Négy cent vodka, három cent barack snapsz, három cent triple sec, és ugyanennyi kökény gin. Az aljára némi jég, a tetejére egy doboz coca cola, bele néhány citromkarika. Egyenesen a pohárban készül, semmi szükségtelen flancolás. Nincs shaker rázás, keverőkanál pörgetés, üvegdobálás, bűvészmutatványok. Nincs semmi, ami felkeltené a figyelmet. Kényelmesen elkészíthető a fehér bárpult lapja alatt, titokban. Kihagyva a tetejét díszítő citrushéj cicomát, bármilyen long drink pohárba töltve, a firestarter koktél nem tűnik többnek egyszerű kólánál. Ez a legfőbb oka annak, hogy apja nem tette szóvá, délután négy óra derekán korán van még az alkoholhoz. Vagy, hogy nem tartotta számon, hogy ez már a második kör. Nem elhanyagolható az sem, persze, hogy George Wyndham érkezésének pillanatában mélységesen belemerült az üzleti élet futóhomokjába, és azóta sem küzdött, hogy kimásszon onnan. Nate meg sem lepődött rajta, tudta, hogy apja elvrendszere az előbb a munka, utána a szórakozás alapokra épült. Azt is tudta, hogy a munkának sosincs vége, így a szórakozást még megemlíteni is felesleges. Partiként volt meghirdetve, ez igaz, de mindenki tudta: a Southampton Social Club összejövetelei sosem a buliról szóltak. A július negyedikei hazafiasság ünnepe és az augusztusi nyártemető eseménysorozatok közé beékelődve talált helyet magának a kötelező éves White Party, ami szintén nem képzett kivételt. Egy újabb ok kiöltözni, egy újabb mondvacsinált indok összejövetelt szervezni. Egy újabb lehetőség összeterelni mindenkit, aki számít.
Nagyot kortyol az italából, kettőt, miközben apja oldalán lépked a smaragpázsiton. Napszemüvege lencséje mögül kémlel, de nem kutat már ismerős arcok után, úgysem maradhat le apja mellől. Egyszerűen csak nézelődik. Ellát könnyen kiszúrja, főként, mert Ellát nem lehet nem észrevenni, Warren viszont beleveszik a tömegbe. Egy percbe is beletelik, mire megtalálja a kerthelyiség jobb csücskében, fehér asztalok, fehér székek, fehér ponyvasátorok és napernyők tengerébe vegyülve. Mellette az apja, vele szemben Mr. Barnett, a top10-es ingatlanbiznisz listák örök harmadikja. Végletekig vörös, nem csak politikai hovatartozása, most épp napon perzselődő arca is. Talpig elefántcsontszínbe öltözve úgy fest, mint a filmvásznak kínos nagybácsi karaktereinek egyike. Az a verzió, aki nem maradhat egyedül a gyerekekkel. Natenek már így távolról is felfordul tőle a gyomra, Bradford is biztos órákat fog morogni majd miatta. Igaz, Bradford bármiért képes volt órákat morogni, ez csak még egy tétel a listán. Minden esetre, Mr. Barnett létezése önmagában elég ahhoz, hogy Nate ne is vágyjon abba az irányba. Nem különösebben rajong Mr. Howard társaságáért sem, csak ebben a helyzetben nem járt neki a választás lehetősége. Továbbá a távozás jogának luxusa sem. Mire kettőt pisloghatna, apja már teátrális gesztussal köszönti barátját, Nate türelmesen kivárja a sorát. Most kifejezetten nem ragaszkodik ahhoz, hogy észre vegyék. Ritka, de ilyen is van. - Jó napot, Mr. Howard. – Poharát balkezébe fogja, jobbját automatikusan kézrázásra lendíti. Elvárt üdvözlési formának eleget téve a lánya felé is biccent egyet. – Rebecca. Örülök, hogy látlak. – Nem is neki, sokkal inkább annak örül, hogy egyáltalán még lát. Két nagy pohár kevert alkohol és a szikrázó napsütés kombinációjában ez igenis eredmény. Beccához fűződő ismeretsége rövidnek épp nem nevezhető, ám nem túl tartalmas. Nem igazán váltott ki belőle semmiféle érzelmet a viszontlátás, de ebben a közegben udvarias volt hazudni. Kissé képmutató, tekintve, hogy a jelenlévők több, mint 80%-a valamelyik vallás hithű tagjának tartotta magát, ahol ez bűn, de Nate még túl józan volt, így átsiklott az ellentmondás felett. Ez az évtized úgyis arra lett berendezkedve, hogy szemet hunyjon a problémák felett, legalább nem lógott ki a tömegből.
A megfelelő cipő kiválasztása: két nap. A hozzá passzoló ruha felkutatása: öt nap. További kellékek és fontos kiegészítők összeválogatása: három hét. A mentális sokk, amit feltételezhetőleg az egész esemény okozni fog a számomra: felbecsülhetetlen. Már ott éreztem, hogy az egész egy teljes vakvágányra fog futni, mikor Xander bejelentette: hiába ígérte meg számomra a kísérői szerepet a soron következő Southampton Social Club által megrendezett White partin, ő mégse tud majd jelen lenni. Mivel az egész családja a távolmaradás mellett döntött, így csak vélelmezni tudtam az okokat, miszerint felmenőinek sikerült egy újabb gyümölcsözőnek tűnő üzletet nyélbe ütnie, viszont a szentesítéshez szükség van a következő generációs vezető, az ifjú McKey jelenlétére is. Magyarán valamelyik hajójukon sütteti a hasát és majd küldi a selfie-ket, meg a legvállalhatatlanabb fotókat, amelyeket az őt körülvevő hölgyekről készít. Alkalmanként eszembe jut, hogy elfelejtette női mivoltomat, de őszintén, neki még ezt is hajlandó voltam elnézni, hiszen ez feljogosított a „viszonzásra”, így nem egy kellemetlen nőies témával találtam meg őt ezért cserébe napi szinten. Őszintén szólva meglehet sokszor én se veszem Xandert eléggé férfi számba, leginkább azért, mert totyogós korom óta ismertem, mostanra pedig néha már féltem tőle, hogy a gondolataiba is belelátok. Persze, mondhatnánk azt, hogy Xander hiánya nem kellett volna megviseljen, hiszen nem egy olyan személy fordul meg az ilyen eseményeken, akikkel képes voltam legalább egy kicsit tartalmas beszélgetést lefolytatni, mégis… volt valami a levegőben, édesapám lelkesedésében és bátyám tekintetében, ami óvatosságra intett. Nem először jelentem már meg ezeken az összejöveteleken, ahol az elvárás mindig ugyanaz volt: én tűnjek számukra a legkedvesebb, legártatlanabb és legszeretetre méltóbb személyiségnek. Persze, ha nem is jött össze, akkor is legyek valahol a dobogósok között, elvégre egy Howard nem engedheti meg magának, hogy rossz véleménnyel legyenek róla. Az én szerepem családunkban pedig nem volt más, mint a lehető legjobb benyomást kelteni másokban – és minden ezzel járó frusztrációt csak a négy fal között vezethettem le. Szerencsémre volt a környezetemben olyan személy, akitől elleshettem azokat a bizonyos praktikákat, amelyek elősegítették az „ártatlan bárány” imitációt, de ez nem oldott meg minden problémát. Az ilyen programok több órányi értékes időt vettek el az életemből, amit már senki se tudott visszaadni nekem, a reklamáció lehetőségével pedig nem igazán élhettem. Semmi sincs ingyen, mondhatnánk, aki pedig biztos örököse akart maradni a családi vagyonnak, annak le kellett mondania egy-két dologról, legyen az idő, emberek, pályaválasztás… bármi, ami esetlegesen ellentétes lehet a Howard értékekkel. Voltak olyan időszakok az életemben, mikor mindezek az elvárások teljesen természetesnek tűntek a számomra, de akadtak pillanatok, mikor a pokolba kívántam az egészet. Aznap se volt másképp, hiszen drága felmenőm elvárta, hogy belé karolva úgy tündököljek, mint a környék legszebb ékköve. Magyarán az elvárások megvoltak, a megfelelés pedig… mondjuk, hogy a magam részéről próbálkoztam. A külön erre az alkalomra terveztetett hófehér ruhában állítólag mesésen festettem és vonzottam mások tekintetét, de őszintén, akadt még rajtam kívül nem egy lány ezen az eseményen, akik szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak, vagy legalábbis én irigykedve méregettem egyet-kettőt. Természetesen mindezt mélyen magamban, elvégre nem árnyékolhatta be semmi se bájos mosolyomat. Bátyámat igen hamar elvesztettük, amiért nem győztem őt az áruló titulussal illetni, hiszen úgy tűnt apám valamilyen indokból igen lényegesnek tartotta, hogy kivételesen hosszabb ideig maga mellett tartson. Ha más nem, ennek köszönhetően hamar hozzájutottam egy jéghideg ásványvízhez, de ez közel se elégítette ki minden igényemet. Meg akartam keresni drága unokatestvéremet és rávenni, hogy kutassuk fel a legeldugodtabb helyet, hogy végre ledobhassam a lábamról azt az átkozottul előnytelen magassarkút, aminek szent célja volt miszlikre trancsírozni a lábam, de… esélytelen volt. Apám karja erősen fogott, ez pedig egy jel volt. Valami készül… én pedig nem örültem neki. Meglehet, ha eljön az éjszaka elhozom magát a földi poklot a Howard háztartásba. A szorítás csak akkor engedett, mikor Mr. Wyndham és fia közelébe értünk. Őszintén szólva nem sok kapcsolatom volt Nathaniellel, hiába jártunk ugyanabba az elitiskolába és voltunk azonos társaság részei. Elsőre talán ez meglepőnek tűnhet, de kérlek, mi nem egy egyszerű, húsz fős embercsoportosulásról beszélünk, hanem valami jóval nagyobbról. Meg aztán ebben a közegben se volt meglepő a fluktuáció, megesik, hogy van akinek leáldozik a csillaga és többet nem látják szívesen egy White partin sem – elég volt csak Alicia családjára gondolnom. - Üdvözlöm Mr. Wyndham – próbáltam mosolyomat melegebbé és barátságosabbá tenni, miközben arra gondoltam, hogy a nap végén biztosan fájni fog az arcom. Remek. Miképp tűnhetnék boldogabbnak? Gondoljunk valami kellemesre… kiscicák? Áhh. Fagyi? Ó igen, egy hatalmas fagylalt, némi alkoholos felspékeléssel maga lenne a mennyek maga. - Én is nagyon örülök neked – hát hogyne. Mint mindenki másnak eddig, akit kénytelen voltam hatalmas ál-boldogsággal az arcomon köszönteni. Innentől leginkább már csak érdeklődve pillantottam édesapámra, elvégre ha az általános tervek szerint haladunk, akkor még ejt néhány kedves szót az érintettekkel, aztán haladunk tovább, de úgy tűnt, nem igazán akar tovább mozdulni, ami nem sok jóra engedett következtetni. Elég időm volt már arra, hogy kiismerjem apám sunyi kis húzásait, így volt egy gondolatom, mi is járhat a fejében, de egyelőre nem akartam hitelt adni neki. Jobb volt így egyenlőre, az édes tudatlanságban, ártatlanul pillogva a jelenlévőkre, mint a legtökéletesebb buta szőke nő, akit teremteni lehetett erre a földtekére.
Hiába csomagolták fehérbe a tisztaság jegyében, az érdek attól még mocskosul jelen volt minden ilyen eseményen. A körítés változott, a cél nem. A gazdagok tudták, ha gazdagok akarnak maradni, nincs idő pihenésre, abban is majdnem biztos volt, hogy apja az elmúlt hetekben csak két pislogás között aludt. A terjeszkedés és tőke alliteráló aranykettőse többször hagyta el a száját, mint bármelyik másik, szókincsében fellelhető szó. Beleértve a kötőszavak és prepozíciók sokaságát is. Nate sosem értette igazán, miben gyökerezik ez a fajta megszállottság, és bár azonosulni soha nem tudott vele – nem is akart igazán – csodálni csodálta. Mindegy volt, ki vetődött útjukba, George természetes könnyedséggel elegyedett csevejbe bárkivel. Nate a nevüket alig tudta megjegyezni, apja arra is emlékezett, a családtagjaikkal mi történt, és illedelmesen utána is kérdezett minden apróságnak, mielőtt neki tetsző irányba terelte volna a témát. Embert még nem látott, aki ilyen sunyi zsenialitással forgatta volna saját malmára a beszélgetés folyamát, és nagy szavak ezek attól, aki eddigi életét vezetőszemélyiségek és irányító pozíciók között élte le. Tőzsde, ingatlanpiac, belügyek, külpolitika, mindegy volt. George Wyndham minden terepen megvetette a lábát, ellenben vele. Nate, mint csendes megfigyelő feszített az oldalán végig, engedelmesen, mert erre kérték, bár sok hasznát nem érezte jelenlétének. Inkább csak csendes volt, mint megfigyelő, utóbbi tevékenység is főként csak a jelenlévőkre korlátozódott. Az érintett témák nem igazán keltették fel a figyelmét, nem úgy Mr. Huntington, aki 210 évét figyelmen kívül hagyva merészelt térdnadrágot venni egy ilyen eseményre. Fehér volt, ez igaz. Rohadt meleg is volt, ez is igaz. Ezen kettő már majdnem igazolta a lábszárvillantást, csak sajnos a semi formal dresscode tiltotta ki szigorúan az efféle megjelenés létét a klubból. Papírforma szerint, legalábbis, a valóság sokkal engedékenyebb volt, ha az ember életkorát duplázva végeredményül kapta milliós vagyonának becsült értékét. Nem különösebben figyelt Rockefellerék ingatlanberuházási újításaira sem. Kellett volna, gyanítja, aztán biztos is lett benne nyomban, ahogy elhangzott a Wyndham Gardens neve, de ennél tovább nem jutott. Sötét napszemüvege áldásos takarásából Rockefeller majd húsz évvel fiatalabb nejének dekoltázsát bámulta végig. Még így is bőven egy tízest vert rá a nő, de ezt szemre senki meg nem mondaná. Nem merné és nem is akarná. Bőven elég csapás azzal a névvel élni, hogy Tabitha, senki nem volt olyan kegyetlen, hogy a fiatalság ábrándképétől is megfossza pluszban. Pláne nem akkor, mikor dizájnerdarabjában feszítve még csak nem is indokolt eme cselekedet. A sorminta nem törik meg akkor sem, mikor Mr. Howard és lánya keveredik eléjük. Vagy talán ők keverednek elébük, nincs jelentősége. Nate sejti, hogy a véletlenek már rég nem játszanak közre ebben a játékban. Olyan régóta nem, tulajdonképpen, hogy már meglepődni is elfelejt rajta. Mosolyog csak, egyetértőn bólogat, udvariasan érdeklődik és illedelmesen válaszol, ha kérdezik. És Bradford meri azt mondani, hogy baj van a viselkedésével. Elképesztő. Nem tudná megmondani, Rebecca mosolya őszinte-e. Csupán azért tippel nemleges választ, mert ismeri a közegük szokásait. Beccát ugyan nem, ő képezhet kivételt a szabályszerűségek alól, de azért nem rá tenné a voksát, ha fogadni kéne, ki örül ma annak, hogy itt lehet. Szerencséjére nem is kéri-kérdi tőle ezt senki, mást ellenben igen. Éppen csak azt nem tudja, pontosan mit. Apja tekintete szinte égeti, választ vár, Nate fejében viszont nem állnak össze mondattá a szavak. Szavakká sem, ami azt illeti. A kérdő hangsúlyt felismeri, olyankor úgy ível apja hangszíne, ahogy szemöldöke, de ezzel nincs kisegítve. - A tó? – Próbálkozik újra George, immáron felé fordulva. Szótagolni is éppen csak azért nem kezd, mert azon az egy szón épp nincs mit. – Hátul a szoborkertben? Ó, persze, a tó. Southampton Social Club és a NYYRC egynyári projectjeinek idei szerelemgyereke. Se eleje, se vége, de értelme se sok, a sajtóvisszhangot viszont megadta. Jól mutatott a szalagcím, a cikk is tűzdelve volt a magasztos nagy szavakkal: művészet, kreativitás, összetartás és összetartozás, egység, egy közös ügy! Pedig nem történt más, csak egyetemista fiatalok terveztek egy dísztavat a hátsó udvarra, szobrokkal, növényekkel, csicsával. A megrajzolt elképzelés után a kivitelezést és megvalósítást meg rábízták egy halom alulfizetett munkásra. Egy vízzel töltött, szobrokkal körülrakott gödröt terveztek. Ennyi. Ezért várták a tapsot. Hát Nate nem volt hajlandó megadni nekik, megnézni sem állt szándékában, de gyorsan kiderült, hogy az apja erre próbált utalni az előbb. Már csak azért is, mert elismételi a kérdésnek álcázott parancssort, mikor fia értetlen zavara nem csökken. - Azt kérdeztem, megnézitek-e? – Valójában úgy érti: menjetek és nézzétek meg, együtt. Persze, méltóztatok végre két lépéses helycserével a jó oldalára kerülni, így legalább hallja az ítéletet. – Rebecca biztos sétálna egyet a kertben. – Majdhogynem biztos, hogy a női cipőket nem sétára tervezték, pláne nem gyepszőnyegen, de úgy volt vele, erre nem ő fog rámutatni. Honnan is tudhatná, ugye. Az apja az imént feltételezhetően arról érdeklődött, Howardék látták-e már a klub új ékkövét, talán arról is, mit gondolnak róla, a céljáról, az üzenetéről. Nate kicsit örült, hogy lemaradt a válaszukról, meg úgy a beszélgetés egészéről. Ez csak egy túlárazott díszpocsolya, az istenit, semmi mélység nincs benne, se tényleges, se ideológiai. - Ez esetben gyere, elkísérlek. – Engedelmesen kínálja fel a karját, mert ezt így illik, és megvárja, hogy Becca belekaroljon, mert úgyis bele fog, mert az meg úgy szokás. Tudja, hogy nem fojthatja bele magát, ezen oknál fogva nem is érdekli különösebben a víztükör felszínén megcsillanó napsugarak játéka, de az is egészen biztos, hogy arcon ütné, aki ezt a mondatot a helyi sajtónál nyomdába merte bocsátani. Megvárja, amíg hallótávolságon kívül keverednek – már az átlagoson, nem az övén – majd ügyesen fordulva belekeveri magukat a vendégek sűrűjében. Talpig fehérben legalább könnyű vegyülni. - Nem vagy szomjas? – Kérdi amolyan költőien, mert már azelőtt az italpult felé indul, hogy egyáltalán megvárná a választ. Ő az, és ha a Howard lány ragaszkodik a pusztulásra ítélt aranyhalak nézegetéséhez, neki innia kell. Ha nem, akkor is, mert szenvedélyesen küzd a dehidratáció ellen. – Gondolom láttál már tavat, szóval nem lesz nagy spoiler, de ez pont ugyanolyan, mint bármelyik másik kerti társa. Hacsak nincs leküzdhetetlen kényszered neked is szelfizni vele, én a páholyokat javaslom, mert ott pont van egy szabad. – A fehér szövettel borított sátrak felé int a fejével. Cabana, ahogy az elit réteg nevezi, csak, mert az egzotikusabb hangzású. A sátor olyan pórias, nem, mintha ezek közül bármelyikük is sátrazott volna valaha is. Ő sem, ami azt illeti, valószínűleg bele is halna egy olyan erdei kalandba, de ez csupán az állítását igazolja. A bármixer illedelmesen biccent, Nate pedig felhajtja a kólája maradékát, és egy újabb adag helyett inkább limonádét rendel, kancsóval, két pohárral. - Zöldalma vagy bodza? – Fejét felé fordítva szegezi Beccának a kérdést. Az ízesítés nélküli opciót fel sem ajánlja, azon túlságosan érződik a fehérrum íze, amit egyébként a legkevésbé sem kedvel, de még mindig jobb, mintha csupán vizet inna. Azt most amúgy is az új kerti tóból mernék, amennyire örülnek neki.
Bár nagy eséllyel az arcomon nem mutatkozott meg, de az idő előrehaladtával egyre inkább kívánkoztam a lehető legmesszebb ettől az egész helytől. Imádott unokatestvéremnek jelét se láttam, viszont a telefonom újabb és újabb rezdülése kis táskámban azt jelentette, hogy McKey további sót szór a fájó sebre – rá se kellett néznem a telefonomra, tudtam miket ábrázolhatnak az újabb és újabb fotók amiket küldött. Ő épp élvezte azt a látszólagos szabadságot, miközben én épp annak árát fizettem, amelyet talán a jövőben megkaphatok. Persze, nem mindig volt ez így… kislányként még egészen élveztem is ezeket az összejöveteleket, hiszen akkor még nem értettem ezek pontos célját. Csak annyit fogtam fel belőle, hogy édesapám új ruhával és megannyi ajándékkal halmozott el, később pedig nem egy dicséretek garmadáját árasztotta rám „barátai” előtt, amivel nem volt semmi problémám, sőt… naivan tényleg azt hittem, hogy minden szavát nekem szánja. Olyan naiv voltam még… addigra persze már átláttam, hogy ez az egész csak felkészítés volt, megalapozása mindannak, amit tervezett, ahogy szépen-lassan haladt célja kivitelezésében. Eleinte csak az a kellék voltam a markában, amivel előhozakodhat, dicsekedhet mások előtt, ha ne adj isten valami csodás indok folytán a gyermekek kerülnek szóba – hol Shawnt magasztalta iskolai eredményei miatt, volt hogy engem egyre kiválóbb a fuvola játékom. Persze, ha azzal is tisztában lett volna, hogy milyen további irányokba fejlesztettem ezt a bizonyos „fuvola játékot” és mennyire eredményes vagyok benne, nos… lehet kapott volna egy kisebb szívrohamot, de ugye, neki se kellett mindenről tudnia. Kimondatlan egyesség élt mindünk között, miszerint amíg nem jut a sajtó, vagy az ő fülébe, addig a Howard sarjak a maguk urai; vagy lehet csak szerettük volna ezt hinni, hiszen minden megtett lépés előtt ott lebegett elménkben az a bizonyos kérdés: vajon apánk milyen arcot vágna ha értesülne a dologról? Igaz, voltak olyan mámoros pillanatok, mikor már ez a tényező is elsikkadt, de amikor nem, akkor bizony nagy befolyásoló hatással bírt mindenre. Ez pedig azon a bizonyos napon se volt másképp. Elvégre hiába terveztem én azt, hogy unokatestvéremmel karöltve egy figyelmetlen pillanatukban eltűnünk a helyszínről, imádott felmenőmnek és Mr. Wyndhamnek valami egészen más forgott a fejében. Mikor még csak pedzegették a dísztó témát még nem is gondoltam semmi komolyabbra, csak kedvesen bazsalyogtam, ahogy azt kell, mikor pedig jött a kérdés, miszerint „volt-e már lehetőségem közelebbről megtekinteni”, nos, abban a pillanatban már nem sok jót jósoltam a beszélgetés további menetének. A többi pedig már… mondhatjuk, hogy történelem. - Ó, milyen kedves ötlet, valóban volt egy ilyen gondolatom – egy fenét. Ennek ellenére viszont próbáltam a lehető leghálásabbnak és a leglelkesebbnek tűnni a felvetés hallatán. Őszintén szólva már nekem fájt lelkileg, hogy mennyire átlátszó volt ez az egész, de jogom nem volt ezt kinyilvánítani, így inkább tettem azt, amit elvártak tőlem. - Igazán köszönöm – fordítottam immáron tekintetem Nathaniel felé, majd miután belé karoltam egy bájos mosollyal az arcomon biccentettem búcsúzásképpen apámnak és beszélgetőtársainak. Miközben pedig lassan elindultunk állítólagos úticélunk felé én szépen lassan mérlegelni kezdtem a szituációt. Akkor épp kifejezetten káromra vált, hogy nem igazán mutattam nagy érdeklődést annak idején Wyndham és az ő kis társasága felé, amit abban a pillanatban nem kis hibának éltem meg. Ha legalább egy olyan férfival próbáltak volna összeboronálni, akihez valamivel több közöm volt máris szimpatikusabb lett volna az egész szituáció, na de egy… komplikáltabb volt. Nem kicsit komplikált. Elvégre, ha a legkellemetlenebb forgatókönyv szerint gondolkozunk, akkor bizony drága családtagjainknak még bőven lesznek ilyen próbálkozásaik, ahol mondjuk „véletlen” összefutunk és „akaratlanul” magunkra hagynak minket – majd egy nap a legifjabb Wyndham kezébe nyomnak egy jegygyűrűt, hogy az ujjamra húzza azt. Meglehet néhányan ez alapján rögtön azt hiszik, hogy túl sötéten láttam az egész szituációt, de hirtelen abban a pillanatban más reális indokát nem láttam a mi kis „romantikus sétánknak”. Átkozottul reméltem, hogy esetleg valaki még utánunk szalajt egy bokorbújó fotóst is, aki megörökíti „bimbózó románcunk első pillanatait”. Ó egek… már csak feltételezni is ezt teljesen kiábrándító! - Most hogy így mondod… igen – arra már feleslegesnek szántam a szócséplést, hogy megköszönjem a kérdést, mert már az előtt a pult felé vette az irányt még mielőtt bármit nyilatkoztam volna. Akaratlanul is kiszélesedett a mosolyom mondandója hallatán, elvégre tény, nem igazán számítottam többre ettől a „monumentális összefogás által keletkezett” tótól, továbbá… meglehet, az általános megítélésemnek jót tett volna egy szelfi ezzel a csodás képződménnyel, viszont apáink lehet szívesebben fogadták volna, ha inkább Nate társaságában lövök egy képet. De ezen kósza gondolatomról egyelőre nem világosítottam fel, lehet kitért volna a hitéből, ha már mélyebb ismeretségünk első szakaszában ilyen ötletekkel állok elő. - Nem, egyelőre nem érzem létszükségletnek a tavas szelfiet, a páholy jóval szimpatikusabbnak hangzik – feleltem inkább végül ennyit, bőven ráérünk belemenni a mocskos részletekbe, ha már úgymond ténylegesen magunka maradunk… már amennyire megtehettük ebben a közegben. - Hm… legyen a bodza, ha nincs ellenedre – mondhatnánk, hogy az alma olyan snassz, de feltételezhetőleg még mindig jobb opció, mint a többi mű íz, amit még fel tudtak volna sorakoztatni, ha esetleg kekeckedem és megérdeklődöm a pultostól a lehetőségeket. Meg amúgy is, a bodzával teljesen meg voltam elégedve, totál feleslegesnek tűnt túlbonyolítani a dolgokat.
Pedro – akinek könnyen lehet, nem ez volt a neve, mert egyébként névtáblát nem viselt, fehér volt, mint egy darab kréta és abszolút nem volt pedrós feje – a pult mögött valódi bodzát használt díszítésnek. Nem azért, Nate értékelte a lelkesedést, még akkor is, ha literes kancsó esetén a díszítés annyit takart, hogy egyszerűen csak beleszórt egy marék bodzavirágot a félbevágott citromok és lime-ok tetejére. Kedves volt tőle, hogy legalább megpróbálta elhitetni velük, hogy a növénynek bármi köze is lehet az italukhoz. Tényleg. Még csak nem is a pollenszennyezést, ő egyedül csak a rum mennyiségét sérelmezte az italban. Így, miután Pedro, késznek ítélve a rendelést, eléjük rakja a pultra a kancsót, Nate élt a gazdagoknak korlátlanul járó vétó jogával és kért még bele újabb háromujjnyi adag rumot. Az előző háromujjnyi adaghoz pluszba. Mert nem kibaszott nyolc éves kislány, aki citromos vizet akar inni virágokkal. Pedro persze nem kérdőjelezni meg a döntést - ¿Ay, quién es un buen chico, Pedro? –, csak engedelmesen korrigál, Nate cserébe nem teszi szóvá, hogy ezt elsőre is így kellett volna, csak megköszöni. Egyik keze az elegáns kristálykancsó füle köré fonódik, a másik ujjai pedig elkapják a készlethez passzoló talpas poharak – mert hát talpas, elegáns, természetesen, mi más lehetne – szárait. Finoman koccannak egymáshoz, és ő biztos benne, hogy kapásból 12 nevet tudna mondani a vendéglistából, akik pusztán ebből hangból megmondják, hogy melyik márka, melyik szériaszámát tartja a kezébe. Nate még csak nem is hallja, csak érzi, ahogy a vékony pohárperemek megremegnek, és nagyon reméli, hogy nem fogja összetörni őket, mielőtt még a páholyukhoz érnek. Meg hát, remélhetőleg utána se. Most nem ajánlja fel a karját, miután nem maradt szabadon egy sem, de azért illedelmesen a partnere tempójához igazítja a sajátját. A páholy felé tartva azt méregeti, ha most elkapja egy vertigo, milyen szögben dobja el a kancsót ahhoz, hogy Becca ruháján landoljon az italuk az övé helyett. Pusztán csak azért, mert ha most, mikor a megengedettnél már jóval többet ivott, biztos benne, hogy bele is halna egy rohamba, és hát csak jobb úgy meghalni, ha valami szépet lát az ember, nem? Nyilván egy ilyen esetben azért jobb szeretné Ella idomait bámulni az átlátszóra ázott fehér ruhája alatt, de aki perceken belül a pokolra jut, az úgysem válogat. Jó lesz Becca is. Hátha nem vett melltartót. A Cabana üresen várja őket, bár nem igazán számít, Nate bárkire rászólna, hogy húzzon el, ha nem így lenne. A fehérre fújt asztalkára állítja a poharaikat, és még azelőtt megtölti mindkettőt, hogy a kancsó alja az asztallapot érné. Mindkét pohárba megy egy adag bodzavirág, hiába próbálja meg a kancsóban tartani; csupán csak azért nem megy vissza és szórja Pedro pultjára a nedves növényt, mert lusta annyit gyalogolni. Végül aztán feladja, önti az egészet virágosul, citromostul, morogva, az arcvonásait csak akkor rendezi vissza mosolyba, mikor végül Becca felé nyújtja az övét. – Egészségedre! – finom mozdulattal koccintja egymáshoz a kristálypoharakat, majd nyomban bele is kortyol a sajátjába. Rumosnak rumos, de lehetne még rumosabb - ¡Maldita sea, Pedro! – és mondjuk kevésbé rügyező, de nem panaszkodik. Annyit. Jó, panaszkodik, de nem hangosan, mert úriember, aki csak fejben tervezi el, miként fogja kirúgatni azt a szerencsétlent az este végére, Beccát nem fárasztja a részletekkel. Lehet Bradfordnak azért leírja majd üzenetben, mert az meg kit érdekel, hogy Bradfordot mi fáraszt és mi nem. - Maradtunk mi valaha is kettesben? – tűnődik hangosan, amolyan félig költőinek szánva a kérdését, mert, igaz, megérdeklődhetné éppen azt is, Becca hogy érzi magát, mikor érkezet, mi történt vele a nyáron, de miért tenné, ha egyikre sem érdekli a válasz. - Mióta ismerjük egymást, nyolc éve? Tíz? – Milyen hónap van? Melyik év? – Szerintem ez az eddigi leghosszabb beszélgetésünk. Nate nem tudja, hogy örüljön-e a lehetőségnek, de hajlandó a limonádéjuk végéig halogatni az ítélethozatalt. Az alkohol kisimítja a vélemény, ő meg szeret nem gondolkodni többet annál, mint ami az életben maradáshoz feltétlenül szükséges. Kihalássza a zsebéből a telefonját, és a napszemüvegével együtt az asztalra pakolja, mielőtt még ledobná magát az egyik kanapéra. Úgy süpped bele a fehér párnarengetegbe, mintha puffos bárányfelhőbe lépett volna, ami azért nem olyan tragikus. Ha, például, Beccáról kiderül, hogy pont annyira unalmas, mint a semmitmondó mosolya, legalább aludni tud majd, míg Bradford és Koch valahol a pázsiton ácsorogva sül vörösre a tűző napon. Ha! Mi ez, ha nem siker? - Mondj valamit, ami izgalmasabb, mint az a kibaszott tó, mert ha még egy szót hallok róla, megyek és teleszívom a tüdőmet az egészségtelenül tiszta vizével – addig fészkelődik, míg végül sikerül teljesen elhevernie, a lábát lustán lelógatva a kanapé végén, a feje alatt néhány bolyhos párnával. – Hallottad, hogy Tinsley Donahue-t eljegyezték? – Nate nem igazán kedvelte Tinsleyt, miután a csaj rendszert csinált abból, hogy a világon mindenbe belekössön, amit mondtak neki, de nem akart addig rátérni arra a témára, hogy Tinsley mekkora picsa, amíg nem tudta, hogy Becca milyen viszonyban van vele. Különösebben nem sajnálta volna az ingjét, ha mondjuk a lány úgy dönt, hogy drámaian nyakon önti, amiért a barátnőjét sértegetik, a rumot viszont annál inkább. Ha ezen múlik, még ő is hajlandó úgy tenni, mint akit nem idegesít halálra mindenki, akit a középiskolából ismertek.
Természetesen „beleszólhattam” volna ebbe a nonverbális kommunikációba amit Nate a pincérfiúval folytatott le, de kényelmesebb és egyszerűbb volt hagyni, hogy csendesen lejátsszák a saját kis játszmájukat. Nem mintha annyi mindent tudtam volna hozzáfűzni a dologhoz, azon felül, hogy mélységesen egyetértek kísérőm véleményével a túl kevés rum kapcsán, de… ezt persze amúgy se tehettem volna szóvá. Kellemetlen problémákat vethetett volna fel a rólam kialakított imázs kapcsán; viszont változik a megítélés, ha eleve nem én kérem ki a plusz alkoholt az italunkba. Még hihetik is, hogy én bele se kortyolok igazán, hiszen mennyire modortalan lenne a részemről visszautasítani az italt – de ugye eszem ágában sem volt ilyet tenni. Épp elég vizet tűntettem el aznap, szükségem volt valami erősebbre is a sok jópofizás után – az megint más kérdés, hogy azért annyira nem engedhettem el magam, mintha vége lenne az aznapi „szereplésemnek”, hiszen nem Xanderrel vagy Aliciával kellett eltöltenem az esemény további részét, hanem Nathaniel Wyndhammel, aki egyelőre túl sok nyitott kérdést hagyott maga után. Persze, madarat tolláról, embert barátjáról alapon rögtön levonhattam volna egy bizonyos következtetést, de jelen pillanatban nem oszthattam lapot az előítéleteimnek. Meglehet formalitásból felajánlhattam volna neki, hogy segítek cipekedni, de úgy gondoltam apáink szívét több reménnyel tölti el, ha én csak meghitten andalgok Nathaniel mellett, miközben ő lovagiasan hurcolja a kancsót és a poharainkat. Máris megvan mindenkinek a maga szerepe: a férfi, aki cipeli a mázsás terhet és a nő, aki remek kirakati díszlet. Hát elragadó, nem, Mr. Howard? Őszintén, lelkem egy része hányni tudott volna ettől a gondolkodásmódtól, de túlzottan nem akartam belelovallni magam. Járhattam volna rosszabbul is, elvégre a beszélgetőpartnerem akár Damian Coldwell is lehetett volna, akinél bambább és pipogyább alakot nem hordott a hátán a föld. Persze, az ilyenek azok, akiket könnyen lehet a háttérből irányítani, na de nincs rá biztosíték, hogy én egyedül fognám a gyeplőt, ami gúzsba köri az úr nyakát. Épp ezért hoztam a tőlem elvárt formát és Mr. Wyndham társaságában elfoglaltuk az utolsó szabad cabanat. Ha gonosz akartam volna lenni, simán megjegyezhettem volna persze, hogy a pincér szakmát nem neki találták ki, hiszen a virágmentes töltés nem sikerült maradéktalanul, sőt… de nem az első pillanatban akartam lerombolni a rólam kialakított „kedves kislány” képet. Bár lehet nagy eséllyel a nevemen kívül nem sok fogalma volt rólam, de… ki tudja. Lehet tévedek és ő többet sejtett apja terveiből, mint én! Megeshet még készült is! Vagy pont most rontom el és túl sokat feltételezek az úrról? -Egészégedre – koccintottam hát én is az övéhez a poharamat majd belekortyoltam az italba. Ha nagyon akartam volna, én is kötekedhettem volna az íze és úgy az egész dolog kapcsán, de újfent emlékeztettem magam: ez nem az a szituáció, ahol teljesen elengedhetem magam, vagy legalábbis „még nem”. Először elgondolkodtam azon, hogy esetleg célszerű lett volna egy kanapén elhelyezkednünk, tekintve az atyai vágyakat, de a későbbiekben látva, hogy Nate mennyire kényelembe helyzete magát, még jól is jött, hogy nem egy ülőalkalmatosságot választottunk. Kicsit kellemetlenül érintett volna, ha a nagy nyugalmában a lábait az ölembe dobja teljesen véletlenül, vagy valami hasonló. Tény, lehet nem tette volna meg, mert talán ennyire nem tapló – Bradfordból persze ezt szívbaj nélkül kinéztem volna, tekintve, hogy milyen barátságos arckifejezéssel nézett rám, ha kénytelenek voltunk túlélni egymás társaságát – de annyira még nem ismertem, hogy ilyen mélyre menő következtetéseket vonjak le. - Nem igazán hiszem, hogy megtörtént volna – dőltem hátra, miközben próbáltam felidézni bármilyen emléket, ami erre mutatott volna, de nem ugrott be semmi. De láthatóan nekem igazából hozzá se kellett fűznöm semmit, Nate vitte tovább a szálat. Halvány fogalmam sincs, hogy mikor sodorhatott minket össze először a sors, de a leghosszabb beszélgetés megjegyzésbe bele se tudtam volna kötni. - Nos, ez valóban így van, alapvetően más társaságokban mozogtunk eddig – részemről ebben nem volt semmi burkolt megjegyzés, leszólás vagy bármi, egyszerű ténymegállapítás volt. A felső tízezerben is megvannak a kialakult kis baráti társaságok, akikkel szívesebben mozgott együtt az ember és ez megvolt az én részemről is. Senki se várta el tőlünk alapvetően, hogy random felhagyjunk ezen jószokásunkkal… a mostani persze kivételes alkalom volt. - Pedig ennél impozánsabb kezdeményezésről nem is hallhattunk az elmúlt… két hétben – bár mosolyogtam szavaim mellé, azért annyira nem tepertem, hogy ne lehessen kiszúrni hangomból az iróniát. Felesleges puccparádé volt az egész, hogy néhányak megpaskolják a saját vállukat és mérhetetlenül elégedettek legyenek magukkal. Ez is megkapja a maga öt perc hírnevét, majd aztán jobb esetben valaki karban tartja, vagy pár héten belül beledöglik az a sok szerencsétlen hal. Esetleg néhány magát poénosnak gondoló egyed beledob néhány harcsát vagy valamilyen formában feldobja a tavat… - Ó igen, nem hittem volna, hogy ilyen hamar találnak valakit, aki hajlandó elvenni – mondtam, majd kapcsoltam, hogy talán ez nem éppen a legkedvesebb megfogalmazása a dolognak. Tény, nem volt különösebb problémám Tinsleyvel, de nem soroltam a barátaim közé, mivel egy átkozott szentfazéknak tartottam, aki azt gondolta mindenről mindenkinek meg tudja mondani a tutit. - Mármint, fogalmazzunk inkább úgy, hogy azt hiszem a jövendőbelije remélem kellően bírja a kritikákat. Kihez is megy hozzá? Harding? Áh, nem őt Tiffanyval akarták összeboronálni… szegény pára – mindenkit csak sajnálni tudtam, akinek öt percnél több időt kellett Tiffanyval egy légtérben lennie, nem hogy még el is vegye!
Nate persze tudta, hogy igazságtalan, mert a világon azért voltak sokkal rosszabb dolgok is a nyári white partyknál, a feleslegesen kiásott kerti tavaknál és Rebecca Howardnál. A közel keleti háborús helyzet, például. Vagy a hétköznapokba visszakígyózó rasszizmus. Az egyre növekvő szexuális zaklatások vádja. Az egészségügyi rendszer összeomlás közeli állapota. A rajzolt szemöldökök. Csupa olyan dolog, amik megszüntetése tényleg égető problémát jelentett, ő meg mégis a hülye koktélján bosszankodott. Afrikában több százezren éheztek, neki meg a legnagyobb problémája épp az volt, miként szedje ki azokat a rohadt bodzavirágokat a fogai közül. Eközben Rebecca, egyenes háttal, elegánsan ülve vele szemben még csak véletlenül sem próbálta megkönnyíteni a dolgát azzal, hogy mondjuk elporlad. A fehér szín köztudottan visszaverte a fényt, nem is volt igazságos Nate részéről, hogy elvárta a spontán öngyulladást, de azért Rebecca sem halt volna bele, ha legalább megpróbálja. Az tényleg nem nagy kérés. Nem a lány személyét sérelmezte, egyébként, egyszerűen csak társaságra nem vágyott. Nem akart ő már semmi mást, csak elszabadulni erről az eseményről, Ellával, Serával – egye fene, Warren is jöhet -, kiülni a Francia Riviéráról hozatott fehér homokos partra és ájulásig inni magát. Ennél már tényleg csak nagyobb igényei voltak, hát mi lesz így, hogy még ezt sem tudta teljesíteni senki? - Eddig – enyhén becsípett visszhangként ismétli Becca utolsó szavát. Nem tudja, szándékosan használta-e, esetleg könnyed természetességgel szaladt ki a jókislány mosolya mögül, de mindenképp helytálló választásnak bizonyult. Tényleg nem közösek a köreik, soha nem is voltak azok igazán, és ha rajta múlik, nem is keverte volna össze őket a jövőben sem. Ez szintén nem Becca Howard miatt volt így, - aki indokolatlan sok gondolatbéli kritikát kapott már röpke fél óra lefolyta alatt – de a hercegnő attitűd határozottan nem járt plusz ponttal. Ella mondjuk kedvelte, és Ella kedvéért ő is hajlandó volt bárkit kedvelni. Nem, mintha erre valaha is kérte volna a Királynő. Önszántából volt ennyire lovagias. - Ő találta magának – csóválja egyből a fejét tiltakozón. – Ez nem a sötét középkor, opció az is, hogy önszántadból házasodj. – Többnyire. Újabban megint trend lett a gazdagok világában, hogy a szerelem túlértékelt, és az érdek végül tartósabb kapcsolatokat sző. – Bár jogos a feltételezés, mert ki a faszom akarná önként elviselni Tinsley ostoba hangját. Mint mikor villával karcolod a porcelántányér alját, fúj, ne! – Ennyit arról, hogy nem lesz faszfej Becca esetleges barátaival. Meddig tarott, három perc? Volt már jobb részeredménye azért. Meg rosszabb is, de azzal meg nyilván nem dicsekszik. – Nem tudom, ki a szerencsés egyébként, de az is biztos, hogy Harding meg nem fogja Tiffanyra pazarolni az idejét, aki Bradford előtt térdel éppen. Már nem most, nyilván, de két hete véletlen rájuk nyitottam Warren lakásán, úgyhogy mondhatjuk, hogy Tiffy sem annyira motivált. A történet véletlenjéhez hozzá tartozik, hogy Warren külön kérte, hogy ne állítson be hozzá. Aztán azt is, hogy húzzon el, mikor végül beállított hozzá. Aztán azt is, hogy ne üljön le a fotelbe és várja meg, amíg befejezik, mikor végül nem húzott el. A csatlakozás lehetősége is csak azért nem jött szóba, mert Nate-nek nem volt igénye Bradford second hand holmijaira. - Nem kedveled? Már nem Warrent, őt úgy igazán senki – gonosz vigyorba szélesednek az ajkai, mert ő ugyan kedvelte azt az idiótát, de W ki akarta dobatni egy lány miatt, mikor ő másnapos volt és chicken nuggetset akart. Még nem döntötte el, hogy ez bocsánatos bűn-e. – Tiffanyra gondoltam.
Valljuk be, sok mindenre számítottam Nathaniel Wyndhamtől, de mondjuk ez a viselkedés pont nem szerepelt a repertoárban. Igazából gondolhattam volna azt is, hogy a jelenlétem varázsa adja ezt, magyarán hogy mer önmaga lenni, de… nem voltam ennyire elbizakodott. Biztos voltam benne, hogy a drága úr inkább leszarja mit gondolok róla, mennyire lenne számomra visszataszító és nem kellemes ez a nyitottság és szabadszájúság – vagyis valljuk be, nagyvilág által ismert valóm lehet már szemérmesen pislogva nézett volna Wyndhamre egy-egy bejelentése kapcsán, viszont az úgymond valódi Rebecca Howard, hát… hallottam már ennél jóval rosszabbat is. Tény, a sötét középkoros megjegyzése kapcsán a mosolyom kicsit megfakult és megengedtem magamnak, hogy kicsit megemeljem a szemöldökömet. - Valóban így lenne? Még lehet egyet is értenék veled, ha nem egy ilyen szituáció kereteiben kellene ezt megtárgyalnunk – bár a hangom kedves volt, a jól megszokott, betanult hanghordozás, de a szavak jelentése már kevéssé tűnt annak. Tény, kettőn közül ő lehet jobb helyzetben van, elvégre fiúgyermek, meglehet még jól ki is tud jönni a helyzetből, ha nemet mond az atyai „felajánlásra”, vagy egyszerűen annyire nem érdekli ez az egész, hogy a családból való kitagadás se viselné meg igazán. Jó neki – én ilyen végeredményt nem engedhettem meg magamnak. El se tudtam képzelni, hogy valami kis putriban kelljen meghúznom magam és napi szinten a számlákon és az egyéb kiadásokon görcsöljek. Nem fér bele ilyesmi az én időmbe! Tinsley hangját illető megjegyzés kapcsán tény, egy picit elkuncogtam magam, bár azért nem akartam ennyire elengedi magam… még. Lehet, eljön majd az a pont is mikor ténylegesen kimutatom a fogam fehérjét Mr. Wyndhamnek, de egy darabig azért még próbáltam eltolni a dolgot. Leginkább azért, mert meglehet, teljesen félreértettem a jeleket és a szüleink nem épp a nagy összeboronálási terveket szövögetik, hanem valami teljesen mást. Remekül hangzik, de akkor kifejezetten jó lenne tudni, hogy mit. - Én csak az alapján mertem feltételezni, hogy ezt az esemény inkább elrendezett, mivel… a kisasszony repertoárjában sok minden szerepel, de az, hogy miképp bolondítson magába valakit, az már nem igazán. Már ha valakit nem az izgat fel, hogy folyamatosan szapulják – ó jaj, ez nem a legkedvesebb megfogalmazása volt a dolognak, de ennek kapcsán legalább elmondhattam, hogy nem mondtam újdonságot. Tinsley egyszer nekem is tartani akart egy kioktató dumát, de elég hamar felvilágosítottam, hogy pont az ő véleménye érdekel a legkevésbé. Ergo, ha valaha a kisasszony fülébe jutna, hogy mit mondtam Nate-nek, hát… én ezt tulajdonképpen már kifejtettem neki egyszer, nem tehetek róla, hogy lyukas az agya. Épp próbáltam volna egy újabb kortyot elfogyasztani a limonádémból, mikor jött az újabb téma – aminek hallatán majdnem visszaköptem az italomat. Bár Nathaniel nem lehetett tisztában vele micsoda infót osztott meg velem az adott pillanatban, még szerencse, hogy moderáltam magam. Tény, nem lepett meg, hogy így alakult, de már Bradford is? Tényleg? Megint süllyedt egy hatalmasat a szememben. Eddig ha másban nem, akkor az ízlésében megbíztam, de ezek után… - Ugyan kérlek. Tiffany úgy gyűjti a szájába a farkakat, mint más a pénzt, inkább már csak az a meglepő, ha valaki többször bekerül a táncrendjébe – legyintettem egyet a szavaira. Komolyan, Warren se szívbajos, az ő helyében a menet után a lehető legdrágább szerekkel próbáltam volna fertőtleníteni minden testtájam, ahova Tiffy nyúlt, de hát… lehet abban bízik, hogyha a lány szája szélén nincs herpesz, akkor nem lehet baj? Micsoda bolond! Már epekedve várom, mikor jön a sus-mus a felsőbb körökben terjedő chlamydiáról, aminek kiinduló pontja mindannyiunk kedvenc Tiffyje. - Ki tudja, lehet Tiffany ki akarja élvezni a nagy szabadságot a menyegző előtt előtt és mindent a szájába vesz amit lehet, még mielőtt bekötik a fejét – vontam meg a vállam. - Remélem Harding pedig akkor időben ki tud mászni ebből a helyzetből, mert ilyen sorsot senkinek se kívánnék – ez a kijelentésem őszinte volt, hiszen bár Hardinghoz se volt olyan nagyon sok közöm, de fényévekkel normálisabbnak tűnt, mint Tiffany. A Warrenes megjegyzésre egy kicsit elnevettem magam, de nem fűztem hozzá kommentárt – tény, én se tartoztam a Bradford fanclubba, ezt nem is akartam tagadni, hiszen úgy véltem, Warren is ugyanígy tenne. Viszont… amíg nem kellett egy légtérben lennünk, addig minden szép és jó volt. - Nos… azt hiszem már kiderült, hogy nem igazán. Ő kijelentette, hogy riválisának tekint, én meg őt egy versengő idiótának, tehát… igen, azt hiszem a viszonyunk nem éppen nevezhető barátinak. Miért, számodra sajnálatos, hogy Bradfordot kapta el helyetted? Ne aggódj, nem félek attól, hogy nem szakítana rád időt, ha úgy alakul – bár ismételten, iszonyat rossz ízlésre vallana, ha valaki pont Tiffanyra vágyna.
Széles körben terjedő médiasztereotípia volt, hogy a gazdagok (azok a kertvárosias stílben túlzó, konzervatív felső-tízezres seggfejek, mint ők) teljesen halottak legbelül. Nate sokáig nem igazán értette, miért. Aztán, más okokból ugyan, de egy egészen kicsit ő is meghalt legbelül, így meg már kezdett ráérezni. Hamptons kihozta az emberekből a legrosszabbat, a smaragdgyepes, dísztavas, elitista rongyrázást. Ilyenkor a drága nem lehetett elég drága, az új nem lehetett elég új; hazugsággal teltek meg a kirakatéletek, és ezt, csak és kizárólag ezt látta kifelé a nagyvilág. Nate viszont ebben élt, őt már nem tudták átverni ezek a designermárkákba bújtatott stepfordi feleségek, legalább a felüket látta már kocsiablakon kihányni. Becca Howard mondjuk éppen pont nem tartozott közéjük, de dacára a jókislány mosolynak, Nate tudta, hogy nem ennyire ártatlan. Jó, nem tudta, de remélte. Azt is remélte, hogy a tónus nélküli hangszíne sem az általánosan használt, csak az illemből felvett. - Érts csak egyet nyugodtan, egy ilyen szituáció keretein belül a nőnek úgyis csak az a dolga, nem? Húzd ki magad és bólogass, úgy előbb elvisznek feleségnek. Kicsit talán kötekedőn hangzik, de nem baj, annak is szánja. Nem, mintha neki, éppen pont neki lenne bármi joga elvi szilárdságról prédikálni, mikor ezen a területen ő éppolyan folyékony, mint a többi. Neki is csak addig ér a véleménye, ameddig az öröksége, azon túl már ő is kétszer meggondolja, mikor nyitja ki a száját, és mit enged kiesni rajta. Hessegető mozdulattal próbálja tovaterelni a témát. Nem annyira hatásos, így, hogy egy poharat szorongat közben a kezében, kis híján ki is lötyköli az italát. Hát mit meg nem tesz azért, hogy Becca csendben maradjon! Mert hát hiába szeret ő szenvedélyesen veszekedni bárkivel, bármikor, bármiről, a lány ebben most épp nem igazán tűnt partnernek. Pedig úgy áll a szeme, pont úgy, mint azoknak a lányoknak szokott, akik valójában sokkal okosabbak, mint amilyennek mutatják magukat. Tíz éve figyeli ezt Sera arcán, szereti azt hinni, hogy nem lehet átverni. Ami persze messzebb nem is állhatna a valóságtól, mert ó, dehogynem lehet, de ennyi kreditet egyelőre nem óhajtott Becca számlájára írni. Csak csendesen hitte, hogy más helyen és más körülmények között, Rebecca Howard minden különösebb megbánás nélkül képes lenne leönteni aztán hozzávágni a poharát is, ha ennél is tovább hergelné. Mert ilyenek ezek a csinos lányok, mind egytől egyig feleslegesen drámaiak. - Ennél jóval furcsább dolgok is felizgatják az embereket, hidd el, évek óta napi egy-két óra szakirányú kutatást végzek a témában. Egészen biztos, hogy önként együtt élni Tinsleyvel egy egészen újszerű formája lehetne a mazoizmus címkének a pornóoldalakon. Felhajtja a limonádéját, a bodzavirágokat meg cseppet sem elegánsan a gyepre szórja a pohárból. Még a kanapé oldalához is hozzákocogtatja az üveget, hogy azok a makacsmód ragaszkodó kis darabok is kihulljanak alulról. Aztán megunja, és inkább rátölt még egy adagot, ha eddig nem halt bele, ezután sem fog. Ha meg mégis, úgy meg csak még jobb, ő tulajdonképp mindenhogy nyer. - Miért, mások a szájukba gyűjtik a pénzt? – Vigyorogva szurkálódik tovább, mert ugyan nem lett volna megerőltető jól érteni Becca hasonlatát, de a modora meg az elfogyasztott alkohollal egyenesen arányosan változott. Nem a javára, természetesen. De persze, ritkán vált bármi is a javára a jellemét illetően, ez azért annyira nem meglepő. – Jó, nem; értem, mit akartál ezzel a rosszul fogalmazott hasonlattal, csak szórakozom veled. – Azt nem teszi hozzá, hogy főként azért, hogy ne ölje meg helyben az unalom. Volt egy olyan érzése, amúgy sem ő most Rebecca kedvenc embere. De ez legalább kölcsönös. És, ha már kevésbé kedvelt emberek… - Harding is egy gyökér egyébként, csak fényévekkel jobban leplezi, mint Tiffany. Megérdemelnék egymást, de én azért nem fogadnék arra, hogy egymás mellett kötnek ki. – A mozdulat, amivel megrántja a vállát, egész esetlen, így, hogy egy pillanatra se hajlandó illendőbb ülőpozitúrába rendezni a végtagjait. Ma már engedett az elegancia kontra kényelem kettős előbbijének az öltözékét illetően (ami így a füllesztő melegben sem lehetett flamingómintás úszónadrág és semmi más), nem maradt energiája arra, hogy még jó benyomást is keltsen. Meg igazság szerint ennyi rum után már eléggé le is szarta. – Ah, nem, dehogy, Warren megtarthatja Tiffyt, nem adom meg neki azt az örömet, hogy második leszek utána. – Nem, mintha erre ne tudna tíz évnyi példát sorakoztatni. – Csak volt valami a hanghordozásodban az előbb, mikor a nevét említetted, aztán gondoltam, hátha ki tudok csikarni belőled valami emberi reakciót is a finom mosolygáson túl. Félsikernek könyvelem el a bukásomat – Becca felé billenti a fejét, hogy a lány semmiképp ne maradjon le az arcára húzódó pofátlan mosolyról, majd irigylésre méltó könnyedséggel a hangjában folytatja a csevegést. – Még egy kis limonádét?
Claire Jones-Howard, pontosabban az én drága jó édesanyám szerint apa minden tette mögött a jóakarat áll. Más kérdés, hogy Jeremiah Howard is sokkal de sokkal motiváltabbá válik ha úgy gondolja: amit tesz, az nem csak nekem kedvező, hanem neki is. Valahol nagyon-nagyon mélyen már akkor is tudtam, hogy a naiv lelkek számára úgy tűnhetett, hogy az én drága jó édesapám egy „nagyobb képben” gondolkozik, ami a családot helyezi előtérbe, de aki jobban benéz a színfalak mögé, az kiszúrhatja: minden „mi” mögött erőteljesen ott van az „én”, magyarán próbálja úgy csűrni-csavarni a szavakat, hogy a végén te is elhidd, a tettei mögött semmiféle hátsószándék nincs, csak neked akar jót, téged akar felemelni – és mint egy jó üzletembernek, egyáltalán nem hátrány, ha az ember ilyen meggyőzőképességnek van a birtokában. Újfent más dolog, ha ezt a saját családjával szemben használja fel az ember és ahogy én is egyre nagyobb lettem, úgy kezdtem egyre inkább gyanítani ezt, de… azt hiszem akkoriban jobb volt még tagadásban élni és úgy hinni minden a legnagyobb rendben lesz, ha az apámra bízom a döntések nagy részét. Ezt viszont abban a pillanatban megbántam, ahogy tovább hallgattam az a nagyszájú Nathaniel Wyndham monológját. Őszintén, van egy pont, ameddig tűröm, hogy beszólogassanak, főleg ha úgy hiszem elég sok árgus tekintet figyel, de… akkor jött el a pillanat, mikor úgy éreztem ennyi bőven elég volt. - Miért, szerinted minket vajon miért küldtek ide? Hogy kedvesen elcsevegjünk arról, mekkora ötlet volt ez a dísztó, utána pedig meghitten elbeszélgessünk a közös iskolás éveinkről? Mert ha a válaszod igen, akkor igazán érdekelne, hogy mit ittál még ezen kívül, mert nekem is szükségem lesz annak a duplájára hamarosan – mosolyom inkább egy vigyornak tűnhetett inkább addigra, de az se árulkodott sok jókedvről. Valljuk be, én a magam részéről próbáltam nem „felkapni a vizet”, amiért nem egyszer kaptam az ívet Shawntól is, hiszen egy jól nevelt hölgynek tudnia kell miképp kell viselkednie „közönség” előtt, vagyis akkor, ha épp elit társaságba kényszerül, de végül úgy döntöttem: telibe leszarom az egészet. Ha Nate fel akart idegesíteni, sikerült a végső kegyelemdöfést is bevinnie, amiért lehet meg is tapsoltam volna – ha nem én vagyok a dolog áldozata. Épp ezért csak fújtam egyet a „szakirányú kutatás” szóhasználat hallatán és csak megemeltem a szemöldököm. Ó, kérlek, te így nevezed ezt? Csodálatos. Addigra már ott tartottam, hogy nem sok kedvem maradt tovább tolerálni Wyndham hülyeségeit, épp ezért próbáltam minél gyorsabban eltűntetni a poharam tartalmát. Bár az ital alkoholtartalma a helyzethez mérten igen alacsony volt, de még így is több, mint a semmi. Nem, már nem is akartam semmiféle megjegyzést hozzáfűzni ahhoz, mikor már ő maga is egyre inkább elismerte, mekkora nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy az idegeimen táncoljon. Mert gondolhattam volna egyszerű érzéketlen pöcsnek, aki nem fogja fel a szavai jelentőségét, de nem, Nate tisztában volt azzal, mennyire bántó lehet a viselkedése, csak feltételezhetőleg őt nem veszélyeztette az, amit engem – miszerint micsoda fejmosás vár rá otthon, ha nem úgy viselkedik ahogy kell. Még hajlandó voltam végighallgatni egy újabb kedves anekdotáját arról, miképp próbált belőlem valamiféle emberi reakciót kiváltani, minek hallatán visszaköltöztettem az arcomra a már emlegetett „finom mosolyt”. Más kérdés, hogy fejben az egészet egy „rohadj meg”-gel toldottam meg, továbbá, hogy értékelném, ha átmenne rajta egy úthenger, de hát… erről nem kellett tudnia. Bár meglehet sejtette, hiszen nem véletlen mosolyogtam újfent rá úgy, ahogy. - Ó, igazán sajnálom – dehogy sajnáltam, inkább csak letettem a poharam, majd mikor jött a kérdés a limonádéról, akkor úgy döntöttem, hogy eljött az ideje rövidre zárnom valamilyen formában ezt az igazán meghitt csevejt. - Dehogy nem, de töltök én, nehogy neked meg kelljen mozdulnod, úgy is olyan kényelmesen fekszel – ha nem hülye, akkor kiérezte a hangomból az iróniát, talán már azt is sejthette, hogy mi következik. Pontosabban az, hogy lassan felálltam a helyemről megemeltem a kancsót, miközben „finoman mosolyogva” először úgy hajoltam, mintha tényleg a poharába akartam volna tölteni… majd inkább a fejére döntöttem az egészet. - Egek, bocsánat, a magassarkúm tehet róla, megbotlottam az öntés közben, hogy mennyire ügyetlen vagyok… – sajnos a vigyor az arcomon rontott a mondandóm hitelességén, de addigra már ez nem igazán foglalkoztatott. - Viszont igazán sokat dob a megjelenéseden az a néhány bodzavirág a hajadban, bár leginkább csak addig, amíg nem szólalsz meg – fűztem hozzá. - Nos, legalább van indokod lelépni a helyszínről. Szívesen. Vagy szívesebben kivárnád, amíg visszajövök egy újratöltött üveggel és törölközővel? Ne tedd, mert felőlem ide is rohadhatsz – fejtettem ki, majd felsóhajtottam. - Vagy tudod mit? Csupa ragacs vagy, igazán megfürödhetnél abban a dísztóban, elvégre ennek az egésznek a színvonalát már úgy se ronthatja semmi… most pedig, ha megbocsátasz, jobb dolgom is van, mint a te szarságaidat hallgatni – tettem még hozzá, majd még mielőtt mondhatott volna bármit is, inkább otthagytam a fenébe. Mint ahogy kifejtettem, nem volt kedvem a továbbiakban őt hallgatni, egyszerűen frusztrált Nathaniel egész lénye abban a pillanatban – és kicsit közel álltam ahhoz a kijelentéshez, hogy szinte bárki társaságát többre értékeltem volna akkor, mint az övét. Természetesen azt az örömet nem akartam megadni neki, hogy ő legyen a „legutáltabb emberem”, de… akkor épp rajta volt a tízes listán.
Kezdőlap
