Jeffrey Thomas Donnell egy tősgyökeres brit orvosi családba született, felmenői között megtalálhatunk szemésztől kezdve a fül-orr-gégészen át a nőgyógyászokig mindenféle tudort. Emiatt talán nem csoda, ha maga Jeff is beállt a sorba és kitanulta az orvosi szakmát. Igaz, eme döntésében komoly szerepe volt szigorú édesapjának, aki nem egyszer sulykolta a kis Jeffrey Thomas fejébe, hogy mi a legmegfelelőbb pálya a számára. Azzal senki sem törődött, hogy Jeff mennyire muzikális, s hogy amint meghallotta felcsendülni anyja bakelit lemezeit, máris rázta rá a tipegőbe bújtatott lábait.

Hiába tanult zongorázni hosszú éveken keresztül, hiába varázsolta el a zene és a színészet világa, nem hagyhatott fel a családi örökséggel, s egyetlen fiúgyermekként nem szakíthatott a hagyományokkal. Még ha mocorgott is benne a vágy, hogy kövesse intiúcióit és a zenében találja meg önmagát, beállt a sorba, s egészen jó eredményekkel elvégezte az általános orvosi kart, ahonnét egyenes út vezetett tovább a belgyógyászatra és ezzel együtt a sebészeti osztályra.

S hogy mégis milyen személyiség Jeffrey?

Egyszerre észbontó és imádnivaló, s bár nem túl fotogén, mert hosszúkás az arca - amiért kölyökkorában tepsiképűnek csúfolták-, mégis olyas fajta kisugárzása van, ami miatt nagyon sokan kedvelik.
Egy igazi úriember, kifinomult ízlésvilággal, de mielőtt még bárki azt hinné, hogy egy piperkőc pávával van dolga, jelentem, Jeff-nek is vannak olyan hétköznapjai, amikor magára húzza a rock forever pólóját és borzas hajjal megy le tekézni a haverjaival, hogy aztán magába tömjön két nagy szelet cheddar sajtos pizzát.

Összegezvén, Jeffrey személyében egyszerre gondoskodó, segítőkész és adakozó, vicces és bolondos, sármos és karizmatikus. Nyugodt és kiegyensúlyozott, konfliktuskerülő, és ha teheti, igyekszik mosolyt csalni az emberek arcára. Nem véletlenül lett az egyik legkedveltebb orvos, akinél a fiataloktól kezdve az időseken át bárki szívesebben fekszik a kés alá.
Őszinte, de igyekszik nem bántóan közölni az észrevételeit, noha olykor mégis sikerül megsértenie az érzékenyebbeket. Céltudatos, határozott és ha a munkájáról van szó, akkor képes átszellemülni egyik pillanatról a másikra. Szakmáját komolyan veszi, a hosszú évek alatt megszerette azt, amit csinál, de a zenéről soha sem mondott le.
Ha teheti, akkor zongorázik, vagy eljár karaoke klubokba. A színházat is gyakran látogatja, imádja a zenés darabokat, és a táncos helyeket sem veti meg. Mivel azonban nem mindig akad táncpartnere, előfordul, hogy unalmas perceiben lépdel a képzeletbeli hangjegyekre.


- Tu vuò fa l'americano Mmericano! Mmericano - lassú zongorajátékom a zene ritmusát követve gyorsult fel, s a refrénhez érve, teljes beleéléssel énekeltem az egyik kedvenc olasz dalomat. -  Siente a me, chi t'ho fa fa?Tu vuoi vivere alla moda Ma se bevi whisky and soda Po' te sente 'e disturbà Tu abballe 'o roccorol Tu giochi al basebal' Ma 'e solde pe' Camel Chi te li dà?  La borsetta di mammà Tu vuò fa l'americano Mmericano! Mmericano ..
- Jaj ne már Jeffrey, nem tudnál valami mást játszani végre? Vagy mondjuk meg lehetne oldani azt, hogy egyáltalán ne játssz tovább?- A feleségem telefonjával a kezében torpant meg a nappalink közepén, s dühös pillantással méricskélte kékjeimet, míg készülékének újabb pittyegése el nem terelte gondolatait a morcosságáról.
- Nekem tetszik apa - Lissie nevetve rohant oda hozzám, apró kezeivel a nyakam irányába nyújtózott, és addig el sem engedett, míg az ölembe nem ültettem, hogy azt követően a zongora felé fordulva ő is elérhesse a fehér-fekete billentyűk sokaságát.
- Ezt örömmel hallom, te legalább értékeled a művészetet, nem úgy, mint az édesanyád - mosolyogva böktem meg az orrát, majd Quinn-re néztem, de amint észrevettem az arckifejezését, máris eltűnt a mosoly az arcomról. Nem értettem azt, hogy miért vált ennyire morcossá az elmúlt hónapokban. Korábban még imádta azokat a zenéket, amiket odahaza eljátszottam a zongorán, s nem egyszer perdült táncra, hogy aztán engem is a parkettre csábítson. Mostanában azonban valami hiányzott a kapcsolatunkból, már nem éreztem azt a szikrát, mint annak idején, s nem igazán értettem, hogy hová is tűnt az a varázs. Mintha maga Quinn is megváltozott volna, már egyáltalán nem tetszettek neki azok az elfoglaltságok, melyeket korábban még mind a ketten kedveltünk.
- Apa, játszunk valamit! - Lissie édes mosollyal próbálta elérni, hogy ráfigyeljek, s nem is kellett sokáig győzködnie ahhoz, hogy megfeledkezve a nejem viselkedéséről, ismét boldogan csapjak a zongora billentyűire.
- Ajhh megőrülök tőletek! - Az új dallam felcsendülésével egyetemben Victoria ismét hangot adott a nemtetszésének, s már csak azt láthattam, amint sietve kap imádott táskái után, hogy elhagyhassa a házat.
- Apa, anyának mi a baja? - Lissie hatalmas kék szemeivel nézett rám, miközben apró ujjaival végig simított a kézfejemen. Eközben összeráncolt homlokkal, értetlenül néztem az üvegablakon át a nejem távozását, ahogy sietve hajt ki a kapun, felkavarva a port maga után.
- Nem tudom Lissie...fogalmam sincs - sóhajtottam magam elé a szavakat, s elcsöndesedve csuktam le a zongora fedelét a játék után.