Furcsa érzés, amikor az embernek évekig csak olyan alja munkák jutnak, amit egy ízig-vérig amerikai meg sem csinálna, inkább rátestálna a bevándorlókra, mondván azt ők is meg tudják csinálni. Az amerikaiaknak irodában kell dolgozni, öltönyt vagy kosztümöt kell viselni, nem ácsoroghatnak egy pult mögött koszos kötényben, nem nyomhatnak az emberek kezébe egy plázában szórólapot. Minél inkább elhiszi magáról egy átlag amerikai, hogy neki nem szabad ilyen munkát végeznie, mert az nem neki való, az nem jár presztízzsel, annál nagyobbat koppan, amikor arra eszmél, hogy egy nap zöld kötényben veszi fel a rendeléseket egy gyorsétteremben, nap végére pedig olajszagú a haja az egész napos bűztől. Pár év alatt meg lehet szokni igazából, de sosem lesz az igaz. Aztán, ha netalán az ember ölébe pottyan egy lehetőség, akkor megint nyeregben érzi magát. Én is így vagyok vele. Nem véletlen tanultam azt, amit. Szerettem volna egy jó szakmát, és mivel mindig is érdekelt az informatika, ezért célszerűnek találtam ilyen irányba elindulni. Már egyetem mellett is dolgoztam, diploma után pedig egyből főállásban kezdtem, egészen addig a napig, amíg majdnem ki nem rúgtak, mivel ezt megelőzvén inkább én léptem ki.
A meredek lejtőn, ami végtelen hosszúságúnak tűnt nem csak az állásomat veszítettem el, sok minden mást is. Sok olyan dolgot, amit már nem kaphatok vissza, de szerencsére a munka nem ilyen. Munkaerő mindig is kellett, mindig is kelleni fog. Átlag amerikaiként biztos voltam benne, hogy mindig stabil munkahelyem lesz. Aztán elindultam azon a bizonyos lejtőn lefelé, és egyebek mellett ennek az ellenkezőjére is rá kellett döbbennem. Sokáig csak alkalmi munkákat kaptam, már ha kaptam. Egyik sem volt egy leányálom, de legalább némi pénzt hozott. Talán a szerencsének is köszönhető, hogy most nem egy plázában osztogatok szórólapokat, hanem egy tekintélyes nagyvállalat folyosóján sétálok, kivételesen nem farmerben, rövidujjúban és tornacipőben, hanem egy egyszerű, de mégis csinos bordó ruhában. Már harmadik napja lépem át reggelente a küszöböt Manhattanben, köszönök ugyanannak a recepciósnak, sétálok ugyanazon a folyosón és várok ugyanarra a liftre. Szinte elfog a gyermeki izgatottság, amiért végre valami olyat csinálhatok, amiben jó vagyok és amit szeretek is. A laptopom a hónom alatt szorongatok, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a munkám. Pont kiszállnék a liftből, amikor az a Felix nevű fickó állít meg szigorú ábrázattal az arcán, akivel előzetesen beszéltem telefonon, aztán személyesen is, az első napomon pedig ő mutatta meg a helyemet és ő rakta elém a listát, hogy mégis miféle ellenőrzésről lenne szó pontosan. Túlzottan kedves volt, még vizet is hozott az asztalomhoz, most viszont a kedvességnek nyoma sincs rajta.
- Ms. Crawford...
- Mrs... – javítom ki már nagyon sokadjára, de csak legyint.
- Kérem, kövessen – közli diplomatikusan, amitől egy pillanatra megtorpanok, de amikor válla fölött hátrapillant, azonnal a nyomába eredek. Amíg meg nem érkezünk az célunkig, szótlanul megy – szinte fut – előttem, még a lépést is nehezen tartom vele.
- Megkérdezhetem, hogy mi ez az egész? – teszem föl kíváncsiskodva a kérdést, hiszen minden magyarázat nélkül indultunk el egy irányba, amerre eddig még nem is jártam. Válasz helyett továbbra is néma csönd kettőnk között, amíg meg nem áll egy ajtó előtt. Továbbra sem szól semmit, csak benyit. Maga elé enged, majd mikor mindketten bent vagyunk, becsukja az ajtót. Ismerős látvány tárul elém a tágas irodában, egy röpke pillanatra még le is merevedek. Nem mondom, hogy nem volt egyértelmű a cég nevéből, hogy vajon ki lehet a tulajdonos, és azt sem mondom, hogy ez nem adott egy kis plusz motivációt a munkához, mert akkor hazudnék. De nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen keretek között fogunk ismét találkozni.
- Igen, Mr. Divit – bólintok halványan mosolyogva. Zavartan igazítok egy tincset a fülem mögé, aztán lassan a kényelmesnek tűnő bőrfotel felé indulok, ahol aztán helyet foglalok. A laptopomat az ölembe fektetem. A zavar és a mosoly abban a pillanatban fagy az arcomra, amikor meglátom mindkét férfi szigorú arcát. Érzem, hogy valami súlyos dologról lehet szó, de egyelőre nem értem, nekem ehhez mi közöm volna. Felix komolysága egyedül akkor törik meg, amikor rájön, hogy ismerjük már egymást. Mielőtt azonban sokat tudna aggodalmaskodni ezen, bele is kezd a lényegbe. Elképedve hallgatom a vádját, miszerint adatot loptam a cégtől, amit aztán eladtam a konkurenciának. Ez még viccnek is rossz.
- Micsoda? – értetlenkedek kínomban nevetgélve. – Nem – csóválom határozottan a fejem. – Nem, ez... Ez valami félreértés – próbálom meggyőzni a vádaskodó férfit. Néhány monumentum csönd után őt érzem a nehezebben meggyőzhetőnek, ezért Kaan felé fordulok. – Nem csináltam semmi ilyet. Nem tudom, Mr. Webster honnan veszi ezeket a légből kapott információkat, de semmi sem igaz abból, amit állít – komolyan nézek a férfi szemébe. Mintha mentegetőzésnek hatna, időhúzásnak, amivel a saját bőrömet akarom menteni. Utóbbi igaz is, de ez nem mentegetőzés. – Be is tudom bizonyítani.

Értetlenül loholok Felix után a folyosón, majd a következő pillanatban azzal a férfival találom szemben magam, akivel nem is olyan rég egészen más körülmények között találkoztunk Normanéknél.
- Kaan - javítom ki saját magamat a férfi után. Bevallom, az ismételt találkozást nem ilyen szituációban képzeltem volna el, pláne, hogy egyelőre igazából fogalmam sincs, miről van szó. Felix viszont nem finomkodva, egyenesen a téma közepébe vágva meg is kezdi a tájékoztatásnak nem igen nevezhető vádaskodást. A mentegetőzés nem hatja meg, éppen ezért Kaan felé fordulok, hátha legalább ő hajlandó lenne meghallgatni az én verziómat. Felix viszont egyből rákontrázik arra, amit mondtam.
- Tessék? - kérdezem egy oktávval feljebb szökött hangon, amikor a rendőrök bevonását emlegeti fel. Ismét Kaan felé fordulok, az eddigi kérlelő tekintetem most viszont egyenesen segítségért kiált. Szerencsére felülkerekedik asszisztense makacsságán és rendre inti. Őszintén szólva egy kicsit megrémiszt az a hév és hang, amivel a most már egyenesen antipatikus fickóra förmed rá. Ez teljesen más oldala, mint amit a lovardánál mutatott; ott kedves és gyengéd volt, most pedig határozott és kemény.
A sokktól és a helyzet súlyosságától, ami a vállamra telepszik csak riadt tekintettel nézek magam elé, pontosabban a velem szemben lévő asztal lapjának az élét figyelem, mintha borzalmasan lekötné a figyelmemet. Minden erőmmel igyekszem a velem szemben ülő férfi tekintetét kerülni, barátságosabb hangnem ide vagy oda. Az engem ért vádak súlyosak, és még akkor is ideges vagyok emiatt az egész kialakult helyzet miatt, ha tudom, hogy nem csináltam semmi illegálisat, semmi olyat, ami árthatna a vállalatnak. Csak a munkámat végzem, amire felkértek, semmi többet. Nem állt szándékomban olyan dolgokat csinálni, amivel Felix illet - aki egyébként egészen idáig szinte túlzottan is kedves volt velem, a mostani viselkedése pálfordulás számomra. Próbálom megnyugtatni magam, de ez meglehetősen nehezen megy. Megértem, hogy a céget emiatt az adatlopás miatt nem kis veszteség érte. Felelőst kell találni, kézre kell keríteni, aki ezt tette. Ezt is értem. A szemkontaktust továbbra is kerülve bólogatok. Igazából Felixet is megértem, hiszen ki lenne jobb bűnbak, mint egy kívülálló, aki éppen csak betette ide a lábát és máris megtörtént a baj. Kicsit összeesküvés elmélet szaga van nekem az egésznek, de ezt így kijelenteni nincs jogom tekintve, hogy én vagyok az első számú gyanúsított az ügyben. Tovább bólogatok, miközben hallgatom Kaant. Tekintetem a laptopomra sisiklik.
- Igen - mondom félhangosan a bizonyítékra értve. - Mármint nem egészen - csóválom meg a fejem egy kis szünet után. Össze vagyok zavarodva, még sosem kerültem ilyen helyzetbe, még sosem értek ilyen vádak. Kell néhány pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat. - Így közvetlenül nincs bizonyítékom, de könnyen ki lehet deríteni, ki volt az illető - pontosítok immár a férfi szemeibe nézve. - Csak egy intervallum kell, hogy mikor történhetett az adatlopás - magyarázom tovább, ebben pedig némi segítségre számítok, ami az én dolgomat is megkönnyítheti. Ha tudom, hogy az elmúlt mondjuk 24, 48 vagy 72 óra történései között kell keresgélnem, akkor gyorsabban kideríthetjük, ki az igazi bűnös. Amint kapok egy hozzávetőleges választ, azonnal fel is nyitom a laptopomat. Az idegességtől még valamelyest remegő ujjaim nehezen állnak rá a billentyűzetre, már a saját jelszavammal is meggyűlik a bajom. Amíg betölt a masina, veszek egy mély levegőt és próbálom magam agyban összeszedni. - Legegyszerűbben a letöltésekhez köthető IP címekből talán meglesz a tettes. - Mármint az igazi, aki rohadtul nem én vagyok. Remélem, Kaant már a segítségnyújtás is egy lépéssel közelebb viszi ahhoz, hogy higgyen nekem, de nem hibáztatom, ha nem. Elvégre… az asszisztense szava az enyémmel szemben valószínűleg nagyobb horderejű. - Szabad? - kérdezem felállva, és az asztalára mutatok közben. Ha ő is látja, mit csinálok, akkor talán elhiszi, hogy semmivel nem trükközök, hanem tényleg segíteni szeretnék. Mindkettőnknek kellemetlen ez a helyzet: neki a vállalat, nekem pedig az engem ért vádak miatt, szóval mindkettőnknek érdeke minél gyorsabban végére járni ennek. Amennyiben odaenged maga mellé, akkor megkerülöm az asztalt, a laptopot pedig úgy helyezem, hogy velem együtt ő is láthassa a folyamatot, de ha nem, akkor a fenekemen maradva bújok el a monitor mögött. Amint betölt a felület kiszűröm az említett időszakra vonatkozó letöltéseket, és egy rövid lista ugrik fel mindössze öt IP címmel. Jé, egyik sem az enyém. Az első négynél nem látok semmi különöset, de az utolsónál nem kerüli el a szememet a turpisság. - Ó… Valaki megpróbálta elrejteni az IP-jét - magyarázom, amit látok, mert nem tudom, Kaan mennyire van tisztában az ilyen dolgokkal. - Ügyes, de nem eléggé. - Igazából elég amatőr húzás egy kliens szerver mögé bújni, másrészt pedig a vállalat rendszerének egyik gyengesége, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. Jelezhetném ezt, de inkább később említem meg, amikor már ennek az egésznek vége. Egészen biztos vagyok benne, hogy a kis rejtőzködő az igazi szivárogtató, hiszen milyen más okból akarná valaki rejtegetni, hogy ki is igazából. Szerencsére le lehet követni a fájloknak az útját már egészen egyszerűen, ez pedig kapóra jön most. Sejtésem szerint tovább küldhette az illető a fájlokat vagy magának vagy külsős címre, aminek nyoma van. Ahogy látom, mindkét lehetőség fennáll, hiszen a rejtett IP-ről több helyre el lettek küldve a tervek; az egyikre pedig azonnal feldob egy találatot a rendszer. Egy kattintással innen már fényt lehet deríteni a kérdéses dolgozóra. Nem is habozok, azonnal cselekszem, a monitoron pedig felvillan Felix neve és fotója. Hátrébb hőkölök, amikor szembesülök ezzel. Elkerekedett szemekkel nézem a monitort egy darabig. Amennyiben az asztal mögött vagyok, Kaan is láthatja ezt, ha nem, akkor felé fordítom a laptopot. Nem mondok semmit, csak döbbentek pislogok rá. Nem érzem helyesnek semmilyen megjegyzés vagy komment beszúrását, döntse el ő, mit akar csinálni. Viszont nekem így már egészen tiszta a kép. Ezzel az egész rendszerellenőrzéssel csak megfelelő körülményeket akart teremteni a lopáshoz, amihez aztán a bűnbak és "tettes" kényelmesen kéznél is van.

Titkon, mélyen talán reménykedtem benne, hogy még fogunk találkozni az előttem álló férfival - nem, nem Felixszel, hanem a másikkal -, de nem ilyen körülmények között. A lovardában történt találkozó egészen kellemesen sült el végül, de ez a mostani helyzet teljesen más; olyan vádakkal illetnek, amikről a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak mentegetőzni. Felix nincs elragadtatva, legszívesebben azonnal hívná a rendőrséget, sőt, meg is teszi, hiszen tárcsázza a 911-et, de Kaan megálljt parancsol, ezzel pedig nekem is ad egy szusszanásnyi szünetet, de még rám vár az ártatlanságom bizonyítása, amihez össze kell szednem magam. Ideges vagyok, bizonytalan, tartok a következményektől. Mi van, ha nem találok semmit? Vagy mi van, ha az, aki rám akarja kenni ezt az egészet, még nálam is jobb? Simán találhatok valami olyat, ami csak még inkább rám tereli a gyanút, nem pedig az ártatlanságomat bizonyítja. Próbálom összeszedni a gondolataimat, rendezni az arcvonásaimat és legjobb tudásom szerint kideríteni, mi van a háttérben. Az időintervallumot sikerül leszűkíteni 72 órára, így a keresés is sokkal egyszerűbb, nem kell a sötétben tapogatózni. Amikor Kaan bólint, felállok a székből és megkerülöm az asztalt. A laptopomat úgy helyezem el, hogy mindketten tökéletesen lássuk a folyamatot. Lehajolva, megtámaszkodva folytatom tovább a keresést egészen addig, amíg egy bizonyos pillanatban oldalra nem fordulok. Az arca váratlanul közel van, amitől hozzá hasonlóan hátra hőkölök. Hirtelen megakadok a folyamatban is egy rövid időre. A torkomat köszörülve fordulok vissza a gép felé. Az előző váratlan helyzet miatti zavaromban egy tincset a fülem mögé tűzök, ezzel is időt adva magamnak a gondolataim visszatereléséhez. A keresés hamar eredményesnek bizonyul, de olyannal szembesülünk, amire egyikünk sem számít. Felegyenesedek, hátrébb lépek és csak döbbenten pislogok. Hitetlenkedve bólogatok, mert sajnos az adatok nem hazudnak, ráadásul nagyon is lehetséges, hogy Felix a valódi elkövető. Némán figyelem, ahogy idegesen felpattan és járkálni kezd. Nem nyit ajtót, ezt még meg kell emésztenie. Megértem, mert ez az eset nem olyan, amivel minden nap találkozik az ember.Látom a tekintetében a mérhetetlen csalódottságot, amit a helyzet, illetve Felix cselekedete okoz neki. Egy olyan ember ténykedett a háta mögött, akiben száz százalékig megbízhatott; évek óta mellette volt, erre ilyen módon kihasználta mind a helyzetét és pozícióját, mind pedig Kaant. Szeretnék segíteni neki, válaszolni az arcára kiülő kérdésekre, valami okosat mondani, valami megoldást találni a szituációra, de nem tudok. Ha valaki, akiben ennyire megbíztam éveken át, egy pillanat alatt ilyen és ennyi kérdőjelet vetne fel bennem, akkor én is össze lennék törve. Tanácstalan lennék, a fejemet verném a falba, és magamat is hibáztatnám. Lassan lépkedek a kanapé felé, kezeimet magam előtt tördelem. Kényelmetlenül érzem magam, mivel pont az a személy került ki végül tettesként, aki engem vádolt. Ez még csak hagyján, de Kaan számára ez a forgatókönyv a legrosszabb - a bizalmasa, az asszisztense, a munkatársa átverte. Valószínűleg előre kitervelte az egészet, hogy legyen kéznél valami balek, akire aztán rá tudja kenni. Ennyit jelentene Felix számára a bizalom? Lassan, combjaimon végigsimítva ülök le a férfi mellé a kanapéra. Sóhajtva keresem a tekintetét. Szeretnék valamilyen módon vigaszt nyújatni számára, de tudom, hogy ebben a helyzetben nem lehet.
- Talán az lenne a legjobb, ha szembesítenénk vele - javaslom szinte suttogva. - Aztán a reakciójából már ki fog derülni, hogy valóban ő tette-e, de… - csóválom meg a fejem a mondat végén. Akármennyire is szeretném azt mondani, hogy Felix lehet még ártatlan is, erre nem látok esélyt. - Mindenesetre úgy fair, ha ő is elmondhatja a saját verzióját. - Ő ugyan nekem nem adott volna erre lehetőséget, mégis azt tartom igazságosnak, ha elmesélhetné a saját szemszögéből is. Így talán Kaan is sok kérdésére választ kapna, bár nem hiszem, hogy az enyhítene a csalódottságán.

Üldözőből üldözött lett Felix esetében: amennyire próbálta másra terelni a gyanút, annyira nyalt vissza a fagyi. Örülhetnék, örömködhetnék, fellélegezhetnék, de eszembe sem jut. Még közel sincs vége ennek a hercehurcának. Kaan joggal dühös és csalódott. A háta mögött tettek neki keresztbe, ráadásul pont az az ember verte át, akitől talán a legkevésbé várta. Felix több vasat tartott a tűzbe, aminek itt az eredménye. Már csak szembesíteni kell a tényekkel, amint Kaan készen áll rá. Egy pillanatra megtorpanok, amikor valami számomra érthetetlen dolgot motyog elég ingerülten - gondolom törökül valamit. Egész biztosan nem azt, hogy de szép napsütéses az idő, vagy milyen jó lenne az olasz riviérán süttetni a hasunkat egy pohár koktéllal a kezünkben. Tuti nem, bár utóbbi tényleg nagyon jó volna. Végül leülök mellé a kanapéra és egy javaslattal állok elő, amit elfogad. A köszönetre válaszul csak elmosolyodom halványan és bólintok.
- Rendben - bólintok ismét a Felix levelezéseit illető kérésére. A legegyszerűbben a személyes laptopjáról vagy gépéről lesz ezeket átnézni. Több kérdés is felmerül bennem: ezentúl mindenről közvetlenül neki szóljak először? Mi az, hogy ezentúl? Mi lesz ezentúl? Mármint úgy ezentúl, hogy ezentúl? Atyavilág. Ismételten szorgosan bólogatok, mint egy bólogatós kutya a műszerfalon. Most ezt úgy értette, ahogy én is értettem? Jól értettem, amit mondott? Mi a fene…?
Mikor az ajtó kinyílik, szinte azonnal felpattanok a kanapéról, pont mint a gyerekek az iskolában, amikor a tanár belép a teremben. Legalábbis az én időmben még felálltunk olyankor, ma már nem tudom. A férfi láttán azonnal elkap az idegesség. Ha van némi sütnivalója, akkor legalább sejtheti, hogy lebukott. Valószínűleg már megvan a frappáns magyarázata is, amivel próbálja majd kimenteni a saját bőrét: rákenték, valaki rá akarja terelni a gyanút, egy hacker könnyen elterelheti így magáról a figyelmet… Remélem, bármilyen hülye dumával és mentséggel áll majd itt elő, Kaan nem hiszi el a további hazugságait. Így is eleget ártott már másoknak, nem kéne még a szemébe is hazudnia. Látom az arcán, hogy ő is ideges, tekintetében ott csillog a gyanakvás és a kíváncsiság. Mivel egyelőre nem tudja, mivel akarjuk szembesíteni, így helyzeti fölényben vagyok vele szemben. Nem láthatja rajtam, hogy legalább annyira stresszelek, mint ő, mert még a végén megint nyeregben érezné magát. Gyorsan próbálom lepleni az idegességemet, kezeim tördelését is abbahagyom, karjaimat magam mellé engedem, amikor pedig Kaan megkér, hogy mutassam meg Felixnek, mire jutottunk, lassú, óvatos léptekkel indulok a laptopom felé, ami még az asztalon hever. Bizonytalan vagyok: tényleg nekem kéne szembesíteni? Pont annak, aki nemrég a célkeresztben volt? Fordult ugyan a kocka, de nem érzem jobban magam ettől. A szikla majd akkor gördül le rólam, ha Felix elismeri a bűnösségét. Mélyen beszívva a levegőt igyekszem lenyugtatni magam, ami nagyjából sikerül is. Az asztalról felveszem a laptopomat, felnyitom az, majd megindulol Felix felé.
- A letöltések és az IP címek alapján kerestünk rá a tettesre - magyarázom folyamatosan a laptopomba bújva. Minél tovább akarom kerülni a tekintetét, amit egyébként magamon érzek. Ha tudna, szerintem ölne is vele. - Találtunk egyet, ami nem stimmelt. Sikerült elrejtenie az IP-t, de a fájlok útját egyszerű volt követni, így kikötöttünk annál, aki ellopta a terveket - foglalom össze dióhéjban, majd Felix felé fordítom a gépet, hogy ő is lássa, hova lyukadtunk ki. Látom a szemeiben azt a megvető gyűlöletet, ami irántam támad fel benne, amikor tekintetünk egy pillanatra összeakad. Néhány feszült másodperc után nemes egyszerűséggel kitépi a kezemből a laptopot és eldobja - szerencsére csak a kanapéra, ettől még nem lesz semmi baja. Ijedtemben arrébb ugrom, mielőtt úgy döntene, hogy a következő, amiben megpróbálna kárt tenni, én leszek.

Mikor Felix belép az ajtón, a gyomrom borsó méretűre zsugorodik össze, mielőtt beszélni kezdenék, a torkomban pedig hatalmas gombóc keletkezik. Fordult a kocka, de ettől semmivel sem érzem magam jobban. Muszáj vennem egy mély levegőt, hogy össze tudjam magam szedni fejben, és nyugodtan prezentáljam az eredményeket. A reakciója mindent elárul; látom a tekintetében a haragot, amit az igazság és annak leleplezése vált ki belőle. Ez bármilyen magyarázatnál egyértelműbb beismerés. A laptopom nem önszántából ugyan, de a kanapén landol, és ki tudja, talán én sem úszom meg valamiféle megtorlás nélkül, ha Kaan nem lép közbe. Amikor még mindig azt próbálja bizonyítgatni, azt nyüstöli, hogy biztosan én hazudok, én terveltem ki az egészet valami ördögi elképzelés részeként, nekem is elfogy a türelmem. Idegesen kezdek fel s alá járkálni, közben a fejemet csóválom. Kezeim a csípőmön időznek, így legalább annyira lefoglalom, nehogy visszakézből pofon vágjam a fickót. Ennyire egyértelmű és nyilvánvaló bizonyíték bemutatása után is rám akarja kenni? Ennyire gerinctelen féreg volna? Ha Kaan ennyi éven át bizalmasaként kezelte és még csak fel sem tűnt neki, hogy mi mindenre képes lenne Felix, akkor biztosan jó manipulátor lehet. De annyira azért nem, hogy még ezek után is megvezesse a főnökét. Vagy volt főnökét. Bánom is én, csak lépjünk már egyről a kettőre. A félelemmel teli idegesség szertefoszlik, már inkább a türelmetlenség miatt vagyok nyugtalan. Tényleg próbál valami összeesküvés elmélet-szerűséget beadni még ezek után is? Nevetséges. Kaan ismét valami furcsaságot mond, viszont a hangja ingerült, talán ingerültebb, mint volt. Ez elégnek bizonyul ahhoz, hogy Felix megtörjön. Az eddig fölényben lévő, magabiztos fickó helyett csak egy öltönyös lúzert látok, aki egy szerep mögé bújva próbálta eddig eljátszani a nagybetűs, határozott férfit, valójában viszont csak egy szerencsétlen, aki a magyarázatával csak tovább ront a helyzetén. Tisztes távolból figyelem a kettejük beszélgetését, nem akarok közbe szólni, de annyira a nyelvem hegyén van, hogy ha valóban ez az, amiért kellett neki a pénz, akkor miért nem bízott annyira a főnökében - aki nem mellesleg száz százalékig bízott benne -, hogy segítséget kérjen? Helyettem Kaan fogalmazza meg ezt, mondjuk talán kicsit kulturáltabban tálalva. Mélyet sóhajtok, amikor közli vele, hogy mindenét adja oda nekem még a mai nap folyamán, és megint kérdőjelek jelennek meg lelki szemeim előtt: komolyan gondolta az "ezentúlt"? És akkor most… most tényleg…? Mármint… Mi van? Ezeket a kérdéseket talán később, valamivel nyugodtabb körülmények között teszem fel neki inkább, nem pedig most, a szavába vágva. Az mondjuk meglep, hogy a rendőrségről említést sem tesz. Csak így elengedi? Ezek után hagyja kisétálni az ajtón, az a kupac szerencsétlenség meg ennyivel megússza? Hát, ő tudja, én nem szólok bele, de ha nekem valaki ennyire keresztbe tett volna, tuti nem ússza meg valamilyen hatósági retorzió nélkül. Még mondana valamit, de Kaan nem hagy neki lehetőséget rá. Ennél a pillanatnál sajnálom meg egy kicsit, és közben felmerül bennem az a gondolat, hogy egy ember most miattam veszítette el a munkáját. Emiatt némi lelkiismeret furdalásom van, de az vigasztal, hogy ha ezek után is itt dolgozna, akkor lenne még lehetősége hasonló dolgokat tenni. Talán másra is rá akarná kenni a saját dolgait. Még több kenőpénzt fogadna el valakitől - ha egyszer képes volt rá, miért ne tenné meg megint?
Kérdő tekintettel fürkészem Kaan arcát, amikor felém fordul az ajánlattal. Csak pislogok tátott szájjal, mint hal a szatyorban, amikor felajánlja az állást, ami éppen most szabadult fel. Hirtelen nem tudok mit mondani, kell néhány másodperc, amíg összeszedem a gondolataimat. Ujjonganom kéne, amiért egy ilyen lehetőség az ölembe pottyant, és amúgy belül baromira örülök neki, csak a körülmények mivolta nem ezt hozzák most ki belőlem. Mielőtt a csönd túl hosszúra nyúlna, lassan bólogatni kezdek.
- Igen - motyogom halkan, de aztán határozottabban is elismétlem. - Igen, persze. - Még egy halvány mosoly is megjelenik a szám sarkában, de még nem sikerült teljesen túltennem magam az előző, kellemetlen helyzeten, úgyhogy hamar el is tűnik. - De ne jöjjek vissza inkább máskor? - kérdezem bizonytalanul. - Mármint… - a vállam fölött az ajtóra mutogatok, ezzel Felixre és az előbbi kínos beszélgetésre utalva.

Akármennyire is örülök annak, hogy sikerült a helyzetet tisztázni, a körülmények és a kapott válaszok nem kecsegtetőek. Igazság szerint Felixet sem ismerem, csak néhány szót váltottunk a munka miatt, de akkor egy alapvetően kedves és nagyon alapos, profi férfi benyomását keltette bennem. A vállalat nevéből nem volt nehéz kitalálni, kié is a cég - ehhez nem kell atomfizikusnak lenni. Vele is csak egyszer találkoztam eddig, teljesen más környezetben, teljesen más helyzetben, viszont Kaan is nagyon szimpatikus volt már elsőre is. Lehet, túlságosan is szimpatikus, de mindegy. Ez most nem lényeges. Ennek ellenére igazából egyiküket sem ismerem, mégis átragad rám a belőlük áradó érzelmi hullámokból egy jó adag. Nem mellesleg pedig felelősnek érzem magam, amiért Felix elveszíti az állását, a munkáját, amit már négy éve csinál. Valószínűleg jól is csinálta eddig, de most olyan hibát követett el, ami miatt hamar munkanélkülivé vált. Lelkiismeret furdalásom van miatta. Hiába tett rossz dolgot, hiába buktattuk le az igazi tolvajt, aki ellopta és eladta a terveket a konkurenciának, ettől függetlenül egy emberről van szó, ami mellett nem tudok csak úgy elmenni. Egy szánalmas, szerencsétlen emberről, akit rohadtul nem kéne sajnálnom. Egyrészt megérdemli, mert a tetteinek következményeket kellett maguk után vonniuk, másrészt pedig az ember a saját bőrén tanul a leginkább. De akkor is… ahogy azzal a szánnivaló kifejezéssel az arcán még próbál a most már csak volt főnökéhez szólni, ahogy megtörten kivonul az ajtón, és valószínűleg magát ostorozza - egyébként minden joggal -, nem kellemes látvány. Sikerült lebuktatni az igazi tettest, ami egy jó dolog, de valahogy nem érzem magam úgy, mint aki jót tett. Talán át is érzem valamilyen szinten. Felix nem más, mint egy hús-vér ember, aki elkezdett lecsúszni azon a bizonyos lejtőn, ez pedig a munkája rovására ment. Én is voltam hasonló helyzetben. A különbség csak annyi, hogy én nem csináltam semmi gerinctelen, illegális üzletet a főnököm háta mögött. Kaan szemszögéből azért egész más a helyzet, hiszen számára mindenképpen jobb lesz a továbbiakban, ha emberi szempontból ez most egy kicsit megviseli is, a szakmai dolgok miatt így már nem kell aggódnia.
Próbálom fejben összeszedni magam, és valami jó búcsúszövegen agyalok, amikor Kaan felém fordul egy meglepő ajánlattal. Szóval az az ezentúl nagyon is komoly volt, és ezúttal azt is a tudtomra adja, hogy mi lenne az a pozíció, amit ezentúl betölthetnék. Ha érdekel. Hogy a francba ne érdekelne? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak munka és munka között. Így az ölembe nem fog hullani valószínűleg semmi más, a sok túlóra nem érdekel. Az áruházi szórólapozásnál a sok túlóra is jobb. Pláne, ha mellé jók a juttatások. Belül repesek az örömtől, de ezt az előző komoly szituáció és beszélgetés bennem lezajló utóhatása miatt nem igazán tudom kimutatni egyelőre. Gondolom, jó ötlet lenne neki egy kis időt hagyni, hadd eméssze meg ezt az egészet ő is, de a jelek szerint rosszul gondolom.
- Ó… - suttogom halkan. - Nem, nem - csóválom meg gyorsan a fejemet, aztán amikor sorolja a teendőket, csak bambán pislogok, mint hal a szatyorban. Sűrűn bólogatok, mintha emlékeznék a monológja elejére, de egyszerre túl sok információt zúdít rám. Most egy egészen más oldalát látom, mint pár hete a lovardánál. Akkor ott a kedves, segítőkész, álomszerű férfiba botlottam bele - vagy inkább ő belém -, ez a Kaan viszont olyan… igazi főnök. Nagyon főnök. Nem ő az egyetlen kettőnk közül, aki megmutatja egy másik oldalát a másiknak. Most ő megismerheti az én kicsit bamba oldalamat, bár erre nem vagyok túl büszke. De igazából csak annyira emlékszem, hogy valamit el kell kérnem valami Sandra nevű nőtől. Fel kellett volna írnom mindent. Felix képes volt egyszerre ennyi infót megjegyezni. Lehet, nem ő lesz az egyetlen, aki ma munka nélkül megy haza… - Nem - csóválom ismét a fejem. - Nem annyira - pontosítok egy kis kérdő hangsúllyal, ami a bizonytalanságomra utal. - Amúgy nem… - motyogom a tarkómat vakarva. - Csak már fogalmam sincs, miket kéne csinálnom - ismerem el zavartan nevetgélve. - Még sosem csináltam ilyet, ami gondolom egyértelmű... - Ha már játszunk, akkor játsszunk tiszta lapokkal. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én vagyok az ideális jelölt erre a munkára. Eloldalazok a kanapén heverő laptopomért, és valószínűleg nem lett baja, de azért felnyitom és csekkolom legalább a képernyőt. Szerencsére semmi baja, legalább ez megúszta ép bőrrel a mai napot.
- Jól - pillantok mosolyogva a férfira a képernyő mögül, amit aztán lecsukok. - Jó kezekben voltam, úgyhogy már jól van. Maratont egy darabig nem futok, mondjuk amúgy sem… - legyintek egyet. - Így meg pláne nem. De összességében jól van, köszönöm. - Ezt alátámasztja, hogy magassarkúban is könnyedén közlekedem. - És a lehetőséget is. - Mármint a munkát. - Köszönöm, hálás vagyok érte. - Ráadásul nem kis szükségem van egy állandó munkára végre. Nem egészen az, amit anno az egyetemen elképzeltem, de most nem válogathatok. Csak össze kell szednem magam, mielőtt még repülnék innen is.

A légkör talán egy kicsit nyugodtabb Felix távozása után, de még mindig lappang bennem némi feszültség, amit csak nagy nehezen tudok csitítani magamban. Ráadásul még ma látnom kell, amikor leadja a céges dolgait. Nem tudom, mire számítsak akkor tőle. Sértetten, puffogva hozzámvág mindent majd? Vagy olyan szánalmas képet vágva próbál némi jóindulatot ébreszteni bennem? A szemeivel villámokat szórva, de minden szó nélkül ad majd oda mindent? Annyira változékony volt az előbb is a hangulata, hogy bármit kinézek belőle.
Amikor Kaan felsorolja, miket kéne csinálnom, amennyiben elvállalom a munkát - hogy a francba ne vállalnám már el egyébként -, nem akarom, de ha akarnám sem tudnám leplezni a zavartságomat. Kicsit gyors a tempó, régen sem ehhez voltam szokva. Sosem dolgoztam még olyan környezetben, ahol ennyire kell pörögni. Amíg volt állandó munkám, akkor sem, azóta pedig sem az áruházi szórólapozás, sem pedig az alkalmi beugrós munkák nem voltak ilyenek. Gyorsan össze kell szednem magam, és fel kell vennem a tempót, ha jót akarok magamnak.
- Kétlem - legyintek mosolyogva. Őt a pokolra kívánni? Nem ez az első eset, hogy szorult helyzetben segít ki úgy, hogy igazából nem is lenne muszáj ezt csinálnia. Szinte alig ismer, eddig csak egyszer találkoztunk, de máris olyan lehetőséget kínál ezüst tálcán, amivel hülye lennék nem élni. Pokolra kívánni ezek után? Nem, az teljesen ki van zárva. Figyelem, ahogy az asztalához sétál, majd az egyik fiókból elővesz valamit. Kíváncsian nézem, mi lehet az, de nem marad sokáig titokban, mert egyenesen felém közelí kezében az elővett dolgokkal: egy füzettel és egy tollal.
- Igen, ez biztos - nevetek kicsit zavartan, és elveszem a felé nyújtott dolgokat. Ezek még a jövőben kincset érhetnek, ha Kaan nem akar egy nap után kidobni majd. Egyből ki is nyitom, hátha megint valami olyan információk hangzanának el, amiket nem tudok fejben tartani, viszont fontosak lehetnek. Azt hiszem, a diktafon, az asset és a HR nem fog nehézséget okozni, ezek - a diktafont leszámítva - szinte minden cégnél bevett eljárások. Ezzel még én is meg tudok birkózni. Ha nem így lenne, az nagyon nagy baj lenne. Bólogatok, mint aki érti a dolgát, és most kivételesen tényleg eljut minden szava hozzám egészen egy pontig.
- Kocsi? - kérdezem felvont szemöldökkel. A céges laptop és telefon egy dolog még, de… kocsi?! Arcomra kiül a meglepettség, de halványan el is mosolyodom mellé. A kezdeti sokkhoz képest ez egészen kellemes, váratlan fordulat. Amikor Kaan folytatja a teendők felsorolását, gyorsan leülök a kanapéra és lekörmölöm a két említett nevet. Nagyjából úgy érzem magam, mint anno az egyetemen; valaki a pulpitusnál áll - jelenleg az asztal előtt -, én pedig jobban teszem, ha minden fontos dolgot leírok, mert ha valami kimarad, abból bajom lehet. Amikor a cég profiljáról mesél, tovább hegyezem a füleimet. Beleláthattam a rendszerbe és ebből nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak épületeket húznak fel, de nem foglalkoztam ilyen mélységekbe menőleg ezekkel a részletekkel, hiszen akkor még nem gondoltam volna, hogy akár tovább is maradhatok a cégnél.
- Igen, ami azt illeti, van - ismerem be, majd sóhajtok egy nagyot. - Merre van a kávéfőző? - teszem fel azt a bizonyos kérdést. - Azt hiszem, nekem sem ártana egy jó erős. - Nem ártana, különben nem tudom, hogy fogom a lépést tartani. Ehhez nem kevés energia fog kelleni, amihez kezdetnek egy jó erős kávé megteszi. És persze Kaan is kért egyet, úgyhogy két legyet üthetnék egy csapásra.

Emlékszem az első állásinterjúmra még. Izgultam, a tenyerem is izzadt, alig kaptam levegőt, amíg a folyosón várakoztam. Ezerszer lepörgettem magamban az összes forgatókönyvet, amit csak el tudtam képzelni. Fejben rengeteg kérdést megválaszoltam, amit csak véleményem szerint feltehettek volna - magamról, az ambícióimról, a tanulmányaimról és a cégről is. A széken ülve doboltam a lábammal, folyamatosan a fali órának a mutatóját szugeráltam, mintha attól gyorsabban járna. Idegességemben még a levegőt is kétszer olyan gyorsan vettem, mint egyébként. Egy idő után már nem bírtam a fenekemen ülni, úgyhogy járkálni kezdtem ide-oda. Mászkáltam a folyosón, mint a mérgezett egér, amivel jó néhány érdeklődő szempárat magamra vontam; ettől csak még idegesebb lettem, ráadásul zavarba is jöttem, szóval inkább visszaültem arra a kényelmetlen műanyag székre és tovább doboltam a lábaimmal a padlón, az ujjaimmal pedig a combomon. Tovább figyeltem az órát is, de a mutatók olyan lassan haladtak… Amikor ütött az órám, a mutatók a tizenkettőhöz értek, azt hittem, vége a várakozásnak, és végre bemehetek a fehér ajtón, hogy meggyőzzem a túloldalt ülőket az alkalmasságomról. Naivan azt hittem, vége a felesleges stresszelésnek. Még vagy negyed órát kellett egy helyben ülnöm, mire résnyire kinyílt az ajtó. Már szinte pattantam is fel, indulásra kész álltam a szék előtt, de az ajtó hirtelen becsukódott. Mindent és mindekit átkoztam magamban akkor. Gyorsan írtam egy üzenetet Briannek. Pont, amikor rányomtam a küldés gombra, akkor nyílt ki megint az ajtó; egy szimpatikus, negyven körüli, szőkés hajú férfi mosolygott rám a küszöb túloldaláról, és intett, hogy menjek be. Aztán ő lett a főnököm. Itt most rohadtul nem ez a helyzet. Még annyi időm sincs igazából, hogy azon idegeskedjek, hogy vajon elég jó vagyok-e az álláshoz. Tisztában vagyok vele, hogy nem. Biztosan van nálam alkalmasabb jelölt is. Ha egy előre meghirdetett állás lenne, tuti tolonganának a nálam ezerszer alkalmasabb jelentkezők. De ha már így alakult, akkor megpróbálom a legjobbat kihozni belőle… már amennyire tőlem telik. Magamhoz képest sikerül is, csak a sok felsorolt dologgal birkózom meg nehezen. Ennyi mindent ilyen gyorsan nem tudok a fejembe verni, de ebben lesz segítségemre a füzet, amiben már két név szerepel is.
A kocsi hallatán egyből felkapom a fejem - ilyen luxushoz én nem vagyok hozzászokva. Hevesen csóválom a fejem, amikor Kaan felveti, hogy akár tömegközlekedéssel is mehetek, ahova éppen majd a szükség hozza. Eszem ágában sincs! Ha már van egy ilyen lehetőség, akkor természetesen élek vele. Hülye azért nem vagyok.
- Nem, nem, dehogy gond, sőt! - mosolyodom el szélesen. - Csak meglepett - magyarázom a kirohanásom okát. Az előző munkahelyemen - ami nem tegnap volt, lássuk be - ilyenre nem volt lehetőség, ha valahova menni kellett, azt mindenki kénye-kedve szerint oldotta meg. - És van jogsim, igen - bólintok még mindig mosolyogva. - Rég vezettem, szóval nem vagyok benne biztos, hogy nem járt le, de az könnyen orvosolható - legyintek, hiszen ha le is járt, nem kell a hosszabbításhoz atomfizikusnak lenni.
Hirtelen annyi minden hangzott el, és úgy érzem, ez még csak egy kis ízelítő abból, mi fog ezentúl itt nap mint nap várni rám… Szükségem van egy kávéra, hogy tudjam tartani a lépést, illetve fel tudjam venni ezt a pörgős ritmust, amihez egyébként én egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Főleg az utóbbi pár évben. Ha volt is éppen valami munkám, általában nyugodtabb volt, nem pedig… szóval… nem ilyen. Ez a fajta változás jó, mivel arra ösztökél, hogy szedjem össze magam minden téren. Biztosan nehéz lesz eleinte, el fogok veszni a részletekben, de ha egy olyan féreg, mint Felix képes volt rá, akkor csak sikerül nekem is valahogy kézben tartani a dolgokat.
- Nem, még nem - ismerem be, bár én annyira nem bánkódom miatta, mert nem igazán szoktam kávézni. Felpattanok a kanapéról, amikor Kaan felajánlja, hogy elkísér. A laptopot lerakom a kanapéra, itt csak nem fogja senki sem piszkálni. A kérdése meglepő, de a tekintetében lévő komolyság miatt kicsit félve válaszolok.
- Igazából nem szoktam reggelizni - vallom be zavartan. - De most jól esne - teszem hozzá mosolyogva. Üres gyomorra ennyi stressz? Valamivel muszáj oldani a még mindig érezhető gyomorgörcsön, pár falat lényegében mindegy micsoda pedig tökéletes lenne.
- Szuper - lelkesedem mosolyogva továbbra is az ötletért. Az irodát elhagyva magamhoz veszem a kabátomat és a táskámat. Miközben a liftre várunk, hangos trappolásra leszek figyelmes. Kíváncsian fordítom oldalra a fejemet, mire elém tárul Felix sértett arca. A kezében hatalmas papírkupac tornyosul, a tetején a laptopja, azon pedig valamilyen ezüstösen csillogó tárgy, amiről csak akkor tudom megállapítani, hogy kocsikulcs, amikor a férfi közelebb ér. Egyenesen felénk tart, nem vesz vissza a lendületéből, sőt, talán gyorsabban is szedi a lábait. Minden szó nélkül nyomja a kezembe az összes cuccot, amit eddig cipelt. A hatalmas kupac nem csak hatalmas, de súlyos is. Szó nélkül - az arca beszél helyette is - fordít hátat és indul meg arra, amerről jött. Nem vagyok egy Arnold Schwarzenegger, úgyhogy ezektől szeretnék gyorsan megszabadulni, mielőtt eldobnám őket.
- Őőő… ezeket lerakom - bökök a fejemmel az iroda ajtaja felé, más hirtelen nem jut eszembe  A kilincset a könyökömmel lenyomom, az ajtót pedig a hátammal kitárom. A súlyos kupacot a saját laptopom mellé rakom - vagy inkább dobom. Jó kis kupit hagyok magam után, de majd elrendezgetem ezeket később. Lihegve lépek vissza a folyosóra, mint aki éppen most van túl egy súlyemelő világbajnokságon.
- Szerintem megsértődött - jegyzem meg a fejemmel abba az irányba bökve, amerre Felix eltűnt. Úgy látszik, nagyon a szívére vette az esetet, de aki másnak ás vermet, az ugyebár…