A tanárokhoz fűződő kapcsolatom, egészen egyszerű alapelven működött. Én jól teljesítek, ők pedig emberszámba se vesznek. Egész jó üzletnek tűnt, tekintve, hogy néhányuk, annyira túlteljesítette a feladatát, hogy még a nevemet se tudta. Lehetetlen lett volna, úgy fenntartani a látszatot, hogy egy apró darabkája, nem kerül felszínre, abból amit az éjszaka jelentett nekem. Így egy pillanatig sem hagytam, hogy a határok elmosódjanak. Túl sok kockázattal járt, és különben se nagyon tudtam normális emberi kapcsolatokat kialakítani, az pedig csak még nyomósabb érv volt, hogy nem is nagyon akartam. Tehát, igyekeztem, minden időmet, amit a Columbia falain belül töltöttem, minimálisra redukálni. Mivel, abszolút kivontam magam az egyetemista közösségből, így a felesleges köröket is megúsztam. Nem nagyon töltöttem itt felesleges perceket, pont annyit amennyi elvárható volt, annak érdekében, hogy egyszer a diplomám a kezembe legyen. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mikor szóltam valakihez magamtól. Ha ez meg is történt, akkor valószínűséggel, azzal is azt kívántam kifejezni, hogy nem kérek senkinek a társaságából. Nem láttam értelmét, hisz ezek az emberek, egy idő után úgy is elkallódnak, és nem tesznek hozzá semmit az ember életéhez. Legfeljebb csak éppen akkor, abban a pillanatban, jó hogy van kihez szólni. Viszont én többre értékeltem a csendet, mint azt, hogy valaki folyton folyvást jártassa a száját, olyan dolgokról, ami nem az ő dolga. A lányok nagyrészt, pletykától túlfűtve, és az egyéniség hiányától, megrekedve, hajkurásztak egy instafiltertől csillogó életet. Míg a másik része, egy jókislány álcája, és a tökéletes érdemjegyek mögé bújva, inkább háttérbe szorították magukat. Őszintén, egyik halmaz sem volt túl csábító, így inkább maradtam egymagam.
A várakozás, kezd az agyamra menni, és annyi gondolat tódul a fejembe, hogy lassan szétrobbanok az idegtől.  Az előttem hemzsegő diáksereg pedig, még több feszültséget áraszt, ami a vizsgadrukk miatt most hatványozottan nőt. Az csak rontott a helyzeten, hogy többnyire olyan tanár ajtaja előtt várakoztunk, aki többször buktat, mint átenged. Engem leginkább, nem ennek a ténye zavart, hanem inkább az, hogy ez most kicsit se lesz olyan zökkenőmentes, ahogy az általában történni szokott. Vajmi kevés esélyét láttam annak, hogy átmenjek,  hisz alig tanultam erre a vizsgára. Ami magyarázatra szorulna, ha ezt bevallanám,  Mr. Goltznak. De, nem voltam az a fajta ember, aki kifogásokat gyárt, majd bambiszemeket mereszt, és az ízlés határait feszegetve rövidebb szoknyát vesz, hogy manipulált eredményeket csaljon ki a másik félből. Najó, ez így nem teljesen igaz
Így amikor a nevemen szólítanak, az esélytelen nyugalmával fáradok be az ajtón, és ugyanilyen modorban is foglalok helyett előtte.
- Jó napot, Mr. Goltz.- nézek rá magabiztosan, mint aki tényleg biztos a dolgában. Valójában az is voltam 100%-ig biztos voltam abban, hogy ma megbukok.
- Hogy van ma? - teszem fel a kérdést, ami mellé egy kedélyesnek mondható mosoly is párosul. Kissé kezdett szórakoztatni a helyzet, hogy túl magabiztos vagyok, ahhoz képest, hogy valójában azt sem tudom miről is kéne beszélnem. Azt pedig, még mindig nehezen hittem el, hogy az előttem ülő férfi tanár. Tuti a Magic Mike egyik forgatásáról szedték össze...
♡