Milyen ízű a közeli templomban kapható misebor? Leginkább olyan melegen, mint a csípős lóhúgy, amit egy idő után már nem érez az ember és eleve sem az ízéért issza. A cél szentesíti az eszközt. Ha szar is, az óhazai szarvihar felejtéséhez tökéletes. Fogalmam sincs, talán a második üveg után valóban a hátam mögött tudtam hagyni a bosszankodást. Jobban lekötött a talált tárgyak közti szortírozgatás – hozzáértő szemmel kiválogattam a továbbadásra alkalmas holmikat, amik jobb esetben visszatalálhatnak eredeti gazdájukhoz és még jobb esetben azok nem fukarok ahhoz, hogy a becses megtalálót hálapénzzel vesztegessék. Légy hálás, segíts a rászorulón, szeresd felebarátod, satöbbi faszság, amihez foggal körömmel ragaszkodnak. Kössz Jézus! Jól profitálok az önfeláldozásodból. A felekezetbe járók többségével hamar megismertetett Fergus és Winniefred, ahhoz hogy tudjam merre szoktak járni, néhányukról azt is melyik környéken laknak. A zsebemben pihen egy-két óra, lánccal, ékszerek, a nadrágom farzsebéből út közben, valahol a veranda távolságában kiesett egy félkaró plüssmedve. A fülét valószínűleg egy gyerek használta rágcsának vagy egy ölkutyapatkány. A pénzérméket a kabátom belső zsebe rejti. Kemény egy dollár, hatvanöt centet sikerült összekaparnom jó számítások esetén. A csuklóm köré csavart, nyakamba akasztott egy-egy rózsafüzér a szentháromság jegyében jött velem. Először beleakadtam, könnyebb volt beleakaszkodni, mint kibogozni, leszedni. A többi adta magát.
Milyen ízű az ostya? Pont, mint a vékony lappá préselt fűrészpor. Hozzá se nyúltam, több marad nekik. Megérdemlik.
A bejárati ajtót becsuktam a házba érve. Nem kizárt a kelleténél erősebben, mert oda nem illő hang kísérte a záródás pillanatát. Javításra fog szorulni. Feltűnt, tudatosult? A megerősített aznaposság, mely erős áthajlással rendelkezett a megújított illumináltság állapotba, mentesített a figyelmesség alól. Céltudatosan vettem az irányt a konyha felé, hogy kirámoljam a hűtőt a gyomrom hangos, fájdalmassá váló jelzései miatt. Az a rohadt ostya lehet nem jött volna olyan rosszul, utólag ezt gondoltam, a pulton várakozó kaját meglátva mégis hamar köddé vált a megbánásom. A jól megpakolt tál, mintha csak engem várt volna. A mikró használata túl sok időt vett volna el, az ideának nem volt lehetősége egy kört sem tenni a koponyám négy fala között. Hidegen is jó volt, laktató. Többé, kevésbé elég. Elégedetten piszkáltam ki a fogam közül a maradékot, hogy az utolsó, hűtőben lelt sört legurítva feldobjam magam a pult kőlapjára, közvetlen a csaphoz. Az üstököm alá behúztam a közelben található, karnyújtásnyira lévő fadeszkát. A vízellátásra a későbbiekben így nem lesz gondom. Fő a kényelem, a praktikusság. A háló az emeleten található, a fürdő ugyanazon folyosónak a legvégén. A távolság nincs ínyemre. A lépcsőfokok megmászása okán sem. Aludtam már rosszabb helyen is, ez már hajaz a luxus kategóriára. Az egyik tiszta konyharuhát is odatömöm gombóc formájában az üstököm alá a jobbommal együtt. A megteremtett komfortot egy mély, idilli sóhajjal zárom.
A szemeim lehunyásával ugrik be a zsebemben nemrég felfedezett süti még Winniefred-től. Valami citromos levendulás borzalom, de a semminél határozottan jobb. Kettőig jutok, mire már képtelenné válok elvonatkoztatni a budiillatosítótól és az utolsót, a harmadikat vereséget szenvedve zárom az ujjaim börtönébe, kezemet a mellkasomon pihentetve a jól megérdemelt lóbőr húzását megelőzően.

Aggódom kicsit. Igazából mindig, amikor Fergus bácsi olyan állapotban botorkál haza, mint előző este. Nem ez az első alkalom, hogy így történt és attól tartok, hogy nem is az utolsó, de ez még nem változtat azon a gyomromat megfekvő, kényelmetlen érzésen, ami arra sarkall, hogy legalább két órával korábbra tervezzem a reggeli érkezésemet, mint egyébként szoktam, tisztes-rendes munkaidő és -rend szerint. A forgatókönyv mindig ugyanaz; a bácsinak készített reggelit még előző este hagytam a konyhapulton, hogy reggel majd első dolga legyen megmelegíteni és elfogyasztani, de mikor érkezem még aludni szokott, ezért a melegítést is vállalom. Napközben meg az elegendő hidratációjára is próbálok figyelni, amit rendszerint előbb türelemmel fogad, majd inkább jó kedéllyel utasít vissza és inkább legurít egy Guinness-t. Vagy kettőt.
Winniefred előtt mindig eltitkolom, ha az előző este túlságosan elferdültre sikerült Fergus bácsinál, nem hiányzik, hogy esetleg rosszat tegyen a szívének, vérnyomásának vagy ilyesmi. Bár a néni sem veti meg az alkoholt, messze nem olyan nagyban űzi a dolgot, mint a munkaadóm én legalábbis ezt hiszem. A velük töltött nyolc évem alatt egyszer láttam, hogy az idős asszony tudomást szerzett a bácsi egy részeg epizódjáról és olyat adott a sokad íziglen rokonnak, hogy komolyan megemlegette az öreg. Megesketett, hogy soha, semmilyen körülmények között sem tudhat Winniefred arról, milyen viszonyt is ápol az alkohollal és habár nem szeretek hazudni, tartozom annyival Fergus bácsinak, hogy rábólintottam. A kettőnk titka lett a dolog, még ha annyira nem is titok igazából. Csak a néni előtt.
(...)
A kicsi, vörös rókákat ábrázoló, egyébként haragos zöld színben pompázó zoknim két ujjnyira látszódik ki a bakancsom szára felett. Szeretem, mert elég meleg, kényelmes és szerintem nagyon aranyos a kis mintáival. A ruhám pedig egyszerű, szintén zöld, de sokkal világosabb árnyalatú, térdig érő, elöl végig gombos, az ujja pedig rövid. Farmerkabátot húztam a tetejére, mert a hajnali biciklizéshez még azért nincs annyira meleg. A virágos kosárral felszerelt biciklimmel behajtok egészen a ház mellé, általában itt szoktam letámasztani. Még nincs hat óra, kicsit előbb érkeztem, mint amiképpen terveztem (ahhoz képest is, hogy tervezett volt a jóval koraibb érkezés, mint ahogyan a munkaidőm megkezdődne). A fű még nedves a harmattól, ahol nem lett lenyírva, csiklandozza a lábamat. Hideg, sokkal hidegebb, mint gondoltam volna. Szerencse, hogy a zokni kilóg a lábbelimből, egy részét az issza fel a harmatnak.
A verandára lépdelve, először az elhagyott, árva maci látványa lesz meglepő. Elég sok furcsaság szokott itt történni, de az elhagyott gyerekjátékok nem igazán vannak a listán. A jobb napokat is megélt medvét felveszem. Ujjaimat a szétfeslett fülön futtatom át, amikor a bejárati ajtón próbálnék bejutni… de nem tudok. Egyszerűen nem nyílik az egyszerű kilincs lenyomás-belökés párosára. Ennek következtében pedig majdnem sikerül orral felkenődni a repedt üveg külső felére. - Hát itt meg mi történt? – nézek végig a ferdén álló, legutóbb nem ilyen állapotban itt hagyott ajtóra. Újra nekiveselkedek, ekkor már a teljes testsúlyomat bevetve, de továbbra sem akar engedni. Gondolom az a negyvenhét kiló, amivel oda tudtam nehezedni, nem volt elég. A hátsó bejárat ritkán marad nyitva, de legalább tudom, hogy hol van a pótkulcs, ezért inkább arra próbálkozom. A verandán áthaladva a lépcső, majd a régen megnyírt tuják árnyékában kerülöm meg az ódon épületet, hogy új próbálkozhassak a házba jutással. Ahogy azt előre sejtettem, a zár konokul kint tartott, de csak addig, amíg a dísz teknősbékából ki nem halásztam a kulcsot, amely végül nem csak az ajtó, de az egész helyzet megoldása is lett.
A konyhába lépve a második furcsaság, ami a szemeim elé tárul, a pulton fekvő test nagy lábain lévő méretes és sáros lábbeli. Lehet, hogy Fergus bácsi még aznaposan rossz helyre fektette a soron következő ügyfelet?! A zár halkan kattan mögöttem, isten mentsen attól, hogy felverjem a főnökömet vagy a holtakat és csak ezután megyek közelebb, megkerülve a lelógó talpakat.
Ez nem egy újabb test. Bár, ahogy elnézem… basszus, ugye tényleg nem…?! Riadt aggodalommal sietek a koránt sem idegen fejéhez, a maci közben valahol kiesik a kezemből és rögtön az orra alá tolom az ujjamat, hogy érezzem, vesz-e egyáltalán levegőt. Ha nem vagyok biztos ennek a módszernek a pontosságában, akkor egyszerűen a mellkasára fogom hajtani a fejemet a szívverése vagy annak hiánya miatt.
Amint megbizonyosodok arról, hogy él – uhh, hála az égnek –, csak akkor veszem jobban szemügyre az arcát és az azt borító sérüléseket. - Hát ez nem valami szép. – rázom meg az üstököm egy halk sóhaj közepette és a fagyasztóhoz lépek, hogy kivegyek belőle egy darab fagyott marhafelsálat. A nyers, jeges hús majd megteszi a dolgát hamar lehúzza a most még eléggé csúnyának kinéző duzzanatot.

Nyugodtan, háborítatlanul alszom, mint egy jól lakott csecsemő vagy egy többnapos hulla. Hangtalanul, mozdulatlanul, apró levegővételekkel. Az orrom alá tolt, légzésfunkciókat ellenőrző ujj éppen csak annyira zavar meg, hogy elhúzzam a szám a csiklandozás miatt, amit a szakáll szőrszálaihoz érve idéz elő. Az ébrenléthez nem rugdos közelebb. A mellkasomra hajtott, finoman nehezedő borzas üstök ellenben igen. Automatikusan nyúlok oda, szándékomnál fogva azért, hogy megigazítsam a furán álló ingem vagy vakarjam a szegycsontom. A matatás pontos oka lényegtelen – röviden: lapáttenyérrel levadászom az oda nem illő valamit. A koponyának ütközés nem térít magamhoz, nem először kerülnék hasonló helyzetbe. Kóbor macska, idegen szuka, eszméletlen személy, hulla is előfordult már… Alányúlva pöckölöm odébb, nem tágítás esetén lököm meg erősebben, hogy legördüljön rólam. Találjon mást kanapénak, máshol fekvőhelyet.
A szavak eljutnak a fülemig, lassan a tudatomig is. Nem valami szép? A rágott sütit tartó kezemmel a fejem fölé nyúlok menet közben elhagyva a levendula ízű szart, míg a másikat visszarakom alá és jól esőn roppantok a zsibbadt ízületeimen. A zavartatás nem az én asztalom, kényelmesen elvagyok, úgyhogy amíg nem baszogatnak újra nem változtatok a pozíciómon. A megszokott meleget felváltó jeges borogatás határozottan baszogatásnak számít. Lassan nyitom ki a szemeimet, elkapva a fagyott dolgot tartó kacsót és közelebb húzom, ne szaladjon rögvest távolabb tőlem az atrocitás felrovása után. A hunyorgó résen keresztül felsejlő női sziluett teljesen idegennek tűnik és felismerhetően ez kirajzolódik a vonásaimra, enyhe mi–a–fasz mellékesében.  
- Gyors halál után vágyódsz, fehérnép?! – A kérdés elmorgásával eleresztem az érdes marokban közel elvesző mancsot és a jobbommal kibontom az ujjai alól a támadásának eszközét. Hús. Ennyit sikerül megállapítanom, majd felülök – megfeledkezve az apró tényről, hogy felettem sorakoznak a kurva serpenyők – és egyből beint a fejemben is hallatszódó harangszó, amit hűen követ a jó ízű átkozódásom.
- Go marbhaí an diabhal tú! – Az ütődött részhez kapok, mire még több kezd fejsajdító kolompolásba. Előrébb dőlök, hogy ne tangózzak tovább a vasedények armadájával. Az agyamnak sem hiányoznak a további, sose kért megrázkódtatások. …de az elvétett számítás következtében, a nagy lendületű megmozdulással az ellenkezőjét érem el a kívánt célnak. Egyenesen neki a kishölgynek. Ez már lényegesen kevesebb fájdalommal jár számomra. Nem ismétlem meg az odakapást, csak a közel eső vállra tapodok rá, mint támasztékra és összeszorítom a szemeimet, elnyomva a minimális kellemetlenséget, amivel a koccanás járt. A felismerés a lapos rápislogás után üt be. Ismerős. Az összekötés sem tart sokáig, de a nevében elbizonytalanodok. Csak férfinevek jutnak az eszembe. A szervezetemben felhalmozott alkoholmennyiségre fogom és a szelektív memóriámra. Találkoztunk már. Évekkel ezelőtt, meg pár napja is. Hasonló mintás ruhában volt, csak tán sárga színben? Passz.
- Megmaradsz? – Lényegre térek bocsánatkérés szajkózása helyett. Kettőnk közül ő sínylette meg jobban az esetet.

Lélegezz! Mint egy mantrát, úgy ismételgetem magamban még azelőtt, hogy az ujjaimmal ellenőrizném, történik-e légcsere a tüdejében vagy sem. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul meggyőznek az apró légvételei, a szája sarkának elhúzása már inkább lenne biztos jel vagyis, hát tényleg az is, de ekkorra már a másik tenyeremet a mellkasára támasztom, azzal a szándékkal, hogy füleljek is, leginkább a szívdobogása miatt. Jobb tutira biztosra menni. Általában ugye szükségtelen minden ilyesfélét megtennem, mert egészen biztosan holttestek fekszenek a kezeim alatt, akik már napok óta azok és nem sok esély van arra, bármit is ellenőriznem kelljen. Persze furcsa esetek még ennek ellenére is előfordultak már, de azokat közel sem lehetne a jelenlegivel egy lapon emlegetni. Szóval a mellkasára hajtom a fejem, a hajam persze a szemembe hullik, amitől nem sokat látok és így elkerüli a figyelmem a közeledő, nem kis tenyér. - Oh. Au. – nem mondanám, hogy különösebben jól esik és persze automatikusan és rögtön igyekszem arrébb lökni saját magamat is, leginkább lendületből, hogy a lehető legkevesebb erő befektetéssel kelljen arrébb hessentenie magáról. Eszerint életben van, ami szuper.
A pozíció váltásról csak azért maradok le részben, mert a fagyasztóba nyúlok a húsért. A jó szándék vezérel, már most is elég csúnyának látszik az arca sérült fele, tényleg jobb lenne jegelni, a duzzanatot lehúzni és talán nem is annyira lilulna be később. Bár azt hiszem az már mindenképpen be fog követezni. Óvatos érintéssel helyezném fel a felsálat a sérült területre, de úgy tűnik ezt sem veszi jobb néven, mint az előbbieket. - ...helló? – megszeppenten pislogok rá. A kezemet valószínűleg, ha akarnám se tudnám kiszabadítani az akarata és tulajdonképpen beleegyezése nélkül. Ott maradok, a közelebb mart pózban, várva arra, hogy vajon most mi lesz; elereszt vagy tovább tart-e meg úgy egyáltalán mihez lesz szükséges a szűkebbre szabott távolság közte és köztem. - Nem. Nem igazán. Vagyis… az lehet jobb lenne, mint a lassú, de nagy általánosságban egyáltalán nem vágyom rá. Most. Azaz nem most. Meg máskor sem. – rázom meg a fejemet és a hajam közben megint belerepül az arcomba és pár szál meg fennakad az orrom hegyén. Gyorsan visszahúzom a kezem, nála hagyva a megkaparintott jeges borogatás pótlást. A másik tenyeremmel fogom át és húzom a mellkasomhoz az előbb még elrabolt kacsómat. Zavarban vagyok, annak köszönhető a feleslegesen hosszan kifejtett válasz. Kiseprem a még arcomat csiklandozó, se-színű barna tincset és a fülem mögé igazítom. Amíg ezzel vagyok elfoglalva, teljesen váratlanul ér a semmiből érkező ütközés. - Aúú! – kapok oda a becsapódás helyéhez és meg is tántorodok. Valószínűleg, ha nem sújtana le a tenyere a vállamra, akkor sikeresen zuhannék be a régi, bádog tejeskannák közé, amelyeket fogalmam sincs milyen apropóból tartott meg Fergus bácsi. Nem, egyáltalán nem feltételezem, hogy krumpliból főzött, barátok között sem csak enyhén karcosnak titulált szesz van bennük.
A vasedények egy darabig még elcsörömpölgetnek felettünk, mint egy aláfestő zeneként a jelenetnek. A tenyeremet még mindig a fájdalmas találkozási pontra szorítom, úgy pislogva immáron felfelé az ülőhelyzetbe került, vörös hajú férfira.
- Meg. – bólogatok és eleresztem végre a szemöldököm feletti részt, amit ugyan nem látok, de halványan bepirosodott az összefejeléstől. Egyszer még sikerül megtántorodni, de utána már egészen stabilan maradok meg a lábaimon. - Te? Elég csúnya az ott az arcodon, a hideg borogatás jót tenne. – a hús arra szolgált volna és amire az említése miatt téved a tekintetem.

Kedvelem a hideget, de a közvetlenül az arcommal érintkező jeget nem. Derült égből érkezik alvó állapotomban, ösztönösen pattannak fel addig szunnyadó érzékeim, mintegy védekező reakcióként a veszélyforrásra. Az… apró veszélyforrásra. „Veszélyforrásra.” Fordításban: a kényelmemet felforgató, apró, goblin méretű tényezőre. A lányra… nőre. Amíg a borogatáshoz kivett, csomagolt húst átemelem a kezéből végigmérem azt a keveset, amit közelebb húzva látok belőle. A vállától felfelé terjedő részt. Az arcára kikristályosodott meglepődés színtiszta, nincs e tekintetben félreértés részemről, a világoshoz még nem szokott hozzá a szempárom kiszúrja és a köszönése sem kerülte el a hallójáratomat két másodperccel ezelőttről, a tulajcserét megelőzően, hallottam. A szabadságát hamar visszakapja, detektáltam, beazonosítottam, mint ártalmatlan szeppenetet. A költői kérdésemre adott hosszúra nyúló válasza alatt még inkább az arcára szegezem a tekintetem. Sandítva, lélektükreimen keresztül majd’ láthatóvá válik miként a fogaskerekek jelenleg még rozsdás állapotukban őrlődnek a hallottakon – hogy mi van? A vonásaim megenyhültek eddigre, végül kettő nagyobbat pislogok és elfordítom a fejem, a plafon felé, onnan rögtön vissza.
- Egy épeszű se vágyik. – Hogy ő az-e vagy se a szent pillanatban nem érdekel. Belekezdenék a folytatásba, a felülés végrehajtása közben azonban nem jutok túl a „Többet ne…” szavakon. A váratlanul ért baleset félbeszakít a beszédben. A fájdalom előrébb való, szőrszálon múlt ne harapjak rá a nyelvemre is egyúttal és ezt a fajtát jobban meg fogom érezni, mint a képemen már nyomott hagyottakat. Mintha Fortuna vágta volna hozzám az egyik ólmos súlyú küllőjét és a feleszmélést meg sem várva mérné rám a következő csapását, mialatt az aktuálison próbálnék meg enyhíteni, főleg távolabb kerülni, az újabb lehetőségét kizárni. Pofátlan mamlasz. A felső testem a kelleténél jobban sikerül megdöntenem és noha hamar megállt a növésben a nő, megszaladok olyannyira a koponyáink összezördüljenek. A rohadt életbe már! Önkényesen a tenyerem alá vonom támaszul a vállát, szorosabban tartom, amikor megérzem az imbolygását. A fejem másodszori beverése kevesebb kínnal jár, mint a lassan halkuló szimfónia felettem. Az éles hangok újabb és újabb késdöfés élményével áldanak meg.
Görnyedten nézek a nőre, a hogylétét taglaló kérdés végével megdobom az államat és a pult széléhez csúszok. Az új szögből nagyobb rálátásom nyílik a termetére, könnyebben áradnak az emlékek a még visszhangzó gondolataim között és beugrik hova tudom kapcsolni az apró fehérnépet. Fergus alkalmazottja. Még jó, hogy azt a feleletet kapom megmarad. Amilyen töpörödött, ha még hirtelenebb dőltem volna könnyen agyrázkódást okozhattam volna és abból rohadt nehezen magyaráznám ki magam az öregnél. Feleslegesen tépném a szám, hogy nem kellett volna az alvó férfiembert birizgálnia, jó szándék ide vagy oda – mit kerteljek, az életével játszott.
- Jól teszed. – Két paskolást kap a vállára, a helyesléssel együtt könnyebbülő sóhajra gyűjtök levegőt a tüdőmbe. A baj nem azzal van, ha hulla van a ravatalozóban, hanem ha nem megrendelés útján kerül oda. Ez igazán nem hiányozna már az életemből és ha észreveszem esne, utána kapok megtartani, végül leszállok, hogy a saját lábaimra kerüljek.
- Túléltem rosszabbat is, ne törődj vele. – A kézfejemen tanyázik egy-két horzsolás, amik az ábrázatomon láthatóakhoz hasonlóan nem izgatnak. A sebeimet nem nyalogatom, tűröm. A színe alapján marhának tippelt húst felemelem, a kezét elrabolom, amivel a találkozást megsínylő területet tapodta és belehelyezem, az ujjait ráhajtva, a borogatást az ő homlokához nyomva. Beszédes a nonverbális kommunikáció: tartsa ott. A leolvadt vizet egyszerűen a kabátom anyagába törlöm, míg megállapítást kell tegyek magamban: baszdki, véletlenül tényleg kinyírhattam volna. A szükségleteim, pedig sorba állnak. Cigi, kaja, pia, mosdó. A sorrend lehet nem helyes…
- Ugye Fergus-nak dolgozol? Te maszkírozod a testeket. – Hagyok időt a válaszra – ha a nevét is beszúrná, nem csak a sejtésem erősítené meg, az külön pazar lenne – , az apropójával folytatom. - Tudod hol tartja a pipáját és a dohányt? – Az öreg és a vénasszony ízlése legalább ebben erősen egyezik. Azt hiszem ezzel tisztában van, emlékeim szerint Winniefred-nél lakik. Szerencsétlen. Figyelek rá, hallgatom az információit, ha rendelkezik velük, a bizonytalan gyomrom viszont valami szilárd ételért kiált és a hűtőhöz lépek az orvoslásának érdekében. Farkaséhes vagyok. A többit utána intézem.

Lesütöm a szemeimet. A kezére, az enyémre, a lábaimra vagy ahová éppen sikerül, de ez a mustrálás láthatóan zavarba hoz. Nem vagyok hozzászokva. A családtagokkal nem én foglalkozom, az „ügyfeleim” meg ugyebár egyáltalán nem bámulnak már semmit sem, pláne nem engem. Winniefred is eléggé rosszul lát, nagyon meg amúgy se járok el sehová sem, szóval tényleg nem szokott az égvilágon senki megnézni semmilyen okból kifolyólag sem. Éppen ezért kicsit kényelmetlenül érint. A hozzám közelállóktól még rendben volna vagy nem zavarna, de Fergus bácsi unokaöccsét azért még annyira nem ismerem, ennek köszönhető, hogy inkább lefelé terelem a pillantásomat és csak akkor fordítom felé vissza, amikor kommentálja, hogy tulajdonképpen más sem vágyik arra, amire én sem. Ezt egyébként azért annyira nem tartom meglepőnek.
Azt nem tudom meg, hogy mi az, amit többet ne, mert a megkezdett mondatot nem fejezi be. Sok minden szóba jöhetne, egészen pontosan 5 dolog is eszembe jut, amire ráhúzható volna, de rákérdezni inkább nem akarok. Ha fontos volt, majd úgyis visszatér rá, ha pedig nem, akkor meg nem is számított.
A lefejelésre meg én nem számítottam. Fáj. Persze, hogy fáj, azonnal oda is kapom a tenyeremet az érintett területre és bár nem lábadnak könnybe a szemeim – nem a sírás, hanem az ütközés miatt –, azért még egyáltalán nem kellemes az ismeretségünk eme új szintje. Megtántorodásomat a vállamra helyezett keze akadályozza meg, ami mágnesként vonzza oda a tekintetemet, amikor már nem okoz ez gondot. Persze, megmaradok és igazából kettőnk közül még mindig ő az, akinek durvábban kijárt az éjszaka folyamán és pár másodperccel korábban. Úgyhogy szinte azonnal rávágom, hogy én megleszek, sokkal inkább érte aggódom. Annyival arrébb helyezkedek, hogy amikor a pult széléhez csúszik, ne legyek láb alatt. Se szó szerint, se pedig átvitt értelemben.
- Azt, hogy megmaradok? – nyílnak nagyobbra a szemeim a kérdéssel egyidejűleg. Nem mondom, szerintem is jó, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez mennyire múlik saját döntésen vagy sem, most attól függetlenül, hogy az előbbi esetről beszélünk vagy általánosságban arról, hogy ki mennyire tud megmaradni bizonyos behatásokat követően. A dupla paskolás alatt azt hiszem derekasan helytállok; vagyis semmit sem teszek ellene vagy annak bátorításaképpen.
Amint lábraáll, tökéletesen az ellenkező szögbe vagyok kénytelen fordítani a fejemet. Eddig lefelé, most pedig már erőteljesen felfelé kell, hogy nézzek, ha az arcát szeretném látni. Atyaég, hogy mekkorára nőtt ez a férfi… ejha. Az ember nem is hinné, hogy rokonságban áll Fergus bácsival vagy Winniefreddel. Írországban vajon mit tehetnek a vízbe…?
- ...de attól még nem kell, hogy felduzzadva maradjon. – persze, ha nem akarja, akkor nem tukmálhatom rá el se érném ehhez, viszont továbbra is úgy gondolom, hogy jót tenne neki a hideg borogatás, attól hamarabb elmúlna a duzzanat és előbb rendbe jönne az arca. - Azt meg nem ártana lefertőtleníteni… Ha hagyod, akkor szívesen megcsinálom. – mutatok a kezeire, amik szintén nem festenek szebb képet, mint az arca vagyis az azon meglátszó este nyomai. Szóval nem általánosságban értem, hogy ő nem szép vagy ilyesmi.
Láthatóan és ténylegesen is meglepődök, amikor a kezem után nyúl. Ehhez sem vagyok hozzászokva. Igazából kicsit sem. Nem érint rosszul, inkább csak szokatlan, főleg, hogy a tenyerembe tett húsra még az ujjaimat is ráhajtja. Kérdőn pislogok fel rá, hogy mit szeretne, amire kimondatlan választ kapok, amikor a homlokomhoz húzza a teljes pakkot. Engedékenyen teszem, amit elvár és a hideget a homlokomhoz tartom. Jól esik meg valójában nem is nagyon mernék ellenkezni, több okból kifolyólag sem. - Köszönöm. – halkan és erőtlenül jelzem, tulajdonképpen hálás vagyok a kedves gesztusért, de ettől még hiszem, hogy neki nagyobb szüksége lenne erre, mint nekem. - Biztos, hogy nem fogadod el inkább te? – ezúttal nem közelítem meg a hideg húsdarabbal, viszont egyértelművé teszem egy apró mozdulattal, hogy mire is utalok a kérdéssel.
Az övére csak bólintok egyet, aprót, de határozottan. - Igen, én. – valójában nem terveztem hosszabbra nyújtani a válaszadást, de valamiért olyan érzésem támad, hogy vár még valamire. Ó..! - Jordan. Azaz Avery… Mindkettőre hallgatok igazából. – sose tudom, hogy a dupla keresztnevemből melyiket mondjam, amikor valaki arra kíváncsi. - Te pedig Cormac vagy, igaz?! – igazából tudom, hogy igen, emlékszem rá, a bemutatkozására még évekkel ezelőttről és hát Fergus bácsi is gyakran emlegeti és vannak fényképei és Winniefred is hasonló abban, ha a családtagjairól van szó. Mindkettő mesél róluk és szereti elővenni a fotóalbumot is.
- Abban szekrényben, a jobb oldali fiókban, ott lent. – az ujjammal is mutatom az irányt, hogy pontosan merre is találja, amit keres. Nem mondta Fergus bácsi, hogy erről nem számolhatok be, ezért azonnal és készségesen válaszolok. - Éhes vagy? – a hűtő megközelítése elég beszédes igazából. - Mert szívesen készítek valamit, ha gondolod. Fergus bácsira is mindig főzök, nem nagy ügy. – szívesen teszem, mert hálás vagyok neki, amiért itt dolgozhatok. Szeretem a munkámat és az öreg jól bánt velem mindig is, ezt pedig így próbálom viszonozni neki és az unokaöccse sem kivétel ez alól, vagyis szívesen állok a tűzhely mellé, ha éhes, igazán nem jelentene gondot.

A kibaszott fájdalom nem távozik egyhamar a homlokom felszínéről. Beveszi magának, mint a rohadt katonák a kiszemelt várat – ezen a ponton hagyom neki, idővel hozzászokok, a fizimiskámon nem változtat. Az eseten fogszívás nélkül, de zsibbadtan gördülök túl és az aktuális problémámmá a nő lép elő. Hangosan koccantak össze a koponyáink és az övé kisebb, törékenyebb. Jobb lenne még most elhúzni, ha komolyabb következményei adódnának az esetnek. Sok mindenhez nincs kedvem, ami előtörhet egy esetleg szeszélyes női lélekből – például rosszabb, ájulásmentes esetben sírás, hiszti –, de az előttem álló elég nyugodtan viseli az otromba találkozást. Áldom összehozóit a csontsűrűségéért. Meg a fájdalomtűréséért, aminek a két paskolással adózok.
- Aye. – Visszakérdezésére fogvégről vágom vissza a reakciót, ami a megkönnyebbülés szolid megtestesítője. Rám nézve sok gonddal járhatott volna az ellenkező, nem kedvező végkimenetel. Polgári per, magyarázkodások sora, rokoni szidás, kötelező pakolási feladatok vagy gyors nyúlcipő húzás… és biztosan nincs róla fogalma mennyire nem vagyok ezekhez formában. Szellemileg, fizikailag sem. Futásban a halál is leelőzne most. Jobban járok, ha egyben, egészséges állapotban marad meg. Felállva a biztonság kedvéért tetőtől talpig ismét leellenőrzöm. Összességében megnyugtató az összhatás: nem szédeleg, megáll a lábán, csak a szemöldöke felett van egy pirosabb rész. Engem meg igazán hagyjunk, mikor felőlem érdeklődik.
- Teljesen mindegy, ráér. – A tanácsát visszakézből intem le, a hanghordozásom nem bunkó, de tükrözi a szavaimat. Mindegy, azaz lendületénél fogva hagyjuk. A felajánlás hallatán kérdőn torzul az ábrázatom.
- Mi vagy te, önjelölt Teréz anya? Nem miattad lett olyan, nem ismersz, nem tartozol. – A kivett, fagyott húst ezen az elven gyűröm az ujjai alá és nyomatékosan vezetem a bevert részhez. Ez miattam került oda, nem szánt szándékkal, de miattam. A borogatást átpasszolom neki, ha már kivette. A magam részéről egy pofamosásra jobban vágyom néhány másik szükséglettel, dologgal egyetemben. Rohadt érthetetlen, hogy egy ilyen viszontlátás után miért jut eszébe az én horzsolásaim kezelése, míg látható rajtam nem ez volt valószínűleg az első ilyen esetem. Igaz, évekkel ezelőtt nem így éltem az életem. Illemre fittyet hányva raboltam el a kezét és tartom a helyére. Nevezhetjük ragaszkodásnak vagy erős szándékú ajánlásnak is a „miért?”-jét, amit kiolvashat a rávezetett tekintetemből a felfelé kamillázása közben.
- Nincs mit köszönnöd, lefejeltelek. – Zsigerből elhárítom a köszönetet, a vonásaim átrendeződéséből egyértelművé kell válnia számára, hogy ez túlzás nélküli állítás volt az imént – így gondolom, stramm meggyőződéssel. Jó, hogy nem kezdett bocsánatkérésbe, amikor a homlokának szaladt az enyém. A marhára visszakanyarodással az értetlenségemet is visszahozza.
- Biztos, a tied is be fog dagadni. Tedd arra. – Más megfogalmazásban: foglalkozzon magával. Kicsit furcsának találom a nagy önzetlenségét, de nem horkanok rá vagy teremtem le. Nem bosszant vele. A témát átváltom, ne göngyölítse még hosszabban a dolgot és torkolljon tukmálásba a beszélgetés. Egy idő után eljutnék arra a pontra leharapjam érte a fejét, ha nem veszek valami kaját magamhoz és ezt megelőzvén indulok mindjárt hűtőt fosztani. A férfi nevek, pedig jól rémlettek. A szülők vajon mit szívtak?
- Jordan vagy Avery? Valamelyiket csak jobban szereted. – Valahol mindegy nekem, mindkettő elég rövid, de csak nemrég okoztam szó szerinti fejfájást mindkettőnknek. Kicsit összébb kapom magam ennek számlájára.
- Aye. – Jól tudja, megerősítem a visszakérdezését és egy lépés megtétele után hirtelen erős hiányérzetem támad… az alapszituáció szerint ő bukkant rám, ahogy a konyhapulton húztam a bőrt. Az este ötletem sincs meddig tartott, azt sem tudom mennyi most az idő. Óra után nézek körbe a helyiségben, de nem feledkezem meg a pipa fontosságáról sem, aminek tárolási helyére szegem a szempárom az iránymutatáskor.
- Pazar, azt nem tudod: még mindig Dunhill dohánnyal tömi? – Drága, jó minőségű… még szép érdekel és reménykedem benne nem tért át az olcsóbb árfekvésűre. A hűtő ajtaját pont kinyitom, amikor újból megszólal.
- Fergus házvezetőként is alkalmaz? – A következtetés logikusan hangzik. Abból amit eddig láttam, tapasztaltam, a főzés gyakoriságát nem feltételezem önkéntes tevékenységnek. Biztos kell neki a pénz, azért csinálja, vállal kiegészítő munkákat a főállása mellé. Sokan csinálják. A válaszát meg sem várva toldom hozzá egyébként…
- Nincs nagy igényem, csak ne valami diétásat. Ha kérhetem. – A nagybátyám mérete alapján kétlem zabon élne vagy salátán, de lényeges ismertetés, hogy normális kajára van szüksége a szervezetemnek. Előzetesben csak egy sört nyalábolok fel, aminek kupakját a pult szélénél pattintom le és egyből bele is iszok, ami instant megkönnyebbülést hoz magával. Kutyaharapást szőrével, ahogy mondani szokták. Egyetértek.

- Oh. Nem tudom arra mennyire van nekem kihatásom, de persze, szerintem is „jól teszem”. – mindenesetre én is örülök, hogy megmaradok, szó se róla, csak hát nem hinném, hogy ténylegesen rajtam múlt a dolog. Meg amúgy se ért akkora trauma, csak összefejeltünk, ebbe pedig még senki nem halt bele már amennyire tudom.
Azzal viszont már nem értek egyet, hogy teljesen mindegy lenne, most jegeli vagy később a felduzzadt sérüléseit. Ezt azonban megtartom magamnak, nem akarom megbántani vagy túlzottan rámenős lenni és azt sem, hogy esetleg kellemetlen tolakodásnak vegye a dolgot. Nem mindenki szereti, ha próbálnak rajta segíteni, azt hiszem. Pedig tényleg nem lenne nagy ügy, részemről legalábbis.
- Nem gyakran találkozol segítőkész emberekkel, igaz? – nem veszem a lelkemre a csúfolódó jellemzést, különben is, Teréz anya nagyon is becsülendő munkát végzett életében. Hozzá képest én sehol sem vagyok, csak annyit tehetek, hogy igyekszem a körülöttem lévők életét megkönnyíteni, amennyire lehet. Egy apróbb mosoly is odaívelődik a szám sarkaiba. A fejem még fáj ott, ahol közelebbi ismeretségbe került az övével és egy darabig oda tartom a hideg felületet, főleg, hogy ő maga irányította oda a kezemet. Az ellenkezés nem igazán tartozik hozzám, nem szeretem.
- Baleset volt, megesik az ilyen. – húzom feljebb a vállaimat. Ilyesmi miatt eszembe sem jutna bárkire haragudni, akárkivel megtörténhet akaratán kívül. Sajnos az élet így működik, nem mindenre lehet ráhatásunk és ez az összeütközésünkre is igaz. Különben is, azt már megbeszéltük, hogy megmaradok és az ütközés miatt lett pirosabb folt is gyorsan el fog majd tűnni nyom nélkül.
- Gondolom a holtakat nem fogja zavarni és már nem is fáj annyira. – ha bedagad, hát bedagad. Bár szerintem nem fog, főleg, hogy még most is odatapasztom a fagyott darab felsálat, ami gyorsan hozott segítséget. A fájdalom múlik, a pirosságát meg úgysem látom.
Fergus bácsi a legtöbbször csak Lassnek hív, így ez nem könnyíti meg a választást, hiába a saját neveimről van szó. Nem szokták megkérdezni melyiket szeretem jobban vagy hogy szeretném, hogy hívjanak. Winniefred néni meg rendszeresen úgy nevez, ami éppen az eszébe jut, nem számít, hogy esetleg még életemben is nem hallottam azt a nevet. Eddig nem is tudom, hogy sikerült-e neki kétszer ugyanazt mondania. Őt láthatóan nem zavarja vagy fel sem tűnik neki, én pedig már megszoktam az évek alatt és mindegyikre hallgatok, mert kizárásos alapon nekem címzi, amikor valamit mondani szeretne. - Legyen akkor Jo, ha az megfelel. – de ha nem, úgy a másik is lehet vagy becézés nélkül is rendben volna. Igazából még a „gyere ide” is olyan lenne, amire mozdulnék.
- Azzal. Ott van az is a fiókban, abban a faládikában. – bólintok is egyet a készségesen adott válasz mellé. - Egyszer valami mással próbálkozott, amikor nem volt készleten Mr O'nellinél a Dunhillből, de a vége az lett, hogy kidobta az egészet, mondván a többi fajtának se íze, se bűze. – a bácsi szavait idézem vissza. Valamikor két évvel ezelőtt történt meg az eset, többet nem is kísérletezett, mindig ugyanazt veszi. Vagyis többnyire én veszem neki, amikor a bevásárlást intézem, amíg Winniefred nénit templomba viszi.
- Nem. – meglepődve nézek rá, mert nem tudom honnan jön a feltételezés, hogy pénzt fogadnék el a felajánlott segítségért cserébe. Ilyesmi sosem jutna eszembe, magamtól teszem meg mindezt az öregért, szívességből, hálából vagy csak, mert egyedül van és nincs más, aki megtenné neki.
- Tradicionális ír reggeli? – abban nem sok diétás van. Fergus bácsi is azt szereti, amikor úgymond nehezebb reggelre ébred a még nehezebb éjszaka után. Én ugyan meg nem enném, mert kapásból több összetevője is állati eredetű, de elkészíteni eltudom és nem is okoz gondot vagy nagy nehézséget. Ha megfelel, akkor a hűtőhöz lépek én is, hogy elővegyem mindazt, ami szükséges lesz. Van a konyhában egy fellépő, amit használok, ugyanis a konyhasziget felett lévő serpenyőket nem érem el. Pont öt centire lenne még szükségem, hogy le tudjam akasztani a vasedényeket vagy mosogatás után fel, ezért szükséges a magasító. A hűtő mellett tárolom és automatikusan nyúlok utána, amint a tojás, a bacon, a kis kolbászkák és a fekete puding már kint sorakoznak a pulton a zöldségek mellett. - Mennyire szereted átsütve a tojást? ...meg a többi összetevőt? – fordulok felé, ahogy meggyújtom a lángot a tűzhelyen a serpenyő alatt. Nagy adag vajat dobok bele, alaposan jusson belőle mindenre, aminek abban kell kisülnie és ennek a reggelinek minden alkotóeleme bő zsiradékban kell, hogy elkészüljön. Ír vajban természetesen.
Ahogy a hús összetevők forró fürdőt kezdenek venni, összeaprítom a zöldséget és a krumplit is. A forró vaj illata a füstölt baconével elegyedve gyorsan megtölti a konyha levegőjét és hamarosan az egész házét is.

A szemem sarkából tekintek rá, végül vissza. A megjegyzésemmel nem a további szószedésre próbáltam rávenni: nyugalom, ahogy az amerikaiak mondják „chill”. Laposan tekintek előre, erőt gyűjtve a talpra álláshoz. A fekvésből felülésbe kerülés ekkora fejti ki, némileg szédítő utóhatását. Szünet gyanánt kihasználom a rákövetkező másodpercem és ugyanúgy párbeszéddel elegyedő reakció nélkül hagyom a zavarában elmormoltakat, mint a visszakérdezését. A felhorkantásomhoz száraz nevetés társul, fejcsóválás és szégyentelen lekicsinylés a pillanat hevében. Nevetségesnek hat a megválasztott fordulata. Nem-e gyakran? A fejéhez nyomom a jeges csomagot, amit nem segítőkészségnél fogva, önzetlenségből teszek meg. Az üzlethez több köze van, jobban hajlik afelé az indíttatásom – valamit valamiért.
Komor ábrázattal nézek le rá. A lassan kirajzolódó mosolyívet észreveszem, nem tudom viszont hova tenni. Folytatom a figyelését az erős érthetetlenséget kiváltó felajánlásának hatására. Lehetne azt mondani a tekintetemmel fejtegetem ennek a nőnek a nyitját, próbálom megérteni, de a fejemben rohadtul nem zajlik le sok ezekből a folyamatokból. Igazából semmi sem. Tipikus másnap: gondolkodás nélkül várja az ember a megoldást, hogy a megfelelőnek remélt momentumban az beüssön, mint a krach. Vagy egy váratlan baleset. A hallgatás válik ezúttal is a társammá. A becsületem egészét nem kapartam a föld alá hat lábbal, annyi még maradt, hogy magamra vállaljam a felelősséget, mint az eset okozója. A látásbóli, pár szót váltott ismeretségünk révén, pedig olyan idegen számomra, aki azoknál a rokonaimnál dolgozik, lakik, akik még valamit érnek az életben. Az a hideg borogatás tehát neki kell.
- A holtakon túl ott vannak az élők, hogy idegesítő kérdéseket szegezzen neked és aggodalmaskodjanak. – Nem igaz, khm? A másik fele, hogy nő. Gyengébbik nem. Folyton azzal vannak elfoglalva csinosítsanak a megjelenésükön. A… mintás öltözékéhez, pedig hozzá nem értő szemmel is meg tudom állapítani mennyire illik egy homlokduzzanat, később annak váltószíne: semennyire.
Nem nekem kell megfeleljen. Felemásan emelkedik a szemöldököm.
- Akkor Jo. – Rövid bólintással konstatálom és rátérek a lényegre, aminek átvezetéseként használtam a ráutalást. Az öröm egy lelkes szisszenésként bontakozik ki, amikor Jo megerősíti, hogy az öreg nem szokott át másik fajta dohányra a legutóbbi ismereteimet átírva. A tenyereimet is kis híján összedörzsölöm – Fergus kész főnyeremény.
- Csókoltatom az ínyenc ízlését. – A hűtő oldalszárnyának kinyitása helyett a fiókhoz nyúlok oldalra, hogy előkapjam a szeretetteljesen becsomagolt dohányt. Az ellenőrzése nem volt célom, sokkal inkább a meggyőződés tövéről fakadó, gyér elégedettségnél fogva nyúltam el. Egyelőre a kabátzsebembe gyűrtem, a java kilóg, de megfér ott egy darabig.
A meglepődés csavar közben egyet a képemen, pont amikor a dohány eltételekor rábukkanok a szembogaraimmal az előzőleg kutatott órára.
- Hogy érted, hogy nem? Akkor mindez benne van a munkaköri leírásodban vagy ingyen csinálod neki? – Hathat úgy, mintha az öreg ellen beszélnék, de a pofonegyszerű matekon túljutva és ködös emlékeim közül előhalászva a nyitvatartást… még rohadt korán is van itt a munkaidejének kezdetéhez képest. Fergus elég öreg ahhoz más eshetőség ne jusson az eszembe miért tévedt be vagy éppen ki – honnan tudnám végtére is melyik eshetőség áll fenn?! a napnak ezen szakaszában Jo.
A borogatást visszautasítottam. A duzzanat lelohasztása nélkül is tudok élni, ez a rész közömbösen érint, míg a gyomrom állapota érzékenyebb húrokat pedzeget meg. Sokkal érzékenyebbeket. El nem utasítom a reggeli összeütését, éljen bármilyen magyarázattal is. Elhangzott négy fal között a „szívesen” szó.
- Kitanított az öreg? – Az angol és az ír között kevés a különbség, kevesen tudják. A nagybátyám mellett egyébként, végeredményben nem csodálnám, ha ezek közé tartozna. A meglepődési szakaszban megálltam egyelőre ott, hogy ellentételezés nélkül végez plusz feladatokat, avagy szívességeket, házkörüli segédkezést. A bólintást nem felejtettem el, a felvetésének majdnem sarkára tapos. Határozott félefajta. A korranástól fájdalmasan összehúzódó gyomrom is ezt támasztja alá, amihez odanyomom a balomat az egyik hűtőből eközben kivett sörrel együtt. - Pazar, kössz! – A sörös üveg kupakjának eltávolítása után, az első korty előtt megerősítem szóban is az áldásomat. Több, mint jól hangzik. A pultnak támaszkodva állok félre az útjából, kevés hasznom lenne a folyamatban és ha nem döbbennék rá, hogy a sámlira nem csak a serpenyők levételéhez van szüksége, egyedül azokért hajolnék oda. A jobban kerekedő tekintetem a sörömre meresztem, ahogy koppan a magasságával kapcsolatos tantusz. Másnap, reggel vagy a sima tény, hogy űber pici…
A lapos ivásból pislogok fel.
- Ha a sárgája még folyik, a puding közepe, pedig még krémes. A többit jól átsütve. – A kérdés, amit korábban tett fel, mi szerint nem gyakran találkozom segítőkész emberekkel igaz. Halkan visszhangzik a fejemben és ahelyett a háta mögött várakoznék, áthelyeződök a konyhaszigetre, oda, ahol nem változatlanul nem jelentek akadályt a ténykedésében.
- Az öreglány nem dorgál meg elkényezteted Fergus-t? – Vetem oda az üveg két meghúzása között. A nagybátyám jó egészségnek örvend, elanyátlanodottnak semmi esetre sem nevezném, de elkényelmesedettnek már annál inkább a terebélyesedő körmérete miatt.

A száraznak tűnő nevetéssel nem nagyon tudok mit kezdeni és igazából, ha őszinte szeretnék lenni, akkor nem is értem a miértjét, szóvá tenni viszont nem akarom. Néma hallgatással engedem el a dolgot, láthatóan ő is hasonlóan tesz végül vagy legalábbis ekként könyvelem el, ahogyan „témát vált” a jeges borogatással, amit a homlokomra tapaszt. Fürkésző tekintete kezd zavarba hozni, nem szoktam meg, hogy megnézzenek, bármilyen okból kifolyólag is. Lent az alaksorban a holtak nem teszik és Fergus bácsinak sem szokása.
Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy baleset volt, ami történt, ezért – szerintem – nagyon felelősséget sem kell érte vállalni. Előfordul az ilyen, bárkivel igazából és hát én voltam az, aki megzavarta az alvásban, akármilyen okból is kifolyólag. Igaz, jót akartam, de nem kérdeztem meg, hogy mit szólna hozzá és ez is lehet az oka annak, hogy végül csak sikerült összekoccannunk.
- Oh, Fergus bácsi talán észre sem veszi és Winniefred látása sem az igazi már. Bár ő tényleg nem lenne szégyellős kérdéseket feltenni, viszont nem hiszem, hogy maradna nyoma, ezért ettől nem tartok. – legyintek egy aprót a szabad kezemmel. A hideg segít és tényleg nem volt azért akkora az ütés, de ha mégis nyoma marad, akkor is csak az említett két személy lenne, aki észrevehetné és nem vagyok abban teljesen biztos, hogy feltűnne nekik. Nem azért, mert esetleg nem aggodalmaskodnának – bár lehet, hogy nem –, hanem, mert egyikük sem fiatal már és a szemük nem olyan, mint fiatal korukban volt esetleg.
A nevemmel kapcsolatos beleegyező megerősítésre őszinte mosoly terül szét az ajkaimon és egy kisebb bólintás is társul mellé, nagyjából az övével egyidejűleg.
- Szeretnéd, ha ezt átadnám neki? – kicsit talán meghökkenve kérdezek vissza. Inkább nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, annyira – igazából semennyire – nem ismerem, hogy tudjam, hogyan is értette az elejtett vagy célzott megjegyzését. Követem a mozdulatait, azt is, amiképpen zsebre teszi a keresett pipadohányt. - Rajtam fogja keresni Fergus bácsi. – jegyzem meg halkan, de azért érthetően és kisvártatva fűzöm hozzá; - Tegnap kellett hozzak a bevásárláskor, mert elfogyott. – így pedig attól félek azt gondolja majd az öreg, hogy megfeledkeztem róla. Talán jobb lenne, ha még elugranék O'nellihez kezdés előtt és újravenném a szokásos mennyiséget. Akkor mindenki jól járna; a bácsinak is jutna és Cormacnek is.
- Szívességből besegítek ebbe-abba, nem kérek érte pénzt. – értetlenségről árulkodik a ráncolódó szemöldököm. Fergus bácsi sem kért azért, mert segített szállást találni és nem várja el, hogy megtegyem mindazt neki, ami nem tartozik a munkakörömbe. Szívesen főzök rá és tartom rendben a házat, hálás vagyok azért, hogy munkát adott és kifizet minden hónapban rendesen és, hogy van hol laknom. Összességében nagyon elégedett vagyok mindazzal, amit kaptam tőle és Winniefredtől az elmúlt évek alatt.
- Inkább a néni. Az első alkalommal, mikor ezt kérte és még nem tudtam, hogyan is kell készíteni pontosan, szó szerint hozzám vágta a tojást és megdobált a yorkshire puddinggal. Aztán megmutatta mi a különbség az angol és az ír reggeli között. – akármennyire is hangozhat kellemetlen élménynek, valójában jó érzéssel emlékszem vissza erre az alkalomra. Akkor is, ha a lágy tojás egy része a hajamon kötött ki.
- Igazán nincs mit. Majd, ha ízlett. – igazából még akkor sem várnám el, hogy hálálkodjon, nem azért készítem el neki a reggelit. Az előző este készített adag már látom, elfogyott, talán Fergus bácsi az éjjel megébredt és éhes volt, akkor pedig most reggelire is szüksége lesz másik adagra, ezért egyébként is nekiálltam volna.
- Négy tojásból? Vagy inkább ötből? – pillantok fel rá a serpenyő és tűzhely kettőse mellől. Fergus bácsi minimum háromból szereti, de Cormac fiatalabb és jóval magasabb férfi, ezért nem lepne meg, ha több energiára is lenne szüksége, ráadásul a korábban hallott gyomor korranásból ítélve eléggé éhes is lehet. Mellé még ugye ott a sör is, ami, ha jól sejtem ma már nem az első, kellene, hogy valami feligya az alkoholt is. Persze, ha nincs ínyére a mennyiség, szívesen változtatok rajta, elvégre neki készül az étek.
- Nem igazán. Nem szoktunk az itt eltöltött időmről beszélgetni és csak néha kérdezi meg, hogy mi van Fergus bácsival, ha valamiért nem tudja őt elvinni a vasárnapi misére. Többnyire a növényeiről beszélgetünk, meg a leprikónokról, akiknek az utóbbi időben eléggé a megszállottja lett és többnyire az is visszatérő téma, hogy semmiképpen ne menjek férjhez, ha nem akarok. Ezt nem tudom miért emlegeti annyit. – ráncolom összébb a szemöldökeimet, mert nem mondta soha ehhez hasonlót sem. Meg úgy általában véve a témával kapcsolatban sem meséltem neki egyszer sem soha.
- Csak meglátogatod a családtagokat, aztán visszautazol Írországba? – nem vagyok a család tagja, ezért ezt nem tudhatom és kellően semleges témának tartom ahhoz, hogy felhozzam a reggeli készítése közben.

Az élők alatt nem a két öszvérre céloztam, az ő aggodalmaskodásukra. Család, barátok, szomszédok, titkos szerető, akárki. A nemlétüket nem veszem számításba, nem úgy néz ki és viselkedik, mint egy börtönből szabadult vagy egy pszichopata, hogy másként gondoljam. Kissé elbájoltnak, de rendesnek találom.
- Ja, meg amíg élsz addig a két öregnek nagyjából mindegy. – Szemforgatással egészül ki a zsörtölődő morgásom. Az átkozott öregasszonnyal vonatkozásban egyetlen emléket sem tudok felidézni, ahol egy kicsit is tekintettel lett volna más egészségére vagy testi épségére, ha az meg bírt állni a két lábán. A további magyarázat felesleges, végtére ismeri őket, több időt tölt a társaságukban, mint én. A jeges borogatáshoz, a sok lehántott rétegek alatt valójában szemernyi együttérzés miatt ragaszkodom, ha másként is tudatosul: nem rossz emberek, de közel sem egyszerű velük az élet. Közülük, pedig vitathatatlanul Fergus a könnyebb és jobb ízlésű eset.
A levendulától tisztítószeresnek könyvelt süteményről végleg elfeledkezem az ígéretes dohány hírének hallatán. Cigarettát jelenleg úgysem tudnék tekerni, az este biztos kifogytam a készletemből. Csavar az ábrázatomon a nyikkanásával.
- Ha akarod… – Mit bánom én? Azt mond neki, a főnökének, amit akar és ennek tudatában emelem el a fiókban tárolt zacskót. Átadja-e a kicsúszott véleményem, beárul-e, az az ő dolga. - Akkor mondd el az igazat, hogy én vettem el. – A kézenfekvőt rögtön címzem, amivel kivághatja magát a megfeddésből. Oda se néztem, az órán akadt meg a tekintetem és szöget ütött a fejemben egy égbekiáltó részlet: mit keres itt a munkaidejének megkezdése előtt, ha mindazokat, amiket eddig elmesélt teljesen ingyen, bérmentve végzi el? Emlékszem hozzásegítette a szálláshoz Winniefred-nél, a hálát nem vitatom el, de nem azt jelenti majdnem mindent el kell végeznie helyette és idősgondozónak kell állnia Jo-nak. Hány éves, hogy jobb dolga nincs?
- Rajtuk kívül van életed? – Kibukik és meglehetősen nyersen, ami az öreglányhoz fűződő viszonya miatt biztos nem lesz újkeletű a számára. A génekből ered. Szívemen a számon – szebb megfogalmazása a gondolkodás nélküli kérdésfeltételnek. A válasza ezen a ponton tényleg foglalkoztat, mert csodabogárnak eddig is csodabogár volt, de úgy tűnik sejtésem sem volt róla mennyire az.
A tanító célzattól távol álló tojáshajítás lepereg a lelki szemeim előtt. Tökéletesen el tudom képzelni a jelenetet, Winniefred kommentárjaival egyetemben, amik a fülemben ekóznak és kedélyes fújtatás képében erőltetik ki a levegőt a tüdőmből. Jól edzi szerencsétlent, aki csak lakhatást keresett nála.
- Bolond öregasszony, de még jól jártál. Hozzám vágott serpenyőt is. Tűzforrót. – Se a hangomnak, se az arcomnak nem kell tükröznie, hogy milyetén tartom normális dolognak a dobálózását és nyugodt szívvel térek át az étekkészítés kurta megköszönéséhez, végül a sörömhöz. Kutyaharapást szőrével. Fergus whiskey-jéhez túl józan vagyok és főleg: kaja előtt.
- Ötből. – Elégedetten fogadom el a nagyobb darabszámot. Farkaséhesnek vagyok, ami ugyan még bizonytalan nem-e csap át később hányingerbe a reggeli megkezdésével, azonban nem változtat az érzeten vagy az elsőként eszembe jutó gondolaton, mi szerint egy lovat is megennék, ha elém raknák. A felszálló illatok is egyből beindítják a nyáltermelésem.
- Még mindig kétlem idáig követte volna egy leprikón. – Írország területéről egészen Bronxig? Elég szar szerencséje van Winniefred-nek ahhoz és a pénz sem veti fel. Fáradt, kiégett sóhajt hallatva forgatom meg a szemeimet. Mióta eszemet tudom voltak időszakok, amikor rájuk, rájuk kattant. Tudnám minek a reményében.
- A család fekete bárányaként nevezik, amiért nem fogott magának tisztességet férjet, amikor még megtehette volna. Vénségére egyedül maradt, ráadásul Amerikába jött. Hazulról kevesen tartják vele a kapcsolatot. Jelképesen el is temették, biztos ezért szajkózza. Csodálom nincs herótod a szövegeitől. – Fogalmam sincs megosztotta-e Jo-val ezeket, sose volt titok és a rokon se a titkok nagy őrzője. Ellenkezőleg. A sercegő serpenyőre pillantok és inni készülnék, ha nem szívnám meg magam a hirtelen felkavart állóvíz hatására.
- Droch chríochnú orthu. Nem megyek vissza. – Az előzetesben hazaküldött átkozódásom végén lenyelem az erős köphetnékem. Odakint nem moderáltam volna magam, a föld beszívja. Idebent ő takarítaná fel, mintha az ő dolga lenne… eleget sürög-forog. Nézni rossz. Érzékelhetően rossz témába tenyerelt bele, nem kell hozzá értenie az anyanyelvemen és a bosszankodásomat a piába fojtom, ahogy azt egy jó ideje teszem. Az üvegben lévő sör maradékát két szuszra húzom le és az megüresedettet a pulton hagyom: kell egy másik. A gyomromnak kevésbé esett jól, a szénsav is felszökik, halk puffanással verődik a szájpadlásomnak. A hűtőajtó becsapódásával pont elnyomom. Meg se hallja tőle.
- Te miért ragadtál az írek közt? – Nincs kedvem a családomról beszélgetni, szégyen nélkül terelem az övére a szót.

A szemforgatás miatt egy kicsit megráncolódnak a szemöldökeim és talán pár másodperccel hosszabb lesz a szünet a válasz előtt, de nem a kínos vagy a nagyon feltűnő mértékben. - Hát… lehetséges. – ezt igazából nem tudom. Sosem gondolkoztam még a kérdésen. Nagyon megkedveltem mind Winniefredet, mind pedig Fergus bácsit és mindkettejüknek nagy hálával tartozom, de nem hiszem, hogy különösebben aggódnának miattam vagy értem. Az egyikük a munka- a másikuk pedig a szállásadóm.
- Ez tőlem függ? – meglepődéssel pillantok rá. ..és zavarba is hoz, aminek több jele nem látszik, már a kerekre nyílt tekintetem is bőven elég. Fogalmam sincs, hogy mit vár el tőlem, mert bár kicsit vonakodva érezném magam, ha át kellene adnom, de ha azt szeretné, természetesen teljesíteném. Az valahogy fel sem merül bennem, hogy nekem kellene eldöntenem; akarom-e vagy sem.
- Majd… veszek másikat. – rázom meg a fejemet, mert beárulni valakit egyáltalán nem vallana rám és nem is szeretném. Bajba kerülni sem, de más abba sodorni sem. Rosszul érezném tőle magamat, inkább megveszem még egyszer a saját pénzemből, semmint, hogy bárkinek bármi rosszat vagy kellemetlenséget okozzak.
Az előző zavaromat tetézi az újabb, személyes kérdésével. Amikor Winniefred kérdez így bele, azt már nagyjából tudom kezelni valahogyan leginkább sehogyan, de ha egy idegen – jó, csak majdnem idegen – teszi, főleg egy férfi, az már nehezebb eset, annyira, hogy el is pirulok tőle rendesen. Legalább a reggeli készítése miatti sürgés-forgás szolgál némi takarással, ahogy erre-arra fordulok közben. - Ez, az életem. – halkan, kis torokköszörüléssel sikerül választ adni. Nem tudom, hogy pontosan milyenre vagy mire számított. Nem élek izgalmas vagy nagyvilági életet, de amilyet igen, az eléggé boldoggá tesz. Nekem jó így.
- Jaj istenem... – megint a meglepettségtől kerekednek a szemeim, mert bár Winniefredről sok mindent feltételezni tudok – hm, igazából nem is kell feltételezzek, mert pontosan tudom miket szokott megengedni magának –, ez valahogy mégsem volt a listán. Tűzforró serpenyő reptetése? - Mit követtél el, hogy így torolta meg? – elképzelésem sincs, hogy mi lehetett az, ami miatt szárnyra kelt a hevített vas, ráadásul a tulajdon rokona felé.
A tojások számát egy bólintással nyugtázom és azzal a lendülettel kezdem el őket feltörni sorban egymás után.
- Ő nem kételkedik benne. Igazából azt hiszem, hogy nem is egyet szokott a maga módján megvendégelni, hanem egy egész hadsereg létezését feltételezi a bokrok alatt. ..és nagyon komolyan veszi a róluk való gondoskodást. – a takarítás nekem jut minden alkalommal a „lakoma” után, ezért feltételezem, hogy nem csak egyetlennek teszi ki. Vagy, ha igen, akkor azt az egyet rendkívül jól akarja tartani. Winniefreden nehéz kiigazodni, a gondolatain pedig még nehezebb.
- Már megszoktam azt, hogy… nos, hogy milyen. Feltűnt, hogy a falakra meg a kandallóra kitett családtagok fotói alapján népes számban lehetnek rokonok, de csak alig valaki nyitja rá az ajtót vagy hívja fel. – ezt rettentően szomorúnak találom egyébként és az sosem fordult meg a fejemben, hogy úgymond „herótom” legyen tőle.
A néni és a bácsi is olykor a saját anyanyelvén káromkodik, de még egyszer sem sikerült megfejtenem, hogy mit is mondhatnak. Kérdezgetni nem nagyon szoktam, gondolom, ha azt szeretnék, hogy értsem, akkor úgy mondanák, de mivel nem, ez eléggé beszédes ahhoz, hogy ne faggatózzak. Emiatt pedig ugyan a pillantásomat magára vonzza a kiejtett szavakkal, de értelmet nem lelek bennük, mert nem beszélem a nyelvet. Pedig nagyon érdekes hangzása van. Olyan… különleges. - Oh… akkor… végleg itt maradsz? – mármint konkrétan itt? Vagy az országban? Vagy csak Írországba nem megy vissza? Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem, de egyik sem olyan, amit jobban feszegetnék ennél. Érzékelem, hogy nem szívesen beszélne róla, erőltetni pedig semmiképpen nem szeretném.
A reggeli közben elkészül, egy tányérra halmozom a serpenyőből az egészet és evőeszközöket is veszek el, hogy aztán mindent a pultra tegyek le, amin nem is olyan rég még aludt.
- Nos… azt hiszem talán kényelemből és, mert jó így. Senkit nem ismertem, amikor a városba költöztem és Fergus bácsi nagyon jó volt hozzám. Szeretem a munkámat és nincs is okom arra, hogy váltsak vagy tovább álljak. Jó itt nekem. – vonom feljebb mindkét vállamat. Nem igazán mondanám bonyolultnak az okaimat, az egyszerű igazság az, hogy szeretek itt lenni. Megvárom, amíg hozzálát az elé tett reggelihez. - Ízlik? – kicsit bevallom izgulok, azt már tudom, hogy Fergus bácsi, hogyan szereti a reggelijét, de Cormacről ugyanezt még nem mondhatom el.