I broke my glass balloon

Abel & Seraphina

– Ez már nagy adag, tudod? Ára lesz.
– Tudom. Úgy nézek ki, mint aki nem tudja megfizetni, amire a szeme vágyik?
A táskámba nyúltam, hogy előhúzzam a csekk-könyvem; mint mindig, most is jótékonysági adományként címezném fel. Adam, aki szebb napjain szerintem még az anyjának is úgy mutatkozott be, mint Dr. Adam Hoffmann, megfogta a kezem és visszahajtotta a tetejét a könyvecskére. Kérdőn pillantok fel rá.
– Pénzem nekem is van.
Először nem értem, mire gondol. Nem sokáig, talán két pillanatig tart ez a bizonytalanság, aztán a felcsillanó szeméből egyértelművé válik, mire céloz.
– Ó!
A hangom könnyű, a fejem is annak érződik, ő pedig megnyugszik, mosolyogva kortyol bele a kávéjába, a fehér köpenyén még mindig ott feszül a kórházi igazolványa egy csiptetőn a mellkasán. Igazából innen, ebből a kávézóból még a kórház maga is látszódik; a szünetében szokott szólni, hogy ráér, és beülünk egy kávéra. Épp, mint most. A kávézó hangjait, az apró tányérok koccanását a bögrékkel, a halk beszélgetés-foszlányokat és a barista kávéfőzők surrogó hangját jószerivel fehér zajnak is lehetne használni, olyan kellemes.
– Persze. Van pénzed.
– Nem panaszkodhatok – bólint mosolyogva, aztán a karórájára pillant. – Igazából négy óra múlva végzek, ha addig mondjuk beugranál vásárolni... – Alighanem arra biztatott volna, hogy nyugodtan vegyek egy új fehérneműt a kedvenc színében, ami fogalmam sincs, hogy micsoda, de már nem is kell megtudnom – a nagyrészt teli, nagy kávésbögrém tartalma szinte egészében fröccsen az arcára.
– Akkor fizess magadnak egy kurvát! – sziszegem az arcába, előrehajolva az ülésemből. Nagyokat pislog, a szemöldökéről a jegeskávém csepeg alá – kicsit azt kívánom, bár meleg is lett volna! – egyébként viszont szinte megmerevedett, annyira megdöbbent. Még utánam fordulni is elfelejt, ahogy felkapom a táskámat, és kopogó léptekkel, a kávézó majd' összes vendégének tekintetét érezve a hátamon vonulok ki. Felemelt orral, feszes pillantással és meg sem remegő lábakkal.
Ez egészen addig ki is tart, míg alig negyed óra céltalan, de nagyon határozott járkálás után Manhattan közepesen előkelő utcáin fel nem csipog a telefonom egy új üzenetet jelezve. Adam nem kevés szitokszóval illet. Nem válaszolok. Újabb tíz perc múlva bocsánatot kér. Erre sem. Már több háztömbnyire vagyok, mikor a harmadik változása a hangnemében megtorpant – "A szüleid mit fognak szólni?"
Valaki nekem jön hátulról, reflexből intek be neki a morgolódására. A szívem hirtelen vészjóslóan gyors ütemre vált, alig bírok odébb botorkálni az útból, hogy nekidőljek egy art deco társasház egyik kővel díszített oszlopának. A hideg márvány érintése a halántékomon némileg észhez térít, és újra tudok levegőt venni.
Azután minden felforrósodik körülöttem, és már csak azt veszem észre, hogy elhomályosult látással vágom a járdához a telefonomat, azután pedig még rá is taposok; a tűsarkúm alatt megadóan reccsen az egyébként sem kitartásáról híres iPhone képernyője.
Nem azért látok homályosan, mert elájulni készülnék; hanem sírok. Csak úgy, az utcán. Szerencsére ez New York, és senkinek sem tűnik fel, akinek mégis, az legfeljebb annyit lát, hogy egy elkényeztetett liba a széttört telefonját siratja. Tipikus Manhattan. Már csak egy eközben az utca másik felén a járdára szaró csöves hiányzik a képből.
El fogja mondani az anyámnak. Lehet, hogy sejtette, hogy nem volt sikeres a második elvonó sem, de nem beszélt róla, mint általában soha semmiről ebben a családban. Mindent a szőnyeg alá söpörtünk, egészen addig, míg valaki fel nem hívja a figyelmet arra a hatalmas púpra a nappali közepén; onnantól kezdve anya büszkesége nem engedi, hogy figyelmen kívül hagyja.
Ha megtudják, kirúgnak. És csak azért, hogy ne tudják meg, mennyire elbaszott is ez a marék ember, akit családnak hívnak, rám tolják majd a felelősséget. Hallom, a lányoddal történt valami... Ó, igen, problémás egy gyerek, olyan borzasztó! Pedig én mindent megtettem, hogy segítsek neki...!
Hát baszd meg, anya. Ha azt hiszed, ennyivel lerázol, akkor nagyot fogsz csalódni.
Néhány perc járkálás után megpróbálom életre kelteni a telefont; természetesen sikertelenül. Legszívesebben újra a földhöz vágnám, de inkább a kezembe szorítom, míg már fájni kezd. Nem tudok senkit felhívni; nem mintha lenne kit. Kinek mondhatnám el, hogy mi a helyzet? Hogy elfogytak a gyógyszerek, amit nem is nekem írtak fel? Hogy kezdek rosszul lenni? Ellát? Megoldaná a gondot. Tudom. De valamiért még rosszabb lenne, ha Ő megtudná, mintha nagy betűkkel írnák ki az égre. Ella lényegében a világ központja, ha úgy akarja; és a legkitartóbb volt mellettem az elvonó alatt, már amennyire az engedélyezett heti egy hívás annak számít. Mikor családi terápia volt, őt kértem meg, hogy jöjjön be. Ha anyát hívtam volna, két perc alatt Rá fordult volna a figyelem; a fájdalomra, amit Ő él át miattam.
Baszd meg, anya.
Eszembe jut egy arc. Nevetséges, hogy épp ettől a gondolattól, mert velem ellentétben megkockáztatnám, hogy furán közeli a kapcsolata az anyjával. Elvégre, kinek a hűtőjét rakja tele felnőttként az anyja fasírttal...? Az órára pillantok; ez a pillanat, ahol fel kéne hívnom, de nyilván nem tudom. Úgyhogy végignézek az utcán, és végül sóhajtva leintek egy taxit.


Az információs pultnál egy egyenruhás, nagydarab, morcos arckifejezésű afroamerikai nő ül. Nem tudom, máskor is morcos-e, esetleg ma különösen húzza a fejbőrét a kontyba fogott millió, szoros fonata, vagy én nem vagyok neki szimpatikus; esetleg a keresztrejtvénye izgalmas pontján zavartam meg. Nem várom el, hogy köszönjön, és jól is teszem.
– Eeegen...?
– Helló – mosolygok rá, magam részéről kedvesen, hátha megnyerem a szimpátiáját, legalább valahol tudat alatt. – Egy gyakornokot keresek, aki itt dolgozik a kórházban. De nem tudom, most itt van-e.
– Akkor hívja fel.
– Igen, ez lenne a terv, de sajnos nem veszi fel a telefont – sóhajtom. Valahogy úgy érzem, nem venné be, hogy azt mondom, nincs telefonom. – Tudná esetleg valahogy idehívni?
– Nézze, kisasszony, ez itt egy kórház, egy munkahely, de még fontosabb, hogy épp szünetre készülök...! – Belelovallta magát az utálatomba. Ez nem néz ki jól. – Ha azt gondolja, hogy csak úgy hívogatni fogok embereket, mert egy kislány azt kéri...
– Terhes vagyok – hajolok rá a pultra, a plexin túlról remélve valamiféle együttérzést. Kicsit mégis meglepődöm, mikor tényleg látom felvillanni a szemében. – És muszáj lenne beszélnem vele.
Egy örökkévalóságna tűnő pillanatig csak bámul rám tűnődve, szúrós tekintettel. – Menekül a felelősség elől, mi?
Ez az a pont, ahol talán rosszul kéne éreznem magam azért, mert hazudok, és pont Abelt keverem ezáltal kellemetlen helyzetbe, de nem teszem. Ez elméletileg a nárcizmus egyik jele. – Csak beszélni szeretnék vele.
– Minden férfi megbízhatatlan – csóválja a fejét, miközben már az előtte lévő szerkezet egyik gombja felé nyúl. – Mi a neve?
Megmondom neki. A hangosbemondóban hirtelen felhangzik, többször egymás után, Abel. J. Goldberget várják a recepción. Mialatt arra várunk, hogy felérjen a kórház halljába a boncteremből, May Whiteman biztonságiőrnő fél életének csalódásait a nyakamba akasztja, melynek egyetlen, megcáfolhatatlan összefoglalása: minden férfi megbízhatatlan. Közben két futár is érkezik, az egyik csomagot hozott egy orvosnak a szülészeti osztályról, a másikkal pedig épp May veszekedett, amiért nem a jó burgermenüt hozta ki neki, így nem tudja megsemmisítő pillantással illetni Abelt, mikor ő hirtelen megjelenik a liftek irányából. Alighanem nem számított arra, hogy megjelenek; nem csoda. Utoljára karácsonykor láttam, amikor ráförmedtem és ott hagytam, mert segíteni akart. Most pedig már március van.
Kezemben a tavaszi kabátomat fogva magam előtt lépdelek odébb a pulttól, hogy ha esetleg May végzett is a futársrác teljes lelki tönkretételével, a haragja ne tudjon fél karral rögtön odébb ugrani Abelre. Nem érdemli meg. Ahogy én se azt, hogy ne küldjön el rögtön.
– Szia – intek neki sután. Próbálok úgy tenni, mintha magabiztosan enyém lenne a fölény ebben a találkozásban, és alighanem ez már eredendően így van, mégsem érzem úgy. – Én várlak. Mármint... Én mondattam be a neved. Menő köpeny, egyébként – bökök rá a laboros felszerelésére. – A fehér mindenhez megy. Kivéve a bőrszíned. Mehetnél többet napra.
Átvetem a hajam egyik oldalról a másikra, és körbenézek a hallon, ami egyszerre a főbejárat, a közlekedő, és talán még a járóbeteg felvétel is, ahogy a másik oldalon plexiüvegek mögött ülő nővéreket nézem. Nincs túl nagy hangzavar, amitől csak még inkább úgy érzem, hogy bárki és mindenki hallja, amit mondok. – Ha ráérsz egy kicsit, akkor... szeretnék beszélni veled.

i let go of my glass balloon | ⚶

- Jézus, láttál már ekkorát? - bökte oldalba tömzsi társát a hórihorgas nyomozó, rácsodálkozva az előtte fekvő hulla szerszámára.
-  Szóval – köszörültem meg a torkom, hogy rám figyeljenek inkább. – Jól érezhető, hogy a bal oldali here felett van egy tisztán elkülönülő, nagyjából egy centis gumó, egy spermatokele – ahogy ezt kimondtam végre elszakították a tekintetüket a fickó csomagjáról és úgy néztem rá, mint egy idiótára. Bár lehet azért, mert én voltam az, aki egy halott csávó péniszén mutogatott közben. Mindenesetre nyeltem egyet és úgy döntöttem inkább magyarázok. – Egy vagy akár több jóindulatú ciszta, vagy tágulat, az ondóvezeték folyadékával telítve, ami spermát tartalmaz. Innen a neve.
- Miért fontos nekünk a csávó spermája? – kérdezte a kövér fickó.
-  Nos, Dr. Hogdins vizsgálatának az eredményére még várunk, de van egy valószínű sejtésünk. Tudják, a spermatokele nem ritka, elég gyakori, ami azt illeti, de a többség észre sem veszi, amíg nincsenek tünetei. Ha a ciszta apró, nem igényel kezelést, elméletben akkor sem, ha nagyobb, de tünetmentes. Ha viszont fájdalmat okoz, indokolt az orvosi beavatkozás. Ez itt egy méretes ciszta, szerintem fájdalmai voltak.
-  Várjunk, szóval azt mondod, hogy nekünk is lehet egy ilyen … spermatoken izénk? – nézett le rám megütköző tekintettel a magasabbik, megragadva a mondandóm lényegét.
- Spermatokele, de igen, előfordulhat – vontam meg a vállam, majd beszéltem volna tovább, de a szavamba vágtak.
-  Na és honnan tudhatom biztosra?
-  Hát… majd vizsgálja át a herezacskóját, ha talál ott valamit, ami, tudja, nem a heréje, akkor nyert. Azaz, nem, de érti. Ha nyomásra nem érez semmi fájdalmat, akkor nincs baj, de persze elmehet egy orvoshoz. Egy… urulógushoz – tettem hozzá gyorsan, megelőzve, hogy még a végén arra kérjen, hogy itt helyben vizsgáljam meg a heréit.
-  Miért fontos, hogy fájt a heréje? – kérdezett egyet az alacsony.
-  Egy ilyen méretű ciszta nem pár nap alatt alakul ki, szerintem úgy… egy éve kezdődhetett, és az utóbbi pár hónapban produkált tüneteket. Dr. Hodgins pedig említette, hogy az özvegy két hónapos terhes – vártam, hogy leessen nekik, de mivel csak értetlenül néztek így kimondtam. – Ilyen állapotban lévő herével elég fájdalmas lett volna a szexuális viszonyt létesítenie a feleségével.
-  De a farka rendben volt, nem? – kérdezte a magas nyomozó, közelebb hajolva kicsit a hullához.
-  Igen, de … tudják a herezacskó az… nincs állandó stabil helyzetben, mozog miközben … értik – az ujjammal jobbra-balra táncoltam, mintha csak egy óramutató mozgását utánoznám. Ha így nem esik le nekik, akkor fogalmam sincsen hogyan vezethetném őket rá. Nincsenek nálam akciófigurák.
- Te, ebben van valami – pillantott fel a társára az alacsony. – De nem érzel semmit, ha rendben vannak a golyóid. Igaz? – nézett rám a társáról megerősítést várva, mire én csak mosolyogva bólogattam. – Szóval a nőnek volt egy szeretője. Szép munka…
- Köszön…
- Adja át a gratulációnkat a dokinak – folytatta, befejezve a mondatot, mielőtt megfordultak volna és távoztak. Kissé keserű szájízzel néztem utánuk, de nem mondanám, hogy ne szoktam volna hozzá ahhoz, hogy a saját meglátásaimért is a főnököm aratja le a babérokat. Biztos, hogy ő is észrevette volna, de én voltam az, aki hulla herezacskóját átvizsgálta, ezek után jól esett válna pár dicsérő szó.
Mielőtt azonban bármi másba belekezdhettem volna, megszólalt a hangosbemondó. Először oda se figyeltem a papírok kitöltése közben, de mikor másodszorra mondták ki a nevemet, már felkaptam a fejem. Azt sejtettem, hogy nem a nyomozóknak jutott eszébe gratulálni nekem, szóval csak arra tudtam gondolni, hogy bajban vagyok. De akkor nem a recepcióra kéne mennem. A lakótársaim pedig tuti nem hoznák utánam az otthon hagyott ebédem. Sőt, Dan megenné.
Így igencsak kíváncsian sétálok a recepció felé, és meglepettebb képet vágok, mikor felismerem Serát, mintha Dan hozta volna be az ebédem, érintetlenül. Gyorsan megtörlöm a szemüvegemet mielőtt közelebb érnék hozzá, hátha csak rosszul látok és egy másik szép vörös lány vár rám, de még mindig itt van. Ami jó… azt hiszem.
- Szia. Jól vagy? – kérdezem, ahogy odasétálok hozzá, de amennyire feltudom mérni, nem látok semmi sérülésre utaló jelet. Dan szokott a kisebb focis sérülései miatt elővenni, amikben kisebb-nagyobb mértékben tudok segíteni, de hiába dolgozom kórházban, nem biztos, hogy sokat tudnék kezdeni egy csúnyán eltörött csonttal. Mármint, szép csonttörés nincs, de vannak azért fokozatok. Még csak megsürgetni sem tudnám az ellátást, túl jelentéktelen vagyok még itt. – Köszi és …köszi – bólintok kissé zavartan, mind a köpenyre, mind a bőrszínemre tett megjegyzésére. Családi vonás, az ükapámról állítólag azt hitték a német kis faluban, ahol élt, hogy vámpír, olyan fehér volt a bőre, és csúnyán megégette a nap, ha kitette magát neki.
- Oké, de öhm… az irodámba nem tudlak levinni, mert … igazából nincs is irodám – vallom be, megvonva a vállam. Plusz, nem is igen néznék jó szemmel, és amúgy is tilos. Jesst is csak úgy tudtam becsempészni, hogy megvesztegettem a biztonsági őrt, plusz éjszaka volt. – De úgy is szünetre akartam menni. A büfének van egy kiülős része, ha az jó – néztem rá, és fogalmam sincs, hogy miért kérek ehhez is engedélyt, de reméltem, hogy rábólint. Elég éhes voltam.
-  Na és… mi újság? – kérdeztem a büfé felé, le sem tagadhatva a zavarom. Eddig se találkoztunk túl gyakran, de a legutóbbi találkozásunk nem pont a legjobb légkörben telt, szóval nem hittem volna, hogy egyhamar újra látom. Max Dan születésnapján, vagy ilyesmi. – Kérsz valamit? A fehér köpeny miatt jár kedvezmény – mondtam Serának, ahogy megálltam a pult előtt. – Egy hatalmas sonkás szendvics lenne, meg egy eszpresszó. És, amit ő kér – böktem a fejemmel Sera felé, majd amint fizettem, egy hatalmasat haraptam a szendvicsbe.
A büfé kiülős része el volt kerítve, eleinte a főorvosok számára, amennyire tudom, de mostanra bárki használhatta, aki tudja a kódot. Én pedig megszereztem. Na jó, kihallgattam. Serát előre engedtem, amint bepötyögtem a négy jegyű kódot, majd egy neki tetszőleges asztalhoz leültem vele szemben.
-  Szörnyű, de erős – adtam magyarázatot a fintorgó arckifejezésemre, amit a kávé íze okozott. – Szerencse, hogy nem ettem még ma, tuti kidobtam volna a taccsot, mikor át kellett vizsgálnom annak a fickónak a heré… - nem fejezem be, mert közben rájövök, hogy mit is készülnék kimondani, így az utolsó néhány betű bennem marad. – A lényeg, hogy jó enni. Ha kicsit száraz is. A főorvosok persze még extra majonézt is kapnak bele. Nekem múltkor sonkát se akartak beletenni. Egy sonkás szendvicsbe – hangsúlyoztam ki, a szemeim forgatva. Valakinek már félretették az utolsó sonkás szendvicset, nekem pedig kiakarták szúrni a szemem egy sima, salátás szendviccsel.
- Amúgy, láttad, hogy nézett rám a biztonsági őr? Pedig azt hittem kedvel – valójában, kétlem, hogy tudja a nevem, valószínűleg elfelejtette, miután bemondta. De én emlékszem rá, és neki is adtam a süteményekből, amit hiába csináltam. Ehhez képest most úgy nézett rám, mint aki a legszívesebben elnyomna, ahogy a cigarettacsikket szokás.
-  Na és miről akartál beszélni? Én öhm… tudod, nem számítottam arra, hogy … beszélgetünk majd még – ami talán kissé túlzó elgondolás volt, de … nos, ennél kevesebb miatt is ignoráltak már mások. Eléggé mérgesnek tűnt, az pedig sosem jó. Apa mindig azt mondta nekem, hogy egy dühös nővel egyet kell érteni, ha kedves az életem.

 | ⚶

I broke my glass balloon

Abel & Seraphina

Nem egészen tudom, mi is egy kórboncnok pontos munkaköri leírása; egy általános képem van róla, főleg abból a néhány epizódnyi krimi epizódból, amit néhanapján elalváshoz bekapcsoltam a tévében. Valahol kicsit a horrorfilmek fonalát felvéve azt várnám, hogy véres köpenyben, a hajában béldarabkákkal kucorog elő az alagsorból, ahol villóznak a lámpák és mindenhol átható formaldehid-szag van. Utóbbit érzem ugyan egy kicsit rajta, de közel sem olyan émelyítően, mint… Hát, mondjuk egy hullán lehet. Gyerekes fantazmagória, mint mikor a házvezetőnőnkkel megnéztem tíz évesen egy CSI epizódot, ahol egy levágott fejet találtak az újságos ládában, és onnantól évekig féltem elmenni mellettük.
A gondolataim össze-vissza ugrálnak, csak hogy saját magam előtt is leplezzem az idejövetelem célját. Még fogalmam sincs, hogy fogom tálalni.
– Az határozottan megnehezíti a dolgot – mosolyodok el halványan, mikor megmondja, miért nem vezet egyenest a felsővezetői székéhez. Gondolom a legolcsóbb irodai forgószéken kuksol egy kis íróasztal mellett, mikor papírokat töltöget. Az megmagyarázná, miért ilyen borzalmas a tartása. Bár mintha mindig kihúzná magát, mikor meglát, de mivel nem természetes, előbb-utóbb visszaernyed. Nem olyan feltűnő, hacsak valaki nem járt külön etikett-órákra, comme moi. – Vezess nyugodtan. Én zavarlak.
És egyértelműen zavarom. Talán nem abban az értelemben, hogy legszívesebben elküldene – bár a joga megvan hozzá, de túl kedves –, de nem tudja mire vélni a felbukkanásomat. Fájdalmasan egyértelmű a feszültsége; mintha tényleg attól félne, hogy terhes vagyok. A legtöbb srác legalábbis így reagál.
– Semmi különös. Ma volt egy találkozóm valakivel, és eszembe jutottál. – Finoman végülis így is lehet fogalmazni. Nem túl megnyerő magyarázat arra, miért mondattam be a hangosba a nevét. Aztán belenyúlok a táskámba, és kihúzom belőle a telefonom, hogy megmutassam neki a ripityára tört képernyőt. – Volt egy kis balesete a járdával, ezért nem hívtalak előtte.
Mert megvan a száma. Nem ő adta meg, vagy azt hiszem, nem; talán Dantől kértem el. Biztos azt gondolta, a leckémet akarom megcsináltatni vele.
Érdeklődve pillantok körbe a kantinban, ahol alighanem a fehér köpeny/nővér egyenruha jelenléte a legmeghatározóbb, de akad jó pár civil ruhás is, akik hozzátartozók lehetne. Legtöbbjük fáradtan kortyolgatja a kávéját, leszámítva egy párt a sarokban, akik a nő hasának nagysága alapján ultrahangra várhatnak.
Abel kérdésére felvonom a szemöldököm és elmosolyodom. – Ez a te szuperköpenyed? Tudod, mint Dr. Strange-nek – kérdezem, tekintetem átsiklik a büfé kínálatán, de miután gyors számolást végzek a kalóriákban, meg a ténnyel, hogy amúgy is napok óta halvány hányinger kísér, inkább csak egy jegeskávé mellett döntök. Meg sem fordul a fejemben, hogy fizessek; csak a gondolat, hogy meg sem fordul a fejemben. Megakadok rajta egy pillanatig, de végül úgy döntök, hogy jóval több bajom van most efféle morális kérdéseknél.
Követem őt a kinti részre, a friss levegő némi megnyugvást hoz a benti, nem túl erős, de érezhető, fenyős fertőtlenítőszagtól. A kabátomat és a táskámat óvatosan a négyből egy üres székre rakom. A kórház mögött van egy nem túl nagy, de a városhoz képest mégis jelentős nagyságú zöld terület, amit talán lehetne parknak csúfolni. Akkor szoktak ilyen sétáló helyeket kialakítani, ha hosszan bent lakók is vannak; például elmebetegek.
Meg ha van elvonó.
Már majdnem megkérdezem, van-e itt ilyen, de inkább óvatosabb megközelítésre jutok.
– Izgalmas napod volt eddig, hm? – emelem meg a poharamat, hogy beleigyak a vastag szívószálon át a jegeskávéba, ha már az előző adagom egy seggfej doki ölében kötött ki. Még jó, hogy ő másik kórházban dolgozott, a végén Abel is kiesett volna a listámról, mert rövid úton kitiltanak. Bár alighanem nem én voltam az egyetlen, akinek bizonyos szolgálatásokért cserébe illegálisan írt fel gyógyszert más betegek nevére; ha megvádolnám vele, talán nyernem sem kéne, a botrány önmagában kirúgatná. Elvetem az ötletet. Nem azért, mert ne lennék bosszúálló típus; de az rám is visszahatna. Ahhoz pedig nincs kedvem. – Hozhatnál magaddal ennivalót. Ha anyukád itt lenne, biztosan csomagolna neked.
Amit nem csipkedésnek szánok; ez valahol édes. Bár az én anyám még egy kakaót se igen csinált nekem.
– Hmm. Ahhoz lehet némi közöm – hunyorogva figyelem az ujjamra tekert hajtincset, mintha a megtört végeket keresném, amik természetesen nincsenek ott, nem azért járok ilyen gyakran fodrászhoz, hogy törött hajvégeim legyenek. – Ne aggódj miatta, majd jóváteszem, és megint imádni fog. – Például hazudhatom azt, hogy mindent megbeszéltünk. Bár akkor lehet, hogy előbb-utóbb a gyerekről kezdené kérdezni… Nem. Akkor majd egyszer visszajövök, és azt mondom, elvetéltem. Az elég szomorú és tabutéma ahhoz, hogy ne hozza fel újra. Abel pedig lehet az a srác, aki kedves volt, és végig támogatott a fájdalomban. A szomorú része az, hogy az Ő esetében ez nem megjátszás volna. Biztos vagyok benne, hogy tényleg ilyen lenne.
– Ha szeretnéd, elmegyek – ajánlom neki nem túl lelkesen. Tudom, hogy nem így érti. – Amikor utoljára találkoztunk… Goromba voltam. Sokat segítettél, ha nem lettél volna ott és hozol haza, fogalmam sincs, mi történik. Valaki tett valamit az italomba, azt hiszem – rázom meg a fejem csalódottan és kissé mérgesen. Már nem is emlékszem, milyen néven mutatkozott be az a gyökér, de az arcára igen; és ha még egyszer meglátom valahol, kifacsarom a tökeit. – Ráadásul karácsony volt. Ami gondolom neked vallási szempontból nem túl fontos, bár a mai kommercializmus vezette Black Friday őrületeket figyelembevéve igencsak megkérdőjelezhető, hogy fontos-e bárkinek olyan szempontból. Csak azt akarom mondani… Hogy sajnálom. És ezt már jóval korábban meg kellett volna mondanom.
Elvégre, azóta eltelt… mennyi is? Kettő és fél, mondjuk. A gondolat, hogy bocsánatot kérne kérnem, már jóval korábban megszületett a fejemben, de végül mégsem tettem. Csak most, amikor én is akarok valamit. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez is a nárcizmus egyik jele.
– Főleg úgy sajnálom, hogy… igazad volt. Mindenben. – Nem akarom hangosan kimondani, hogy függő vagyok; nem azért, mert nem akarom elismerni. Na jó, talán egy kicsit. De inkább azért, mert nem vagyunk egyedül, annak ellenére, hogy viszonylag üres a környék, valahogy… Olyan érzésem van, hogy ha hangosan kimondom, akkor mire hazaérek, a pletykablogok tele lesznek vele.
Felkönyöklök az asztalra, az egyik kezemet ökölbe szorítom, a másikat köré fonom. Az ujjaim hegye száraz bőrt érint; ez is az egyik mellékhatás, mint megtudtam. – Kétszer voltam elvonón. Egyszer még régebben, középiskola után. Az nem volt túl hosszú. Négy hét? Azt hiszem. Eltörtem a lábujjam, és Percocetet írtak fel rá, kis hatóanyagút. Egy versenyre készültem, akkor derült ki, hogy már jóval tovább szedem. Thomas, a… mostohaapám eltussolta, így nem raktak ki a csapatból. Ez volt az edző feltétele, az elvonó. Igazából luxusszálló volt, ahol elég pénzzel bármelyik nővért lefizethetted, és többet adott a kelleténél. Nekem pedig elég pénzem van. A másik… Az egy egész nyár volt, és magamtól mentem be, végig maradtam. Ott mondták azt, hogy a függőséből nem lehet felgyógyulni, csak tünetmentesnek maradni. Az egyik alapvető pont volt, hogy megtaláljuk, miért kezdődött az egész, mert a függőség nem a gond, az csak a reakció. Meg kell találnod, és elhatárolódnod tőle. Úgyhogy elköltöztem otthonról. – Nem akarom elmondani, mire jöttem rá; hogy mi a gond. Még a pszichológus sem tudta kiszedni belőlem, vele is annyiban maradtunk, hogy a családommal van gond. Az anyámmal, főleg. De ő csak az érme egyik fele. Nem akarom elmondani Abelnek se. Félek, hogy utána nem tudna a szemembe nézni. Ahogy az anyám se – tudom, hogy tud róla. – Egy darabig működött. Egy évig, talán. De aztán… történt valami, ami kibillentett.
Ezt sem akarom kimondani. Mert Abelnek nem kell tudnia, hogy a találkozásunk előtti évben majdnem összeomlottam, mert egy idióta seggfej, aki többet jelentett nekem, mint el merném mondani, buta kislánynak hívott, és azt mondta, akármit érzek is, az nem szerelem.
Ő is megbaszhatja.
– Úgyhogy most megint itt vagyok. És rajtad kívül senki sem tudja a dolgot. – Úgy jelentem ezt ki, mintha az időjárásról beszélnénk. Csak nem az eső valószínűségét saccolom, hanem azt, milyen sokáig bírom még. A táskámba nyúlok, hogy előhúzzak egy kis tubus kézkrémet, mert valamit csinálnom kell. Már egy napja kifogytam. – Ma egy orvos, aki segíteni szokott ebben, azt kérte, feküdjek le vele a receptért. Azt hiszem, ez lökött a döntés felé. – Elnézek a park felé. Nincs bajom azzal, hogy lefeküdjek valakivel, hogy elérjem, amit akarok. De az saját döntés. Sohasem más követeli. Az valahogy egészen más. Nem ilyen undorítóan kurvás és émelyítően ismerős. Hagyd, hogy azt csináljanak veled, amit akarnak, tartsd a szád, és kapsz egy új kocsit. Nem tudom, hány dolgot kaptam Thomastól.
És ebbe már nem megyek bele. Lehet, hogy visszaestem, lehet, hogy gyógyszerfüggő vagyok, de kurva nem.
– Abba akarom hagyni. De nem tudom, hogyan, vagy hogy lehet-e egyáltalán. Az elvonó csak időleges megoldás. A legutóbbi után kaptam mentort, de… – Csak összevontam a szemöldököm és megráztam a fejem. Ő is olyan volt, mint a többi. – Nem akarom, hogy bárki tudjon róla. A barátaim jóindulatát már így is eléggé kihasználtam. Ők amúgy is egészen… máshogy állnak hozzá. – Abelben bízni egészen más volt, mint Ellában vagy Warrenben. Tagadhatatlanul részben azért, mert cseppet sem mozogtunk azonos körökben. – Azt gondoltam, hogy te talán… Tudsz segíteni.

i let go of my glass balloon | ⚶

- Tényleg? – néztem rá meglepve. Nem hiszem, hogy Bruce Wayne-vel találkozott, pedig az határozottan jót jelentene nekem. Nem tudom, hogy bókként fogjam-e fel, vagy sem, de végül inkább előbbi mellett döntök. Az ilyen lányok nem igazán szoktak rám emlékezni, szóval, akármiről is jutottam az eszébe, az mindenképp jó. Azt jelenti, tettem valamit, hogy megragadjak ott. – Nem néz ki valami… várj, meg van neked a számom? – ha lehet, még az előzőnél is meglepettebb képet vágtam, de aztán olyan mosollyal a szám sarkában néztem újra előre, mintha most értesítettek volna, hogy Batmannek tetszett az önéletrajzom. Meg van neki a számom. Mintha nem is rólam lenne szó. De jó érzés nem magamnak lenni.
- Igen, olyasmi – bólintok mosolyogva, kissé meglepve, hogy miket tud. Habár, a mozifilm elég jó volt és tettek róla, hogy Dr. Strange ne egy ronda ürge legyen, szóval érthető, hogy sokan látták. Ennek ellenére azért elismerendő, hogy miket tud. – Csak ritkábban mossák ki. De én mindig hazaviszem, nem tudom, hogy mivel mosnak, de kiütéses lesz tőle a bőröm – szögeztem le gyorsan, mielőtt esetleg azt hinné, hogy ilyen trehány vagyok. Nem én! A bőröm pedig meglehetősen érzékeny, ezért mosok sokszor az albérletben is én. Ha a többiekre bíznám, szinte tuti viszketésben halnék meg. Mondjuk Kaylee odafigyel erre, Dan pedig mindig míg egyikünk mos, hogy bedobhassa a cuccait közéjük. Reagan pedig… ő fura. Sose látom mosni, de a cuccai mindig illatosak.
- Fogjuk rá. Beszéltem pár nyomozóval, adtam nekik pár tippet. Tudod, besegítek nekik üldözni a bűnt – mondtam, lazán megvonva a vállam, mintha csak mindennapos eset lenne. Pedig szökő évente körülbelül egyszer fordul elő, akkor is csak a vészmegoldás B terve vagyok. – Szoktam, csak elaludtam és úgy siettem, hogy otthon hagytam. A többiekét viszont megcsináltam – fintorogtam a felismerésen, átkozva magamat, amiért nem hoztam el az övéket. Elvégre, én csináltam nekik. Francba! Ilyenkor nem érzem okosnak magamat. – Régen anya még üzeneteket is rakott az ebédem mellé. Aztán apa lebeszélte róla, mert mindig mások olvasták el – ez a felismerés nem kevésbé fáj, de leginkább az, hogy kikotyogtam. Nem pont a legmenőbb képet festi le rólam az, hogy a suliban elvették tőlem az ebédemet a nagyobbak. Ami azt illeti, egyszer egy nagyon agresszív törpenövésű elsős is megfosztott tőle. Milyen szerencse, hogy épp eszek és ezt nem tudom még elmesélni Serának.
Nem mondom, hogy túl derűs leszek, mikor kiderül, hogy Sera keze van a dologban, de … nagyon szép keze van, úgyhogy azt hiszem szemet hunyhatok a dolog felett. Főleg, ha helyrehozza. Bár, a Celtics-es pulcsimat se hozta még vissza, de … arra végül is van kifogása, mérges volt és nem beszéltünk, vagy találkoztunk sokáig. Szóval azt hiszem azt ennek fényében el lehet nézni.
- Jaj ne, nem kell, jó, hogy itt vagy, jó… látni – azt garantáltan jó. És végül is érthető volt valahol a múltkori reakciója. Olyanba ütöttem az orrom, ami nem az én dolgom. – Hát… biztos segítettek volna mások is. De örülök, hogy ott voltam. Tudod, magamat ismerem, másokat nem – mosolyodtam el. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy segítettek-e volna neki. Régen azt mondtam volna, hogy biztos, de azóta eltelt pár nap, hogy New York-ba költöztem és a városnak nem éppen a legszebb arcát látni éjszaka, ha egy szórakozóhelyen egy szép lány nincs jól. Az nem mindig ér szép véget.
- Ami azt illeti, mi karácsonyozunk. Bostonban tudod… sok a keresztény. Meg az ír – mi pedig nem akartunk kilógni, és végül ebből valahogy szokás, majd hagyomány lett. Nem vagyunk minta zsidó család, de … őszintén. Nem jó minta zsidó családnak lenni.
Kissé meglep, mert nem számítok bocsánatkérésre, és nem is tudok örülni neki. Elvégre, nem örülök, hogy igazam volt… mindenben. Őszintén szólva, arra számítottam, hogy kell neki esetleg egy beutaló, vagy ilyesmi, és rajtam keresztül próbálkozna megszerezni. Amit szinte biztos, hogy meg is kapott volna, de legalábbis tuti megpróbálom. Le kéne szokjak erről.
Csendben hallgatom őt, és nem csak azért, mert közben nagyon halkan és lassan ettem. Nem is nagyon tudtam volna mit mondani. Kissé lesokkol az, amit mond, pedig nem kéne, de … nos, az én családi környezetemben nem nagyon fordult elő ilyen, ahogy a barátaim között se, mert … hát nem volt soha valami sok belőlük. Éppen ezért is lep ennyire meg, mikor kiderül, hogy én vagyok az egyetlen, akinek erről Sera mesél. Pedig, kell hogy legyen, akiben jobban megbízik.
- Micsoda szemét! Nem akarod feljelenteni? Kihasználni mások függ…   megakadok hirtelen, mert emlékeztem, hogy ezt a szót a múltkor se szerette, és most se használta még. Én pedig nem szeretném, ha megint elviharzana. – Szóval ez etikátlan. És bűncselekmény – és alighanem nem egyedi eset. Nem vagyok olyan naiv, amilyennek hisznek. Tudom, hogy az élet nem cukorból van, de akkor is megtud botránkoztatni, hogy egyesek hogyan élnek vissza a hatalmukkal.
Valahol sejtettem, hogy mire fog kifutni ez az egész, de még így is meglep, mikor végül a segítségemet kéri. Nem direktben kéri, de kéri. És ez a lényeg, igaz? Ha pedig visszautasítasz egy függőt, mikor az végre segítséget kért magától, az eléggé rosszul hathat rá. Gondolom. Nem vagyok szakember. De az biztos, hogy nem adok neki pénzért drogot. És nem kérek cserébe semmi… olyat. – Hát… végül is az elv egyszerű, a gyakorlatba átültetése nem megvalósíthatatlan. A gyógyszeradag fokozatos csökkentése a lényeg – hangosan gondolkodtam, Serát figyelve.
- Segítek – mondom aztán ki, félretolva a szendvicsemet. Talán kissé meggondolatlan vagyok. Sőt, biztosan. De … azzal sokka több kárt okoznék, ha elutasító lennék, azt hiszem. – De tudnom kell pár dolgot. Rólad. Személyeseket. Csak akkor tudok segíteni, ha… nem hazudsz és őszinte vagy. Nem foglak elítélni, ugye tudod? Az ilyesmi … előfordul, sajnos. Tudod, van, hogy orvosok okozzák. Nem vagy rossz ember, csak … van egy betegséged, amit kezelni kell. Ilyen mindenkinek van – próbálok bátorítóan mosolyogni. Lehet, hogy ez így nem a legjobb megfogalmazás, mert nem akarok lekicsinyelni a dolgot, csak érzékeltetni vele, hogy a betegségek, függőségek és hasonló problémák sajnos nem egyedi, ritkán előforduló esetek.
- Van valamilyen… mentális problémád? Depresszió, fóbia, pánikroham, ilyesmi? – ha csak az utcán mennék el mellette, azt mondanám, hogy Sera élete gond nélküli és felhőtlen. Elvégre, szép, azt kapja meg, amit és akit akar, ilyenkor az emberben nem merül fel, hogy van bármi olyan, ami elszomoríthatná. – És milyen gyógyszerek azok, amiket főleg szedsz? Altatók, nyugtatók, hangulatjavítók, fájdalomcsillapítók…?  soroltam párat. – Utána nézek és kérdezek majd, hogy mik a legeredményesebb módszerek. Fel kell készülnöm, hogy ne kerülj még nagyobb bajba – persze, az így is baj, hogy engem és nem egy elvonót látogatott meg, de ő mondta, hogy az elvonók nem sokat értek, és ha bennem bízik ennyire, akkor…segítenem kell. Én vagyok a legkisebb rossz, azt hiszem. És meg kell próbálnom jónak lenni.
-  És … ellenőriznelek kell majd. Szóval tudnom kéne, hogy hol laksz és… tudod, sok időt kell veled lennem, hogy … -  egészségesebb környezete legyen, mint amilyen egyébként lehet, de ezt kimondani rém bunkó dolog. -  … eltérő környezetben legyél, mint eddig, hátha az segít. Lehet, hogy jó lenne neked, ha … tudod, kicsit változtatnál az életviteleden, életmódodon. Úgy értem, hogy … például kevesebbet iszol, nem mész annyi buliba, de legalábbis megválogatod őket. Ahogy az embereket is, akikkel barátkozol. Mármint, biztos van köztük jó ember is, csak… tuti sokakat ismersz és, ha statisztikailag nézzük akkor a többségükről feltételezhető, hogy nem előnyös társaság – magyarázom, próbálva nem annyira leszólni azt, ahogy eddig élhetett feltehetőleg. Őszintén szólva nem tudom, hogyan élnek azok, akik szinte bármit megkaphatnak, ha szépen mosolyognak. Nehéz beleképzelnem magamat a helyzetükbe.

 | ⚶

I broke my glass balloon

Abel & Seraphina

Biztos segítettek volna mások is. Milyen aranyos! Milyen naiv. Ahhoz képest, hogy úgy sejtem, az egyetem miatt már régebb óta itt van, úgy tűnik, mintha csak tegnap jött volna New Yorkba. Itt az emberek akkor se segítenek, ha összeesel előttük a járdán, és még be is mutatnak neked, mert át kell lépniük feletted. Ők sietnek, nem érnek rá ilyesmire!
Nem mondom, hogy adott esetben ne adódna, aki valóban segítőszándékkal közeledik, de ez olyan ritka, mint a fehér holló. Vagy egy jól eltalált hosszúságú kleopátra-frizura. Nem, egy Abel Goldberghez hasonló srác amolyan urban legend csak, mint azok az egyéjszakás kalandok, amikből aztán házasság lett és sírig tartó boldogság. Talán ezért érzem magam ennyire kényelmetlenül? Nem azért, mert el kell ismernem a függőséget. Az a terápia egyik első lépcsőfoka, és már sokat jártam rajta. Nem, Abelnek egyszerűen nincs reális oka arra, hogy segítsen, azon túl, hogy segíteni szeretne, mert minden bizonnyal az anyatejjel szívta magába a jóságot. Ellentétben velem; én tápszeres gyerek voltam.
Mosolyra rándul a szám széle, mikor nem meri kimondani azt a szót, hogy „függőség”. Te aztán tényleg nagyon udvarias vagy, mi? – Nem ér annyit. Egyelőre. És bizonyítékom sincs – vonom meg a vállam nemtörődöm módon. Nem történt régen és nagyon mérges voltam, de mostanra lenyugodtam. – Nem ő az egyetlen. Azt hiszem, több ilyen orvost ismerek, mint rendest. A végén összedőlne az egészségügyünk.
Azt pedig nem akarjuk, ugye?
Kíváncsian várom Abel reakcióját a kérésemre. Nem éri váratlanul, gondolom, mármint, Ő ajánlotta, bár sokan tesznek olyan ajánlatokat, amiket nem gondolnak komolyan. Olyankor a kegyes hazugság a jó megoldás, ha nem akar szenvedni az ember. Abel nyilván szenvedni akar, mert beleegyező választ ad.
– Tetve is mindenkinek lesz élete során, mégis leprásként kezelnek tőle – ejtem meg a vállam finoman, lényegében beleegyezve a dologba. Már az őszinteségbe. A sértődödősebb énem egy része vissza akar kérdezni, miért gondolja, hogy hazudok neki, de jogos a feltételezése. Szeretek hazudni. Egyszerűbb. De ha már Abel segít nekem, akkor az a legkevesebb, hogy én is kiteszek magamért. – Lesznek dolgok, amiket nem fogok elmondani neked. Se neked, se senkinek, ez nem személyes. De ha ilyen van, megígérem, hogy nem fogok hazudni róluk. – Elég, ha azt magamnak teszem.
Felkészültnek gondoltam ugyan magam a beszélgetésre, de egy kicsit mégis kényelmetlenül érint, hogy ennyire… Orvososan kezd neki. Az ész persze egyébként dögös, és a határozottság is, amiből egyébként nem sokat birtokol, csak megint eszembe juttatja, hogy ez olyasmi, amit csak orvosos módon lehet megoldani. Mintha rákos lennék. Bár azt legalább nem rónák fel nekem. Ha valaha bárki megtudná az igazat, a teljes igazat, én lennék minden baj okozója. Talán még Abel se segítene nekem. Kedves, de biztos vagyok benne, hogy neki is vannak határai.
– Nem diagnosztizáltak semmivel, ha erre vagy kíváncsi. Habár néhányan egészen biztosan megesküdnének a nárcizmusom mellett. – Nem akarom kigúnyolni Abelt, mégis úgy tűnik, mintha már az elején nem venném komolyan. Sóhajtva teszem még hozzá: – A pszichodoki szerint, akihez jártam, hajlamos vagyok a depresszióra, de persze, hogy ezt mondja. Nem mondhatja, hogy nincs semmi bajom, akkor senki sem járna hozzá. Nincs szuicid hajlamom. – És pánikrohamom se, akarnám mondani, de az igazság az, hogy elég sokszor kerültem ahhoz közeli helyzetbe, mielőtt elkezdtem szedni. Ez volt az egyik ok.
– Altatót nem. Nem aludni akarok – rázom meg a fejem. – A többit… igen. Főleg fájdalomcsillapítót és nyugtatót. Attól függ, épp mit tudtak felírni. – Nem voltam válogatós. Azt gondoltam, nem említem meg külön, hogy egyébként bármit elfogadtam, amit adtak. Bármit, amitől egy kicsit jobb lett.
Valahol egyébként nagyon édes, hogy erre külön készülni akar. Mondhatna nemet is, de inkább úgy csinál, mintha hat kredites tárgy volnék. – Ha fel akarsz jönni hozzám, csak mondanod kell – mosolyodok el szélesen. Tudom, hogy nem így értette. – Nem hiszem, hogy a barátaimmal van baj – vonom meg a vállam végül, a normálisabb válaszhoz. – Ők nem tudnak semmiről. Vagyis, tudják, hogy régen volt bajom, de azt hiszik, sikerült a rehab. És nem is akarom, hogy megtudják. Szerencsére ez már nem a középsuli, szóval talán túléljük, ha a délutánjainkat nem pletykálással töltjük. – Bár azt el nem tudtam képzelni, hogy Bozont mit értett pontosabban az alatt, hogy több időt kéne velem töltenie. Ott fog ülni egy notesszal a kezében és követ mindenhová, mint azok a gyermekjóléti szolgálatos embereket az undorító szürke kosztümjükben a tévében? – És ha téged is elviszlek a bulikba? Ha vigyázol rám, úgyse lesz gond – teszem fel a kérdést, mintha annyira elképzelhetetlen lenne az életem azok nélkül. Vannak olyan szegény emberek, akiknek negyedannyi se jut egész életükben, mint nekem az előző félévben. Jobb évet zártam buli-ügyileg, mint a tőzsde.
De tudom, hogy Abelnek igaza van. A rehab is azért működik, mert kiszakadsz a környezetedből, a költözésem is azért működött. És azért estem vissza, mert túl nagyot próbáltam lépni. Nem tudom, mi lehet erre a megoldás, de a mérséklet a diétában is kulcsszó. És a szénhidrátokban. – Miért segítesz? – teszem fel aztán a kérdést, rákönyökölve az asztalra. – Úgy értem, tudom, hogy most miért segítesz, én kértelek, de… Te ajánlottad. Miért akarsz segíteni? Te mit kapsz ebből az egészből?

i let go of my glass balloon | ⚶

Rossz emberek vannak. Ezt régóta tudom, és az anyám is mondogatta, óva intve tőlük. De mikor az ember közvetlenül, vagy közvetve hall ilyenről … elszörnyülködik, hiába tudja jól, hogy a világ nem olyan jó, amilyennek a filmek végén tűnik. Az ilyen dolgok azonban nem csak rosszak, de etikátlanok is. Az orvosoknak segíteni kéne, nem pedig kihasználni azokat, akiknek segítség kell. Az ápolónőkkel való folyamatos flörtölés egy dolog, plusz történelme van jó pár tévésorozatban is, de az más. Nem rándul görcsbe tőle az ember gyomra. Kivéve, ha az adott ápolónő barátnője, de az már megint más történet.
- De a lepra ma már gyógyítható – vonom meg a vállamat. De az igazmondás is viszonylag kevés embert ölt meg a többi kórhoz képest, szóval … nem olyan nehéz, ha hozzászokik az ember. Nem vagyok én olyan naiv, tudom, hogy az emberek sokszor hazudnak nekem, általában azért, hogy vagy én, vagy ők jobban érezzék magukat. Néha a kettőhöz elég ugyanaz az egy hazugság. – Persze, nem kell… mindent tudnom. Csak, ami fontos. Mondd el, amit úgy érzed, hogy el kell, de hazudni akarnál róla. Azt valószínűleg jó, ha tudom – tippeltem mosolyogva. Nem vagyok pszichológus sem, de laikusként azt mondanám, hogy amiről nem szeretné, hogy tudjak, arról kéne tudnom.
Szerencsére ezúttal csukva a szám, ugyanis nem nézne ki túl jól, ha megemlíteném, hogy talán van alapja ezeknek az esküdözéseknek. Nem, mintha ez olyan ritka lenne, sőt. Valahol olvastam, hogy ez a szép emberek veleszületett betegsége. Elfogult vélemény, de van alapja. – Az jó. Már, hogy nincs szuicid hajlamod – teszem hozzá, mielőtt félreértene. Nem jegyzetelek, mert egyrészt tiszta majonéz a kezem, másrészt jó a memóriám. Gond nélkül visszaidézném szerintem azt is, hogy Sera miben volt legutóbb nálunk, szóval ezeket sem lesz olyan nehéz megjegyezni. – A depresszió gyakori, kisebb-nagyobb mértékben persze. Az emberek fele el se megy vele orvoshoz. Na és volt valamit, ami felírt? – ha csak nem volt depressziós éppen, akkor kétlem, de kitudja. Vannak, akik heroinnal gyógyítják a heroinfüggőséget, plusz, az említett orvos ismerőséből kiindulva nem lepne meg, ha rögtön gyógyszerekkel kezdtek volna nála.
-  Hm. Értem – bólogattam az államat masszírozva. Mostanra reméltem, hogy lesz egy tekintélyt sugalló szakállam is hozzá. – Nézzek pár gyógyszert majd, amiket használhatunk anélkül, hogy visszaesnél. Nem, mintha ezt gondolnám rólad, de … parti drogokat és hasonlókat ugye nem szedsz? – ez sem éppen túl ritka, sajnos. Habár a legutóbbi alkalomból kiindulva, nem épp olyannak tűnt, mint, aki szánt szándékból van olyan állapotban, amilyenben volt. De nem árt azért megbizonyosodni róla. Az emberek sokszor hiszik azt, hogy maguktól képtelenek jól érezni magukat.
-  Én nem úgy… nem tolakodnék be, csak … az érdekedben. De finoman, persze – fogalmam sincsen az hogyan lenne kivitelezhető, csak hirtelen kissé zavarba ejtett. De majd viszek kaját. Az feszültségoldó, igaz? – Biztos… kedvesek – feltételeztem. Nem ismerem a barátait, szóval könnyen lehet, hogy remek emberek. Vagy szörnyűek, akik remekül adják elő magukat. Van egy olyan érzésem, hogy halvány fogalmam sincs arról, hogyan működhet azoknak egy napja, akikkel Sera egy körben mozog. Tuti nem öltöznek hotdognak esténként, hogy szórólapot osztogassanak, mint én.
-  Miért nem? Talán… segíthetnének. A barátok segítenek egymásnak, nem? – pillantottam rá kíváncsian, de végül inkább haraptam egyet a szendvicsembe. Nem akarok a magánéletében vájkálni. Biztos oka van, ha a barátainak hazudik erről. Én is hazudtam a szüleimnek, ha nem akartam, hogy… csalódjanak. Azt hiszem ez a jó szó rá, bár Sera talán máshogy érez. Tőle gondolom többet várnak. Ez is a szép emberek egy velük született átka lehet. Ha szép vagy, el is várják, hogy az legyél, mindig.
- Hát… meggondolható, csak … - itt elakadtam, majd kissé közelebb hajoltam és fogalmam sincs, hogy miért suttogtam. – Nem sok buliban voltam. És nem biztos, hogy mindentől megtudnálak védeni ott. Vagy mindenkitől – plusz, az volna a lényeg, hogy saját maga is tudja kontrollálni ezt, ha pedig mindig közbe kell lépnem, ez nem fog kialakulni. Azonban igaza is van, az sem járható út, ha mostantól kolostorba vonul. Pedig még az apáca ruha is jól állna neki. – Oké, kipróbálhatjuk. De – emelem fel gyorsan a mutatóujjam. – Csak akkor, ha te is eljössz velem bulikba. Azok mások, mint a te bulijaid, de … lehet, hogy jót tesznek majd neked – plusz, én leszek a közösség koronázatlan királya, ha Serával állítok be, de ezen önös érdeket inkább elrejtem a nagylelkűségem palástja mögé. Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy az én közegem partijai kevésbé vonzóak a számára, de kitudja, talán profitálhat belőlük. Már azon kívül, hogy ő lesz ott a legjobb csaj. Meg talán az egyetlen csaj is.
Már éppen egy újabbat harapnék a szendvicsből mikor kérdez. A korábbiakból tanulva pedig ezúttal nem rágás közben nézek rá leesett állal, hanem még előtte. Ami nem kevésbé címlap képes, ellenben kevésbé gusztustalan. – Azt, hogy… jobban leszel – vonom meg a vállam, nem túl magabiztosan mosolyogva. – Miért ne segítenék? – kérdezek vissza végül, bár nem érzem, hogy ez jobb válasz volna. Pedig esküszöm okos vagyok. – Én … nekem nem sokat segítettek. De nem voltak ilyen bajaim – szögezem le gyorsan, mielőtt esetleg azt hinné, hogy az ő problémájához próbálom mérni az enyémet. Nem, közel sem. Belátom, hogy az életem bizonyos pillanatokat leszámítva eléggé…irigyelni való. Nem mindenki férne bele abba a hotdog jelmezbe. – De másfélék igen. És mikor először találkoztunk te rendes voltál velem. És nem szép dolog, hogy kiakarnak használni csak, mert … mert tudod – mert függő, és mert szép. Ha pedig valaki szép és fogást találnak rajta, akkor azt kihasználják, ahelyett, hogy segítenének. Ez minden filmben is benne van. – Neked segítség kell, én pedig talán tudok segíteni. Ha nem segítenék… nem lennék sokkal jobb, mint azok, akik nekem se segítettek. Nem akarlak…. nincsenek hátsó szándékaim, ha… ettől félsz – mármint, ez hazugság. Merő hátsó szándék vagyok, csak sosem leszek olyan bátor – vagy épp ostoba, attól függ kit kérdezünk – hogy ezeknek engedjek. Mindenki a legjobbat akarja magának, én is. Van, aki közel kerül hozzá, más pedig nem. A legjobb pedig… olykor nem is a legjobb formában érkezik meg. Nem tudnám őszintén élvezni a következő Batman képregényt se, ha úgy kéne kinyitnom, hogy tudom: nem segítettem, pedig tudtam volna. Anya se díjazná, ha megtudná. – Nem kell semmit se adnod, vagy… fizetned. Azért teszem, mert … segíteni akarok. Kedvellek, ennyi elég. Úgy értem… kedvesnek tűnsz – kedvesebbnek, mint amilyen a legtöbb lány volt, vagy szokott lenni velem. Ami azért is fura, mert Sera sokkal… szemrevalóbb, mint a legtöbbjük, és általában pont ők néztek át rajtam. De lehet, hogy csak a gimi tette. Mindenki azt mondja, hogy a világ kegyetlen. Elfelejtették, hogy jártak gimibe?
- Doktorhoz pedig nem mennél, gondolom. Ha rosszabbul leszel, akkor így az az én hibám is – tudom, hogy nem kéne annak lennie, hogy mindenki felelősséget kell vállaljon a döntéseiért, de … azokért is kell, amiket nem hoz meg. Vagy nem akar meghozni. Ilyen lenne az is, ha nem segítenék neki. – És nem akarom, hogy rosszabbul legyél. Szóval, summa summarum… segíteni szeretnék – és ugyan nem teljesen helyeslem, mert nem biztonságosabb tőlem segítséget kérnie, mint egy szakembertől, de sokkal jobb, mintha valami … dílertől kérne, ugye?
- Láttad a Szív bajnokait?  Ha nem segít a srácnak Sandra Bullock és a családja, akkor lehet, hogy meghalt volna. De segítettek, és ennek hála Super Bowl bajnok lehetett! – és ha Sera nem is lesz az, kitudja mit fog csinálni a jövőben, és jó érzés lesz, hogy ennek ha kis mértékben is, de a részese lehettem. Plusz, segíteni jó dolog. Sokan mondják, hogy nem, de ők még sose segítettek. A szüleim régen gyakran vittek magukkal ételosztásra, anya azt akarta, hogy ne legyek bunkó, ahogy ő mondaná.

 | ⚶

I broke my glass balloon

Abel & Seraphina

–  Ha volt is, biztosan nem vettem be. Mert nincs semmi bajom – húzom ki magam az ülésen. Sok gondom van, de depresszióval épp nem küzdök. Talán van, de nem küzdök ellene; egy kis szomorúság mindig belefér, nem? Attól lesz olyan édes minden más. A depresszió elleni bogyók nem javítanak a hangulatodon, csak nem érzel tőlük semmit. És bár ez papíron sok viszonylatban egészen kívánatosnak hangzik, én sosem akartam semmit érezni. Csak… valami jót.
– Egyszer próbáltam az ectasyt, de borzasztó volt. Azt hiszem, pánikrohamot kaptam tőle – rázom meg a fejem, mert őszintén megvallva, már nem nagyon emlékszem rá, régen volt, talán öt-hat éve. Soha többet nem próbáltam ilyesmit. Mármint, LSD-t néha, és füvet, de ki nem? Amíg az ember nem nyúl crackhez és társaihoz, nem hiszem, hogy bármi baja lenne. Persze, Abel ezt nyilván nem így gondolja, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én sem. Szeretném, ha levetkőzhetném ezt, mert lassan olyan, mint egy kiizzadt, fullasztó edzőruha. Csak meg akarok szabadulni.
A válaszára szélesen elvigyorodok. – Igen, úgy sejtem, hogy nagyon kedves lennél közben. – Tudom, hogy nem ugyanarról beszélünk, de nagyon aranyos, mikor zavarba jön. És úgy tűnik, ez a természetes állapota, épp csak egy kicsit kell megpöckölni, hogy visszakerüljön bele. Bár egyébként tényleg biztos vagyok benne, hogy Abel az a fajta srác, aki két másodpercenként kérdezgeti, hogy ugye jó így? Jó, csak maradj már csendben. – Nem, egyáltalán nem azok. Warren például kifejezetten seggfej, Nate pedig leginkább egy ignoráns bepörgött koalára emlékeztet. Ellától azt hiszem, sírva összezuhannál… De már túl régóta ismerem őket ahhoz, hogy ott hagyjam.
Pontosabban: megint ott hagyjam. Az az egy év is igen sikertelenül zárult végül. Hiányoztak, még ha nem is vallottam volna be. Jasmine-ék aranyosak voltak, de nem tudtam bennük igazán megbízni, és nem is értették a dolgokat úgy, mint Elláék. Egyszerűen túl különböző környezetben nevelkedtünk hozzá, és számtalanszor kaptam magam azon, hogy el kellett magyaráznom, ez meg az miért olyan vicces.  
– Segítenének, igen. De ahhoz előbb tudniuk kéne róla. És nem akarom, hogy tudják. – Türelmesen magyarázom el neki, szinte már nyújtottan, és abszolút határozottan lezárva ennyivel a témát. Ahhoz, hogy segítsenek, tudniuk kéne, hogy megint visszaszoktam, és már elsőre is épp elég gáz volt. Persze, az embert mindig szeretik, yada-yada-yada, de innentől biztosan kitörölhetetlenül ott lenne a nevem mellett a függő szó. Ezt pedig nem voltam hajlandó elviselni, pont azért, mert fontosak nekem.
Mármint… Persze Abel is kedves volt. És ha nehéz is kimutatnom a különbséget a kötelező hazugság és az őszinteségem között, azért van. Ha nem lenne, nem érezném magam rosszul, amiért kihasználom, ugye? Akkor is, ha Ő valami mágikus oknál vezetve nem ennek érzi. – Nee! – suttogtam vissza neki, komikusan elkerekedő szemekkel. Meg se mondtam volna, hogy nem sok buliban járt eddig…! Azért, még mindig aranyos, úgyhogy végül inkább elmosolyodom és megrázom a fejem. – Valami pozitívumnak neked is jönnie kell belőle, nem? Így lenne fair. Lehet, hogy a végére egészen nagy patriarc leszel. Már nem mintha azt feltételezném, hogy most nem vagy az… – Egészen biztos vagyok benne, hogy jár helyekre. Csak nem olyanra, amit bárki is partinak nevezne. Inkább… jelmezverseny. Vagy gyíknevelde, ha gonoszak akarunk lenni. Nem nézem én le azért, ami érdekli, de nem mondom, hogy feltétlen nagy kedvem lenne azokat látogatni. – Ha rá akarsz venni, hogy beöltözzek valami… Csodanőnek vagy ilyesminek, akkor lehet, hogy a nyugtatókról való leszoktatás nem a legjobb módszer.
Persze nem tagadom, hogy kétségtelenül jól állna rajtam bármilyen jelmez, mert rajtam jól áll minden, és főleg a Semmi, de van egy pont, amin túl nem szívesen aláznám magamat. Ez a pont pedig a képregényboltok küszöbén jön el. De értem, miért szeretné, ha én elmennék vele, alighanem az első húsvérnő lennék, aki az ilyen helyek közelébe ér, és nem az egyik bent lévő anyja.
– De az neked miért jó? – nevetek fel, nem azért, mert nem érdekel a válasz, csak annyira tesze-toszán válaszol, hogy már-már frusztráló. Számára egyértelmű? Hogyne lenne. Csak a mi fajtánk ilyen önző, mi? Nem, biztos vagyok benne, hogy sokkal, sokkal több embert ismerek, mint Abel, és egyikük sem ilyen, mint ő. Ha olyan lenne, nem ő lenne az egyetlen esélyem egy… csendes megoldásra.
Amit mond, az persze logikus, és a maga módján megértem. Felfogni viszont mégsem tudom teljesen a hátterét. Fordított esetben valószínűleg nem segítenék neki. – Ha bármi rosszul sül el, az nem a te hibád lesz. Most tudom ezt. És szeretném, ha te is tudnád. Mert ha később kérdezed meg tőlem, lehet, hogy nem ezt a választ kapod majd. – Ismerem magam, és hajlamos vagyok olyannak odacsapni, aki nem érdemli meg, de eltűri. Abel ezt még nem tudja, csak feltételezem, hogy sejti, de talán mégsem hiszi el.
– Megértem miért akarnál segíteni valakinek, aki… a barátod. Régóta, úgy értem. De engem nem is ismersz. Kétszer találkoztunk – vonom meg a vállam. A mi köreinkben ez nem barát, bár természetesen úgy fogsz viselkedni vele, mintha gyerekkorod óta kebelbarátnők lennétek, aztán a háta mögött összesúgsz. Egy idő után megtanulsz mindenkit így kezelni. – És nem hiszem, hogy a legjobb ember lennék, akit ismersz, és segítségre van szüksége.
Egyenesen úgy is mondhatnánk, hogy nem vagyok jó ember, és nem vitatkoznék vele. Talán régen próbáltam az lenni, aztán rájöttem, hogy ez egyszerűen nem én vagyok.
– Nem lebeszélni szeretnélek – teszem végül hozzá mosolyogva. – Csak… Próbálom felmérni, hogy mit vársz ettől. Hogy mit tudok adni cserébe. A nyilvánvalón kívül. A társaságom elég drága, de vitatható, hogy az élet is. – Hunyorogva hajolok közelebb az asztal felett, hosszú másodpercekig vizslatva az arcát, mintha így választ kaphatnék a kimondatlan kérdésre: mire vágysz Abel Goldberg? Már azon kívül, hogy ne másszak bele a magánszférádba, mert mindjárt rohamot kapsz. – Elmehetek veled a szüleidhez, ha gondolod – ülök vissza a helyemre, és megkavargatom a kávét, hogy a tej keveredjen a jégkockákból felolvadó vízzel. – Gondolom, örülnének, hogy hazaviszel egy lányt. Esküvőt is vállalok, ha érdekel, de csak ha azt húzok, amit szeretnék. Ó. Egyébként majd ne felejts el szólni, hogy visszaadjam a pulóvert. Kimostam. – Amitől nyilván kijönne belőle a filc. – Viccelek. De tudod mit? Mesélhetnél magadról. Semmit sem tudok rólad azon kívül, hogy Dan szerint az anyukád fasírtja nagyon finom, és nagyon, nagyon remélem hogy tényleg fasírtról beszél.

i let go of my glass balloon | ⚶

‑ Oh, sajnálom. Mármint, hogy pánikrohamod volt, de ez talán… tudod, segített, hogy ez egyszeri alkalom maradjon. A rossz tapasztalatok ilyenkor jók. Az ectasyt pedig sokszor kombinálják más szerekkel, főleg LSD-vel. Egy időben sok hasonló túladagolás miatt kerültek hozzánk – magyaráztam, de aztán elhúztam a szám. Ez így nem hangzik túl jól, hiszen, aki hozzánk kerül, az már meghalt. Ha pedig mégsem… nos, baromi mérges leszek, ha pont akkor nem túlórázom éjszakába nyúlóan, mikor megkezdődik a zombi apokalipszis.
Őszintén szólva, csak most jut eszembe, hogy talán nem is ugyanarról beszélünk, ami hát… nem sokat segít, hogy kevésbé érezzem magamat zavarba. Zavarba ejt, ha az ember nem tud valamit, amit a másik igen, miközben azt hiszi, hogy tudja, pedig nem. – Hát ez… érdekes. Biztos… érdekes emberek – bólogattam, keresve egy jobb szót, de nem találtam. Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy másként használjuk a barát szót, de mégsem mondhatom ezt így hangosan ki, igaz? Valami oka csak van annak, hogy barátoknak nevezi őket. Azon kívül, hogy régóta ismeri őket. Én is majdnem születésem óta ismerem Missy Bennettet, mégis folyton megkokizza a fejem, ha hazamegyek Bostonba.
‑ Oké, akkor… nem tudják. Én nem mondom el nekik, esküszöm – tettem a szívemre a kezemet mosolyogva. Kétlem, hogy találkoznék a barátaival, és az elmondása alapján lehet, hogy jobban is járnék, ha nem találkoznék velük. Elég sok minden miatt kellett régen pszichológushoz járnom, szinte biztos, hogy anyagilag belerokkannék, ha megint kéne.
‑ Tudom, hogy csak megjátszod, de a zenetáborban én voltam a legnagyobb partiarc, bizony – és ott sok zenész volt, tehát ez már valami, ahogy apa szokta mondani, igaz? Harmonikás rocksztár voltam közöttük. – Anya szerint is eléggé a buli lelke típus vagyok – értettem egyet Serával, nagyokat bólogatva. Egy-két buliból még nem lehet baj, igaz? Egyébként se szeretem annyira az alkoholt, szóval, tudok majd figyelni is. Amennyiben Sera nem fut. Mert szinte tuti, hogy letudna futni.
‑ Lehetek én is a Csodanő – vontam meg a vállamat szélesen mosolyogva. – Pár éve Macskanő voltam, és még úgy is én voltam a legjobb macskanő, hogy Bob Delaney csapatában egy igazi nő volt a Macskanő – kissé megbánom, hogy ezzel dicsekszem, mire a végére érek a mondandómnak, de amíg TARDIS nélkül kell élnem, bele kell törődjek, hogy nem tudok visszamenni az időbe. Egyébként is, fura lenne Serának megmagyarázni, hogy miért futkosok egy kék telefonfülkébe. – Nem muszáj beöltözni, ez csak… poénból van, szórakozásból. Én se mindig öltözök be, néha sokáig tart, mire rendesen kitudom gőzölni a jelmezeimet – nem mindenkinek meg olyan jól, mint Bobnak, aki csak úgy szórja a pénzt. Én tizenhárom éves korom óta ugyanazt a Zöld Lámpás jelmezt hordom. – Csak … gondolkodj rajta, kedvesek az ottaniak. Lehet, hogy visszaköltöztem volna Bostonba, ha ők nincsenek – szerencsém volt, mert a lakótársaim bár érezhetően kissé furcsálltak, de nem voltak ellenségesek velem. Ellenben viszont sok mindenki más igen, nehezen is tudtam megszokni New York-ot, és jól jött az, hogy találtam egy olyan közeget, ahol nem húzzák a fejemre az alsógatyámat, ha Batmannek öltözöm.
‑ Ez… kedves tőled. De etikai értelemben… ezért kell jól csinálnom, rendesen felkészülni. Ez nem … videójáték, ez az… egészségedről szól. Nekem pedig fehér köpenyem van, szóval… érted – vontam meg a vállamat, kissé zavartan nevetve. Ez ennyire egyszerű, de ugyanakkor mégse. Abban viszont nem hazudok, hogy aggódom érte, ahogy aggódnék másért is, ha hasonló helyzetben lenne.
‑ Ami azt illeti, háromszor, technikailag. De mindegy, értem, amit mondasz – bólogattam a fejemet vakarva. Egyszer integettem neki, mikor megláttam őt az út túloldalán, de bizonyára azt hitte, hogy megtámadott egy méh. Plusz, akkor még haragudhatott rám a múltkori után. – Rossz dolgok a jó emberekkel is történnek néha. Emiatt nem mindig lehet egyértelműen megmondani, hogy ki a jó, és ki a rossz. De nem számít, hogy… ‑ elhallgatok, mert ekkor hajol veszélyesen közel, mire kiszárad a torkom, és így még rágni se tudnék, mert a torkomon akadna a falat és hát… nem túl hízelgő, ha amiatt fulladok majd meg, mert Sera nézett engem. Ennél azért szebb halált érdemelnék egyébként is.
Ennek ellenére harapok egyet a szendvicsemből, mert nem akarok végig nyitott szájjal bámulni rá, de mikor megemlíti a szüleimet, kis híján leköpöm őt az összerágott szendvicsemmel. Még szerencse, hogy időben kaptam a kezemet a szám elé. De úgy tűnik ez nem elég, mert szinte az összes vér kifut az arcomból, mikor szóba hozza a pulóvert. Mikor pedig végre teljesen megnyugodnék… ‑ Persze, hogy arról beszélt! Anya csak apával szexszel! És fordítva is! – kérem ki magamnak, miután sikerült lenyelnem az igencsak hányavetett falatot. Nem tudom, hogy erre gondolt-e, de a fasírt szónak egyébként is van egyfajta erotikus töltete, szóval…gondolom.
‑ Hát biztosan…örülnének neked – talán túlzottan is. Először minden bizonnyal el se hinnék. Aztán pedig próbálnák elintézni, hogy ne rontsam el. Kinézem belőlük, hogy képesek lefizetni Serát, hogy vállaljon be egy zsidó esküvőt. Mármint, nem csak vendégként. – Lehet, hogy ezt… megfontolom – próbálok úgy fogalmazni, hogy úgy tűnjön, sok lány ismerősöm van, akit eltudnék vinni egy esküvőre. Pedig nincs. Scarlett Johansson a múltkor vissza se írt. – Lesz majd egy esküvő, az unokatestvéremé – annyi rokonom van, hogy akár havonta is járhatnék esküvőre. Ezt mondjuk speciel szívesen kihagynám, de a nagyi kötelezett rá. Ő pedig anno nácikat vert, nem vagyunk egy súlycsoport, hogy ellenkezhessek.
‑ Hát én, tudod… Geilenkirchen-ben születtem. Szóval német állampolgár is vagyok, bár anya révén egyébként is az lennék – kezdtem bele, mert nem tudtam, hogy egész pontosan mire is kíváncsi. Nem én vagyok a legérdekesebb ember, de ritkán kellett eladni magamat, úgymond, szóval nem tudom mik a legjobb selling point-ok. – Aztán két év múlva Bostonba költöztünk. Apám katona, egy NATO légibázison volt Geilenkirchen közelében, így ismerkedtek meg. Anya tanár volt, de mikor apát hazarendelték, mi is mentünk vele. Tizenhat éves koromig pedig Bostonban éltünk. Apa nagy Celtics és Patriots rajongó, szóval szezonbérletesek voltunk, mindig csapatostul jártunk ki, egyszer negyvenen mentünk a TD Gardenbe, egy egész blokkot elfoglaltunk a lelátón. Aztán anya kapott egy New York-i állást, szóval idejöttünk. De nem tetszett neki annyira a város, szóval visszaköltözött, én pedig ide jelentkeztem egyetemre, szóval… maradtam – röviden ez a családtörténetem. Boston nincs olyan messze, de azért hiányoznak. Főleg anya fasírtja, ami tényleg csak fasírt.
‑ Pár év és harminc leszek, de még mindig csak gyakornok vagyok, és van egy másodállásom a közeli képregény boltban, és így is csak éppen nem vagyok totális anyagi csődben. Eljárok a Comic-Conra, Stan Lee egyszer véletlen leköpött engem, az volt életem egyik legszebb napja. Sokat … játszom, de ezek gondolkodós játékok, fejlesztik a reflexet is meg minden, szóval… menőbb, mint hinnéd – erősen kétlem, hogy menőnek gondolná, és afelől is van kétségem, hogy engem mennyire képzel menőnek. Azzal kellett volna kezdenem, hogy van csillaghajó mérnök képesítésem a bostoni Star Trek klub jóvoltából. Ott lóg a falon a szobámban.
‑ Szeretek főzni és sütni, járok jógázni, és nem akarok kérkedni, de nagyon kedvelnek ott a nők – csakhogy valami olyasmit is halljon rólam, amit nem gondol gáznak. Igaz, hogy a nők többsége ott anyámmal egy idős, a fiatalabbak pedig szinte mind el vannak jegyezve, vagy épp melegek, de … bírnak, és ez a lényeg. Hadd kérkedjek vele. – Félek a bohócoktól, a csatornafedőktől, kecskéktől és … hasonlóktól, mint mindenki más – ezek teljesen normális félelmek, még a dilidoki szerint is, akihez járattak a szüleim. Véletlen lenne, hogy a kecske a sátán jelképe? Nem hinném!
‑ Biztos meglep, de nem voltam túl menő a gimiben, sem előtte, vagy… utána, ami azt illeti – és mire ezt így végig mondom, kissé elszomorodom. Őszintén remélem, hogy a gyerekem majd egy kétméteres izompacsirta lesz, hogy megtudja magát védeni. Más különben csak azt tudom neki tanácsolni, hogy több alsógatyát vigyen magával. Ami amúgy elég költséges. A gimi alatt elég sok pénzünk ment el alsógatyákra. – Ha a nagyi kérdezi, akkor minta zsidók vagyunk, de amúgy nem éri meg annak lenni, szóval csak akkor kínozzuk magunkat ezzel, ha találkozunk. Elég nagy a családom, és furák. Állítólag minden tizedik Goldberg őrült lesz. A legenda szerint azóta, hogy az ősünk eltévedt, mikor Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert – pedig csak mennie kellett volna előre, ahol nincs víz. Nem lehetett túl okos, és élek a gyanúval, hogy a nagyi csak kitalálta a dolgot, mert nem akarta, hogy Avi elvegye és felcsinálja azt a szukát, ahogy ő mondta annak idején.

 | ⚶

I broke my glass balloon

Abel & Seraphina

Azokban a körökben, ahol én mozgok, teljesen őszintének lenni és magadat adni egyet jelent egy halálos ítélettel. Ha nem is szó szerint, de szociálisan mindenképp, a társadalmi öngyilkosság pedig nem egyszer von maga után valódit; mindennek megvan az árnyoldala, csak a miénk épp aranyozott zöldhasúakból épül fel, és ki ne szeretne ott hűsölni egyet?
Ellával, Warrennel és Nate-tel persze kicsit más a helyzet, de még így se… Tudnám azt mondani, hogy őszintén mindent tudnak rólam. Többet, mint bárki más, az igaz, és számíthatnának rám, de… Mindig bennem van, hogy fenntartsam azt a képet bennük, amit az évek alatt alakítottam ki. Biztos vagyok benne, hogy tudják, ha kamuzok, de elengedik. Abel viszont… Nos, az egyértelmű, hogy a legjobb oldalát próbálja mutatni, és ha kell, akkor füllent is, de ezek elég egyértelmű túlzások, és egészen aranyosak. Bár lehet, hogy csak az mondatja velem, hogy mindezt azért csinálja, hogy lenyűgözzön, nem pedig egy kitalált életet éljen a fantáziájában. Habár egyértelműen nyíltabb személyiség, mint én, így se tudok róla nagyjából semmit.
Az azért mégis egészen jó feltételezésnek tűnt, hogy a legtöbb kötelező eseményre, mint amilyen egy eskü, a legritkább esetben érkezik partnerrel. A válaszára felvonom a szemöldököm, s átvetem egyik lábam a másikon. – Mmm-hm. Mindenképp értesíts, ha úgy döntesz, beleférek a szűkebb mezőnybe.
Igazság szerint nem sokat tudok a zsidókról, ami már csak azért is ironikus, mert állítólag mindent ők irányítanak, nekem valahogy mégis mindig sikerült elkerülnöm őket. Lehet, hogy csak a rossz emberekkel ismerkedtem? Mindenesetre, azért mégis úgy érzem, hogy a hullákban való turkálás nem épp tipikus foglalkozás számukra, ahogy a katonáskodás sem; talán csak a pénzember-sztereotípia az, ami félreirányít. – Szóval nincs sok pénzed, hm? – teszem fel az első kérdést, cseppet sem negatív hangnemben. – De elvittél engem vásárolni. Miért?
Érzem, hogy ez a kérdés zavarba fogja majd hozni, és igazából én is tudom a választ: szimplán azért, mert megkértem. Nem ő az egyetlen, akinek hasonló kérdést tettem már fel, de róluk mindig tudtam, hogy nem esik nehezükre fizetni. Nekem pedig megvan a magam ára; sosem feküdtem le senkivel pénzért, az csak arra jó, hogy lássam, mennyit hajlandó áldozni. Van egy tisztelet, amit elvárok. De talán Bozont az első, aki pénz nélkül is meg tudta mutatni.
A Mózest illető dologra felnevetek. Nem sok embert ismerek, aki ennyire… „ön-lehúzó” humorral operálna, főleg azért, mert el kell tudnod adni magad. Úgyhogy nem szoktam hozzá. – Cuki vagy, tudod? – mondom aztán, a szívószállal kavargatva a jégkockák közötti folyadékot, inkább csak azért, hogy csináljak valamit. – Gondolom igen. A Top 3 jelző közé szavaznám, amit megkapsz a lányoktól. A másik kettő talán… Vicces és… Megértő? Valami hasonló. Jó hallgatóság. Abban is a toppon vagy. Kevésbé az… izom és a magabiztosság dologban, hm? – Az anyukája alighanem azt mondja, hogy ne aggódjon, mert talán nem az a típus, akit felszednek, de az, akihez hozzámennek. És azt is, hogy nem baj, ha meleg, akkor is szeretni fogják.
Ha egy kicsit máshogy alakulnak a dolgaim, még az is lehet, hogy jobban hasonlítanék rá. – Én Ausztráliában születtem, de az igazi apám ír. Úgyhogy azt hiszem, lényegében mindketten bevándorlók vagyunk, hm? – Már régesrég nincs akcentusom; az első dolog volt, amit elhagytam. Nem sokkal utána követték a gátlásaim. – Az eredeti vezetéknevem Ryan. Thomas a nevére vett, mikor tizenkettő voltam. – Ha csak lehet, nem vagyok hajlandó a nevelőapámnak hívni. – Az anyám szerint áldott jó ember, aki kiemelt minket a „mocsokból”, ahogy ő hívta a munkásosztályt. Szerintem csak nem tűri el, ha valami nem az övé.
Akárhányszor csak közel kerülök a témához, mindig felvillannak az érzékek; nem annyira a kép, főleg, mert mindig becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Ha álmodok, akkor az úgysem igazi, és nem történt meg valójában. De máshogy felvillan: mintha hirtelen mellettem állna és hozzám beszélne, egészen a fülembe suttogna, amitől felkavarodik a gyomrom. Vagy mintha hirtelen a kölnijének a szagát érezném. Szerencsére az Abel felől jövő halvány formaldehid és tisztítószer szag elnyom minden hasonlót. Nem kellemetlen, csak… tiszta.
Inkább megrázom a fejem és az órára pillantok. Nagyjából negyed órája rabolom Abel figyelmét, ami nekem nem sokat számít, de úgy sejtem, hogy esetében nem szeretik, ha munka közben… Nem dolgozik. – Délután veszek majd egy új telefont. De… Van egy tollad, vagy az csak dísz? – Az ilyen orvosi köpenyek mellrészéhez mindig oda van tűzve legalább két promóciós toll, és ha van ízlésed, akkor nem egy prosztata-megnagyobbodás elleni gyógyszer reklámtollát tűzöd oda. Úgyhogy ha hagyja, akkor átnyúlok az asztal felett és kiveszem onnan az egyiket, hogy jobb híján a szalvétára írjam fel a számomat. Ami, teszem hozzá, az egyetlen telefonszám, amire egyáltalán emlékszem. – Ha mégis elfelejtenélek hívni, nyugodtan küldj egy üzenetet. Vagy hívhatsz is, ha azt preferálod, de ismereteim szerint a legtöbb ember nem szívesen veszi csak a hangalapú kommunikációt, úgyhogy… Dönts, ahogy szeretnél. FaceTime-ozhatsz is, de ha kiskutyafüleket használsz, attól tartok kötelességem lesz lerakni – mosolyodom el, annak ellenére, hogy komolyan gondolom.
Átadom neki az egyébként tiszta szalvétát, aztán felállok. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, mielőtt nem csak a recepciónál lévő biztonságiőr utál meg, hanem a főnökeid is. – Ugyan elértem azt, amit szerettem volna, valahogy mégis úgy érzem, hogy most haza kell mennem és gondolkodnom. Talán azért, mert még mindig úgy érzem, hogy kihasználom Abelt, és tudom, hogy mennyivel nehezebb lesz majd neki, mint gondolja. Ismerem magam. Egy hisztis picsa tudok lenni. Bár talán így jár majd jobban: lerombolódik előtte az imázsom, és rájön hogy nem kell mindig kedvesnek lennie másokkal, mert rengetegszer nem éri meg.
Fogalmam sincs, miért akarom, hogy így legyen. Lassan akasztom ismét a vállamra a táskám, és elsétálok a kukához, hogy kidobjam a poharat. Úgy fordulok meg, mintha még mondani szeretnék valamit, és úgy is érzem, hogy kéne, de még nem tudom, hogy mit. – Én… Tényleg köszönöm. Az esküvővel kapcsolatban pedig fehér húst eszek. Ha véletlenül mégse érne rá más a listádról.

i let go of my glass balloon | ⚶

A képzeletemmel sose volt gond. Bár nem vagyok művészlélek, de kreatív vagyok, annyira viszont nem, hogy feltudjak építeni egy olyan világot, ahol én vagyok a jóképű, marcona, de tulajdonképpen jószívű főhős, aki kiirtja a fél világot, csakhogy övé legyen végül a legjobb nő. Mindenki fantáziál és mindenki belegondol abba, hogy mennyivel jobb lenne, ha magasabb lenne, jóképűbb, ügyesebb, okosabb, satöbbi. Én talán kicsit gyakrabban gondoltam ilyenekre, mint a többség, de … csak a fióknak írtam novellákat arról, hogyan mentem meg a világot. Kiadni esélyem se lett volna, túl sok a Batman áthallás.
A kérdése kissé kizökkent. Hogy miért? Egyszerű kérdésnek tűnik, de elég fogós. – Hát… gondoltam örülnél neki – vontam meg a vállam. A számlákat látva utána már kissé megbántam a dolgot, de … nem is tudom. Nem szerettem volna én az a srác lenni, aki egy lányt a mekibe tudna legfeljebb elvinni. Ezt azonban elég gáz lenne kimondani, gázabb, mint amilyen általában lenni tudok, szóval hallgatok, mint a sír. És inkább csődbe megyek.
-  Köszi, azt hiszem – bólintok a bókra. Mert a cuki az bók, ugye? Kivéve, ha melegnek néznek. De Sera tudja, hogy nem vagyok meleg. Legalábbis remélem. Nem, mintha melegnek lenni rossz lenne, biztos jó, csak nem tudhatom, mert nem vagyok meleg. – És segítőkész – teszem hozzá, bár kissé keserű szájízzel. Elég sokszor vittem lányokat randizni. A gond csak az, hogy mikor kiszálltak, el is köszöntek. Mint kiderült, lényegében ingyen fuvaroztam őket. Jó sok benzint fogyasztottam így el, visszagondolva. – Nem lehet mindenki izmos és magabiztos. Ha nem lennének véznák és bizonytalanok, nem lenne nagy cucc a kockás has – idéztem anyámat. Apa kissé mindig is csalódott volt miattam. Nem én voltam az a fiú, akire vágyott. Nem tudott velem elmenni sportolni, mert szörnyen béna voltam. A szereléshez is alig értek, ráadásul nem is különösebben hasonlítunk. Anya biztos őt is sokat nyugtatta és vigasztalta.
-  Úgy látszik, éljen az amerikai álom! – ráztam meg az öklöm kissé visszafogottan. – Akkor gondolom nem vagy vele valami jóban. Érthető. Anya se szereti azokat, akik lenézik. Apámat meg mindig hősként ünneplik mindenhol – amire persze rá is szolgált. Anya azonban tanárként elég sokféle emberrel találkozik és nemegyszer hallgattuk az ebédlőasztalnál, ahogy a jómódúbb szülőket szidja, akik azelőtt őt hosszú perceken át.
Szinte leverem a maradék szendvicsemet az asztalról, olyan gyorsan kapnék a mellkasomnál lévő zsebhez, de megelőz. Csak pillanatok múlva veszem észre, hogy olyan feszülten figyelem a kezét, miközben ír, hogy egy külső szemlélőnek nagyjából úgy hathat, mintha egy sorozatgyilkos szemelné ki a következő áldozatát.
-  Persze, hívlak majd. Fülek nélkül, esküszöm! – tettem a szívemre a kezem mosolyogva, mielőtt gondosan összehajtogattam volna a szalvétát, hogy aztán elsüllyesszem a zsebemben. Még mielőtt visszamegyek dolgozni, valószínűleg megejtem az öltözőt, hogy eltegyem a táskámba.
-  Áh, a legtöbb azt se tudja, hogy ki vagyok – vonom meg a vállam mosolyogva, de aztán gyorsan az arcomra is fagy a mosoly. Viccnek szántam ugyan, de sajnos van benne igazság. A lányok pedig tudom, hogy a sikeres pasikat szeretik. Meg a híreseket. Ezekből sajnos egyik se fenyeget.
-  Ugyan, örülök, hogy eljöttél. Jó volt látni. És… fehér hús, megjegyeztem – biccentettem felé mosolyogva még mielőtt elment volna, és magamra maradtam volna a szendvicsemmel. Őszintén szólva, nem kellett volna magam jól érezzem. Elvégre, Sera nem valami boldog dolog miatt keresett meg, de … valamiért mégis jobban éreztem magam, mint azelőtt, hogy felhívott volna a biztonsági őr. Ráadásul, az unokatestvérem se dörgölheti az orrom alá az esküvőjén, hogy egyedül fogok meghalni. Van rá esély ugyan, de erről neki nem kell tudni. Házasodjon csak meg ebben a tudatban.

köszönöm a játékot     | ⚶