Nicole tegnapelőtt huszonkét éves lett. Még mindig egészen észbontó volt belegondolni, hogy már ennyi idő telt el azóta, hogy először megláttam. Na jó, igazából huszonkét év, két nap, meg úgy négy hónap, amikor az első ultrahangfelvételt láttuk róla. Akkoriban még nem volt ennyire fejlett a technológia, 3D ultrahang meg hasonlók, úgyhogy csak a fekete-fehér, mozgó pixel-csomót láttuk, és ha nem kísérte volna a magzati szívverés szapora hangja, nehéz lett volna felfogni, hogy valóban van valami a képen. Vagyis, valaki. Nicole volt a kedvencem. Tudom, nem szabad ilyeneket mondani, mert egy szülő mindig egyformán szereti a gyerekeit, blablabla. Nyilvánvalóan Anjához is erős kötelék fűz, mivel ő volt az első gyerekünk, és Johannához, mert ő meg a legkisebb, de azon túl, amely apai szeretet elvárt és a DNS-ünkbe kódolt, marad a tény, hogy ha én adtam is a kromoszómáik felét, jóval több lapul az emberi természetben, mint puszta gének. Elég ránézni a három lányomra; nincs kettő, amelyik akár egy kicsit is hasonlítana a másikra jellemében. Nem másabb a gyerekeidet emberi szinten kedvelni, mint egy idegent. Kultúráltan bárki ki tud jönni a másikkal, és esetükben végigkíséred a fejlődésüket, jobb esetben hozzá is teszel, de... Mégis akad, akivel jobban kijössz. Egyszerűen jobban passzol az érdeklődési körötök, a kommunikációtok, a humorérzéketek. Anja talán nekem dolgozik, de egészen kiskorától kezdve túlzottan olyan, mint az anyja. Nicole mindig apás volt; rajta csak Jo tett túl, de ő manapság már hozzám szólni is csak akkor szokott, ha muszáj. Tinédzserek. Nicole viszont még mindig ugyanolyan. Talán már huszonkét éves, egyetemista, megvan a saját élete – amit sokkal jobban tiszteletben tartok, mint egyes szülők –, de még mindig szoktunk FaceTime-olni, még mindig felhív néha csak úgy, nem húzódik el, ha megölelem, és nem utolsó sorban nem akarja, hogy három sarokkal odébb álljak meg, nehogy meglássa egy évfolyamtársa az öregével. A Willoughby Ave-en állok a kijáratnál, a zebra előtt. Elküldöm neki az üzenetet, aztán megnyitom az emailjeimet, hogy válaszoljak néhányra. Az egyik ügyfelem, Justin Baldwin anyja kérte, hogy amint lehet, hívjam fel. Úgyhogy nyomkodom kicsit az Audi vezérlőpaneljét, hogy felcsatlakozzak rá, aztán kihangosítom a hívást. A nő persze nem reménykedik túlzottan, annak ellenére, hogy épp elértem a fia ügyének újratárgyalását. Megesik az ilyen, aki sokáig próbál küzdeni az amerikai igazságszolgáltatás ellen egymaga, folyamatosan vesztve minden reményt, az előbb-utóbb hajlamos feladni. Nem csak ezt, mindent; az elítéltek közeli hozzátartozóira gyakorta jellemző a depresszió. – ...a lényeg, hogy fellebbezhetünk. Ez jó hír. A nő horkant egyet, amire én ugyan a szemem forgatom, de ezt ő nem látja, és folyamatosan mosolygom tovább, mert az a telefonon keresztül is hallatszik. Megnyerő címlapfotó-mosoly ez, ami némileg igazibb lesz, mikor megpillantom Nicole-t kilépni a Pratt Institute kapuján. Mikor látom, hogy észrevesz, intek neki a kormány mögül. – Nem, komolyan mondom. A legfelsőbb bíróság engedélyt adott a fellebbezésre, ezt csak akkor teszik meg ennyi idő után, ha komoly esélyt látnak a fordulatra. Jó esélyünk van az újratárgyalásra, akkor pedig nyerhetünk. Intek Nicole-nak, hogy szálljon be nyugodtan, de megkocogtatom a fülem, hogy értse, hívásban vagyok, úgyhogy maradjon csendben. – Mikor lesz döntést? Mikor mondhatom meg Justinnak, hogy hazajöhet végre? – Nos, az újratárgyalás során már szabadlábra kerülhet. A fellebbezés... Az eltarthat öt vagy hat hónapig. – Hat hónapig? Az rengeteg idő. – Öt vagy hat. De mégis van mibe kapaszkodnia, nem? Maga erős nő, Karen. A fiának pedig szüksége is lesz rá az elkövetkezendő hónapokban. Hívom, ha tudok még valamit. Morog valami köszönésszerűt, de igencsak kelletlenül. Nem hisz nekem. Megcsóválom a fejem és felsóhajtok, de nem mutatom, hogy különösebben szívenütne. Mert nem is. – Egyszer vállalsz el egy ügyet pro bono, és ez a hála... Szia, szülinapos! – fordulok Nicole felé vigyorogva. Mikor leparkoltam, kikapcsoltam a biztonságiövem, úgyhogy most gond nélkül tudok áthajolni a sebváltó felett, hogy megöleljem, aztán nyomjak egy puszit a homlokára. – Hogy vagy? Jó napod volt? A legborzalmasabb szülői kérdések, amiket mégis mindenki feltesz. Pedig arról aztán tényleg nincs fogalmam, mitől lehet jó vagy rossz egy nap egy ruhatervezéssel foglalkozó szakon. – Sajnálom, hogy tegnapelőtt csak hívni tudtalak. Elég sok volt a munkám. Ráadásul ott volt az a... várj, kitalálom, anyád hogy nevezte. Incidens. – Azaz Connor. Akit immár hivatalosan is felvállaltam; sajtóközleményt kellett kiadnom Opheliával közösen, inkább az ő publikus szerepéért, és az én egyébként magánéleti nyugtomért.
He had a beautiful child, named Desiree
Hope I'm remembered for the things that I never made
There is no place higher than on daddy's shoulders.
- Amy? Beszéltél a modelleinkkel? - Ööö... hát úgy volt, hogy... - Beszéltél velük, vagy nem beszéltél velük? - Sue, Lily és Callum olyan szinkronban fordították felé a fejüket, hogy egy kívülálló könnyen azt hihette volna, valami furcsa koreográfia alapján működünk. - Beszéltem. - Remek - bólintottam mosolyogva. - Mikor érnek rá, hogy lemérjük őket? - Hát... - Amy, aki immáron húsz egész perce kattogtatta a tollát, most váratlanul abbahagyta. Ha tudtam volna, hogy csak egy egyszerű kérdést kell feltenni neki ahhoz, hogy így tegyen - talán túl bonyolult feladat számára egyszerre kattogni és kérdésekre felelni -, akkor vele kezdem a sort, és most nem fájna tőle a fejem; bár valami azt súgta, olyat készül mondani, ami így is úgy is megfájdítja. Lesütötte a szemét, Sue, Lily és Callum még mindig töretlenül figyelték őt. - Hát? - kérdeztem. - Hát... csak Zoey Hayworth mondott igent. - Zoey Hayworth nekem mondott igent, Amy. Ismerem őt. Vele nem kell foglalkoznod. A többi öt érdekelne. - A többiek azt mondták, hogy már voltak bent mérésen. - Sue, Lily és Callum furcsa koreográfiájuknál fogva ezúttal felém fordították tekintetüket. - Kinél? - Willow-nál. Amy, Sue, Lily és Callum szótlanul figyelték a reakciómat; nem különösebben volt mit figyelniük. Ugyanazzal a töretlen, bájos mosollyal az arcomon ültem mellettük, mintha nem most röpítettek volna egy golyót a homlokomon keresztül egyenesen az agyamba, Willow neve formájában. - Mind az öten? Amy nem felelt hangosan, csak kelletlenül elhúzta a száját, és bólintott. Elfordítottam a fejemet, szemeimmel megkerestem magamnak a szóban forgó lányt. A terem túlsó oldalán ülésezett a saját csapatával; nem elég, hogy elhappolta előlem Julient, akinek az anyja divattervező volt Párizsban, de persze, hogy most pontosan arra az öt modellre fájt a foga, akiket én is kinéztem magamnak. Magunknak. Szóval a csapatunknak. - Miért nem kérdezted meg őket korábban? Már vagy egy hete tudtad, hogy őket választottuk. Amy nem felelt. Nyilvánvalóan nem szerette volna közölni velem a miértjeit; egyrészt, mert nem változtatott volna a tényen, másrészt meg mert tudta, hogy nem azért kérdezem, mert érdekel. Végül Lily törte meg a csendet. - Akkor most új modelleket kell választanunk? - Nem - kaptam vissza a fejemet. - Megszerezzük Willowéktól a méreteiket és elkészítjük nekik a ruhát. - De... ha ők már Willow modelljei, akkor muszáj valaki mást... - Nem - ismételtem meg. - Amúgy is, végül hálásak lesznek, hogy a mi tervezésünket viselhetik majd, és nem Willowét. Csak bízzátok rám. Megoldom. Csak még azt nem tudtam, hogy hogyan. Mindenesetre Lily lelkére kötöttem, hogy mielőbb szerezzék meg a méreteket, hogy elkezdhessük a tervezett kollekció elkészítését; még bő egy hónapunk volt hátra, és öten voltunk, hat ruhára, az anyagok és a tervek készen álltak, úgyhogy az idő nem lehetett probléma. Nem, az máshol gyökerezett; és már vagy tíz különböző módot elképzeltem, hogyan érhetném el, hogy Willow modelljei mégis csak az én (vagyis a mi) kollekciónk ruháiban vonuljanak végig a májusban esedékes Pratt-os bemutatón, amikor megpillantottam apám kocsiját. Egyetlen szó nélkül ültem be mellé az anyósülésre, és amíg hívásban volt, addig a hátradobtam a táskámat, kivettem a kabátom zsebéből a rúzsomat, és lehajtottam a tükröt, hogy megigazítsam magamat. Annyira megszoktam már, hogy néha bele-belehallgattam apám ügyeinek véletlenszerűen kiragadott részleteibe, hogy már szinte meg sem hallottam; az agyam megtanulta szelektálni az ilyesmit. Egyrészt azért, mert nem érdekelt, másrészt azért, mert nem értettem. Tisztában voltam azzal is, hogy néhány ember többet tudott apám munkájáról, mint én. Ha engem kérdeztek annyit mondtam, hogy ügyvéd, és kész. Azonban amikor Karen (a neveket jegyeztem csak meg mindig) eltűnt a vonalból, felcsaptam a tükröt, és sugárzó mosollyal fordultam apám felé. - Apu! - köszöntöttem én is, és mintha még mindig egészen gyerek lennék, hozzábújtam, ahogy magához ölelt. - Mmm, nem volt olyan jó. De nem volt olyan rossz sem. Májusban lesznek a kollekcióbemutatóink, és egy másik csapat pont azokat a modelleket választotta ki, akiket mi szerettünk volna, de... Meg lesz oldva. Kérsz rágót? - nyitottam ki a kesztyűtartót miközben beszéltem, és előhúztam belőle egy mentolos Extrát. Ha kért, nyomtam a tenyerébe, én is bekaptam egyet, aztán visszatettem a kesztyűtartóba. - Nem haragszom, lényeg, hogy most itt vagy. És azt hiszem pont így fogalmazott - nevettem fel. - De ne foglalkozz vele! - feleltem azt, amit hallani akart, pontosan úgy, ahogy nem olyan rég még anyának mondtam, hogy "ne foglalkozz apával", mert ő is ezt szerette volna hallani. Nem olyan nehéz ám jóban lenni a szüleiddel; egészen addig nem kérdeznek tőled semmit, amíg nem jönnek rá, hogy titkolsz valamit. Csak adj nekik igazat, válaszolj a kérdéseikre, és ne mutass rá, ha hibáznak. Nincs ebben semmi bonyolult. - Viszont... csak hogy tudjam, mit mondjak, ha kérdeznek: akkor most ő is a tesónk, ugye? - A többiekkel ellentétben én egyáltalán nem voltam rágörcsölve erre az egészre. Anyát még nyilván megértettem, de már olyan régóta nem voltak együtt, hogy tulajdonképpen nem is értem, miért érte ekkora meglepetésként a dolog. Anja meg... Anja. Anja nyilvánvalóan oly tiszta és makulátlan, hogy hamarosan valami új idióta vallást építenek a személyére, szóval neki mindenről van véleménye, és mindig az ő véleménye az etalon. Jo pedig mindenen fennakadt mostanság; ha azt hozzák le az újságok, hogy Mark Schneidernek nem született egy fia, akkor ököllel ütné apánk ajtaját, hogy de mégis hogy képzeli, hogy nem született fia? Bár még nem akartam neki szólni, hogy darabokra törtem a mobilomat, de abban a lehetetlen helyzetben találtam magamat, hogy nem tudom rögvest csatlakoztatni a Spotify-omat az autó rádiójához, ahogy azt szoktam. - Rakhatok zenét a te telefonodról? Az enyém összetört, szóval most Jo ősrégi Iphone ötösével vagyok, amin lefagy a Spoti - grimaszoltam. - És amúgy hova megyünk végül? Brookfield place? Vagy a Columbus Circle? Eszünk is valamit? Kicsit éhes vagyok.
A „nem volt olyan jó, de nem volt olyan rossz sem” megjegyzéséről eszembe jut egy sorozat, de alighanem fogalma sincs arról, mi az a Csernobil. Ami nem feltétlenül baj. Bár Jennifer szeret azzal vádolni, hogy fontosabb nekem egy nő mellmérete, mint az IQja, tisztelem az észt, csak nem feltétlen tartom szükségesnek ahhoz, hogy kellemes társaság legyen valaki. Bár egyébként úgy sejtem, hogy Nicole meglepően magas IQval rendelkezhet, csak valahogy… Inkább társasági kapcsolatok rendezésére használja ezt, nem a jogi útmutatók bebiflázásához, mint a nővére. Mindig úgy gondoltam, hogy ezzel gyakran többre megy az ember, mint puszta ésszel; ha elég jól tudsz hatni másokra, a hülyeségedet is el tudod adni. – Azt gondolnám, egy ilyen nagyvárosban nem nehéz modellt találni. Elhajítasz egy sminktáskát, és legalább tíz aspiráló vidéki kislányt találnak el a kihulló kellékeid. Vagy hozzájuk igazítottátok a dolgot? – vonom fel a szemöldököm. – Helyes. Küzdj az elképzelésekért. Én támogatlak. – Kedveskedő gesztusként ütögetem meg a lábát. Ugyan a szemem sarkából is őt figyelem, de nem úgy tűnik, mintha neheztelést rejtegetne. Nem úgy Anja; ma majdnem összefutottunk a folyosón, de inkább befutott a mosdóba. Gondolom nem akarja a fejemre olvasni a nemtetszését, tekintve, hogy nekem dolgozik. – Akkor ezzel azt hiszem egyedül vagy – mosolygok, elnézve valahol a fák felett. Nicole volt az egyetlen ebben a családban, aki nem volt mániákusan vitázó személyiség, aki néha tudta csak úgy elengedni a dolgokat, és nem rágódni rajta. Anja és Jo sokszor hűvösnek tűnt, de igazából mindketten inkább az anyjuk lobbanékony természetét örökölték. Hozzájuk képest Nicole olyan volt, mint a nyugalom szigete. A kérdésére nehezet sóhajtok. – Igen. Connor az öcsétek. Már benyújtottam az apasági nyilatkozattételt az anyakönyvvezetőnél. Dermot marad a neve, úgyhogy a Schneider-név továbbvitele a ti felelőségetek – somolygok rá. Na jó, meg az unokatestvéreiké. De mind tudjuk, hogy a két nővérem és a bátyám meg az én gyerekeim közül kik életrevalóbbak. Jó, Max idősebbik fia doktor, de csak PhD-s. Geológus. Ott biztos döglenek utána a nők. – Néha nálam is lesz majd. Még nem tudom, milyen gyakran, de… Ophelia szeretné, ha nem csak papíron lennék Connor apja. Úgyhogy ti is megismeritek majd. Az övem után nyúlok, egy kézzel bekapcsolom, a másikkal pedig rányomok az indító gombra. A motor életre kel, és az eddig takarékos fénnyel égő műszerfal is felvillan. A kezelőn épp a friss forgalomadatokat nézem át – a legtöbb belvárosibb utca piros vagy narancs színnel jelenik meg –, amikor Nicole megint megszólal. Felegyenesedem, aztán némi mocorgás és helyezkedés után előhúzom a telefonom a zsebemből, és feloldom. Csak ekkor jövök rá, hogy a zárképernyős minta-jelszavam egy N-betű. Nem direkt volt, csak könnyű mozdulat fél kézzel is. – Persze. Tessék. Mi történt az előzővel? Nem olyan rég kaptad anyádtól, nem? – Igazság szerint tőlem. Mármint, Jenn bevételének nagy része a tőlem kapott összeg, ami az évi negyedmillió körül zsong, úgyhogy lényegében mindent én fizetek nekik, de ezen sosem akadtam fenn különösebben, és ugyanúgy kaptak tőlem külön ajándékot. – Ha szeretnél egy másikat, szólj nyugodtan – teszem még hozzá, immár az index kattogó hangjával együtt. Elhajt mellettem a Volvo, én pedig kihajtok a parkolóhelyről. – Johanna telefonja már akkor is a szétesés szélén állt, mikor megkapta az újat. Csoda, hogy még működik. Ez 11-es, Pro. Vagy Pro Max? Nem tudom, Rhonda rendelte meg, az előzőnek kezdett tönkremenni az akkumulátora. Egy ezres körül van azt hiszem. AppleCare-rel együtt az…1300? Azt hiszem. – Megvonom a vállam. Végülis, azért nem havonta kell kifizetni. Azt lakbérnek hívnák. – Ahova szeretnél – mondom végül, kikanyarodva a főútra, hogy meg tudjam kerülni a Pratt kampuszát. Hülye egyirányú utcák. – Ehetünk. Én sem ebédeltem meg, és egy kávénak is örülnék… Van valami külön kívánalmad? Ma elég szar a gyomrom, úgyhogy nem ragaszkodom a húshoz. Egy olyan vega helyre is elmegyek veled, ha gondolod. – Van az a kis szőke barátnője. Estelle? Már azután ismerte meg, hogy New Yorkba költöztek utánam, úgyhogy túl sokszor nem láttam, főleg, hogy Nicole valahogy mindig más embereket mutatott be „ők a barátaim” címszóval. Ami, feltételezem, pozitív. Neki voltak ilyen mániái, ha jól emlékszem. Antonellát legalábbis eléggé kiakasztotta azzal, hogy kérdezgette, szelektíven viszi-e le a szemetet. – Szóval nem zavar? – kérdezem végül. – Connor. Anyád kiakadt, azt sejtettem, de nem igazán érdekel. A ti véleményetek inkább. Johanna amúgy se nagyon beszél velem, Anja pedig kerül. Úgyhogy nem igazán tudom, mit szóltok hozzá. Azon túl, hogy én sem így terveztem… Először a nagyapjának néztek. Azért az eléggé fájt. – Akaratlanul simítok végig az arcomon. Reggel simára borotváltam, mostanra már elkezdett nőni a borosta, de azért nagypapának még nem érzem magam. – Ha így folytatódik, a végén csak téged tudlak elvinni magammal arra a premierre. Ophelia filmje, állítólag jó lesz; a PR-osunk szerint jól mutatna, ha nem csak én mennék el, de adott esetben a családom is. Már ha rá tudja őket venni, ezt csak az apró, egérszerű figura tekintetéből olvastam ki, a szavai ugyanis jóval semlegesebbek voltak ennél.
He had a beautiful child, named Desiree
Hope I'm remembered for the things that I never made
Kezdőlap
