One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

Rookie project under progress EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 10:40 am



Ruby and Wayne - Beautiful stranger

Rookie project under progress EmptyWayne Winston
Today at 10:12 am



Veni, vidi, vici

Rookie project under progress EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:56 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Rookie project under progress EmptyRuby Dayton
Yesterday at 11:25 pm



Tara Törpéi

Rookie project under progress EmptyTara Thredson
Yesterday at 11:02 pm



work out with . . .

Rookie project under progress EmptyThaddeus Darnell Wright
Yesterday at 10:47 pm



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

Rookie project under progress EmptySofia I. Basora
Yesterday at 10:37 pm



arian&ingrid - let's do something tonight

Rookie project under progress EmptyIngrid S. Skjeggestad
Yesterday at 9:56 pm



Samuel G. Carter

Rookie project under progress EmptySamuel G. Carter
Yesterday at 9:40 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 39 felhasználó van itt :: 13 regisztrált, 0 rejtett és 26 vendég :: 2 Bots

Anne Diamond, Aurora Cabot, Aveline Everhart, Chastian A. Wing, Choi Dae Won, Dylan Welsh, Elisiana Simons, Isabel Marquina, Marissa Grey, Myna Rosegold, Sofia I. Basora, Thaddeus Darnell Wright, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Rookie project under progress

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptyPént. Jún. 28, 2019 2:21 pm




Hien & Tommy


- Ó, szabadságon van? – kérdezem meg egy cseppnyi meglepettséggel és egy cseppnyi csalódottsággal. – Milyen kár, hogy pont most vonult pihenőre! Mondjuk már kijárt neki. Az a fickó szó szerint egy életmentő. A hónap dolgozója!
Áradozok Scotty kapcsán nagy lelkesen. Igen, kitalált karakter és az átlagemberek nem is igen foglalkoznak vele vagy ilyesmivel, de én örülök, hogy random találtam egy személyt, akivel ilyen témában, ilyen dolgokról cseveghetek. Ritka dolog az ilyen és az ilyeneket meg kell becsülni.
Szóval örülök, hogy ő tisztán és érthetően veszi a geek jeleimet és nem néz rám úgy, mintha egy félőrült vagy egy űrlény lennék. Noha az űrlények között akadnak jó arcok is.
Elhagyjuk az előadótermet, majd bénázok pár percig a folyosón. Igen, nem vagyok a tájékozódás mestere, de örülök, hogy ezt nem veti az orromra. Nem szeretem, hogy ha mások kioktatnak.
Végül csak meg lesz az a lift, tudtam, hogy a közelben kell lennie. Miközben arra várunk, hogy leérjünk a földszintre érdeklődök kicsit róla, ahogyan azt hiszem normális emberek teszik amikor találkoznak egy ismeretlen személlyel. Kíváncsian várom türelmesen mit válaszol, majd aprót sóhajtva tiltakozóan döntöm kicsit jobb-balra a fejemet, bár mérlegelem a válaszát. Azért igaza van. – Igen, igazad van abban, hogy az emberekbe bele van kódolva az alkotási vágy. Hiszen a reprodukció iránti vágy, ösztön ezt mutatja, szimpla biológia. Illetve az élet többi területén is megvan ez a kényszer. De nem gondolod úgy, hogy ez túl generic válasz? – kérdezem meg, kíváncsian rápillantva, hogy na erre mit fog válaszolni.
Persze, aztán ő is felteszi nekem a kérdést, kiemelve, hogy én viszont lány vagyok. Mintha nem tudnám ezt én is. Bár tudom, hogy nem rosszból mondta, de azért a lelkemet picit megsérti, hogy nem néz ki belőlem ilyen szakmát. Hiszen okos vagyok, ezt több tudományos versenyen elért dobogós helyezésért kapott oklevél és érme támasztja alá, illetve, hogy igen neves egyetemre kerültem be. Meg ebbe a gyakornoki programba, mely őszintén megvallva nem tartozott az eredeti terveim közé, spontán jött az ötlet, hogy jelentkezzek és próbáljam meg. Miért is vagyok itt? Mert miért ne? Nincsen vele semmi veszteni valóm, hogy ha megpróbálom. Illetve Anyu 1.0 biztos örömmel fogadná, hogy ha ilyen területen nemcsak, hogy kipróbálnám magam, de jól is teljesítenék. Illetve ici-pici tapasztalatom nekem is van…
- Tudod, menőnek nézett ki az egész építkezés a Sims-ben és elég jó házakat hoztam össze eddig benne – válaszolok a kérdésére, nagyon komoly arccal pillantva rá. Igen, szoktam játszani videójátékokkal és ilyen lányosakkal is, mint a Sims. De tényleg szeretek benne épületeket felhúzni, jobban, mint családokat manegelni. Bár van egy űrlény családom benne, elég menőnek.
De ha Ji Hyun eddig nem gondolta azt, hogy nincs ki mind a négy kerekem, akkor talán ez alapján most ezt gondolhatja. – Igazából informatikát tanulok a Columbián. Azért jelentkeztem a programba, nos, hogy tényleg betekintést nyerjek ebbe a szakterületbe. Azon gondolkozok, hogy majd game designer leszek és ha virtuálisan akarok épületeket alkotni akkor gondolom kéne tudnom hozzá elmélet és, hogy a valóságban hogyan is működik – adok egy racionálisabb választ is a kérdésére. Talán ez elfogathatóbb magyarázat.
A lift aztán leér sikeresen a földszintre, kinyíl az ajtaja. – Ó, és amúgy az elmúlt évtizedek alatt jó pár nő kezdett el érdeklődni a természettudományok vagy az ilyen bonyolultabb, matekot igénylő munkák iránt. Például Marie Curie, Rosalind Franklin vagy, hogy az építészetnél maradjunk: Zaha Hadid, Maya Lin és még sokan mások – jegyzem meg tudálékosan, széles mosolyt villantva rá. Igen, utána néztem női építészeknek, másokról meg az iskolapadban hallottam.
Közben gyorsan ki is lépek a liftből és a büfé felé veszem az irányt. Talán elhaladtam mellette felfelé menet, úgyhogy remélem, hogy most egyből a jó irány felé haladok. Pár pillanat múlva aztán oda is érkezünk, én meg egyből oda is állok a pulthoz. – Jó napot! Egy szendvicset szeretnék és kávét, két cukorral és tejjel, hogy ha lehet. Köszönöm – mondom egyből a pénztárosnak, közben a pénztárcámat próbálom előhalászni a táskámból. Nem szokásom magamat meghívni semmire, általában mindig kifizetem a saját részemet. Nos, legalább igyekszem azt tenni. – Te rendelsz valamit magadnak? – pillantok Ji Hyunra közben. Nem igazán szeretnék egyedül enni vagy kávézni.

Szószám: 667 Megjegyzés:  Rookie project under progress 2624752903


Jessica Hien Chan
Diákok
Play by :
Lana Condor
Kor :
20
Foglalkozás :
Egyetemi hallgató (Columbia University: Computer Science)
Hozzászólások száma :
60

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptyHétf. Jún. 10, 2019 12:01 am

Hien & Tommy

Anyuék mindig közvetlen gyereknek tartottak. Talán túlontúl közvetlennek is, ami a legtöbb fejfájásuk okozója volt. Gond nélkül mentem oda mindenkihez, aki csak egy kicsit is jobban teljesített a szimpatikusság-mércémen, noha meg kell hagyni, eleve nem az egeket verdeste a léc, amit meg kellett ugrani. Ha valaki egy szép vagy inkább bizalomgerjesztő mosolyt küldött felém, én bizonyisten a nyakában csüngtem az elkövetkezendő fél percben. Anyuék, vagy éppen a dajka, később pedig bébiszitter pedig rohantak utánam lélekszakadva, hogy hol engem, hol az áldozatot mentsék meg a potenciális veszélyforrástól. Márpedig én, köztudott, hogy iszonyatosan nagy felfordulást voltam hajlamos generálni magam körül… bár magam se tudom, mire fel a múlt idő, amikor ez a mai napig legfőbb jellemzőm. Egy két lábon járó „szerencsecsomag” voltam, vagyok, leszek… de úgy néz ki, ez az egyetlen, amit magammal hoztam a gyerekkori Tommy-ból, mert az a piszok nagy barátság, amit képes voltam bárkinek odaajándékozni, már megszűnt létezni. Persze, a szimpátiámat azt még mindig, vitathatatlanul egyszerű elnyerni, mert hát köztudott, hogy „az ember eredendően jó”, viszont jómagam túlontúl introvertált lettem, ezért is tölt el mérhetetlen sokkal az, hogy a lány nem átallott két szónál több megnyilvánulást intézni felém. Pedig rászolgáltam arra, hogy egy lesajnáló pillantással méltasson, majd azt követően visszameredjen a jegyzeteibe –mint ahogy az esetek túlnyomó részében ez történni szokott-, mégis megered a nyelve, és magam is rácsodálkozok a tényre: beszélgetünk! Egészen emberien, pont, mint az átlag, humanoid élőlények!
Egészen addig, amíg nem jön több szó a nyelvemre, és csak meredek rá, mint egy akváriumba zárt, meghülyült hal, kiszáradt ajkakkal, serényen pislogva, pont, mintha a szemembe repült volna valami, de az igazság az, hogy csak az emlékeimbe akarom vésni az arcának minden mimikáját, és beilleszteni a képet a fejemben gyártott albumba az „első lány, aki szóba állt velem” jegyzék alatt. Ezt a viselkedési normát egészen addig ki is tartom, amíg el nem eresztem a kezét a bemutatkozásunkat követően, ami majdnem a számra kényszerítette az apám által is viselt nevet. Nem használom a koreai nevemet, csak, ha látogatóban vagyunk odahaza, így egészen idegen még számomra is, hogy ezen név alatt kell magamat megismertetnem. Ha jobban belegondolok, nem kell, csak egy opció, de talán mind így jövünk ki a legjobban ebből… még a végén tarkón vágnak itt nagy hirtelen, elvégre ezen a helyen még a falnak is füle van!
- Hát, szólnék Scotty-nak, hogy sugározzon le minket, de attól tartok, hogy most ment szabadságra –kelletlenül húzom oldalra a számat, noha rögvest utána egy vigyorral palástolom a tettetett szomorúságot. Ha Riley vagy éppen Jax jelen lenne… önként ugranának ki az ablakon hallva ezt a „geek” dumát. Ők minden bizonnyal más módját ragadják meg annak, hogy szóba elegyedjenek egy lánnyal. Bár, az már most kellően nyilvánvaló még számomra is, hogy Hien nem egy az átlagos lányok közül. Ha minden igaz, ők nem beszélnek az erőről, tardisról…
Hátrahőkölve, nagyokat pislogva pillantok le a túlontúl hirtelen, túlontúl közel kerülő lányra, de a kijelentése akaratlanul is nevetésre ösztökél. Mintha jómagam se volnék teljesen tisztában a földrajzi elhelyezkedésekkel tekintek körbe, majd kezemet nyújtva nyitnám a számat egy „szerintem arra van” bölcseletre, de akkorra már jó irányt vesz a tájékozódásban. Pár szökellő lépéssel kerülök mellé, hogy mire felér a lift az oldalán léphessek be a vaskalitkába, rányomva a földszinti nullás gombra.
- Hogy miért? –kérdezek vissza, ezzel is időt nyerve magamnak. Megannyi válasz cikázik a fejemben, de nem adhatom direktben azt a replikát, hogy „mert az apám is építőmérnök”. – Mindenki arra vágyik, hogy maradandót alkosson, nem? –tudom, tudom, kérdésre nem szabad kérdéssel válaszolni, pláne nem kétszer, de hát mit lehet tenni? -  Van, aki filmekben, zenékben, programokban… én arra gondoltam, hogy beállok azoknak a sorába, akik az építészeti alkotásaikkal akarják öregbíteni New York, vagy a világ bármely nagyvárosának látképét –idegesen morzsolgatva ujjaimat darálom le a végre valahára értékelhetőnek ható véleményemet az építészet és a köztem rejlő kapcsolatról. Izzad a tenyerem… senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz valaha is lányokkal kommunikálni!
- És… és te? Nem gondoltam, hogy lányok számára is vonzó lehet ez a szakirány –fejtegetem, míg a kinyíló ajtón előreengedem, majd sürgős léptekkel mellé szegődök. – Már félre ne érts! Nem azért, mert, hogy a lányok ne lehetnének jók ebben, csak… csak nem szokványos –korrigálom rögvest magamat, miután megneszelem azt a lelkületet a mondatomban, amit legtöbben úgy neveznének, hímsovinizmus.

Thomas Yang Jr.
Diákok
Play by :
Park Jin Young
Kor :
22
Foglalkozás :
Egyetemista (Építészmérnök - Cornell Egyetem), gyakornok (Yang Architecture & Design)
Hozzászólások száma :
18

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptyVas. Május 05, 2019 11:55 am




Hien & Tommy


Nem igazán szoktam barátkozni. Otthon anyuék és testvéreim már rég, évekkel ezelőtt elkönyveltek különcnek, a középiskolában sem tartoztam a népszerűek közé (persze a bátyám igen, de meg is látszik rajta ennek a szép eredménye), illetve az egyetemen se vagyok oly népszerű. Szóval teljesen jogos az állítás mely szerint antiszoc lennék, hiszen valóban jobban érzem magam a négy fal között, egyedül. Természetesen azért nagy magányos farkas még se vagyok, van azért egy kis csoportnyi ember, akiket nem csak az ismerőseimnek, hanem a barátaimnak tekinthetek.
Most pedig itt vagyok és nézzenek csak rám, barátkozok egy sráccal! Egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat, hogy ha Pola ezt megtudná, vajon mit szólna a dologra, hogy én egyedül, teljesen önszántamból kommunikálok egy másik, élő, lélegző emberi lénnyel… De azt hiszem, hogy tetszene neki, hogy fejlődők a következő level-re.
Az előadás most szünetel, de ennek a srácnak, az új beszélgetőpartnerem nézése megszűnni nem akaró. Talán kezdhetek félni, hogy ennek itt valami probléma van a látási funkciójával vagy az agyi működésével, hogy csak néz és szinte meg nem szólal…
Kedvem támad hirtelen csettinteni egyet, közel az arcához, hátha észhez tér a fura hibernált állapotából, de tekintettel arra, hogy előbb már megijesztettem őt a kézmozdulatommal, így nem teszem.
Majd visszakérdez, motyog, dadog én pedig hirtelen nem tudom mire vélni a viselkedését. Hirtelen meghibásodott a rendszere vagy mi? Mondjuk van valami a viselkedésében amiért nem akarom még is inkább itt hagyni őt és egyedül menni kávézni, ahogy eredetileg terveztem.
Türelmesen várok arra, hogy értelmes reakciót is kapjak tőle, továbbra is kinyújtva felé a kezemet.
A nagy mozdulatára felénk szegeződő szempárokat csak a szemem sarkából veszem észre, nem különösebb figyelmet szentelve nekik. Nem történik itt semmi nagy dolog, törődjenek szépen csak a maguk dolgával.
Nagy mosolyt villantok mikor a tenyereink egy kézrázás erejéig összeérnek, jómagam szívesen is szorítanám meg, mint ahogyan a férfiak szokták ilyen helyzetben, ha a meghajlása nem lepne meg. Csak pislogok egyet-kettőt meglepetésemben, hogy ez a srác milyen illedelmes.
- Ji Hyun… - ejtem ki a nevét, kicsit szórakozottan, kicsit vidáman ízlelgetve a csengését. Érdekes, hogy teljes, tiszta koreai nevet használ amerikai földön, tökéletes angolt beszélve. De persze lehet, hogy friss bevándorló, aki nemrég szabadult Dél-Koreából.
- Ó, igen? Ez klassz. Akkor az úti cél a büfé! – jelentem ki, meghallva a kis információját és én is kijövök a sorból, majd előtte lépkedve tartok az előadóterem kijárata felé. Mindezt persze úgy, hogy azért valamelyest csak felé fordulok, mert nem bírom ki, hogy ne ontsam magamból a geeknél geekebb mondatokat. – Viszont nem hoztam magammal a TARDIS-omat, szóval kénytelen vagyunk gyalog odatalálni – jegyzem meg, kilépve az előadó ajtaján és találomra elindulok az egyik irányba.
Kisvártatva megtoppanok, mert nem vagyok biztos benne, hogy ebből az irányból jöttem-e miután kiszálltam a liftből vagy, hogy errefelé van-e a lift.
Sarkon fordulok, szembe Ji Hyunnal, de azért ezt úgy csinálom, hogy ne ütközzünk össze. – Sajnos nincs meg ennek a dungeon-nak a térképe – jelentem be őszintén elismerve, hogy nem tudok kiigazodni ebben a cégben. Talán jó döntés lett volna a portán lévő prospektusok között megnézni van-e rajz az épületről. Vagy mikor kiszálltam az emeleten megfigyelhettem volna jobban, van-e rajz legalább a szintről. Így most csak sóhajtva próbálom felidézni és a falakon lévő kis táblácskák, jelzések alapján eltalálni merre.  Aztán Ji Hyunt kikerülve csak elindulok egy új irányba, remélve, hogy az már tényleg jó irány és amikor végre megpillantom azt a nyamvadt liftet, megkönnyebbülve nyomom meg a hívógombot.
- Szóval… Érdekel téged az építészet? Miért? – kérdezem meg, kíváncsian, miközben a liftre várunk, bebizonyítva, hogy úgy is tudok beszélni, mint egy normális ember.

Szószám:587 Megjegyzés:  Rookie project under progress 2624752903


Jessica Hien Chan
Diákok
Play by :
Lana Condor
Kor :
20
Foglalkozás :
Egyetemi hallgató (Columbia University: Computer Science)
Hozzászólások száma :
60

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptyVas. Május 05, 2019 12:04 am

Hien & Tommy

- Ohh… -hangzik el a számból az egészen lehangolt válasz, mely során ennek megfelelően a fejemet is leszegem, és elmélyülten pásztázom a fa erezetét. Mondanom se kell, hogy alapvetően magam is a késés ellen vagyok… én vagyok az, aki soha, egyetlen előadást se hagyott ki, de még csak nem is késett el róla. Nem, még egy-két percet sem! Szeretem a pontosságot, szeretem, hogyha valami precíz- kitétel ez alól a szobám. Az egyetlen rendezett dolog abban a nekem rendeltetett kockában az íróasztalom, máskülönben nem ütközök meg azon, hogyha egy-két ruhadarabbal több van az ágyamban, mint kellene, vagy, ha esetlegesen a könyvek keltette ösvényen kell eljutnom a-ból b-be, mert könnyebb azokon lépdelni, mint kikerülni őket. Bár kétségtelen, hogy a zseni átlátja a káoszt. Legalábbis ezt szokták mondani…
Az egyetemi élet azonban más, mint ami otthon a négy fal között történik. Ugyanis, hogyha Jax szavaival kívánnék ékeskedni, akkor leginkább egy felajzott, hiperaktív kölyökkutyával tenném magam hasonlatossá, ami az előadásokat illeti. Mert minden egyes óra előtt tíz perccel már ott toporgok a kiszemelt sorban, pontosan szemközt a kivetítővel, hogy a lehető legjobb rálátásom legyen mind a diákra, mind a professzora, és, hogy ezáltal elkerüljem a hátsó sorokat, ahova köztudottan a léhűtők szoktak beülni. És most, lássunk csodát, én vagyok az, aki késett –sajnálatos módon nem is csak perceket-, aki kelletlenül ficánkol a helyén, és aki beszélgetésbe elegyedik, ahelyett, hogy a pódium bitorlójára összpontosítanék. Milyen gyorsan változik a világ!
De hát mit lehet mit tenni!... Az építészmérnök szakon, bár egyre populárisabb a lányok körében is, azért végtére csak több fiúval sodor össze a sors, így indokolt, hogy miért kelti fel az érdeklődésemet a padtársam, aki… Aki nem mellesleg Star Wars párhuzammal rukkol elő! Egészen a földig esik az állam megilletődöttségemben, de hiába, a mosolyom bárhogyan is igyekszem, ott fityeg az ajkaimon. Talán életemben először mondhatom el magamról azt, hogy ezekben a pillanatokban sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet ő, semmint Boyce, aki kitörő odaadással, és nagy elánnal próbálja még magán tartani a szűnni látszó lelkesedéssel viseltető fiatalok figyelmét. Elmondható róla, hogy alapvetően nagyon jól kommunikál a fiatalabb társadalmi réteggel, kifejezetten naprakész minden, a korosztályomat illető témában… most azonban, bárhogyan is törekszik, kezd füstbe menni az igyekezete.
Hiába, nem bírom megállni, hogy ne szélesítsem a mosolyt egy egészen lenyűgözött vigyorrá. Még a kezével leírt mozdulatsort is olyan csodálattal követem végig, mintha egy megtestesült, Oscar díjas színészóriás gesztusát figyeltem volna végig testközelből. Van azonban, aki megakadályoz abban, hogy kis híján folyékony halmazállapotúvá válva lecsordogáljak a székemről. Ugyanis az ebédszünet behirdetésre kerül, a lámpák pedig váratlanul kapcsolódnak fel, általános elégedetlenséget váltva ki a hömpölygő tömegből. Nem mondanám, hogy kifejezetten nagy hangzavar támad: alig beszélgetnek páran. Talán annak köszönhető, hogy az ilyetén szakirányban gondolkozók nem kifejezetten a szavak emberei, ahogy nem is vagyok kifejezetten „barátságos alfaja” az emberiségnek, így nem igényeljük azt, hogy amint alkalmunk nyílik rá, elkezdjünk csacsogni. Talán ezért is nem fitogtatom a szónoki képességeimet –már ha van olyanom egyáltalán, mélyen, legbelül…-, csupán nagyokat pislogva tekintek a Star Wars-os lány irányába.
- Tessék? –kérdezek vissza orrom alatt motyogva. Bele se gondoltam, hogy egészen tolakodó volt, amit csináltam, viszont amikor meglehetősen nagyot koppan a felismerés, rögtön lesütöm a szememet. – Ja! Semmi, semmi… -elkapkodom a szavakat, és rögvest a táskámmal kezdek el babrálni. Mintha amúgy bármi babrálnivaló lenne egy ez idáig is érintetlen táskán… Ugyanakkor, olykor szemem sarkából, kifejezetten szégyenlősen szemügyre veszem a szegényes beszélgetésem partnerét.
- I… igen? –magam se tudom, hogy mire fel a dadogás. Megemberelve magamat krákogok egyet, majd egy szende mosollyal kontrázva pattanok fel a székemről. Nyakamat behúzva, erőteljesen hunyorogva veszem tudomásul, hogy a fa ülés túlontúl hangosan csapódik fel a háttámlára, ezzel vívva ki magunknak a kitüntetett figyelmet. Pár kósza pillanatig eltart a fülsüketítő csönd, több tucat szempár vizslató tekintetét érzem magamon, majd idővel újból elkezdődik a halk piszmogás.
Egy pillanatig csak elnézem a felém tartott apró kezet, majd terebélyesedő mosollyal fogok rá a kézfejére, derékból meghajolva, illedelmesen fogadva el a gesztust.
- T… -nem is kell több, hirtelenjében harapok rá a nyelvemre, megakadályozva, hogy elszóljam magamat. – Yang Ji Hyun –és amilyen gyorsan csak tudok, korrigálok a nem anyakönyveztetett, de ettől függetlenül használatos koreai nevemmel, amihez még a nagyszüleim ragaszkodtak a születésemkor. Most talán még jobban áldom őket, mint eddig valaha… ha nem lett volna bennük ez a ragaszkodás, most mit találtam volna ki? Rögtön lebuktattam volna magamat, mint Thomas Yang Sr. örököse, amitől ugyebár óvva intettek a napokban.
- A büfében nagyon finom kávét, és szendvicseket lehet kapni –osztom meg a véleményemet, mintha legalábbis holmi fizetetlen tárlatvezető lennék. – Legalábbis… úgy hallottam –teszem hozzá gyorsan, míg kislisszolok a sorból, magam elé engedve Hien-t. Ha egy mesében lennénk, most szemmel látható lenne, ahogy idegességemben legördül a halántékomon egy kósza izzadságcsepp…

Thomas Yang Jr.
Diákok
Play by :
Park Jin Young
Kor :
22
Foglalkozás :
Egyetemista (Építészmérnök - Cornell Egyetem), gyakornok (Yang Architecture & Design)
Hozzászólások száma :
18

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptySzomb. Május 04, 2019 9:00 pm




Hien & Tommy


Nem melegedni ültem be erre az előadásra. Nem is azért jelentkeztem ebbe a rookie programba, hogy csak félvállról vegyem az egészet. Azért tettem, hogy tanuljak, hogy tapasztalatot szerezzek. Most itt vagyok ebben a programban, ezen az előadáson, minden erőmmel arra összpontosítva, hogy ne csak hallgassam az előadót és bámuljam a kivetített diákat, de meg is értsem őket.
De mi tagadás, egyre nehezebben megy, ráadásul most még meg is zavar benne egy külső tényező. Pedig direkt ültem oda, ahol most ülök, hogy senki ne zavarjon meg. Erre beállít ez a srác és nézzenek oda, a számításaimat teljesen keresztülhúzza…
- Nem, nem tudom. Én nem szoktam elkésni – reagálok, megvonva a vállamat miközben kicsit a zavaró külső tényezőm felé fordulok, újabb pillantásra méltatva őt.
A csúcsforgalom és dugó magyarázatához inkább nem is teszek megjegyzést. Még, hogy csúcsforgalom és dugó… Hogy mennyiszer lehet ezeket hallani az emberek szájából! Persze, az ő dolga mit csinál vagy mit nem. Én mindenesetre nem veszem ezt a lehetőséget félvállról és ki fogom használni a lehető legjobban.
A star warsos megjegyzés olyan rutinosan mondom bele a kis beszélgetésünk közepébe, hogy szinte nem is várom el, hogy reagáljon rá. Az emberek többségének úgy sem szokott leesni miket beszélek, így amikor látom, hogy zavartan pislog felém és még vissza is kérdez, rögtön elkönyvelem, hogy ő se lehet igazán jártas a témában. De aztán feltételezésemet rögtön megcáfolja azzal a kis, Yoda mestertől való idézetével. Mire én akaratlanul is elmosolyodok, tudomásul véve, hogy talán, de csak talán, ez a kis beszélgetés nem is annyira felesleges időpocsékolás, mint ahogyan azt gondoltam.
Hiszen még is csak Yodatól idézett, akkor csak nem lehet műveletlen tuskó, ugye?
- Nyúlj érte és eléred! – idézek még, avagy befejezem az idézetet. Az idézése annyira jól esik, hogy játékosan kicsit kinyújtom egyik tenyeremet, imitálva, hogy Erőért nyúlok, majd az egész mozdulatnak az a vége, hogy csupán csak a hosszú hajamat hátrarakom, hogy ne lógjon az arcomba és újra előre nézek.
Ekkor következik az előadó bejelentése az egy órás szünetről, mely hallatán először kicsit elszomorodok, hogy az utolsó pár diát biztos nem értettem teljesen és mi az, hogy ilyen nagy szünetet kell tartani? Egy negyedóra nem lenne elég? De aztán a következő pillanatban belátom, hogy egy egyórás szünet nekem se ártana meg, úgy is szükségem van egy kávéra és akkor már talán egy szendvics bekapása se lenne rossz ötlet…
A lámpák felkapcsolódnak, én pedig beletörődve csukom le a laptopom tetejét és teszem el a hátitáskámba, a lapokkal és a tollal együtt. Majd észreveszem, hogy Yoda idéző felém néz és felvonja a szemöldökét. Miért néz így rám? Illetve, biztos rám néz ilyen furán? Gyorsan körbe pillantok, de a többiek vagy nem felénk pillantva beszélgetnek, vagy kezdik elhagyni az előadót, hogy egy kicsit mozogjanak abban a szabad hatvan percben. Szóval akkor tényleg engem néz.
- Mi az? – kérdezem meg tőle kíváncsian pillantva rá a szemüvegem fölött, majd inkább úgy döntök, hogy leveszem. Amúgy is csak akkor hordok szemüveget mikor a laptopot kell használnom, mert a közeli látásom picit rosszabb a normálnál. A szemüveget gondosan elrakom a szuperhősös tokjába, majd szintén be a táskába, közben így már rendes lehetőségem van kicsit jobban megnézni a srácot. Azt hiszem nem néz ki rosszul…
De akkor is vonogatja a szemöldökét, mint aki akar valamit?
- Nos, én szeretnék meginni egy kávét és… Hát, ha gondolod velem tarthatsz útitársként… - mondom, kicsit bizonytalanul, miközben vállamra veszem a táskámat és lassan felállok. Nem igazán szoktam mások társaságát élvezni, elég antiszoc vagyok, de Yoda idéző úgy néz ki, hogy hasonló lélek lehet. Bár csak annyit tudok róla, hogy valószínűleg ő is gyakornok, késni szokott és ő is szeretheti a Star Warst.
- Amúgy Hien vagyok. Jessica Hien Chan - mutatkozok be, mosolyogva feléje nyújtva a jobb kezemet. Két keresztnevem van, az elsőt lényegében otthon használom, a másodikat pedig az egyetemen, meg mindenhol máshol. Persze ettől függetlenül bármelyiken szólíthat bárki, mindkettőre hallgatok. – Az új útitársam pedig? – kérdezem meg kíváncsian.

Szószám:647 Megjegyzés:  Rookie project under progress 2624752903


Jessica Hien Chan
Diákok
Play by :
Lana Condor
Kor :
20
Foglalkozás :
Egyetemi hallgató (Columbia University: Computer Science)
Hozzászólások száma :
60

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptySzomb. Május 04, 2019 12:37 pm

Hien & Tommy

Bizton állíthatom, hogy a mai cselekedeteimtől apám nem kifejezetten lenne elragadtatva. Hogy miért is? Lényegében azért, meg kifejezetten óvva intett attól, hogy a mai napon az épületben randalírozzak. Nem akarja, hogy esetlegesen feltűnést keltsek, hogy valaki a dolgozók közül elhintse a morzsákat, miszerint a cégnek már biztos jövője van az igazgatói kérdést illetve. Bár maga a tény borítékolható, hogy a családban marad a vállalkozás, végtére nem véletlen viseli a családunk nevét, de a jövendőbeli fejes kiléte még titok a média és a nyilvánosság előtt. Akár, ha nem lenne megkérdőjelezhető a géniusza, a nagybátyám is lehetne, aki majd a legfőbb időben beleülhet apám jelenlegi, amúgy kifejezetten grandiózus bőrszékébe. Mert ugyebár nem igazgató az az igazgató, akinek a saját kis privát irodájában a mahagóni asztal mögött, ami nem mellesleg perzsaszőnyegen áll, nincsen egy magas, csokoládébarna, forgós szék, ahonnan arca elé emelt, összefűzött ujjai mögül nézi végig azt a szégyenmenetet, amit a behívatott alkalmazott hajt végre. Igen, apám meglehetősen keménykezű igazgató, de helyén tudja kezelni az emberi kapcsolatait, így zsarnoknak semmiképp nem nevezhető. A nagybátyám, bár alapvetően újító gondolataival és meglehetősen új-keletű meglátásaival kivívhatná magának a posztot, nem bizonyítottan, de elmebajos. Keresi a bajt, ha nem találja meg, akkor leginkább szítja a feszültséget… hirtelenharagú, lobbanékony, ha valami nem a tervei alapján megy, akkor kitör a vulkán, és fröcsögve, megállás nélkül ordít a másik arcába, amíg a sajátja el nem vörösödik a levegőhiány végett. Leginkább pszichiátrián lenne a helye… És, hogy én való vagyok-e igazgatónak? Nos… apám nagyon bízik benne, de a hátam mögötti összesúgások alapján egy „ne bánts virág” nem kifejezetten lenne előnyös egy nemzetközileg elismert építészcég élére. Valóban ilyen lennék?...
És, ha az alapvető feltűnéskeltés nem lenne elég, amit a folyosókon sétálva vívok ki magamnak, még az előadást tartó Boyce is megzavarodik az ajtó nyílásától. Nem marad más számomra, mint a sűrű imádkozás a nem létező magasabb hatalomhoz, hogy ne lássa, ki is az, aki kizökkentette őt a dinamikus szónoklatából. Elvégre kifejezetten nem vetne rám jó fényt, hogyha a szünetben esetlegesen menne a füles apámnak, hogy a fia a tiltás ellenére nem, hogy beszegődött az épületbe, de még akadályozta is az előadás zavartalan menetét. Azt hiszem el is tulajdoníthatnám a méltó büntetésemet, és késő délután az asztal számomra ítélt helyén ülve, a tányéromon lévő borsószemeket tologatva hallgathatnám azt az éktelen kiabálást, amit az idősebb Thomas Yang a fejemre olvas. Nem is véletlen, hogy ahogy a hátsóm eléri a talán egyetlen szabad széket az előadóban, úgy csúszok le, mintha a szék alatt valaki egyre inkább húzna a föld irányába. Az meg már egészen csodával hatályos, hogy nem kapok instant szívrohamot, és nem rikkantom el magamat, ahogy egy random kéz a látószögembe csapódik, majdhogynem leverve az orromat a helyéről. Észre se vettem, hogy ül mellettem valaki, erre még egy leütési kísérletet is kivitelez?! Pedig semmi rosszat nem tettem… na jó, Boyce talán nem ezen a véleményen lenne…
- Öhm… -felém intézett kérdése nyomán fordítom újra felé a fejemet, bőrt húzva a fogamra harapom be befelé forduló ajkaimat. Egészen meg vagyok győződve arról, hogy a megbánás összes szikrája ott izzik most a szememben. – Igen, de… -de mi? Lesandítva az asztallapra forgatom a fejemben a gondolatokat, mielőtt magabiztosan újból felvenném a szemkontaktust. – De tudod, hogy van ez! Csúcsforgalom van, aztán majd’ egy órát álltunk a dugóban idefelé jövet… –meglehetősen rossz hazudozó vagyok… legalábbis mindig ezt mondták nekem, mert ahogy valamilyen valótlant állítok, rögtön elkezdem morzsolni az ujjaimat, avagy birizgálni a körömágyamat, hogy ilyen formán kívánjam meg levezetni azt a feszültséget, ami a füllentéssel jár.
- Zavart?... Az Erődben? –sűrűn pislogva, szelíd, ugyanakkor lenyűgözött mosollyal tekintek vissza felé, miután átvizslattam az éppen soron lévő diát. Soha nem hallottam még lányt így beszélni… - Hinned kell. Hinned az Erőben –ragadom magamhoz különösebb teketóriázás nélkül Yoda bölcsellő szavait. Ki hitte volna, hogy egy hozzám hasonló geek mellett fogok kikötni, aki még egy akusztikai és építészeti felszólalás közben is képes Star Wars gondolatokkal bombázni a hirtelen felbukkant padtársát?
- Úgy veszem észre, hogy egyre inkább lankad a figyelem –hangzik a pódium felől, noha nem szemrehányó Boyce hangszíne, sokkal inkább hallatszik ki belőle az arcára is kiülő mosoly. – Most van fél egy… Tartsunk egy kávé és ebédszünetet, mit szólnak? –kérdését követően elégedetten bolydul fel a tömeg, többen nyújtózkodnak, mások az asztaltárs felé fordulnak diskurzus reményében. – Ezt egy igennek veszem. Akkor egy óra múlva találkozunk, ugyanitt –ezzel pedig fel is kapcsolja a vászon melletti lámpát. A sötét utáni éles fény végett hunyorogva pislogok párat, míg meg nem szokja a szemem a világosságot, majd kíváncsian emelve a szemöldökömön fordulok vissza a Star Wars-os lány felé.

Thomas Yang Jr.
Diákok
Play by :
Park Jin Young
Kor :
22
Foglalkozás :
Egyetemista (Építészmérnök - Cornell Egyetem), gyakornok (Yang Architecture & Design)
Hozzászólások száma :
18

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptyKedd Ápr. 23, 2019 4:42 pm




Hien & Tommy


Mi leszel, ha nagy leszel? Hallottam sokszor ezt a kérdést tanáraimtól. S mint a legtöbb kisgyereknek, nekem is megvolt rá a fantáziába illő válaszomon. (Igaz, a hercegnő nem szerepelt köztük, de a lovag igen.) Majd ahogyan nőttem számításba jöttek reálisabb foglalkozások is: csillagász, űrhajós, grafikus, informatikus, programozó, animátor. A középiskola eljöttével és annak végéhez érve kellett igazán elgondolkoznom azon, hogy majd az egyetem után mit is akarok dolgozni, mivel is akarom tölteni az évtizedeimet a nyugdíjas korig? Úgy gondolom, hogy az ötleteket elég jól sikerült leszűkítenem, hiszen az egyetemen informatikát kezdtem el tanulni.
Viszont az ember sose lehet elég felkészült. Azok után, amik mostanában történtek otthon muszáj volt előre gondolkodnom, nehogy aztán engem is váratlan helyzet érjen. Nem szeretném, hogy egyszer csak én is az utcán találjam magam azzal a címszóval, hogy „Gyerünk, próbálj meg mostantól egyedül boldogulni! Játssz Monopolyt, vagy Simst, csak most élőben!”.  
Emiatt eldöntöttem, hogy előre látó leszek és még az egyetemi éveim alatt megpróbálok valamilyen munkát találni, tapasztalatot szerezni, mert úgy diploma után könnyebb lesz munkát találnom. Főleg, ha az előtt még valamilyen cég munkaszerződést kötne velem.  
Így amikor tudomást szereztem arról, hogy a Yang Architecture and Design nevű cég egy „Rookie Project” nevezetű junior programot indít bátorkodtam jelentkezni rá. Mondván, igaz, nem tanulok építészmérnöki szakon, de azért csak értek a digitális rajzhoz, tervezéshez valamennyit, úgyhogy próba szerencse.
Ez hát az oka annak, hogy én most a fentebb megnevezett cég egyik előadótermében, elegáns fekete felsőben és nadrágban (mert elismerem, hogy ilyen helyen illik jól felöltözni) ülve hallgatok előadást az építészetről meg akusztikáról. A fele információ, amit hallok számomra nagyon új, figyelmesen is hallgatom az előadót, tekintetemet meg szinte le sem veszem a kivetített diákról. Szemüveglencséim át olvasom a Power Point elemeit, miközben élesen fülelek és a kezeimmel sebesen az előttem kinyitott laptop billentyűit érintik, hogy a legfontosabb információk egy Word dokumentumban legyenek. Van nálam még egy kis jegyzetfüzet is, amibe néha-néha egy ábrát rajzolok a diáról, ha fontosnak találom.
Annyira bele vagyok merülve az egészbe, hogy nem is tudom már mióta ülök itt, a percek már összefolytak, a hátam meg kicsit már elgémberedett ebben a testtartásban és az ujjaim is kezdenek kicsit elzsibbadni.
Emiatt leteszem a tollat kezemből és kihúzom magamat, megmozgatva picit a karjaimat, ujjait is. Következő pillanatban hirtelen valaki hozzám szól, én pedig a hang irányába pillantok és döbbenten veszem észre, hogy az egyik kezemmel majdnem orron ütöttem egy srácot.
- Sajnálom – kérek elnézést, szintén halkan szólalva meg, gyorsan visszahúzva a karomat. Közben meglepetten döntöm kicsit oldalra a fejemet, meg mernék rá esküdni, hogy eddig senki nem ült mellettem… - Ugye tudod, hogy illetlenség késve, előadás közepe vagy vége felé betoppanni? – oktatom ki, a szemüvegem fölött pillantva rá. Majd meghallom, hogy az előadó új témára tér rá, amiatt visszafordulok előre. A szemüveget feljebb tolom az orromon és tovább jegyzetelek. Azt hiszem lemaradtam egy diáról, meg egy fontos pontról, remélem, hogy csak egyről. – Plusz zavart keltettél az Erőmben…- motyogom még a srácnak, cseppnyi bosszúval, hogy megzavart, noha nem pillantottam újra rá.

Szószám:496 Megjegyzés:  cukika


Jessica Hien Chan
Diákok
Play by :
Lana Condor
Kor :
20
Foglalkozás :
Egyetemi hallgató (Columbia University: Computer Science)
Hozzászólások száma :
60

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Rookie project under progress   Rookie project under progress EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 7:01 pm

Hien & Tommy

- Szép napot, Mr. Yang! –Daniel, a portás olyan széles vigyorral tekint ki a pultja mögül, hogy a szájába ékelt hófehér fogakon szinte megcsillan a Nap fénye, ezzel megkísérelve elvakítani sietős lépteim közepette. Amióta lett elég pénz arra, hogy megcsináltassa a fogsorát, azóta le nem lehet törölni a mosolyt az arcáról… apám örülhet, boldog munkaerő, ami elhiteti a gyanútlan erre járóval, hogy abszolút érdemes ide betérni!... és nem csak a mosdó végett.
- Daniel, ezt már ezerszer megbeszéltük –elégedetlenül prüszkölöm a szavakat, míg előre nem tervezetten, de megtorpanok, felkönyökölve a márványhatású burkolattal kirakott falapra, amin prospektusok, különböző lapok helyezkednek el rendezetten. Elvégre egy, többek között dizájnnal is foglalatoskodó cégnél ez nagy erény. – Az apám Mr. Yang. Én egyszerűen csak Tommy vagyok, jó? –jelentőségteljesen szalad magasba a szemöldököm, elkerekített szemeimmel kísérlem meg megbűvölni, hogy a ráható erő mintegy varázslatként ültesse el a fejében örökre a gondolatot, amit már nem egyszer osztottam meg vele.
- Értettem, Mr. Ya… Akarom mondani… -egy pillanatra elfojtja a szavakat, arcára kiül a tanácstalanság, majd egy széles mosollyal folytatva: - Tommy.
- Helyes! –elégedetten paskolom meg a pultot, eltolva magamat annak stabilitást nyújtó kényelmétől. – Te Daniel… hol is van most ez a junior program?... vagy bárhogy is nevezték el apámék –legyintve egyet jelzem, hogy fogalmam sincs, milyen fantázianév alatt fut a projekt, egyszerűen csak remélem, hogy az értetlen arckifejezés mögött azért megbújik egy hasznos információ is. Hiába, no, Danielről el lehet mondani, hogy egy nagyon jó szándékú, lassan harmincas férfi, ellenben nem ő a legélesebb kés a fiókban. Bár ahhoz szerencsére van esze, amihez kell, hogy legyen, ezért is ül itt, nem pedig a tervezői székek egyikében.
- Á! A Rookie Project! –megvilágosodva emeli fel mutatóujját, egy pillanatnyi türelmet kérve görget az egérrel szélsebesen a megnyitott excel fájlban, majd diadalittasan szegezi rám tekintetét. – A harmadikon van a nagy előadóban, Mr… Tommy –gyorsan javítja ki magát, majd ujjait összefűzve, egészen komoly férfi látszatát nyújtva támaszkodik meg a billentyűzete mögött. Amikor nem beszél, és a fogai se kandikálnak ki az ajkai mögül, akkor egészen azt a látszatot kelti, mintha nem volna ész híján.
- Köszönöm! Akkor én… -be se fejezve a mondatot mutatok a belső tér irányába, majd cipőm kopogásával el is indulok a nagy aula irányába. Növényekkel felfuttatott fal, egy csobogó… padok, fotelek, modern, teljességgel letisztult csillár. Hiába, el kell ismernem, apám igazán nagy géniusz a szakmában, és tudja, hogy kell olyan környezetet teremteni, ami megragadja az emberek figyelmét, és leszámítva azt, hogy ez egy munkahely, egy pillanatig eltölt békével… amíg fel nem érsz a magasabb szintekre, és be nem teszed a lábadat az egyik „egyen irodába”.
A lift halk csilingeléssel érkezik meg, kitárva előttem a vaskalitka ajtaját. Köszöngetve az onnan kitévedőknek várom végig a soromat, majd pattanok is be a hasonlóan erre várakozó emberekkel egyetemben. Elsőként nyomok rá a hármasra, mert, bár időm, mint a tenger –leszámítva azt, hogy az előadás első fele, ha nem tévedek, már másfél órája tart-, mégse akarok a tizedikről alábbszállni a harmadikra, ha megvan a kiugrási lehetőségem.
Pár másodpercnyi békés együtt nem-beszélgetés után török ki az előttem szobrozó tömegből, sűrű bocsánatkérések közepette igyekszem nem fellökni a sok, öltönyös urat, míg konkrétan kiköp magából a felvonó egésze, így a lábaim is határozottan dobbannak a fehér márványpadlón. Rendezve soraimat igazgatom el a világoskék farmer ingemet, valamint az az alatt meglapuló, fehér pólót, míg felmérve a terepet indulok meg a meglehetősen szembeötlő, kétszárnyú ajtót. Bár tudom, hogy az egész épület prímán hangszigetelt, mégis halk léptekkel jutok el a grandiózus nyílászáróig, és amilyen halkan csak tudom, lenyomom a kilincset. A kinti fényesség egy földönfutó fénycsóvát alakít ki a sötét, alapvetően sötétkék, most viszont feketének ható padlón. Mr. Boyce éppen nagyban értekezik az akusztika és az építészet közti fontosságokról, mindezt a szemközti vászonra vetített Power Point előadásával megtéve. Egészen kétrét görnyedve, majdhogynem derékszögbe hajolva osonok az ajtótól az innentől számított első sorig a meredeken leejtős előadóban, majd ahogy megpillantom az első szabad helyet, afelé irányulnak a lépteim. Boyce, aki apám jó barátja, érzem, hogy kizökkentve érzi magát, a pillantása is felém esik, de a távolság, valamint az őt vakító világosság miatt szerencsére nem tudhatja, hogy ki az, aki ilyen tisztességtelen módon megzavarja őt az előadásában. Bár, szó se róla, volt már szerencsém egyéb konzultációkon hallani az újsütetű gondolatait, és valóban pazar véleménye van arról, miként lehet ízlésesen kezelni az akusztikát segítő elemeket.
A táskám halkan huppan az székem mellett, míg magam elé hajtom a konferenciaszék írófelületét, megtámaszkodva azon. A szomszédban ülő személyre azonban csak akkor leszek figyelmes, amikor az addig tökéletes mozdulatlanság állapotából kizökkenve megmozdul a karja, én pedig kis híján akkorát ugrok, mint a macskák egy uborka láttán.
- Megijesztettél! –osztom meg vele a nyilvánvalót, mindezt a tőlem, valamint az ijedtségemtől telhető leghalkabb hangon téve meg.

Thomas Yang Jr.
Diákok
Play by :
Park Jin Young
Kor :
22
Foglalkozás :
Egyetemista (Építészmérnök - Cornell Egyetem), gyakornok (Yang Architecture & Design)
Hozzászólások száma :
18

Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Rookie project under progress   Rookie project under progress Empty

Ajánlott tartalom


Rookie project under progress Empty
Vissza az elejére Go down
 

Rookie project under progress

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: Yang Architecture & Design-
^
ˇ