem érő percekből, másodpercekből áll az életem. Nem így terveztem, nem akartam, hogy ilyen végkimenetele legyen a találkozásunknak. Azóta sem találom a helyem, minden egyedül töltött pillanatban felidéződik előttem a fájdalomtól és dühtől eltorzult arcvonásai, fülemben visszhangként cseng minden egyes szava. Gyűlöl. Tisztában vagyok azzal, hogy én rontottam el, megérdemlem szívének minden haragját, nem is tudom mit gondoltam amikor felkerestem őt. Csak szeretném valamennyire rendbe hozni a dolgokat, szerettem volna, ha tud arról, hogy apa lett, nem akarok már a saját hibáimból és hazugságaimból szőtt csapdában vergődni, amit mások életnek neveznek. Eljön majd az a pillanat, amikor képtelen leszek gondoskodni a lányomról, amikor még magamat sem tudom majd rendezni és én csak azt szeretném, hogy akkor ő majd legyen Magdalena mellett. Ismerem magam, tudom, hogy nem szeretném majd magatehetetlenül leélni az életem, nem akarom, hogy szánakozzanak rajtam, hogy mások jó indulatától függjön az életem. Ha eljön majd annak az ideje, hogy képtelen leszek bármit is elvégezni önállóan nem akarok élni. Nem kívánom megtapasztalni senki sajnálatát és azt szeretném, ha a lányunkról ő gondoskodna majd. Nem akarom úgy itt hagyni ezt a földi világot, hogy idegen ember karjaiba taszítom azt a kis csodát, aki most még mit sem tudva a körülötte történő dolgokról békésen alszik a kiságyban. Nem akarom, hogy gyengének lássa majd az anyját, hogy szenvedjen amiatt ami velem történik, ő megérdemli azt, hogy hosszú és nyugodt élete legyen, még ha én nem is leszek mellette.
A négy nappal ezelőtti találkozásunk után megfogadtam magamnak, hogy nem keresem többé, megrémisztett az a Chace akivel találkoztam, aki miattam lett belőle. Minden álmatlan éjszakát, minden fájdalmas nappalt megérdemlek, mert egy szörnyeteget csináltam belőle. Nyoma sem volt annak a férfinek, akibe bele szerettem, aki olyan ügyesen és minden erőlködés nélkül lopta el a szívem, hogy soha senkit nem leszek már képes szeretni rajta kívül. Eltűnt az a férfi, aki meghódította először csak a szívemet, majd a testem és aki annyi szeretetet adott nekem. Nem akart megváltoztatni, nem akarta irányítani az életem, magához láncolt mégis szabad voltam mellette. Olyan nagyon és kimondhatatlanul hiányzik.
Ólomként nehezedik rám a fájdalom, megbénít, nem tudok tisztán gondolkodni, ebben a percben azt kívánom, bárcsak képes lennék arra, hogy kitöröljem az emlékezetemet, bárcsak megtehetném, akkor nem látnám magam előtt vérben forgó tekintetét, nem ismétlődnének szavai a fejemben és nem érezném még mindig azt a bénító kétségbeesést, ami ellen nincs gyógyír.
- Semmi baj, itt van anya. ölelem magamhoz az ébredező gyermeket, olyan picike és annyira törékeny. Hatalmas szemeivel rám néz és mosolyog. A tekintetében benne van minden amire szükségem van, a megnyugvás, a szeretet, tudom, hogy szüksége van rám, nekem pedig őrá. Sok mindent örökölt az apjától, a szemeit, a mosolyát, az orrocskáját, a makacsságát. Amíg nem lettem anya fogalmam sem volt arról, hogy egy ilyen aprócska élet mennyire képes megváltoztatni az életem. Bánom, hogy Chacet megfosztottam mindattól ami a születés csodájának nevezhetünk, és annyira szeretném, ha képes lenne felül kerekedni a haragján és megismerné a lányát.
- Jól megtömjük a pocakot és utána elmegyünk sétálni rendben? nyomok puszit a homlokára, miközben a konyha irányába sétálok vele, hogy előkészítsem neki a tápszert. Mintha érezné, hogy mostanában nem vagyok a toppon, a szokásos étel utáni bömbölés elmarad, amilyen kicsi pontosan olyan nagy hangja van, képes órákig hallatni ha úgy van és szó szerint az egész lakást felüvölti. Abbéli cselekedetemben, hogy elkészítsem neki a reggelit a csengő zavar meg, hangos, éktelenül sípoló hangon jelzi, hogy valaki áll a másik oldalán.
- Biztos megjött nagyi. szokás szerint anyám mindig a legjobb pillanatokban tud megérkezni, amióta haza költöztünk nincs olyan nap, hogy legalább egy fél órára ne jönne át unokázni. Pedig milyen dühös volt amikor kétségbeesetten rohantam hozzá segítséget kérni, mert terhes vagyok. Amikor könnyeimtől meg sem tudtam szólalni annyira féltem, azt vágta a fejemhez, hogy mindig is tudta én okozom majd neki a legnagyobb csalódást. Órákon keresztül képes volt ecsetelni, hogy könnyű vérű vagyok és az a szakadt, drogos barátom tönkretette az életem, a fiatalságom.
Egyik kezemben Magdalenaval, a másikban a cumisüveggel, gyors léptekkel közelítem meg a bejárati ajtót, hogy beengedjem a korai látogatót.
Az idő megáll, döbbenten bámulok magam elé amikor kitárom az bejáratot és az anyám helyett, Chacet pillantom meg. Szívem olyan ütemben kezd el verdesni a mellkasomban, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna helyéről. Nem szabadna itt lennie. Ha Caesar tudomást szerez arról, hogy mi találkoztunk nekem végem. Hosszú másodpercekig csak állok és bámulom őt. Elhátrálok az ajtótól, még mindig intenzíven él bennem a legutóbbi találkozásunk minden pillanata. Még érzem erős szorítását a tarkómon, még nem felejtettem el, hogy milyen félni tőle.
- Mit keresel itt? és bár elmondhatatlanul szeretném magamhoz ölelni, bemutatni neki a lányát, úgy csókolni, hogy belefulladjunk, nem teszek semmit. Csak toporgok egyik lábamról a másikra és védelmezően ölelem magamhoz Magdalenat.

Közel háromnegyed órája, hogy itt ülök a kocsiba, a tűző nap már konkrétan rárohasztott a bőr ülésekre, mindenhonnan ömlik belőlem a víz, még olyan helyeken is ahol nem is gondoltam volna, hogy lehetséges, mindezek tetejébe olyan feszült vagyok, hogy egy zabszem se férne most be a seggembe.
Négy napja annak, hogy Moira derült égből villámcsapásként bekopogott az ajtómon. Négy napja annak, hogy teljes bizonytalanságban, megannyi megválaszolatlan kérdéssel kelek és fekszem, négy napja annak, hogy ripityára zúztam jobbomat ami még mindig be van bandázsolva egy szakadt, koszos fehér fáslival, és négy napja annak, hogy táskájának ide-oda passzolgatása közepette valahogy kiesett belőle a tárcája aminek a tartalma biztos voltam benne, hogy fedezné az évek alatt felhalmozott összes tartozásomat, de nem ebből a célból nyitottam ki. Keresni akartam benne valami kártyát, iratot, hűtőmágnest, akármit amin szerepel a jelenlegi címe, hogy visszajuttathassam hozzá. Tehát annak rendje és módja szerint széthúztam a cipzárt és úgy éreztem le kell ülnöm, megelőzvén ezzel a mozdulatot, hogy belerúgjak valami nagy és erősbe ami hót biztos, hogy a kezem után a lábamat is szétzúzná. A magam egyedi módján eléggé nyomorék vagyok, nem akartam tovább rontani a helyzeten. Egy fényképet találtam elrejtve benne. Pontosabban egy csecsemő fényképét. Valamilyen megfoghatatlan, észérvekkel megmagyarázhatatlan oknál fogva, minél tovább bámultam a fényképről visszamosolygó kölyök szemeit, annál inkább kezdtem elhinni, hogy igazat mond. Hogy nem viccelt amikor azt állította, hogy van egy gyereke. De hogy ezt a gyereket vajon tényleg az én véletlenül elszórt magvaimból nemzettem-e... Nem tudom elhinni. Vagy talán csak nem akarom. Egy gyerek óriási felelősséggel jár. Meg kell tanulnod, hogy nem te leszel az első, van rajtad kívül más, akit előtérbe kell helyezni, akit neked kell életben tartanod, aki egy szóval felborítja és tönkreteszi az addigi nyugodt életedet. Mindezt miért? Öt percnyi élvezetért. Úgy tűnik már kefélni sem lehet büntetlenül. De ne szaladjunk ennyire előre! Majd ha felmutat egy pozitív DNS tesztet, ráérek akkor izgulni. Nem is értem, hogy miért vagyok most mégis betojva?! Az öltönyös papucsállatkája valószínűleg a cég ügyeit igazgatja, és különben sem kell elfogadnom tőle semmiféle meghívást tea délutánra. Egyszerűen csak rátöröm az ajtót, átadom a vaskos bukszáját és már húzom is el a csíkot minél messzebbre.  Lomhán szállok ki a Mustangból amit az egyik roncstelepen szereztem és aminek a felújítására több havi fizetésemet áldoztam, de legalább az enyém! Végre egy nő akiről elmondhatom, hogy nem a pénzemért maradt velem, hanem mert törődök vele. Manapság a szukák egy bizonyos százaléka a pénzt hajszolja. De megdolgozni egyik sem képes érte! Rám nem jellemző idegességgel tolok egy cigit a számba ahogy az utca másik oldala felé igyekszem. A villa, az égbe törő kerítés elég szembetűnő ahhoz, hogy ne kelljen sokat gondolkodnom, vajon hova sikerült betennie a kedvesnek a seggét. A kapuhoz érve a megannyi gomb közül amit látok, egy gyors Ec-pec-kimehetsz után kitalálom, hogy vaj' melyik lehet a kaputelefon gombja -titkon kicsit abban reménykedem, hogy rosszat nyomok és az egész kócerájt egy atomrobbanással a magasba repítem-, de pechemre a telefon kicsöng és kisvártatva valami rendkívül szőrszál hasogató férfi hang szól bele, pont olyan hangon, mint aki már unja az életét. Mi a kékeres-méteres?! Ezeknek külön komornyikuk is van? Ész megáll!
-Az Uram nincs itthon, nem vár látogatót. - Az uram... Mi a tököm van itt?! Csengetett Mylord újratöltve? Na, most légy okos Domokos! Ha azt mondom, hogy nem is ahhoz a faszparaszthoz jövök hanem az Úrnőhöz, lehet fejbe lő egy, a biztonsági kamerába rejtett Magnummal.
-Miss.Winstonnal van megbeszélésem. - Könnyebben ment mint gondoltam. A kétszárnyú kapu kinyílik előttem, és amikor végigsétálok a drága terméskővel kirakott ösvényen, úgy érzem magam, mint Tom Cruise a vörös szőnyegen. Csak nekem nincs annyi pénzem, hogy Signal fogsort csináltassak magamnak. A szűrőig szívott csikket beletaposom a frissen nyírt gyepbe, majd kezeimet farmerem zsebeinek mélyébe túrom, egyikben egy bontatlan csomag óvszerrel szarakodok, másikban csörög némi apró. Valami drágának tűnő kerti szobrot véletlenül felrúgok és az ajtóhoz érve várok néhány percet mire összeszedem magam és becsöngetek. Ameddig beeresztésre várok, idegesen dobolok kopott tornacsukába bújtatott lábfejemmel, és amikor a kilincs lenyomódik, hirtelen tonnás súlyok nehezednek a mellkasomra. Na hát erre tényleg nem számítottam!
Ajkaim csodálkozva nyílnak el egymástól és beletelik legalább egy néma percbe mire meg tudok szólalni némi ideges torokköszörülés után.
-Helló! - Ebben a hellóban minden benne volt. A megbánás a legutóbbi faszfej kirohanásom miatt, és a döbbenet, ami a karjában tartott csecsemőnek szól. Leveszem a napszemüveget és próbálok, vagy éppen nem próbálok hasonlóságokat keresni kettőnk közt.
-Ömm... ez múltkor nálam maradt. - Kapok észbe hirtelen és nyúlok a farzsebemhez, hogy átnyújtsam neki a tárcát, továbbra sem véve le a szememet a kölyökről. Mintha valami fenyegetést jelentene, mintha bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhatna.

For you... | ⚶

Chace & Moira

I don't wanna fight no more I don't wanna hide no more (you are) I don't wanna to cry no more come back, I need you to hold me (that you are the reason) A little closer now, just a little closer now Come a little closer, I need you to hold me tonight

A nap minden órájában bőven akad lehetőségem arra, hogy gondolkodjak. Újra és újra végig pörgetem agyamban a lehetőségeket, számba veszem a hibákat amiket elkövettem és elképzelem milyen lenne most az életem. Az a félelmetes, hogy fogalmam sincs hogyan alakulhatott volna másképp a dolog. Talán Magda soha nem született volna meg, talán igen, de most egyedül nevelném, talán már házasok lennénk és együtt nevelnénk, vagy talán mostanra ugyanúgy gyűlölne, lehet, hogy ez volt megírva a sors könyvében és bármit is tettünk volna, ezen nem tudtunk volna változtatni. Tudatában vagyok annak, hogy a történteken már semmilyen formában nem tudok változtatni, mégis minduntalan az jár a fejemben, hogy mi lett volna ha?
Ha képes lennék az idő utazás képességére visszarepítenem magam a kezdetekre, arra a bizonyos éjszakára a metrón, amikor véletlenül egymásba botlottunk. Attól a perctől fogva, hogy rám kenődött az a bizonyos gyros mindent másképp csinálnék. Soha nem fogom megbánni, hogy megismertem, egyszerűen csak okosabb lennék és következetesebb.
Apró puszit nyomok a kislányom homlokára amikor az ölembe veszem. Mindig annyira finom baba illata van, puha bőröcskéje és annyira kibaszottul hasonlít az apjára, hogy ennél jobban tervezni sem lehetett volna. Mintha csak Chace kicsinyített mása lenne, legalábbis én őt látom benne. Az ő tekintete köszönt vissza rám, az ő mosolya olvasztja meg a szívem újra és újra. Azt hiszem, hogyha képes lenne adni egy esélyt neki, akkor imádná, élvezettel fedezné fel vele a világot, láthatná, hogy mennyit változik, hogy egyre szebb és szebb.
Ha minden igaz a jövendőbelim késő este előtt nem fog hazaérni, aminek kifejezetten örülök, mert így kevesebbet kell találkoznom vele. Egyre nehezebben tudom elviselni őt, nem szeretem amikor hozzám ér, nem akarom, hogy megcsókoljon, nem akarok tőle semmit. Ha tehetném bekuckóznék én is a lányom szobájába és ki sem mozdulnék onnan, csak amikor nincs otthon. Az ő türelme is véges és fogalmam sincs, hogy mi lesz majd akkor, amikor megelégeli, hogy mindazért amit ad nekem csak visszautasítást kap viszonzásul. Próbáltam, tényleg mindent megtettem azért, hogy ez a dolog működjön közöttünk, eleinte. Mostanra viszont abbamaradt mindenféle próbálkozás, már nem akarom, esténként gyomorgörccsel fekszem be az ágyba és minden közeledése alkalmával csak lehunyom a szemem és abban bízom, hogy minél hamarabb vége lesz. Azért vannak jó pillanataink, kifejezetten szeretem amikor megnevettet, még mielőtt ez a fejetlenség elkezdődött volna is a humora volt a legvonzóbb tulajdonsága.
Gondolat menetemben és a tápszer készítésében a csengő hangja zavar meg, mivel nem várok vendéget, gondolom, hogy csak anyám lehet az, aki minden lehetőség szerint igyekszik megkeseríteni az életem kéretlen tanácsaival.
Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek, amikor szembe találom magam az ajtó előtt ácsorgó férfivel. Agyamban hangosan zakatolnak a gondolatok, amit talán csak hevesen verdeső szívem dobbanása ver el. Értetlenül pislogok rá, nem szabadna itt lennie, ha Ceasar megtudja, hogy egyáltalán beszélek vele vagy felkerestem a kezeléseknek annyi.
- Nem szabadna itt lenned! mert elég ha a személyzet egyik tagja részletesebb leírást ad a látogatómról és nekem annyi.
- Köszi, nem tudtam hol hagyhattam el. megpróbálom elvenni a felém nyújtott pénztárcát, de így, hogy mindkét kezem foglalt kissé nehezen megy és ahogyan két ujjam közé csíptetem az anyagot az a földre esik. Ezekben a pillanatokban azonban egyáltalán nem érdekel a pénztárca sorsa. Tekintetem arcvonásain pihentetem és még mindig próbálom összeszedni a gondolataimat.
- Ő itt Magdalena Lily....az a kitalált gyerek, akiről a múltkor meséltem... és amire azt kaptam válaszul, hogy kezeltetnem kellene magam. Ha tudná, hogy ezzel a mondattal mennyire fején találta a szöget, kezeltetnem kell, csak nem abban az értelemben amire ő célzott.
- és aki mindjárt nagy hisztit fog csapni, ha nem kapja meg a reggelit. nyomok puszit a buksijára.
- Szeretnél bejönni? tudom, hogy az lenne a legjobb, ha elküldeném, ezzel is a minimálisra csökkentve annak az esélyét, hogy Ceasar véletlenül betoppanjon, de képtelen vagyok rá. Annyiszor elképzeltem azt a jelenetet amikor bemutatom őket egymásnak, milliószor eljátszottam annak a gondolatával hogyan fognak viszonyulni egymáshoz, minden lehetséges opciót ezrszer végig gondoltam, mégis annyira ijesztő ez a helyzet. Egy apának nem így kellene megismernie a lányát. Magda aprócska öklét szopogatja, de közben a számára idegen férfit bámulja azokkal a hatalmas, csodaszép szemeivel. Remélem, hogy abban a tekinteteben Chace is látja önmagát.  

A világ legnagyobb, legseggfejebb címeres ökreként állok annak a nőnek az ajtajában, aki mellett egy évvel ezelőtt el tudtam volna képzelni azt a közhelyes jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg az elvonó el nem választ... agymenést, aki most kócos hajjal, gyanús színű és állagú foltokkal a kopott maci-naciján, áll előttem, egy nagy szemű, már-már frusztrálóan bámuló csecsemővel a karjaiban, aki gyakorlatilag olyan mélyre gyömöszöli az öklét a szájába, hogy félő, a következő pelenkázásnál a másik végén fog előbukkanni. Ha groteszk és megbotránkoztató akarok lenni... Zavarodottan kapkodom véreres szemeimet a gyerek és Moira arca között. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne kezdjem el elemezni a gyerek vonásait, és ami még fontosabb, hogy ne kezdjek el akaratlanul is hasonlóságokat találni közte és köztem. A mimikánkban, a szemünk színében, a mozdulatban ahogy öklét a szájához emeli, ami kicsinyített mása annak ahogyan én szoktam a sörösüveget meghúzni. Őrület! Komolyan nonszensz ez az egész!
-Igazad van. Ha nem lennél ennyire szétszórt és nem hagytad volna ott a tárcádat, most nekem is megspórolhattál volna egy utat. - Kontrázok aggodalmas észrevételére kelletlenül, még a vállaimon is rántva egyet mintha belevezették volna a kettő húszat. Lazának tűnhetek, de zsebeim mélyébe furakodott kezeimmel olyan görcsösen szorongatom a tartalmukat, hogy az ujjaim teljesen belefehérednek. Töménytelen megválaszolatlan kérdés kezd el kavarogni bennem, legszívesebben -amolyan büntetésképpen-, az összeset egyszerre vágnám a fejéhez a véleményemmel együtt, mely nem éppen pozitív szemléleteket tartalmaz, és egész biztos, hogy nem fáradoznék azon, hogy virágnyelven hozzam tudtára az egyértelműt. Valószínűnek tartom, hogy túl sokáig bámulom hitetlenkedve, ridegen a gyereket, mert hamarosan azon kapom magam, hogy Moira bemutatja nekem mintha legalábbis bármi közünk lenne egymáshoz. Mert az kurva élet, hogy nincs közöm hozzá! Nekem aztán tök nyolc meg kilenc is lehet, hogy milyen ócska sztorival akar legközelebb megetetni, nem fog működni.
Felvont szemöldökökkel tekintek le a gyerekre. Ízlelgetem, kóstolgatom a nevét amit jobban el tudnék képzelni egy szűz, Isten imádó apácának, mint egy csecsemőnek akiből később még bármi, bárki lehet... Én például biztos, hogy nem állnék szóba egy Magdalena nevű sztripperrel. De biztos velem van a baj!
-Ha van némi eszetek, megtanítjátok neki, hogy az első nevét ne használja. Vagy ha igen, akkor szoktassátok rá arra, hogy Lenaként mutatkozzon be. De persze nem én vagyok az apja, nem szólok bele a biztosan páratlan nevelésetekbe. - Adom tudtára némi gúnyos éllel hangomban, s mikor már éppen azon lennék, hogy hátat fordítsak ennek az egész kócerájnak, Moira kitalált álomvilágának, hirtelen mellbe vág a kérdésével. Nem csak neki, nekem is lenne mit megmagyaráznom, bármennyire is fájdalmasan érinti ez a rideg tény a büszkeségemet és önbecsülésemet. Igazi arcátlan seggarcként viselkedtem vele néhány nappal ezelőtt. Igazából teszek a véleményére, arra hogy mit gondol rólam, mégis bennem van a kényszer, hogy tisztára mossam a nevem, hogy bebizonyítsam, nem változtam semmit. Amit meg igen, azt csakis saját magának köszönheti.
-Egy kávé fasza lenne. - Csak kinyögöm végül, egyik kezemmel az ajtó felé intve, így engedve őt roppantul udvariasan magam elé. Mielőtt az ajtót beraknám magunk mögött, azért még egyszer utoljára megbizonyosodom arról, hogy nem-e figyel valami rejtett kamera, vagy drón ami leadja a drótot a ház urának.
-Aztakurva...! - Csúszik ki végül a számon amikor immáron belülről az ajtónak hátat fordítva szembesülök a jómódú, csicsás, csillogó valósággal. Ebben a tetves kócerájban egy elem a távirányítóban többet ér, mint az életem! Mindjárt berosálok de tényleg! Automatikusan taposom le cipőm sarkait, hogy kilépve belőlük még csak véletlenül se mocskoljam össze a fényesre nyalt márványt.
-Most már értem miért pattantál meg mellőlem! - Vágom a fejéhez cinikusan, és még valami szarkasztikus röhögés is felhangzik, majd ismét elkomorulok és némán követem őt a konyháig ahova belépve újabb cifra jelzők jutnak az eszembe a helyet illetőleg de inkább megtartom őket magamnak és egyszerűen csak leülök a pultszigethez az egyik bárszékre. Kellemetlenül kellene éreznem magam, hiszen az igen csak minimalista stílusommal sehogy sem illek bele ebbe a fényűző kecóba, a kezdeti sokkot leszámítva mégsem izgatom magam a társadalmilag elfogadott viselkedési normák betartása miatt, jobb kezemmel felkönyökölök a márványlapra, gondterhelt fejemet öklömre hajtom, míg bal kezemmel kiszolgálom magam és egy tál lila szőlőt magam elé húzva kezdem el leválogatni a szemeket a fürtről, egyenként dobálva bele őket a számba, és amennyiben egy feketét is kapok tőle két cukorral, már vissza is vonom amit a gyerek nevéről mondtam.
-Miért jöttetek vissza? - Vágom végül a fejéhez, újabb szemet kanyarítva a számba, buján mérve végig nekem háttal álló alakját miközben a kávémat csinálja.

For you... | ⚶

Chace & Moira

I don't wanna fight no more I don't wanna hide no more (you are) I don't wanna to cry no more come back, I need you to hold me (that you are the reason) A little closer now, just a little closer now Come a little closer, I need you to hold me tonight

Tudom, hogy arra amit tettem egyszerűen nincs bocsánat, nem várhatom el tőle, hogy mosolyogva fogadja a hírt, hogy ne kételkedjen bennem és örüljön mindannak ami hirtelen a nyakába szakadt. Én mégis vágyom arra, hogy karjaiba zárjon, úgy öleljen, mint ahogyan azt mindig is tette, azt mondja, hogy minden rendben lesz, együtt majd megoldjuk. Szeretném mellkasára dönteni a fejem, esedezni azért, hogy valaha megbocsájtson, elmesélni mindent ami az elmúlt egy évben történt, belélegezni illatát, megnyugodni ölelésében. Szeretném ismét érezni ajkának puhaságát az enyémen, szeretném, de tudom, hogy erre talán már soha nem lesz lehetőségem. Túl büszke és makacs ahhoz, hogy valaha elfelejtse az árulásomat. Éppen ezért meg sem próbálok közeledni felé, néhány nappal ezelőtt a napnál is világosabbá vált számomra, hogy gyűlöl, talán a létezésem gondolata is fájdalmat okoz neki, talán azt kívánjak bárcsak halott lennék. Jobban belegondolva a számára az is vagyok. Bármennyire is próbáltam elfelejteni a napokkal ezelőtti találkozásunk pillanatait, nem tudtam kiverni fejemből azt a gyűlöletet amit kaptam tőle. Fejemben folyamatosan visszhangoznak a szavai a férfi, aki alig egy évvel ezelőtt komolyan gondolta, hogy leélné velem az életét most megvet. Megérdemlem. Cinikus megjegyzésére inkább nem válaszolok semmit, csak felsóhajtok. Nem akarom, hogy a legutóbbi eset megismétlődjön, nem akarok veszekedést szítani magunk között, nem akarom, hogy még jobban sérüljünk, mindezt nem akarom a lányunk előtt. Bármennyire is ki kívánkoznak ajkaimon a szavak inkább vissza nyelem őket, nem hagytam volna el a tárcámat, ha nem viselkedik úgy, mint egy vadbarom. Persze, értem én, hogy mindenért én leszek a felelős bármi is történjen vele vagy velünk, hiszen könnyebb bennem megtalálni a hibát, mint elgondolkodni a sajátjain. Képes lesz valaha felelősségteljesen viselkedni?
A némaság körénk telepedig, átfonja rajtunk láthatatlan karját. Látom, ahogy tekintete ide-oda cikázik köztem és a gyerek között, arcára vannak írva a gondolatai. A kínossá vált csendet a kislány bemutatásával próbálom megtörni, talán soha nem lesz egymáshoz semmi közük, de ha van arra egy hajszálnyi esély, hogy elgondolkodik a dolgon már megérte.
- Lena... ismétlem meg a nevet, magamban újra és újra elmondva ízlelgetem. - Ez tetszik. Ha akarod szólíthatod így. azt nem fogom elismételni, hogy ő az apja, egyszerűen fölösleges, mert mondhatok bármit, ha nem akarja elfogadni az apaságának a gondolatát akkor úgysem fogja. Csak egy kicsit logikusan kellene gondolkodnia, ha kiszámolja, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy elhagytam egyértelmű, hogy nem lehet az a férfi a gyerek apja akivel jelenleg együtt élek, mert abban az esetben még a pocakban mozgolódna, viszont Lena nagyon is hús-vér ember, még annál is inkább az ő lánya és nem hiszem el, hogy nem látja azt a rengeteg hasonlóságot ami közöttük van. Talán hatalmas hibát követek el azzal, hogy beinvitálom a lakásba, de nem tudom elengedni. Nem tehetem meg, hogy szembe csapom vele az ajtót, bármennyire is rettegek attól, hogy a ház urának fülébe jut a látogatása nem tudom elengedni. Nem tehetem.
Gyors léptekkel szelem át a konyháig vezető távolságot, csak egyszer torpanok meg egy pillanatra. Megfordulok, hogy a szemeibe nézzek:
- Chace... szeretném folytatni azzal a mondatot, hogy nem a pénz miatt tettem amit, hogy az engem nem érdekel, és valójában nem is, nem úgy ahogyan azt gondolja, de nem akarom mentegetni magam. Szükségem van arra, amit Caesar adni tud, hogy harcolni tudjak a betegségem ellen. Volt idő, amikor nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak előtte, volt idő, amikor az ilyen gazdag, sznob embereken gúnyolódtunk, volt idő amikor az együtt töltött pillanatok nem voltak ennyire kínosak.
Lenát a sarokban álló hordozóba fektetem, mindig itt szokott pihenni, amikor a konyhában van dolgom. Ahhoz még túl kicsi, hogy egyedül üljön, úgyhogy ez a megoldás a legkényelmesebb és biztonságosabb, csak ezek után lépek a pulthoz, hogy kávét készítsek Chace számára. A kávéfőző gép halk duruzsolással indul el, néhány másodperc múlva pedig az egész konyhát elárasztja a frissen főtt fekete illata. Még mindig emlékszem, hogy hogyan szereti a kávét. Két kiskanál cukrot szórok a csésze aljába.
- Csak átmenetileg utaztunk el, amíg Lena megszületik és mert ott akadt valami munkája Caesar-nak. a kávéval a kezemben sétálok vissza hozzá és remegő ujjakkal csúsztatom elé az italt. - Igazából én nem is akartam elmenni, aztán pedig sokkal hamarabb szerettem volna hazajönni. de a vőlegényem nem csak ezt a lakást uralja, hanem sajnos engem is. Jobban, mint ahogyan azt elmondhatnám. Csak nézem annyira szeretett arcvonásait, egy pillanatra elveszek a tekintetében, csak állok, kezem a sima márványlapon pihentetve és annyira szeretném elmondani neki, hogy ebben a pillanatban mindennél jobban vágyom rá. Ehelyett visszasétálok a tűzhelyhez, hogy vizet forraljak a tejpor mellé, Magda türelme is véges, igazság szerint már így is meglepetést okozott azzal, hogy még nem bömbölte fel a lakást.
- Tudom, hogy sok kérdésre szeretnél választ kapni, ha úgy érzed képesek leszünk üvöltözés nélkül beszélgetni, akkor tegyük meg. az elkészült tápszeres cumisüveget a csap alá tartom, hogy lehűtsem, majd a megfelelő hőfok elérése után ismét az ölembe veszem a gyereket, helyet foglalok vele az egyik széken, hogy végre megetessem. Mohón kap a cumi után hatalmasat sóhajtva nyeli magába a tejet.
- Szeretnéd megfogni?  

Felvetése hallatán összeráncolom a homlokomat. Én ezt a gyereket nem kívánom sehogyan sem nevezni. Én a legőszintébben azt kívánom, bárcsak ne létezne. Ezzel egy kicsit már elkéstem, nem igaz? Szóval mást nem tehetek, minthogy úgy teszek, mint aki nem vesz róla tudomást. És mégis miért kellene? Miért kellene elhinnem neki bármit is? Miért várná el, hogy könnyedén túllépjek a múlt sérelmein, pillanatok alatt megbocsájtsak neki, hogy aztán onnan folytathassuk az egész históriánkat ahol abba hagytuk? Vennénk egy családi házat Staten Island kertvárosában, én elmennék valami tisztességes és legális, jól fizető melóba gürcölni -mintha az olyan roppantul kibaszott egyszerű lenne egy olyan null kilométeres senki számára, mint amilyen jómagam is vagyok-, ő otthon nevelné a gyereket és mindennap friss főtételt tenne elém az ünnepélyesen megterített asztalra, este pedig róla enném le a forró, gőzölgő almás pitét, a lányát úgy nevelném mintha a sajátom volna, és lenne egy golden retriverünk, ami a Mázli névre hallgat. Maga a megtestesült, tökéletes, nyálban tocsogó amerikai álom! Valakinek biztosan! Számomra közel sem ezt jelenti a megnevezés. Amit ez a pénzes csóka felépített, az viszont már-már közel jár hozzá! Nem is bírom megállni gúnyos, szemétkedő megjegyzés nélkül, de ami igaz az igaz. Sokszor a fejéhez fogom még ezt vágni. Már ha lesz legközelebbi találkozás. Az is lehet, hogy ez az utolsó. Hogy most megbeszéljük amiket úgy érezzük, hogy meg kell, és utána ő végleg jobbra el, én meg balra, és soha többé nem kell az miatt aggódnia, hogy mikor fogom a kicsapongó életmódommal valami nagy szarba keverni, nekem pedig soha többé nem kell eltűrnöm ahogyan a kicsinyes féltékenykedéseimtől ötszáz fokosra hevül az agyvizem. Hosszútávon nem tesz túl jót. Így le van a gond mind a kettőnk válláról amit egymás számára jelentünk. Akár így is tehetnénk. Akár fel is állhatnék, hogy távozzak, hiszen szabad ember vagyok, mégsem teszem. Helyette inkább kérdéseket teszek fel és a fogam alatt roppanó szőlőszemekkel próbálok úrrá lenni a kitörni készülő indulataimon. Mégis vagyok akkora barom, hogy faggatni kezdjem. Úgy gondolom megérdemlem az egyenes válaszokat azok után amit velem tett. Egy keserű félvigyorral a képemen kezdem el kavargatni az elém rakott kávét, jobbom mutatóujjára húzott acélgyűrűjével ritmusosan pöckölve a mozdulat közben a mokkáskanál szárát. Állkapcsom megfeszül, gigámon végig gördülő szúrós tüske koszorúkat epés megjegyzéseimmel együtt nyelem le, és még akkor sem vagyok hajlandó elszakítani a kávéban kialakult örvényről a tekintetemet amikor mondandója végéhez ér. A végszó hallatán megkocogtatom a kanalat a csésze szélén és egy keserű mosollyal szám szélében -ami olyan gyorsan megy is, mint ahogyan érkezett-, megcsóválom a fejemet, hogy aztán egyben le is guríthassam a csésze tartalmát. Szétterpesztett lábakkal hintázni kezdek a székkel, egyik könyökömet megtámasztva a szék háttámláján, míg másik kezemmel a fehér porcelánt markolom szüntelenül és fel-felsandítva figyelem a mozdulatait, azt ahogyan a gyereknek tápszert készít, ahogy anyáskodva ellenőrzi a hőfokot -gondolom-, ahogyan leül a hordozóval szembe és etetni kezdi az éhes szájat... teljesen felvillanyoz. Nem úgy, mint a felajánlása.
-Mi? Megfogni? Én? Dehogy! - Tiltakozom máris hevesen, mégsem tudom elszakítani a tekintetemet a látványtól ahogyan gondoskodik a gyerekéről. Az egy évvel ezelőtti szőke vadócomból ezt nem néztem volna ki. Hiába, semmi sem állandó, minden és mindenki változik. Csak én nem vagyok rá képes...
-Nekem egy kérdésem van. Miért nem adtál egy esélyt? Ha állítólag annyira jól ismersz, és annyira nagyon szerettél, miért nem bíztál bennem? És ne kezdj el arra hivatkozni, hogy megijedtél és a többi faszság, mert felállok és itt hagylak. - Közlöm a tényeket hidegvérrel, tekintetét keresem az enyémmel és ha rátalálok, nem eresztem.

For you... | ⚶

Chace & Moira

I don't wanna fight no more I don't wanna hide no more (you are) I don't wanna to cry no more come back, I need you to hold me (that you are the reason) A little closer now, just a little closer now Come a little closer, I need you to hold me tonight

Szívem a torkomban dobog. Vegyes érzések kerítenek hatalmukba a jelenléte miatt. Egyik részem örül annak, hogy itt van, hogy esélyem nyílik legalább valamennyire megmagyarázni neki mindazt ami történt, esélyem van arra, hogy bemutathassam neki a lányát, a másik felem viszont iszonyatosan retteg attól, hogy a ház ura tudomást szerez a látogatásáról és akkor mindennek vége. Nem vagyok lelkileg elég erős ahhoz, hogy szembenézzek azzal a sorssal, ami a gyógyszer nélkül vár rám. Tudom, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a sorsom, de ameddig tehetem szeretnék teljes életet élni, ameddig van rá lehetőségem a kislányommal szeretnék maradni. Talán mindent teljesen őszintén el kellene mondanom Chace-nek de nem tudnám elviselni a szánalmat és sajnálkozást a tekintetében, nem lennék képes rá.
Joggal gondolhatja azt, hogy ezért a fényűzésért hagytam el őt, hogy lecseréltem a pénzre és gazdagságra, én csupán néhány évnyi életet szeretnék, semmi mást. Fáj, hogy így kell látnom őt, fáj az a távolságtartás ami a mostani „kapcsolatunkat” jellemzi. Némán készítem el a kislány számár a tápszert, hagyom, hogy a csend ránk telepedjen, hogy legyen ideje végig gondolni mindazt amire szeretne választ kapni. Tekintetem néha az övébe kapaszkodik, hiányzik belőle az a csillogás, amit két évig minden egyes nap láttam benne.
Helyet foglalok a hordozóval szembeni széken, bármennyire is feszült vagyok, bármennyire is szeretném minden figyelmem Chace-nek szentelni, a lányom nem várhat, minden ami történt és ami történni fog miatta van. Elmosolyodom ahogy mohón kap a cumi után, hatalmasakat nyelve küldi lefelé a tejecskét, néha attól félek, hogy megfullad annyira gyorsan szeretné megtömni a pocakját. Tekintetem találkozik a férfiével, kérdését hallva hatalmas sóhaj tör fel belőlem, megérdemli, hogy mindenre pontos választ kapjon, megérdemli, hogy őszinte legyek vegyek. Amennyire tehetem.
- Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, hetekig vívódtam, gondolkodtam és féltem. Biztosan emlékszel, hogy kimaradtam a bulikból, és téged is próbáltalak rávenni arra, hogy maradj otthon velem. Beszélgettünk arról, hogy hogyan képzeled el a közös életünket. csak egy pillanatra szakítom el róla a tekintetem, hogy rápillantsak a kislányomra. - Egyik napról a másikra élünk Chace! Az a fizetés amit a kávézóban kerestem szinte két nap alatt köddé vált. Ha elmondom neked, hogy terhes vagyok, ő most talán nem is létezne. tudom, hogy semmivel nem tudom jóvá tenni azt a hibát, amit elkövettem, talán nem is érti meg teljesen az indokaimat, de nem tudtam volna úgy élni az életem, ha a szívem alatt növekvő gyermek nem születhet meg, nem tudtam volna ugyanúgy szeretni őt. - Egyik nap eljöttem ide. Beszélnem kellett valakivel, valakivel aki pártatlan és aki talán segíthet abban, hogy milyen döntést hozzak. Elmondtam neki mindent őszintén. Mindent elmeséltem, az érzéseimről irántad, a félelmemről, a terhességről. Majdnem egész éjszaka beszélgettünk. veszek egy nagy levegőt mielőtt folytatom. - Azt mondta, hogy hagyjalak el téged és ő olyan életet biztosít a gyereknek amilyenre szüksége van. Kiröhögtem. az időközben kiürült cumisüveget az asztalra helyezem, ölembe veszem Magdat, kicsi fejecskéjét a vállamra ejti, én pedig hátát simogatva sétálok fel-alá.
- Azt gondoltam, hogy anyára számíthatok majd. Tanácsot akartam. Fél délután hallgattam tőle, hogy mekkora csalódás vagyok, ő nem ribancnak és drogosnak nevelt, és, hogy ő már akkor tudta ez lesz a dologból, amikor legelőször találkozott a szakadt, drogos pasimmal. Hallgattam rá, elfogadtam Caesar ajánlatát. Elutaztunk. lehalkítom a hangomat, hogy ne ébresszem fel vele a félálomban szendergő gyereket. Két hónappal azután, hogy elutaztunk, össze pakoltam a cuccaimat, haza akartam jönni hozzád. Nem bírtam tovább mellette, nem akartam nélküled élni, azt akartam, hogy tudd gyereket várok. Lebuktam, és emiatt csúnyán összevesztünk. Nem tudom, hogy megütött vagy az idegességtől vesztettem el az eszméletem, de kórházban ébredtem. a betegségem részleteit direkt kihagyom a történetből, így is éppen elég nehéz beszélni mindenről.
- Megállapodást kötöttünk. Amennyiben vele maradok és soha nem kereslek fel téged minden kórházi kezelés költségét kifizeti, ha nem...akkor engem illet a számlák terhe. Ez az egész mutatok körbe szabad kezemmel - Csak egy szépen felépített megállapodás és börtön. Nem akarok itt lenni, soha nem is akartam, hibáztam amikor nem mertem szembenézni veled és az igazsággal és azóta is a saját csapdám fogja vagyok. Tudom, hogy másképp kellett volna csinálnom. óvatosan fektetem vissza Lenát a hordozóba, betakargatom, végig simítok sötét fürtjein ujjaimmal.
- Minden egyes nap minden kibaszott órájában bűnhődök. Gyűlölöm magam és gyűlölöm ezt az életet. sétálok közelebb hozzá, óvatosan érintem meg remegő ujjaimmal a vállát. - Megértem, ha gyűlölsz és rám se bírsz nézni, megérdemlem. annyira szeretném megölelni, hogy szinte beleremeg az egész testem, annyira szeretném csak még egyszer érezni, hogy közel van hozzám, csak még egyszer szeretni.

Eltökélten kerestem a válaszokat a miértekre, szinte erőszakkal követeltem, hogy vallja be végre, hogy mit miért tett a múltban, és legfőképpen, hogy miért ÚGY tett ahogyan. Akármekkora szar alak is vagyok a magam kirívó módján, szerettem őt. Komolyan szerettem. Már abban a pillanatban megfogott, egyszerűen körbeszőtt a láthatatlan hálójával amiről azt gondoltam, már soha többé nem ereszt, amikor abban a koszos aluljáróban, azon a másnapos hajnalon felkenődött rám, a zsebemben maradt utolsó, összekapargatott vasamból vett gyros pedig a mélyen dekoltált blúzára. Egyszerűen megvesztem azért ahogyan rám nézett a romkocsmás, alacsony költségvetésű hobbi koncertjeink alkalmával a csápoló, részeg tömegben, az ágyban, ugyanakkor megvesztem attól ahogyan ismeretlen faszparasztok néztek végig rajta. Önző voltam, mert azt gondoltam birtokolhatom, és valóban minden energiámat abba feccöltem, hogy birtokoljam őt. Robbantam, ha valaki ránézett az utcán, robbantam, ha egy ártatlan eszmecsere alkalmával férfi nevet ejtett ki a száján, és egy idő után már a meleg basszerosomra is robbantam, akárcsak a szüleire. Amikor fű, kokó vagy pia hatása alatt álltam -vagy mind a három egyben-, ez a birtoklási kényszer még durvábban eluralkodott rajtam. Mély levegőt kell vennem amikor őszintének tűnő vallomásában elér a szexi tanárbácsi fejezethez, akit állítólag kiröhögött a nemes gesztusú ajánlata hallatán és aki mellett most mégis királyi életet él, nincsen gondja látszólag semmire, a tangáját is külön, erre a célra hivatott személyzet mossa, és akitől a gyémánt gyűrűt is kapta ami most ott incselkedik gyűrűsujján. Mintha azt mondaná: Látod ezt? Ez valódi eljegyzési gyűrű te büdös nagy tulok gyökér! Nem úgy, mint az a szar ki bizsu amit egy játékgépből nyertél neki ami egy dodóba fájt. Bár amekkora suttyó vagy, még ezért az olcsó szarért is úgy dobáltad be azt a csekély kis összeget mintha a fogadat húznák. Te szerencsétlen fasz! Meg sem érdemled ezt a nőt.
Szemeimet az ujján csillogó gyémánt és a nyakában lógó bizsu között járatom, a bennem gyűlő és egyre inkább elhatalmasodó keserűség némi undorral vegyülve félreértelmezhetetlenül kiütközik vonásaimon, ahogy az izmaim meg-megfeszülnek, ahogyan kézfejem a friss zúzódások ellenére vasökölbe szorul, hogy a belehasító fájdalomra összpontosítsak, így fogva vissza a bennem termelődő és előtörni készülő gejzírt, ami egész biztosan mindent elpusztítana a környezetében.
-Kiröhögted, és most mégis vele élsz, az ő villájában laksz, vele neveled az ÁLLÍTÓLAGOS közös gyerekünket és esténként egy pohár francia, méregdrága borocska mellett, gyertyafénynél a több száz fős burzsujotokat tervezitek, amin majd a pápa ad össze titeket és Michael Jackson lesz a díszvendég, mert a ti tiszteletetekre még ő is összekaparja majd magát a föld alól. - Fonom keresztbe mellkasom előtt a karjaimat, fölényes, mégis szánakozó vigyorral hintázva a széken, olyan kegyetlenül őszinte vonásokkal nézve a szemeibe, hogy az már-már zavaró lehet a számára. Nem bírok neki megbocsájtani, most még nem. Nem bírom elviselni a gondolatát annak, hogy ő itt van, én meg ugyanabban a nyúlüregben, elérhetetlennek tűnő célokkal és vágyakkal tengetem a napjaimat.
-Ennél sokkal erősebbnek gondoltalak. Baszd meg Moira! Volt hogy szembe mentél a fasiszta, Istenfélő szüleid akaratának és hónapokig nem beszéltetek egymással, most meg előállsz azzal a dumával, hogy az anyádtól kértél tanácsot? Pont az anyádtól?! Aki annyira gyűlöl, hogy ha tehetné, villamosszékbe juttatna? - Felháborodásomat mi sem mutathatná jobban, mint a mozdulat ahogyan felugrok a székből, hogy aztán idegesen hátra túrhassam a hajamat. A gyerekére való tekintettel szinte vért izzadok ahogy erőn felül próbálkozom magamban tartani az indulataimat, hogy ne bömböljek, mint egy kanos oroszlán, ne borítsam fel az asztalt egy hirtelen mozdulattal.
Arra a karácsonyra gondolok amit a szüleinél töltöttünk csakis az ő unszolására. Mert azt hitte, hogy a szeretet ünnepén majd minden megváltozik, a szülei a nevükre vesznek, én leszek a kedvenc vejkójuk, aztán jön a happy end. Nem így lett, pedig önmagamhoz képest nagyon tisztelettudó voltam. Olyan hacugát vettem fel amiben nem látszódnak a tetoválásaim, kiszedtem az összes piercingemet, fogat mostam, megborotválkoztam, arcszeszt használtam és egész este csak egyetlen egy sört ittam meg! Igaz, hogy utána a szobájában bepótoltam, megjutalmazva magamat pluszban még egy kis illegális ezzel, azzal amiért ennyire jól viselkedtem. Odakint már szürkület volt, a szeretetben és békében eltöltött vacsora előtt fát vágtunk a sufniban az apjával. Úgy gondoltam, most vagy soha, felteszem neki a Nagy Kérdést, ha már így illik. Elkértem tőle Moira kezét, és pont az a válasz érkezett mint amire számítottam. Már-már azt hittem, hogy a következő balta suhintás valahol a fejem közepében fog célt érni. Soha nem beszéltem erről a szőkeségemnek. Túlságosan is megalázónak találtam.
-Ha tényleg annyira vissza akartál volna jönni hozzám, akkor tűzön-vízen át megtetted volna. De nem tetted. Tudod, az is elég lett volna, ha nem úgy hagysz ott ahogyan tetted. Most meg hirtelen előkerülsz, a nyakamba akarsz varrni egy gyereket akinek a létezéséről eddig még nem is tudtam, és tovább kanyarítod a sztorit valami rejtélyes betegséggel is? - Csalódottan nézek le a szemeibe amikor elém toppan, majd tekintetem kezére vándorol, mely a vállamat érinti, aztán vissza az arcára, a szemeire, Istenem! Azokra a kibaszottul gyönyörű szemeire, végül az ajkaira, amiket meg sem tudnám mondani, hogy mikor kóstoltam utoljára. De már más teszi helyettem.
-Kösz, hogy próbálkozol Moira. De ez még mindig kevés lesz. - Kezem a vállamat szorongató kezére kúszik. Ujjaimat összekulcsolom a kézfején az övéivel és lefejtem magamról, hogy néhány néma másodpercig még gyönyörködhessem a vonásaiban, majd lemondóan a szememre húzom a napszemüvegemet, egy cigit a számba nyomok és hátat fordítva neki az ajtó felé indulok, hogy elhagyhassam a süllyedő hajót. Kezemmel még hátra intek neki egyet a vállam felett és úgy startolok el a Mustánggal kerék csikorgatások közepette, porfelhőt hagyva magam után mintha soha nem jártam volna itt. Bár így lenne!

For you... | ⚶