A történet kerek egészéhez határozottan hozzá tartozik az is, hogy az életemben a legtöbben csak jönnek és mennek – pillanatnyi állomás vagyok a hosszú utazásuk alatt és ez nem az Ő hibájuknak könyvelhető el, hanem sokkal inkább az enyémnek, feltéve hogy az önvédelmet lehet-e ekként elkönyvelni. Ellaposodott kapcsolatok. Elfelejtett emberek. Ez az út egy nagyon magányos úthoz vezetett és mégsem bántam meg sohasem; a barátok maradó emlékek voltak, akikre jó szívvel emlékeztem vissza és hiába kellett volna talán bűntudatot éreznem, sohasem volt. Nem gondoltam magam érzéketlennek, mindössze nehezen viseltem, ha valaki adni akart magából – mindig is én voltam az, aki a kezén nyújtotta, de az egész karja kellett, így kerülve bele egyre inkább az ingoványos talajba. S hogy mégis mi vezetett engem ide? Egy régen látott ismerős – szomszéd – emléke, akit amióta ismertem nagyon sokat segített – főképpen lelkileg, de alkalomadtán másként is. Időtlen idők óta nem láttam – évek voltak, amelyek elteltek azóta.
Tulajdonképpen nem tartott sokáig mire kinyomoztam, hogy helyileg hol és pontosan mikor fogja a következő óráját tartani; a diákok többségének nem tartott sokáig elmagyarázni, hogy kit keresek, hiszen Arnie emlékeim szerint közkedvelt a körükben – vagy legalább is nem tekintenek úgy rá, mint egy hóhérra vagy kivégző tisztre, azok alapján, amiket egykoron mesélt legalább is nem ezt a képzetet állította fel bennem. Előbb érkeztem, viszont nem annyival, hogy egyáltalán ki tűnjek – az igazat megvallva nem akartam túlontúl hamar lelepleződni, a háttérben szerettem volna egy kicsit megbújni és csak hallgatni kellemes hangját, amely egész egyszerűen jól esett a fülemnek. Az órát csöndben figyelve hallgattam végig és, bár rettenetesen keveset értettem a jogból – tulajdonképpen semmit, így rengeteg megválaszoltalan kérdés kongott a fejemben; úgy éreztem magamat, mint egy karikatúra, akinek a feje felett egyre több és több kérdőjel jelent meg. Nem gondoltam, hogy buta vagy oktondi lettem volna, azonban az tény, hogy a jogi fogalmakkal nem voltam tisztában és ennek egyetlen egyszerű szimpla oka van: a közelébe nem kerültem – legfeljebb a bűnügyi sorozatok kapcsán, így államon kényelmesen támasztottam a fejemet, habár látni alig láttam valamit, ugyanis pont egy magas srác mögé ültem le és noha én sem feltétlenül voltam apró termetű – éppen ellenkezőleg –, ha nagyon ki akartam volna látni mögüle azért eléggé nyújtogatnom kellett volna a nyakamat, de így inkább csak struccként homokba dugott fejjel vártam az óra végét.




• zene • a kövi jobb lesz • viselet
♡

Mila & Arnie

A mai óráim nagy része el fog maradni valami délutáni rendezvény miatt. Elmondták nekem, hogy mi lesz az, de tekintve, hogy a részletekre nem emlékszem, valószínűleg pont annyira találtam érdekfeszítőnek. Lényeg, ami lényeg, elengedhettem volna a mai órát én is, mint ahogy pár tanár teszi, de csak a többiek érdekét figyelembe véve úgy gondoltam hogy jöjjenek be, és az eddig leadott anyagokkal kapcsolatban kérdezzenek, ha nem értenek valamit. Szeretném, ha mindenki sikeresen zárná a vizsgáit az én tárgyaimból.
Őszinte leszek, arra számítottam, hogy nem jócskán megcsappant létszámban leszünk csak jelen az órán. De mire óramű pontossággal 10:00-kor belépek a terembe, még én is meglepődök a jelenlévőkön. Egy halvány mosolyt el is ejtek, úgy sétálok le az asztalhoz. Nem ülök le, nem hoztam semmit, ha szükséges, használom az itteni gépet és a kivetítőt, de inkább írok a táblára, ha kell. Viszont aligha hiszem, hogy erre szükség lesz. Beszélgetés. Azért jöttünk ide most. Kérdeznek én pedig felelek a legjobb tudásom szerint.
Szememmel pásztázom a közönségemet, folyva-folyvást szólítom fel nevükön az embereket, akik kérdezni szeretnének. Szeretek kicsit közvetlenebb viszonyban lenni a diákjaimmal, mert ők is úgy állnak akkor hozzá a tárgyhoz. Lehetsz valamiből éles mint a borotva, ha a tanárod stílusa, előadásmódja a béka feneke alatt van, és megutáltatja veled az egész tárgyat. Ugyanakkor ott a másik véglet, amibe én szeretek tartozni. Akik nem értik, annak is megpróbálom elmagyarázni a legegyszerűbb módon, példákkal a különböző témákat, beszélgetek, törődök a hallgatókkal. Ennek eredményeképpen pedig ők is szívesebben tanulják a tárgyaimat. Nem mondom azt, hogy laikusként beülve érteni lehet mindent, mert előtudás kell hozzá, de nem tartom lehetetlennek sem.
Hamar eltelik az a szűk két óra, amit rászántam az órára. Megköszöntem a figyelmet, és még kicsit vártam ott, hogy meginduljon a nagy tömeg ki a teremből. Ha meg esetleg valaki akart még beszélni velem, azt is kivártam. De időközben kiszúrtam egy nagyon ismerős arcot. Egy kis ideig el sem akartam hinni, hogy kit látok. Még befejeztem a válaszomat az egyik hallgatónak, aztán elnézésüket kértem, de egy régi ismerőssel van találkozóm. Udvariasan megköszöntem, hogy mindent tekintve eljöttek az előadásra, és még egyszer elnézést kértem. Megindultam a sorok között, közben tekintetemmel Milára néztem, és biccentettem az ajtó felé, hogy jöjjön ő is. Kint megvárom.
Így is teszek. És nemsokára meg is jelenik, én pedig mosolyogva ölelem keblemre régi szomszédomat. – Mila! Nagyon jó téged látni! Hogy kerülsz ide? Nem talán elkezdett érdekelni a jog? – mosolygok rá őszintén. – Na gyere, az irodámban nem fognak zavarni – teszem hozzá még mielőtt bármit válaszolna és meg is indulok a szoba felé.
Utoljára nem is tudom hány éve láttam őt. Jó ideig szomszédok voltunk és emlékszem, hogy a férje is elég erőszakos természetű volt, és néha én nekem kellett leállítanom az embert. Csak aztán hívott a kötelesség, családi ügyek miatt vissza kellett utaznom a szülővárosomba, és határozatlan ideig az egyetemet is otthagytam. A lakásra sem volt szükségem jó ideig, így azt is eladtam. Minderről persze tájékoztattam Milát és mondtam neki, ha valami gond van, vagy beszélgetni akar, nyugodtan keressen.
Egy-másfél évre tűntem csak el Amerikából, de aligha mondanám családi ügynek azt, ami miatt szabadságra szorultam. De a részletek most nem fontosak…
Szobába beérve kinyitom az ajtót neki és beengedem, magunk után pedig becsukom azt.
- Na és mi a helyzet veled? Nagyon rég beszéltünk már! – teszem fel a kérdést, miután megkínáltam vízzel is, kávéval is, de még egy kis dugi whisky is akadt itt, ha abból kért volna esetleg. Ha kér valamit, kiszolgálom, aztán pedig én is leülök és úgy várom a válaszát érdeklődve.