Tárkony. Kapor. Koriander.
Meg minden bigyó.
Egészen elképesztő volt azután tölteni anyáméknál a hétvégét, hogy amúgy már nem ott laktam. Azt hittem a kád hiányzik a legjobban; korábban sosem vettem fürdőt, mindig zuhanyoztam, de aztán amint elutaztam külföldre és hostelekben éltem fél évig, most meg az egyetemi kollégium sajátosságait élvezhettem, néha azon kaptam magam, hogy őrülten vágyok egy kiadós fürdőre. Minden velejáró lelkiismeret furdalással együtt, amiért azzal pusztítom a Földet, hogy hatvan liter vizet pazarlok el seggmeresztésre.
De tévedtem. Sokkal legtaglózóbb volt, hogy hirtelen olyan fűszerekkel találkoztam újfent, amiknek a létezéséről is megfeledkeztem az elmúlt hat hónapban. Pontosabban, mikor itt laktam, akkor sem nagyon tudtam, hogy van itthon koriander, de akkor észre sem vettem. Most észrevettem. Azt is, hogy koriandernek írják, és nem koliandernek. Huszonegy évesen is mennyit tanul az ember!
Anyám olyan luxuscikkekre is költött, mint az a csomagban kapható sült gesztenye. Nem ettem ilyen csomagban kapható sült gesztenyét előző május óta.
De volt külön kéztörlő is, kéztörlésre, külön zsebkendő is, orrfújásra, és így nem kellett mindenhez vécépapírt használni. Érdekes módon csak a vécében volt rá szükség.
Szóval azóta, hogy tegnap este beestem a bejárati ajtón két bőröndnyi szennyessel a hónom alatt, készen a megtisztulásra, azóta volt időm újra meg újra rácsodálkozni a civilizált életmód minden alapvető velejárójára. Például hogy van koriander. És gesztenye. És anélkül működik a wifi, hogy agyérgörcsöt kapnék minden ötödik percben, amikor a Netflix átmegy 240p-be, és öt pixelen keresztül látom a Rick és Mortyt.

Vasárnapra azért enyhült a lelkesedésem. Már nem varázsolt el a tény, hogy a vécékefe is olyan tiszta, kevergethetném vele a reggeli kávémat. Csak a kanalammal kevergettem és a szobámból hallgattam Paul Edward Shelby nappaliból beszűrődő zongorahangversenyét.
Ez, ez volt az, ami annyira jellemezte anyámék lakását. Mindig itt szállt a levegőben Bach, Chopin, Liszt, meg az egész bagázs, ha ült valaki a zongoránál, ha nem.
Hallottam, ahogy anyám néha hangosan vezényel, néha két lábon járó metronómként tapsolja az ütemet. Ha a szavai nem is mindig szűrődtek be a szobámba, az agyam hátuljában hallottam, ahogy azt mondja, "Hallottál már olyanról, hogy pianissimo? Igen? És akkor ártott neked valamit az a szerencsétlen zongora, hogy a lelket is kivered belőle?". Nem szerettem anyámtól zongorázni tanulni. Persze, megtanultam, de nem szerettem. Terrorista.
- Staccato, staccato, staccato! Élesebben, ez puding.
Aztán hallottam felcsendülni anyám staccatoit. Gondolom demonstratív jelleggel. Átvágták a szobám falait. Anyám a staccatoival szeletelte a húst vacsorára, kiskoromban azzal vágta a hajamat.
Kis csönd következett, míg egyszer csak, akárcsak a staccatoi, ő is betört a szobámba.
- Kicsim, el kell szaladnom itthonról.
- Hm? - pislogtam rá. - Minden oké?
- Aha, csak teljesen elfeledkeztem róla, hogy el kell intéznem valamit a bankban, és nem várhat. Tulajdonképpen ma délelőtt kellett volna, úgyhogy most elugrom, fél óra az egész.
Még úgy nézhettem rá, mint hal a szatyorban, mert kelletlenül felsóhajtott.
- Csak légy vendéglátó, erre próbállak megkérni, úgy látszik sikertelenül.
- Jó-jó! - feleltem védekezőn, és feltápászkodtam az ágyamról. - Akkor azt mondjad - morogtam még mellé. Anyám azt hiszi valami médium vagyok és annyira unatkozom, hogy nincs jobb dolgom, mint a gondolataiban olvasgatni.
Nem nyitott vitát, felkapta a kabátját, vállára penderítette a táskáját és hallottam, ahogy csapódik mögötte a bejárati ajtó.
Én megigazítottam magamon személyre szabott otthonkámat, a krumplis zsákra emlékeztető XXL Bowie felsőmet, és úgy ahogy voltam kislattyogtam a piros gumipapucsomban.
Paul Edward Shelbyt a zongora előtt találtam.
- Paul Edward Shelby. - Volt az az irritáló szokásom, hogy szerettem embereket a teljes nevükön szólítani. Pault különben ismertem régről, őt is kötötték valami szálak az Easton klánhoz. Asszem Oliver bátyjához tartozott, de annyian mozogtak arrafelé, hogy tévedésből fixen a postást is Oliver bátyjához kötném, ha egyszer újra találkoznék vele. - Mizu? Kérsz valamit? Pudingot?
Csattogtam be papucsommal a konyhába és a korianderrel kezdtem játszani, mert még mindig nem tudtam megunni, hogy létezik.
- Ó, és bocsi anyámért. - Nem egészen tudtam, miért kérek bocsánatot, azért, mert el kellett rohannia, vagy azért, mert még visszajön.
Ha kért valamit, ha nem, azért elkezdtem csörömpölni a konyhában, mintha képes lennék fogyasztható dolgok elkészítésére. A pohár víz egyébként jól megy. - Meg valószínűleg minden második embertől megkapod, szóval remélem én most egy második vagyok... Mi van a cápaölő karriereddel? Láttalak az Ellen showban. Meg a metrón mellettem ülő ember újságában. - Van valami szomorú abban, amikor a metrón melletted ülő újságában lelsz ismerősre. Az jut eszedbe, hogy míg te a metrón ülsz, addig az ismerősöd a melletted ülő újságában van.

Az összes hobbim közül a zongorázás a legnyugodtabb, illetve ezt is művelem legrégebb óta. Kiskoromból ered a szeretete, ugyanis volt egy hatalmas zongoránk a nappaliban, ami igazából csak díszítőelemként funkcionált, mivel a családban senki sem tudott zongorázni. Én lelkesen püföltem a hangszert, aminek annyira nem örültek anyáék, mert 1) zenének nem volt nevezhető, amit produkáltam 2) olyan erősen ütöttem, hogy félő volt, hogy valami kárt okozok benne. Ezért inkább azt az okos döntést hozták a szüleim, hogy beíratnak zongoraórákra. Heti egy alkalommal jött hozzám egy elismert zongorista, aki mindenre megtanított a zongorázással kapcsolatban. Remek alapokat adott, jó érzékem is volt hozzá, viszont nem jelentett többet számomra hobbinál (ráadásul nem is a legfontosabb volt), ezért bőven beértem a heti egy alkalommal. Stílusra nem a klasszikus irányt követtem, hanem a Péter Bence-féle klasszikus-modern vonalat.
Mostanra már főleg egyedül szoktam zongorázni, főleg pop-rock daloknak szeretem eljátszani az instrumentális változatát, például jelenleg Charlie Puth Attention nevezetű számának zongora verzióján dolgozok. Profinak továbbra sem nevezném magam, ezért kéthetente egyszer továbbra is eljárok zongoraórákra, hiszen mindig van min csiszolni. Már nem a gyerekkori tanáromhoz járok, mivel sajnos ő elköltözött, viszont szerencsére találtam másikat, Mrs. Murphy-t, aki szintén nagyon tehetséges volt és nagyon is értett a zongorához.
Nem állandó időpontokban járok hozzá, mindig megbeszéljük, hogy mi az a következő időpont, ami alkalmas mindkettőnk számára. Általában másfél órás egy szösszenet, ami igazából villámgyorsan elszokott telni. Legalábbis én mindig úgy érzem. Körülbelül fél órája tarthatott az óra, mikor Mrs. Murphy elnézést kért, s közölte, hogy halaszthatatlan banki elintéznivalója akadt, amivel már így is késésben van. Ne haragudjak, de muszáj elugrania, én ha gondolom várjam meg és akkor folytatjuk, viszont ha gondolom, akkor el is mehetek.
- Ameddig van időm, tudok várni - A délutánomra ezt leszámítva nem sok minden volt betervezve, egyedül estefelé lesz egy edzésem, de addigra biztosan végzek. Ha pedig hirtelen közbejönne valami halaszthatatlan, akkor még mindig leléphetek. Ezt követően Mrs. Murphy gondolom közölte a lányával, hogy akkor addig szórakoztasson, még vissza nem ér.
Megnéztem az érkező emailjaimat, a fontosabbakra válaszoltam is. Illetve átfutottam a messengeren érkező üzeneteimet, főleg hogy milyen agymenést nyomtam a srácok az úszó-és vízilabda csapatból. Felpillantottam, mikor lépteket halottam, mikor pedig felcsendült a teljes nevem, le is tettem a telefont.
- Szia, Frances - Néhány alkalommal találkoztunk Eastonéknál, mikor még együtt volt Oliverrel vagy akármi is zajlott köztük. - Elragadó a megjelenésed... csak nem elcsábítani akarsz? - kérdeztem, miközben végigmértem. Igazából semmi bajom sem volt az öltözékével, hiszen otthon volt, oda pedig nem teljesen mindegy mit vesz fel az ember? Persze ettől függetlenül még nem akartam megjegyzés nélkül hagyni.
- Inkább egy kávét - felálltam a zongorától és követtem a lányt a konyhába, ahol nekidőltem a pultnak karba font kezekkel. - Kis tejjel és egy cukorral - közöltem vele a kívánságomat. - Ha persze tudod használni a kávéfőzőt - tettem hozzá kissé bizonytalanul a gépre pillantva. Igaz, hogy a mai modern kávéfőzőkön már csak pár gombot kell megnyomni, viszont olyan sok funkciójuk van, hogy a lehetőségek tárháza összezavarhatja az embert, még ha csak egy sima presszót is szeretne - A brit nagykövetségen dolgozok, illetve továbbra is úszok, de ezeken felül nem sok izgalmas dologról tudok beszámolni - Amikor unalmasnak tartanám az életemet, mindig arra gondolok, hogy Clydenál még így is izgalmasabb alak vagyok, ettől pedig egyből jobban is érzem magam. A tv szerepléseket nem is említettem meg, ugyanis nem vagyok az a típus, aki ezekkel dicsekedjen, na meg nem mindenkit érdekel az úszás vagy a sportok. Akik pedig nem követik nyomon ezt a területet, azok azt sem tudhatják, hogy mégis miért néznek egy velem készült interjút, mikor azt sem tudják, hogy ki vagyok. - Veled mi a helyzet? Együtt vagytok még Olival? - A legutolsó információm szerint még randizgattak vagy valami olyasmit műveltek, viszont már jó ideje nem jártam az Easton házban, így Oliverrel sem találkoztam. Clydeot pedig nem szoktam faggatni az öccse szerelmi életéről.
- Hát a cápák retteghetnek tőlem, mert azóta egyik sem akart megkóstolni - Pedig a lehetőségük adott rá, mivel a támadás nem vette el a kedvemet a szörfözéstől vagy a búvárkodástól. Sőt, mostanában egyre többet gondolkozok azon is, hogy ki kellene próbálni a ketrecben cápák közé való merülést. Nem gondolnám, hogy kísértem a sorsomat, mivel azért annyira nem gyakoriak a cápatámadások. Mennyi lenne az esély, hogy megint kiharapjanak belőlem egy darabot? Csak most a másik lábamból. - Te most megint itthon laksz? Vagy csak az ingyen kaja vonzott haza? - Valami olyasmi rémlett, hogy kollégiumban lakik, de őszintén szólva nem a legtisztábbak az emlékeim. Nem, nem azért mert bármit is cuccoztam volna, egyszerűen csak a fontos dolgokat szoktam megjegyezni, az ilyen apróságokat pedig elengedem a fülem mellett.

Amúgy semmi problémám nem akadt Paul Edward Shelbyvel régre visszanyúló ismeretségünk egyetlen szakaszában sem; mondjuk a sziákon kívül nem is osztottunk meg egymással túl sokat, így hacsak azokban nem találtunk kivetnivalót, nem sok mindenen lett volna lehetőségünk vitatkozni.
Szóval ő ilyen szia volt.
Köszönt nekem egy sziát, meg én is köszöntem neki egy sziát, amikor mindketten Eastonéknál rontottuk a levegőt, ahol akkoriban, a kis, szűk világunkból nézve úgy tűnt, az egész város ott rontja a levegőt. Köszöntünk egy sziát, ha anyám helyett én nyitottam ajtót, vagy előbújtam az odúmból egy pohár vízért és egy aszpirinért, mikor reggel hajnali tízkor a zongoraórájára ébredtem, amiben annyi köszönet volt csak, hogy ezek szerint nem haltam meg teljesen, csak másnapos voltam, mint a halál. Paul Edward Shelby az a fajta ismerősöm volt tehát, akivel köszöntünk egy sziát, de azok a sziák sziák is voltak, nem csak olyan sziák, amit az ember egy véletlen találkozás esetén a tömegközelekedésen simán elsumákol; mi nem sumákoltunk, a sziáink a tömegközelekdésen is éppen úgy létjogosultságot kaptak, mint kényszerhelyzetben, amikor nem tehettek mást, elő kellett jönniük.
Szóval Facebook-ismerősöknél többek voltunk, sosem tettettük volna, hogy nem ismerjük egymást, és kettő olyan nappali is volt, amiben többször is összefutottunk már életünk során.
Már azt is megszoktam, hogy amikor neki Frances vagyok, aki borzas, álmos fejjel bámul rá a konyhájában, hogy na mit kér (légyszi, kérj vizet), akkor ő nekem Paul Edward Shelby: egy fess, jól fésült fiatalember, olimpikon, zongorista, a cápák felkent réme, akit úgy neveztek el a szülei, hogy hátha angol költő lesz belőle.
Rávigyorogtam, és egyet legyintettem.
- Heh, hehe, már rég elcsábítottalak. Különben minek járnál ide? Anyámért? - Mezítlábas lúdtalpammal elcsattogtam a konyhapultig, hogy zsonglőrködjek az üvegpoharakkal, és széttörjek valamit, mert anyukámnak hiányzom most, hogy nem lakom itt, és emlékeztetni kéne a helyzet pozitívumaira.
Ah. Kávé. Gondolhattam volna. Paul Edward Shelby nem ilyen csapvizes figura. Angol költő.
- Hadd találjam ki... - mutattam rá szűk szemekkel - ...feketén iszod, mint az éjszaka. - Ennyi poétika szorult belém. De mellélőttem. Mondjuk gondolhattam volna, az angol költők kifürkészhetetlenek. Csettintettem a nyelvemmel, és elhúztam a szám. - Milyen unalmas. És persze, hogy tudom használni! Kávét még én is iszom. - És ennyi felnőttség szorult belém.
Bár nyilván kívülről úgy tűnt, hogy nem tudom használni, mert bár a kávét a helyén találtam - anyám olyan rendszerető, hogy ha nem a helyén lenne a kávé, sikoltva felgyújtaná a házat -, és a cukrot meg a tejet sem volt nehéz meglelni, de én is olyan voltam, aki öt percig hajolgat és próbálja ráilleszteni azt a kis kanalat a helyére.
Szóval öt percig hajolgatva és a géppel legózva válaszolgattam:
- A  brit nagykövetségen? - néztem rá a kávégép molesztálása közben. - Óváó. Én meg már azért éreztem magamat rosszul, mert amíg te az Ellen-showban vigyorogsz, addig én Cheetost zabálva nézem, ahogy az Ellen-showban vigyorogsz. Úgyhogy ne, ne, ne ajánld fel, hogy segítesz felszerelni ezt a fost, mert minden önbecsülésem oda lesz. - Sikerült magamtól felszerelni ezt a fost. Elcsavartam a kis gombot, és vártam, hogy lefőjön a kávé. Csodálatos, elképesztő, lenyűgöző.
Összevont szemöldökkel kaptam felé a fejem, és megráztam.
- Nem, már rég nem. Már többszörösen sem. - Mármint nem számoltam hányszor jöttünk össze és hányszor szakítottunk, mert tulajdonképpen nem mindig beszéltük meg. Mondtam már hogy nem szeretek összejönni emberekkel? És szakítani? Szóval ha nagyon szigorúan vesszük, még mindig Peter barátnője vagyok, általános iskola második osztálya óta. Sosem szakítottunk, egyszerűen csak elültem mellőle olvasás órán. - Már rég nem is láttam a hülye fejét, mert képzeld, Európában voltam - mosolyogtam rá. - Nyár elején mentem ki, kicsit dolgozgattam, emberekkel ismerkedtem, utazgattam, aztán most hazajöttem, mert úgy döntöttem kipróbálom ezt az egyetem dolgot. Enni tuti nem kérsz valamit?
Kinyitottam a nasis szekrényt... csomagban kapható sült gesztenye. Anya fent járt az Olimposzon, vett egy kis ambróziát a sarki közértben.
- Szereted a gesztenyét? Én utálom, vagyis utáltam, de kipróbáltam ezt, és isteni. - Ha ellenkezett, ha nem, már kibontottam, kiöntöttem egy tálba és levágtam a konyhaasztalra, hogy egyen csak.
Közben a kávéfőző is fortyogni kezdett a hátam mögött, úgyhogy a számba nyomtam egy gesztenyét, és azon nyammogva elővettem két csészét, megcsináltam neki a kávét úgy, ahogy kérte (nem feketén, mint az éjszaka, denevérszemmel és vámpírfoggal), és magamnak is egy americanot, annyi cukorral, hogy rossz volt nézni. Mit tegyek, édesszájú vagyok és mindig álmos.
- Azért elég menő ez a cápás sztori. Kicsit irigyellek. Mármint közbe meg nem. De tudod, ez olyan, hogy azt is irigylem, aki mondjuk kómában volt és felkelt, mert tudja milyen kómában lenni. - Mondjuk cápatámadás esetén lehet, hogy a sokk vinne el, nem a cápa. - Tessék - raktam le elé a kávét, és én is leültem az egyik székre és magam elé vettem a csészémet. - Ömm, nem, kolis vagyok. Csak ingyen kaja, meg tök jó ha van egy anyád, aki mos rád, meg... Hát tudom, hogy nehéz elhinni, de anyu egész szentimentális tud lenni, ha éppen nem a világot megsemmisítő szupergonosz terveit szövögeti; hiányzom neki. - Vontam vállat és belekortyoltam a kávémba. - Sokat lógsz még Eastonéknál? Meg... sokat lógnak még ott az emberek most is? Nem tudom elképzelni üresen azt a házat.

- Így van. De ki tudna ellenállni neked, ha egyszer így vagy felöltözve? - Igaz, hogy eddig nem túl sok alkalommal futottunk össze náluk, viszont mikor ő nyitott ajtót, akkor megszokott volt az elaludt haj, valami röhejes pizsama, illetve a papucs, ami teljessé tette a szerelést. Nem mintha engem ez pillanatig is zavart volna, sőt mindig jót mosolyogtam rajta. Én sem vagyok az a típus, aki mindenhova kiöltözve menne, viszont melegítőt csak otthon (ha nem várok vendégeket, a srácok meg Angelic persze nem számítanak) és edzeni veszek fel. A hajammal sem szoktam hosszú perceket tölteni a tükör előtt, gyorsan megigazítom, aztán kész is vagyok. Angelicen meg Clydeon kívül, szerintem senki sem látott még kócos hajjal. De a munkám miatt figyelnem kell a külsőmre, hiszen egy diplomatánál nagyon fontos az első benyomás. Ha nem tűnök elég komolynak, akkor engem sem fognak komolyan venni.
- Szerencséd, hogy nem fogadtunk - Hiszen a rossz tippje miatt veszített volna. Igazából nem volt sok esélye eltalálni, mivel elég nehéz helyesen eltalálni egy olyan kávézási szokásait, akit annyira nem is ismersz. Igazából az ismeretség, se feltétel, bőven elegendő, ha láttad már kávézni. Hát Frances pechjére a mi esetünkben egyik sem teljesült. Mondjuk szerintem elég basic módon iszom a kávét (tejjel és cukorral), de persze ennek is számos variációja létezik. - Mert ha feketén innám, az nem lenne unalmas? - Akkor még tej meg cukor sem kellene bele. Nem mintha egy pillanatig is érdekelne, hogy mennyire izgalmas módon iszom a kávét. Az a lényeg, hogy én így szeretem, a többi pedig már nem számít. - Meglep - jegyeztem meg egy féloldalas mosollyal. Ezt persze nem arra értettem, hogy szokott kávézni, hanem hogy még a gépet is tudja használni.
- Igen, de még nincs diplomata státuszom. Egyelőre aktatologató vagyok, illetve már rám bízzák a meetingek szervezését és más országok nagyköveteinek meg politikusainak fogadását - magyaráztam, miközben azt figyeltem, ahogy Frances a kávégéppel harcol. Nem akartam neki szólni, hogy mit csinál rosszul, mert az előbbi kijelentése után, biztos jót tesz az egójának, ha segítség nélkül eltud készíteni egy kávét. Én pedig nem akartam meghiúsítani az ilyen apró sikereit.
- Teljesen gyerekes, amit leműveltek Oliverrel - Lehet csak az szól belőlem, hogy nekem sokéves kapcsolatom volt, viszont mindig hülyeségnek tartottam ezt a szakítok-összejövök-szakítok-és megint összejövök-féle herce-hurcát, amit van aki kapcsolatnak mer nevezni. - Nem is igazán illetettek össze - Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, viszont azok, akik már rendszert csinálnak a szakításból és kibékülésből, elgondolkodhatnának azon, hogy mégis mit keresnek még egymás mellett. Az kevés, hacsak a kémia működik, ha közben meg hosszútávon nem tudják elviselni egymást. Az ilyenek jobban járnak, ha inkább összejárnak dugni, viszont ezzel a se veled, se nélküled kapcsolattal, csak saját magukkal basznak ki, mert kurva sok felesleges feszültséget és drámát megesznek vele.
- Na ez tök jó. Melyik országokban voltál? - Nekem az úszás mellett nincs valami sok időm utazgatni, ezért nem járok valami gyakran. Főleg nem olyan helyre, ahol nincs lehetőségem úszni, mivel egy nyaralás sem ér meg annyit, hogy miatta lemondjak a versenyformámról. Amit könnyű elveszíteni, viszont annál nehezebb visszanyerni. - Egyedül mentél ki? Mit dolgoztál? - Ez most eléggé meglepett, mivel sosem tartottam Francest valami önálló személynek, érettnek meg még annyira sem. - Milyen szakra jelentkeztél? - kérdezősködtem tovább. - Én mindig azt gondoltam, hogy a karriered csúcsa az egy boltvezető asszisztensi pozíció lesz az egyik középkategóriás coffe shopban. De örülök, hogy van még remény a számodra - Ezzel természetesen nem leszólni akartam, csak ha már témába került, akkor elmondtam a véleményemet. Amit pozitívnak lehet venni, hiszen kiemeltem, hogy mennyire kellemes meglepetésnek tartom.
- Hmm - néztem körbe a konyhában, mikor megkérdezte, hogy ennék-e valamit. A tekintetem a szendvicssütőn állapodott meg. - Melegszendvicset szívesen elfogadok. Sonkás sajtos a kedvencem, amihez van paradicsom meg majonéz - mondtam, miközben a hűtőhöz léptem és kinyitottam, hogy minden szükséges hozzávaló van-e a kajához. - Te kérsz valamilyet? - kérdeztem, miközben kipakoltam a hozzávalókat a konyhapultra.
- Kihagyom - Igaz, hogy még nem ettem sült gesztenyét, viszont nem is éreztem magamban késztetést arra, hogy megkóstoljam. Elég válogatós vagyok az ételek tekintetében, ha elég jól néz ki valami, akkor simán megkóstolom, viszont ez a gesztenye nem tartozott ebbe a kategóriába. Nem azt mondom, hogy nem finom, de nem kérek ebből a ízélményből.
- Aha... Ennyire egyhangú az életed, hogy nincs egy izgalmas történeted sem? - Kérdeztem, hiszen mi más okból irigyelhetne azért, mert kiharapott egy cápa egy adag húst a lábamból. - Láttad már a Zátonyt? Az a cápás film, aminek Blake Lively a főszereplője - Nem túl helytálló a film, viszont az biztos, hogy nagyon élvezetes, ha nem kezdjük el boncolgatni, hogy mennyire valósághű. Ha engem is egy olyan makacs cápa támadott volna meg, akkor már biztosan nem lennék itt. Ha jól emlékszem, akkor a fimben még annak ellenére sem hagyta békén azt a negyven kilós csajt, hogy az felgyújtotta olaj segítségével. Mondjuk nem is igazi cápás film lenne, ha nem lenne kellőképpen démonizálva benne az állat.  
- Köszönöm Frances - Kavargatni kezdtem a forró kávét, hogy hamarabb hűljön meg.
- Érthető - Nem véletlenül választja rengeteg felnőtt ember a mamahotel kényelmét ahelyett, hogy önálló életet éljen, ahol magára kell főznie, mosnia és takarítania. Én biztos nem tudnék így élni. Frances pedig még nincs elkésve a kirepüléssel.
- Nem tudom. Mostanában nem voltam náluk - Mikor hozzájuk mentem az Clyde miatt volt, de mivel már ő sem otthon lakik, ezért nincs okom Eastonéknál lógni. - De ha abból indulsz ki, hogy milyen sok Easton is van, akkor biztos mindig van ott valaki, aki amúgy nem abban a házban lakik. - Én biztosan nehezen viselném, ha egy átjáróház lenne az otthonom. Persze nem azt mondom, hogy alkalmanként ne lenne jó egy kis nyüzsgés, viszont számomra az otthon az a nyugalom szigetét is jelenti, ahol szeretem ha nem zavar senki.

Pukedliztem még egyet a konyhakövön a megjelenésemre tett megjegyzésre, és bevágtam magamat a konyhába; mert nem csak rendkívül esztétikus nő voltam, de igazi wife material, és készen álltam önteni neki a pohár vizét.
Paul Edward Shelby ellenben felülbecsülte képességeimet, és mindjárt csenget a kaviárjáért. Azért láttam a szemeiben a kételyt; no de nem baj, olyan kávét rittyentek, hogy innentől csak az tartja ébren őt, és könyörögni fog, hogy holnaptól vénásan adagolják neki.
Ezt gondoltam, aztán három perces közelharcba keveredtem a kávéfőzővel, de megoldottam, mert mint mondtam: wife material. Szép vagyok, kávét főzök, Paul Edward Shelby nyilván már körmöli is a határidőnaplójába a hozzám írt szerelmes ódát. Fogadjunk van határidő naplója. Fekete. Bőrkötéses. Olyan, amit meglátsz a papír-írószer boltban, és azt kérdezed, hogy Mennyi?, aztán hogy, Egy rohadt füzetért? és eldöntöd, hogy neked nem kell határidő napló. Nincsenek is határidőid.
- Jaj, jól van, nem kell úgy magadra venni - legyintgettem. - Csak azért hittem, hogy feketén iszod, mert olyan vagy, mint valami angol költő. Tényleg, te amúgy angol vagy? - Tuti angol. Félig. Negyedig. Egészen érdekes, hogy amióta csak ismertem őt Paul Edward Shelbynek hívtam, az angol költőnek, és soha életemben nem jutott eszembe megkérdezni, hogy amúgy hogy van ez. Mennyire megalapozottak az undorítóan sztereotip vicceim? Pedig tényleg nem volt bajom vele, meg semmi, nem ismertük egymást annyira, hogy bajunk lehessen a másikkal, és egészen szórakoztató társaságai tudtunk lenni egymásnak, amikor a sors belekényszerített minket. Sors egyenlő anyám.
- Tényleg? - Nagyköveteket fogadni; ez olyan Paul Edward Shelbys volt már megint, mintha én találtam volna ki viccből. Persze nyilván azért, mert ő ő volt. Valahol irigyeltem őt a brandjéért, és most nem arra értem, hogy sportoló, meg cápaölő, meg aktatologató - tulajdonképpen a kávésbögréimet is nehezemre esett arrébb tolni az ágyam végénél, úgyhogy néha bögrékkel a lábamnál aludtam -, hanem arra értem, hogy ő olyan nagyon valamilyen. Nagyon Paul. - Ez mondjuk elég nagy... felelősség. nem para? Mármint nem ijesztő? - Én biztos nem tudtam volna csinálni. Tökre utálok nagy pozícióban lévő embereknek köszönni; mindig az jut eszembe, hogy tulajdonképpen olyan fura, hogy ilyen tiszteletparancsolóak, miközben ugyanolyan emberek mint én, mármint ugyanúgy beverik a kislábujjukat az ajtófélfába és mocskosul káromkodva eldőlnek. Szóval amikor valami nagy tisztű arccal hoz össze a sors, mindig ilyen kényelmetlen helyzetekben képzelem el, mint mondjuk a vécén ülve, és emiatt tök rosszul érzem magam.
Meglepetten pislogtam Paul Edward Shelbyre. Valamiért meglepett, hogy tud Oliverről; ami egészen nagy ostobaság, mert sosem bujkáltunk előle, vagy ilyesmi, és nyilván számtalanszor látott minket együtt. De ha nem is az lepett meg, hogy tudott róla, inkább az, hogy volt róla véleménye. Én, ha nem mondta volna az Ellen-showban, hogy szakítottak a barátnőjével, akkor azt sem tudtam volna, hogy volt barátnője.
- Lehet - vontam vállat. - De nem is akarunk úgy tenni, mintha nem lennénk gyerekesek. - Úgyhogy ez legitimálta, hogy gyerekesen viselkedjünk. - Szóval... miért is fontos ez? - mosolyodtam el, most egy kicsit mégis csak kötekedően. Nem mintha olyan mélyen érintett volna, amit Oliverről gondol, vagy rólam, vagy kettőnkről, csak amikor utoljára rácsekkoltam a kinek-van-köze-hozzá listára, akkor még nem szerepelt rajta Paul Edward Shelby neve, csak Oliveré, meg az enyém. - Lehet - ismételtem meg. - De nem is akarunk úgy tenni, mintha összeillenénk. - Anyám szerint nagyon gyerekes érvekkel tudtam előhozakodni. Most tudtam, hogy így is van, de hát igen. Most ellenőriztem. Szegényt életében először lehagyták egy listáról.
- Ööö... Németországban, Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban és végül Hollandiában. De csak Németországban és Hollandiában töltöttem el huzamosabb időt, a többi helyen csak a fővárosokat látogattam meg, ilyen körút szerűen, néhány kint szerzett haverral - meséltem nosztalgikus mosollyal az arcomon; furcsa volt az előző fél évemről beszélni. Egyszerre szerettem volna megállás nélkül, pontról-pontra beszámolni minden apró részletről, és egyszerre éreztem azt, hogy nehéz volna beszélni róla, mert az egész meg sem történt. Függője voltam az efféle szabadságnak, eltűnni a világ elől kötöttségek nélkül, felszabadulni... hát ez alól. Mert nem volt különösebb problémám azzal, hogy Paul Edward Shelbyvel kellett beszélgetnem a konyhámban, de nem éreztem azt, hogy szabad lennék. Elvigyorodtam meglepettségén. Touché! nem vagyok egészen életképtelen! Még lélegezni is tudok magamtól. Hogy mi? - Berlinben egy hostelben dolgoztam, egész nyáron. Ami azért volt jó, mert nem kellett a szállásomért fizetnem, viszont ugye kaptam fizetést. Aztán annak egy részét elköltöttem utazásra. Amszterdamban pedig eeegy... egy barátomnál laktam, aki nyáron a hostelben volt vendég, és ott ismertem meg. - Nem akartam az orrára kötni, hogy a barátom lakásán, mert már így is zavar volt a fejében Olivert illetően. - És ott meg kávézóban dolgoztam. - Bólogattam és felnevettem. - Ha-ha, hát figyelj, megértem, igazából elég valószínű, hogy a végén tényleg oda jutok. De figyelj, valakinek a boltvezető asszisztensnek is lennie kell, nem? Nincs annyi akta, amit mind tologathatunk a nagykövetségen - csipkelődtem. - Music Business. Ha minden jól megy akkor egyszer talán elhelyezkedhetnék valami zenei menedzsment ügynökségnél, vagy... tökre nyitnék kiadót. Menő lenne. De meglátjuk. Én úgy vagyok vele, hogy nem azért élek, hogy dolgozzak, hanem azért dolgozok, hogy legyen miből élni - vontam meg a vállamat. Nem is egészen tudtam, hogy milyen munkát kellene találnom; és soha nem is gondolkoztam egyetlen elérendő célon. Mert ha elérem, akkor aztán mi lesz? Annak éljek, és ne legyek többé szabad? Ez azért elég szarul hangzik. Már bocsánat, nagykövetúr.
- Neeem, köszi, én elvagyok a gesztenyével - ráztam a fejemet a melegszendvics ötletére, és hagytam, hogy szolgálja ki magát bátran. Valószínűleg úgysem bízta volna rám az étkeztetését.
- Nem láttam. És nem, nyilván vannak izgalmas történeteim, és cápatámadás nélkül sem unom magamat halálra, csak mondom, hogy tök érdekes. Te tényleg soha nem képzelted még el, hogy megtörténik veled valami, ami mással történt meg? Mondjuk... harmadikos koromban egy osztálytársam, Parker, kiszaladt az autó elé. Nem lett komolyabb baja... mármint a kulcscsontja eltört, de érted, szóval nem halt meg, vagy ilyesmi. Na és most minden szuicid hajlam nélkül mondom, hogy kicsit irigyeltem, mert Parker tudja milyen érzés, mikor elüt egy kocsi. Téged tényleg sosem érdekelt ilyesmi? - méláztam, miközben azt figyeltem ahogy a konyhánkban serénykedik. Wife material ő is.
A kávémat iszogattam, bár őrült forró volt, és megégette a nyelvemet minden próbálkozásnál. Nem baj. Szerettem kihívni magam ellen a sorsot, és csakazért is leforrázni a szájpadlásomat. Ilyen velem-aztán-nem-cseszel-ki-te-kávé módon, aztán ugye nyilván én húztam a rövidebbet, mert... hát mert ez egy kávé volt, és az én nyelvem zsibbadt le tőből.
- Ja. Ja. Igaz - bólogattam Eastonékra. Megint eszembe jutott Oliver. Igazából már az előző témánál is felmerült bennem, hogy talán találkozhatnánk. Mármint már vagy fél éve nem is láttuk egymást, azt sem tudtam mi van vele. Eszembe jutott, hogy talán elhívhatnám magammal jövő hét csütörtökön arra a koncertre, amire lehet, hogy megyek. - Te nem szoktad azt érezni, hogy végérvényesen is elmúlt egy időszak? Mármint így... Eastonék miatt kérdezem. Hogy mindig ott lógtunk mind, és most meg már... Nem tudom. Csak fura, nem?

- És minden angol költő feketén issza a kávéját? - ráncoltam a szemöldökömet, miközben nekidőltem a konyhapultnak és karba fontam a kezeimet. Gondoltam, hogy nem komolyan mondja, hiszen csak Francesról volt szó, akiből az esetek többségében (nem mintha olyan sokszor találkoztunk volna) úgy áradt a hülyeség, mint senki másból. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy valakinek hogyan jöhet ennyire reflexből. - Amúgy igen. Angol vagyok - Amit azért nem volt nehéz kitalálni, mert elég markáns brit akcentusom volt, illetve a nevem is elég árulkodó. - De költő az nem - Sosem érdeklődtem a művészet ezen ága iránt. Ha már papírra akarnék vetni valamit, akkor az nem vers lenne, hanem mondjuk egy novella vagy regény. De ezekre meg nincs időm, meg őszintén szólva kedvem se. - Mindenben még én sem lehetek jó - jegyeztem meg egy hamiskás mosollyal az arcomon. Sok mindenhez értek, sok mindenben a legjobbak közé tartozok, viszont az írás nem ide tartozik. De hát minek csapnék fel költőnek, ha olimpikon úszó vagyok?
- Számomra nem - Voltak olyan gyakornokok, akikkel együtt kezdtem, viszont nem bírták a folyamatos stresszt, nyomást és felelősséget. Nyilvánvalóan mindenki minél jobban próbált teljesíteni, viszont nem mindenki volt elég kemény ahhoz, hogy elviselje a feladatok velejáróit. Nem azt mondom, hogy számomra nem volt soha semmilyen nehézség, viszont a fejemben meg sem fordult, hogy kilépjek és rosszul sem éreztem magam, amiért ne tudnék valamit rendesen megoldani. - Elég karizmatikus és határozott vagyok hozzá - Az úszás miatt is már rengeteg interjút adtam, illetve híres sportolókkal, üzletemberekkel és politikusokkal is találkoztam, akik az olimpia előtt kifejezték a támogatásukat, utána pedig a gratulációjukat. Emiatt nem esik nehezemre nagy közönség előtt vagy egy befolyásos emberrel feszültség nélkül, lazán beszélgetni.
- Nem az. Legalábbis nekem nem - Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi megy vagy mi nem megy éppen köztük Oliverrel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne osztanám meg a lánnyal a róluk alkotott véleményemet. - De az, hogy támadásnak vetted a kijelentésemet - még ha csak egy minimális mértékben is - azt súgja, hogy nem vagy teljesen megelégedve a helyzetetekkel. Vagy tévedek? - Természetesen az is lehetett, hogy túlbecsültem az érettségét azzal, hogy azt gondoltam, hogy többet szeretne annál, ami most lehet köztük (vagy ami volt, hiszen arról nincs túl sok információm, hogy most hányadán álltak a dolgoknak). Persze azzal sincs semmi gond, ha megelégszik ezzel a szinttel. Vannak, akik beérik a kevesebbel is. Elég komoly típus vagyok (ami gondolom már feltűnt), viszont rossz szokásom a pletykálás. Nem szeretem bevallani, de remek szappanopera szereplő lenne belőlem.
- Ez remekül hangzik - Nekem sajnos még nem sok időm volt (meg úgy néz ki, hogy a jövőben nem is nagyon lesz) arra, hogy ilyen hosszú körúton vegyek részt. De egyszer mindenképpen időt szeretnék rá szakítani, most azonban nem ez élvezi a prioritást, hanem a karrierjeim építése. Hiszen valamiből finanszírozni is kell ezeket az utazásokat. - Értem. Azt meg kell hagyni, hogy bátor vagy - Értettem ezt arra, hogy hostelekben szállt meg egyedül, illetve olyanokkal lakott együtt, akiket csak akkor ismert meg. Én biztos nem tölteném sose az éjszakát ilyen szállón, nem feltétlenül azért, mert nem bízok az ilyen akkomodációkban, hanem mert igényesebb vagyok is ennél. - Így van - bólintottam. Én egy munkát sem néztem le. Nekem nem az számított, hogy ki mivel foglalkozik, hanem hogy akar dolgozni a megélhetéséért, s nem csak azt várja, hogy valami csoda folytán a semmittevésből meggazdagszik. Bár, ezt az utóbbit sem zártam volna ki teljesen Frances esetében. - Így legyen. Legalább tudom kihez kell mennem, ha virtuóz zongoristaként kiakarok adatni egy lemezt - mosolyodtam el. Annak sokkal több az esélye, hogy Frances sikeres zenei producer legyen, mint hogy én albumot dobjak piacra. - Ezzel teljesen egyetértek - Sokan azt gondolják rólam, hogy teljesen karrierista vagyok és mással nem törődöm. Nos, ez nem teljesen igaz. A sport nálam az abszolút kikapcsolódás. Az pedig, hogy ilyen kibaszott sikeres vagyok benne, csak a ráadás. - De úgy gondolom, hogy most azért dolgozunk és tanulunk, hogy a későbbiekben könnyebb legyen az életünk - Arról nem beszélve, hogy sokaknak a munkája az élete. Én ezt nem tartom rossznak, hiszen ha valakinek az okoz örömöt, hogy napi tizenórákat dolgozik, akkor miért szólnánk meg érte?
- Nem. Soha - ráncoltam a szemöldökömet. - Nem tudom, hogy ez kicsit morbid vagy fura vagy mindkettő - Még csak eszembe sem jutott eddig ez a dolog. - Fura vagy - mondtam Francesnek, miközben kivettem a melegszendvics készítőből a friss szendvicseket. Természetesen nem megbántani akartam a kijelentésemmel, viszont erősen kételkedtem abban, hogy sértésnek venné. Nekiláttam a meleg szendvicseknek, amik mellé kortyolgattam a kávét.
- Nem. Én azért nem töltöttem ott annyi időt. Clyde-al pedig még mindig rendszeresen tartom a kapcsolatot, tehát nem sok minden változott - Az pedig nem hiányzott, hogy nem találkoztam a többi Easton testvérrel. Semmi bajom sem volt velük, egyszerűen csak nem álltunk közel.
- Most meddig leszel itthon? Csak hogy hányszor számíthatok még a pizsamás jelenlétedre? - kérdeztem két falat között.