Quinn ahány ember, annyi jellemvonás birtokosa is. A megfelelő közegben egy kedves, és nyájas nőszemély, aki még a legdrágább tevékenységre is rábeszélne, más körökben visszahúzódó, kemény vitapartner, simulékony és angyali természet. Az igazi, és megmásíthatatlan rétege a gyilkos ösztön, és a nagyratörő igazságérzet. Gyermekkora óta független, nem szereti, ha a szabadságával játszanak, vagy arra utalva viccet csinálnak belőle. Szereti, ha az utolsó szó jogán ő dönthet, vagy addig veszekszik másokkal, míg be nem látják, hogy végső soron ő az, akit illet a zárszó.
Bizalmatlansága óriási méreteket ölt, egyetlen személy, akire az életét is rábízná az öccse, de ő jelenleg sajnos börtönben ül, ezért még az éjszaka közepén is fegyverrel a hálóinge alatt megy a mosdóba. Gyűlöli, ha valakit hazugságon ér, elég jól elboldogul a testbeszéddel, olykor már akkor tudja, hogy mit fog a másik mondani, amikor még csak megérett a gondolat a koponyájában.
A származására nagyon büszke, elég tetemes összeggel támogatja hónapról hónapra a Peruban élő szegényeket, a hánytatott sorsú fiatalokat. Ehhez személyes érintettség is fűződik, hiszen az édesanyját rabszolgának adták el az Államokban, miközben édesapja egy gazdag, texasi ficsúr volt. Gyermekkorában nélkülözött, aztán édesanyja halála után bekerült a rendszerbe, és nevelőszülőktől, nevelőszülőig adták őt, és az öccsét is. Nem szeret beszélni a múltjáról, kényesen ügyel rá, hogy a munkahelyén se tudjanak róla többet a minimálisnál.
Az elköteleződés nem szerepel a szótárában, inkább a fiatalabb férfiakhoz vonzódik, megesett már, hogy kikezdett egy gimnazistával is. A pénzt nem szórja két kézzel, de nem veti meg a szép dolgokat sem. Nagyon jó érzéke van a festészethez, és a szobrászathoz is. Szabadidejében gyakran vadászik, lovagol, és vitorlázik. A munkahelyén nem szereti, ha késnek, a pontosság híve.
Rosszabb napjain lobbanékony, és tüzes, szenvedéllyel telve ismétli a spanyol káromkodásokat. Nem kívánatos belékötni, mert bosszúálló típus, és képes kivárni a megfelelő alkalmat, hogy visszacsapjon. A latin eredetű táncok szerelmese, egy ideig versenyszinten űzte ezeket, mostanra már csak akkor megy táncba, ha akad ehhez megfelelő partner is.

A kis hógömböt rázom fel, melyben aprócska csillagmintázatú hexaéderek kavarodnak fel, és olvadnak össze a hatalmasnak tűnő, de parányi mintaépület felett. Az üveg védelmet biztosít, és a burokra emlékeztet, melyben én is sokáig éltem, és hagyták, hogy éljek. Fáradtan döntöm a hátamat a bőrfotelnak, és nézek végig a játékszeremen. Nemsokára tizenegy órát üt el a nagymutató, és a következő elveszett házaspár érkezik hozzám. Mr. és Mrs. Hamilton egy gazdag párocska, és bármit megtennének azért, hogy üres házukat immár egy fájdalmasan élénk gyereksírás töltse be. A menetrend ugyanaz, mint általában, ha megérkezem az irodába. Ezer meg ezer portfólió pihen az asztalomon, jövőt kovácsolva a nincstelen gyerekek, és az örökbefogadó szülők között. Mostanra divattá vált, hogy híres, közismert emberek későn szülnek, vagy egyáltalán nem teszik ki a testüket annak, hogy egy élőlény növekedjen bennünk. Sztárolás lett abból, amihez egykoron én is tartoztam. Mondanom sem kell, hogy az üzlet megy, mert az év háromszázhatvanöt napjára jut minimum egy család, akinek nincs gyermeke, és szeretne egyet. A piacon óriási a verseny, és csak a legszerencsésebbek távozhatnak elégedett vigyorral az arcukon. Még húsz másodperc, és felöltöm az odaadó, és megértő nő szerepét, aki mélyen átérzi, hogy milyen, ha nemzőképtelen egy férfi, vagy egy másik sorstársa. Én nem vagyok az, de ilyenkor alkalmazkodni kell az ügyfelekhez. Az asszisztensem pontos, mint a svájci óra, amikor két kopogtatással jelzi, hogy megjöttek a vendégeim. – Quinn itt van Mr. és Mrs. Hamilton. – felállok az asztalom mögül, és egy széles mosollyal jelzem, hogy fáradjanak beljebb. A tekintetem a bajuszos úriemberre vezetem, aki a feleségével a jobbján tér be hozzám. – Kérnek esetleg egy kis frissítőt? – ajánlom fel a kínálatot, de nem fogadnak el semmit, így megvárom, hogy mindenki megtalálja a helyét, és ha ezzel végeztek, akkor leülök én is, és összefűzöm az ujjaimat. – Örülök, hogy eljöttek. Elolvastam az aktájukat, és a kérésüket is, vagyis inkább a kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretnének adoptálni. A csecsemőkor gyakori kérés, de az már nem olyan egyszerű, ha egy politikailag megosztott helyszínről kívánnak választani. Én megtettem a javaslataimat, de úgy tűnik, hogy ragaszkodnak Penelope-hoz. – látom, hogy mennyire nehezen oldódnak fel, és az első, aki megszólal Mr. Hamilton. – Ms. Fuentes mindent megbeszéltünk, de amikor elmesélte a történetét a kislánynak….nem bírtunk másra gondolni. Ki kell szabadítanunk onnan. Nálunk jobb helye lenne, mint máshol. Higgyen nekünk. Cecilia imádná őt, ugye drágám? – sosem akartam belemélyedni egy családnak az érzelmi hátterébe, de ők ketten pont kapóra jöttek nekem. Megtörtek, és sérülékenyek. – Tudom, Mr. Hamilton. Felvettem a kapcsolatot az ottani árvaházzal, és megkértem őket, hogy értesítsenek, amint tudnak. A hatóságokkal is egyeztetés alatt állunk, de ez időigényes, és bőségesen anyagias procedúra lesz. Bízom benne, hogy szegény Penelope minél hamarabb Önökhöz kerültek, de őszinte akarok lenni…ez még hónapokig is eltarthat. Mindenesetre ne aggódjanak, én kézben tartok mindent. – közlöm együttérzően, aztán kinyitom a mappát, és felvázolom, hogy milyen költségekre számítsanak még. Nem kertelek…és mire ebédidő lesz, már a kezemben is van az aláírásuk. A kislányt pedig átszállíttatom Limából, hogy eladjam ennek a kedves párnak.