A reggel ködös, esős párája ereszkedett le az éppen ébredező Manhattan fölé. Az utakon az autók még nem kapcsolták le a világítást, a tócsákban tükröződött a fényesen ásító színes forgalom.Az ablakpárkányon lassúdad kopogó eső ritmusa ébresztett fel, noha eleinte azt sem tudtam éppen hol töltöttem az éjszakát. Lassan nyitogattam a szemeimet, és lejjebb kúsztam a fekete-vörös kockás puha pléd alá, amit nem én terítettem magamra. A nappali kanapéján aludtam, mint az utóbbi időben annyiszor. Utolsó emlékeim között még az van, hogy egy korai génterápiáról szóló cikket olvasok a neten, a laptopom az ölemben, az olvasószemüveg az orromon és aztán már nem emlékszem mikor is aludtam el. A laptop az asztalon hever, az üres babarózsákkal díszített porcelánbögre mellette, a szemüvegem pedig a laptop tetején. Mosolyogva jut eszembe, hogy ki az aki ennyire törődő lehetett velem az éjjel. Még talán valahol, félálomból felrémlenek a méz színű félhosszú tincsek, a kellemes pézsma illat, ami keveredik egy kis canabissal, meg némi borpárával. Jeff lehetett, aki egy hosszúra sikeredett színházi próbáról jött haza és megtalálhatott a nappaliban, ahogyan olvasás közben elnyomott az álom. Még ébresztőt is elfelejtettem állítani, pedig délelőtt tízre találkozóra kell mennem, és nem ártana addig valami emberi külsőt varázsolni magamnak. Két ujjam közé csippentettem az orrnyergem és az ujjbegyek felsétáltak egészen a szemeimig, hogy kitöröljem belőlük az álom utolsó maradékát.A házban csend honolt. Jeff, mivel későn jött haza, biztos, hogy még alszik. Roderick utolsó emlékeim szerint egy vörös, loknis hajú kislánnyal ment el délután öt körül nevetgélve. Megkérdezte, hogy rendben leszek? Én pedig félig igaznak vélve, félig meg magamnak is hazudva azt feleltem egy anyai lágy mosollyal, hogy persze.Egy orvos sosem unatkozik, még a szabad napján sem. Hiszen aki erre a pályára lép, annak nem ér véget a tanulás az orvosi diploma megvédése, vagy a doktori megírása után. Egy orvos örökké tanul. Mások leírásaiból, a szakmai megújulásból, a saját hibáiból, az újdonságokból. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha a más pályát választok egykor, vagy Rod születése után feladom az ambícióimat, és elhelyezkedem valamelyik körzetben gyermekorvosként, ha több figyelmet tudok fordítani a férjemre, akkor is így alakult volna minden? Persze nehéz erre választ adni, hiszen ezek puszta találgatások, fikciók. Anya mindig úgy tartotta, hogy egy házasság akkor is működik, ha hosszú ideig más utakon járunk, más az elfoglaltságunk, ha az egyikre több hárul a családi dolgokat illetően. Egy jó házasság teljesen mindegy milyen problémák ütik fel a fejüket, akkor is megoldást talál, és kilábal belőle. Az a házasság ami ennyi évet kibírt annak ki kellene még többet. Úgy tűnik azonban, hogy a miénk nem tud. Talán már korábban sem tudott, csak egyszerűen nem akartuk elfogadni, vagy elismerni. Még a gyerekek kicsik, velük foglalkozunk, most megy iskolába, sokkal fontosabb, érettségi előtt állnak, nem tolhatom előtérbe a saját gondjainkat, egyetemi felvételi, első szerelem, amibe belerokkant az egyik, könnyedén vette a másik. Valahogyan a saját gondjaink elvesztek olyannyira, hogy már képtelenek voltunk kiválogatni a nagy közösből, ahol mindig a gyerekeink dolgai voltak előbbre valóak. Pedig időnk lett volna, de mindketten ragaszkodtunk a saját dolgainkhoz annyira, hogy halogassuk, vagy ahhoz akarjuk igazítani. Brad üzleti útjai, az én továbbképzéseim vagy a szakmai előmenetelemet segítő különleges és ritka esetek, amiken részt akartam venni. Így lehetett az, hogy most, amikor már a nyugalom időszaka köszöntene ránk, közelebb az ötödik X-hez, távolabb a negyventől, most jövünk rá, hogy itt vergődünk a gondjainkban, és nem tudjuk megoldani. Vagy már nem is akarjuk. Én egy ideig szerettem volna, és nem úgy ahogyan a férjem két éve javasolta. De mostanra belefáradtam. Tényleg ennyi volt? Tényleg ez az a pont amikor mindent fel kell adni, eldobni az éveket, magam mögött hagyni, és nem nézni többé hátra? Hogyan kellene ezt csinálnom, ennyi idősen? Hogyan kezdjek új életet több mint negyed százados házasság után, ahol nem létezett soha senki más csak a férjem és a gyerekeim? Sokáig hallgattam, azt hittem, hogy ha a gyerekeink nem tudnak róla, ha megpróbálom a törékeny látszatboldogságot fenntartani, az apjuk távollétét a rengeteg munkával magyarázni - amit félig én is elhitettem magammal- akkor minden magától megoldódik. De ez már olyan mélységekbe nyúlik, ahol ez nem egy öngyógyító lépés. Végül azt hiszem én is hagytam, hogy magával sodorjon a lehetőség, a hosszú ideje nélkülözött ölelések utáni szüntelen vágyakozás. Hogy még nő vagyok, hogy még itt vagyok, hogy nekem is kell, hogy valaki még észrevegye ha egy tincs kiszökött a hajamból, ha az ajkaimon ma más színű a rúzs, hogy más a hangulatom, másképp nevetek, másképp iszom a teát. Apróságok, amik észrevétele után sóvárogtam. Mindig van egy olyan momentum, egy olyan pillanat amikor fel kell ismerni, hogy ezzel egyedül már nem tudunk megbírkózni, és olyan dolgok amelyeket nem feltétlen osztanánk meg a környezetünkben senkivel. Kivált nem a gyerekeinkkel. Számukra mi vagyunk a szülők, egy eszménykép, amit nem szándékoztam lerombolni. Hogyan valljam be nekik, hogy az apjuk minden bizonnyal két éve folyamatosan megcsal, hogy én is megtettem ezt pár hónapja, és most, úgy egy hónapja beleszerettem egy fiam korabeli kollégámba? Azt hiszem ez volt az a momentum amikor felismertem, hogy kell egy semleges személy, valaki, aki egy teljesen más perspektívából látja a dolgokat, és ha nem is megoldást, de egy irányt ad a számomra. Kivezet, legalább kivezet ebből a bizonytalan sötétségből. Maddie Riggs és az én ismeretségem úgy három évre nyúlik vissza.Egy közös ügyön dolgoztunk együtt nagyjából nyolc hónapig. A magánéleti dolgainkat érintőlegesen említettük csupán, elsősorban a jó dolgokra koncentrálva, és nem feltétlen hozva felszínre a problémákat. Akkoriban egyébként is úgy hittem, hogy nekem nincsenek gondjaim. Akkor azt hittem még, hogy ez a házasság majdhogynem tökéletes. Egy testileg és lelkileg is bántalmazott, elrabolt gyermek ügye volt, akit majdnem egy évig tartottak fogva. Maddie-t a lelki dolgok feltérképezésére és a szakorvosi jelentés megírására kérték fel, noha nem volt gyermekpszichológus, de az ügyész jó ismerős lévén megbízható, és szakmailag feddhetetlen embert akart. Engem a fizikális bántalmazás kapcsán kértek fel az esetre, szintén szakorvosi jelentés elkészítésére. Életem egyik legnehezebb hónapjai voltak, hiszen egy alig tíz éves kislányról beszéltünk, akit mindenféle módon trauma ért….azt sem tudtam, hogy valaha kiheveri e, mert a lelkiek mellet néhány fizikai bántalmazásnak is nyoma maradt rajta.Az eset után a doktornő és az én útjaim elváltak egymástól, noha névjegyet cseréltünk arra az esetre, ha szükségünk lenne a másikra. Sokáig őrizgettem a pénztárcámban a kis névjegyet, mintha tudtam volna, hogy egyszer majd szükségem lesz rá. Egy hete kértem a rendelésére időpontot. Mielőtt meggondoltam volna magam, már le is foglaltam az órát, és egész héten ellenálltam a késztetésnek, hogy visszamondjam. Nehéz egy majdhogynem idegennek beszélni mindarról ami történik az életemben, de egyszerűen nem találok más megoldást. Fogalmam sincs hogyan lépjek ki úgy a házasságomból, hogy az senkinek se fájjon….fogalmam sincs, hogy egyáltalán kilépjek e. Fogalmam sincs hogyan zárjak le egy el sem kezdődött kapcsolatot, hogyan tisztázzam magamban azt az abszurd helyzetet, hogy egyszerűen nem lehetek szerelmes egy fiam korabeli kollégába. Hogyan lehet nem szeretni valakit, akinek minden lélegzetvétele után sóvárgom? Noha nem volt ébresztőm ma reggel, sikerült időben elkészülni, bár az időjárás alaposan rányomta a hangulatomra a bélyegét. Az utakon türelmetlen emberek, a forgalom mintha még zsúfoltabb lenne mint egy átlagosan tiszta napon.Még ennek ellenére is időben voltam, talán öt perc késésben lehettem csak, amikor kiszálltam a liftből, és Maddie rendelője felé vettem az irányt. A kisasszony a pultnál készséges és kedves volt. Ellenőrizte a lefoglalt időpontot és nevet. - Így van, Mrs Wagner. Délelőtt tíztől tizenegyig. Balra a hármas ajtó, a doktornő már várja, fáradjon be kérem! A fogasra itt a pult mellett felteheti a kabátját.- kellemes és udvarias mosolyával toldotta meg a szavait, én pedig megköszöntem. Nem használtam az orvosi előtagot a bejelentkezésnél. Nem azért mert szégyelltem volna, hanem egyszerűen szükségtelennek tartottam. Magánemberként vagyok itt, mint bármely más beteg. A kabátomat felakasztottam, a ruháim redőit elrendeztem, a kontyomon is picit igazítottam, majd egy finom kopogtatás, majd egy halk engedélyadást követően nyitottam be az ajtón. - Üdv Maddie!- köszöntem neki, miközben befelé haladtam. Megnyuggtatóan ismerős mosollyal állt fel az asztal mögül, hogy elém siessen. - Ezer meg egy éve….pontosabban három éve. Milyen jó, hogy eltettem a névjegyed, bár nem hittem, hogy valaha mint páciens jövök el hozzád.- mintha kicsit szégyelltem volna a dolgot. Egyszerű vidéki lány vagyok, aki bár orvos, és már lassan harminc éve él New Yorkban, valahogyan még mindig nem tudta legyőzni azt a belső nyugtalanságot, hogy pszichológushoz az ember már csak akkor megy ha nagyon nagy a baj. Én hittem, hogy nálam nem akkora,hogy meg tudom oldani….ennyi idősen, ennyi élettapasztalattal meg kell. De be kell látnom, hogy ennyi mindennel képtelen vagyok. Segítségre van szükségem. Maddie pedig azt hiszem a legjobb választás ebben.
Kelletlenül fürkészem a konyhapulton heverő pirulát közel tíz perce, de még mindig kénytelen vagyok rávenni magamat legfőképp már csak azért sem, mert a hatása abban a pillanatban, hogy leerőltetem a torkomon huss, el is illan. Mutatóujjammal kontúrt rajzolok köré, játszok vele és barátkozom a gondolatával, miközben Jordan már egy ideje a konyhapultnak dőlve figyeli szerencsétlenkedésemet. Nemrég önkényesen beköltözött hozzám mondván unokabátyám lévén joga van arra, hogy csak úgy kedvtelésből járjon-keljen az én lakásomon, ugyanakkor ezáltal vigyázni is tudott rám, mert úgy gondolta, én erre már egy jó pár napja képtelen vagyok. Persze, értem én, hiszen megszemélyesítem azt a nőt, akit elhagytak a hülyesége miatt, de teljesen jól vagyok. Dolgozni járok, felkelek reggelente, majd hazaérek és megnézek körülbelül három részt egy sorozatból csak azért, hogy ne kelljen gondolkoznom, szóval nem értem mire ez a felhajtás Jordan aggodalmának számára. Ugyanakkor tudom jól, hogy csak azért rontja itt a levegőt, mert utóbbi barátnőjével nem jöttek össze a dolgok, ahhoz pedig még nincs kedve, hogy újabb várost szemeljen ki magának, mert úgy véli még helyrehozatja a dolgokat. Én egészen másképpen gondolom, de a véleményemet igyekeztem megtartani magamnak. - Összetörhetem neked és tehetsz egy próbát..tudod.. - az orrára mutogat, én pedig a szemeimet forgatva veszem el most már a gyógyszert a pultról és egy pohár vizet engedek magamnak. - Roppant vicces vagy. Nincs valami dolgod azon kívül, hogy engem felügyelsz? - bátorkodva tüntetem el tenyerem fogságából mostanában előbukkanó fő ellenségemet és egy fintorral öntöm ki a mosogatóba a maradék vizet a poharamból, hogy nekikészülődjek az újabb napomnak. Ez a fejfájás-szédülés páros kikészítő tudott lenni legfőképp akkor, ha éppen abban a pillanatban tört rám, mikor egy pácienssel foglalkoztam. Megígértem magamnak, hogy nem húzom a végsőkig és csak addig hessegetem félre ezt a kellemetlenséget, amíg nem avatkozik bele a munkám végzésébe. Viszont ennek már egy jó pár napja és egyre elviselhetetlenebb, de még tartom magamat az elképzeléseimhez a javulás reményében. Az orvos azt mondta ezek a gyógyszerek majd segítenek, én pedig sosem voltam az a személy, aki a nálam értelmesebbet megkérdőjelezte és beleavatkozott annak szakterületébe. Maradtam a saját frontomon és ott jeleskedtem másokkal szemben, ezért nem tehettem mást, mintsem hittem a dokinak és bíztam ennek a doboz méregnek a hatásában, ami eddig sokat nem mutatott meg magából. - Bepróbálkozom Lilynél. Már mindent elterveztem és egyszerűen csak önmagamat adom. - elrugaszkodva a pulttól indul meg utánam, én pedig már csak a táskámban pakolás közben figyelek fel rá. - A legutóbb nem pont ezért dobott ki téged? Mert hogy is fogalmazott..túlságosan is csak magaddal törődsz? - emlékeztetem rá, de mielőtt belekezdene az én és Jake esetébe, megadóan feltartom két kezemet. - Vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót sem, oké? Menj, próbálkozz nála, aztán lehet második nekifutásra menni fog és ne felejts el üzenni bárhogy is alakult, oké? - biztatóan rámosolygok, ő pedig enyhén oldalra biccenti a fejét és úgy vesz szemügyre, mintha egy idegennel állna szembe. - Rossz hatással van rád az a gyógyszer, nem gondolod? - veti oda egy vigyorral az arcán, én pedig csak szusszanok egyet és mielőtt belebonyolódnék vele egy felesleges vitába vagy fejbe dobnám őt az első kezem ügyébe akadó tárggyal, inkább egy integetés formájában történő elköszönést választok és hátrahagyom a lakásomat meg remélhetőleg a fejfájásomat is. Evan nélkül a rendelő nem ugyanolyan, márpedig egy olyan nőnek, aki a megszokások rabja és közel sem van oda érte, ha kibillentik őt onnan ez még inkább nyomasztóvá tud válni. Pár nap pihenőt kért, amíg hazautazott a szüleit meglátogatni és bemutatni nekik legújabb barátnőjét. A megérkezéséről előbb tudtam a szüleitől, mintsem a saját asszisztensemtől, hiszen teljes leírást kért tőlem Evan anyukája fia kiszemeltjéről, hiszen már nem ez az első alkalom, hogy komolyan gondolja és pofára ejtik őt. Én viszont csak szűkszavú üzenetet hagytam hátra neki, hiszen a többi delikvenssel ellentétben Maureen nem sokszor került szóba a férfi és közöttem és talán ez most pont emiatt más lesz. Néha jól jön ha beleavatkozhatok más szerelmi életébe, legalább addig a saját ügyes-bajos dolgaimmal nem kell foglalkozni. Vanda mosolyogva köszönt és már szedi is a lábait, hogy átnyújtson egy újabb általa összeszedett listát a mai pácienseimmel kapcsolatban. Lelkesen, tőle megszokott módján csicsergi észrevételeit, listájában a külsősök számára értelmetlennek ható jelzéseket és közben a lapon mutogat egy-egy pontra, melyet az én tekintetem aligha képes most követni, ezért csak megköszönve átveszem tőle és az első páciens érkezéséig be is zárkózom az irodám négy fala közötti nyugalomba. Annyira könnyű mások életét rendezgetni, de mikor a sajátunkról van szó, valahogy sorra mondunk csődöt, én pedig úgy érzem nyakig ülök abban a bajban, aminek a megoldására még most sem jöttem igazán rá. Halk kopogások szakítják félbe gondolatmenetemet, melyet a dokumentumokba való elmerengésem váltott ki és egy beinvitáló megszólalás után vezetem tekintetemet az ismerős vonásokkal megáldott érkezőre. - Mirabell, szia. - rakom le kezeim közül eddigi elfoglaltságomat, hogy figyelmemet a nőnek szenteljem. - Foglalj helyet ahol kényelmesnek látod. Akad választék bőven. - mosollyal nyugtázva célzok itt a kanapéra, a fotelek egyikére, de ha úgy érzi az asztalom mögött megbúvó és közel sem annyira kényelmes székkel is szolgálhatok, ezt viszont már csak az ő döntésére bízom. - Ezzel úgy gondolom senki sem számol előre. Viszont jó ha lépéseket teszünk irányába, ha úgy érezzük szükségünk van rá. - fűzöm hozzá gondolatmenetemet, miközben a megszokott toll-jegyzettömb párosommal ülnék le én is a közelében, hogy utána figyelmemet a társaságomban lévő Mirabellnek kölcsönözhessem. - Mesélj, mikről maradtam le amióta nem találkoztunk? - nem térek ki direkt ittlétének okára, hiszen jobb szeretném, ha első sorban kaphatnék róla egy gyors összefoglalót. A beszélgetésünk alkalmával egésszé változó képhez mindez az elképzeléseim szerint nélkülözhetetlen.
I never minded being on my own
Then something broke in me
and I wanted to go home
To be where you are ♡
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ idézet ★ :
• Hello, I am Madelaine, your personal healthcare companion. On a scale of one to ten, how would you rate your pain? •
★ foglalkozás ★ :
pszichológus
★ play by ★ :
✿ margot elise robbie ✿
★ hozzászólások száma ★ :
382
Re: Am I guilty? ~ Maddie & Mira
Pént. Márc. 20, 2020 12:21 pm
Maddie& Mira
A jó házasságot nem arról ismered fel, hogy minden tökéletesen működik benne. Nem arról, hogy ritka a hangos szóváltás, hogy mindent meg tudtok beszélni, hogy nincs köztetek nézeteltérés abból, hogy milyen legyen a nappali kárpitjának új színe, hogy mahagóni vagy lakkozott tölgy legyen az előszobában, és hogy milyen télikabátot vegyetek a gyereknek, vagy éppen mi legyen a hétvégi menü, amikor a távol élő szülők jönnek látogatóba. A jó házasság azokról az időkről szól, amikor együtt tudtok lenni, amikor tényleg odafigyeltek a másikra, amikor a problémákat megoldva végre egymásra is szántok időt. Ha ez nem történik meg, ha elvesztek a gondok tengerében, amit nem tudtok megbeszélni,akkor nem marad idő egymásra. Nem marad idő arra, amire egykor annyi volt. Egykor, amikor a terveiteket szövögettétek, hogy ti mindent jobban fogtok csinálni mint a szüleitek.Minden generáció meg akarja váltani a világot, aztán végül rádöbben, hogy éppen olyan sebezhető, mint bárki más. Végül belesimul a hétköznapokba, és elfogadja, hogy a világ pontosan úgy forog vele is tovább mint bárki mással. A múlandóság gondolata harminc felett kezd erősödni. Amikor a gyerekek már majdnem idősebbek mint amennyik mi voltunk egykor, amikor megismerkedtünk. Amikor azt látjuk, hogy ugyanolyan elszántan haladnak előre akárcsak egykor mi, és éppen azokat a hibákat is követik el.Nem fogjuk vissza őket, ahogyan egykor velünk sem tették a szüleink, és csak reménykedünk benne, hogy ők tényleg mindent jobban csinálnak majd nálunk. Aztán maradunk mi, több évtizednyi házasságot hurcolva magunk mögött és rádöbbenve, hogy az évek nem összefűztek, sokkal inkább elválasztottak egymástól. Már nem akarunk beszélgetni, csak a legszükségesebbekről. Váltott hálótársak lettünk házastársak helyett. Bradley azt hiszem nem azért akarta a nyitott házasságot, mert úgy érezte, hogy csak ez az egyetlen megoldás, hanem mert úgy érezte ez az a megoldás amely ha látszólagosan is de még össze tudja tartani a családot. Három hete még megpróbáltunk erről beszélni, de annak is rettenetes vége lett. Ő nyakon ragadta a fél üveg whisky-t és elvonult a dolgozószobájába, én meg csak ültem a konyhában a régen kihűlt teásbögre felett és próbáltam kitalálni, hogy vajon mit kellene mondanom, vagy tennem, hogy visszataláljon hozzám. Vagy mit kellene tennem, hogy végre hajlandó legyen pontot tenni a házasságunk végére. Válásról hallani sem akar. Én viszont ebbe az egészbe belefulladok. Képtelen vagyok tovább úgy élni, hogy várom őt haza, mikor jól tudom, hogy valószínű csak átmeneti vendég lesz. Megint. Érzelmileg tökéletesen a padlón voltam. Ebben a helyzetben pedig olyasmi történt velem amire nem hogy nem voltam felkészülve, de még arra sem, hogy hogyan szabjak neki gátat, vagy hogyan zárjam le úgy, hogy tulajdonképpen még csak nem is csináltam semmit. Sokáig halogattam, sokáig próbáltam azt elhitetni magammal, hogy nincs szükségem rá, hogy egyedül is úrrá tudok lenni rajta, amíg be nem láttam, hogy ez nem fog menni. Hogy talán valaki, aki reálisabban, érzelmi árnyékoktól mentesen látja az egészet, az talán jobban látja az ebből kifelé vezető utat. Nem akartam a kórházból senkit megkérni arra, hogy legyen az orvosom, mert nem szerettem volna kiteregetni az otthoni dolgaimat. Adam volt az egyetlen akihez fordulhattam volna, de ez kicsit talán olyan esetemben, mintha a gyerekkori barátomat kérném meg, aki időközben pap lett, hogy gyóntasson meg. Ez nekem nem ment. Mégsem akartam teljesen idegen orvoshoz menni se, mert ennyi idősen az ember nem szavaz akárkinek bizalmat, nehezen ismeri be még azt is, hogy negyven elmúltával, annyi gondon túl a saját érzelmeit nem képes rendben tartani. Márpedig nálam ez a helyzet. Szerettem volna jogot formálni az érzéseimre, hogy nekem ezt szabad, hogy nem tiltott, csupán a hamis erkölcsök tükrében tűnik minden torznak….ahogyan azt is szerettem volna elhinni, hogy a viszonzásra lelt érzelmek nem visznek egyikünket sem nehéz, járatlan és romlást hozó utakra. Nem tudom mit reméltem. Hogy az orvos majd feloldoz, vagy azt, hogy szembesít a bűneimmel. Talán mindkettőben reménykedtem kicsit. Maddie gyönyörű volt. Három év kevésnek tűnik, de valójában rengeteg minden történik ennyi idő alatt. Nekem a házasságom borult fel tökéletesen, holott előtte még abban a hitben éltem, hogy ha nem is minden halad rendben, azért az együtt töltött idő mégis számít valamit. Igen, annyit mindenképpen, hogy ne legyen olyan egyszerű kilépni belőle. Nekem ez viszont így már szenvedés. Két éve próbálok megoldást találni, de csak a megalázást érzem, meg az elhagyatottságot, az érzelmi ridegséget, a távolságot. Világ életemben szenvedélyes nő voltam, mostanában azonban szokatlanul csendes és visszafogott. De legbelül lángoltam. Ha nem is volt érzékelhető. - Köszönöm.- pillantok körbe, hogy hova is ülhetnék le, végül az asztal közelében lévő kanapéra esik a választásom. Mintha egy kicsit nagyobb térre lenne szükségem, mintha a fotel túl szűknek bizonyulna. Kezemmel finoman simítom végig a nyugtatóan puha kárpitot, majd kényelmes hátradőlök, és a lábaimat srégan magam alá húzom. Még nem szólok semmit, megvárom, amíg Maddie elhelyezkedik, a tekintetem lágyan követi le a mozdulatait. Mintha tényleg csak tegnap találkoztunk volna, ő éppen olyan friss, magamat viszont ezer évvel látom öregebbnek...de ezt talán én érzem csupán így. Talán a gondok, amelyek most a vállamon pihennek nem csupán az öregedést siettetik, hanem a megoldást is elodázzák. - Igen, ez így van. Csak tudod mit szoktak mondani: az orvos a legrosszabb páciens, bármilyen területről is legyen szó. Nem nagyon akarjuk beismerni ha fáj valami….és ez nem mindig és nem feltétlen a testre igaz csupán. A kérdését hallva elmosolyodom. Tudom, hogy magamról kellene beszélni, elvégre ezért vagyunk itt, hogy az én gondjaimat megoldjuk, mégis a gyerekeket tolom előtérbe. Kicsit elodázom a dolgot, kicsit mintha keresném a lehetőségét annak, hogy mentesítsem magam, mégis hiba volt eljönni, hiszen ha én nem tudom megoldani a gondjaimat ez a gyönyörű fiatal nő hogyan lenne rá képes? - Nos, Roderick túl van számtalan vizsgán, és két bajnoki mérkőzésen, ahol mindkétszer a szezon legjobb csatárának választották. A jogi egyetem rögbicsapatának a csatára is, bár nem tudom ezt egykor említettem e. Igaz már a gimiben is játszott.- ráncoltam kicsit a homlokom azon gondolkodva, hogy vajon ezt említettem neki egykor ezt a legidősebb fiamról? Zavarodottan sepregetem egy kis szünetet lopva a ruhámról a nem létező szöszöket, majd felpillantok megint Maddie-re. - Jeff, tudod ő a legkisebb….nos ő főszerepet kapott egy off-Broadway produkcióban, és újabban rengeteget festeget, néha még én is modellt állok neki.- nevettem el magam kicsit keserédes boldogsággal, ahogyan eszembe jutott az én legkisebbem. A szőke félhosszú hajával, a komoly arcával, ahogyan a vászon mögött állva akár órákra is képes volt belemerülni a festésbe. Pedig én nem vagyok egy modell alkat, mégis valamiért szeretett volna megörökíteni. - Bradley pedig….- a férjem nevének említése után kis szünet áll be a szavaim sorában, hirtelen mintha nem nagyon tudnám hogyan folytassam. Hümmögök egy aprót, a kezeimet összefűzöm az ölembe és zavarodottan forgatom át egymáson az ujjaimat, mintha mindegyikkel egyszerre malmoznék. Alig merek újra Maddie-re nézni, de végül egy mély sóhajt követően úgy döntök, hogy elkezdem….valahol mégiscsak el kell kezdeni, elvégre ezért jöttem. És bár megpróbálhatom a szőnyeg alá seperni, ha nem kezdek el valahogyan beszélni róla, akkor fel fog emészteni. -...mi nem vagyunk jól. Úgy értem nem egészségileg, hanem a lelkünkben.- halkan szakadnak ki belőlem a szavak, olyan nehéz kimondani, olyan nehéz valamit így, ilyen nyíltan beismerni. - ...két éve már nem is igazán nevezném ezt házasságnak. Huszonhét éve vagyunk együtt, huszonöt éve házasok….de tudod...mintha idegenek lennénk. Mintha ami egykor összekötött nem is létezne. Mintha eltűnt volna. Pedig az ember szerelemből házasodik, szerelemből vállal gyerekeket, boldog és úgy érzi övé az egész világ….aztán egyszercsak rádöbben, hogy baj van. És mire rádöbben már nem lehet semmit megmenteni. Mert amikor még lehetett volna, akkor túlságosan el volt foglalva azzal, hogy fenntartsa a látszatot. Hát…- sóhajtottam egy hatalmasat, picit meg is vontam a vállaimat. - ….ezért vagyok most itt. Be kellett látnom, hogy egyedül nem megy….egyedül nem tudok úrrá lenni rajta, és nem azért mert menthetetlen. Hanem mert mostanra velem is történt valami, ami miatt nem vagyok benne biztos, hogy meg akarnám menteni. Valami, aminek nem így és nem most kellett volna történnie.- megint elhallgattam, olyan nehéz volt mindezt így kimondani, de mintha csak kövek gurultak volna le a lelkemről, amelyet a vallomásom indított el. - Van egy rezidensem. Okos, művelt, kedves, figyelmes, udvarias. Talán egy napon remek gyermeksebész lesz belőle, ha sikerül vele megszerettetnem a pályát….de ha nem akkor is minden lehetőség adott, hogy kiváló traumatológussá váljon, vagy sebésszé. Tulajdonképp a teljes pálya előtte áll. Ritka tehetség. Fiatal és ambíciózus. És én…- nyeltem egy hatalmasat, sötéten örvénylő íriszeimmel kétségbeesve kerestem Maddie tekintetét, majd az ajkaim először némán formálták a kegyetlenül édes valóságot, amely végül ha halkan is de elhagyta ajkaimat. - Beleszerettem. Csend maradt utánam, amit én nem tudtam megtörni.
Az évek alatt amióta próbálom mások és egyben önmagam életét is rendbe szedni sosem volt olyan alkalom, hogy ne tudtam volna maximálisan kizárni az érzéseimet vagy félretenni a gondjaimat azon órákra, amikor nem az én életemé volt a főszerep. Olyanra sem volt precedens, hogy ne összpontosítottam volna maximálisan egy páciensre és ittam volna minden szavát, hogy utána ezen kapott információk árán közösen kialakítsunk egy megoldást a felmerült problémákra. Ez egyszer sem okozott gondot, mert szerettem a munkámat, az elmúlt időszakokban viszont olyasfajta gonddal kellett szembenéznem, ami már túlmutatott az energiáimon és nem tehettem úgy, mintha ne is létezne csak azért, mert félresöpörtem őket a nap végéig, ahogyan az érzéseimmel is tettem nem egy alkalommal. Persze mindig is igyekeztem kimaradni a magánéleti drámák hálójából és minimálisra csökkenteni az emberi kapcsolatokat, amik elvonták volna a figyelmemet a munkámról, de néha megesett, hogy hiába nem én kerestem a bajt, ő előszeretettel kopogtatott az ajtómon vagy Evan vagy pedig az unokabátyám képében. Akkor viszont már esélyesem volt csak nézőként megbújni a háttérben, mert egyenesen a színpadra vezettek és mélyvízbe dobtak mielőtt úgy igazából átgyakorolhattam volna a forgatókönyvet. De még ezekben az esetekben sem okozott gondot, hogy eltegyem őket egy nyugodtabb pillanatra a páciensem érdekében, a fejfájásom, a rosszulléteim azonban jóval nagyobb gondot jelentettek. Az orvossal való beszélgetés sem nyugtatott meg igazán és a gyógyszer sem, aminek állítólag hatnia kellett volna, de csak minimális ideig vált közreműködővé. Aggódtam és részben ez volt az, ami miatt a munkám végzése is nehézkesebbé vált. Próbáltam indokokat, okokat kreálni, de nem lehettem biztos az igazságban, viszont tartottam annyira tőle, hogy ne járjak utána csak várjam, amíg valami csoda folytán úgy igazából beleun szánalmas vergődésembe jelenlegi problémám és önként hagy majd magára, mondván: én nem erre vállalkoztam. Ez viszont valahogy sosem akart bekövetkezni és úgy tűnt, minél tovább kellett szembenéznem a mindennapok kellemetlenségeivel, annál erősebben próbálta bizonyítani erejét. Betudtam a szeszélyes időjárásnak és magyarázatnak apám frontérzékenységével is dobálóztam Jared felé. Mármint aligha örököltem bármilyen tulajdonságot a szüleimtől, akkor miért ne kaphattam volna ezt ajándékként? Aztán ha ez hitetlenkedésbe fordult át, jött az idegesség, mert abból is kijutott bőven mostanában. A Jake iránti aggódás hirtelenjében telepedett mellkasomra és bár a telefonomat úgy szorongattam a kezemben sokszor, mintha az életem múlt volna rajta, mégsem mertem hívást kezdeményezni felé. Segített volna bármit? Meglehet még rosszabbul éreztem volna magamat, ha nem veszi fel vagy olyan választ kapok, ami meg sem fordult a fejemben. És mellesleg mi jogon hívhatnám fel őt? Rendben, barátok voltunk mielőtt több lettünk azoknál..vagyis pár extrával meg egy összeköltözéssel többek, amit ugye nem címkézünk fel, de megbántottam. Olyanba avatkoztam bele, amibe nem kellett volna és megérteném, ha nem is lenne kíváncsi az exére..vagy mi is lennék pontosan én neki. Ezek viszont csak elméletek voltak, amikből még akadt bőven a tarsolyomban, de talán egyik sem fedte le az igazságot. A reggeli újabb adagom után alig vártam már, hogy elteljen az a pár óra és ismételten egyet magamhoz vehessek. Nem váltam a függőjévé, mértékkel adagoltam be magamnak ezt a receptre felírt mérget, de ott volt bennem a késztetés, hogy szükségem van rá. Legalább csak a nap végeztéig, utána az este jobban viselem majd ha nem kell másokat meghallgatnom és gyógyírt találni az ő problémáikra, amiket mindig is fontosabbnak éreztem a sajátjaimnál. De mégis hogyan tehetném jobbá mások életét, ha magamon sem tudok segíteni? Annyiszor játszottam már ezzel az egy kérdéssel, hogy igazából nem tudnám kiválasztani a számtalan válasz közül a helyeset és csak abban reménykedtem, hogy az igazi indok felment a pácienseim hátrahagyásától. Az asztalomon heverő papirok sokaságába merülök bele és újra meg újra átfutom tekintetemet az előttem lévő szövegen. Ujjaim végigfutnak szőke tincseimen és megpihennek egy kis időre, miközben próbálom értelmezni az olvasottakat. Most kevésbé elviselhetetlen a helyzetem, de muszáj lesz megnyugodnom, mert ezzel a viselkedéssel aligha leszek használható állapotban. Az ablakot nyitom résnyire és miközben friss levegőt engedek a rendelő tágasra nyúló terébe, mélyen magamba szívom a kellemes oxigént még párszor megismételve egymás után ezt a gyakorlatot, mielőtt az ajtómon lévő kopogás visszahozna a jelen pillanatába. Hangomat hallatva adom meg beinvitáló jelzésemet és azzal a lendülettel az ablakot is becsukom még mielőtt Mirabell ismerős és kedves arcvonásaival találhatnám szembe magamat. Idejét nem tudnám megmondani mikor láttam őt utoljára és őszintén, nem hittem volna, hogy egyszer, pont ilyen okból kifolyólag találkozunk majd újra. Hellyel kínálom, közben véleményt is formálok szavaira, amit mielőtt folytathatnék, enyhe biccentéssel előlegezek meg, ezzel is kifejezve egyetértésemet. - Hatványozottan a legrosszabbak, hiszen ha azt vesszük, a saját tanácsaikra nem akarnak hallgatni. - elmosolyodok felelevenítve tapasztalataimat, mélyebben azonban nem merülök el ebben a témában. Feszegethetnénk itt azt, hogy bevallani a problémákat önmaguk és a környezetük előtt túlságosan is félelmetesnek hat olyan emberek számára (is), akik arra tették fel életüket, hogy a másokét megmentsék. Mintha attól tartanának, hogy egy darabot elvesztenének abból a fajta bizalomból, ami alapvetően egy orvost vesz körül egy páciensben és kevésbé lennének hasznosak a segítségnyújtásban. Néha egészen félelmetes szembenézni a halandóságunkkal. A sok kimaradt év rengeteg történést is vonz magával, én pedig erre térek rá Mirabell esetében, melyet odaadó figyelemmel követek végig, nem kizökkentve őt mondandójából. Mosoly tükröződik vonásaimon gyerekeinek említése kapcsán, akik már legutóbbi emlékezetemhez képest is jó nagyot nőttek és hallgatva a róluk tartandó beszámolót, egészen biztos vagyok abban is, hogy mérhetetlenül büszkévé teszik a szüleiket. Ami viszont ezután kerül témánk főszereplőjévé és egyszerre készteti őt kisebb hallgatásokra az a férjével kialakult távolságtartó kapcsolata, ami a hangjából is kihallatszik mennyire megviselte őt. Aprót helyezkedek a székemben, noteszemet az ölembe igazítom el és miközben kezemet ráfektetem annak lapjára, tekintetem visszaszökik Mirabell vonásaira. - Pontosan miben mutatkozik meg ez közöttetek? Melyek azok a pontok, amelyeknél határozottan állíthatod, hogy megváltoztatok? - kérdezek rá az engem foglalkoztató kérdésekre, de már csak ezután térek rá a rezidensével kapcsolatos érzéseire. Törvényszerűnek hat, hogy az hozza számunkra legtöbbször a legnagyobb örömöt, amit tilos vagy helytelen megtennünk. Mintha az azzal járó adrenalin kölcsönözne olyat, amit más még helyettesíteni sem képes. Egy valami körvonalazódik gondolataimban Mirabell kapcsán, erre viszont már csak akkor szeretnék rátérni, amikor az oda vezető kérdéseket feltettem neki. - Mesélnél nekem bővebben erről a rezidensről? - kérem meg, de semmi ítélet nincsen a hangomban vagy olyan vonzata neki, ami miatt rosszul kellene éreznie magát. Ettől függetlenül kiütköznek érzelmei az arcán és tisztán látszik rajta, hogy amíg a férje kerül előtérbe, a vonásai megbánásról, gondterheltségről tanúskodnak. A másik férfi esetében ez könnyedebbé válik, de itt a hangjában mutatkozik meg visszafogottsága. Mintha keresné a szavakat, ugyanakkor félne azok kimondásától, pontosabban a következményeitől. Ez viszont nem akarnám viszont éreztetni vele, hiszen kettesben vagyunk és azon leszünk, hogy közösen megoldjuk azt, ami számára már túlságosan is teherré vált. - Az már látszik rajtad, hogy jó érzéssel beszélsz róla, szinte csodálattal. Ő is ugyanezt érezteti veled viszonzásként? Értem itt a feléd mutatott beszédstílusában, viselkedésben. Vannak erre utaló jelek? - folytatom tovább érdeklődésemet, hiszen örülnék, ha egy kicsit mélyebben beleláthatnék kettejük kapcsolatába. Egy napjuk menetébe vagy akár csak egy szimpla beszélgetésbe, ami ugyan tarthat akár másodperceket átívelően is, néha két ember esetében többet mutatnak meg, mint azoknál, akik hosszabb időt szánnak egymás megismerésére. - Azt állítottad, hogy beleszerettél, amire bizonyára meg is volt az okod. Mit érzel amikor mellette vagy? Könnyedebb a közelében lenni, beszélgetni vele? - fűzöm még hozzá kérdéseimet, ezek után viszont teljes mértékben átadom neki a válaszadás lehetőségét. Ahhoz, hogy megértsem a helyzetét, szükségem van arra, hogy mindkét oldallal találkozzak. Megismerjem a férjével való kapcsolatát és a számára kuszának ható érzéseit, amelyek a rezidenssel kapcsolatban ébredtek fel benne és még nehezebbé tették az amúgy sem egyszerű helyzetét.
I never minded being on my own
Then something broke in me
and I wanted to go home
To be where you are ♡
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ idézet ★ :
• Hello, I am Madelaine, your personal healthcare companion. On a scale of one to ten, how would you rate your pain? •
★ foglalkozás ★ :
pszichológus
★ play by ★ :
✿ margot elise robbie ✿
★ hozzászólások száma ★ :
382
Re: Am I guilty? ~ Maddie & Mira
Vas. Ápr. 05, 2020 1:20 pm
Maddie& Mira
1994. nyarának egy júniusi napján tikkasztó meleg köszöntött Stalan Hallra és a texasi vidék azon részére. Eső már hetek óta nem esett, és nem is nagyon volt várható, hogy abban a hónapban egy kis felfrissülés érkezik az óceán felől áramló langyos déli széllel. Szombat volt. Az a nap, amikor apám is igyekezett kevesebbet dolgozni, hogy aztán vasárnap, jó katolikushoz méltó módon az istentisztelet után szögre akassza a munkás csizmát és némi pihenőt engedélyezzen magának. Gyakorta került elő a régi bakelit lemezjátszó a pincéből, és egész vasárnap déltől ismert és kevésbé ismert country énekesek recsegtek az ősrégi de még mindig működőképes hangszórókból. Az ösztöndíjamból már félretettem nekik egy újfajta, CD lemezes lejátszóra, amely még újdonságnak számított és nem is volt olcsó, de elhatároztam, hogy karácsonyra meglepem a szüleimet. Bradley lemezeket vásárolt, azt mondta, hogy az lesz az ő ajándéka. Májusban jegyzett el. Sokáig gondolkodtam, hogyan mondjam el ezt a szüleimnek, de végül két héttel ezelőtt megtettem. Apám a szemöldökét vonta össze rosszallóan, anyám, csak állt, kezeit törölgetve a mosogatás után a konyharuhába és a fejét csóválta. - Nem jó ez így édeslányom. Hát az atyai áldás, hát az, hogy mi megismerjük a te nagyvárosi vőlegényedet? Egyáltalán kiféle? Valami olasz? Vagy pökhendi jenki? Esetleg egy boxost választottál?- apám egész életében szókimondó ember volt, sosem rejtette véka alá a nemtetszését ahogyan ebben az esetben sem. Anyám egyetértően bólogatva állt az öreg háta mögé, és helyezte kezét annak vállára. Apám a nagy karosszékben üldögélt, okulláréja az orrán hintázott és a tegnapi Texas News-t olvasta. - Félig amerikai, félig német. Ahogyan én is csak félig vagyok amerikai. De...két éve ismerjük egymást, és szeretem. Két hét múlva elhozom szombaton egy családi ebédre. Szeretném az áldásodat apa, de ez csak a tiszteletem jele lesz, én már eldöntöttem, hogy hozzámegyek. Most pedig itt vagyunk. Két héttel a beszélgetés után. Apám keményített galléros inget visel, a hajtókájára kitűzte büszkeségeit, a függetlenségi háború déli jelképét, az egymáson átvetett kardokat, mint gallérkitűzőt. Ezüst színű darab, a mama vásárolta neki a tizedik házassági évfordulójukon. Apám azóta igen nagy becsben tartotta, és csak a vasárnapi szentmisére vette elő, vagy más jeles alkalmakon, amelyre az utóbbi időkben nem volt példa. Titkon úgy éreztem, hogy bár még mindig morcos rám, amiért utólag szóltam az eljegyzésről, látatlanban is elfogadta a döntésemet. Anyám még az utolsó kosár ruhát teregette éppen, és rajta is elegáns egybe részes ruha volt, csipkés, kézzel horgolt kis gallérral. A haját apró kontyba tűzte fel a feje tetejére és a fülében egy apró, igazgyöngyre hasonlító kis ékszert rakott, ami nem volt valódi ugyan, de nagyon mutatós volt. Tőlem kapta pár évvel ezelőtt anyák napjára. Akkor még csupán ennyire futotta. Apám a pipáját piszkálva figyelte a feleségét a tornácról. Illatos dohányt töltött, ami szintén ritkaság volt nála, mert nem nagyon lehetett kapni a kisvároskában, ha meg mégis akkor drága volt. Így aztán amikor hozzájutott akkor egy fekete-arany színű fémdobozba tette és csak nagy ritkán, majdhogynem ünnepnapokon pöfékelt belőle egy keveset. Jó neki az olcsóbb is, mondogatta gyakorta. Most azonban úgy tűnik nagyon meg akar ő is felelni az érkező vőlegényemnek, noha én meg tudom, hogy Brad kétszer ennyire ideges. Legalább ezerszer válogatta át, hogy milyen ruhába jöjjön, milyen virágot hozzon, milyen bort apámnak, édességet anyának. Azt hiszem ez volt élete első olyan napja, amikor nem csupán önmagáért, hanem értünk volt ideges. - Jól meggondoltad te ezt édeslányom?- kérdezte apám, végre meggyújtva a pipadohányt, és hosszan, aprókat pöfékelt belőle. - Igen. Szeretem. Hozzá akarok menni. Vele akarom leélni az egész életemet. - Így gondolod? Úgy értem nem csak most. Így fogod gondolni három-négy-öt-tíz év múlva is? - Azt nem tudom. De most így érzem. - No látod. Ezt a kérdést ha felteszed magadnak, akkor a helyes válasz nem az, hogy most így gondolod, hanem az, hogy mindig így fogod gondolni. Amikor egykor elvettem anyádat én nem csak akkor gondoltam azt, hogy vele akarok élni, hanem tudtam, hogy húsz év múlva is vele akarok majd. Csak akkor menj hozzá, ha ő is így érzi, ha mindketten így érzitek. No, úgy látom, egy autó közeledik.- emelte hirtelen szemellenzőként a homloka elé nyitott tenyerét. És valóban. A távolba egy autó közeledett, hosszan porozva fel maga mögött az utat. Bradley érkezett.
Mai szemmel visszagondolva azt hiszem igaza volt apámnak. Már akkor is tudtam, hogy igaza van, ahogyan szinte mindenben. Ha mai fejjel feltenném magamnak a kérdést, tudom, hogy mit válaszolnék. Hogy én mindig Bradley mellett akarok lenni, mindig is így akartam. A hiba talán ott van, hogy neki sosem tettem fel ugyanezt a kérdést. Noha azt is hiszem, hogy akkor, olyan fiatalon s szerelmesen, bármi is lett volna a válasz nem befolyásol semmit. Most viszont már túl sok mindent befolyásol, hogy eljutottam arra a pontra amikor már nem akarok egyedül küzdelmet folytatni, amikor szükségem van a megerősítésre olyantól, aki nap mint nap hasonló lelki gondokkal küzdő emberekkel találkozik. Olyannal aki kívülállóként szemléli a házasságomat, az életemet, mindent amit megéltem, ahonnan elindultam és ahova eljutottam. Talán egyszerűbb lett volna elengedni, akkor és ott amikor még lehetőségem lett volna rá. De én akkor kapaszkodtam belé a legjobban. Mint egy sziklamászó, aki kinn lóg a világ felett a peremen, és egyetlen kötélt himbál az orra előtt a szél, ő pedig a párkány látszólagos biztonságát elengedve belekapaszkodik, nem tudva, hogy az sehova nem rögzül, és csak idő kérdése, hogy a semmibe zuhanjon. Kényelmesen helyezkedek el a kanapén, mielőtt az első kérdésre válaszolnék, előtte azonban a szavakkal játszadozom. Őszintének kell lennem, hiszen ezért jöttem, segítségért. Ha bármit elhallgatok, azzal nem fogunk előrébb jutni. Kezem magam mellé helyezem, nyitott tenyeremmel a kárpit finom szövetét simogatom egy ideig, majd visszapillantok Maddie-re. - Az első változás talán akkor volt igazán érzékelhető, amikor Rod megszületett. Túl hamar jött. 95 júliusában házasodtunk, én akkor már öt hónapos terhes voltam. Még előttem voltak az államvizsgák, a doktori megírása, még nem voltak biztos alapjaink az életünk elkezdéséhez. Mégis, amikor megtudtuk, hogy várandós vagyok, valahogyan egyikünknek sem jutott eszébe, hogy elvetessük. Mindketten akartuk. Az első pillanatok eufórikus örömét azonban felváltotta a rideg valóság: nincs semmink. Brad szülei segítettek és az én szüleim is, akik kevésbé voltak tehetősek mint az övéi. Mégis amit tudtak megadtak, sőt még anya egy évre oda is költözött hozzánk, hogy vigyázzon Roderickre, amíg én a vizsgáimra készülök. Azt hiszem az nehéz egy év volt, és ott egy kicsit mintha megrogyott volna az épp csak induló kapcsolatunk. Amíg egyenesbe nem jöttünk, amíg Bradley üzlete be nem indult, addig rengeteg vita volt közöttünk, rengeteget veszekedtünk már akkoriban is. Aztán lassan egyenesbe jöttünk. De ahogyan az anyagi helyzetünk javult, úgy távolodtunk el egymástól egyre jobban. Jeffrey egy pillanatnyi fellángolás eredménye volt húsz éve, aztán onnantól szépen lassan romlott a kapcsolat. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Úgy értem minőségi beszélgetés, amikor egymással beszélgetünk és nem a gondokról, megoldásra váró dolgokról. Én nem vettem észre amikor szüksége volt rám, mire meg már észrevettem, ő nem igényelte a figyelmem.- elhallgattam és félrepillantottam, valahova az ablak irányába, ami résnyire nyitva volt, és kintről kellemes, langyos tavaszi levegőt sodort be a szobába. Keveredett Maddie parfümjével. Megnyugtató volt. Különös volt számomra is, hogy mindezt így elmondtam. Még sosem fogalmazódott meg bennem ez így együtt. Nathan említésére kicsit megrezzennek az arcomon a redők, finom mosoly jelenik meg, amely aztán le is olvad. Tudom mit érzek, de azt is tudom, hogy mindez illúzió, amihez ragaszkodni próbálok, ami nem reális, nem vezet sehova én mégis akarom. Olyan nagyon. - Nathan a neve. Pár éve került a Presbiterbe, eleinte a traumatológián gyakornokoskodott. Aztán egy eset kapcsán olyan meglátásai lettek, amelyből tisztán látszott, hogy nem csupán a tudása, de az érzéke is megvan ahhoz, hogy gyerekekkel dolgozzon. Mintha erre született volna.- mosolyodtam el, és ez most nem volt tűnékeny. Arcvonásaim meglágyultak ahogyan azt a napot, azt az esetet felidézem, de még nem beszélek róla. Hogy pontosan mi történt. - Azt hiszem akkor kezdődött. Egyre többször kértem őt fel a gyerekosztályra, vontam be műtétekbe. Eleinte...eleinte engem tényleg a szakmaiság vezényelt.- emeltem a kezem a szívemhez és nyitott tenyerem rásimítottam. Megráztam a fejem. - Eszemben sem volt másképp nézni vagy gondolni rá. Aztán egyszercsak megjelent az álmaimban. Hirtelen. Minden átmenet nélkül. Néha arcpirító álmokban.- a kezem lecsusszant a mellkasomról, és az ölembe összefűztem a másikkal, lehajtva egy picit a fejem. Valóban, nekem is kellemetlen volt, kivált az első időszakban, hogy miket álmodom róla. - Azt gondoltam, hogy talán azért...mert Brad és közöttem jó ideje nincs….már nincs….nem élünk házaséletet. Illetve ha mégis az nagyon ritka. Talán kéthavonta egyszer. De ez is...mintha minden eltűnt volna ami egykor összekötött.- nem néztem Maddiere miközben erről beszéltem, helyette elmélyülten vizsgáltam összefűzött ujjaimat.Végül a doktornőre emeltem a pillantásom, és félrebillentettem a fejem. - Hogy mit érzek amikor Nathan mellett vagyok? Bűntudatot.Pokoli bűntudatot. És nem csak azért amit én érzek, hanem azért is, mert ő is ezt érzi. A tekintete, a mozdulatai, annyira árulkodóak. Én...nem vagyok már fiatal, számos év, számos tapasztalat van mögöttem. Tudom, tökéletesen tudom, hogy milyen az ha egy férfi másképpen néz egy nőre. Ezzel együtt nem könnyebb a közelében lenni. Mégis szüntelen vágyom rá. Hát ez az amivel nem tudok mit kezdeni. Ha elküldöm belepusztulok, ha marasztalom akkor is. Nem tudom létezik e jó megoldás.- vonom meg a vállaim, mert jelen helyzetben így látom ezt az egészet. Tökéletes patthelyzet.
Nem létezik olyan ember, aki ne tapasztalta volna meg milyen érzés elérkezni ahhoz a ponthoz, ahol úgy érezzük megrekedtünk ebben az állapotban és egyedül már képtelenek vagyunk kilábalni tőle. Ami tele van kételyekkel, válaszokat nem kísérő kérdésekkel és bármennyire is próbáljuk félrelökni, a szőnyeg alá söpörni a problémát úgy kezelve, mint amit az idő képes lenne elfedni, az csak még jelentőségteljesebbé válik. Frusztrálni kezd, álmatlan éjszakákat hoz és olyan érzéseket hoz felszínre, amit ha próbálnánk is kitépni magunkból, sosem szűnne meg igazán. Úgy veszem észre Mirabellt az, hogy ma itt kell lennie sokkal inkább zavarja, mintsem engem. Kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben, erre viszont még orvos mivolta is közrejátszik, amiről igyekszem figyelmét lehetőség szerint elterelni. A családjáról érdeklődök bevezetésként, a gyerekeiről. Valamelyest könnyebb, hétköznapiságot igénylő témáról, aminek a részese és amiről nem esik nehezére beszélni. Első körben a fiúk kerülnek terítékre, amelynek hatására arckifejezése büszkébb és hangja is ugyanezt sugallja. Nem akarnám, hogy úgy érezze bármit is vissza kellene tartania, ugyanakkor próbálok felé bizalommal közeledni. Megmutatni, hogy ami itt elhangzik, az csak kettőnkre tartozik és bármilyen tartalommal is bírjon, felette ebben a szobában senki sem ítélkezik. Mert nem tehetem meg és nem is fogom, hiszen akkor önmagammal is szembe kellene néznem, márpedig hibákat mindenki követ - érkezzenek azok bármilyen formában is. A kezem néha noteszemen pihen, amelyet csak ritkán veszek használatba, ellenben valahogy az évek során elengedhetetlen kellékemmé vált. Beszélgetésünk során nem kívánok ilyen melléktevékenységekkel foglalkozni, sokkal inkább figyelek a másik szavaira, az apró rezdülésekre, amik akaratlanul is megmutatkoznak egy-egy felhozott téma kapcsán vagy a hangjára. Arra, hogy miképpen válik gondterheltté vagy épp ellenkezőleg izgatottá a hanghordozása, Mirabell esetében pedig ez tökéletes párhuzamot mutat, ahogyan a férje és a Nathan közötti kapcsolatot fejti ki őszintébb véleménnyel. Én csendben figyelek csak, nem zökkentem ki őt, nem vágok közbe kérdésemmel, ám ez közel sem egyenlő azzal, hogy ne fogalmazódott meg bennem egy-két gondolat, amit szeretnék a későbbiekben tőle is érdeklődés formájában megtudni, de jelen pillanatban hagyom, hogy övé legyen a főszerep. Az a pillanat, amikor mindazt a terhet, ami eddig megnehezítette az életét letegye egy kis időre és valami olyat formáljon, hozzunk létre belőle, ami könnyedebbé teszi számára annak cipelését és legfőképpen nem keseríti meg ennyire nyilvánvalóan az életét, ahogyan eddig is tette. Egy kósza szőke tincset igazgatok a fülem mögé és csak ezután veszem szemügyre Mirabell arcvonásait, hogy vallomása után én legyek az, aki a saját véleményét megformálja. Akár hosszabb monológok, akár kérdések formájában is. - Úgy gondolod több időre lett volna még szükségetek a gyerekvállalás előtt? - vannak párok, akik egyszerűen nem állnak készen, mégis a sors olyan fordulattal ajándékozza meg őket, ami egyeseket összeköt, másokat pont eltaszít egymástól. Érzéseim szerint az ő házassága az utóbbi kategóriába sorolható, ezt viszont igyekszem neki bővebben is elmagyarázni. - Egy gyermek felnevelése még a legstabilabb párokat is képesek kiforgatni az addigi világukból és úgy veszem észre, nálatok ez hasonlóképen jelen volt. Még önmagatokat próbáltátok felfedezni, ismerkedni a közös élet fogalmával, az érzéseitekkel, de nem kaptatok elég időt arra, hogy erősebbé tegyétek ennek alapjait, ez pedig képes két ember kapcsolatát teljesen más irányba terelni, mint amire eredetileg felkészültek mégis ott volt valaki, akinek szüksége volt rátok, aki összekötött titeket, ti pedig mindent megtettetek, hogy olyan életet biztosítsatok, amit egy gyermek megérdemelhet. - kezdek bele gondolatom kifejtésébe, melyet ugyanazzal a lendülettel folytatok is tovább. - Ez alatt a folyamat alatt viszont úgy veszem észre háttérbe szorult mindaz, amire nektek lett volna szüksége. Természetesek lettetek a másik számára, szinte idegenek az idő múlásával ahogyan mesélsz róla, hiszen sosem maradt elég időtök arra, hogy tápláljátok azokat az érzéseket, amik egykoron összehoztak titeket. A kedvemért játsszunk el egy gondolattal és ugorjunk vissza pár évet az első gyereketek előtti időszakra. Mik voltak a terveitek? Bizonyára akadt egy jó pár ötlet, amit közösen akartatok megvalósítani, megtapasztalni. Fel tudnál idézni ezekből párat? Esetleg ha nem is beszéltetek róla, de volt olyan, amit te magad akartál megtenni Bradleyvel? - kérdezek rá, de már csak ezután térek rá a rezidensre, aki úgy tűnik teljes mértékben felforgatta azt a valóságot, ami eddig az életét képezte és ahogyan meg amiket mesél róla, teljes mértékben látom miért is bizonytalanodott el mindenben. Legfőképpen a saját érzéseiben is. - Mirabell, ez egy természetes emberi tulajdonság, hogy szükségünk van a figyelemre, arra, hogy észrevegyenek és ha még apró gesztusként is szánják, de értékeljenek, emiatt kevésbé kellene rosszul érezned magadat. Az ilyen jót tesz egy ember lelkének és te a rezidensedtől most ezt kapod meg. - halványan elmosolyodok, mielőtt a folytatásra ösztönözném magamat. - Mellette olyan érzéseket tapasztalhatsz meg, amiket már régen nem ehhez képesek vagyunk hozzászokni. - direkt beszélek többesszámba, hogy éreztessem vele, ez a probléma mindannyiunkat hasonlóképpen érint, ha belekerülünk ebbe a helyzetbe. Ezért leszünk boldogabbak egy csokor virágtól, valami apró ajándéktól, de ha eltérünk a tárgyaktól, akár egy kedves üzenet vagy egy bók is hasonló hatással lehet ránk. Könnyű ebbe elveszni, ez tényszerű. - Ahogyan az sem meglepő, hogy az álmaidban is visszaköszön szereplőként, hiszen olyan pluszt hozott a hétköznapjaidba, amit nehezen tudsz csak ellökni magadtól, ezáltal pedig minduntalan vissza fogod pörgetni a fejedben a közös pillanatokat, hogy a hatásuk tovább tartson annál a pár percnél, mint ami lefedte a valóságot. Az érzéseid igaziak, ezt határozottan kijelenthetjük, de úgy gondolod akkor is felkeltette volna az érdeklődésedet, hogyha például nem közeledik ilyen módon feléd vagy másképpen reagálja le egy idő után a te kezdeményezésedet? - közel sem mindegy melyik kategóriába is sorolható mindez, én viszont nem kívánom manipulálni a válaszát vagy olyan helyzetbe belekényszeríteni, ami elferdítené a valóságot. Jobb szeretném ő tőle megtudni a választ, mielőtt a saját véleményemet is kifejthetném ezzel kapcsolatban.
Kezdőlap
