One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



catch me if you can ☆ Saya & Isa

Tae Oh && Riley EmptySaya Manoban
Today at 11:41 pm



Egy pörgős nap végén | Taytum & Saya

Tae Oh && Riley EmptySaya Manoban
Today at 11:40 pm



come on small pet, let's meet

Tae Oh && Riley EmptyRomero D. Bohen
Today at 11:09 pm



Fortune útjai kiszámíthatatlanok

Tae Oh && Riley EmptyCaitlin Star
Today at 10:42 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Tae Oh && Riley EmptyMillie Crawford
Today at 10:18 pm



l'arrivée - Marion & Pierre

Tae Oh && Riley EmptyMarion Arceneaux
Today at 10:15 pm



BelAmi

Tae Oh && Riley EmptySelket Sheay
Today at 9:54 pm



Játékpartner keresõ

Tae Oh && Riley EmptyJoshua Miller
Today at 9:36 pm



Unexpected trip to Peekskill

Tae Oh && Riley EmptyDean Calver
Today at 9:09 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Amelia J. McCoy, Bellamy West, Caitlin Star, Choi Dae Won, Fable Hill, Freddie Berles, Henry H. Marsh, Katherine P. Montgomery, Leo Drom, Marissa Grey, Mason Ford, Raelyn J. Winters, Romero D. Bohen, Sarah Farrow


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Tae Oh && Riley

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptyKedd Júl. 02, 2019 8:41 pm

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

- Mit akarsz? – kérdeztem a srácot, fel sem pillantva a papírokból – Komolyan, te buzi vagy? Belémzúgtál, vagy mi? Komolyan, a múltkor azok a kurva üzenetek, most meg már a nyakamra is jársz. Nem akarsz beköltözni esetleg a szobámba?
A végére már elég kétkedve pillantottam az arcára, mivel se röhögést, se választ nem hallottam tőle, ez pedig eléggé furcsa volt a sráctól. Ő tényleg az a fajta, akinek mindenre van valami frappáns válasza, és ebben a helyzetben már kifejezetten vártam a helyeslését és, hogy a következő szavakat ejtse majd ki a száján: ó igen Bébi, csak rád vágyom és arra, hogy hátulról beakaszthassam neked a lompost!
Alapvetően az ember azt gondolná, hogy a Yale egy színvonalas oktatási intézmény, és az orvosi karra kifejezetten büszkék is voltak, rengeteget dicsérték az ottani hallgatók teljesítményét. Ennek pedig kizárólag egy oka lehet... Hogy nem ismerték személyesen ezeket a fasznyakú köcsögöket... Akiket titkon a magam módján kifejezetten kedveltem, csak mivel ők is szerettek rájátszani a habitusukra, én is folyamatosan ezt tettem. Értsd: ők voltak a nagyarcú, elkényeztetett, gazdag kölykök, akik minden forró és nedves lyukba beletömködnék a farkukat, én pedig a hasonlóképpen gazdag, de túlságosan is rideg és sznob paraszt, aki inkább az eszével méreget, nem a faszával. Ettől függetlenül valamiért mégis képesek voltunk teljes harmóniában együtt létezni egy légtérben úgy, hogy a hangulat is kellemes maradjon, de ez nem jelenti azt számomra, hogy holmi haveroknál többek lesznek nekem ők valaha is... Vagy én nekik.
- Mi a gond? – tettem fel végül a kérdést, mert ahogyan az ajtóban tördelte a kezét, hirtelen minden eshetőséget számba vettem – Az istenért Jamie, ülj már le!
Szinte azonnal el is dobtam a kezemben szorongatott papírrengeteget, és a nálam magasabb srác mögé lépdeltem, hogy a vállánál fogva kormányozhassam oda az asztalom elé, majd lenyomhassam az ülőalkalmatosságra. Annyira sápadtnak tűnt, hogy inkább engedtem neki egy pohár vizet, nehogy összeessen nekem itt.
- Szédülsz? Szeretnél valami gyógyszert? Egy teát, vagy kávét? Ennél valamit? – daráltam le neki gyorsan a mondandóm, miközben kikaptam egy üveg mentes vizet a hűtőből és a kezébe nyomtam. Ő csak megrázta a fejét, majd a következő szavakat nyögte ki.
- Beszélnünk kell valamiről.
Én magam is tudtam, hogy az amúgy kölyökkutya természetű sráctól az a mennyiségű komolyság túl sok, ezért gondoltam, hogy valami komoly történhetett vele... Már ami az ő szótárában komolynak számíthat. Biztos voltam benne, hogy a nőügyek ki vannak zárva, mert ez a gyerek még mindig úgy viselkedik, mint valami kangörcsös tinédzser, holott már bőven a 28. életévét tapossa... És igen, itt ugrik a majom a vízbe. Hogy csak egy gyerekként gondolok rá, és egyáltalán nem érzem meg a közöttünk levő, négy év korkülönbséget, főleg nem az ő javára.
- Emlékszel még arra a srácra, aki ott volt a múltkor a fogadáson? Amin fehér helyett pirosban jelentél meg – csak egy bólintással nyugtáztam, amit mondott, és nem vágtam közbe, azzal az információval, hogy nagyjából 100 srác volt ott rajtunk kívül. Azt akartam, hogy folytassa.
- Kim Tae Oh... – idézte fel a nevét, viszonylag könnyen, amikor pontosan tudom, hogy a névmemóriája minden, csak nem jó... – Lie, itt van a kórházban. Pár napja hozták be, feltehetőleg öngyilkos akart lenni.
Én pedig csak bólogattam, mint valami elbaszott, giccses játékkutya az autók motorháztetőjén... Automatikusan átkapcsoltam pszichológusba, mert azt hittem, hogy olyan dologról lesz szó, ami őt bántja, így először fel sem fogtam az említett nevet.
- Tehát akkor – kezdtem fejtegetésbe – Öngyilkosság miatt hozták be, de gondolom túlélte, ha... A kurva életbe!
Egy pillanatra úgy éreztem, hogy kiabáltam, de biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább volt fojtott hangom, mert hirtelen felfogtam annak a jelentőségét, amit mondott... Mégis imádkozni kezdtem, hogy a névre ne emlékezzek jól. Biztos vagyok benne, hogy csak félrehallottam.
- Jamie... Ugye NEM Kim Tae Oh nevet említettél? – kérdeztem vissza, a saját tökéletes koreai kiejtésemmel, amire csak lehajtotta a fejét. Egy fenét nem.
- Hol van? Beszélhetek vele? – tettem fel a következő kérdést, pedig most erős késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak, de csak nem hagyhatom itt a remegő férfit egymagában, főleg nem úgy, hogy azt sem tudom, hogy Tae Oh egyáltalán magánál van-e. Ő csak átcsúsztatta a kórteremnek a számát ahova átszállították – persze, erről nem is tudhatnék, mert ugye a vip részleg máshogy működik, mint minden más – én pedig csak megpaskolgattam a vállát, majd felsegítettem a székről, és a bőrkanapéra fektettem, felpolcolt lábakkal.
- Megnézem mi van vele... Addig maradj itt, és nyugodj meg, kérlek – paskolgattam meg az arcát, mire ő bólintott. Pontosan tudta, hogy jó barátok vagyunk Tae Oh-val, és ezért is jött el ide szólni. És pont ezen dolgok miatt voltam képes kedvelni a srácokat... Mert komolyan vették a munkájukat, és gondoltak a lelkivilágomra.
Gyorsan be is csuktam magam mögött az ajtót, majd átszeltem a folyosót, hogy a lifttel felmehessek a kórháznak azon részébe, ahol kicsit kényelmesebb körülmények között voltak a betegek, mint a többiek. Először el is állták az utamat az ápolók, miszerint nem engedhetnek be hozzá senkit, de egyetlen megsemmisítő pillantást vetettem rájuk, és a következőket mondtam.
- Ugyan! A barátja vagyok, ráadásul már több éve a itt dolgozom, mint gyakorló pszichológus. Ott bent fekszik egy ember, aki véget akart vetni az életének... Mi a garancia, hogy nem fogja megint megtenni? Talán segíthetek abban, hogy ne veszítsék el a beteget, akiről amúgy nem mondható el, hogy két lábbal, stabilan állna a földön. Ráadásul korábban orvosnak tanult, és egyetlen pillanat alatt lekapcsolhatja magát a gépekről, ha úgy adódik. Akkor mit fognak csinálni? – persze én sem voltam biztos mindabban, mit összehordtam nekik, de végül csak elértem a célom, és félreálltak az utamból, és megálltam a mellkasom előtt összefont kezekkel, az ajtónak dőlve, hogy szemügyre vehessem. Pont nem nézett felém, de nagyon sokat segített a lelkiállapotomon az, hogy egyáltalán magánál volt. Ezért pár aprót koppintottam is az ajtón, hogy jelezzem neki: nincsen egyedül, és ha engedélyt ad rá, akkor bejönnék.
- Szia – köszönten neki végül, majd ellöktem magam az ajtótól, és beljebb sétáltam, behúzva magunk mögött az ajtót – Van kedved beszélgetni, vagy inkább menjek?

• 983 szó • ruha • remélem tetszik Tae Oh && Riley 1471401822

Kaiden N. Dubois
Média
Play by :
christopher bang // bang chan
Foglalkozás :
zenész, ghostwriter
Hozzászólások száma :
26

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptySzer. Júl. 10, 2019 10:57 pm


Riley and Tae Oh
xxx

Nem hazudok, a negyedik pszichológust küldték már be hozzám itt tartózkodásom harmadik napján. Mind ugyan azt az egyet akarja tudni: öngyilkos akartam lenni?
Persze! Már, hogy a fenébe ne akarnék az lenni, mikor annyi de annyi elintézetlen dolog van még az életemben, amihez két kezem mind az összes ujja kevés lenne, hogy össze tudjam számolni. Szükségem van még egy kis időre. Szükségem van arra, hogy ilyen vagy olyan módon de a legtöbbnek a végére jussak. Meg kell köszönnöm azt a rengeteg szeretetet, törődést és figyelmet, amit az utóbbi időkben kaptam. Azt, hogy végre valahára megtaláltam a régen eltűnt legjobb barátomat, hogy újra lett családom neki és Dae Wonnak köszönhetően. A lánykának azt, hogy megismerhettem, és minden kezdeti nehézségek ellenére végre valahára képes volt elfogadni a létezésemet, azt, hogy a közelében vagyok és én magam is ember vagyok. Ráadásul érző lény.
Ezek tudatában hogyan vethetnék véget az életemnek már most? Jó, nem tagadom, vannak elvetemült pillanataim, de megkérdeznék néhány embert, hogy mi a véleménye azon mérhetetlen fájdalomról, mely időről időre igyekszik szétcincálni és tönkre tenni a teljes valómat? Mikor képtelen vagyok arra, hogy egyenes háttal álljak, mert a vesémben és a derekam teljes egészének területére kisugárzó elviselhetetlen fájdalom gyakorlatilag a földre kényszerít. A kezdeti émelygést és szédülést rendszerint erőteljes hányinger szokta követni, amihez hideg verejtékezés kapcsolódik. A gyógyszerek pedig ezen a ponton nem segítenek, pedig a legnagyobb dózisban veszem be a legerősebb fájdalomcsillapítókat és görcsoldókat. Azokat, melyekből pár hónapja még elég volt egy-egy szem egyikből vagy a másikból, és már vígan szökdécselhettem tovább, de mostanra négy szem eredménye a tökéletes kórházi ellátást biztosítja. Hatni nem hat ugyan, ellenben túladagolom, és olyan csodás állapotban kötök ki a sürgősségin, mint ahogy három nappal ez előtt is.
Mert ilyenkor már nem él a józan ész… nem gondolkozol azon, hogy milyen időközönként kell bevenni a felírt mennyiséget, ráadásul ha a látásodra is rámegy a fájdalom, ha csillagokat látsz és minden homályosodni kezd, nem is fogod tudni tökéletesen adagolni magadnak a szükségest. Ilyen úton-módon kerültem most ide.
Az idő teljesen összefolyt, nem voltam tisztában azzal, hogy hány perc, vagy hány óra telt el a két bevett adag között, amire aztán ráhúztam még egyet, így a kötelező kettő helyett alsó hangon hat szem csúszott le. Gyomormosás, infúzió, nyugtató és még sorolhatnám, hogy mi minden lett ennek a felelőtlenségnek és a „legyen már vége ennek” gondolataimnak a vége. Az első napban még azt se tehették meg az orvosok – az ápoló és Dae Won elmondása alapján – hogy a szükséges ellátást megkapjam, többek között a dialízist és a szokásos „vér átforgatást, tisztítást”. Túl sok méreganyag került a szervezetembe mind amellé, ami már eleve ott keringett bennem, az elégtelenül működő vesém pocsék kiválasztása vagy éppen nem kiválasztása miatt. Első körben ezt kellett valamilyen szinten normalizálni, hogy aztán rátérhessenek a lényegre, és ha minimálisan is, de összekalapáljanak annyira, hogy a továbbiakban beadhassák a gyógyszereket és beindítsák a jókora masinát a fejem mellett.
A teljes nyugalmam érdekében pedig Dae Won kőkeményen tudatta az itt dolgozókkal, hogy bizonyos személyeken kívül senki más nem zargathat. Bevallom, én magam is meglepődtem azon a mérhetetlen figyelmen, amit az utóbbi napokban tanúsított az irányomba… és félek, hogy ezen a ponton jutott el hozzá is az, hogy ez már az utolsó állomás az életemben, és ideje lenne végre valahára mellettem állnia valakinek, mint családtagnak. Mert való igaz, ettől félek a legjobban: egyedül elmenni. Magányosan.
De ez a magány nem a mostani percekben fog elérkezni, úgy hiszem.
Bevallom sikerült az elmúlt percekben olyan mértékben belemerülni az életem átértékelésében, és az elmúlt napok végiggondolásában, hogy egy büdös szót nem hallottam a kinti „őrszemek” felől. Talán pont ezért is sikerül magát beimádkoznia ide Rileynak. Azt hiszem ő volt az utolsó, akire számítottam most, tekintve arra, hogy nyilván neki is van épp elég dolga az iskolát és a munkáját illetően. Miért pont én körülöttem legyeskedne és szorgoskodna? Viszont bevallom, valahol minden meglepetésem ellenére jól esik a jelenléte még akkor is, ha fáradtan, kimerülten fordítom felé a fejemet a kopogtatást követően.
- Szia – szakad fel belőlem rekedten, erőtlenül. Talán mindent megkaptam már amire szükségem volt, de ettől függetlenül még most se érzem magam toppon. Úgy is lehet mondani, hogy olyan vagyok, mint akit kimostak és kicentrifugáztak és gyűröttebb lettem, mint valaha. Szükségem lesz még néhány napra, hogy legalább az ágyból képes legyek kikecmeregni.  
- Ne, maradj! - emelkedek meg annyira, hogy legalább megtiszteljem őt annyival, hogy nem vízszintesben köszöntöm, ha már meglátogatott - de arra ne várj, hogy sokat fogok tudni mondani. Te vagy az ötödik dilidoki itt. Senki nem lett okosabb... - magyarázom a korábbi hangerőn, egy aprócska nyögéssel nyomva el a derekamba nyilalló fájdalmat jelző grimaszt. Talán nem is meglepő, hogy már azzal sikerül lefárasztanom és kimeríteni magam, hogy feljebb küzdöm magam a párnák jókora kupacában.



Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
68

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptySzomb. Júl. 13, 2019 12:46 pm

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

Nem állíthatom, hogy teljesen jól voltam, miután megkaptam a hívást – geci másnaposan teszem hozzá – hogy be kéne mennem és bár annak ellenére, hogy nem szoktam vasárnap dolgozni, most örülnének neki, ha egy kicsit rendet tudnék rakni az akták és az iratok között... Ami hozzáteszem nem mind az én cuccaimat tartalmazzák, de ettől függetlenül a felelősség ugyanúgy terhel, mint az irodát használó többi pszichológust. Én pedig a munkáltatómat majdnem a jó kurva anyjába küldtem el sikeresen, miközben a kormányra dőlve próbáltam valamennyire ráncba szedni magam... Ami valljuk be nem volt kifejezetten könnyű. Egy szál alsógatyában ültem elől, és amikor hátrapillantottam, szintén egy hiányos öltözetű, szőke hajú lánykát pillantottam meg, aki édesdeden aludt, összekuporodva a kárpiton. Mondjuk legalább annyi haszna határozottan lett ennek a dolognak, hogy nem vitték el a kocsimat – amivel mondhatni mindenhol félve parkolok – nekem meg legalább volt annyi eszem, hogy ittasan nem álltam neki vezetni. Viszont az, hogy az este folyamán pontosan mi történt számomra már valamilyen szinten rejtély volt... Hiszen a lány legalább annyira hiányos öltözékű volt, mint én, de ettől függetlenül nem jelenteném ki azt, hogy bármi történt, ugyanis ahhoz... Túlságosan tiszta volt a kocsi. Persze az is lehet, hogy életem faszságát csináltam meg, és most majd jól rohangálni fog körülöttem egy kicsi szőke ázsiai, de azért ettől függetlenül reménykedek abban, hogy lényegében nem csináltam fel szegény csajt... Egyikünknek sem lenne jó.
Szóval némi könyörgés után végre sikerült felébresztenem, úriember módjára hazavittem – mert ugye munkába csak nem vihetem magammal – gyorsan beszenvedtem magam a kórházba. Persze a kocsiban párszor áttúrtam a hajam, hogy valahogy kinézzen, meg próbáltam az amúgy erőteljesen gyűrött ingemet átsimogattam, aztán pedig megnyugtattam magam, hogy annyira szarul nem nézek ki, mint ahogyan azt hiszem... De. Kurvára. Na mindegy.
A következő sokk, pontosan akkor ért, amikor beléptem az iroda ajtaján és láttam, hogy valóban össze vissza vannak az asztalon a papírok... Viszont hozzátenném, hogy még mindig rohadtul nem én vagyok az egyetlen, aki a helyet hasznája, ettő függetlenül már háromszor jöttem be rendet rakni... Na mindegy.
A harmadik pedig amikor Jamie betámolygott hozzám. Ő velem ellentétben kifejezetten kisimultnak tűnt, amiből arra következtetek, hogy minimum egy, maximum három nőszemélyt neki végül sikerült elkapnia. Mindez persze engem kicsit sem érdekelt, szóval már meg is kezdtem volna a kitessékelését, nem kicsit meglepődve azon, amit végül mondott, meg alapvetően az ábrázata is aggodalommal töltött el. Ha láttam életem folyamán olyan embert, aki 28 évesen is leginkább egy kiskutyára emlékeztette az embert, az minden bizonnyal ő volt... De ettől függetlenül a mostani állapota több volt, mint aggasztó.
És hát... Lehet rám mondani azt, hogy rossz barát vagyok, amiért így képes voltam ott hagyni őt, de az amit mondott, csak még több aggodalmat váltott ki belőlem, és sajnos a fontossági sorrend érvényesült a helyzetben. Mert talán őt megérinti az, hogy Tae Oh idekerült... Korunkbeli, életrevaló srác, aki alapból haldoklik, és ha ez még nem lenne elég elkeserítő, akkor erősen fenn áll a gyanúja annak, hogy öngyilkosságot akart elkövetni. Biztos szar lehetett neki a tény, hogy én kifejezetten jóban vagyok vele, és neki kellett ezt közölnie velem, de ettől függetlenül valahogy képtelen lettem volna most az ő lelkét ápolgatni, mert a tudtam, hogy Tae Oh az, akinek most nagyobb szüksége van rám... És nem is, mint pszichológus jöttem most hozzá, hanem mint barát. Az előbb elhangzott szavaknak köze nem volt a szándékomhoz, csupán vissza kellett élnem a pozíciómmal azért, hogy beengedjenek hozzá. Persze tudtam volna emiatt morogni, de inkább nem tettem, mert neki most pont nem erre van szüksége.
- Ha szarul vagy, maradj fekve – szóltam rá rögtön, miután gondosan betettem magam mögött az ajtót, ezzel jelezve minden kint tartózkodónak, hogy nem kívánok magunk köré bébicsőszöket. Nyilvánvalóan hallottam magam mögött a suttogást az ápolók részéről azzal kapcsolatban, hogy nem kell felügyelet mellém. Nem terveztem igazából megmondani neki, hogy mennyire szarul csinálta, mert én magam sem voltam teljesen tisztában a körülményekkel... Először csak meg akartam hallgatni arról, hogy mit miért tett, nem pedig rögtön elkezdeni ujjal mutogatni rá, hogy márpedig az öngyilkosság rossz dolog. Mivel csak egy információmorzsát sikerült összeszednem másodkézből, nem nagyon akartam a véleményemet alaptalanul felállítani.
- Bármennyire meglepő számodra, nem dilidokiként jöttem – húztam végül oda a székem az ágy mellé, és óvatosan megfogtam az alkarját, hogy segíthessek neki visszafeküdni – Amúgy sem kifejezetten értem el vele sokat nálad soha. Szóval most úgy vagyok itt, mint Riley, egy barátod, akivel együtt szívtál anno anatómián, és akivel közösen bújva a jegyzeteket próbáltál valami tételszerűséget kidolgozni a vizsgákra. Hozzáteszem, hogy ma nem is dolgoznék, de berángattak némi rendezgetésre, szóval teljes mértékben civil látogatást tettem hozzád, csak azoknak kint valamit be kellett adni, hogy egyáltalán beengedjenek hozzád.
Óvatosan ki is söpörtem pár tincset az arcából, miközben igyekeztem valami mosolyszerűt az ábrázatomra applikálni, holott az nem kifejezetten volt könnyű feladat, hiszen nekem is feltűnt, hogy az egykor karamellszínű bőre most mennyire szürkének hat, és az erei egyenesen feketének tűntek az alkarján.
- Amúgy azt sem tudom pontosan, hogy mi történt. Nekem csak annyit mondott az egyik gyakornok srác, hogy öngyilkos akartál lenni valószínűleg, de ennél okosabb ő sem volt Gondolom valami szóbeszéd terjedhetett el a kórházban, de ettől függetlenül én tőled szeretném hallni, hogy mi történt, persze csak akkor ha alkalmas vagy rá. A hogyléted érdekel Tae Oh, nem az, hogy miket terjesztenek rólad. Mert szerintem mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy te nem akarsz meghalni.
És bár ezt sosem mondta ki nekem, azért vagyok annyira jó megfigyelő, hogy amikor olykor keményen az arcába vágtam az igazságot, akkor észrevettem azokat a pici jeleket, amikre talán mások oda sem figyeltek. A szomorkás kis mosoly, ahogyan egy pillanatra megrepedt az álarca, és kiültek az arcára azok az érzelmek, amik valószínűleg folyamatosan kínozták. Keserűség, szomorúság, hihetetlen mennyiségű félelem, élni akarás... Attól függetlenül, hogy próbált folyamatosan haverkodni és vigyorogni, mintha mi sem lenne természetesebb a helyzetében, pontosan tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ő bizony nincs jól... Csupán csak hagytam neki elhinni, hogy engem is át tud verni, hogy majd egyszer ténylegesen meg tudjam ejteni vele azt a beszélgetést, amire rászorulna.


• 991 szó • ruha • remélem tetszik Tae Oh && Riley 1471401822

Kaiden N. Dubois
Média
Play by :
christopher bang // bang chan
Foglalkozás :
zenész, ghostwriter
Hozzászólások száma :
26

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptySzomb. Júl. 13, 2019 10:37 pm


Riley and Tae Oh
xxx

Ugyan biztosít azt illetően, hogy ha nem vagyok toppon, akkor maradjak nyugton vízszintesben, de ettől függetlenül bár barátomról van szó, mégis tiszteletlenségnek érzem, ha legalább nem adom jelét annak, hogy képes vagyok neki megemelkedni. Az pedig nem titok hanem tény, hogy harmadik napja már annak, hogy mást sem csinálok, csak fekszek, noha igaz, képtelen lennék jelen állás szerint bármi mást is csinálni. Ez pedig dühít. Soha nem voltam egy seggemen ücsörgős, egész nap kínlódó fajta… úgy is lehet mondani, hogy mindig a lábamban volt a boogie, és amióta az eszemet tudom, megyek és cselekszek. Erre mi jutott most? Az elviselhetetlen gondolata és persze érzése annak, hogy magatehetetlenségemben képtelen vagyok az ágy jótékony hatásában bízni, ami kimerül annyiban, hogy: pihenek. Nem. Ez minden, csak nem pihenés.
Halk nyögés szakad fel belőlem, mikor félbemarad a mozdulatsorom, és ezzel meg is tagadom magamtól a felülés örömeit, helyette hagyom, hogy Riley segítségével ismét visszadőljek a jókorára tömött tollpárna anyagára.
- Azért maradjunk annyiban, hogy nem végeztem olyan rossz munkát… mindig tökéletesek voltak azok a tételek – még egy sípolósnak tűnő hang felszakad a tüdőmből, ahogy az utolsó kis mozdulatokat is megteszem a magam kényelmének érdekében. Eligazgatom a kezemből kilógó kis zsinórokat, nyakam alatt a párnát, és már el is érem vele azt, hogy elfáradjak. Ezek alapján bele se merek gondolni abba, hogy mi lenne, ha el kellene sétálnom a fürdőszobáig? Minden második lépésemet követően le kellene ülnöm?  Csodálatos jövőkép kavarog a fejemben az életemmel kapcsolatban.
- Túl sokat dolgozol… múltkor kerestelek de nem voltál elérhető. Azon a héten még háromszor ugyan ez. Fel is hagytam vele – nem ellenkezek, mikor meglehetősen abszurd módon söpri ki a szemembe omló hajtincsemet. Bevallom engem már egyáltalán nem tud zavarni még úgyse, hogy ígéretet tettem Allienek, hogy a napokban meglátogatom majd a fodrászt. Arra viszont nem számítottam, hogy az elmúltakéhoz hasonló problémával kell majd szembenéznem. Ergo ugrott a fodrász és a „szépítkezés”.
Kelletlenül horkantok egyet, mikor megemlíti a lassacskán horror sztorivá váló öngyilkossági kísérletemet. Fogalmam sincs, hogy miféle személyzete van ennek a kórháznak, de az, hogy röpke napok leforgása alatt már a negyedik, nálam amúgy hülyébb pszichológust és/vagy pszichiátert küldték be, ráadásul az ő és Riley elmondása alapján is rémhírek keringenek, hát… mire merjek gondolni?
Halk, lemondó sóhajjal ingatom meg a fejemet.
- Nem gondolkoztam akkor. Pontosabban nem tudtam gondolkozni… tudod, meg van határozva, hogy mennyi gyógyszert vehetek be, és ezzel nagyon is tisztában vagyok, de… van az a szint amikor már képtelen vagyok megálljt parancsolni a késztetésnek, hogy bevegyek még egyet és még egyet – olykor egy halk kis sóhaj, egy egészen mélyről érkező kis sípoló hang párosul a szavaimhoz, miként igyekszek lépést tartani saját magammal. Fáradt vagyok és a beszéd, a hosszas beszéd csak tetőzi ezt.
- Nem voltam tisztában az idővel, hogy elmúlt-e már az, aminek el kell a két adag között. Nem használt. Semmit nem használt, csak elviselhetetlenebbé vált a fájdalom. Az a fajta amikor a falat is képes lennél lemarni… mikor tényleg olyan gondolataid vannak amiket te magad se hinnél el normális esetben. Tényleg azt akartam, hogy vége legyen. Akkor ott mindennek. De ki ne gondolt volna erre a helyemben? De nem akartam öngyilkos lenni – pillantok az arcára kétségbeesetten. Az elmúlt hetekben, hónapokban igyekezett szót érteni velem orvos-páciensi kapcsolat szintjén is. Reménytelenül, hiszen soha nem tudtam igazán megnyílni neki, arra pedig végképp képtelen voltam, hogy igazi, emberi érzelmekkel mondjam el, hogy mi nyomja valójában a szívem. Hogy mekkora fájdalommal élek együtt és ezek mit váltanak ki belőlem.
- Szerinted ki az a normális vagy legalábbis részben normális ember Riley, aki huszonöt évesen már a temetését kell, hogy szervezze? Mikor még annyi minden állna előttem normális esetben. Szerinted milyen ebbe akárcsak belegondolni? Mi mehet végbe bennem? És mi megy ténylegesen végbe bennem minden egyes nap, mikor arra gondolok, hogy se az apám se az anyám nincs itt? Mellettem! Hogy fogják a kezem, hogy még egyszer elmondják, hogy jó fiúk voltam… vagy ellenkezőjét, bánom is én. Ha Dae Won nincs most itt… ha a nagybátyám nem foglalkozik velem, akkor ki tenné ezt meg? És tudod mi a baj? – remeg meg a hangom, miközben legjobb tudásom szerint igyekszem visszafojtani a feltörni készülő, nem túl férfias cselekedetnek tartott sírást – ebbe tényleg belefáradtam. Abba, hogy egyedül küzdök és aki meg tényleg mellettem áll, érezteti a jelenlétét, az nem a családom tagja. Ők „csak” barátok, ismerősök és olyan emberek akiknek alapjáraton nem számítanék semmit… nem lenne szabad számítanom. És talán feladhatnám már! Azt akarhatnám, hogy tényleg vége legyen ha ennyire nem számítok. De félek. Félek Riley, mert nem tudom, mi jön ezután. És mi történik akkor… tényleg nem akarok meghalni. Magányosan pedig főleg nem… - vallom be neki mind azt, amit mind idáig magamban tartottam akárhányszor le kellett ülnünk egymással szembe. Attól tartok, hogy ezen a ponton felesleges tartani magam és makacsul elhinnem azt, hogy semmi köze hozzá. Mert van. És talán pont ő lesz az, aki majd a végjátékban itt fog ülni az oldalamon csak, hogy tudjam: nem vagyok egyedül.
- Igen, szarul vagyok… és ez csak rosszabb lesz. Mert érzem magamon. Napról napra gyengébb vagyok, szürkébb… és nem vagyok hülye, tudom, hogy az orvosok se fognak tudni toldozgatni, foltozgatni túl sokáig...  



Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
68

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptyPént. Júl. 26, 2019 1:31 am

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

Kifejezetten elszomorított a tény, hogy egy olyan srác, mint Tae Oh ilyen helyzetbe kerülhet. Én magam is tisztában voltam a száraz tényekkel, amiket az orvosok közöltek még annak idején vele, és talán kijelenthetem azt is, hogy amióta az eszemet tudom, ő ilyen... De ettől függetlenül még fájt a dolog. Hiszen az eddig ismerettségünk alatt csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem érdemelte meg. Kinek járna egyáltalán egy ilyen halál?
Viszont amit én ebből a srácból ismertem meg az egyetemi éveink alatt... Az egyáltalán nem láttatta azt velem, hogy ez járna neki, és ez ennyi volt... De valahol mélyen tudtam, hogy ennek a dolognak talán annyira jó vége nem lehet, és el kéne ezt fogadnom, mégis szomorú voltam, ahogyan helyzet foglaltam ott előtte.
Szomorú voltam, mert folyamatosan az együtt töltött idő pergett a szemeim előtt. Hogy végre találtam valakit, aki talán hozzám hasonló volt, aki felé hatalmas elvárások voltak, akinek nem tündérbogarak a szülei... De ez csak pár felszínes hasonlóság volt közöttünk.
Igazából valamilyen szinten irigykedtem rá, amiért végül elvégezte az orvosit, és volt lehetősége arra, hogy táncoljon... De aztán egyetlen pillanattal később már továbbgondoltam a dolgokat, és rájöttem, hogy ez a szerencsétlen 25 évesen haldoklik és sajnos a hasonló korunk és az ismerettségünk, illetve a sok sznob találkozó miatt, amin együtt szegtük meg a dresszkódot, ha ahhoz volt kedvünk és heves szemforgatások közepette kínlódtuk végig őket... Nos nem szimplán a helyébe tudtam képzelni magam, hanem szenvedtem is mellette... Mert rettegtem attól, hogy el fogok veszíteni egy ilyen jó barátot.
- Persze, hogy azok voltak –bólintottam egy hatalmasat – De azért ismerd be, hogy sokat segítettek az enyémek is neked. Legalább nem kellett bejárnod a pszichós előadásokra, csak pikk-pakk megtanultad a jegyzeteim, és ötösre vizsgáztál a tárgyból.
Persze azért ez nem teljesen volt így, hiszen néhányszor azért betévedt az órákon, és akkor kivétel nélkül mellettem foglalt helyet... Magam sem tudom miért. A kapcsolatunk elején furcsán méregettük egymást,csak amolyan „két gazdag kölyök farkat méreget” formában, de igazából semmi komoly ellentét nem volt közöttünk... Ennek ellenére teljesen véletlenül mindig a mellettem levő helyet célozta meg a hatalmas előadóiban, és azért annyian nem ültünk bent a termekben, hogy nehezére essen más helyet találni. Mindig arra fogta, hogy lusta volt, én pedig bólintottam rá, miközben ezt gondoltam: te igazából kedvelsz... És ettő lényegében bennem is hasonló érzések kezdtek el táplálódni iránta... De no homo.
- Van meló – bólintottam egy aprót – Elkezdtem dolgozni egy pszichiátrián is gyakornokként. Fontos a tapasztalatok gyűjtése, hogy jól teljesítsek, továbbá még a mesterdiplomámat nyúzom de... Eddig úgy néz ki, hogy meg fogok bukni. El tudod ezt hinni?
Csak megcsóváltam a fejem, egy halk sóhaj kíséretében. Mert én nem... Én nem tudtam elhinni, hogy képes voltam inkább dobni az egész eddigi munkámat azért, mert a lelkiismeretem közbeszólt. Konkrétan egy hét van a leadási határidőig, és én már töröltem a pendriveot, és a jegyzeteimet is a kukába dobtam. Szóval azt hiszem jövőre újra kell próbálkoznom, és hát úgy néz ki, hogy csak 26 évesen kapom meg a diplomámat... A jelenlegi helyzetemben nem sokat számít, hiszen 30 éves korom előtt talán nem is tudnék elköltözni, mert sok spórolt pénzem nincs. Minek tennék félre, hogy ha a szüleim konkrétan bármit hajlandóak állni nekem a mai napig?
- Meg fogsz lepődni, de az utóbbi időben hatorozottan sokat pihentem – húztam ki a derekam a széken – A múltkor elmentem Tommyval horgászni... Nos annak az lett a vége, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki, és nyakig redvásan kellett beülni a kocsiba. Tegnap... Tegnap buliztam. És lényegében ma nem is dolgoznék, csak velem akarják összepakoltatni az irodát... Lényegében így kerültem most ide hozzád. Hallottam, hogy behoztak, és tudni akartam a valós okát, nem pedig azt, amit magyaráznak.
Ez volt az igazság. Ismertem ezt a srácot, még ha soha nem is vette komolyan a terápiákat, amikre beutalták hozzám... A barátom volt. És egy dolgot az elutasító magatartásából le tudtam venni... Mégpedig azt, hogy teljesen tudatánál van, és egyáltalán nem gondolja azt, hogy kezelésre szorulna, ami részben igaz is. Mert egy egészséges 25 éves férfi pontosan olyan dolgokról magyaráz, mint amiket ő hordott össze nekem minden egyes alkalommal, amikor bejött hozzám... Viszont másrészről volt benne egy kis tagadási fázis, amiből arra következtettem, hogy a fájdalmai ellenére sem érzi a betegsége súlyát... De ebben nem voltam teljesen biztos. Tartottam tőle, hogy tökéletesen tisztában van a dologgal, és ezért próbál engem, és másokat is meggyőzni arról, hogy jól van... Mert akkor talán idővel ő is elhiheti... Viszont nem volt olyan állapotban soha, hogy ezt közölhessem vele, mint szakember, és sajnos ebben a helyzetben az érzéseimet, mint barát függetlenítenem kellett, még ha ez számomra megterhelő és nehéz is volt.
Egy pillanatra sem szóltam közbe, amikor végül beszélni kezdett, csak türelmesen vártam, hogy befejezhesse azt, amit elkezdett. Pontosan tudtam, hogy ez a téma számára egyáltalán nem egyszerű, viszont ebben a helyzetben, amiért ténylegesen őszintén meg tudott nyílni nekem, én egyszerűen csak képtelen voltam a helyzeten kívül helyezkedni, és akármennyire szerettem volna, nem tudtam úgy idejönni, mint egy pszichológus... Mert ő csak Tae Oh... a srác, akivel az egyetemen egymás mellett ültünk, azon a kevés órán, amin együtt vettünk részt. És ez volt az a szomorú pillanat számomra, amikor realizáltam, hogy az elejétől kezdve rosszul álltam hozzá. Nem egy pszichológusra lett volna szüksége, hanem olyan valakire, aki hajlandó meghallgatni, és aki előtt mutatkozhat „gyengének”, én pedig erre valamiért teljes mértékben fittyet hánytam.
Viszont tisztában voltam azzal, hogy rajta nem tudok azzal segíteni, ha csak önmagamat savazom, és pont ezért is sóhajtottam fel halkan, és amikor úgy ítéltem meg, hogy mindent elmondott nekem, akkor vettem egy mély levegőt, és kezdtem bele a saját gondolataim feltárásába.
- Először is... Köszönöm, hogy mindezt elmondtad – bólintottam felé egy aprót, és a tekintetem tényleg hálás volt neki. Borzalmas volt az egészet végighallgatni, de örültem, hogy most már tudom, hogy pontosan mi járt a fejében egész eddig – De nem kell magyarázkodnod. Pontosan tudom, hogy nem akartál végezni magaddal. Még a feltételezés is teljes mértékben abszurd. Az ismerettségünk során csak az erős oldaladat mutattad felém, de baromira sütött rólad, hogy élni akarsz.
Pont ezért is szakadt meg érte a szívem minden alkalommal, de inkább a nyelvembe haraptam, és ezt nem tettem hozzá. Tudtam, hogy ha sajnálatomat fejezem ki, vagy valami ahhoz hasonlót nyökögök felé, azzal csak rontani fogok a helyzeten, mert ha valamit, akkor ezt biztosan nem akarta hallani.
- Próbálj egy kicsit feltételes módon gondolkozni most – kulcsoltam össze az ujjaimat a térdeimen, és folytattam – Annyi minden állhat előtted, mert még csak 25 éves vagy. Van egy lehetőséged Tae Oh... Valamit még korábban meséltél nekem anno a legjobb barátodról, és említetted, hogy bár nem a legjobb a viszony köztetek, de egy ideje újra találkoztatok. Megértem, hogy bánt, hogy a szüleid ebben a helyzetben így viselkednek... De nem vagy egyedül. Mert itt van neked a nagybátyád, itt vagyok én... A többi barátod, aki odafigyel rád. És nem utolsó sorban a srác, akinek a veséje megmenthet.
Ezt az utolsó mondatomat kicsit félve mondtam ki, mert teljes mértékben meg tudtam érteni azt, hogy miért utasítja el a veséjét, viszont valamilyen szinten középen álltam, hiszen annak idején én magam is kivizsgáltattam, hátha donorként szolgálhatnék neki, de sajnos nem volt egyezés.
- Viszont egy kicsit lásd az ő oldalát. Meg akart menteni téged. A múltban ki tudja miért nem jöttek össze a dolgok, ezen már ne is rágd magad, de az ember ilyenekkel nem dobálózik csak úgy a levegőbe... Még ha talán haragszik is... Nem tudom, hogy azóta hogyan álltok egymáshoz, de biztos vagyok benne, hogy fájna neki, hogy ha bármi történne veled. Hibásnak érezné magát, mert ott volt a lehetőség és nem tudott élni vele, Tae Oh. Csak egy pillanatra gondolj bele, hogy neki úgy kell majd leélnie egy életet, hogy ott volt a lehetőség, és nem tudott élni vele. Szóval most szépen formáld át a gondolkodásod, és mondogassad sokat magadban a következőket: annyi minden állhat előttem, mert még csak 25 éves vagyok.
Amikor újra lepillantottam, akkor már a kezeim az övét szorongatták, mintha csak ezzel akarnék egy kis erőt csepegtetni belé. Bár a legfontosabb most az volt, hogy észérvekkel tudjak hatni rá.
- Figyelj lehet, hogy azt hiszed, hogy neki könnyen beadod azt a dumát, hogy nem véletlenül van kettő vesénk, mert könnyen tönkremehet a másik... És a műtéti kockázatokról is papolhatsz neki orvosként, de én, mint a személy aki kívül áll, ráadásul egy kórházban gyakorlatozik... Aki halálra ítélteknek próbál némi erőt adni ahhoz, hogy a betegségüket feldolgozzák... Nem fogom bevenni azt, amit mondasz. Mind a ketten tudjuk, hogy ha bármiféle kockázat lépne fel a műtét során, akkor őt mentenék az orvosok. Miért nem vagy egy kicsit önzőbb? Miért nem tudsz eléállni és azt mondani neki, hogy Tao... Kurvára félek, de meg akarom próbálni? Azzal mind a kettőtök helyzetét megkönnyítenéd, mert te nem csak magától a halál tényétől félsz szerintem... Vagy attól, hogy egyedül, magányosan kell meghalnod. Ne degradáld a baráti köröd, inkább becsüld meg őket, amiért most melletted vannak... És reménykedj, hogy a jövőben majd még a szüleid szemére vetheted azt, ahogyan most viselkednek. Hogy te majd bosszúból nem mutatod meg nekik az unokáikat, de azért pár képet elpostázol, hogy fájhasson a szívük. Ha magadért nem vagy képes megtenni, akkor érte tedd meg... Neked úgymond nincs vesztenivalód, de neki van. És lehet, hogy egy életen át az fogja üldözni a rémálmaiban is, hogy tehetett volna érted valamit... De ez nem történt meg. És ezt most nem úgy mondom neked, mint pszichológus... Hanem mint a barátod.
Nagyon komolyan néztem a szemébe, hogy tudja: egyáltalán nem vicceltem az előző szövegelésemmel, és amúgy sem áll érdekemben kifigurázni ezt a helyzetet.
- Adok neked egy feladatot... És minden nap pontban hatkor fel fogok jönni, hogy megkérdezzelek róla, jó? – pillantottam rá, félrebillentett fejjel – Ezt viszont szeretném, ha úgy vennéd, mint egy kezelést. Csakhogy helyrerázzuk a gondolkodásodat.


• ezerhatszázvalamennyi szó, késő van, és lusta vagyok megnézni, téged meg úgysem érdekel.xD • ruha • remélem tetszik Tae Oh && Riley 1471401822

Kaiden N. Dubois
Média
Play by :
christopher bang // bang chan
Foglalkozás :
zenész, ghostwriter
Hozzászólások száma :
26

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptyPént. Aug. 23, 2019 4:08 pm


Riley and Tae Oh
xxx

- Oh, persze, hogy segítettek – mosolyodok el erőtlenül, megfáradtan. Igyekszek a létező legjobb formámat mutatni neki, bár azt nem tudom teljes mértékben, hogy miért próbálkozok ilyen megkeseredetten, mikor tisztában van a helyzetemmel. Nem mellesleg én is azzal, hogy ez ténylegesen csak egy idétlen próbálkozás lehet, nem több, egy felesleges plusz erőfeszítés, ami még azt a maradék kis erőmet is lecsapolja rólam, ami még képes arra, hogy mozgassa a számat. Elvégre, szóra kell nyitnom, nem igaz? Azt hiszem még mindig az lenne a legtisztább lépés – és a legtisztességesebb is – ha neki és mindenki másnak, de magamnak is beismerném, hogy szívem szerint nem kommunikálnék. Csak néznék ki a fejemből, míg össze nem szedem magam annyira, hogy képes legyek értelmes gondolatokat kicsikarni az üres fejemből.
- Akkor itt van a legtökéletesebb… páciens a tapasztalatszerzéshez… ügyes- bajos, elviselhetetlen és megfejthetetlen. Ráaggatva az „öngyilkos hajlamú” jelzőt. Nem fogadja el a felajánlott legjobb vesét, mert félti a barátját. De nem törődik a jövőjével, inkább meghal azért, hogy a másik egészséges maradjon. Na, ezt oldd meg, drága barátom – dörgölöm végig folyamatosan remegő karom kézfejével a homlokomat, melyen apró verejtékcseppek gyöngyöznek, ezzel is jelezve a szervezetem és testem folyamatos gyengülését. Már mindent megmozgat azért, hogy végre valahára képes legyen arra, hogy felszívja magát némi energiával. Élni akar… mindent beleadva próbál életben maradni, de egyre kevésbé érzem úgy, hogy ez a próbálkozása sikerrel fog zárulni. Kimerültem, az elemek pedig lemerültek.
- Az mondjuk, hogy bukásra állsz, meglep. Mit várnak tőled, hogy ez történhet? – vonom őt kérdőre erőltetett jókedvvel, lévén a jelenlegi helyzetben aligha mehet ez természetesen és annál is inkább őszintén. De próbálkozni azért még szabad, igaz? Ennyi még lehetséges…
- … írd belőlem a diplomamunkádat. Azt hiszem másra nem, hát egy klinikai esetnek és tanulmánymunkának tökéletes vagyok. Minden itt van ami egy kiemelkedő orvoslást igényel. Legalább még valamiféle hasznom is lesz a hátralevőben – az utolsó szónál leheletnyit megbicsaklik a hangom, elvégre senki nem szeret arról beszélni, hogy mi az az időintervallum, ami még megadatott neki az életben. Mert különben is, ki szeretne huszonöt évesen már ilyen témában tervezni?
- Azért megnyugtat a ténye annak, hogy te még kíváncsi vagy az igazságra. Amint hallottam sokan csak addig jutottak el, hogy vagyok én, ügyeletes szépfiú az orvosiról akit előre beharangoztak ebbe a kórházba melózni. Mert ugyebár kezdő traumatológusként sokat vártak tőlem… az egyik pszichomókus gyakorlatilag erről tartott nekem kiselőadást tegnap. A fejemből nem láttam még ki, Riley, de már kaptam az ívet, hogy milyen úton módon hozhattam ekkora szégyent az iskolámra, a szüleimre és saját magamra, hogy a sikerek ellenére az öngyilkosság mellett döntöttem – halk nyöszörgéssel próbálom meg feljebb küzdeni magam eközben a párnán – aztán nevess te is egy jót, fingja nem volt az állapotomról. Csak, hogy a komédia is benne legyen a tragédiában és a díszesen megfogalmazott lebaszásban. Ne tudd meg, hogy mekkorát nyúlt az a bárgyú képe, mikor közöltem, hogy remélem tisztában azzal, hogy haldoklok. Meglepő, máris elkérte az aktáimat csak, hogy tájékozódni tudjon. Na meg az a vörösödő, hájas nyak a szorító gallérja között. Komolyan, ha nem én feküdtem volna itt, nevettem volna az egész helyzeten.
De ahogy kirobban belőlem minden sérelmem, kétségbeesésem és félelmem, koránt sem érzem szükségét annak, hogy röhögjek. Sírni szeretnék… ordítani és bömbölni, hogy valaki segítsen rajtam! Mentsen meg és legyen mellettem! Legyen a támaszom ebben az időben, mert ezekben a pillanatokban már képtelen vagyok arra, hogy egyedül megálljam a helyem a világban. Ezt persze nem ilyen módon, nem ilyen körítéssel akartam tudatni Riley-val, elvégre most is bennem van az a görcsös kínlódás, miszerint ha barátként is van most itt, nem akarom, hogy gyengének, elgyötörtnek lásson. És olyannak, aki feladta. Pedig talán pont ez történik… feladom.
- Riley, nem akarhatom! Nem kérhetem el tőle, az az övé… és pont ezt mondtam neki is, meg mindenki másnak! Bármi történhet. Hiszen itt vagyok rá én, élő példa, hogy azzal az egy vesével is történhet bármi. És ugyan így a műtőasztalon is. Ha ő ott marad, de én túlélem, akkor mit csinálok? Nem fogom tudni azt mondani, hogy ő áldozatot hozott értem azért, hogy én élhessen és ezért hálásnak kell lennem. Igen, hálás lehetnék és az is lennék. De nem garantálom, hogy nem mennék utána rövid időn belül. Sajnálom Riley, de nem tudom átfordítani ezt a gondolatmenetet… - rázom meg a fejemet, serény mozdulatokkal törölgetve meg szabadon hagyott, de csövekkel teleaggatott kezemmel a szememet. Hálás vagyok neki azért, hogy itt van és, hogy végre megtudom valakinek fogni a kezét. Végre valahára mellettem van valaki, a segítségemre van és tanácsokkal lát el.
A továbbiakat pedig képtelen vagyok úgy végighallgatni, hogy az eddig torkomat és szememet mart könnyek ne induljanak útnak. Előrebiccentett fejjel, összeszorított szemekkel figyelek minden szavára, melyek akárha tőlem származnának. Mert tényleg ez minden vágyam ma már. Közölni Taoval, hogy rettegek. Rettegek attól, hogy mi lesz most? Félek, hogy mi van ha tényleg nincs egy csepp, kis reményem se azt illetően, hogy túléljem? Mi van, ha mégis sikerülne? Mi van ha minden rendben menne a műtét ideje alatt? Mi van akkor ha semmiféle komplikáció nem lépne fel? Talán a rehab ideje alatt… mert ezt sem szabad elfelejteni. Annyi de annyi „mi van ha…?” lehetőség van. Lesz valaha is egy olyan eset mikor azt mondhatom, hogy akkor itt az ideje ennek neki kezdeni? Fogok tudni valaha úgy nézni a lehetőségeimre, hogy azokat érdemes beváltani és cselekedni, mielőtt tényleg túl késő lenne?  
Remegő szájjal emelem végül rá a napok óta egészen sárgásnak ható szemfehérjével övezett íriszeimet.
- Mit csináljak?


Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
68

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley EmptyVas. Aug. 25, 2019 5:29 am

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

- Ennek örülök – bólintottam egyet arra amit mondott, viszont a homlokomon rögtön felgyűltek azok a kis ráncok, amik minden alkalommal megjelentek ott, ha nagyon gondolkozni akartam valamin. Nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy az ember megfejtse, hogy valószínűleg finoman szólva is elég fosul van szerencsétlen, mert szinte színe sem volt annak ellenére, hogy állandóan ugrálták körbe a lányok úgy konkrétan... Mindenhol. Ettől függetlenül meg az, amit az állapotáról hallottam sok mindent engedett gondolni, csak éppen azt nem, hogy jó lenne.
- Figyu – sóhajtottam fel halkan – Nekem nem kell előadnod, hogy rendben vagy. Senki sem lenne rendben a te helyzetedben, sőt... Általában nincsenek rendben az emberek. És mivel félig hivatalosban vagyok itt... Kicsit egyszerűbb lenne, ha nem kéne elemezgetnem azt, hogy mi van most éppen veled akkor sem, ha az nyilvánvaló.
Egyáltalán nem dorgáltam meg, a mondatom végére egy kicsit el is mosolyodtam, ahogyan a térdemen támaszkodva néztem rá. Igazából csak nem akartam, hogy nagylegénykedjen nekem, mert úgyis tudtam, hogy ő fogja húzni a rövidebbet. Párszor már találkoztam ilyesmivel, meg másrészről amúgy is ismertem őt. Soha nem akart gyengének látszani, még akkor sem, ha olyan emberek vették körül, akikkel szemben ezt megengedhette volna magának.
- Édes vagy, ahogyan emlékeztetsz arra, hogy mekkora szarban vagyok veled kapcsolatban – sóhajtottam fel halkan, ahogyan megcsóváltam a fejem – És ha megoldom? Akkor jönni fogsz nekem egy szívességgel, amit majd be is hajtok rajtad, Apukám! Azzal pedig remélem azért tisztában vagy, hogy soha életemben nem akartam rajtad „gyakorolni”.
Attól függetlenül sem, hogy már beteg volt, amikor az Államokba jött. Valahol a szívem mélyén mindig reménykedtem abban, hogy talál majd egy normális vesét magának, amivel kitarthat huzamosabb ideig... Mert még mindig jobb negyven évesen úgy hátrahagyni az életet magad mögött, hogy legalább belekóstolhattál egy kicsit. És bár velem is történtek szar dolgok, ettől függetlenül nem akartam meghalni. Én magam totálisan be lennék tojva, ha egyik napról a másikra kiderülne, hogy félrediagnosztizáltak, és egy rohadt szerven múlik az életem, ő pedig évek óta ebben van... Szóval tartottam tőle, hogy nem leszek képes megoldani, de valahol mélyen csak szerettem volna, hogy most az egyszer valami gusztustalan, cukormázas tündérmesévé változzon az élete és megmeneküljön. Mert nekem is fájt a helyzet, még ha igyekeztem is valamennyire kívül állni a dologból, ami az ő esetében nagyon nehéz volt.
- Igazából... Csak nem adtam le egy beadandót, ami miatt nem tudtam záróvizsgázni, szóval csúszok – vontam meg a vállam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Lehet meglepődnél azon, hogy mostanában milyen dolgokat művelek a tanulás helyett.
Mondjuk igazából semmit sem tettem, amit eddig nem... De az tény, hogy a tegnapi félresikerült parti nem volt betervezve, és valószínűleg ha egy kicsit jobban lenne, már megjegyezte volna, hogy kicsit csapzott vagyok, és... Biztos van oka a dolognak. Pont ezért is aggasztott az egész helyzet még jobban.
- Nem fogom belőled írni a diplomamunkámat! – hüledeztem egy sort azon, amit mondott – Nekem nem egy tökéletes klinikai eset vagy, hanem egy barátom, szóval nem fogom erre kihasználni az egész dolgot. Ha meggyógyulsz, akkor majd megírom belőled, de a szenvedésedből én nem fogok nyerészkedni magamnak...
Nem is tudom hogyan gondolta, az egész helyzet még viccnek is rossz és morbid. Talán el sem hiszi azt, hogy valóban fontos nekem, mint barát, és részben neki hála az, hogy a szociális életem nem egy bebábozódott hernyóéval egyenlő, mert annak idején még ő mutatott be az orvosisoknak, akikkel a mai napig elég jó viszonyban vagyok.
- Nyilvánvalóan szalajtották az illetőt – csóváltam meg a fejem – Mondjuk első körben utána kellett volna néznie annak, hogy mi van veled, vagy ha erre nincs lehetősége, akkor megkérdezni téged a dologról. Csak úgy senki nem róhat fel neked semmit, mert azzal pont az ellenkező hatást lehet elérni egy csomó páciensnél. Ki volt az? Jelenteni kéne az igazgatónál, hogy ilyesmi történt, mert csinálhat bajt még az ipse.
Gondolok itt arra, hogy ha tényleg összeakad valakivel, aki súlyos depresszióval küzd, azt akár meg is ölheti. Csak ugye baromi sok olyan ember van, aki alkalmatlan erre a szakmára is, és azt hiszik, hogy mi valamifajta megmondóemberek meg messiások vagyunk, holott kurvára nem. Másrészről meg emberünk eléggé átment személyeskedésbe is, aminek a miértjeit egyáltalán nem értem. Nem az anyja vagy apja Tae Ohnak, meg egy 25 éves emberen amúgy is mit kell nevelni?
- Tegyük fel, hogy a te opciód fog beválni – dőltem hátra a széken, megkeresve a tekintetét – Nem fogadod el a veséjét, és ő életben marad. Igazából itt két út van előtte: idővel vagy továbblép, és lesz egy boldog élete, vagy nem. Ha az utóbbi következik be, akkor valószínűleg rövid időn belül belehülyülne a dologba és vagy menne utánad, vagy boldogtalan lenne. Szóval megmentenéd az életét, de lehet ezzel egy kicsit rosszat is tennél vele, mert ha tényleg meg akarja próbálni a műtétet, akkor elveszed tőle azt a lehetőséget, hogy békére leljen, bármilyen kimenetele lenne a dolognak.
Nem akartam felhozni neki, hogy ha bármi történne, akkor minden bizonnyal az állapota miatt nem ő lenne az, akinek a javára döntenének az orvosok, mert nem érdekem most forgatni benne a kést. Csupán csak rá akarom ébreszteni arra, hogy ez egy olyan dolog, amiről egyikőjük sem dönthet egyedül.
- Kérdezd meg őt, hogy mit szeretne – adtam meg azt a választ, amit ebben a helyzetben helyesnek véltem – Ne magadért tedd, hanem érte. Szomorú ezt így kimondani, de ezen az ügyön te... Igazából kisebbet veszítenél. Mert vagy összejön a műtét, vagy nem, de szar lesz neki úgy leélni az életét, hogy kínozni fogja a lelkiismerete. És ha jelen állapotodban igent mondana a beavatkozásra, akkor minden bizonnyal nem tudná feldolgozni azt, hogy csak úgy eltűnj. Én ezt gondolom. Készítsd fel magad arra, hogy ha legközelebb találkoztok, akkor megbeszéld vele a dolgokat, mert nincs időd halogatni.
Óvatosan nyúltam oda az arcához, hogy letörölgethessem az időközben kicsordult könnycseppjeit. Jelen esetben el sem tudtam képzelni, hogy milyen nehéz lehet neki... Szerintem erre senki sem képes, amíg bele nem kerül a dologba.
- Gondolkozz egy kicsit a dolgon, én pedig majd... Betuszkollak valahova az időbeosztásomba, és bejövök hozzád holnap is. Úgy érzem itt nagyobb szükség lesz rám, mint a többi helyen – egy halk sóhaj kíséretében döntöttem el, hogy beszélni fogok az igazgatóval, hogy ne engedjenek már be mindenféle idiótát hozzá, akik csak baszogatni tudják. Inkább itt maradok két órával tovább, de tudnom kell azt, hogy rendben van kezelve pszichológiai szempontok alapján is.


• 1 041 • ruha • remélem tetszik Tae Oh && Riley 1471401822

Kaiden N. Dubois
Média
Play by :
christopher bang // bang chan
Foglalkozás :
zenész, ghostwriter
Hozzászólások száma :
26

Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tae Oh && Riley   Tae Oh && Riley Empty

Ajánlott tartalom


Tae Oh && Riley Empty
Vissza az elejére Go down
 

Tae Oh && Riley

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ