Start

- A z új felhívások, kinyomtatva, legyenek az asztalomon, mire visszatérek. És fél kettőre szervezzen kreatív megbeszélést. Értesítse a tervezőket erről mielőbb, kérem – adom ki az utasításaimat a titkárnőmnek, mielőtt egy üzleti megbeszélésre hivatkozva elhagynám az épületet. A megbeszélés rész stimmel is. Az üzleti... nos, az már sajnos kevésbé. Valójában a nagybátyám, Ismail, akart sürgősen találkozni velem, ami számomra sosem jelent túl sok jót, de nincs más választásom, mint meghallgatni, mit szeretne. Így hát bevettem őt is az ebédidőmbe, ez volt a legpraktikusabb megoldás.
Mire megérkezem az étterembe, Iso már türelmesen vár rám egy üres asztalnál, gőzölgő teát iszogatva. Úgy sejtem, csak megszokásból, mert nem egyszer hallottam már tőle, hogy az itteni teák a közelébe sem érnek annak, amit otthon, Törökországban kapni. Jogos volna a kérdés, hogy akkor miért nem keres fel tradicionális török teázókat, hisz ha az Államokon belül valahol találni olyanokat, akkor New Yorkban biztosan. De azt hiszem, azokba többnyire egy bizonyos réteg jár, Ismail pedig csak jó okkal hajlandó mutatkozni velük.
- Iso amcam? /Iso bácsikám?/ - szólítom meg őt első körben egy halvány, kimért, de illedelmes mosollyal.
- Erkan, oğlum. Hoş geldin. /Erkan, fiam. Üdvözöllek./ - Fogad jóval szélesebb mosollyal, felállva a helyéről, majd közelebb lép, hogy átöleljen.
- Hoş bulduk – érkezik tőlem az illedelmes, megszokott török felelet, miközben magam is finoman megütögetem a vállát, majd a zakómat kigombolva kényelmesen helyet foglalok a vele szemközti széken.
- Mihamarabb találkozni akartál. Minden rendben? - váltok át a környezetnyelvre, és kissé gyanakodva méregetem az öreget. Mindig hálás leszek neki azért, amiért tárt karokkal fogadott, amikor menekülnöm kellett az anyaországból, és otthont adott nekem. De azóta rengetegszer okozott nekem fejfájást, és máris sokszorosan behajtotta rajtam azt a tartozást. Ám mivel egy család vagyunk, nincs jogom számolni a szívességeket. Itt, távol az otthontól, leginkább csak egymásra számíthatunk, csak mi vagyunk egymásnak.
- Emirről van szó. - Az unokatestvérem nevének hallatára automatikusan kissé frusztrálttá válok, majd önmagamat nyugtatva szívom tele lassan levegővel a tüdőmet. - Ragaszkodik hozzá, hogy ma este ő intézhessen egy átadást, és részben ezt támogatom is, hiszen éppen itt volna az ideje, hogy több felelősséget vállaljon, és férfivá váljon végre. De tudod, hogy milyen forrófejű. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen készen áll erre, és nem fog elszúrni mindent...
- Azt akarod, hogy kísérjem el, és tartsam szemmel – jelentem ki a szavába vágva. Nem kérdezem, mondom. Nem ez volna az első eset, hogy pesztrálnom kell a tőlem bő egy tízessel fiatalabb Divitet. Csak épp számomra már sokkal nagyobb a tét, mióta nevet és befolyást szereztem magamnak, ráadásul sosem szerettem belefolyni Ismail – vagy akár apám – ügyleteibe. De a vér ezúttal is kötelez.
- Az egész már le van szervezve, és szinte teljesen veszélytelen. Az írek ilyen téren mindig megbízhatóak voltak. Csak nyugodtabb leszek, ha te is ott leszel, fiam. - Bólintok. Tudom. Minden porcikám ellenkezik a feladat ellen, de a kérés már elhangzott, innentől akár eleget teszek neki, akár nem, az én felelősségem, hogy mi fog történni Emirrel és az embereikkel. Így hát átbeszélem a bácsikámmal az átadás pontos menetét, majd az ebédidő vége előtt még sikerül pár szót váltanunk a munkámról, Iso feleségéről, Zeynep nénémről is, illetve arról is, mikor és miről társalogtak utoljára apámmal, és végül kétszer olyan nehéz szívvel hagyom el az éttermet, mint amivel érkeztem.
Visszatérve a céghez, csupán arra vágyom, hogy egy kicsit egyedül maradhassak, és magamban még egyszer átgondolhassam az esti terveket, aztán félretegyem ezt az egészet egy időre, közben pedig még nem is sejtem, hogy mi minden vár ma még rám. Hosszú, határozott léptekkel indulok meg a lifttől egyenesen az irodámba, és épp odaszólnék Sandrának, hogy legyen kedves hozni nekem egy kávét, de ő nem a megszokott helyén vár rám, hanem az ajtóm előtt toporzékolva.
- Mr. Divit, egy fiatal nő... - de addigra már benyitok, majd meglepetten hátra is hőkölök a látványtól. A hónapok óta nem látott húgom várakozik az egyik fotelben. Teszek még egy lépést hátra, immár mosolyogva, és megnézem, mi van az irodám ajtajára írva, mintha nem tudnám, hogy jó helyen járok-e.
- Leyla, ablacığım? /Húgocskám?/ Hogy...? Mikor...? Allahra, micsoda meglepetés! Miért nem szóltál, hogy jössz? Kimentem volna érted a repülőtérre. - A mondat végére már előtte állok, készen arra, hogy szorosan magamhoz öleljem.
- Sandra, mondja le kérem a fél kettest – fordulok aztán még az ázsiai számrazású titkárnőhöz, majd intek neki, hogy mehet is.

Start

B ár a szokásomhoz híven az érzéseimet és véleményemet nem mutatom kifelé – általában nem teszem, amíg nem látom annak szükségét vagy értelmét – így Ismail sem sejthet sokat arról, ami a fejemben jár, de az esti tervek igenis nyugtalanítanak. Sosem szerettem részt venni a családom efféle üzleteléseiben, de a család arra Keleten, azt hiszem, bizonyos értelemben mást jelent, mint errefelé, és bár már tíz éve itt élek, én még mindig azokhoz az értékekhez ragaszkodom. Vagyis nem csak az számít, én mit akarok, nekem mi a jó, mik a vágyaim, elképzelésem vagy véleményem. Egy egységet alkotunk, támogatnunk kell egymást, segítenünk a bajban, főleg akkor, ha a segítségünket kérik. Bő egy évtizeddel ezelőtt részben a családom miatt kerültem bajba magam is, de ők sem feledkeztek meg rólam, nem fordítottak hátat, megtették a maguk részét, hogy megmenekülhessek, és új életet kezdhessek. Egy életet, amibe igencsak beleszoktam már, még ha időnként hiányzik is az otthonom, és a régi dolgok. De nélkülük talán még ma is a börtönben sínylődnék. És nem teljesen az ő saruk volna. Én döntöttem úgy, hogy segítek a sógoromnak, és magamra vállalom a tettét. Egyszerűen ez a dolgok menete.
Nem kérdés tehát, hogy este Emirrel tartok majd, mikor üzletelni megy az írekkel. Az unokatestvérem még fiatal és forrófejű, ahogy az apja mondja. Ha őszinte akarok lenni, bevallom, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne fűzne hozzá rokoni szál, olyan gyakran okoz nekem – és nem csak nekem – fejfájást a viselkedésével. De egyszer remélhetőleg ő is felnő majd, és képes lesz majd visszafizetni a „kölcsönt”. Bár én már azzal is bőven megelégednék, ha nem csinálna több zűrt, nem kéne miatta leszámolástól tartanunk, bizonyítékokat eltüntetni, elrendezni, hogy a rendőrök ne legyenek a nyomában, vagy nem halmozna többezres károkat bárokban, hotelekben, meg amerre jár.
A fejem még mindig sűrűn gondolatokkal tele, amikor visszatérek a céghez. Páran rám köszönnek, ahogy a lift felé tartok, de csak egy komor bólintással tudok most reagálni. A megfelelő emeletre érve azonnal Sandrát keresem a tekintetemmel, ám koránt sem ott találom, ahol várnám. Idegesen, aggodalmasan toporzékol az irodám előtt, de az iménti ebéd és beszélgetés miatt nem vagyok éppen türelmes, megértő hangulatomban, és kinyitom az irodám ajtaját, mielőtt a nő tájékoztatni tudna, hogy mi, illetve ki is vár rám odabenn. Aztán az arcomról a mogorvaság és a rosszkedv két pillanat alatt tűnik el nyomtalanul, ahogy megpillantom a húgomat. Hihetetlen, de abszolút örömteli meglepetés. Mindig az találkozni vele, hiszen olyan ritkán van rá lehetőségünk. Részben talán épp ez az élet rendje: felnövünk, távolabb sodródunk a családtól, nem találkozunk már naponta azokkal, akikkel együtt felnőttünk. A mi esetünk azonban mégis más. Gyakran csak negyedévente pár nap jut nekünk egymásra, néha ez sem jön össze, máskor, ha szerencsésebbek vagyunk, eltölthetünk pár hetet talán egy szép üdülőben. De őt az élete Törökországba köti, engem pedig az enyém már ide.
- Hát most tényleg nagyon megleptél – ingatom a fejemet csodálkozva a váratlan felbukkanására, hisz amennyire vissza tudom idézni, ilyet még nem csinált. Remélem, nincs semmi baj. - A legjobbkor jöttél, hogy jó kedvre derítsd a bátyádat, nagyon örülök, hogy itt vagy – pillantok le rá széles, boldog mosollyal, miután kibújt az ölelésemből.
- Persze, maradhatsz, ameddig csak szeretnél... - kezdek bele, ám amint kijavítja magát, és közli, hogy talán örökre itt maradna, már elkomolyodom kissé, és aggodalmasan nézek rá. Ám mielőtt rákérdezhetnék ennek okára, már el is tereli a szót. Rá vall. Egyelőre hagyom a faggatózással, de nyilván nem hagyom ezt ennyiben.
- Igen, az üzlet jól megy, minden rendben. - Mondjuk ha a magánéletem érdekli, arról nem sokat tudok mesélni, mert többnyire azt is munkával töltöm meg. - Épp Ismail bátyánkkal ebédeltem. Azt mondta, nem rég beszélt apánkkal, de ő sem említett semmit arról, hogy idejössz. Mindenki összeesküdött, hogy titokban tartsátok előttem? - nevetem el magam. - Egyébként főképp Emirről társalogtunk. A kölyök még mindig neveletlen – mosolygok szelíden, a fejemet ingatva. Az unokatestvérünk nem egész egy évvel fiatalabb Leylánál, szóval korban közelebb állnak, bár ők sem találkoznak sajnos gyakrabban, mint én a húgommal, tekintve a fél világnyi távolságot.
Mikor Leyla apánkat említi, török nyelvre váltva, felháborodással a hangjában, felvonom a szemöldököm. Nem újdonság számomra, hogy ők ketten veszekednek. A húgom felcseperedve egyre akaratosabbá, lázadóbbá, önállóbbá vált, emellett túlontúl őszinte, ami a régimódi apánknak nyilván nincs túlságosan ínyére. De emiatt eddig még nem kellett a húgomnak New Yorkig menekülnie. Most aztán tényleg kíváncsi vagyok, mi ez az egész.
- Szerelem? Nem a férj jelöltbe? Hogy micsoda? - ráncolom a homlokom összezavarodva. Kell pár pillanat, hogy összerakjam a képet. Nem beszélünk napi szinten. Apámmal elég gyéren tartjuk a kapcsolatot. Leylával gyakrabban keressük egymást, és igen, rémlik valami arról, hogy az öreg el akarta őt jegyeztetni valakivel, csak nem voltam benne biztos, hogy ez már meg is történt vagy sem. Az eljegyzés felénk nagyon komoly dolog, egy egész szertartást kerítenek köré, és majdnem olyan végleges, mint maga a házasság. Az sem ritka, hogy a szülők döntenek a gyermekeik sorsa felől, ők  választják ki a jövendőbelit, és mi tagadás, vannak, akiknél ez beválik, közös tiszteleten, hiten, elhatározáson alapulva békében, akár még boldogságban is végig tudják élni az életüket. Néha akár az is előfordulhat, hogy a házasuló felek valóban egymásba szeretnek, ez nem okvetlenül rossz dolog. Úgy értem, nem ítélem el élből, ha a fiatalok is egyetértenek, és ezt akarják. Jobb, mint az állandó magány és céltalanság. De rájuk kényszeríteni valamit, ami boldogtalanná teszi őket? Nem, ezzel nem értek egyet. És azt hiszem, New York is ennél már jóval haladóbbá tette a gondolkodásomat.
- Jaj, húgocskám! – sóhajtok, amikor a mondandóját elhadarva ismét csak tereli a szót. - Persze, hogy maradhatsz nálam, ez nem is kérdéses. De ezt az iménti dolgot még el kell nekem magyaráznod. Mi lenne, ha rendelnék magunknak egy-egy teát, aztán elmesélnéd töviről hegyére, hogy is volt ez? Kibe vagy szerelmes? Ki ez a fickó, aki így elcsavarta a fejed? Komolyak szándékai? Tisztában van vele, hogy téged másnak szántak? Na, és apánk? Tudja, hogy itt vagy? - özönlenek belőlem a kérdések, aztán a fejemet ingatom. Fel sem tudom fogni ezt a kavarodást. – Tudod, hogy én sem támogatom ezt a házasságot, ha te nem akarsz belemenni, de ezt a helyzetet valahogy muszáj lesz elsimítani. - Kétlem, hogy apánk ennyiben hagyná, ha más szándékai vannak. Megpróbálhatok beszélni vele, megpuhítani, megnyugtatni, hogy Leyla egyelőre nálam marad, jó helyen van, vigyázok rá, de akárhogy is, még mindig ő a család feje, az ő szava a döntő.

Start

M agában a húgom váratlan felbukkanásával semmi bajom nincs. Ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy végre újra láthatom, és eltölthetünk egy kis időt. Sőt! A több időt sem bánom, és ki fogom használni a lehetőséget. De mindaz a zűrzavar, amit magával hozott... már most tudom, hogy okozni fog nekem némi fejfájást. Egy szerelmi dráma, amivel magára haragította apánkat, egy háromszög közte, a jegyese, és a titkos szerelme között... Hát nem vagyok róla meggyőződve, hogy én elég leszek ennek kibogozásához. Pedig valószínűleg ezért van itt. Ezt várja, ezt reméli tőlem talán ő is, és apánk is. Csakhogy nem vagyok csodatevő. Ráadásul Törökország, az ottani élet, a család ott maradt tagjai, az ottani felfogás és elfogadott normák, szabályok... ez mind-mind néha már olyan távolinak tűnik, mintha nem is a bolygó másik felén lennének, hanem legalább egy másik galaxisban. Főleg egy ilyen szituációban, de mégis, természetesen, meg fogom tenni, ami tőlem telik. Elsősorban a húgomért, mert jól tudom, hogy egyedül esélye sincs szembeszállni apánkkal, vagy kivívni a támogatását a terveihez.
- Gondolom tudod, hogy én melletted állok, húgi. Most is, és mindig – szólalok meg végül egy mély sóhaj után. Komoly tekintettel nézek rá, de a szemeim sarkában halványan mosoly bujkál a szeretet és az újralátás öröme jeleként. - Viszont először szeretném megérteni ezt az egész helyzetet... ezért lesz még pár kérdésem... - Ám mielőtt belekezdenénk a további faggatózásba, felveszem az íróasztalomon levő telefont, és megkérem a titkárnőmet, hogy hozzon nekünk két nagy bögre teát, esetleg egy kis süteményt is.
- Ettél valamit egyáltalán, mióta eljöttél otthonról? - fordulok közben a lány felé. - Nem is tudom, pontosan mikor érkeztél, tudtál-e valamennyit pihenni útközben. Az időeltolódás is biztos megviselt... Ha szeretnéd, rendelhetek neked valamit enni. Akár valami könnyűt. Aztán vacsorára készíttetek valami finomat. Igazából van ma még itt egy-két sürgősebb dolgom, de a többit el tudom halasztani, vagy elintézni otthonról, úgyhogy aztán már mehetünk is majd haza. Legfeljebb egy-két óra. De nem is muszáj megvárnod, hogy végezzek. Ha nagyon fáradt vagy előre mehetsz. – Csak biztosra megyek, hogy nem kezdek bele egy nagy és komoly beszélgetésbe vele úgy, hogy bármilyen okból kényelmetlenül érzi magát. Ez a dolog annál kényesebb, és valami azt súgja, mindkettőnk részéről sok türelmet igényel majd. A társalgást tudjuk otthon is folytatni, ugyanakkor szívesen meghallgatom, amit most is el tud, illetve szeretne mondani.
- Tudod, akármilyen rossz és problémás is ez a helyzet, apánk viselkedése sajnos nem igazán lep meg. De tudod te is, hogy ő még kicsit másképpen látja ezt a világot. Elhiszem, hogy leginkább azt szajkózta neked, mi mindent nyerhettek ezzel az esküvővel, de én hiszem azt, hogy a látszat ellenére csak a legjobbat szeretné neked is. Ő – ahogy odahaza, Törökországban még nagyon sokan – nem úgy gondol a házasságra, mint ahogy a fiatalok manapság. Vagy ahogy ezt errefelé képzelik. Biztosítani szeretné, hogy mindig lesz melletted valaki, aki vigyáz rád, gondoskodik rólad, anyagilag is – próbálom megértetni vele elsősorban az öregünk álláspontját. Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elsimítsuk, első sorban erre volna szükség: hogy megértsük, a másik mit miért tesz.
- Az ő korában még nem volt túl sok szerepe ebben a szerelemnek, ezért valószínűleg nemigazán értheti. Na, és te...? Szeretném megérteni a te álláspontodat is. Van valami konkrétabb oka, amiért nem akarod ezt a házasságot? Úgy értem... mielőtt ez a másik férfi újra fel nem bukkant az életedben, hajlandó voltál egyáltalán esélyt adni annak, hogy megismerd a kijelöltet, és eldöntsd, hogy kedvelhetnéd-e, vagy már csak azért sem tudtad elfogadni, mert nem volt beleszólásod? - Úgy fogalmazott a vőlegényéről, hogy „kijelölt borzalom”. Szeretném megérteni, miért gondolja ezt róla. Ha a fickó valóban annyira borzalmas, kiállhatatlan, ha bármilyen súlyosabb oka van Leyla ellenkezésének, ha akár csak egyszer is rosszul bánt vele, arról mindenképpen tudnom kell, és egy percig sem habozok abban, hogy egy életre eltüntessem mellőle. Nem, azért nem úgy. A másik férfi azonban... egyelőre fogalmam sincs, mit gondoljak erről a titkos szerelemről... Talán jobb is, ha nem egyek bele azonnal ennek fejtegetésébe, először a többit szeretném tisztázni vele.

Start

L eyla kedves szavaira őszintén elmosolyodom, és kicsit megcirógatom az arcát. Én magamról nem gondolnám, hogy akkora áldást jelentenék a családomra, de valóban örülök, hogy ő így gondolja, ami pedig engem illet, természetes, hogy a távolság, vagy a körkülönbség, és minden más ellenére is ugyanígy érzek vele kapcsolatban.
Miután túl vagyunk egymás üdvözlésén és az öleléseken, a húgomat az íróasztalom előtti egyik kényelmes fotelhez invitálom, hogy nyugodtan foglaljon helyet, én pedig mellette a másikat foglalom el. Nincs szükség rá, hogy egy asztalnyi távolság legyen közöttünk, amikor ilyen fontos beszélgetés vár ránk. Nem a főnöke, hanem a bátyja vagyok. Bár mielőtt belekezdenénk a komolyabb témákba, előbb mindenképpen szeretnék biztosra menni, hogy jól van, és nincs szüksége semmire. A telefont magamhoz is véve megrendelem a teáinkat, és egy kis süteményt is, ami szintén nem árthat. Amennyire tudom, még mindig kicsit édesszájú, a hosszú út után pedig nem árthat egy kis cukor, főleg ha egy falatot sem evett Törökország óta. Ez sajnos meg sem lep.
- Rendben. Ha így szeretnéd, várj meg. De ha úgy tetszik, lepihenhetsz a kanapén, és ha szükséged lenne bármire, nyugodtan szólj a titkárnőmnek. - Nekem pedig addig is gondom lesz rá, hogy előkészítsenek neki egy szobát a lakásomban. Nincs ugyan állandó személyzetem otthonra, de van egy bejárónő és egy szakács is, akik rendszeresen látogatnak, és általában a rendelkezésemre állnak, amikor szükségem van rájuk. Azt hiszem, hazaindulás előtt nem árt majd mindkettőt utolérnem.
De nem atyáskodom tovább Leyla felett, legalábbis ebben az értelemben nem, mert ideje komolyabb témák felé evezni vele.
- Megértelek, hidd el... - sóhajtok fel, amikor azt említi csalódottan, hogy apánk nem nézi az ő érdekeit, és hogy ő mit szeretne. Sajnos van ebben is igazság. Persze tudom, hogy az öregünk a legjobbat szeretné neki, ugyanakkor szent meggyőződése, hogy ő mindannyiunknál jobban tudja, mi a jó nekünk, és a legnagyobb baj ezzel van. - Nem volt mindig ilyen, tudod? Samet halála előtt más volt, de a testvérünk elvesztése megváltoztatta. Befelé fordult, és sokkal komolyabb lett – ingatom a fejemet, és nem mondom ki hangosan, de máig magamat hibáztatom a történtekért, és azért is, mert ez ilyen mély nyomot hagyott a családunkon. Leyla sajnos nem emlékezhet arra az időszakra, hiszen csupán egy éves volt a tragédia idején. Apánk talán úgy érezheti, hogy minden teher az ő vállát nyomja, az ő felelősségei vagyunk, főleg a lányai, hiszen én már rég a saját utamat járom, közel a negyvenhez, Törökországban viszont egy fiatal nőnek még ma sem lehetnek olyan jogai és lehetőségei, ami megilletné őket, illetve mint egy férfinak. Nyilvánvalóan ezért nem támogatja Leyla orvosi karrierjét sem, ami szerintem nagy hiba.
- És neked hogy tetszik az orvoslás? Most, hogy már saját tapasztalataid is vannak rezidensként... - kérdezek rá mindenesetre egy halvány mosollyal. Kíváncsi vagyok, még mindig úgy érzi-e, hogy jó döntés volt erre a pályára lépnie, akkor is, ha ezzel szembe szegült az otthoniaknak?
Az udvarlói kitárgyalása viszont, elismerem, kicsit kényelmetlenül érint, bár próbálom ezt nem kimutatni. A húgom még csak egy fiatal tini volt, amikor el kellett hagynom az anyaországot, és úgy cseperedett fel, vált kész nővé, hogy én ott sem voltam, nem lehettem tanúja. Kicsit még mindig furcsa számomra arról beszélni, hogy szerelmes, hogy férfiakkal romantikázik, vagy hogy férjhez kellene mennie. Pedig ezekhez jobb lesz hozzászoknom. A vőlegényével kapcsolatos infókra értetlenül és meglepetten ingatom a fejem.
- Ez tényleg nem hangzik túl jól. - Bár amúgy sem biztos, hogy tudna olyan dolgokat mondani nekem, amitől ezek az illetők sokkal szimpatikusabbá válnának számomra, de azért próbálkozom megértőbbnek és elfogadóbbnak bizonyulni. Nem mondanám okvetlenül problémának, ha valaki csak a munkájának él, és próbál sikeressé válni. Ezt tettem nagyjából én is az elmúlt tíz évben. Önerőből kellett újrakezdenem, és felépíteni az életemet, illetve ezt a céget, és mellette nem sok minden másra maradt időm, komolyabb kapcsolatokra sem igazán. Viszont az, hogy ennyire taszítja és megijeszti a húgomat a jellemével, egyáltalán nem tetszik. - Azt hiszem, utána fogok nézni egy kicsit magam is... - jelentem ki eltűnődve.
- Na és mi a helyzet a másik sráccal? Mi is a neve? Mesélj nekem egy kicsit róla. - Egyelőre hangosan inkább nem formálnék véleményt semmiről és senkiről, most még csak az információkat gyűjtöm magamba. Mielőtt Leyla mesélni kezdhetne, kopogtatnak az ajtómon, és a titkárnőm lép be a teákkal, meg egy tál aprósüteménnyel, beljebb is sétál, és az asztalomra helyezi őket.
- Köszönjük, Sandra – nézek hálásan a nőre. Ám amint távozik, újra a húgomé minden figyelmem.

Start