Próbálok apróságokba kapaszkodni, hogy ne boruljak ki teljesen. Egy-egy mondatába, vagy csak egy szavába, vagy a saját gondolatmenetembe. Ha ezt nem tenném nem tudom, mit tennék, valószínűleg kirohannék innen és én indulnék világgá, hiszen az azt jelentené, hogy nem fogunk össze futni, hisz ő itt van New Yorkban, most rajtam a sor, hogy felfedezzem a világot, de nem. Nem fogok gyáván elmenekülni, mint ahogyan azt ő tette jó pár évvel ezelőtt. Pedig milyen egyszerű is lenne, de én szeretem a bonyodalmakat. Nem vágom a fejéhez, hogy igen, itt kellett volna maradnia, és segíteni megszüntetni azt a káoszt amit okozott, bár ki tudja, ha marad lehet meggondolta volna magát vagy még jobban megbántott volna. - Elvesztetted a hitedet, nekem mégis kicsit úgy tűnik, mintha soha nem is lett volna. Mindent megbeszélhettél volna velem, nem álltam volna neki mérgemben tányérokat dobálni vagy téged elhordani mindennek amiért nem akarsz megállapodni. Fájt volna, piszkosul fájt volna és ugyan úgy magamat hibáztattam volna, mint ahogy ez a múltban is történt, de… nem, egyszerűen nem tudom megérteni azt hogy miért volt jobb elfutni. Neked biztosan így minden sokkal egyszerűbb volt, elrepülni jó messzire és úgy tenni mintha nem is léteztem volna. – akkor számtalanszor végig vettem mindent, vajon mi állhatott a zavaros hangüzenete hátterében? Lehet ha megpróbáltam volna utána felhívni akkor kaptam volna valami zavaros választ, vagy kinyomott volna, fogalmam sincs. Lehet hogy egy mámoros éjszakán meg is próbáltam felhívni, de hogy felvette-e vagy sem? Jó számot hívtam egyáltalán? Az biztos, hogy kitöröltem a számát a telefonomból amikor elhagyott. - Lehet én rontottam el az egészet. Biztos voltak jelei ennek az egésznek amit mondasz, de én nem láttam semmit sem. Ennyire jó színész vagy, vagy én voltam ennyire vak? - sajnos mind a kettő előfordulhat, és egy-egy erőltetett mosolyát én anno igazinak láttam? Próbálok vissza gondolni arra, hogy akkoriban hogyan is viselkedett, történt-e bármi változás amit esetleg nem vehettem észre, de ennyi év távlatából nem fogom megtalálni azt amit keresek. Esélytelen, pedig nagyon szeretném, sőt szeretnék visszamenni az időben, hogy idejében észre vegyek mindent és ne essek ennyire pofára mikor elhagy. - Ez azért kicsit vicces. Az esküvőket azért szokták tartani, hogy a kapcsolatot megerősítsék, hogy a két ember kifejezze azt, hogy igen, ők egymáshoz tartoznak, te pedig azzal, hogy erre készültünk úgy érezted, hogy elveszítesz minket? Inkább csak magadat… hiszen utána már ott lett volna egy gyűrű az ujjadon, ami azt jelenti, hogy tartozol valakihez. - ujjaimmal végig simítok az arcomon, és azt veszem észre hogy nedvesek lettek az ujjaim. A kurva életbe, mégis mikor kezdtem el sírni? Igyekszem megacélozni magam, mert ez mégis csak nevetséges reakció a részemről. Úgy teszek, mintha nem történt volna és igyekszem úrrá lenni még jobban az érzelmeimen, pont úgy, mint amikor dolgozok. - Te mit szeretnél tőlem? Arról letehetünk szerintem, hogy soha nem látjuk egymást, tekintve, hogy a családunk ugyan azokban a körökben mozog. Legyünk idegenek? Régi ismerősök? Én… nem tudom így hirtelen mi is lenne a tökéletes megoldás erre a teljesen tökéletlen szituációra. - Ő volt az aki vissza jött, akkor valószínű tudja, vagy tudnia kellene, hogy hogyan is szeretné ezt a helyzetet kezelni. vagy a hazajövetele is olyan volt mint az ahogy elment? Csak jött és utána az özönvíz?
Ez a mostani beszélgetés az olyanok közé tartozik, amit az ember soha se fog elfelejteni. Sorsfordító, amely nagyban meghatározza a jövőnket. Ugyan akkor olyan is, amit most itt helyben nagyon nem jó érzés átélni. Borzalmasan fogalmaztam az előbb – de mentségemre szóljon hirtelen 7 évnyi gondolat eredménye zúdította el a fejemet. Látom rajta hogy megbántottam és ettől összeszorul a szívem. De most nem fordíthatok hátat és szaladhatok el a világ másik oldalára. Pedig mennyivel könnyebb volt úgy. Ezt meg kell vele beszélnem. Meg akarom vele beszélni. Tudnia kell, hogy mit miért csináltam. Ennyivel tartozok neki, nem? Rose tényleg mindig mindenben mellettem állt, így most teljesen megérdemlem azt amit a fejemhez vág. Számat összeszorítva hallgatom végig. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy ezt kellett átélned. – Egy pillanatig a padlót nézem szégyenemben, majd felemelem a fejemet. – Itthon kellett volna maradnom a szakítás után. Ez volt a legnagyobb vétkem. Ki kellett szabadulnom, meg kellett változtatnom az életem folyását, de őt a szarban hagyni óriási nagy vétek volt. Akkor viszont ezt tartottam a helyesnek… Na meg a könnyebbik útnak. Égess fel magad mögött mindent – úgy mindenkinek jobb lesz. – Jézusom. Nem, nem, nem erről van szó. – szabadkozok hirtelen, és indulok meg az irányába egy kisebb lépéssel, de rögtön rájövök, hogy ez most egy nagyon nem jó ötlet. Ő sokkal nagyobb távolságot szeretne tartani közöttünk, és ezt tiszteletbe kell tartanom. – Nem volt tévedés a kapcsolatunk. Soha se volt az… csak…. – Most valljak be neki mindent? Ennyi év után vajon van jogom rázúdítani? Nem a sajnálatára vágyok.. Mindenkinek meg vannak a saját bajai, de azt nem fogom engedni, hogy Rose azt higgye az ami köztünk volt szerintem tévedés volt. Ezt most nem szabad elsietnem. Sokkal jobban át kell gondolnom, mint az előbb. – Rose, én 19 éves voltam és azt se tudtam mit akarok az élettől. Lehet hogy a te szüleid nem így tettek, de nálam ekkor egészen más volt a helyzet. Olyan apró szinten megterveztek mindet, hogy lassan elkezdtem begolyózni. Nem, a kapcsolatunkat nem, azt soha se… De baszki az eljegyzés leginkább azért történt meg, mert előtte a születésnapomra a gyűrűt kaptam tőlük és egy hegyibeszédet. Szóval valamilyen szinten abban is irányítottak. Egyre jobban elhittem, hogy minden csak miattuk történik. Elvesztettem a hitemet. – Egyre hevesebben mondom, de az indulatom nem neki szól, hanem a fiatalabbik énemnek. Az most egy kibaszott nagy pofont érdemelne meg. Muszáj lenyugodnom, mert nem akarom elijeszteni. Veszek egy mély levegőt és újra kezdem. – Nem akartalak belerángatni egy házasságba, amit én még nem éreztem idejét valónak. De aztán nem tudtam, hogy ezt hogy mondjam el neked… A tudat, hogy egyszerűen fogalmam sincsen, hogy ki is vagyok és mit akarok az élettől teljesen felemésztett. Úgy éreztem jobb lesz neked nélkülem… Kiszáradt a szám a végére és a szívem nagyon erősen ver, de a következő kérdésére ennél is rosszabul érint. – Tessék? – Először csak ennyit tudok kibökni. Komolyan letaglózott a kérdése. – Persze, hogy szerettelek. Efelől soha se legyen kétséged. El se tudod képzelni milyen nehéz volt kiszeretni belőled. Te voltál az egyetlen egy személy, aki mellett önmagamat tudtam adni… Esküvővel úgy éreztem ezt vesztem el. Kettőnket. Megengedtem, hogy közénk furakodjon a világ, a maga nagy elvárásaival. – Ez az otthonom. – Már jó pár éve újra New Yorkban képzelem el az életemet. Hiányzott a város, a pezsgése. Sőt most már sokkal jobban élvezem a nagy almát, mint anno. Sokkal inkább az otthonomnak tekintem. – Nem akartalak ezzel megbántani. Soha se volt a célom… Mondtam már… Ha ezek után úgy kívánod: soha többé nem fogsz látni. Már eszméletlenül bánom, hogy eljöttem erre a partira. Egyre inkább azt érzem, hogy kezd kicsúszni alólam a talaj. Eddig 6000 kilométer volt közöttünk most még is sokkal távolabbinak érzem miközben itt áll előttem.
Ha lenne egy lámpásom és benne egy Dzsin most bizony annyira dörzsölném a lámpást, hogy a Dzsin előcsalogassam belőle és sorolhassam a kívánságaimat, hogy nem csak a Dzsin nyögne fel örömében, hanem a lámpa is. Hogy mit kérnék tőle? Egész egyszerű, akadályozza meg, hogy ez a nap így történjen ahogy. Legyen valami, ami miatt nem tudok eljönni a mai rendezvényre, hanem mondjuk be kell mennem dolgozni, vagy megbetegszem, vagy elrabolnak… bármit, csak ne kelljen ezt így végig csinálnom. Az, hogy ennyire felkavar már csak a látványa is megkérdőjelezi bennem, mindazt, amit korábban gondoltam, hogy mennyire lezártam magamban Paullal kapcsolatban mindent. Félek, hogy ez az egész beszélgetés fájni fog és összetör pontosan úgy ahogy évekkel ezelőtt tette. Nem engedhetem, én most ott tartok az életemben ahol kell, munka, kapcsolat, barátok.. de lehet csak végig homokba dugtam a fejem. Hallgatom szavait, nagyon figyelek, hogy még véletlenül se maradjak le valamiről, amit mond, és akaratlanul is hátrálni kezdek tőle, hiszen bánt, és aki bánt attól minél nagyobb távolságot kell tartani. Mögöttem van egy asztal, aminek végül neki tudok támaszkodni, mert ha nem, akkor félő lenne, hogy itt esnék össze. Nem elég, hogy évekkel ezelőtt tőrt döfött a szívembe, most visszajött hogy jó alaposan meg is forgassa benne. - Valóban nem azt érdemeltem, mint amit kaptam tőled. Mindig kiálltam melletted, támogattalak és mindig számíthattál rám… Erre azt kaptam, hogy megalázkodhattam az összes ismerősünk és rokonunk előtt, mikor el kellett mondanom, hogy leléptél. Tudod hányszor hallgattam végig a „szegény Rose, minden rendbe jön” kezdetű nótát? Pedig pontosan tudod, hogy mennyire ki nem állhatom, ha szánalmat éreznek irántam. - erős vagyok, és kiállok magamért éppen ezért jó pár embernek mondtam meg a véleményemet meg hogy a szánakozásukat hova dugják fel maguknak. A szüleim nem is voltak rám akkoriban büszkék, de elkönyvelték magukban annak, hogy csak a gyerek szíve tört össze, majd rendbe jön. - Azt mondod az egész kapcsolatunk… tévedés volt? Hogy megrendezett volt minden? A szüleimtől sohasem érkezett semmilyen nyomás sem az irányodba, nem hívták fel rád külön a figyelmem, és mikor elkezdtünk járni akkor sem kezdték el rögtön tervezgetni az esküvőnket, hanem hagyták, hogy minden úgy alakuljon ahogy éppen sikerül. - Lehet hogy titokban szerették volna hogy ez tényleg egy tündérmeseként alakuljon, de ki ne akarná ezt a saját gyerekének? Nem tudom, és nem is akarom róluk azt feltételezni, hogy ennyire manipulatívak lennének. Az ő szülei lehet, de valószínűnek gondolom, ha ő azt mondta volna, hogy nem, akkor elfogadták volna. Nem állt senki sem csőre töltött puskával a tarkója mögött, hogy jöjjön velem össze és kérje meg a kezemet. - Mondd csak… szerettél te engem egyáltalán? Mert ha minden csak baklövés és rád erőltetés volt akkor erősen kétlem. Én pedig egy idióta voltam, hogy valaha is hittem neked. – rámarkolok az asztal szélére, hogy még véletlenül se essek össze, vagy menjek oda hozzá, hogy lekeverjek neki egy pofont amiért évekig csak átvert. - Mégis minek jöttél vissza? Nem bántottál már éppen eleget? Még ezeket is meg kell tudnom? - egyelőre ezek után fogalmam sincs, hogy hogyan is tudnék bárkiben megbízni, mert eddig elkönyveltem magamban annak hogy megijedt és nem akar elköteleződni olyan fiatalon, de most? Fogalmam sincs.
Nem fogok neki állni meggyőzni, hogy tényleg nem tudtam, hogy itt lesz. Persze valahol sejtettem, hogy ha magamtól nem keresem fel, akkor előbb-utóbb egy ilyen rendezvényen összefutunk. Túlságosan is egy társaságba tartozunk, vagy legalább is tartoztunk régen. Én most már inkább csak a szüleim révén vagyok jelen ezekben a körökben. Amúgy meg köszönöm szépen jól megvagyok. Vajon ő ezzel hogy van? Még mindig éli a gazdag new yorki örökösök egyszerű életét? Anno 19 évesen terveztünk egy-két dolgot, de vajon mit sikerült megvalósítania belőle? Mi minden történhetett vele az elmúlt években. Nem akarom megbámulni, de észrevehetetlen, hogy mennyit változott hét év alatt. És nem, nem úgy nézem. Nem, stírölöm – pedig lenne mit a ruhája alapján – egyszerűen csak meg vagyok lepődve: Rose az, de más, felnőttesebb. Nem csak az arca, hanem a megjelenése, a járása is. És sokkal ridegebb, kimértebb, mint ahogy emlékeztem. Igaz ezt a viselkedést lehet csak én érdemeltem ki. Tudtam, hogy az első alkalom nem a jópofizásról fog szólni. Inkább arról, hogy kiderül ez az első vagy az utolsó. Kifelé menet nem csak én követem Roset, hanem jó pár szempár is. Ahogy elhagyjuk a báltermet biztosan mi leszünk a főtéma. Bárcsak ne egy ilyen helyen találkoztam volna vele. Még a szülei is itt vannak. Össze kellett volna szednem a bátorságomat, és elé kellett volna állnom. A tökéletes helyhez vezetett minket. Itt legalább kettesben lehetünk. Becsukom magam mögött az ajtót, hogy véletlenül se jöjjön utánunk senki se. – Ha hamarabb jöttem volna, akkor még nem feltétlenül az igazságot osztottam volna meg veled. – bukik ki belőle, de rögtön tudom, hogy most nekem nincsen jogom vádaskodni. – Sajnálom amit tettem. Tudom, hogy hét év után ez már nem számít de tényleg sajnálom. És nem azt a részt, hogy leléptem az esküvőnk előtt. Úgy értem utólag visszatekintve az egész egy orbitális nagy baklövés lett volna… – megállok. Lehet ezt a részt nem így kellett volna mondanom. – Csak ahogy viselkedtem… Azt nem érdemelted meg. És nagyon sajnálom. Nem így kellett volna lelépnem. Megérdemelted, hogy szemből szembe szakítsak veled és nem egy hangüzenetben. Gyáva voltam…. És ezt örökre sajnálni fogom, hogy hazudtam neked. Nem azt sajnálom, hogy nem történt meg közöttünk az esküvő. Sem azt hogy szakítottam vele. Tudom, hogy az szükséges volt ahhoz hogy azzá válljak aki ma vagyok. Nem lett volna egészséges olyan fiatalon összeházasodnunk miközben nem is mi irányítjuk a történéseket – hanem a szüleink. Én azt sajnálom, hogy egy pöccs voltam vele és nem mondtam el neki az igazságot. – Én nem akartam az esküvöt. Soha se akartam szerintem, de a végére már egyenesen iszonyodtam az egésztől… Csak ki akartam szabadulni az előre megírt életből, amit kitaláltak nekem. Én nem téged akartalak elhagyni, hanem… azokat ott kint – intek a party irányába. – Csak akkor úgy tűnt a veled való kapcsolatom is csak ennek az egész cirkusznak a része. Vagy legalább is az esküvő által elvesztettem az irányítást kettőnk felett.
Jelenléte olyan szinten szíven üt, amire egyáltalán nem számítottam. Jó pár évvel ezelőtt történt minden, azóta elvileg lezártam az életemnek ezen szakaszát, igyekeztem teljesen kiírtani az emlékezetemből azt, hogy mi is történt köztünk és egészen eddig azt hittem, hogy sikerült is. Azt gondoltam, hogy ha megjelenne Paul akkor csak simán elsétálnék mellette és mennék a dolgomra, talán még rá se néznék, erre tessék… strucc politikát folytattam. Még mindig mérges vagyok rá azért, amit tett. A gyász időszakom úgy tűnik nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, pedig egyes jeleit még mindig magamon viselem, szó szerint, mert az egyik búfelejtő bulizás közben megsérült az alkarom, amit össze kellett varrni. Hiába csinálta profi sebész, az öltések hegei még mindig látszanak, és emlékeztetnek arra, hogy bizony be kell tartani a határokat és másoktól is meg kell tartani azt a bizonyos távolságot. Megrohannak az emlékek és nem egyszerű úrrá lenni rajtuk, ennek is köszönheti azt, hogy most mindenki minket néz Ő pedig törölgetheti magáról a vizet, nagy kár, hogy az ilyen dísz szalvéták általában mindent csinálnak a folyadékkal csak éppen fel nem szívják. - Ezt nem igazán tudom elhinni. - felelem, hiszen tudhatta, hogy ha ilyen rendezvény van akkor arra a mi családunk is ugyan úgy meg van hívva, mint az övé, és ha én nem is jöttem volna el akkor a szüleimmel minden bizonnyal találkozott volna, ők pedig egészen biztosan elárulták volna, hogy az exem vissza tért a városba. Beszélni szeretne, de én nem tudom, hogy akarok-e vele beszélni. Lehet sokkal egyszerűbb lenne most hazamenni és megpróbálni elfelejteni azt, hogy Ő ma este itt volt, de… igen, általában az ilyen mondatok után mindig van egy de, ezért az enyém után is. De… túlságosan is kíváncsi vagyok, hogy a számtalan kitalált mondat közül végül melyiket fogom tőle hallani? Valakivel kellett volna erről egy fogadást indítanom, de hát nem tudtam, hogy valaha is újra fogom látni őt. Abban igaza van, hogy nem itt kellene ezt megtárgyalnunk, mert szerintem így is éppen elég pletyka alapot szolgáltattunk mára, és valószínű az elkövetkező három ilyen eseményre is, mint ez a mai. - Rendben, beszéljünk, de ne itt, valóban elég műsort nyújtottunk mára - felelem végül és elindulok ki a teremből, miközben azért ránézek anyámra, hogy tényleg szívinfarkfust kapott e vagy csak sokkot, de úgy tűnik ma beérte az utóbbival. Az ilyen nagy rendezvénytermek mellett szokott lenni egy kisebb is, amit ilyenkor nem használnak, a folyosóra kiérve megkeresem azt az ajtót és bemegyek rajta. Úgy gondolom jobb egy termet keresnünk, mint kint ácsorogni, ahol bárki „véletlenül” kihallgathat minket a következő izgalmas pletykáért. A terem kicsinyített mása annak ahol a rendezvény volt, csak nincs annyira feldíszítve. Paul felé fordulok végül - A három perc helyett amit kértél kapsz hetet, hiszen ennyi évet várattál ezzel a beszélgetéssel, biztosan szépen kigondoltál mindent, hallgatlak. - hangomból már nem hallatszik ki az, hogy milyen érzések kavarognak bennem, inkább hűvös, és tárgyilagos vagyok.
A fejemben az utolsó beszélgetésünk szavai visszhangoznak. Mindenre emlékszek, pedig évekkel ezelőtt történt. Vagyis nem a tényleges utolsónk. Az nem tudom miről szólt. Talán az esküvő részleteit egyeztettük, talán csak beszélgettünk. Fogalmam sincsen. Akkor már fejben nagyon nem voltam jelen. Saját gondolataim rabja lettem. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint fuss, rohanj, menekülj. Persze én akkor sem előle akartam elfutni. Nem, én minden más elől. A szüleim elől, az élet elől amit nekem szántak, amit kiterveltek nekem. Úgy éreztem ez az egész esküvő is csak a nagy tervük része volt, nem a saját döntésem. Tudom meg kellett volna beszélnem Roseval. Tudom. De akkor egyszerűen rettegtem megmondani az igazságot: én kevés vagyok ehhez. Hogy én nem az az férfi vagyok akire ő vágyik. Csak egy ijedt 19 éves, aki behódolt a szüleinek. Mikor megejtettem azt az omniózus hangüzenet küldést – mert most éppen én erre az “utolsó beszélgetésünkre” gondolok – nem mondtam el neki a teljes igazságot. Csak annak egy nagyon torzított alakját. Nem akartam, hogy utánam jöjjön. Szóval azt mondtam neki, hogy le akarom fújni az esküvőt, és ne keressen soha többé. Mindezt a reptéren a váróteremben tettem meg. Szerintem pár hangos turista kiabálása be is hallatszott. Tehát mikor kitörtem a fogságból nem csak a láncot törtem le, hanem a kapcsolatomat is életem szerelmével. Aki most itt áll előttem és mielőtt kinyitnám a számat a nyakamba borítja a kezében lévő vizet. Megérdemeltem. Semmi kétség. – Szia Rose. Hála ennek és az előbbi megjegyzésének most mindenki minket néz, és pontosan mindenki tudja hogy kik vagyunk. A jövő generációjának álom párja. Ja nem – ezek voltunk. – Nem tudtam, hogy te is itt leszel. Esküszöm. – szabadkozok már felállva és közben az asztalon lévő óriási nagy díszszalvétával próbálom felitatni a vizet a ruházatomról. Ezeket tuti nem ezért rakták ki az asztalra. Vagy még is? Végülis minden jó partin minimum egy botranynak lennie kell. Tényleg nem tudtam, hogy itt lesz. Az az igazság, hogy titkon már borzalmasan vágytam arra, hogy újra találkozzak vele. De nem így, és nem most. Még nem tudom, hogy mit kellene mondanom neki. Nincsen előre megírt bocsánat kérő szövegem. Baszki, azt se tudom, hogy mit mondhatnék neki. – Nem tudnánk valahol megbeszélni ezt? Valahol ahol nem mindenki minket néz. – Nem csinálok újra bohócot magamból. Ez az egész senkire se tartozik csak kettőnkre. Kicsi esélyt adok rá, hogy akár egy pillanatra is kettesben marad velem. De ha már itt vagyunk, akkor nem fogok megijedni és meghátrálni tőle. Tudom, hogy nem vagyok érdemes rá. Tudom, hogy elveszítettem örökre. De most látom a szemében a gyűlöletet és istenem… Nem akarom, hogy így nézzen rám. Már nem lehet az enyém, de ne utáljon. Elsőnek az is elegendő lenne. – Csak három percet kérek és ígérem utána nem foglak zaklatni. Elmegyek a partiról, és ha szeretnéd eltűnök az életedből is. Örökre. – Egyszer már megtettem. Akkor én akartam, most inkább ő.
Kislányként imádtam az ilyen rendezvényeket, mint amilyen ez a mai is lesz. Kiválaszthattam, hogy milyen ruhát akarok felvenni, szépen megcsinálták a hajamat is, és mindenki nagyon kedves volt hozzám,bárki aki a szüleimmel elegyedett beszélgetésbe hozzám is intézett pár szót. Ha pörögtem is a fodros szoknyámban akkor meg is tapsoltak… lehettem vagy 4 éves. A lelkesedésem az évek során alább hagyott, és nem is járok el minden rendezvényre amire meghívást kapok, általában iskolára vagy munkára hivatkozva, de ma egyik sincs, így úgy döntöttem a szüleimmel karöltve én is részt veszek az esti rongyrázáson, hisz valljuk be az egész csak erről szól. Jobban szeretem az olyan rendezvényeket amikben van valami plusz, kifejezetten élvezem azokat amiken valamilyen dresscode van, pl viselj valamilyen álarcot, olyankor van egy kis játék a rendezvényeken, nem mindig a szokásos kaptafa az egész.., mint amilyennek a mai is ígérkezik. A mostanában elterjedt világos színekkel feldíszített terem, a se színű ruhákban pompázó hölgyek, és a fekete szmoking rengeteg közül én egy kicsit kilógok a sorból, a piros, az illendőnél talán mélyebben dekoltált ruhámmal és erősebb sminkemmel. Úgy döntöttem, hogy ma nem leszek én is a terem „díszlete” inkább kitűnök egy kicsit. - Drágám, egyedül jöttél végül ugye? - szólít meg anyám, miközben közelít felém a kezében két pohár pezsgővel, az egyiket nyilván nekem szánja, amit el is veszek tőle mikor felém nyújtja- - Igen, ahogy már korábban is jeleztem, hogy így fogok tenni, nincsen semmi meglepetés, ne aggódj. - mosolygok rá kedvesen. Tudom jól, hogy ki nem állhatja ha valami nem az előre megírt forgatókönyv szerint megy, még akkor is ha ez most kivételesen nem az ő forgatókönyve. Fogalmam sincs, hogy hogyan képes kordában tartani egy egész szerkesztőséget ilyen hozzá állással… de amúgy tudom. A munkában határozott és kíméletlen, pont, mint amilyen én is vagyok azzal a különbséggel, hogy én ezt a viselkedést nem csak a kórházban hozom. - Gyere, menjünk foglaljuk el a helyünket – kezd el terelni az asztalunk felé, miközben egy pincér jön, és elveszi tőlem a poharat, amit anyámtól kaptam és ad helyette egy másikat. A bézs színű italt lecseréltem átlátszóra. Anyám csak mondja és mondja, de nem igazán követem a szavait, inkább az embereket figyelem, hogy kik azok akiknek szintén nem volt jobb programjuk szombat estére, mint ez a rendezvény… és akkor kiszúrom őt. - Te szemét disznó - szalad ki a számon, a kelleténél talán kicsit hangosabban és az agyam pedig egy pillanat alatt kiég. Anyámat megkerülve gyorsítok a tempón és megyek oda Paulhoz, hogy egy szép és elegáns mozdulattal az arcába öntsem a poharam tartalmát. Piszok mázlista, hogy csak ásványvíz van benne nem pedig a pezsgő, ami nem csak szagos, de még jó ragacsos is lett volna. A teremben a hangulat egy pillanat alatt megfagy, a szemem sarkából látom, hogy anyám kis híján szívinfarktust kap amiért jelenetet rendeztem, de teljes mértékben hidegen hagy. - Nagyon remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan. - Ezek szerint volt képe vissza jönni a városba, és el is jönni egy ilyen rendezvényre, ahol mindenki tudja, hogy mit tett velem.
Apám egyik ősrégi üzletpartnere tart egy gála vacsorát a Ritz báltermében önmaga megünneplésére. Állítólag most van a cégének 40 éves évfordulója, de csak állítólag, mert az az igazság, hogy nem igazán figyeltem mikor anyám a kezembe nyomta a meghívót. Ők most elhúztak Costa Ricára és megkértek, hogy én képviseljem a családunkat. Mondjuk nagyon is jól tudom, hogy ha én nem lennék inkább itthon maradnának még egy estére és elmennének a partira. Szeretik fenntartani a státuszszimbólumokat – ők az ilyesmit nagyon fontosnak tartják. Tinédzser koromban ki is idegeltek vele, de aztán mikor elkerültem innen… Nos ebből a közegből is elkerültem. Európában nem kellett megjátszanom magamat csak hogy a tökéletes fiúnak tűnjek. Most sem azért megyek el, mert újra felveszem a szótfogadó gyerek szerepét. Szerintem a szüleim is tudják már, hogy nem vagyok az a 19 éves fiú akit zsinóron tudnak rángatni csak hogy minden úgy alakuljon ahogy ők szeretnék… De tudom, hogy az üzlet miatt fontos ez az este. Így bevállaltam, hogy besegítek nekik. Amúgy sincsen semmi dolgom. Ami kicsit szomorú, mert szombat este van és a város ezerrel pörög. Szmokingomat megigazítva lépek be a terembe és a tömegben próbálok felfedezni pár ismerős arcot – olyanokét akiket 6 éve nem láttam. Páran meglepődve lépnek hozzám kifejtve, hogy nem is tudták, hogy hazaköltöztem. Persze, hogy nem tudták. Senkinek se szóltam és a szüleimnek is jeleztem, hogy tartsák zárva a szájukat . Pedig ha rajtuk múlt volna – vagy legalább is anyámon – egy ugyan ilyen színvonalú fogadást dobtak volna össze megünnepelve, hogy a tékozló fiú visszatért. Mindenkinek csak mosolyogva válaszolok, de magamban én is tudom, hogy biztosan olyanokat gondolnak, mint “csak rájött, hogy hol a helye.”… Csak én most sem érzem, hogy az én helyem egy ilyen puccos estén lenne. Legalább a pezsgő finom, amit felszolgálnak. Miután sikerült kiszabadulnom az érdeklődök köréből az asztalom felé veszem az irányt. Körasztal, úgy feldíszítve mintha csak valakinek az esküvője lenne. Nem futom végig, hogy kikkel ülök együtt, mert nagy eséllyel mindenkit ismerek. Szüleim meghívójával jöttem el, őket meg egészen biztosan nem a selejt asztalhoz ültették. Jobbra tőlem üres a hely. Ott ülne anyám, ha ők jöttek volna. Balra pedig… Nos a baloldali tányér felett a névtáblán egy olyan név rikít, ami miatt csak egyféleképpen tudok reagálni. – A picsáját – bukik ki belőlem, amire többen is felkapják a fejüket. Anyám vajon tudta, hogy ő is itt lesz? És mi a francért lett pont ide mellénk ültetve? Anyám úgy érezte, hogy újra elkezdhet szervezkedni? Ez egy csali volt? A gondolatok csak úgy cikáznak bennem. Még nem akarok találkozni vele. Főleg nem így, váratlanul. Lazítok a nyakkendőmön és belekortyolok az újabb kiöntött pezsgőmbe. Előbb miért tűnt sokkal finomabbnak? Már majdhogynem meggyőzöm magamat, hogy inkább lelépek a partitól. Majd azt mondom, hogy rosszul lettem. Rose nem akar találkozni velem, utál és nem fogom háborgatni. De nem juthatok el odáig, hogy felpattanjak az asztaltól és eltűnjek, mert alig pár méterre meglátom őt, és abban a pillanatban tudom, hogy miért kerültem eddig.
Édes istenem mennyire hiányzott.
You – yourself, not someone else – need to determine where you want to go and what you want to do in your life.
Kezdőlap
