Eliott & Marissa

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mikor tudatosul bennem, hogy hamarosan lejár a műszakom. Imádom a munkámat, a kollégáimmal olyanokká váltunk, mint valami nagy család, viszont a mai nap a szokásosnál is forgalmasabb volt, ami egy kicsit mintha ki is fárasztott volna. Ez azért furcsa, mert elég jól szoktam bírni a kiképzést, mostanában azonban, mintha teljesen lemerültem volna. Talán szabadságra lenne szükségem, vagy fene tudja. Egyenlőre nem engedhetem meg magamnak a pihenést, addig nem, amíg a főnökünk haza nem ér a vadászatából, hiszen mi lenne nélkülem az itt dolgozókkal? Ellustulnának. Mindenképpen kell valaki, aki kézben tartja az irányítást, és erre én vagyok a legmegfelelőbb személy. Azt hiszem, hogy ez bizonyítottam már egy jó párszor. A tekintetem ide-oda jár a vendégek és a többi itt dolgozó között, egyetlen személyt azonban sehol sem látok. Ez persze nem meglepő, hiszen megszoktam, hogy Eliott jön és megy, én mégis árgus szemekkel lesem a bejáratot és várom, hogy mikor bukkan fel ismét. A többiek előtt persze próbálkozunk azt a látszatot kelteni, hogy munkatársi viszonyon kívül semmi más nincs köztünk, de egyre gyanakvóbbak, amit bár egyenlőre még senki nem tett szóvá, de azt hiszem, hogy már csak idő kérdése. Gondolataimból egy csapat fiatal ébreszt fel, akiket eddig még nem láttam erre, helyet foglalnak az egyik asztalnál, majd ketten megindulnak a pult felé. Kiegyenesedek és úgy várom őket, jelenleg csak én vagyok a pulton belül, így az én feladatom lesz elküldeni őket, mert minden bizonnyal nem teázni jöttek, és mindennek néznek ki, de nagykorúnak semmiképp. Mosolyogva várom meg, hogy elmondják, amit inni szeretnének, és pont ahogy sejtettem: tequilát innának.
- Bocsi de... vagytok 21 évesek? - kérdem magabiztosan, nem ők az első csapat, akiket nem szolgálok ki alkohollal, nem játszok sem a saját, sem a Pub jó hírével. Én is voltam fiatal, nagyon jól tudom, hogy milyen az amikor sehol sem szolgálnak ki, így meg tudom érteni őket, ha elmegy a kedvük. De ez van. A szabály, az szabály. Mit gondolnának a többiek, ha pont én szegem meg? Hiszen jelenleg én felelek mindenről. Az egyik fiú megrázza a fejét, én meg vállat vonok. Legalább nem próbálnak hazudni, jártam már meg egy párszor. - Ebben az esetben akkor sajnálom. De máshol kell próbálkoznotok. - kacsintok rá a srácokra, akik csalódottan fordítanak hátat, és mennek oda a többiekhez. A tekintetem ismét a bejárathoz téved és mint valami szerelmes kamasz lány, úgy várom, hogy betévedjen rajta végre Eliott.

Eliott & Marissa

A Pubban még mindig nagy a hangzavar, a zenészek talán már az utolsó köreiket húzzák, én meg unottan, egy nagy sóhaj kíséretében nyúlok a telefonomért és csak bámulom, mintha valami fontos hívást várnék. Az igazság azonban az, hogy csak próbálom tölteni az időt, hogy minél hamarabb véget érjen ez a nap. Ritkán szoktam így érezni, általában élvezem az itt töltött időmet, de ma valahogy képtelen vagyok a munkára összpontosítani. Nem csak azért, mert úgy várom Eliottot, hogy betévedjen végre azon az ajtón, mint valami kamasz kislány, hanem azért is, mert úgy érzem magam, mint aki legalább egy hete nem aludt.
- Hé cicám. Megtöltenéd újra a poharamat? - gondolataimból egy ismeretlen hang ébreszt ki, felkapom a tekintetemet és felvont szemöldökkel figyelem a pult másik végén ülő fickót, aki vigyorogva mozgatja a poharát. Egy fintor kíséretében veszem le a whiskys üveget a polcról, amiből nemrég töltöttem neki. Úgy döntök végül, hogy válaszra sem méltatom a becézgetését, hiszen nem sok értelme lenne, nem épp a legjózanabb. Részeg emberrel beszélgetni pedig olyan, mint megtanítania lónak az ábécét. Különben is megszoktam már az évek alatt az efféle megszólításokat, jobb elengedni őket a fülem mellett. Kitöltöm az italt, majd ebben a pillanatban veszem észre a férfit, akire egy ideje várok. Vissza rakom az italt a helyére, majd nem törődve az idegennel, aki engem bámul, egy tincset odébb söpörve a szememből várom, hogy Eliott ide érjen. Legszívesebben lerohannám, de ezt ugye nem tehetem, hiszen mégis csak a munkahelyünkön vagyunk és túl sok már így is a gyanakvó tekintet, ami egyre idegesítőbb számomra. Eliotton persze nem látszik, hogy zavarná az, hogy néha össze súgnak a hátunkban, de engem annál inkább. Jobb szeretem a magán életemet nem megosztani másokkal. Próbálok úgy tenni, mintha észre sem venném őt, ami elég nehéz, hiszen mindig ha a közelemben van olyan, mintha nem lennék önmagam. magamon érzem a tekintetét így ránézek, széles mosoly ül ki az arcomon, és bár szeretnék kizárni mindent magunk körül, mégsem tehetem. Ilyenkor csak és szigorúan munkatársak lehetünk.
- Hm? - nézek rá értetlenül, pedig nagyon is érettem amit mondott. Mégis mintha valami mást vártam volna. - Ja, persze. - a pepsiért nyúlok, amit morcosan a kezébe is nyomok, majd néhány poharat a helyére rakok, csak azért, hogy leplezzem vele a zavaromat. Körbe nézek a teremben és mintha mindenki minket nézne, mintha azt várnák, hogy történjen már valami köztünk előttük is. Nem foglalkozok velük, csak lerakom a poharat a kezemből, majd Eliottra nézek.
- Hol voltál ennyi ideig? - kérdem, és azt akarom, hogy tudja, hogy most épp számon kérem és nem csak pusztán kíváncsi vagyok. Persze lehet, hogy még nem tartunk ott, hogy bármiféle magyarázattal is álljon elé, de én mégis elvárom. Mert ahogyan engem levesz a lábamról mindig, amikor megjelenik, ugyanúgy levehet mást is.

Eliott & Marissa

Néha már nagyon idegesítő, hogy mindenki rólunk beszél és, hogy ennyire kíváncsiak a munkatársaim, de talán az a legbosszantóbb, hogy nem jönnek hozzám kérdezni, ha valamire kíváncsiak, hanem inkább csak bámulnak, mintha arra várnának, hogy magamtól álljak elé a valósággal, amit már úgyis mindenki tud. Igazából fogalmam sincs, hogy miért akarom ennyire titokban tartani az Eliottal való kapcsolatomat. Nem szeretem a magán életem megosztani kívülállókkal és ez itt mégis csak a munkahelyünk, ahol mellőznünk kéne mindenféle hasonló kapcsolatot, még ha ez nehezen is jön össze. Nem akarom elkiabálni, hogy igenis beengedtem Eliottot a lábam közé, hogy aztán még inkább legyen miről csámcsogjanak, és ujjal mutogassanak rám. Jól tudom, hogy senki nem hülye, meg, hogy mindenkinek feltűnt már, hogy jóval több van köztünk egy munkatársi viszonynál, de ha megerősítem a feltételezéseiket, akkor azzal csak még több okot adnék a pletykára. Már elég régóta dolgozok itt ahhoz, hogy tudjam, hogy itt így mennek a dolgok. Valaki csinál valamit, és tudja már az egész helyiség. Persze azóta sokan elmentek innen, és jöttek újak, de ez a szokás mindig megmaradt. Mindenki a más dolgába üti bele az orrát, ahelyett, hogy a sajátjával foglalkozna. Miközben Eliottot várom, aki közeledik a pult felé, próbálok nem figyelni a férfira, aki már egy ideje az idegeimre megy a bámészkodásával. Tuti, hogy képzeletben már levette rólam a ruhákat, még szerencse, hogy puszta nézéssel nem képes ilyesmire egy ember. Értem én, hogy férfi, meg, hogy sokat ivott, de nem kéne ennyire feltűnően bámuljon, elég idegesítő. Amint Eliott elég közel ér hozzám, máris érzek magunkon több kíváncsi tekintetet is, nem csak a részeg pasasét, és próbálok a lehető legnormálisabban viselkedni, pedig legszívesebben ráugranék most. Persze ezt itt mégsem tehetem, nem adom meg azt az örömöt a kíváncsiskodóknak. Morcosan adom oda neki a pepsit, bár igazából én magam sem tudom, hogy mi is bánt. Talán az, hogy valami mást kéne mondjon, nem pedig egy üdítőt kérjen. Vagy csak örültem volna, ha ma egy kicsit többet találkozunk, vagy, ha legalább dob közben egy smst. Elég modern világot élünk, igazán nem lehetett volna olyan nehéz közbe a telefonjáért nyúlnia, hogy érezzem, hogy én is hiányoztam neki. Ehelyett csak jön, és semmit nem mond, csak egy pepsit kér.
- Elég jól beleélted magad, mert megfeledkeztél rólam. - válaszolok sóhajtva, és jól látom rajta, hogy nem igazán érti a problémámat. Pedig annyira egyszerű. Biztos vagyok abban, hogy nem csak férfiaknak szállít ki ételt, hanem nőknek is. szebbnél szebbeknek. Ahogy itt látványosan mindenki csöpög a nyála utána, úgy valószínűleg másoknak is. Erre még egész nap nem is jelentkezik, és még meg van lepődve, hogy kissé dühös vagyok. Az a baj, hogy a férfiak többsége az eszét a nadrágjában hordja, így igenis jogos volt a kérdésem. A megjegyzésére értetlenül nézek rá, majd hátra fordulok, hogy lássam, pontosan mire is céloz, így találkozik a tekintetem a részeg férfiével, aki vigyorogva emeli fel a poharát. Ismét vágok egy fintort, majd vissza fordulok Eliotthoz.
- Ami azt illeti egy kicsit sem. Valaki mindig gondoskodik arról, hogy ne unatkozzak. De azért tudtam volna válaszolni az üzenetedre, amit nem írtál. - válaszolok végül és remélem, hogy így végre megérti, hogy mi is a problémám, amellett, hogy iszonyatosan nehéz napom volt. Szeretnék megszólalni, és elmondani, hogy sajnálom, hogy rajta vezetem le a feszültséget, amit a mai nap váltott ki belőlem, amikor az egyik új lány, aki nemrég került hozzánk, pillanatok alatt kínosan közel kerül a férfihoz, aki történetesen hozzám tartozik, és még úgy mosolyog neki, mintha ő nem hallotta volna, hogy az a srác már foglalt. Szúrós tekintettel nézek a lány után, majd Eliottot figyelem, aki mint valami kezes bárány úgy néz engem, majd arrébb vonul. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt, majd gondolkodás nélkül megyek utána és ülök le vele szembe, még az sem érdekel, hogy éppen dolgoznom kéne. Lassan amúgy is zárunk, egy kis ideig elboldogulnak nélkülem is.
- Valld be, hogy élvezted a lány közelségét! - szólok rá vádlóan és magyarázatra várva figyelem őt. Nem szeretek féltékeny lenni, szerintem elég csúnya szokás, de nem tehetek róla... csak egyszerűen zavar, ha valaki rá néz, nemhogy még hozzá is érjen.

Eliott & Marissa

Nagyon is tudom, hogy nem kellett volna így letámadnom őt, de nem tehetek róla, egyszerűen csak ki kellett adnom magamból. Nem vagyok egyébként az a kötekedős típus, nem is értem, hogy mi ütött belém. Egyszerűen csak rettegek attól, hogy a kapcsolatunk tönkre megy valaki miatt. Ez nem csak féltékenység, vagyis de. Nagyon is féltékeny vagyok, és jobban szeretem, ha mindig szem előtt tudom őt tartani, bár jól tudom, hogy ez lehetetlen. A munkánk nem engedi meg. Az a legrosszabb, hogy még sosem éreztem így. Volt már pár kapcsolatom, de egyikben sem akartam a páromat ennyire kisajátítani. Eliottban van valami, ami miatt jobban kötődök hozzá, mint eddig bárki máshoz. Talán a titokzatossága, meg az, hogy annyira más mint a többi férfi. Látok benne némi rejtélyességet, ami még inkább vonz. És nem akarom azt, hogy bárki is bele rondíthasson ebbe az egészbe. Talán túl bonyolultan hangzik, pedig nem az. Nagyon is érthető, ha egy ilyen pasit csak magamnak akarok, és nem akarok versengeni senkivel miatta. Úgy gondolom, hogy nem kérek tőle túl sokat, csak annyit, hogy néha jelezze felém, hogy gondol rám. Megteheti azt annyi idő alatt is, amíg várja, hogy kinyissák az ajtót. Igazán nem értem, hogy miért esik nehezére.
- Tudtommal nem az a feladatod, hogy taxisokat verj. - szólok rá értetlenül. Nem értem, hogy a férfiaknak miért mindig könnyebb használniuk az öklüket, mint az eszüket. Ahogyan azt sem igazán fogom fel, hogy mi köze egy taxisnak a munkájához, de mindegy is. Attól írhatott volna. - Direkt nem írtam. mert arra vártam, hogy magadtól jussak eszedbe. - válaszolok könnyedén, még mindig morcosan. Jogos a megállapítása, de azért női büszkeségem még nekem is van, ami azt súgta, hogy várjak, amíg ő keres. Amúgy sem akarom, hogy azt higgye, hogy nem hagyok neki szabad teret, meg, hogy folyton a nyakán akarok lógni, mint valami szerelmes tinilány. Nem erről van szó. De azért mégis csak jól esett volna, ha keres. Sóhajtok egyet, mert azt hiszem, hogy egy kicsit most túl reagáltam a dolgot. Alig vártam, hogy végre végezzen, erre itt van és kötekedek vele, pedig hasznosabban is elüthetnénk az időt.
- Ezt már megbeszéltük. Senkinek semmi köze a kapcsolatunkhoz. Így is mindenki rólunk beszél.. - értem én, hogy mire akar kilyukadni, de nem vagyunk már gyerekek, hogy be kelljen számoljunk bárkinek is bármiről. Sehol sem díjazzák a munkahelyi viszonyokat igazán, én pedig sokat küzdöttem azért, hogy eljussak idáig, ahol most vagyok. nem akarom, hogy rossz szemmel nézzenek rám azért, mert jól elvagyok az egyik munkatársammal. Nem mintha nem lenne amúgy is teljesen nyilvánvaló, ami köztünk van, de akkor is. A pincérlány hirtelen felbukkanása váratlanul ér, arra meg még inkább nem vagyok felkészülve, hogy olyan közel kerül a pasimhoz, amennyire csak lehet. Szívem szerint kiakasztanám, hogy mindenki szeme láttára essen egy nagyot, de végül erőt veszek magamon, és nem teszek semmi, csak szúrós tekintettel figyelem, amíg Eliottra mosolyog, aki látszólag még a helyzetet is élvezi. Ha eddig nem voltam elég dühös, hát most valóban az lettem. Nem is értem. Bár menekülne előlem, de nem vagyok rest utána menni, és nem törődve azzal, hogy éppen dolgoznom kéne, leülök vele szembe, hogy kinyilváníthassam a véleményem. Nem az a célom persze, hogy felbosszantsam, de kár tagadnia azt, amit láttam.
- Nem mások kell tudják, hogy foglalt vagy. elég ha te tudod, és kikerülöd az ilyen csitriket. - miközben beszélek végig a tekintetét keresem és látom rajta, hogy mennyire jól szórakozik. Mintha élvezné azt, hogy féltékeny vagyok, pedig szerintem minden normális ember az kéne legyen legalább egy kicsit, aki érez valamit a párja iránt. Meglepődök, amikor közelebb lép hozzám, és bár szeretem a közelségét, de most egy kicsit túl messzire megy. Mármint ennyi ember előtt nem kéne ezt csinálja. Miközben szavait hallgatom, jó alaposan körbe nézek, több kíváncsi szempár is minket figyel, várják, hogy végre buktassuk le magunkat.
- Eliott... ne csináld. Mindenki minket néz. - figyelmeztetem, és bár mindennél jobban szeretném, ha megcsókolna, de nem itt és nem most. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom őt, mert sőt, ellenkezőleg, de tényleg nagyon rossz az időzítése. Ha így akarja elterelni a gondolataimat az előbbi kis incidensről, akkor nagyon jó úton halad, mert sikeresen zavarba hozott. - Én is tudom, hogy kit akarok, de várnod kell még egy kicsit. - szólok rá, miközben felnézek rá, és annyira szeretném őt ellökni magamtól, de mégsem teszem, mert egy részem nagyon is vágyik arra, hogy megtegye, amit mindketten akarunk.

Eliott & Marissa

Gyűlölök veszekedni. Eliottal pedig még inkább. Fogalmam sincs,hogy mi ütött belém, de ha már bele kezdtünk a vitába, akkor nem szabad nekem meghátrálnom, még akkor sem, ha most utálom magam. Úgy érzem magam, mint egy tizenéves csitri, aki direkt beleköt a barátjába, csak mert ahhoz van kedve. Pedig utálom ezt csinálni, mindig igyekszem kerülni a konfliktusokat, most pedig én vagyok, aki olajat öntött a tűzre. Még csak azt sem értem, hogy igazából, mi is a bajom. Hiszen órák óta arra várok, hogy megölelhessem őt, erre itt veszekszünk, mint a gyerekek. Az állapotomat még csak arra sem foghatom, hogy megjött a havim - pedig akkor szoktam ilyen ingerült lenni -, hiszen már megint késik, szóval nem védekezhetek azzal. Ahogyan az sem lenne jó kifogás, hogy hosszú napom volt, mert mindegyik napom nagyjából ilyen a Pubban, a mai csak épp egy kicsivel volt forgalmasabb, de ez fel sem kéne tűnjön, ha figyelembe vesszük a régiségemet. Szóval tényleg nem tudom hová tenni a viselkedésem, de mivel Eliott sem képes inkább rám hagyni, csak folyamatosan vissza szól ő is, így kénytelen vagyok folytatni.
- Az, hogy vissza fogjuk magunkat a többiek előtt, nem azt jelenti, hogy távolságot akarok tartani. - válaszolok sóhajtva. Annyira bosszant, hogy nem ért meg. Nem miatta nem akarom, hogy tudjanak rólunk, hanem saját magam miatt. Mert nem akarom nagydobra verni a kapcsolatunkat. Nem tudom ennél jobban megmagyarázni senkinek, hogy miért. Csak így érzem helyesnek és kész. Nem tudom, hogy miért kell mindig ezt a fejemhez vágnia, és miért nem tartja tiszteletben az érzéseimet. Néha olyan érzésem van, hogy csak keresi a hibát a kapcsolatunkba. - Látod? Ez a különbség kettőnk között. Te leszarod őket, de én nem tehetem. - az évek alatt az itt dolgozók, nem csak a munkatársaim lettek, hanem a második családom is, még akkor is, ha nem mindenkivel értek egyet, meg, hogy sok mindenkivel másképpen látjuk a dolgokat. Még az sem zavar, hogy van olyan, aki irigykedik arra, hogy kicsit feljebb sikerült lépnem a ranglétrán. Az az én érdemem, én vívtam ki magamnak a pozíciómat, így én nagyon is büszke vagyok rá. Ezt nem akarom tönkre tenni, sajnálom, ha Eliott nem ért meg. Feldühít a pincérlány, az pedig még inkább, hogy Eliott menekülni próbál. Nem vagyok teljesen hülye, ha nem lenne hibás, akkor bátran a szemembe nézhetne. Gondolkodás nélkül megyek utána, és talán nem helyes így vádaskodnom, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni azt, ami nyilvánvaló. Nem az ő hibája persze, hogy neki ment a lány, de az igenis az, hogy még csak rá sem szólt, hanem mint aki élvezi, úgy állt ott, tétlenül.
- Nem fogtad meg a seggét, mert itt voltam én is. De ki tudja... ha nem vagyok itt, mit csináltál volna. - nyilván sosem ismerné el hogy csinos a pincérlány, de szemem azért még nekem is van. Amiért nőből vagyok, én is látom, hogy ki szép és ki nem. - Nem mindig az öklödet kell alkalmaznod. Elég lett volna, ha rászólsz. Vagy ha elküldöd melegebb éghajlatra. Vagy bármi. De te csak álltál ott, és láthatóan élvezted. - vágom a fejéhez ismét makacsul, mert nem vagyok hajlandó engedni a huszonegyből. Azt akarom, hogy ismerje el, hogy megmozgatta a férfiúi fantáziáját az a lány. Meg még ki tudja hány. Mivel nem vagyunk együtt mindig, bele sem merek gondolni, hogy mik történhetnek vele. Akarok bízni benne, mindennél jobban, de a lányokban nem bízok, akikhez nap, mint nap a házukhoz jár és ételt visz nekik. Ha mindegyik így viselkedik, mint a kolléganőnk, akkor talán már csak idő kérdése, és ha eddig nem is csinált semmit, de majd fog. Mert mégis csak férfiból van. Azt látom rajta, hogy felbosszantottam, és bár türtőzteti magát, de nem szokott csak úgy káromkodni előttem. Nem az volt a célom, hogy mérges legyen, hanem... nem is tudom. Csak ki kell adjam magamból azt, ami bánt.
- Érdekel a véleményük, mert jó példát kell mutatnom nekik. Ha azt látják, hogy kavarok a futár sráccal, akkor úgy veszik majd, hogy ők is megtehetik munka közben, és... - elhallgatok, mert a közelsége annyira zavarba hoz, hogy igazából fogalmam sincs, hogy mit akarok mondani, csak fecsegek össze vissza. Igaza van, értem én, hogy miről beszél. Csak azt nem tudom felfogni, hogy ez hirtelen most miért lett ekkora gond. Már egy ideje olyan jól elvagyunk együtt, most miért olyan fontos, hogy mindenki tudjon rólunk. Én is azt szeretném, de mivel itt dolgozunk... arra kéne koncentráljunk inkább. Nem egymásra. Ami egyre nehezebb, ha a közelemben van. - Mi? Te most azt hiszed, hogy azért nem akarom, hogy tudjanak rólunk, mert ilyeneket hisznek rólad? - meglepnek a szavai, és kezdem megérteni csak még inkább. Persze én is hallottam már ilyent-olyant, de soha nem merült fel bennem még annak a gondolata sem, hogy az ilyen pletykák miatt titkoljuk el a kapcsolatunkat. Ők nem ismerik Eliottnak azt az oldalát, amit én, így sosem tudnék felülni az alaptalan vádjaikra. Sajnálom, hogy ilyent feltételez rólam. -  Engem nem érdekel, hogy ők mit hisznek. Én semmi ilyent nem gondoltam rólad, sőt még csak félni sem féltem tőled soha... - nem gondoltam, hogy a mai estém így fog a végéhez érni, arra pedig még inkább nem voltam felkészülve, hogy ilyet fog a fejemhez vágni. Nem is értem. Hogy képes ilyet gondolni rólam? A következő kijelentésére nem tudok válaszolni, mert hirtelen kel fel és hagy faképnél. Értetlenül nézek utána, csak most látom igazán, hogy mennyire dühös. Talán megbántottam. sóhajtok egyet, majd a pult felé pillantok, ahol a többiek már pakolásznak össze, a zenészek is leálltak, és csak kost tűnik fel, hogy mennyire megfogytak az emberek. A részeg fickó a pultnál azonban még ott van, egy pillanatra találkozik a tekintetem az övével, és az üres poharát mutogatva int, hogy töltsem meg. Küldök felé egy fintort, majd nem törődve vele indulok meg a kijárat fele, hogy megkereshessem Eliottot. Kiérve a Pub elé, megcsap a hűvös levegő, így karommal átfogom magamat, védekezve a hideg ellen, és megállok egy pillanatra, hogy körbe nézhessek. hamar megakad a tekintetem a férfin, akit keresek, és egy sóhaj kíséretében indulok meg felé. Odaérve hozzá, megállok előtte és a tekintetem először a cigire téved, utálom amikor azt a mérget szívja. Azután próbálom megkeresni a tekintetét, majd végül átölelem őt, fejemet a mellkasának hajtva.
- Nagyon sajnálom. - motyogom, és bízok abban, hogy nem haragszik rám annyira, hogy elzavarjon innen. Nem akarok soha többé veszekedni vele.

Eliott & Marissa

Eliott néha igazán fel tud bosszantani ezzel a viselkedésével. Ahelyett, hogy beismerné, hogy hibázott, úgy tesz, mintha én lennék a bűnbak. Oké, nem kellett volna egyből letámadjam, de erről részben ő is tehet, hogy idáig fajultak a dolgok. Csak simán rám kéne hagynia, és nem mindenféle badarságot a fejemhez vágjon, ami engem csak még dühösebbé tesz, és az önfejűségemnek köszönhetően én sem hagyhatom rá az egészet. Mert igenis jogosan vagyok dühös. Ha legalább egyszer a kezébe veszi a telefonját és ír nekem, hogy tudjam, hogy gondolt rám, akkor most nem vitáznánk feleslegesen egy butaság miatt, amit csak simán meg kellene beszélnünk és nem hánykolódnunk egymásnak. Persze nincs olyan kapcsolat, ami zökkenőmentes lenne, de én utálom amikor veszekedünk. Hirtelen úgy érzem magam, mintha valami ötven éves házaspár lennénk, akik az elmúlt évek sérelmeit percek leforgása alatt felróják a másiknak. Pedig esküszöm, hogy nem ez volt a célom, csak egy sima magyarázatot vártam volna el.
- Ha letagadás lenne, akkor szóba szem állnék veled. - szólok vissza és nagy erőt kell vennem magamon, hogy ne képeljem fel itt mindenki előtt, hogy észhez térjen végre. Nem mintha agresszív lennék, sőt, kifejezetten gyűlölöm az erőszakot, de tényleg nagyon feldühít a vádaskodása, meg az, hogy olyanokkal jön, amik nem is igazak. Persze a legjobb védekezés a támadás. Könnyebb, minthogy belássa, hogy miben is hibázott. - Azért, mert... - elhallgatok, majd legyintek egyet inkább, mert úgy érzem, hogy feleslegesen mondanék bármit is. Úgysem fog megérteni soha. Vagy csak nem akar megérteni. Szeretném én is, ha a kapcsolatunk olyan igazi lenne, de sajnos sokkal jobban félek attól, hogy ez mások szemében milyen képet alakítana ki rólam. Persze minden embernek van magánélete, mindenkinek lehet kapcsolata, de a mi esetünk egy kicsit más. És nem azért, mert furának tartják, vagy, mert különösebben érdekel, hogy mit gondolnak róla. Hanem azért, mert együtt dolgozunk. Ha nem lennénk munkatársak, akkor büszkén vállalnám fel, hogy igenis együtt vagyunk, mert senkinek nincs köze a kapcsolatunkhoz, de így... mindenkinek köze van mindenhez, mindenki bele szól mindenbe. Én pedig nem akarom, hogy elrontsák a kapcsolatunkat a kotnyelességükkel, mikor olyan jól megvagyunk mi így is. Vagy eddig azt hittem. Gondolkodás nélkül megyek utána, hogy véletlenül se higgye azt, hogy megúszhatja azt, amit az előbb a saját két szememmel láttam, de természetesen most sem vallja be, hogy hibázott, hanem inkább csak tovább bosszant.
- Ezzel most arra akarsz kilyukadni, hogy én vagyok a lotyó, mert hagytam, hogy rám mássz? És, hogy az a másik lány nem ilyen? Ő nem teszi egyből szét a lábát? - játszom még mindig a sértődötted, és valahol legbelül nagyon is tudom, hogy nem így értette azt, amit mondott, de nekem nagyon is ez jött le belőle. Szóval egy férfi sosem hibás, mi nők vagyunk a felelősek azért, ha valaki kikezd velünk. Mert a férfiak aztán annyira angyalok tudnak lenni, nyilván mi rontjuk el őket. - Balhézni úgy tűnik csak velem szeretsz, hülyeségeken. - hihetetlen, hogy mindig kiforgatja a szavaimat. Nem kértem én balhét, csak azt, hogy szóljon rá a lányra, hogy többet ne tapadjon úgy rá, mint a pióca. Ezt balhézás nélkül is meglehet értetni valakivel. Megnézném, hogy ő mit gondolna az én helyembe. Ha én kerültem volna ilyen helyzetbe egy másik férfivel. Bár nyilván hidegen hagyná, hiszen úgy tűnik, hogy az egész kapcsolatunkat félvállról veszi. Ha valakik tényleg éreznek valamit egymás iránt, azon kívül, hogy jól elvannak az ágyban, akkor igenis féltékenyek az ilyen helyzetekben. Most is csak annyit kellett volna mondania, hogy sajnálja, és, hogy többet nem fordul elő, erre ő még a másik lányt pártolja, és próbál úgy tenni, mintha én lennék az ostoba. Pedig csak a női büszkeségemet próbálom megvédeni azzal, hogy szóvá teszem, hogy nem szép a szemem előtt flörtölnie más lányokkal. Még ha nem is az ő hibája volt teljesen. Ha számítanék neki valamit, akkor nem esne nehezére beismerni, hogy túllépett egy határt. Nem is értem, hogy mit várok... hiszen abban igaza van, hogy miattam nem tudja senki, hogy jóval több van köztünk, mint munkatársi kapcsolat. Vagyis hát minden bizonnyal sejtik, csak arra várnak, hogy kimondjuk azt, ami nyilvánvaló. Szeretnék azért a fejükbe látni most, hogy vajon az a sok kíváncsi szempár mit gondolhat rólunk. Elég feltűnően viselkedünk.
-  Igen. Viszont ha látványosan veled kavarok a szemük láttára, akkor ők is ide hozhatják a barátjukat, barátnőjüket és akkor ki fog dolgozni? Ha mindannyian ide hozzuk a szerelmi életünket csak egy nagy kavarodás lenne. Nem értem, hogy miért bonyolítod ennyire túl. - minden megjegyzéséből azt veszem ki, hogy azt hiszi rólam, hogy olyan ember vagyok, aki szégyelli felvállalni azt, akivel jól érzi magát. Bár hoztam az életemben már egy pár rossz döntést, de mindig felvállaltam a tetteimet. Ő pedig nem a rossz döntéseim közé tartozik, nem is értem, hogy hogy gondolhat ilyet rólam. Pedig semmi mást nem szeretnék, csak megóvni azt a pozíciót, ahová kemény munkával tornásztam fel magam. Értetlenül nézek utána, ahogy faképnél hagy, még arra sem adva esélyt, hogy megvédjem magam a hülye feltételezéseitől. Ránk, nőkre mondják, hogy hisztisek vagyunk, na tessék. Élő bizonyíték rá Eliott is, hogy a férfiak lelki világa sokkal gyengébb, mint a miénk. Megfordul a fejemben, hogy nem megyek utána, hagyom, hogy morgolódjon egymagában, de aztán mégis úgy döntök, hogy jobb ha megnézem őt, nem akarom, hogy dühében butaságot csináljon, ahogyan azt sem szeretném, hogy ilyen butaság miatt érjen véget a kapcsolatunk.  Odakint hűvös van, de nem igazán zavar, csak szeretném helyre hozni a kapcsolatunkat, hiszen úgy tűnik, hogy csak engem zavar ez az egész, amit pillanatok alatt egymás fejéhez vágtunk. Mindig könnyebb elmenekülni a probléma elől, mint megoldani azt, de jobbnak látom, hogy ismét kezembe veszem az irányítást. Vele ellentétben én képes vagyok a megbánásra, épp ezért nem szólok semmit a kezében lévő cigire, csak megölelem őt. A megjegyzését elengedem a fülem mellett, bár egy kicsit igaza van. Tényleg hülye vagyok, mert majdnem tönkre tettem a kapcsolatunkat. Vagy fene tudja. Simán elhajthatna vagy bármi. Egy pillanatig azt is hittem, hogy az fog történni, mivel időbe telt, amíg viszonozza az ölelést, de aztán megkönnyebbülve sóhajtok egyet, majd pillanatok alatt a másik oldalra kerülök. Viszonozom a csókját, hiszen egész nap erre vártam, majd a szavait hallva elvigyorodom és csak most tudatosul bennem igazán, hogy valóban mennyire hülye voltam.
- Alig várom. - válaszolok még mindig vigyorogva, és már nyoma sincs rajtam annak a haragnak, amit nemrég éreztem. Mindig ezt csinálja. Elég hozzám érjen, és mindenről megfeledkezek. Végül mégis elhúzódok tőle, és kilesek mellette. Nem azért, mert félek, hogy bárki megláthat - most valamiért az sem zavarna -, hanem azért, hogy meggyőződjek arról, hogy a Pub lassan ürülni kezd és a műszakunk végéhez érünk. - Szerintem nélkülünk is tudnak zárni... - nézek fel rá, és bár nem szoktam a zárást a többiekre hagyni, de azt hiszem, hogy most tehetnék kivételt. Csak be megyek, össze szedem a cuccaimat, aztán valamit csak ki tudok találni.

Eliott & Marissa

Fogalmam sincs, hogy hogy jutottunk idáig. Egy apró, ártatlan kérdést tettem fel, amire csak egy sima magyarázatot vártam volna, erre fel szó szót ér, és el is tértünk az eredeti témától. Ha az a lány nem nyomul rá nyilvánosan a pasimra, akkor minden bizonnyal most nem tartanánk itt. Ha Eliott csak simán beismerte volna, hogy megmozgatta az új pincérlány a férfiúi fantáziáját, akkor nem lennék ennyire dühös, mint így, hogy tagadja, és még engem próbál hibásnak beállítani. Szemmel láthatóan védi a lányt, helyette pedig velem beszél úgy, mintha valami őrült mániákus lennék. Pedig én nem érzem magam annak, csak egyszerűen feldühített a látvány. Eszem ágában sem volt ekkora cirkuszt rendezni, de nem tehetek róla. A szavak csak úgy jöttek egymás után. Nem mintha megkönnyítette volna a helyzetet, ahelyett, hogy simán rám hagyta volna, csak még rá tesz egy lapáttal és én képtelen vagyok tűrni ezt.
- Szóval legyek hálás azért amiért nem vitted őt hátra? Nem muszáj velem vesződj, mehetsz nyugodtan a lány után. Örülne neked. - a hangom még mindig morcos, és bár hallottam a mondandója többi részét is, ami magamban nagyon is megmosolyogtat, de nem tudok mégsem szemet hunyni a tény felet, hogy bármikor megtehetné, ha akarná. Hát pont ez az. Bármikor dönthet úgy, hogy ágyba visz mást is, végtére is nem vagyok én a felesége, hogy bármiről be kéne számoljon nekem. Köztudott tény, hogy a kapcsolatok 80 százaléka a hűtlenség miatt megy tönkre, és általában mindig a férfi a ludas. Igazából nem vagyok az a fajta, aki bolhából elefántot csinálna, nem szoktam én előre gondolkodni butaságokon feleslegesen, de mivel annyira félreérthető minden mondata, így egyszerűen csak kihozza belőlem a féltékeny libát. Amit utálok.
- Nem értem, hogy miért ilyen fontos világgá kürtölni azt, amit elég ha mi tudunk. - unom már folyamatosan azt szajkózni, hogy nem vele van a baj, hogy nem miatta nem akarom, hogy tudjanak rólunk, így nem is áll szándékomban tovább firtatni ezt a témát. Nem is lenne rá sok esélyem, hiszen faképnél hagy, ami először felbosszant, mert gyűlölöm mikor ezt csinálja. Nem menekülhet el csak így mindig, ha vitázunk valamin. Gondolkodás nélkül megyek utána, és amíg kiérek a levegőre próbálom lenyugtatni magam, mert nem akarom tönkre tenni ezt az egészet egy ilyen ostobaság miatt. Nem akarok vele tovább veszekedni, mert nem látom sok értelmét az egésznek. Hiszen olyan jól el tudunk mi lenni, felesleges egymás idegeit együk. Épp ezért döntök úgy, hogy én teszek pontot a vitánk végére és kérek tőle bocsánatot, mert valahol mégis csak én kezdtem. Bár jogosan, de ez most nem számít. Így is elég pocsék napom volt, szeretném, ha a vége jól sülne el, épp ezért is döntök úgy, hogy ellógom a zárást, még akkor is, ha nem szokásom ilyesmit csinálni. Tehetek ma egy kis kivételt.
- Az leszek. - vigyorgok, majd kuncogva haladok vissza a Pub irányába, amikor a hátsó felemre csap. Megpróbálom a lehető legszaporábbra fogni a lépteimet, a motor hangjára még egy pillanatra vissza pillantok, aztán belépek a meleg helyiségbe és meg sem állok a raktárban lévő kis öltözőig, ahol kinyitom a szekrényem, hogy levehessem a köpenyem, amit kötelező viselnünk. Magamra veszem a kabátom, elveszem a táskám, majd a tükörbe nézve igazítom meg a hajam, ami eléggé kócos lett mostanra. Veszek egy mély levegőt, majd egy szó nélkül hagyom magukra a többieket, nem törődve azzal, hogy mit gondolhatnak. Nyilván senki sem hülye, aki látta az előbbi jelenetünket a fura srácnak becézett futárral, annak feltűnik, hogy ő is eltűnt, de ez most nem érdekel. Jól akarom érezni magam végre. Ismét a levegőre érve, szinte már szaladva haladok a megbeszélt hely felé, ahol Eliott vár rám, és széles mosollyal az arcomon adok egy puszit a szájára, majd felülök a hátába a motorra.
- Holnap azt hiszem, hogy nagy bajban leszek, amiért szó nélkül eljöttem. - jegyzem meg, bár egyáltalán nem érzem bűnösnek magam. Nem számít mi lesz holnap, most csak a pillanatnak szeretnék élni.

Eliott & Marissa

Általában az a nyugodtabb természetű lány vagyok, csak Reagan tud úgy igazán kihozni a sodromból, akinek már a puszta jelenléte is az agyamra megy, ma mégis sikerült feldühítenie Eliottnak is. És nem azzal, hogy egész nap nem volt képes egy üzenetet dobnia felém, hanem sokkal inkább amiatt, hogy a szemem előtt tűrte, hogy az új lány úgy simuljon hozzá, mint valami kiscica. Mindezek mellett pedig, még engem állít be hibásnak, mert titokban tartjuk a kapcsolatunkat. Mi a különbség aközött, ha mindenki tud rólunk, és aközött, hogy senki? A lényeg úgyis ugyanaz lesz, nem fair ezt találni ki mentségnek. Így jobban belegondolva persze, tudom, hogy túlreagáltam az egészet, hiszen a lány volt a hibás és nem Eliott, de honnan tudhatnám azt pontosan, hogy mi történt volna akkor, ha nem vagyok épp itt. Én tényleg próbálok bízni benne és nem mindig arra gondolni, hogy éppen hány lánynak visz ki kaját, és megy be esetleg az otthonukba is, vagy hány lány csorgassa rá a nyálát úgy, mint az a pincérlány, aki szemmel láthatóan direkt nyomult rá a pasimra. Legszívesebben a hajától fogva rángattam volna el, ha nem épp a munkahelyünkön lennénk, ahol ugye fontos a normális viselkedés, főleg tőlem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok majd borsót törni a lány orra alá, ha kell akkor vissza fogok élni a pozíciómmal is, amit amúgy nem nagyon szeretek, de szükség törvényt bont.
Nem bántam meg, hogy utána megyek, sőt kifejezetten jót tett a hideg levegő, olyannyira, hogy úgy döntök, hogy a ma esti zárásból nem veszem ki a részem. Nem nagyon szoktam a többiekre hagyni a pénz számolást, szeretem látni azt is, hogy a Pubot tisztán hagyjuk magunk után, ma azonban azt hiszem, hogy megengedek magamnak egy kis meglógást, még úgysem csináltam ilyet, talán nem lesz belőle problémám. Ha meg igen... hát akkor állok elébe, azt szokták mondani, hogy egy letolás, egy dicséret. Megpróbálok a lehető leggyorsabban vissza sietni a meleg helyiségbe, hogy össze szedhessem a dolgaimat, majd anélkül, hogy bárki orrára is kötném, hogy miért lépek le időnap előtt, távozok. Majd legfeljebb ha holnap rákérdeznek, akkor ráfogom egy kis rosszullétre, ami amúgy is elég gyakori mostanában, talán nem ártana kivizsgáltatnom magam, bár inkább még várok vele, talán csak a múltkor túl sok volt a csoki, amit magamba gyúrtam. Amint visszaérek a megbeszélt helyre, megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, úgy érzem magam, mint iskolás koromban, amikor sikerült meglógnom egy óráról úgy, hogy közben nem buktam le.
- Nagyon sok meglepetést tudok még neked okozni. - vigyorodom el, majd fel is ülök a motorra, Eliott mögé, és már alig várom, hogy induljunk, és magunk mögött hagyjuk a nemrég történteket. - Tudom, hogy úgysem mernéd. - nevetek vele, majd amint elindítja a motort, átölelem a derekát, és próbálom élvezni az utat, legyőzve a félelmemet. Mert amúgy nem, hogy a motoron, de még egy sima autóban is félek ülni. Nem tudom... valahogy mindig olyan halál félelmem van, amit úgy igazán megmagyarázni sem tudok, hogy miért. Azt hiszem, hogy épp ez az oka annak, hogy sosem vizsgáztam le, jobb szeretek két lábon közlekedni. Amint megérkezünk a házhoz, leszállok a motorról, közben pedig izgatottan várom Eliottot, hogy leparkolja a járgányt. Bólintok, hiszen már reggel óta erre a pillanatra vártam, a nemrég történt veszekedésünk után, pedig azt is hittem, hogy elúszott a dolog. Bár valószínűleg, ha nem megyek ki és nem kérek bocsánatot - én, pedig ő nagyobb hibás volt -, akkor most számolhatnám a pénzt és mehetnék utána haza.
Amint felérünk a házba, levetem a kabátomat, majd kényelembe helyezem magam a kanapén.
- Azt hiszem, hogy jól esne most egy pohár bor.

Eliott & Marissa

Nem szokásom a bocsánatkérés, ahogyan a vitázás sem az erősségem, jobb szeretem elkerülni a hasonló helyzeteket, viszont ha Eliottról van szó, akkor néha igenis előbújik az az énem, amitől sokszor nem is ismerek magamra. Ha úgy alakul a helyzet, hogy mégis veszekedésbe kezdek valakivel, akkor képes vagyok annyira megmakacsolni magam, hogy átnézek az illetőn egészen addig, amíg Ő nem kér bocsánatot. Most mégis kizökkentem a komfortzónámból és kénytelen voltam én meghunyászkodni előtte, holott nagyon is jogosan voltam dühös. Láttam ahogyan a csaj a szemem láttára tapad rá, Ő pedig semmit sem tesz, hogy elkerülje azt. Úgy gondolom, hogy egy ilyen szituáció bárkit, aki egy kicsit is ragaszkodik a társához, képes kihozni a sodrából. Régen sosem csináltam ilyet. Úgy voltam vele, hogy aki menni akar, az had menjen, elég nagy a világ, nem egy férfin múlik az életem. Mióta azonban Eliott az életembe lépett, valami megváltozott bennem, és bár nem akarom őt kisajátítani, de egyszerűen idegesít ha akár csak szóba is áll árkivel, aki nőnemű és nem én vagyok. Utoljára azt hiszem, hogy kislányként éreztem ilyet, amikor valaki az oviban elvette a kedvenc játékomat, én pedig hisztériába kezdtem és addig abba sem hagytam, amíg vissza nem adták azt, ami az enyém.
Amint megérkezünk az Eliott lakása elé, leszállva a motorról megkönnyebbülve sóhajtok fel, és még most sem hiszem el, hogy én, aki a munkámnak élek, és amiért sokat küzdöttem, hogy ott tartsak, ahol tartok, képes voltam szó nélkül lelépni és tényleg nem érdekel, hogy hogyan boldogulnak a zárással. Talán még lesz ennek visszhangja, nem valószínű, hogy meg leszek dicsérve majd, de vagyok elég ügyes ahhoz, hogy kimentsem magam valahogyan. Azt nem tudom, hogy az embereknek mennyire tűnt fel, hogy tulajdonképpen mindketten eltűntünk, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy a sok kíváncsiskodó, akiknek az a fő témája, hogy az életemről fecsegjen, most is épp azt ecsetelik. hogy vajon együtt vagyunk-e. Minden könnyebb lenne persze, ha nem titkolóznánk, ha kimondanánk azt, ami egyértelmű, de nem érzek senkit annyira közel magamhoz a Pubban, hogy a magánéletemről beszéljek, amihez amúgy senkinek semmi köze.
Mosolyodva figyelem, ahogyan a próbálja eltalálni a kulcsot amelyik az ajtót nyitja, majd amint beérünk a lakásba, kibújok a kabátomból és kényelmesen dőlök hátra a kanapén. Már annyiszor voltam ebben a házban, hogy néha úgy érzem, mintha egy kicsit az enyém is lenne. Nem vagyok az az iszákos nő, csak nagyon ritkán engedem meg magamnak azt, hogy alkohol kerüljön a szervezetembe, elég nekem az a sok részeg fazon, akiket nap, mint nap néznem kell.
- Azt hittem te is iszol velem. - szólalok meg, amint a kezembe kerül az ital, majd vigyorogva rúgom le lábaimról a cipőt, és húzódok közelebb Eliotthoz. Iszok egy kortyot a pohárból, majd le is rakom azt. A zuhanyzás ötletére az ajkamba harapok, majd még közelebb simulok hozzá, egészen addig, amíg az ölébe nem kerülök, szembe vele.
- Hát nem is tudom... - válaszolok, majd adok egy puszit az arcára, aztán a szája szélére is. - Talán ha megígéred, hogy soha többé nem nézel rá más lányokra. - válaszolok szemet forgatva, és remélem, hogy nem sértődik be ezen megint.