Kicsit átitatta a testemet az adrenalin, ahogyan rámarkolt a táskám pántjára a vállamon. Nem voltam benne biztos, hogy mennyire ésszerű a találkozás, amit lebeszéltem és abban is csak reménykedtem, hogy nem csináltam iszonyatosan nagy marhaságot azzal, hogy belementem ebbe az egészbe.
Alapvetően tisztában vagyok azzal, hogy mennyire veszélyes online hirdetéseket elfogadni, és ismerkedni teljesen random, de olyan időszakba ért az életem akkor, hogy hirtelenjében jó ötletnek tűnt a 18 éves lány, aki angolul akart tanulni. Mert én nekem valamilyen szinten az angol anyanyelvemnek mondható, még ha rendelkezem is az ír akcentussal, akkor is már jó ideje élek az államokba ahhoz, hogy korrepetálni tudjak egy lányt. Abban a hónapban valamilyen oknál fogva igen szegényes fizetést kaptam, és ezért kénytelen voltam elvállalni.
Egy ideig csak az oldalon beszélgettünk, és kifejezetten a tananyagra koncentráltunk, viszont egyszer a megbeszélt időpontban elfelejtett a chatfelületre jönni, és csak másnap dobott egy üzenetet, hogy valami parti miatt feledkezett el tőlem, én pedig rögtön megvigyorogtam a dolgot, mert az órát természetesen kifizette. Ha nem így történt volna, akkor természetesen pattogtam volna miatta, de így nem kifejezetten volt rá okom. Innentől pedig már egyáltalán nem meglepő módon reagáltam a dologra és megbeszéltük, hogy én miképp ütöttem ki magam a múlt héten. Az, hogy mind a ketten kifejezetten szerettük alkohol társaságában kiengedni a gőzt épp elég volt ahhoz, hogy szépen lassan a hivatalos beszélgetéseink személyessé váljanak, és bejelöljük egymást egyéb közösségi oldalakon. Hamar kiderült, hogy közös vonás bennünk, hogy szőkék vagyunk, illetve mind a ketten egy olyan nemzet sarjai vagyunk, akik híresek egy bizonyos alkoholról. Esetemben játszik a whisky, az oroszok meg ugye a vodkát vedelik rendszerint.
Jó ideig ez csak egy kis távkapcsolatként működött ez közöttünk, és amolyan tanfolyamként tekintett a beszélgetéseinkre, ami miatt továbbra is havonta kaptam az óráimért a pénzt, pedig már csak... Csak szimplán beszélgettünk és éppen azért angolul, mert én oroszul megszólalni sem tudtam, a suliban is inkább franciát tanultam korábban. Egy időben le akartam állítani ezt a dolgot, de ő sosem hagyta, pedig egyetlen alkalommal sem meséltem neki arról, hogy ténylegesen rászorulok a pénzre, amit küld nekem. Valószínűleg sejtette, és nagyon jófej dolog volt tőle, hogy nem állította le ezt az egészet... Aztán pedig bejelentette, hogy Amerikában fog továbbtanulni, én pedig ennek végtelenül örültem.
Most viszont egy kis félelem volt bennem, hiszen ténylegesen egy olyan lánnyal fogok összefutni, akivel még sosem találkoztam korábban, és épp elég messziről jön ahhoz, hogy aggódni tudjak a helyzet miatt. Mert akár lehetne sorozatgyilkos is, vagy perverz, pedofil...
Viszont minden hasonló gondolatom tovaszáll, amikor a nálam nem sokkal magasabb lánykát megpillantom, ahogyan felém tart. Alapvetően elég felismerhető arca van Polinának ahhoz, hogy az arcát könnyedén megpillantsam, ahogyan a tömegben kutat utánam. Valószínűleg ő is magasabbnak gondolhatott a képeim alapján, ezért is mosolyodtam el és léptem elé.
- Itt vagyok – vigyorogtam szélesen, miközben megfogtam a karját – Szia!
Magam sem tudtam, hogy pontosan mire kellett volna számítanom, de pontosan olyan gyönyörűnek tűnt, mint a képein. Kék szemek, fehér bőr, tejfölszőke haj... Attól függetlenül, hogy a hajszínünk megegyezett, nagyon különbözőek voltunk, hiszen az én tincseim inkább voltak aranylóak, és nem olyna szögegyenesen hullottak alá, mint neki, illetve a bőröm pár árnyalattal sötétebb volt az övénél... A szemeim is mogyoróbarnák voltak, és valamivel alacsonyabb is voltam nála. Míg ő makulátlannak tűnt, addig én inkább a típus voltam, akinek a párás levegőtől kissé göndörödik a haja és emiatt kicsit szedett vetettnek is éreztem magam mellette. Egy pillanatra kicsit ki is pirult a bőröm, de reménykedtem benne, hogy ezt a hatást nem veszi észre, és csak egészséges rózsaszínes árnyalatot kapott tőle az arcom.
- Mikor érkeztél? Egészen kipihentnek tűnsz – tettem is fel rögtön egy kérdést, mert valahonnan el kellett indítani a társalgást. Megbeszéltük, hogy néhány dolgot vásárolnia kell a lakásba, és mivel én pont ráérek, ezért eljövök vele, bár tartottam tőle, hogy sokkal többet fogok költeni, mint amennyit lehetne... De most az egyszer nem akartam magam visszafogni, egyszerűen csak élvezni szerettem volna az időt vele.
- Merre szeretnél indulni? – néztem rá a hatalmas plázára, amit elsőkörben célbavettünk. Említette, hogy egy albérletbe költözött, szóval szinte biztos voltam benne, hogy nem fog hazaugrani havonta... Lényegében lehetetlen is lenne a dolog, ezért gondolom, hogy ruhától kezdve, írószereken át, a lábasokig mindenre lehet szükség attól függetlenül, hogy berendezett albérletbe költözött-e.

Igyekeztem lehetőleg nem eleget tenni az állandó késési szokásaimnak, de valljuk be, azért ez nem volt kifejezetten egyszerű feladat úgy, hogy most elment az egyik lány a motelból, ami miatt dupla műszakokat kellett vállalnom. Ettől függetlenül ezt a találkozót nem akartam lemondani több okból sem. Egyrészt tisztában voltam azzal, hogy mennyire nehéz úgy érvényesülni meg létezni, hogy az ember egyedül jön fel egy idegen kontinensre. Ezt a mai napig át tudom érezni, hiszen egy kicsit sem tudtam levetkőzni azt, amit még Írországban ragadt rám. Ugyanúgy jellemző rám a vallásosság, amit még a neveltetésembe iktattak be a szüleim, illetve nem váltam minden téren hedonistává itt Amerikában, sőt... Talán épphogy egy kicsit visszafogottabb lettem, de ennek valószínűleg az is volt az oka, hogy nem kifejezetten találtam magam mellé olyan barátokat, akikben meg tudtam volna bízni. Persze az új középsuliban akadt egy két kedves lány és fiú, de ettől függetlenül sajnos nem úgy alakult az életem, ahogyan én szerettem volna.
Pont ezért nem akartam leszalasztani annak a lehetőségét, hogy végre találjak magam mellé egy olyan barátot, aki mellett úgy néz ki, hogy meg tudok majd maradni. Legalábbis az eddigi beszélgetéseink során úgy tűnt, hogy az a bizonyos Polina nevű, tündérarcú lány lesz az életemben a személy, aki végül átveheti a korábbi legjobb barátom Cael szerepét. Nem kifejezetten mondhatom azt, hogy átveszi, mert talán ez így szó szerint nem fog megtörténni, de attól függetlenül sajnos számítok rá, hogy el fog jönni az idő, amikor neki is akadnak majd fontosabb teendői nálam... Én pedig soha nem fogok tudni emiatt haragudni rá, mert az ő élete megy tovább attól még, hogy én egy helyben toporgok.
Emellett persze ott van a viszonylag új srác is a melóhelyen, akivel kifejezetten hullámzó a viszonyom. Általában öljük egymást, de vannak olyan pillanatok, amikor én is képes vagyok mellé állni és azt mondani, hogy álljon meg két percre. Nem kifejezetten tartom magam egy szemét főnöknek, ezért sokszor odafigyelek arra, hogy a többiek el tudjanak menni pár perc pihire, ha több nem is jut nekik. Sajnos szükség van rá, illetve ott vannak azok a bizonyos esti dohányzások, amit minden műszak végén végül együtt ejtettünk meg. Egy ideig a saját, olcsóbb cigarettámat szívtam, de aztán egyre sűrűbbek lettek az alkalmak, amikor megkínált az övével, mert nálam éppen nem volt... Rendszerint a telefonommal együtt hagytam fent a szobámban, hogy ha valami történik még véletlenül se tudjam lerendezni a dolgot, de hát ugye ez mit számít?
Viszont pont ezek a dolgok miatt van most nagyon nagy szükségem arra, hogy elmenjek valakivel valamerre, és erre Polina városba érkezése tökéletes lehetőséget nyújtott. Nagyon régóta nem csaptam csajos programokat... Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor talán utoljára anyukámmal vagy a nővéremmel csinálhattam hasonlókat, aminek lassan már 6 éve szóval ténylegesen úgy érzem, hogy rám fért már a dolog... Ráadásul most csak egy percet sikerült késnem, szóval majdhogynem úgy rohantam oda a lányhoz, amikor megpillantottam, de azonnal mosoly is kúszott az arcomra.
- Áh semmi probléma, már egészen hozzászoktam – mosolyodtam el én is, majd folytattam – A legtöbben magasnak gondolnak, én meg azt kívánom, hogy bárcsak pár centivel több adatott volna, de hát... Ez van, 25 éves koromig még van esélyem.
Bár kifejezetten későn érő típusnak nem mondanám magam, ugyanis eléggé ki volt már kerekedve a csípőm és a fenekem ahhoz, hogy ez a lehetőség ne álljon fenn... Mondjuk mellben kifejezetten nem vagyok erős, de azt sem lehet mondani, hogy teljesen deszka lennék. Az pedig, hogy Polina képek alapján máshogy képzelt el igazából nem lepett meg. Sokan alapból vékonyabbnak és magasabbnak gondolnak a valóságnál, aminek gondolom a szög lehet az oka, amiben általában csinálom a képeimet. Mindenesetre a lényeg, hogy sikeresen megtaláltuk egymást minden keveredés nélkül.
- Jaj, nyugi. Nincsen semmi baj, én is nagyon sokat dolgozom és nekem is nehéz volt az utóbbi időben felszabadítanom magam, szóval talán jobb is, hogy így alakult. Meg tisztában vagyok vele, hogy mennyire nehéz egyedül idejönni, szóval egy percig sem volt tüske bennem emiatt. Viszont mostantól bármi van, zaklass nyugodtan – kacsintottam rá egyet mosolyogva. Én magam is tisztában voltam azzal, hogy egyedül ez a város kifejezetten ijesztő is tud lenni, főleg ha az ember éjszaka vagy késő este jár mondjuk Queens környékén, vagy Brooklynnak azon negyedeiben, amik enyhén szólva is veszélyesnek mondhatóak... Pont ezért is akartam segítséget nyújtani a lánynak. Nem kell egyedül beilleszkednie, ha itt vagyok én is, és segíthetek neki.
- Akkor ez esetben itt van számodra a tökéletes ember – húztam ki a derekam, ahogy rápillantottam mosolyogva – Anno az volt az álmom, hogy belső építész legyek, meg alapvetően imádom a lakberendezést is... Nagyjából havonta kétszer átrendezem a szobám, és évente a falak színét is megváltoztatom, szóval imádni fogom, ha segíthetek neked. A kajában pedig benne vagyok, mert amúgy egy darab almát ettem, amikor elindultam otthonról.
Éreztem is, ahogyan lassan izgatottabbá kezdek válni. Talán mások cikinek találnák, hogy ennyire régen voltam már ilyen programon, de én csak örülni tudtam neki, hogy végre találtam valakit, akivel egy kicsit ki tudok mozdulni... Tény és való, hogy Aident nagyon szeretem és nyilvánvalóan nem mondana nemet egy kis vásárolgatásra, de ettől függetlenül csak nem rángathatok mindig magammal egy fiút.
- Arra találunk is egy kis cuki lakberendezési boltot. Nem is kifejezetten drága, és nagyon jó dolgok vannak – mutattam a mozgólépcső felé, majd finoman a lányba karoltam, hogy nehogy elveszítsem a tömegben. Valami akcióhullám lehet, mert a hely annyira tömve volt, mintha az egész város itt tolongana.
- Megmondom őszintén, egy kicsit féltem attól, hogy hogyan fogunk beszélgetni – fordultam vele szembe, és egy elég őszinte pillantással folytattam a további mondatomat – De kifejezetten büszke vagyok rád, hogy mindent tökéletesen megértesz és normálisan tudsz is válaszolni. Határozottan jó lett az angolod.
Persze elég erőteljes volt az orosz akcentusa, de lényegében az én ír beszédstílusom is megmaradt, még ha csak egy leheletnyit is érződik az angolomon. Ez idővel nála is változni fog, de mindenképpen meg akartam dicsérni, mert egyáltalán nem volt szörnyű a dolog attól függetlenül, hogy néhány szót kicsit recsegve használt, és el kellett gondolkoznom azon, hogy pontosan mire gondol.

Persze én magam is tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem adják vissza a képek azt, hogy valaki hogyan néz ki a valóságban, az esetemben mindig reménykedtem abban, hogy a változás nem feltétlenül elrettentően negatív, de ebben teljesen biztos soha nem voltam... Pont azért, mert a való életben nagyrészt nem szoktam sminkelni, pedig tudok és szeretek is. Egyszerűen csak a munka, amit végzek, valahogy nem igényli annyira, hiszen nagyon ritkán szolgálok fel, ahhoz pedig, hogy a földet sikáljak, lényegében mindegy, hogy miben vagyok, és mi van az arcomra kenve. Pont ezért is állíthatom, hogy alapvetően nem szoktam olyan fényesen festeni a mindennapok során, mint a képeimen. Persze most, hogy Pollyval találkoztunk, elővettem a szekrényemből néhány divatosabb darabot, kivasaltam az amúgy rendezetlen hullámokban létező tincseimet, és egy viszonylag natúr sminket is összehoztam, hogy kinézzek valahogy.
- Szerintem ha a mindennapok folyamán megpillantanál, lehet megijednél – vigyorogtam rá – De igen, valószínűleg az lehet az oka. Meg van közöttük egy-két kifejezetten régi is.
És bár tény és való, hogy ő is másnak tűnt, mint a képein, ettől függetlenül ugyanaz a babás arc, a csillogó kék szemekkel volt előttem, és talán egy picit féltékeny is voltam rá amiatt, hogy jóval filigránabb alkat nálam, és összességében tényleg egy kis tündérre emlékeztette az embert az arcának minden vonása... Mert bár nem lehetett azt mondani, hogy kifejezetten finomak azok, valahogy élesnek sem tűntek, de mégis olyan meseszerű volt az egész összkép vele kapcsolatban... Ha egy fantasy filmre tündéket castingolnék, akkor biztosan ő lenne az egyik fő befutó nálam.
- Ez igaz – vontam meg a vállam – Alapvetően nekem sincs mindig bajom a magasságommal, csak amikor néhány bizonyos ember vesz körbe... Akkor valamiért rühellni tudom, hogy csak ekkorára nőttem, ellenben tök jó, hogy kétszer ekkorát tudok ütni. Amúgy meg szerintem azok a képek amiket feltettél kifejezetten jók, de igazad van a többivel kapcsolatban. Vicces, hogy anno én is ezt hittem.
Igazából itt nem teljesen mondtam igazat, mert a bizonyos emberek csak egy volt... De én magam is sejtettem, hogy a pasi témával bárkinek beszélni kifejezetten korai lenne, és erre még Aiden is ráerősített, amikor a múltkor berántott egy raktárhelyiségbe – mondanom sem kell, hogy majdnem lecsaptam valamivel – és elkezdett faggatni Theoról, de én semmi érdemlegeset nem tudtam mondani, igazából csak helyeselve bólogattam minden mondat után... Mert azért tény és való, hogy egy olyan srác esetében, mint amilyen ő, letagadni a nyilvánvaló jó kinézetet, egyszerűen csak faszság lenne.
- Jól teszed – bólintottam neki vigyorogva – Ha elkezdenéd mondani nekik, hogy Európában már akkor épültek az első egyetemek, amikor itt még csak az indiánok rohangáltak, akkor minden bizonnyal megsértődnének, amire semmi szükség nincs. Meg amúgy sem nézzük le az indiánokat, ugyanolyan emberek jelenleg, mint mi attól függetlenül, hogy még mindig rezervátumokba kényszerítik őket.
Ezt a részét a dolognak valahol képes voltam átélni, hiszen alapvetően szerintem ők gyönyörű emberek, akiket nem kéne ilyen szinten kirekeszteni a társadalomból. Szerintem tök jó dolog, hogy az eredeti amerikai őslakosok még megtalálhatóak a kontinensen, és mivel manapság már nem olyan világot élünk, mint amikor ezek a rezervátumok megalakultak, már fel lehetne oszlatni bőven. Engem pedig kísértetiesen emlékeztet az eset arra, amikor a britek úgy néztek ránk írekre, mintha patkányok lettünk volna, ezért a téma egy kicsit érzékenyen érint, de ettől függetlenül nem fújok se az amerikaiakra, se a britekre, szimplán csak látnék megoldást a harmonikus együttélésre.
- Óóóó – mosolyodtam el, ahogy szóbahozta rögtön a srácot – És? Tetszik? Legalábbis az arckifejezésed pontosan azt mutatja, hogy nem egy béka külsejű srácról van szó.
Talán ironikus, hogy én magam egyelőre nem akartam beszélni Theoról neki, de ők nyilvánvalóan könnyebb helyzetben vannak, mint mi, ha ennyire felvillanyozza a téma. A mi kapcsolatunk enyhénszólva is hullámzónak mondható, ahogyan leordítjuk egymást, aztán pedig együtt cigizünk kint. Néha ha jobb rálátásom van a vonásaira, akkor mindig megfigyelem, hogy hirtelen meg szokott rándulni az arca, mintha fájdalmai lennének, de erre sosem kérdeztem rá nála, mert úgy voltam vele, hogy nem mondaná el. Legalábbis akkor nem, ha magától nem hozta fel, illetve két veszekedés között nem is annyira jutott idő a dologra.
- Persze, teljesen érthető, hogy miért nem akarsz folyamatosan rendezkedni, nálam is csak egy szimpla hóbort ez a dolog – mosolyogtam rá – De bármikor bármire szükséged lenne, én itt vagyok. Bútoraid egyébként vannak már rendesen? Mert ha nincsenek, akkor talán érdemesebb lenne egy IKEA-val kezdeni a témát. Milyen színűek a falak? És ha esetleg vannak képeid, akkor még könnyebb dolgunk lesz.
Mert nyilvánvalóan látnom kéne valamennyire a ház elrendezését, hogy a falak hogyan lettek felállítva ahhoz, hogy a tökéletes lakberendezést tudjuk megalkotni. Ja mert igen, igazából hobbiból anno készítettem néhány tervrajzot, ami mérnökileg nyilván kifogásolható lehet pár ponton, de ettől függetlenül mentségemre szólhat, hogy sosem tanultam a dolgot, szimplán csak valamilyen szinten akartam foglalkozni a témával.
Viszont Polina kérdése egy kicsit most meglepett. Nyilván fel voltam készülve arra, hogy egyszer majd szóba fog kerülni, hogy pontosam mit keresek itt, ha annyira szerettem Dublinban élni, de ettől függetlenül nem voltam felkészülve arra, hogy most fogom beavatni az életem sötét részleteibe, ezért egyelőre csak elmosolyodtam, és elmondtam az igazság rózsaszín cukormázzal bevont részét.
- Besegítek jelenleg a nagybátyámék moteljában, mert ők már nehezebben bírnak el a vezetéssel, ezért nincs időm tanulni. És mivel nem tanulok ugye dolgoznom azért kell, mert mégsem élhetek 22 évesen ingyen a nyakukon.
Persze ez nagyon sarkítva van, de ettől függetlenül nagyon hangulatgyilkosnak találtam a „15 éves korunkban leégett a házunk, és meghaltak a szüleim a nővéremmel együtt, nekem pedig van egy húgom, akinek talán több is megadathatna, mint nekem, így lényegében azért dolgozom, hogy neki jobb legyen, egy lepukkadt, szar helyen” megjegyzést. Nyilvánvalóan el fogom majd mondani neki, ha itt lesz az ideje, de most azért jöttem, hogy segítsek neki, így a saját magam sajnáltatása nem fér bele, meg amúgy sem kifejezetten szeretem a túlzott büszkeségem miatt, ha vígasztalni kezdenek a téma miatt.
Alapvetően pedig a lány lelkesedése annyira feldobott engem is, hogy szinte el is feledkeztem a pillanatnyi hangulatváltozásomról, így mosolyogva indultam utána az üzletbe.
- Talán a szőnyegekkel és függönyökkel kéne kezdeni – jegyeztem meg – Végül is ez az a két dolog, ami a legjobban képes díszíteni egy lakást, legalábbis szerintem fontos, hogy jól válaszd ki őket. Letisztultat, vagy feltűnőt szeretnél?
Persze én ha magamból indulok ki, egyébként határozottan az utóbbira szavaztam volna, de ahogy rápillanottam, első blikkre inkább gondoltam volna az első variációra.
- Egyébként hogyan szereted ha szólítanak? – tettem fel a kérdést, amit már az elején meg kellett volna ejtenem – Polly? Lina? Ne haragudj, de a Polina szerintem veszettül hosszú, és én magam sem használtam az Allisont pont ezért, amíg ide nem jöttem. Nem mintha összeakadna az agyam egy hosszú névtől, bár ki tudja, az én kerekeim sem a régiek már.
Itt el is mosolyodtam, és rögtön elindultam hátrafelé, ahol összetekerve árulták a szőnyegeket és a függönyöket. Számomra mindig megkönnyítette a dolgot, hogy egymás mellé helyezték őket, mert valamiért a heppem volt, hogy a két színnek hasonlónak kell lennie, ha nem egyeznek meg teljesen.

Csak mosolyogva vontam meg a vállam arra, amit Polina mondott nekem. Igazából nem akartam már az ismerettségünk első részében azokkal a részletekkel elijeszteni, hogy lényegében foltos pólókban sikálom a földet, és igyekszem a járólap fugáiból a körmeimmel kiszedni a koszt, mert máshogy azt elég nehéz megoldani. Én magam a munkát, amit kénytelen voltam végezni, nemes egyszerűen csak gusztustalannak tartottam, és nehéz volt megcsinálnom. Ha nem lenne muszáj az biztos, hogy valami más alternatívát keresnék... Ez sem fizet éppenséggel a legjobban, szóval ennél csak jobb lehet úgy... Minden?
- Jézusom! – kerekedtek el a szemeim, miközben őt hallgattam – Ez elég ijesztő... Téged sem érdemes kóstolgatni.
Nem mintha az én reakcióm sokkalta másabb lehetne az övénél, amikor dühös vagyok. Lényegében nincs olyan ember, aki meg tudna már félemlíteni, mert a nagybátyámék verései és minden egyéb után már eléggé megerősödtem. Ha lehetőségem van rá, akkor megvédem magam, de például a motelban ritkán van rá lehetőségem, mert sajnos tartanom kell magam a vendéglátás által megkövetelt normákat... És bár egy jobb helyen simán nem hagyhatja a poszton dolgozó azt, hogy úgy beszéljenek vele, mint egy darab hússal, ez a hely más. Mert bármi történik, azért lényegében én kapok... És ha egy visszatérő vendéget – mindenki annak számít... Aki nem az lehetséges visszatérőnek, aki aligha különbözik a visszatérőktől – elveszítünk, akkor én szívok. Szopás az élet, de ez van.
- Pontosan tudom – ráztam a fejem, halkan felsóhajtva – Elég furcsa, hogy ennyiféle ember él itt, és mindenki úgymond a hazájának tudja érezni a helyet csak azért, mert ideszületett, még ha a gyökerei teljesen máshonnan erednek is... Számomra ez teljességgel felfoghatatlan.
Ennek mondjuk valószínűleg az az oka, hogy elég erős ír gyökerekkel rendelkezem. A családom régimódi volt, vallásosan és konzervatívan neveltek fel, ami miatt sosem tudnám ezt a helyzet a hazámnak vagy az otthonomnak nevezni, holott már az itt tartózkodásom második évében megkaptam az amerikai állampolgárságomat... Az írt pedig sosem adtam le, mert nekem lényegében ott van a hazám. És bár Dublin elég nagy város – így magam én is nagyvárosi lánynak számítottam ott – közel sem olyan vad és zabolázatlan, mint New York. Mindezt majd Polly is észre fogja venni idővel. Mert Oroszországhoz képest még inkább más lehet ez a hely.
- Biztos csak barát? – kérdeztem tőle lágy hangon, miközben elmosolyodtam. Tekintve, hogy mivel kezdte a mondatát, én szinte biztos voltam abban, hogy ez a részéről több. Valószínűleg tetszik neki, de ezt nem akarja kimondani... Kifejezetten aranyosnak találtam a dolgot, pedig nem sokkal vagyok idősebb nála, a tapasztalataim meg... Hagyjuk. Nagyjából odáig terjednek, hogy egész életemben egy pasival csókolóztam, meg... Még egyel részegen, de azt már nem igazán akartam számolni.
- Hmmm – pillantottam rá a képekre, amiket időközben mutatott nekem. Tényleg modernnek és letisztultnak tűnt a lakás, ami nekem is kifejezetten tetszett, viszont a fekete és fehér elég határozott külsőt tudnak kölcsönözni egy háznak ahhoz, hogy utána nehéz legyen feldobni. Sőt nekem az a tapasztalatom, hogy általában ilyesmivel ritkán is fáradnak, mert a két szín domináltatásával elég modern hatást lehet elérni. – Én azt javasolnám, hogy maradjunk a hideg és semleges színeknél, a dekorációt pedig növényekkel kéne megoldani. A falakra mehetne pár letisztultabb kép, hogy ne legyen ennyire üres az egész, illetve én behoznék egy kis szürkét is ide oda, hogy ténylegesen ne fekete-fehér legyen az egész ház, de hivalkodónak se számítson. Amúgy mehetünk Ikeába simán, van a közelben és elég sok jó cuccot megtalálhatunk ott.
Meg persze ha esetlegesen még bármilyen plusz bútorra szüksége lenne, akkor ott megoldható az is, hogy találjon valamit, mert kvázi van minden. Ki tudja, sokszor kevésnek bizonyulnak a polcok példának okáért, bár neki talán nem lesz túl sok cucca itt... Mégiscsak nemrég költözött fel, biztosan nem hozta el a fél házuk tartalmát.
Arra amit mondott, csak egy kis mosolyt varázsoltam az arcomra, de nem mentem bele a részletekbe. Lényegében ebben a helyzetben más választásom nem is nagyon volt, de hát ez már tényleg nem számít jelenleg. Nem szeretem sajnáltatni magam, annak pedig nem érzem itt az idejét, hogy a moteles részletekkel bármilyen téren fárasszam őt. Számomra is elég nehéz a téma, hát akkor másnak milyen lehet?
- Akkor én mindenképpen a világos szőnyeg, sötét függöny kombót ajánlanám – mondtam neki – A vékonyabb anyagból készült mondjuk simán lehetne fehér, de a másiknak meg úgyis az a funkciója, hogy sötétítsen. Ha nem szeretnél feketét, akkor szerintem egy mélylila vagy bordó jól tudna mutatni, csak figyelnünk kell arra, hogy ez majd valahol visszaköszönjön még.
Legalábbis szerintem úgy működne az egész dolog, és nem lenne szedett-vetett hatása a lakásnak. Mondjuk egy hasonló árnyalatú párna, meg az asztaldíszek adnának némi keretet az egész kinézetnek, mert mégsem egy kollégiumról van szó jelen esetben.
- Hát ez a Polly elég aranyos – mosolyodtam el és már számomra nem is volt titok, hogy melyik bizonyos becenevét választom majd. Tuti, hogy ezzel a Pavellel valamit kavarnak, és egyik sem veszi észre... Vagy éppen mind a ketten csak mégis vannak szegényeim olyan kis kukák, hogy a dolog nem teljesen egyértelmű nekik.
- És az egyetem hogy tetszik? Pavelen kívül valaki hagyott benned maradandó élményt? – pusztán csak érdeklődtem, ahogyan lassan megérkeztünk a szőnyegek felé. Hátra is léptem egyet, hogy nyugodtan tudjon válogatni a különböző textúrájú és színű darabok között. Lényegében én csak azért jöttem, hogy segítsek neki és elmondjam a véleményem, de a döntés joga az övé.