– Ilyet nem tanítanak a rendőrakadémián, ugye? – Hangom csupán halk morajlásként tör elő, mintha félnék megszakítani a csendet. Már azt a csendet, ami köztem és Borelli között van, mert úgy egyébiránt minden van, csak csend sem; még a bank triplaüvegezésű forgóajtói sem tudják kint tartani az épület köré gyűlt tömeg zsibongását, a riporterek hiénaszerű csaholását, amit kérdéseknek neveznek, vagy a fel-fel harsanó szirénákat és a felettünk elzúgó rendőrségi helikoptereket. Idebent a márvánnyal burkolt falak között visszhangzanak a vakuk kattanásai, ahogy a nyombiztosítók minden négyzetcentimétert filmre vesznek és körbedokumentálnak.
Borellit azonban mindez nem érdekli, már percek óta az egyik sarokban elfolyt, már megalvadó, barnás színű vértócsát figyeli. A szélei itt-ott elmosódtak, egy-egy cipőorr nyoma látszik benne, az egyik oldalán pedig az látszik, ahol a test feküdt. A nő holtteste már az egyik mentőben tart a halottasház felé. Megpróbálták újraéleszteni, de már késő volt, túl sok vért vesztett.
– A biztonsági őr szerint, aki mellé szaladt, és próbálta elállítani a vérzést, végig a babájáról kérdezősködött. Hogy jól van-e. – Borelli továbbra sem veszi le a szemét a tócsáról. – Szerinted helyes volt, hogy hazudtak neki?
Nem tudom, mi a jó válasz. A nő hisztérikus volt, a bankrabló pedig lelőtte; a nő ösztönösen fordított hátat az elkövetőnek, próbálta a testével védeni a gyerekét. De sem az ő, sem az alig egy éves kisfiú teste nem volt elég, hogy megállítsák a golyót, amit most épp egy fehér anorákba öltözött nyomrögzítő fényképezett körbe a falban, ahol végül megállt, mielőtt kipiszkálta volna onnét egy csipesszel. – Az adott helyzetben megtették, amit tudtak – mondom végül. Nem szokásom, de enyhén vállon verem Borellit, hogy végre elszakítsa a tekintetét.  Ahogy Nietzsche mondta: „ha túl sokáig nézel a mélybe, a mélység visszanéz rád”. És most minden ép nyomozó teljes figyelmére szükség van. – Sürgesd meg a labort a ballisztikával. Tudnunk kell, honnét származik a fegyver.
Bárki más valószínűleg legalább egy kérdést feltett volna arról, miért fontos nekem, honnét származik a fegyver, ahelyett, hogy az érdekelne, egyáltalán milyen, de Borelli erre már nem kérdezett vissza, csak bólintott, és ment, hogy tegye, amit mondtam.
Már nem maradt sok teendő idebent, és bár próbálok leszokni róla, ez a helyzet, és az alkoholmegvonás, annyi fejfájást okoz, hogy muszáj vagyok elszívni egy cigit, még akkor is, ha semmi kedvem a riportereket kerülgetni.
A zsebeimben matatva sétálok le a lépcsőn, mind a három fokon, és miközben a számba teszek egy szálat, kinézek a tömegre. Hirtelen eszembe jut, amin a nagynéném szokott mérgelődni, ha véletlen délelőtt téved be a városba – „ebben a rohadt városban senki sem dolgozik?!” Mint a szorgos méhek, úgy buzognak a kordon körül, riporterek, tévéstábok, bámészkodók egyaránt, az egyenruhás járőrök arcán pedig látszik, hogy sokkal szívesebben mulatnák az ebédidejük a négyes kereszteződés túloldalán lévő Popeye’s-ban.
Néhány szemfülesebb észreveszi, hogy én nem csak valami random nyomrögzítő vagyok, és járőrruha híján valószínűleg nyomozó, úgyhogy megpróbál közelebb furakodni, mintha azért nem válaszolnék a kérdéseikre, amiket felém kiáltanak, mert nem hallom őket. Nem foglalkozom velük, átbukom a sárga szalag alatt.
– Nem nyilatkozom – felelem, egymás után többször, mert azt is feltételezik, hogy talán csak ezt vagy azt a csatornát nem kedvelem. Vagy ha máshogy fogalmazzák meg a kérdést, esetleg nyomulnak, hátha belefáradok, majd megváltozik a véleményem, és lehozhatnak valami fergetegesen friss címlapsztorit, minden bizonnyal kiemelve, hogy a szemtanúk szerint az elkövető latino volt, és erős akcentussal beszélt. New York talán liberális, de nem minden médium az.
Végül belátják, hogy tényleg nem szednek ki belőlem semmit; ráadásul pont ekkor lép ki az ajtón Borelli. A fiatalabb nyomozókat mindig könnyebb prédának tartják, úgyhogy őt rohamozzák meg a kérdésekkel. A fejemet csóválva lépnék tovább, hogy az épület mögött húzódó sikátor viszonylagos csendjét élvezzem – amit két-két rendőr zárt le két oldalt, nehogy a bankba nyíló mosdó-ablakokon próbáljanak meg bemászni ezek az őrültek –, amikor hirtelen feláll a szőr a hátamon, mint mindig, ha figyelnek. Megtorpanok, és megfordulok a sarkam körül, épp elcsípve egy rám szegeződő szempárat, aki azonban szintén tisztában lesz azzal, hogy rajta kaptam, és vagy direkt, vagy szerencsés véletlen folytán épp el tud veszni két nagyobb darab operatőr mögött. A felismerés halványan dereng csak valahol az elmém mélyén, de épp elég biztos vagyok benne ahhoz, hogy meginduljak felé.
Mikor közelebb érek, és a kerek arc megint felém fordul, egy pillanatra majdnem kicsúszik a számon a rossz név – Bailey –, de még idejében észbe kapok. – Jackson kisasszony. Mi a fenét keres itt? – szegezem neki a kérdést, karjaim ösztönösen kulcsolódnak össze, szinkronban azzal, ahogy mély ránc ül a szemöldökeim közé. – És mit keresett egy hete a bronxi arborétum környékén? – Vagy előtte két nappal a központi adatelemző iroda épületénél, ahol épp befordulni láttam a sarkon, vagy előtte annál a razziánál Red Hookban… Nem ez az első, hogy látom. Ahogy azt sem, hogy úgy akar tenni, mint aki véletlenül volt ott. Épp ott.
Szívesen meghallgatom a magyarázatát. Elvégre, még csak nem is rendőrtanonc; kriminálpszichológus. Márpedig az efféle helyszínek, a kint ácsorgás, nem épp tananyagi előírás a Columbián. Viszont alig hallom, amit mond, úgyhogy inkább sóhajtok, és a fejemmel a bank mögötti utcácska felé biccentek. Ott talán értelmes magyarázattal szolgál majd. A strázsáló rendőröknek csak annyit mondok, hogy engedjék át, ők pedig túl fáradtak, hogy megkérdezzék, egyáltalán kicsoda ő.
– Nézze, Miss Jackson… Az első alkalommal még elhittem, hogy véletlenről van szó. Még a másodiknál is. De ez már a sokadik eset, hogy a bámészkodó tömeg közepébe cseppen… És ez itt Harlem. Aligha vagyunk az egyetem közelébe. Megosztaná velem, hogy mi vonza ennyire a rendőrségi helyszínekhez? – kérdezem, miközben végre valóban rágyújtok. Azt inkább nem feltételezem, hogy esetleg nem a rendőrségi helyszínek vonzák, hanem az én rendőrségi helyszíneim. Az ég felé fújom a füstöt, de a szemem sarkából tovább figyelem. – Remélem, nem Rólam próbál profilt alkotni…

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Bellamy & Riley

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig is lázba hoztak a villogó, hangosan sivító szirénák. Nem is maga a zaj és a látvány, sokkal inkább a tudat, hogy valami történt, hogy valami izgalmas van folyamatban. Csúnya dolog talán, hiszen ez mindössze kívülállóként izgalmas, de egy ilyen történet részesévé válni valószínűleg már sokkal kevésbé hozna lázba. Éppen ezért mindig is kicsit bűntudatom van, amikor előrefúrom magam a bámészkodók között, amiért igyekszem mindig úgy helyezkedni, hogy a lehető legjobb rálátásom legyen a történtekre. Szerettem figyelni az arcokat, kezdve a bámészkodók reakciójától, a rendőrök és nyomozók vonásain át az esetleges érintettek megnyilvánulásaiig. Elképesztő, mennyi információt be lehet zsebelni már pusztán azzal, hogy az ember csak megfigyel és nyitott szemmel jár a tömegben.
Nem a puszta véletlen műve, hogy itt vagyok és nem is csak a kíváncsiságom hozott erre, amikor felfigyeltem a helikopterekre, a rendőrautókra, az egyre gyűlő tömegre. Lehet, hogy szakmát tévesztettem és inkább nyomozónak, vagy újságírónak kellett volna mennem? Hiszen követni egy embert, többször ráadásul, nem biztos, hogy beleillik a profilomba, pláne, ha esetleg lebukom. Sok veszíteni valóm azonban nincs és nem egyszer lepörgettem már a fejemben a lehetséges végkimeneteleket, van hát forgatókönyvem arra az esetre is, ha nyakon csípne. Addig meg csak figyelek és gyűjtöm az információimat, mint valami elvetemült rajongó, aki mindig a legrosszabb pillanatokban képes felbukkanni. Anya vajon mit szólna mindehhez..?
Akárhányszor valaki kilép az épület ajtaján, megbolydul a tömeg, mintha valami óriási, egybeolvadt massza volna, mely lomhán mozgatja magát. Pipiskedve figyelek, sajnos nem nőttem túl magasra, így többnyire lábujjhegyre állva az emberek válla fölött kukkolok, mivel ezúttal nem jutottam el az első sorig. Túl veszélyes volna, túlságosan könnyen kiszúrna, még a sapka és a sál ellenére is.
Ő az. Még pont sikerül elcsípni a feje búbját, az elforduló arcát, a suhanó kabát szegélyét. Követi a tekintetem, merre halad, hogyan utasítja vissza a hiénaként rácuppanó hírszerzők tömkelegét, hogyan vesz egy mélyebb levegőt, amikor a riporterek és újságírók hadának figyelme újra a bejárat felé irányul. Összerezzenek, amikor hirtelen visszanéz, már késő, elkéstem, túl későn kaptam el a tekintetem. Basszus. Lebuktam. Óvatosan próbálnék arrébb slisszolni, ösztönösen lépve a menekülés útjára, de tervem meghiúsul, amikor elém kerül. Nincs menekvés. Pillanatnyi félelem suhan át rajtam a nekem szegeződő kérdést hallva, van valami egészen ijesztő és határozott abban, ahogyan össze összefonja a karjait, ahogyan megjelennek a ráncok a szemöldöke között. Próbálom leplezni, hogy az újabb kérdés újabb adag meglepődést ébreszt bennem. Teljes lesokkolódás, csak hebegnék-habognék, inkább nyelek egy nagyot, a válaszomat azonban elnyomja a tömeg morajlása. Az én kiállásom és hangom nem olyan masszív és erős, mint az övé.
Megtehetném, hogy elszaladok, de azzal csak még kínosabbá tenném a helyzetet és egy életre elásnám magam a szemében. Így hát követem a sikátor felé, meg sem lepődve azon, hogy Mr. West egyetlen intésére átengednek az ott ácsorgó rendőrök. Zavartan topogok, egyik lábról a másikra, miközben csak záporoznak felém a megjegyzések. Most légy okos, Jackson.
- Elhinné, ha azt mondanám, megszállottan vonz az ilyen helyszínek atmoszférája? - érzem, hogy kiszáradt a torkom, próbálok nyelni, de mintha fűrészpor kaparná a szám, a nyelvem. Az órákon valahogyan olyan természetesen megy, az órák utáni extra kérdések alkalmával nem különben, de most, hogy nem az egyetem biztonságot nyújtó falai között vagyunk, valahogy rettentő kényelmetlenül érzem magam. A legegyszerűbb talán az volna, ha egészen véletlenül kicsúszna a számon, hogy "Hello, Mr. West, van egy olyan sejtésem, hogy maga az apám. Kiderítjük?" De a világért sem zúdítanám magamat ilyen vehemenciával erre az emberre. A feltételezett apámra. És talán pont ettől olyan kínos most hirtelen minden. Mert itt nem a tanáromként tekintek rá, itt nem a katedrán áll, hanem egy sikátorban ácsorgunk egymással szemben.
- Hát.. - szedd össze magad! - Mindig azzal biztatnak minket, hogy keressünk egy olyan személyt, akire példaképként tekinthetünk, akinek munkássága vonzó a számunkra és hát azt hiszem, kicsit túlzásba vittem a keresgélést és feltérképezést - szusszanok aprót. Ez igazándiból még igaz is, csak hát tartozik még hozzá néhány információ, amit nem szívesen osztok meg vele. Egyelőre. És ezzel nyilvánvalóan el is árultam magam, hogy nem minden esetben a szimpla rendőrségi helyszínek vonzanak, sokkal inkább azok, ahol ő is felbukkan. Bár tulajdonképpen nem példaképként keresném őt, hanem szeretnék minél több információt bezsebelni, minél jobban feltérképezni, közelebb kerülni hozzá, mielőtt a fejére borítanám a kis bilimet.
- Nézze, Mr. West, nem akarom, hogy azt higgye, követem, vagy nyomulok, vagy fene tudja, egyszerűen csak kíváncsi és nyughatatlan természettel áldott meg a sors - nyakon öntve egy jó akad makacssággal, de szerintem ez elég nyilvánvaló.

Nem vagyok hozzászokva a kéretlen figyelemhez. Pontosabban: akkor nem vagyok, ha az nem a média részéről érkezik. Elvégre, a nyomozások során, sőt, még az előadások tekintetében is, vagy ha egyszerűen beszélgetek valakivel, az ember megkövetel egy bizonyos adag figyelmet és ezzel kéz a kézben járó tiszteletet. Az viszont, hogy olyan nemű érdeklődés középpontjává válljak, amelynek az utóbbi hónapokban a Jackson-lány tett ki, talán évtizedek óta nem látott.
Már túl vagyok azon a koron (vagy legalábbis azokon a tapasztalatokon), amiktől még jól esne egy fiatalabb nő – lány – figyelme, és pozitív visszajelzésnek venném. Elvégre, nekem is van tükröm, és egyébként is. Ha valóban ilyesmiről lenne szó – mert megesett már, mikor épp, úgy tűnik, túl sok figyelmet fordítottam egy-egy áldozat családtagjára vagy tanúra –, ott általában fejben sosincs rendben valami, és ez tulajdonképpen érthető is.
Riley Jackson viszont nem tűnt sem kóros gyógyszerfüggőnek, sem kezdő alkoholistának, akinek az önértékelése a béka feneke alatt van, sem pedig apakomplexusos depressziósnak, aki úgy érzi, csak annyira szeretheti önmagát, amennyire Őt mások szeretik. Az, hogy már sokadik helyszínemen bukkan fel, igazából kezd igen kellemetlen ízt hagyni a számban, ezért nem hagyhatom már szó nélkül a dolgot.
– Elhinném – vonom meg a vállam. – De igencsak aggasztó volna, és kénytelen lennék imádkozni, hogy soha ne kerüljön a mi őrsünkre pszichológusként. – Nem ő lenne  az első csodabogár, akit valami természetellenes vonzalom űz a szakma felé, legyen szó akár leendő nyomozókról vagy tanuló patológusokról. Bár utóbbiról eleve az a véleményem, hogy aki szeret holttestekben turkálni, az vagy pszichopata, vagy nem volt elég okos az élő emberekhez. Esetleg egy szociális fóbiát még elfogadok indokként. Aki nem a halál mellett nő fel, hanem egy szép, kerítéses kis házikóban a kertvárosban, azt újdonságként érheti – és ahogy a horrorfilmek is bizonyítják, az emberek egyszerűen szeretnek borzongani. Csak úgy, minden indok nélkül.
Valami mégis azt súgja, hogy Ő nem borzongani jött ide. Akkor nem engem bámult volna meredten, hanem a mentőt, mondjuk. Vagy be az ablakon, hátha láthat egy vértócsát.
A válasza viszont meglep.
– A… feltérképezést? – Ilyen kifejezést se igen hallottam még arra, ha valaki követi a másikat. Mert most lényegében épp ezt ismerte el; hogy követett. A dolog miértje viszont kicsit még sántit. – És nem gondoltad, hogy mondjuk… Megkérdezz róla? – teszem fel az egyértelműnek tűnő kérdést. Amire a válasz egy szintén egyértelmű „nem”. Az ő részéről is talán, de az enyémről is ez lett volna. Ez kellene még nekem, egy kölyök a nyakamba. Mintha nem lenne már így is épp elég bajom az ügyekkel. – Remélem, azért érted, miért ennyire… Rosszat sejtető a hirtelen felbukkanásod mindenhol. Egyébként honnét tudtad, hogy hol vagyok? – ráncolom a szemöldökömet. Egy „követtem hazáig” szerű válasz igencsak kellemetlen fényt vetne rá, és még az én öreg csontjaimat is megrezegtetné kissé. Nem mintha félnék ettől a kislánytól, egyszerűen nem kedvelem, ha megfigyelnek. Arra ott vannak az ilyen… Kardashienek.
– Nos, khm… Gondolom a próbálkozás maga díjazandó. De lesifotósnak még ne csapjon fel. Ezzel pedig – mutatok a kettőnk közötti térre – sürgősen hagyjon fel. Amit mondott, az nagyon… hízelgő. De jobb, ha megtartja a távolságot, legközelebb pedig kérdez, mielőtt valakit az alanyává avatna. – Nem mellesleg pedig valami a koponyám hátuljában azt súgja, nem is mond igazat. Nem tudnám megmagyarázni, ez csak egy ösztön.
– Az lenne a legjobb, ha most…
– West nyomozó! – lép oda mellénk egy fiatalabb járőr, aki a karjánál fogva vezet egy vele nagyjából egyidős, láthatóan turista pacákot. Onnét gondolom, hogy az, mert hatalmas fényképezőgép lóg a nyakában. Ennél klisésebb már nem is lehetne. – Lenne itt egy…
– Ne most.
– De uram…
– Azt mondtam, hogy ne most!
– A fickó valamit hadovál külföldiül – mutat rá kétségbeesetten a hatalmasra tágult szemekkel eseményeket követő fickóra, aki láthatóan egy kukkot se ért az egészből. – Csak annyit tud kinyögni angolul, hogy „tanú”, meg néhány szót, teljesen érthetetlenül zagyvál…
– Vigye be a kapitányságra. Majd megnyugszik, aztán visszajön az angolja.
– De uram, a rablás miatt érkezett – mondja aztán a járőr. – Szerintem látta a fickót.
A turista, aki úgy néz ki, mintha most szökött volna a Hipsters Weekly címlapjáról, erre megérzi, hogy róla van szó, és hevesen bólogatni kezd. Csak annyit tudok kivenni abból, amit mond, hogy turista meg hogy Castle, ami lehet annak a helynek a neve is, ahonnét jött, meg… a sorozat is. Fogalmam sincs, ezek hogy kapcsolódnak ide, de láthatóan felfokozott idegállapotban van, össze-vissza törik bele a nyelve a saját szavaiba, és mutogat, mint egy eszement.
Megvakarom a tarkómat, és sóhajtva engedek a nyomásnak. – Egy pillanat – emelem fel a mutatóujjam a járőr felé, majd a Jackson-lányhoz fordulok. – Nos, hacsak véletlenül nem beszél anyanyelvi szinten kanadai franciát, akkor jobb lenne, ha most elmenne, Miss Jackson. Mint láthatja, egy aktív helyszín nem a legjobb egy „Ki az én példaképem?” és egy „Miféle veszélyt rejtenek a követők?” beszélgetés lefolytatására.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Bellamy & Riley

- Miért? Magában nem pörög fel az adrenalin, ha egy helyszínre érkezik? - bukik ki belőlem a meglepődött kérdés. Lehet, hogy valóban csodabogár vagyok, vagy szimplán annyira új és izgalmas még számomra minden, hogy ennyire lázba jövök és vonz az ilyen helyszínek atmoszférája. Nem az vonz, hogy valaki megsérül, netalán meghal és nem is a helyet körüllengő szomorúság és tragédia. Hanem mindaz, ami ezek mögött húzódik, a rengeteg miért, az emberek, az arcok, a reakciók. Ezzel nem hazudok, szimplán csak nem mondok el mindent arról a bizonyos miértről, ami engem vonzott ide.
- Így utólag visszagondolva minden bizonnyal az lett volna a kevésbé kínos opció - vakarom meg a tarkómat, elhúzva a számat. Persze, hogy elég furán vette volna ki magát, ha elé állok egy "hahó, Mr West, mit szólna hozzá, ha magát választanám példaképemnek?", de így, hogy lebuktam és konkrétan be kell valljam, hogy szeretett hobbijaim közé tartozik az ő követése... Nos, örülni fogok, ha ezek után még szóba áll velem, nem hogy rábólint arra, hogy gyakornok lehessek nála! Hát ezt elég jól eltoltam, ami azt illeti. - Nem igazán szeretnék hazudni, szóval lehetne, hogy erre inkább nem válaszolok? - próbálkozom be, egy újabb grimasszal toldva meg a szavaimat. Mégsem mondhatom nyíltan a szemébe, hogy rossz szokásaim egyike, hogy olykor követem, vagy ha felvillan valahol egy sziréna, csak akkor közelítem meg a helyszínt, ha ő is felbukkan. Elég meredeken hangzik azért ez így, pláne úgy, hogy nincsen tisztában minden részlettel. Majd ha egyszer elárulom, miért is koslatok így kifejezetten utána, akkor talán értelmet nyer mindez, anélkül viszont csak egy idegesítő, természetellenes rajongással megáldott mániákus vagyok.
- Igaza van, Mr. West, elnézését kérem - hajtom le egy kissé a fejem, aprót sóhajtva. Mi mást tehetnék? Valóban elég gáz ez az egész követősdi és amíg nem szedem össze a bátorságom és állok elé a kérésemmel, addig teljesen feleslegesen rohangálok utána, csak aláásom magam nála és soha a büdös életben nem jutok egyről a kettőre.
Már én is mondanám, hogy köszönöm a türelmét, de most jobb, ha olajra lépek, amikor befut egy járőr egy turista fickóval. Ez már önmagában elég érdekes látvány, hogy ismét töltődni kezdjen az a bizonyos adrenalin tankocskám, amit az előbbi beszélgetésünk megcsapolt, hát még amikor kiderül, hogy egyikük sem érti, amiről a fickó hadovál. Amikor Mr. West kiejti a "kanadai franciát", akaratlanul is mosoly szökik az ajkaimra.
- Sokban nem hiszem, hogy különbözne a francia franciától, szóval azt kell mondanom, kifejezetten nagy szerencséje van ma, tanár úr! - meg nekem is, ami azt illeti. A nagymamám francia származású, így vele csak ezen a nyelven beszélgetek, úgyhogy azt hiszem, nem fog túl nagy gondot okozni, hogy megértsem, miről szeretné a férfi tájékoztatni a rend éber őreit. - Szívesen segítenék, ha lehet - ismerem be az olyan nyilvánvalót. Nem tudom, mennyi időbe telne tolmácsot keríteni és én tényleg nagyon szívesen segítenék, hátha sikerülne némi jó pontot is bezsebelnem a nyomozónál.

Van a lányban valami familiaritás; ismerős, persze, az egyetemről, de ez másféle érzés, ami csak az elmém hátsó felét kaparássza, de valamiért nem tudom vagy nem akarom beengedni az ajtón. Valami régi. Vagy talán csak öregszem és keverem valakivel; nem lenne meglepő. Régen is azt mondtam, ha létezik is bármiféle isten – s erre hithű katolikus anyám bizonyára forog a sírjában –, szóval ha létezik is, az egyik hatalmas hibáját azzal követte el, hogy ilyen megfigyelő- és emlékezőkészséget adott egy jobb napjain az átlagosnál is csak egy cseppet értelmesebb férfinak. Minden itt kavargott, bent, mint valami karneváli forgatag, de sokszor képtelen voltam megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől.
Nem tűnt úgy, mintha ezen most emberi életek múlnának, úgyhogy elengedem a halovány érzést. Anélkül is elég különös a helyzet, hogy fejtegetni is próbálnám; nem igen szoktak követni. Egyetemista lányok semmiképp.
Hogy el szokott-e önteni az adrenalin, amint új helyszínre érkezem? Egyértelműen. Olyasféle dolog ez, ami ennyi évtized után sem tűnt el, és nem is hagyott alább. Mint egy sokadik addícióm; minél hosszabb idő telik el kettő „adag” között, annál viszketegebben viselkedem. És sosem elég. Undorítóbb ez, mint az alkoholizmus, és rosszabb, mint egy drogfüggőség; itt emberi életeket oltottak ki, én pedig legszívesebben úgy vigyorognék, mint egy imbecillis vadászkutya, mikor nyomon van.
Ez a vallomás azonban jelentősen olyan volna, mintha arcon köpném saját magam, úgyhogy csak figyelmen kívül hagyom a kérdést.
– Nincs miért bocsánatot kérnie, Miss Jackson. Mindössze ha megkérhetem, többé ne így próbálja feljebb tornázni a jegyét. – Azt már nem teszem hozzá, hogy nálam sokkal barátságosabb, fiatalabb és sokkal izgalmasabb nyomozókat is találhatna. Spencer és Borelli például mindketten elájulnának az örömtől, ha valaki őket követné hasonló célzattal, és bizonyára Wallem is hasonlóan reagálna. Ki tudja? Tán még Donovan seggébe se dugták fel annyira azt a bizonyos botot, hogy leharapja a fejét. Ő mégis engem választott, nagyon jól tudva, hogy közel sem egyszerű együtt dolgozni velem. A lány vagy felettébb mazochista, vagy olyasféle szándékai vannak, amikre jobb szót sem fecsérelni.
Pusztán viccből jegyzem meg a franciatudást, úgyhogy engem lep meg a legjobban, mikor igenlő választ ad. Szemöldökeimmel a homlokom közepén tekintek előbb rá, majd a hipster kanadaira, majd vissza rá. – Maga érti, amit zagyvál? – mutatok hüvelykujjammal a turistára, aki erre megint makogni kezd valamit az anyanyelvén. Nem vagyok különösebben háklis, amikor turistákról volt szó, de őszintén lenyűgöz a francia öntudat, amiért annyira gyűlölik az angolokat az őshazában, hogy még egy totálisan másik kontinensen sem hajlandóak megtanulni a nyelvet.
A rendőr idegesen topog egy helyben. – Uram?
Tőlem várja a választ, egyébként helyesen feltételezve, hogy most már az én ügyem. Gyorsan listázom magamban a pro és kontra érveket; a végén viszont győz a tény, hogy egy fegyveres rabló menekül jelenleg New York utcáin, és bármikor úgy dönthet, a legjobb az lesz, ha bebiztosítja magát, és akár túszt ejt, vagy megsebesít valakit menekülés közben.
Megvakarom az államat, ujjaim alatt serceg a sokadnapos borosta, és végül megvonom a vállam. – Legyen. Ha megtenné, hogy segít…
Azzal ha le nem is kötelez, de jelentősen könnyebbé teszi, hogy elfelejtsük ezt a kis követős incidenst. A fickó, mintha érezné, hogy róla van szó, amint Riley felé fordul, dőlni kezd belőle a szó.
– Je suis entré dans un magasin de la rue Cantegril et je suis tombée sur des filles paniquées. Elles ont fermé la porte juste derrière, affolé. Je ne comprenais pas. J'ai mis quelques secondes à atterrir et à comprendre qu'un truc bizarre se produisait, en face. On apercevait un mec avec une casquette. J'ai demandé à ressortir, pour aller voir… – Csak úgy dőlnek belőle a szavak, és a „je suis” szerű összetételeken kívül semmit sem értek belőle. Az egyetlen, amit felismerek, az a Cantegril szó; az ez az utca neve.
– Ezen az utcán futott végig? – kérdezem, és hirtelen nem tudom eldönteni, a fickóhoz beszéljek, vagy a lányhoz. Ahogy viszont érkezik a fordítás, lassan kezd összeállni a kép, még ha nem is túl szimpatikus. Ezen az utcán futott végig; de cikk-cakkban, azaz kutyás egységgel nem fogjuk tudni követni. Ami viszont egyszerre a legreménykeltőbb és a legijesztőbb, hogy a fickó társa, egy szintén franciául beszélő kanadai, a nyomában lohol. Az emberek túl sok akciófilmet láttak; egy civilnek semmi keresnivalója egy fegyverest üldözve. Bár lehetne rosszabb; lehetne egy elnökünk kedvence texasi, aki a fegyverkezési jogával élve próbálná futás közben lelőni. Abból káosz lenne.
– Jól értem, hogy a társa… Barátja… Szóval ő a nyomába eredt? És biztos, hogy még mindig ott van? – kérdem, de mielőtt Riley válaszolni tudna, a fickó kezében szorongatott mobil képernyője felvillan, és megszólal a Für Elise. No comment. A kanadai erre teljesen felélénkül, és megint pörgő nyelven próbál mondani valamit, miközben a képernyőre mutogat. – Ő hívja? Mit akar?
– Mit csináljunk? Küldjünk még járőröket?
Szokásos olasz családi kör kezd kialakulni; minél hangosabban próbál valaki beszélni, hogy a másik szövegelésén túl hallani lehessen, annál inkább rázendít a többi. A fejem is kezd fájni tőle, de mielőtt válaszolni tudnék, a turista felveszi a telefont, és néhány szó után lelkesen a fülemhez nyomja a készüléket, amiből, nem meglepő módon, francia szövegelés jön; bár azt hallani a hangján, hogy épp lohol. Derékból elhajolok a készülék elől, és szó nélkül a lányra mutatok; ő pedig veszi a lapot, és most Riley füléhez szorítja.
– Szerezzen nekem egy rádiót, a járőrök frekvenciájára állítva, most – mutatok a rendőrre, aki bólint, és elszalad. Ezután a lány felé fordulok. – Fordítsd, amit az ürge mond. Merre járnak épp? – Észrevétlenül tegezem le a lányt, inkább reflexből; megszoktam, hogy hasonló éles helyzetekben a nyomozócsapat tagjai vannak mellettem. A turista közben tovább magyaráz, bár az arckifejezéséből ítélve, inkább magának, hitetlenségében. – És valaki adjon egy kávét Francois-nak!
– Je suis Pierre…!
– Leszarom. – A rendőr is visszatér, és a kezembe nyom egy hordozható, fekete rádiót. Lenyomom a gombot, a rádió pedig halk recsegéssel életre kel. – Itt Bellamy West nyomozó őrnagy, Intelligence Unit. Van egy francia… kanadai… civil, aki a betörő nyomában van. Jelenleg ott haladnak a…
Itt pedig várom, hogy Riley kihámozzon valamit az ellihegett információkból.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Bellamy & Riley

Volt egy olyan sejtésem, hogy ő maga sem gondolta igazán komolyan, hogy majd pont fogok tudni franciául. Egészen filmbeillő a jelenet egyébként, ha engem kérdezne valaki, hiszen mekkora esély volt rá, hogy egy ilyen kalamajka kellős közepébe csöppenve egészen véletlenül pont tudok franciául. Mondjuk olyan meglepőnek talán nem kellene lennie, hiszen a mai világban már elvárás, hogy az anyanyelveden kívül tudjál legalább egy másik nyelven is, nekem igazándiból mindig is mázlim volt ezzel az egésszel így, hogy a nagyi a mai napig fontosnak tartja a származását és azt, hogy az egyetlen unokája is fontosnak tartsa, hogy folyik némi francia vér az ereiben. És mivel a habitusomban nem sok francia van - azon kívül, hogy nagyon szeretem a vajas croissant-t és a sajtokat -, legalább a nyelvüket egész szépen beszélem.
- Egy kissé zavarosan beszél a felfokozott izgalmi állapotára való tekintettel, de igen - nem szándékom húzni az időt, az előbbi büszke mosoly is komoly arckifejezéssé változott, hiszen tudom jól, mennyire fontos dolog kellős közepébe csöppentem. Csupán bólintok a kérdésre, szívesen segítek.
Azonban, amikor a kanadai csávó rázendít és csak mondja és mondja, érzem, ahogyan apró verejtékcseppek ülnek ki a homlokomra. Csak most realizálódik bennem, hogy mennyire fontos mindaz, amiről a fickó karattyol, hogy az előttem álló West nyomozó tőlem várja a válaszokat és, hogy egészen elképesztően feszült a szituáció és hatalmas súllyal nehezedik mindez a vállamra. Mégis valami kellemes, izgatott bizsergés kúszik a bőröm alá, ahogyan minden idegszálammal a férfira összpontosítok. Sosem kerültem még szinkrontolmács szerepébe, persze a szöveg érthető, de az, hogy egyszerre fordítsam a többieknek és figyeljek a továbbiakra, egészen megizzaszt. Úgyhogy amikor a kanadai kis szusszanásnyi szünetet tart, gyorsan összefoglalom az eddig elhangzottakat, megpróbálva kiszúrni a lényeges információkat.
- Ezen az utcán indult el a baseball sapkát viselő férfi, rohant, össze-vissza ugrált az utána induló másik kanadai előtt, elég nehezen tudta követni, de.. ha jól értem, akkor a nyomába eredt azzal az eltökélt szándékkal, hogy elcsípi a gyanúsítottat - a biztos válasz reményében kérdezek a kanadaitól is, ám mielőtt még válaszolni tudna, hogy valóban jól értettem-e a barátjára vonatkozó részt, megcsörren a telefonja.
- Simon hívja, a barátja, aki a sapkás férfi nyomába eredt és.. ó! - veszem át a fülemhez nyomott telefont. Még a szemöldököm is ráncolom, annyira koncentrálok, nem egyszerű a nagy lihegésből kiszűrni, mit is mond a hőst játszó másik kanadai. Egészen elképesztő, micsoda akciónak lettem a szereplője!
- Nem nagyon tudja, hogy merre járnak, mert minden sarkon lefordul a fickó, de rengeteg az autó, meg a gyalogos, valami nagyon forgalmasnak tűnő helyen vannak, van templom, meg iskola... - fordítom egyből, ahogyan a vonal túlfelén lihegő srác mondja nekem az információkat, de mivel a jelek szerint egyáltalán nem ismeri ki magát a városban, valószínűleg nem lesz túl nagy segítség.
- Látott egy táblát! Madison sugárút! De most azt mondja a fickó bevágódott egy kék furgonba és.. ha jól értem, akkor valamiféle rovarirtó cég logója lehet az oldalán, a rendszámát sajnos nem látta, de egy piros felsőt viselő férfi vezette a kocsit - elcsendesül a vonal túloldalán lévő hang, csak a zihálását hallani néhány hosszúra nyúlt pillanatig. Aztán egy csalódott káromkodás csendül fel.
- Meglépett a fickó - nem pont így nevezte meg az illetőt, de a válogatott jelzők közül egyet sem kívánok a nyomozó tudtára hozni. Szomorúan görbül lefelé a szám sarka, ahogyan még mindig a fülemhez szorítom a kagylót. Sosem voltam még ilyen helyzetben, fogalmam sincsen, az én részemről mi a következő lépés, zavarni viszont nem szeretnék az ügy hátralevő részében, úgyhogy inkább meg sem nyikkanok.

– Templom meg iskola? – grimaszolok értetlenül; felfogom, amit mond, csak épp semmit sem segít. Próbálom feleleveníteni a térképet a fejemben, de több egyházi épület is van a közelben, ráadásul egy katolikus iskola is. Persze mind teljesen más irányban. A fejemet rázom, de aztán megérkezik az instrukció is, én pedig lenyomom a beszélő gombot a rádión. – A Madison sugárúton haladnak. A gyanúsított beszállt egy kék furgonba, rovarirtó cég logójával ellátva. A sofőr piros felsőt visel.
– Van rendszámunk? – recseg fel a rádió.
Nehezen sóhajtok. – Negatív.
Érződik némi habozás a vonal másik felén, bár a recsegésen kívül nem hallatszik semmi. – 511-es járőr, vettük. A Madisonon vagyunk, megkíséreljük utolérni őket.
– Zárják le az utcát, és a két párhuzamosat is, Clarkson és Church Avenue. Két egység pedig álljon a Kings Highway és a Remsen Avenue kereszteződésében.
Ez után a rádióban csak az egymás közti beszélgetések hangzanak. Kifújom a levegőt, amit észre sem vettem, hogy benntartottam, és összekulcsolom a tarkómon a kezeim, ahogy felnézek az égre. A távolban hallatszanak a szirénák, néhány kamerát pedig már felénk fordítottak, elcsípve, hogy zajlik valami. Az egyik riporter meg is próbált közelebb osonni, de egy nagyobb darab járőr majdnem szó szerint arrébb rakta.
– Mosolyogj a kameráknak – dörmögöm, immár Riley-nak, ahogy lassan féloldalasan felé fordulok. – Az este hatos hírekben biztosan ott leszel. – Most már hülyeségnek tűnik megpróbálni visszaváltani a hivatalosan szófordulatokra. – Ügyes volt. Az egész követős dolog még mindig nagyon fura, de azért… ügyes. Akárki tanított is meg franciául, nagy szívességet tett neked.
És erről eszembe jut, hogy még nem végeztünk. Valahogy nem érzem az izgalmat buzogni az ereimben, valószínűleg azért, mert tudják, amit az agyam még remél: hogy már meglógtak. Túl koordinált volt ez, hogy ne találtak volna kiutat. Nem hozták ide az autót, hogy ne legyen biztos kamerafelvételünk, és ha nem indult volna meg a kanadai fickó utánuk, nem is lenne semmilyen nyomunk. Eltűnt volna. – Szedjék össze a másik kanadait a Madisonon. Nem lesz nehéz megtalálni, ennyi futás után valószínűleg épp a tüdejét köpi ki. Aztán adjanak valami Váliumot Francois-nak…
– Je suis Pierre. Esti de câlice de tabarnak, c'est pas possible comment que t'es cave…!
– Megtanulom a neved, ha megtanulsz angolul – fordulok felé széttárt karokkal, a kelleténél nagyobb adag rosszindulattal vegyes érdektelenséggel. Az igazi neve úgyis kiderül majd az iratai alapján, az őrsön. Úgyhogy oda is fordulok a járőrhöz, aki még a válaszom folytatására vár. – Szóval nyugtassák le, hogy képes legyen vallomást tenni. Vigyék be az őrsre, és kerítsenek egy tolmácsot. Minél előbb ki kell adnunk a körözést arra a furgonra.
Már előre fájnak a szemeim attól a sok kamerafelvételtől, amit végig kell majd néznünk. Ráadásul nem sokan vannak már szolgálatban; igazából az sem lepne meg, ha tolmácsot is Jersey-ből kellene előugrasztani.
Visszaadom a rádiót a járőrnek, aki biccent, aztán elviharzik továbbítani a kéréseket. Út közben körülállják a riporterek, és hirtelen úgy érzem, hogy kikerültünk a fókuszból;szerencsére. Másrészt, most nem sokat tehetünk, csak várok. A többes szám pedig nem épp rám és a rendőrségre vonatkozik; Riley még mindig itt ácsorog. – Dohányzol? – kérdezem tőle, miközben előhúzom a zsebemből a pakk cigarettát és rágyújtok egy szálra. Sejtek egy nemleges választ, amit csak kivigyorgok. – Ne tedd. Megöl. Bár nem elég gyorsan.
Az első slukkot mélyen beszívom, és lassan, ráérősen fújom ki, majdnem egyenesen Francois-Pierre arcába, aki kérdőn fordul felém. Hablatyol valamit franciául, a szórend és hangsúly alapján kérdést. – Mit akar? – kérdezem Riley-tól, aki jobb híján ideiglenes fordítóként van jelen.
Gondolom, az érdekli, hogy most mi lesz, vagy valami hasonló. Ha hosszabb magyarázatot fűz hozzá, hogy neki ide vagy oda kellene mennie, az se érdekel túlzottan. – Mondd meg neki, hogy ezt elszívom, aztán ha megjött az önjelölt kanadai Pókemberünk is, beviszem őket az őrsre, ahol felvesszük a tanúvallomásukat.
Sosem jó az, ha egy ügyben külföldi szemtanúk vannak; főleg, ha ilyen túlbuzgók. Megnehezítik a bírósági tárgyalásokat azzal, hogy, értik. Nincsenek itt.
Kifújok egy újabb adag füstöt, ami lustán száll felfelé, majd szertefoszlik. A halvány füstön keresztül figyelem pár pillanatig a lányt, aki, nos, még mindig itt van. – Mit is tanulsz? Kriminológia?
A tárgy, aminek keretein belül néha előadunk, hivatalosan az ő kurzusuk kötelezője, de máshonnét is szoktak jönni. Az embereket valamiért lenyűgözik a sorozatgyilkosok és a különösen kegyetlen gyilkosságok. Nem véletlen, hogy az a sorozat, ami a BAU megalakulásáról szól, Mindhunter, ennyire megragadt a köztudatban.
– És mihez akarsz kezdeni vele? Külsős tanácsadó leszel az FBI-nál? Vagy beiratkozol a rendészetire?

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Bellamy & Riley

Lassan, halkan veszek levegőt, mert olyan különös ez az egész, mintha volna valami a levegőben, ami nehézzé teszi a légvételt, ránehezedik az ember vállára, megül a gyomrában. Érzem, ahogyan a szívem vadul kalapál mellkasomban, a vérem dobol a fülemben, én meg csak figyelek, miként adja ki Mr. West a parancsokat. Fel sem fogom igazán, hogy milyen komoly dolog kellős közepébe csöppentem, hogy néhány utcával odébb az utasítást teljesítő rendőrök épp próbálják megtalálni a furgont és elkapni a gyanúsítottat. Súlyos a pillanatnyi csend is, némán figyelem, ahogyan West nyomozó összekulcsolja a kezeit a tarkóján és a merengésemből csak a vállamra szorított telefonon átszűrődő recsegés szakít csak ki.
- Ohh. Mit mondjak Simon-nak? - töröm meg a pillanatot és tolmácsolom a nyomozó szavait, ha megkapom őket. Aztán kinyomom és visszaadom a készüléket az eredeti tulajdonosának.
Akkor realizálódik bennem, hogy mások is vannak rajtunk kívül itt, amikor felszólítanak, hogy mosolyogjak a kamerának. Ijedtség fut át az arcomon, hirtelenjében azt sem tudom, miként reagáljak. Próbálok úgy helyezkedni, hogy Mr. West kitakarjon a kamerák elől, zavart kifejezés ül meg az arcomon. Nem feltétlenül szerettem volna benne lenni az este hatos hírekben, ami azt illeti...
- Ühm, köszönöm. Van rá némi esély esetleg, hogy a követős dologra fátylat borítsunk és inkább innen indítsuk az ismeretségünk? - próbálkozom be egy apró mosoly-grimasszal. Valószínűleg már sosem mosom le magamról a megszállott követő bélyeget, de hátha a nyomozó szemében szerzett piros pontom elég, hogy kevésbé nézzen zakkantnak vagy mániákusnak.
- Isten ments. Az anyukám egy időben rászokott a cigarettára, a nagyim nagy bánatára. Ne akarja megtudni, micsoda fejmosásokat kapott tőle, amikor bagófüstösen állított be hozzá! - forgatom meg tágra nyílt szemeimet, ajkam sarkában kesernyés mosoly jelenik meg. - Egyébként ő tanított meg franciául is. A nagyi - fűzök még hozzá egy apró megjegyzést, habár ki tudja, lehet tökre nem is kíváncsi se rám, se a kis családi sztorijaimra. De hát mit tegyek? Most, hogy az izgalom alábbhagyni látszik egy kicsit, hogy a levegő könnyebbé válik, az én nyelvem is kezd megeredni. Vagy lehet éppen az előbbi feszültség és izgatottság jön ki ilyen módon rajtam?
Fél füllel azért Francois felé is figyelek, így nem esik nehezemre fordítani, miért is kezd bele újfent a hadarásba a kanadai.
- Szeretné tudni, hogy mehet-e, vagy van-e valami dolga még. Szoros a városnézés menetrendje és ha nincs dolga, akkor haladna tovább, ha viszont még nem mehet, akkor.. - pillanatnyi szünetet tartok, mosoly szalad az arcomra. - ..akkor nagyon reméli, hogy finom kávét főznek errefelé - én mosolygok, Francois meg puffog magában, amiért jót derülök rajta, de a puffogás már lényegtelen, így figyelmem újfent a nyomozóé. A kapott információkat pergő nyelvvel fordítom franciára, mire Francois hatalmasat sóhajt és szomorúan battyog arrébb, hogy egy lefelé fordított ládára ráhuppanjon, kezeibe temetve az arcát. Oda a városnézős délután.
Bólintok a kérdésre válaszolván. Igen, kriminológia. És igen, még mindig itt vagyok. Valamiért kellemetlennek érezném, ha fognám magam, elköszönnék és lelépnék. Először is, mert fülön csípett, hogy követem, így olyan, mintha még mindig a markában volnék, ahonnét engedéllyel nem is szabadulhatok. Másrészről még sosem voltam ilyen szituációban, mint most, így szintén nem tudom, mehetek-e egyáltalán, vagy sem.
- Hát, igazándiból egyelőre ismerkednék a lehetséges irányokkal és.. Lehetne egy komoly kérdésem? - egy egészen picike szünetet tartok csak, hogyha véletlenül nemleges választ szeretne adni, ne is igazán legyen ideje rá. - Nem gondolkodott még azon, hogy gyakornokot fogadjon maga mellé? - bököm ki a kérdésemet, ami lehet hogy egy hiányzó darabkaként fog a férfi fejében a helyére kerülni azt illetően, miért is követtem őt oly sokszor. És hát.. annyira távol nem is lenne az igazságtól, csakhogy van még egy hiányzó darabka a tarsolyomban, amit most még nem igazán szeretnék megosztani vele. Egyelőre egy lépés, csak szépen sorjában.

A kérdésére rásandítok. – Túl öreg vagyok én már emlékezni dolgokra – vonom meg a vállam. Csúnya volna, ha pont én ne alkalmaznám a „tiszta lappal” opciót. Főleg, hogy tényleg segített. Na meg, mindenkinek van valami tikkje. Egyesek szerint én másból sem állok, mint tikkből. Úgyhogy ha a legnagyobb kívánsága az, hogy feledkezzünk el erről, ennyit megtehetek; és remélem, többet nem próbálkozik hasonlóval.
– És még azt mondják, a mai fiatalokban nincs felelőségérzet…! – nevetek magamban. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy csak az anyját és a nagyanyját emlegeti, de nem érzem különösebben fontosnak. Sokkal könnyebb olyat találni, akinek az apja nincs a képben, mint fordítva; és nem is csak manapság. Legfeljebb kevésbé övezi stigma a válást. Igazából sokszor még hasznosabb is; a csonka családból való statisztikai többség keményebben dolgozik, azzal a fals képpel a tudatalattijában, hogy ha elég nagy nevet szerez magának és elég jól teljesít, majd visszajön a szülő, akit elvesztett. A legtöbbek fejében legalábbis ez úgy él, hogy miattuk ment el, biztos velük volt valami baj. Az igazság persze az, hogy a legritkább esetben van bármi köze a gyerekhez magához. Az én apám, például, egyszerűen defektes volt, és képtelen volt megmaradni egy nő mellett. Nem is akarom tudni, hány féltestvérem lehet még, azon a kettőn kívül, akiről tudok.
Riley-ban egyébként tényleg volt potenciál. Ha félretettük a továbbra is kétértelmű rajongását. Mondjuk, kilencedikes koromban volt egy spanyol tanárom, aki elég sokat megmozgatott bennem; most már egészen máshogy állnék hozzá, és nem csak azért, mert most már bőven a hatvanas éveiben jár. A földrajztanárom is nő volt, de folyton kiabált velem, és macskapisi szaga volt. Maradjunk annyiban, hogy spanyolul azóta is tudok.
Francois viszont kezd az idegeimre menni. A Riley által fordított kérdésre humortalanul felnevetek. – Azt mondja, szoros a városnézés menetrendje… Behalok. Add át szivélyes sajnálatomat, amiért ez a gyilkos bankrablás összekuszálja a turistáskodását. Majd legközelebb odafigyelünk, hogy csak azután haljon meg egy csecsemő, hogy Ő megnézte az Empire State kibaszott Buildinget. – Vigyorogva hunyom le a szemem és csippentem az ujjaim közé az orrnyergemet. És még kérdezik, miért utálom a turistákat…! De Riley erről nem tehet, úgyhogy elmondtam inkább a teendőket. Jobban járok, ha nem pazarlok időt azzal, hogy veszekedni kezdek vele. Az már csak azért is nehezen működne, mert Riley-nak kéne két irányba fordítani a káromkodásokat, ennél pedig még én is jobb tanár vagyok.
Azért azután is rajta tartom a szemem, hogy odébb sétált. Gondolom, otthon majd minden kanadai flanelingesnek elmondja, hogy mekkora seggarc vagyok. Helyes. Annyival kevesebben jönnek majd utánuk.
– Miért? Eddig a Gumimacikról beszélgettünk talán? – vonom fel a szemöldököm. Komoly kérdés, azt mondja. Mint mikor Charlie áll elém hasonló dumával, majd megkérdezi, hogy ha hozzámegy Ferbhöz a meséből, akkor kedves leszek-e vele, mert tudja, hogy nem szeretem, ha valakinek fura színű a haja, meg az angolokat, ő pedig nagyon érzékeny fiú. Riley kérdése egy kicsit kézenfekvőbb; és az ír nacionalizmushoz sem kell tartanom magam mellette. – Gyakornokot? Ugye tudod, hogy nem irodában dolgozom, hogy egy óránként kérjem a szójatejes koffeinmentes chai mai lattét? – Azt sem tudom, hogy létezik-e ilyen… kávé? Tea? Nem tudom, valami szar, amit a tinédzserek, az egyetemisták, meg a különös életközepi válságukat élő negyvenes öltönyös fickók szoktak inni Starbuckos logóval ellátott papírpoharakból. De pont olyan idegen nekem az egész koncepció, mint ahogy hangzik. – Azt mondtad, kriminológusnak készülsz, ami én nem vagyok. Azt nem tudom, az egység foglalkoztat-e diákokat úgy egyébként… A kapitányság azt hiszem, igen. De erről a HR-rel kellene beszélned. Biztos van valami programuk rá – vonom meg a vállamat. Tényleg nem szoktam hasonlókkal foglalkozni.
De Riley direkt engem kérdez meg emiatt. Ezért járt a nyomomban ennyit? Akkor sincs különösebben jó indoka, hogy miért pont engem választ. Mindig velem volt például Spencer is; ő jóval könnyebben megközelíthető célpont. Biztosan élvezte volna a kitüntetett figyelmet. – Van az egységünknél egy profilozó, Nora Weston. Azt hiszem, beszéltem már róla. – Már csak azért is, mert egy kezemen meg tudnám számolni, valójában hány ember az, akit igazán kedvelek az egységnél. Vagy aki legalább elvisel engem. – Lehet, hogy vele tudsz beszélni erről. Bár ő nem annyira az ügyeken dolgozi; áldozat és tanúvédelmi referens lett belőle pár hónapja. A kihallgatásoknál segít, meg utána az érintetteknek. Nem tudom, ez érdekel-e. Van egy állandó kriminológus is, de ő seggfej. Nagyobb, mint én. Nem szeretem a pszichológusokat… Már bocs.
És itt tekintsünk el attól a ténytől is, hogy én is rendelkezem egy alapfokú diplomával ezügyben.
Az órámra nézek, lassan fél hat. Szinte végszóra érkezik meg két járőrautó, villogó fényekkel, de a sziréna nélkül;az egyikből pedig, látva, hogy Francois rögtön oda futott hozzá, a másik turista pattanhat ki. Kezdem azt hinni, hogy melegek. Nincs azzal bajom, úgy biztosan együtt akarnak majd tanúskodni, Francois meg nemzeti hőssé akarja majd üttetni őt.
– Azt hiszem, ideje áttenni a traccspartit az őrsre – állapítom meg, egy utolsót szívva a cigarettába, mielőtt a betonra ejteném, aztán eltaposnám a bakancsommal. Az utolsó sluk füstje lassan távozik az orromon keresztül, ahogy a lányra nézek. – Lehet, hogy Nora bent van ma. Ha gondolod, eljöhetsz velünk. Egyrészt nem ismerem a kanadai himnuszt, a tolmács meg a város másik felén lehet, másrészt meg legalább meglátod, mennyire kurvára unalmas egy tanúvallomás felvétel. – A kocsim felé biccentek, a kettő egyike, amin nem virít az NYPD logója. Ha még a régi Hondám lenne, aminek az egyik ajtaja másszínű volt, a hátulja meg be volt horpadva, akkor az állami alkalmazottak fizettségéről is jó leckét kapott volna. – Persze, csak ha van kedved.

Oh, give me strength, and give me peace

Does anyone out there watching hear me?

Bellamy & Riley

- Ez esetben ismét köszönöm. És cserkész becsszó, nem próbálkozom eztán hasonlóval - őszinték a szavaim, így is gondolom őket. Amúgy is, ha sikerül az egyelőre elég kusza tervem, akkor úgysem lesz már többet szükségem ilyesmire. Amúgy is elég ostoba húzás volna, ha a kapott tiszta lapomat egyből összepacniznám, gyűjtögetném inkább tovább a képzeletbeli piros pontokat.
- Jó, hát azért hozzá tartozik, hogy egyszer kipróbáltam és igencsak kellemetlen élmény volt, de ugye amiről odahaza nem tudnak, az nem fáj senkinek - rántom meg a vállaimat, apró grimasszal kísérve a szavaimat. - Az meg elég általánosított kijelentés, hogy a mai fiatalokban nincs felelősségérzet - még a szemeimet is megforgatom, nem tűnik túl szimpi embernek, aki ezt kitalálta és elkezdte hangoztatni. Elég sok felelősségérzetet kaptam örökül anyámtól és a nagyitól, amit mondjuk olykor elég jól leplezek, de hát senki sem lehet tökéletes.
- Franciából van, elég magasan hordja az orrát, hogy eszébe se jusson, jóval komolyabb dologról van itt szó, mint egy sztoriról, amit majd otthon egy pohár bor mellett elmesélhet a barátoknak - húzom el a számat. Amíg a nyomozó megnyugtatja magát kissé, fordítok a turistának, aki csalódottan ül le a ládára. - Tényleg meghalt egy csecsemő? - csendesen teszem fel a kérdést, hiszen nem kerülte el a figyelmemet az elkottyantott információ. A tömegben ácsorogva nem sok minden szivárgott ki, így tulajdonképpen nem is sokat tudtam arról, mi is történt pontosan a bankban. Ez az első hír, ami kellőképpen szomorú ahhoz, hogy lejjebb törje az éledező jókedvemet.
- Igen, tudom, ellenkező esetben fel sem tettem volna a kérdést, mert én tuti nem hordok senkinek sem kávét, bármekkora főmufti is legyen - rázom meg a fejemet, némi sértődöttséggel a hangomban. Szép, hogy ennyit néz ki belőlem, hogy kávét akarok neki hordozgatni. Na még mit nem... - Tudom, hogy maga nem kriminológus, de mint mondtam az előbb, szeretnék megismerkedni a lehetséges irányokkal, belekóstolni az opciókba és hát mit szépítsem, már úgyis kiderült, hogy szívesen dolgoznék maga mellett - tárom szét kissé a kezeimet, hiszen ez az igazság. Pont emiatt kerültem ebbe az egész szituációba, nem kellene, hogy újdonság legyen a számára a dolog. - Igazándiból bármi érdekel - így hát természetesen a bedobott lehetőség is. Bármi, amivel kicsit közelebb kerülhetek a jövőmhöz, aminek akár tetszik, akár nem, valószínűleg ő is a részese lesz majd. Két legyet egy csapásra, ha nagyon slamposan akarnék fogalmazni.
- Ohh, igen? - majdnem kicsúszik az is, hogy komolyan gondolta-e, de idejében harapok a nyelvemre. Ha nem így lenne, nem ajánlotta volna fel a lehetőséget. - Nekem egyelőre baromira izgalmasnak hangzik, szóval élnék a lehetőséggel! - csapok is le egyből a dologra, mielőtt még meggondolja magát. - Persze, hogy van kedvem! - izgalom költözik a vonásaimra, megigazítom a vállamon átvetett táskámat és ha megindul, megyek is utána. Boldogan, némi diadalérzettel a mellkasomban.