Már akkor biztos volt, hogy le fogom a találkozót mondani, amikor már-már megnyerő – nos, bizonyos embereknél elég alacsonyan van a szint ahhoz, hogy megnyerőnek tartson – mosollyal helyeseltem, mikor a múltkor (nem is emlékszem, pontosan mikor) Orvel Lowden szóba hozta, hogy a fene egye meg (lehet, hogy én mondtam csak indulatszavakat, és lehet, hogy nem pont ezt), rég láttuk egymást, tegyünk ellene.
Na, most, ha újra kezdhetném, minden bizonnyal a hiány érzete ellen főleg csak annyit tettem volna, hogy annyit kattintok a fejemben, hogy aztán végül már ne érezzek hiányt – és semmi mást sem, bla bla bla, nincsenek érzéseim, erről pedig viccesen pofázok, mert nagyon eredeti vagyok, bla bla bla –, az ember viszont nem így működik. Már nem az a része, hogy kellő öntudatossággal bármilyen érzelmet foghatunk, és csinálhatunk úgy is, hogy az nincs is ott, inkább azzal a résszel van baj, hogy erre az öntudatosságra nincs külön kapcsoló, hanem nagyon-nagyon szemfülesnek kell lenned, és nagyon-nagyon oda kell figyelned, hogy a kellő pontokon a megfelelően hideg legyél, illetve általánosságban olyan fajta alak benyomását keltsd, akire nem lehet számítani, mert amint csak megrebegteted, hogy tudsz te amúgy nem ilyen is lenni, ott fogod találni magad, mint én most, egy órával egy találkozó előtt, amikor már időben odaérni sincs elég idő.
Szóval innen következhetne, hogy lemondom, ugye?
Azzal kezdtem ezt az egész történetet, hogy lemondom – akkor mi a fenéért nem tettem még meg?

Szóval, van, hogy egy órás késéssel ott ülsz még mindig az ágyadon, és közelharcokat vívsz a házidémonjaiddal, amik a sarkokból bámulnak rád, és ezek a démonok ugyanannyira azt akarják, hogy ott maradj náluk, mint amennyire te otthon akarsz maradni, viszont nem akarhatod ugyanazt, mint a házidémonok, mert akkor a házidémonok nyernek, te veszítesz, még akkor is, ha otthon maradsz, ráadásul biztos, hogy a büdös életbe nem hívna többé sehova sem Orvel, ha újra – ötödjére, tizedjére, századjára – visszautasítanád a vele való találkozás páratlan lehetőségét. (Ez most egy oximoron volt?)
A szomorú, az igazán szomorú az egész történetben főleg az, hogy azt hittem, hogy ezt most elmondom, és legalább a fejemben a hangok – vagy a démonok ott a szekrény tetején, hé, tudom, hogy ott vagytok és most is figyeltek, hé! – azt mondják, hogy nem vagyok mélységesen rémes ember, aki meg sem érdemelheti, hogy Lowden pont az ő társaságára vágyjon, de amilyen lendülettel írtam egy SMS-t – én, SMS-t, pedig érted, bla bla bla, nincsenek is érzelmeim – várható késésemről, azután már igazán újra kéne gondolni, hogy itt most végső soron ki is hiányzik kinek.

A következő történet arról szól, hogy hogyan hívtam egy Ubert, hogy kivigyen Brooklynba.

Az említett következő történetnek az előző mondat pontjával lett vége.

A következő történet arról szól, hogy hogyan csengettem fel Orvel Lowdenhez.