One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Jonah Lindahl EmptyKaiden N. Dubois
Today at 4:06 pm



Munkahelylista

Jonah Lindahl EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:55 pm



Foglalt keresztnevek

Jonah Lindahl EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:51 pm



Avatarfoglaló

Jonah Lindahl EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:49 pm



Teaház a Törött Porcelánbabához

Jonah Lindahl EmptyMirabell Wagner
Today at 3:03 pm



Elias lakása

Jonah Lindahl EmptyElias Anderson
Today at 2:08 pm



Unexpected trip to Peekskill

Jonah Lindahl EmptyElaine Beaulieu
Today at 2:05 pm



Wayne & Ruby - Greek Night

Jonah Lindahl EmptyRuby Dayton
Today at 12:56 pm



Raelyn&Dorian - no one like you

Jonah Lindahl EmptyRaelyn J. Winters
Today at 12:33 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 37 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Arnold Griffin, Aurora Cabot, Bellamy West, Dylan Welsh, Elaine Beaulieu, Joshua Miller, Kang Ro Bin, Kenen MacKellar, Marissa Grey, Pavel S. Dragunov, Romero D. Bohen, Sarah Farrow, Sorcha Barland, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Jonah Lindahl

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Jonah Lindahl   Jonah Lindahl EmptyCsüt. Feb. 14, 2019 10:01 am

Jonah Lindahl


Karakter típusa:
saját
Teljes név:
Jonah Lindahl
Becenevek:
Jon, Jonny
Születési hely, idő:
USA, Fresno, 1982. február 8.
Kor:
37 v
Lakhely:
Bronx
Szexuális beállítottság:
hetero
Családi állapot:
egyedülálló
Csoport:
törvényszegők és munkanélküliek
Ha végzett vagy még tanul//Egyetem:
United States Military Academy
Ha dolgozik//Munkabeosztás:
orvgyilkos
Ha dolgozik//Munkahely:
szabadúszó, állandó ügyfelekkel
Hobbi:
céllövészet, dohányzás
Play by:
Joel Kinnaman

Jellem
Nincs igazából vett szociális élete. Nem nagyon barátkozik, a bajtársaival, akikkel szolgált, már nem tartja a kapcsolatot, vagy csak nagyon ritkán beszél velük. A börtönben bizonyos kapcsolatokra szert tett, de senkire sem aggatná rá a ”barát” jelzőt. Nem igazán tartja a kapcsolatot nagyszüleivel, más élő rokona pedig nincs. Nagyapja büszke volt rá a szolgálata alatt, mikor azonban elítélték elfordult tőle. Nagyanyja olykor próbát tesz, hogy enyhítse a kettőjük közti szakadékot, de túl mélynek bizonyul.
Nem él nagy lábon, hogy ne szúrjon senkinek se szemet. Több hotelszobáért is fizet, hogy legyen hova mennie, attól függően, hol van a városban. Nem feltétlen erőszakos természetű, de hajlamos az agresszív viselkedésre, ha okot adnak rá. Higgadt, jól kezeli a nehéz helyzeteket és jól teljesít nyomás alatt.
Nem túl barátságos természet, de csak szükségszerűen viselkedik ellenszenvesen. Nem szereti, ha túl sokat kérdeznek tőle, olykor túlzottan is óvatos, mások ezt talán paranoiának hívnák. Bizonyos szokásokat megtartott hazatérve Afganisztánból, amiket szakemberek minden bizonnyal a PTSD-vel, de legalábbis arra való hajlammal magyaráznának. A kötelező vizsgálatokat elvégezték rajta, de azután egyszer se jelent meg pszichiáternél és nem is tervezi.
Ellenben sok veteránnal, nem adja külsőségben jelét annak, hogy maga is katona volt. Az egyenruháját kidobta, a dögcéduláján kívül nem tartott meg semmit. A kitüntetéseit, amit leszerelése után kvázi vigaszdíjként hozzávágtak, zaciba kerültek nem sokkal azután, hogy hazatért.
Habár nem gyárt összeesküvés elméleteket (legalábbis nem nyíltan), nem kedveli a mindenkori kormányt. Könnyebben látja az ördög szerepében tetszelegni a politikusokat. Úgy érzi, hogy az Amerikai Egyesült Államok elárulta őt, és ha tartozott is nekik valamivel, azt már leszolgálta. Ahogy az államban, úgy a szerveiben sem bízik, ez igaz a CIA-tól kezdve az utolsó seriff hivatalban dolgozó egyenruhásig.

Múlt
Apám svéd származású, könyvesbolt tulajdonos volt, aki egy amerikai kiruccanás alkalmával ismerte meg anyámat. Ő katona volt, ami minden bizonnyal lenyűgözhette az öregemet. Nem tudok valami sokat arról, hogyan is jöttek össze, nem meséltek róla. Amerikában születtem már, de nem sok emlékem van róluk. 9 éves voltam, mikor egy egyenruhás meglátogatott minket, közölve, hogy anyám életét vesztette az Öbölháborúban. Az apám összetört, az üzlet sem ment jól, egy idő után pedig túl sok volt neki már mindez. Anyám fegyverét használta, én találtam rá. A nagyszüleimhez kerültem, és jobban megismerve őket, már nem lepett meg az, hogy anyám miért is lett katona. Mondhatni, katona család, kemény nevelés. Problémás gyerek voltam. Mindig dühös, folyton verekedtem, loptam, kerestem a bajt. Miután megunták, a nagyszüleim katonai iskolába írattak, mondván, hogy majd ott megnevelnek, hiszen anyámnak is milyen jót tett.

Igazuk volt. Részben. 9/11 után megszálltuk Afganisztánt. Nem az első hullámban vittek ki minket, de nyílt titok volt, hogy előbb-utóbb minket is a szállítógépekre irányítanak, hogy a világ másik végén harcoljunk azok ellen, akik a támadóinkat bújtatták és támogatták. Azelőtt élesben még nem kellett használnom a fegyverem. A konvojt, ami a táborba szállított minket támadás érte. A második autóban ültem, az első futott rá az aknára. Csak szerencsém volt, eredetileg nekem is benne kellett volna lennem. Nem sok mindenre emlékszem ezután. A sokk, az adrenalin, kitudja mi, de teljesen megölte az emlékeim. Csak arra emlékszem, hogy végül beértünk a táborba, és órákig próbáltam meg lemosni magamról a társaim vérét. Hogy mire számítottam? Magam sem tudom. Arra azonban nem, hogy rögtön az első nap a társaim fele vagy halott lesz, vagy nyomorék egy egész életre.
Egy lövés, egy ölés. Egy lövés, egy ölés. Ezt verték belém már a kiképzés során is, én pedig ezt mantrázva néztem a puska céltávcsövébe, akárhányszor meg kellett húzni a ravaszt. Felderítő mesterlövésznek képeztek ki. A feladatom az volt, hogy egy kis csapattal az ellenséges területre hatolva vadászunk kiemelt célpontokra. Olykor meg sem kellett húznom a ravaszt, csak megfigyelni és jelenteni. Mind azt hittük, hogy a háború gyors lesz, franc se hitte volna, hogy évek múltán is ott fogunk térdelni a homokban, a sziklák mögött. A nyílt harc szinte szóba se jött, a tálibok lesből támadtak, a falusiak közt rejtőztek, ahogy mi rájuk, úgy vadásztak ők is ránk. Kiképzést kaptunk a felkelők elleni harcra vonatkozóan ugyan, de mint általában, az elmélet beszart, ha a gyakorlat próbára tette. Falvakat rohamoztunk meg, vigyáznunk kellett a civilekre, akik arcukat eltakarva menekültek, köztük elvegyülve pedig ott volt az ellenség, akinek, ha hátat fordítottunk, meghaltunk. Mind öltünk civileket. A jelentésekbe nem került be, nem hencegtünk vele, de mind tudtuk jól. Túl nagy volt a káosz. Minden árván maradt gyerek pedig a hibánk után ellenségként nézett ránk. Azzal neveltük ki az ellenség következő generációját, hogy megöltük az előzőt. Azt hiszem erre mondják, hogy mi teremtjük meg a saját démonjainkat.
Már több éve szolgáltam odakint, mikor megkerestek. A CIA-nak információi voltak értékes célpontokról, akik az afgán barlangokban és falvakban bujkáltak. A hírszerzés lesz a kéz, mi a fegyver, így mondták. Szükségük volt olyan katonákra, akik már ismerik a terepet, így kerültem oda én is. Nem volt nagy létszámú az egység, a feladatunk egyszerű volt: iktassuk ki a célpontot, vagy hozzuk el, ha úgy szólt a parancs, miközben a lehető legkevésbé hívjuk fel magunkra a figyelmet. Jól dolgoztunk, precízen, olykor többet használtunk a fegyverünk, mint szerettük volna, de a feladatunk elvégeztük.

- Na, mi a helyzet? – pillantottam Bill-re, aki időközben mellém telepedett, és a földről felvett távcsővel kezdte kémlelni a terepet.
- Változatlan. A hírszerzés szerint vagy most, vagy soha.
- Nem stimmel itt valami – ráztam meg a fejem. Tizenhat órája feküdtem a homokban és figyeltem az információk alapján megadott települést a magaslatból. – Sehol egy őrjárat, csak néhány fegyveres, azok se rendszeres időközzel.
- Talán nem akarják magukra felhívni a figyelmet – tippelte Bill, megvonva a vállát.
- A drónokat akkor is figyelniük kéne. Mintha nem is számítanának rá.
- Ez a drónok lényege, nem? – Bill továbbra is a távcsővel kémlelte a falut.
Mióta elkezdték a drónokat rendszeresen bevetni, kevesebb katona esett el, viszont a civil áldozatok száma megnőtt. Téves információk, kezelői hiba, mindegy, hogyan hívjuk. Az egymásra mutogatás nem segített, ahogy az sem, hogy hiába tagadta a hadsereg, az ellenség a maga javára fordította a dolgot.
- Magunk kéne csináljuk. Hét fegyverest számoltam, könnyen ártalmatlanítjuk őket. Gyorsan, átfésüljük a falut – vetettem fel az ötletet.
- Túl kockázatos. A légi felderítés szart sem ért, fingunk nincs, hogy van-e alagút rendszer a falu alatt, vagy hogy mennyire mélyen vannak beásva. Sean megnézte a nyugatról is, alig látni valamit.
- Egy csomó gyerek van ott lent. Nem tennék ki a gyerekeiket ekkora veszélynek.
- Ezek nem olyanok, mint mi, oké? Olyanokról beszélünk, akik gyerekeket és nőket robbantanak fel, sőt, sokuk önként teszi. Ezek nem normálisak, te is tudod – pillantott rám komolyan, majd megragadta a vállam. – Szerintem páncélként használják őket. Azt hiszik, hogyha gyerekekkel takaróznak, engedjük nekik.
- Francba – sóhajtottam fel, lehunyva a szemem néhány pillanatra. Hamar megtanultam, mióta idehoztak, hogy félre kell tenni a lelkiismeretet olykor. Nem ez volt az első eset, de a tapasztalat sajnos azt súgta, amit Bill is mondott. – Oké.
- Helyes – veregette meg a vállam Bill, majd a szájához emelte a rádiót. – Központ, itt Vörös Kutya, megerősítjük, hogy a célpont megérkezett, a várható civil áldozatok száma … -   felém pillantott, hogy lássa a számot, amit mutatok. -   … tizenöt, legalább. Három órányira láttuk a legközelebbi fegyveres őrjáratot, most van a legjobb esélyünk, hogy a támadás után átfésülhessük a terepet és eltűnhessünk. Vége.
- Tizenöt. Túl sok – jegyeztem meg, elhúzva a szám, a céltávcsőbe nézve.
- Bizony az. De ők döntik el, megér-e nekik ennyit a célpont – sóhajtott Bill, miközben a válaszra várt a kezében szorongatott rádióból.
- Vörös kutya, itt a Központ. Másfél perc a támadásig. Kutassák át utána a falut és erősítsék meg a támadás sikerét. A kivonási ponton várnak majd magukra. Vége.
- Megéri nekik – vonta meg a vállát Bill, majd a rádión odaszólt a többieknek, hogy készüljenek fel a támadás után a falu átvizsgálására. – Maradj fent, míg mi lemegyünk, hátha akad túlélő, ne lepjenek meg minket.
Bólintottam majd a céltávcsőbe pillantva láttam a kiérkező férfiakat. A drón hangját hallhatták, de csak pár pillanatra, mert nem sokkal később becsapódtak a rakéták. A lángok magasra nyúltak, akárcsak a porfelhő, ami kísérte, néhány hosszú másodpercig nem is láttam semmit, csak az omladozó épületek körvonalait tudtam kivenni, amit a robbanás hangja kísért, ami még mindig ott csengett a fülemben.
Bill közben eltűnt, hogy a többiekkel együtt bevesse magát a faluba, vagy inkább abba, ami abból megmaradt, miután a felvert por leülepedett és látni engedte, hogy milyen munkát is végzett a drón. Mint amilyet mindig: pusztítót. A rádión hallottam, ahogy kommunikálnak, a romok közt haladva, keresve a célpontot. Ilyenkor mindig felmerült a kérdés, hogy mi van akkor, ha a célpont száz darabra szakadt. A válasz mindig az volt: jobb a bizonyosság.
- Rohadt életbe – káromkodta el magát Bill. – Ez sokkal több, mint tizenöt. Rengeteg gyerek és nő van itt. A célpont, valaki?
Negatív, felelték egymásutánban, miközben a mesterlövész puska mögött vadul zakatolt az agyam. Pontosan összeszámoltam a faluban lévőket, nem voltak sokan. Sean is így tett, ő is erre jutott.
A gondolataimból egy fiatal fiú ébresztett fel, akit először észre sem vette, mert szénfekete lett a bőre a portól, minden bizonnyal meg is égett, ahogy előmászott a törmelékek közül. Imbolyogva haladt a romokon, először nem tudtam kivenni, hogy pontosan hova is tart, de aztán megláttam egy kezet, ami mellett egy AK hevert.
- Ne csináld – suttogtam magam elé, remélve, hogy elkanyarodik a fiú, de nem tettem. Nem láttam jól rá a terepre, talán ott volt az egyikünk a fal mögött, talán nem. A fiú egy félig leomlott ház első emeletén volt, fentről könnyű célpont lett volna számára, akárki. Egy pillanatra azt hittem át fog lépni a fegyveren, de csak megcsúszott. Felvette és az ablakhoz lépett.
Én azonban előbb lőttem. A fiú teste egy pillanatra megmerevedett, majd kiejtve a kezéből a fegyvert esett oldalra, beverve a fejét a törmelékekbe.
- Jon, pakolj, indulunk a kivonási pontra – hallottam Bill hangját.
- A célpont? – kérdeztem, miközben neki kezdtem felszámolni a megfigyelő állást.
- Nincs itt, ez egy rohadt esküvő volt! Valaki nagyon elcseszte ezt a hírszerzésnél, nyoma sincs a célpontnak.
Bill hangja ingerült volt és dühös. Jól tudtuk mindannyian, hogy mit is jelent ez.

Vizsgálatot. Botrányt. A hírszerzés persze nem vállalta magára a felelősséget, hanem ránk hárította. Minket pedig csak egy pontig védelmezett a sereg. Valaki túlélhette a robbanást, mert pár nappal később kikerült egy videó az internetre, ahol egyik pillanatban még a boldog párt látni mosolyogni, a következőben pedig a férjet, aki a menyasszony ölében leheli ki a lelkét. Így garantált volt a botrány. Vizsgálat indult, ami végül azzal az eredménnyel zárult, hogy mi hibáztunk. A jelentés szerint nem szenteltük a kellő időt annak, hogy megállapítsuk a célpont személyazonosságát. Négy napig voltunk ott, várva a konvojt, ami megérkezett. Én azonosítottam a célpontot, és nem tévedtem, biztos vagyok benne. Azonban arra nem tudtam választ adni, hogy miként is juthatott ki onnan. Az egységben lévőket vagy leszerelték, vagy áthelyezték. Én az előbbi sorsra jutottam.
Hazatérve nem igazán találtam a helyem. Úgy éreztem magam, mint valakinek az árnyéka. Halványnak, gyengének, jelentéktelennek. A nagyapám talált munkát, biztonsági őrködés egy kaszinónál. Nem csináltam túl sokáig. Hamar túl nőttek rajtam a problémáim. Aztán egy nap két fickó megpróbált kirabolni. Egy kocsmából kilépve az autóm felé sétáltam, ők pedig a sarkon vártak. Fegyvert fogtak rám és kérték mindenem, ami nálam volt. Elég sokat ittam, emiatt nem volt a legjobb a reakció időm, így hiába ütöttem ki a fegyvert a fickó kezéből, eltalálta a karom. Ők azonban rosszabbul jártak. Elvágtam az egyikük torkát, ő úgy száz métert menekült, aztán holtan esett össze, a másikat pedig az eldobott fegyverrel háromszor hátba lőttem, mielőtt elmenekülhetett volna. A „Hazáért tett szolgálata miatt” a bírót idézve, öt évre ítéltek, amiből hármat ültem le. Fura, de igazából ott bent jobban éreztem magam, mint kint, miután leszereltek. Elég hamar megtaláltak odabent, én pedig hamar megtanultam, miként is mennek a dolgok. Mikor pedig kiengedtek, nem léptem tovább, hanem inkább folytattam azt, amit bent elkezdtem.

- Szevasz – köszönt nekem, a kezét felém nyújtva a latin fickó, de csak egy visszafogott bólintással jeleztem, hogy észrevettem, nem pillantottam fel rá az újságból. – Hát jó. Itt van a fickóról minden, amit tudni kell – csúsztatott felém egy borítékot az asztalon, ami már elég volt, hogy félretegyem az újságot.
- DEA-s – jegyeztem meg, ahogy kivettem az egyik képet.
- Talán baj?
- Csak többe kerül – feleltem fel sem pillantva a képről, miközben elővettem a többi papírt a borítékból. Jól dolgoztam, az pedig nem olcsó. Habár, Diego Lopeznek eddig a pénz nem volt probléma. Én nem valami elcseszett latin vértestvériség miatt tettem, amit mondott. Hidegen hagy a drogja, a lányok, akiket futtat, csak az érdekel, hogy kifizessenek.
- A fickó szarba tenyerelt. Elkapta az egyik …
- Nem érdekel – szakítottam félbe a beszámolóját. – Nincs itt a családi állapota. Házas?
- Asszem. -  vonta meg a vállát a fickó kissé sértetten. – Mit számít?
Nem feleltem a kérdésére. Egyébként se értené meg, vagy mert ostoba, vagy mert nem érdekelné. Az ilyen emberek az utcán csípőből tüzelnek mindenre. Trehány munka, engem nem ezért bíznak és fizetnek meg.
- Határidő?
- Lopez még a héten akarja, hogy kinyúvadjon. A tárgyalás előtt, ahol tanúskodhatna.
- Az előleg? – pillantottam aztán rá kíváncsian, miután visszatettem a képeket és papírokat a borítékba, majd azt a kabátom belső zsebébe mélyesztettem.
- A szokásos helyen – amint pedig ezt kiejtette a száján, felálltam az asztaltól és köszönés nélkül hátat fordítottam neki. Egyedül a pulthoz léptem oda, hogy kifizessem az italt, majd kiléptem a bárból és a pályaudvar felé vettem az irányt, ahol a 345-ös csomagmegőrzőben ott várt rám az előleg.

- Hol van Reid? – pillantott rám Hall ügynök, amint megpillantott a bíróság első emeletén. –  Úgy volt, hogy itt találkozunk …
- Közbejött neki valami, engem értesített, hogy helyettesítsem. Donald O’Connell – nyújtottam felé a kezem, amit eleinte gyanakodva nézett, majd a jelvényemre pillantva láthatóan eloszlottak a kétségei. Hall ügynök nem lehet túl jó megfigyelő, különben feltűnt volna neki, hogy Reid ügynök jelvényét viselem az övemen.
- Csak kimegyek a mosdóba, hosszú tárgyalás lesz, nekem pedig baj van a gyomrommal – sóhajtott fel, majd megpaskolva a vállam lépett el mellettem a mosdó felé tartva.
Előhúztam a zsebemből Reid telefonját, majd megírtam a lent várakozó ügynököknek, hogy Hall biztosítva van általam. Túl könnyedén veszik a kommunikáció biztonságát. Reid ügynököt tegnap elkaptam hazafelé, és gondoskodtam róla, hogy sokáig ki legyen ütve. Három lánynak fizettem azért, hogy folyamatosan fecskendezze neki a heroint, amíg nem értesítem őket, hogy lépjenek le. Elvettem a jelvényét, a fegyverét, a telefonját,  mindent, amivel azonosítani lehetne. Megírtam a társainak, akiket a telefonkönyvben kiemelt jelzéssel látott el, hogy itt találkoznak majd vele, biztosítja az emeletet. Majd megírtam, hogy késni fog, így már nem volt lehetőségük feljönni, hiszen elhelyezkedtek a tárgyalóban. Hall ügynök reggeli kávéjába pedig gondoskodtam, hogy kerüljön annyi hashajtó, ami még a tárgyalás előtt arra ösztökéli, hogy meglátogassa a mosdót.
Megvártam, míg beért a mosdóba, csak ezután indultam utána, odafigyelve arra, hogy a folyosón lévő kamerához érve lehajtsam a fejem és úgy tegyek, mint aki a rádióba szólna. Kifogják kérni a kamera képeit, azon pedig majd megállapítják, hogy valaki szövetségi ügynöknek kiadva magát ölte meg Hall ügynököt. Lesz egy magasságuk és egy hajszínük, semmi több. Az ügyük azelőtt meghal, hogy elkezdődhetne.
- Hall ügynök? – kérdeztem, ahogy beléptem, hogy megtudjam melyik mosdófülkében van.
-Mindjárt, mindjárt! -  szólt ki a középsőből. – Fogalmam sincsen, hogy mitől lehetek rosszul, csak egy kávét ittam reggel.
Nem feleltem, hanem a többi fülkébe pillantottam be, amikben szerencsére senki nem tartózkodott. Kioldottam a nyakkendőmet, majd a végét feltekertem a kézfejemre, hogy ne legyen feleslegesen hosszú.
- Nincs magánál véletlenül valami gyógyszer? Lehet, hogy szükség lenne … mit csinál? – pillantott fel rám értetlenkedve, mikor kinyitottam fülke ajtaját és beléptem.
Mielőtt azonban bármit mondhatott, vagy tehetett volna, a jobbommal arcon vágtam, mire oldalra dőlt, épp elég helyet biztosítva ezzel nekem, hogy mellé lépve a kezemre csavart nyakkendő másik végét megragadva egy erős rántással fojtogatni kezdjem. Csapkodott a kezével, eleinte a fejem felé, majd a kezeimet ütlegelte egy erőtlenebbül, majd a keze a pisztolytáskája felé csúszott, de ez már csak reflex volt, hiszen a bíróságba lépés előtt elvették azt tőle.
Nagyjából egy perc múlva engedtem el, miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg meghalt. A Reid ügynöktő elvett telefont a zakója zsebébe csúsztattam, majd becsuktam a fülkeajtót, és a mosdókagylóhoz lépve lehajoltam, hogy elérhessem a szellőzőt. A tegnap elrejtett csomag még mindig ott volt, ami csupán egy farmert, pólót és egy baseball sapkát rejtett. Az oldalsó fülkébe lépve gyorsan átöltöztem, majd a levett öltönyt visszatömtem a zacskóba és visszahelyeztem a szellőzőbe. Pár nappal később majd visszaküldök érte valakit. Az emberek bármit megtesznek, ha eleget fizetünk.
Éppen a kesztyűm vettem le és léptem a mosdótálcához, hogy megmossam kezem, mikor benyitott egy férfi.
- Üdv! – köszönt rám, amit én egy biccentéssel viszonoztam, majd figyelve arra, hogy ne hagyjak ujjlenyomatot léptem ki az ajtón és indultam meg a kijárat felé, ahol minden további nélkül ki is jutottam egy turistacsoporthoz csatlakozva, akik annyian voltak, hogy a biztonságiak lazították a biztonsági előírásokon.
Húsz percet sétáltam, eltávolodva a bíróság épületétől, mielőtt elővettem volna a telefonom, hogy írhassak a megadott számra. ”Elvégezve.” írtam, majd a küldés gombra nyomtam és folytattam az utamat, míg le nem intettem az egyik taxit, amivel egy jó pár utcányira lévő kocsmához mentem. Az órámra pillantottam, miután kifizettem az utat és a járdára léptem. Három óra múlva kellett megérkezzenek a fizetséggel. Addigra pont vége a Yankees meccsének is. A kocsma küszöbét átlépve pedig meg is pillantottam a tévében a mérkőzést.
A kikért söröm társaságában ültem le a pultra, majd tárcsáztam egy számot, ami kétszer csengett ki, mielőtt felvették volna. Egy női hang szólt bele.
- Igen?
- Leléphettek. Holnap elküldöm hol keressétek a pénz másik felét – mondtam, majd bontottam a hívást és a zsebembe csúsztatva a telefont figyeltem a meccset. Hall ügynököt mostanra bizonyára megtalálták. Reid ügynöknek pedig bőven lesz mit kimagyaráznia majd.



Jonah Lindahl
Törvényszegõk
Play by :
Joel Kinnaman
Kor :
37
Foglalkozás :
zsoldos, orvgyilkos
Hozzászólások száma :
10

Jonah Lindahl Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jonah Lindahl   Jonah Lindahl EmptySzer. Feb. 20, 2019 11:16 pm

Gratulálunk, elfogadva!

Kedves Jonah!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy igazán részletekben gazdag betekintést nyerhettünk az életedbe, amely minden pontjában távol állt a hétköznapok egyszerűségétől, akár a családodat, akár pedig a veled történteket vesszük figyelembe. Nagyon tetszett, ahogyan leírtad az egész megfigyelést, a félresikerült akciót, mely akaratotokon kívül is végül a ti bűnötökké vált, hiszen az igazi felelősök sosem vállalnák fel, ha hibáztak. Egy bűnbak mindig kell, hogy kéznél legyen, ha beüt a baj és ebben az esetben ti voltatok azok, akik átvállalták ezt a szerepet. Mindezek után közel sem csodálkozom azon, hogy nem találtad a helyedet, ahogyan valahol azon sem, amelyek ennek következményeiként vezettek a rácsok mögé. Túl sok mindent éltél át ahhoz, hogy ezek könnyen feldolgozhatóvá váljanak, teljen el bármennyi idő is. Egy egyszerű és akár még kicsinek nevezhető balszerencsés esemény is képes megtörni az ember lelkivilágát, nem még ha ilyen nagy mértékben tapasztalja meg azt. Ahogyan az is tetszett milyen leleményességgel iktattad ki azt az ügynököt, akit a megbízatásodként kaptál. Very Happy
Szépen fogalmazol, így könnyű volt elveszni a sorokban, melyekkel remélhetőleg sokat színesíted majd a játékteret. Jonah Lindahl 3874598021 Ennek érdekében azonban nem is tartanálak fel, ahogyan eddig is tettem, hiszen biztosan akad még pár ember, akinek majd fel kell forgatnod az életét. Very Happy

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



Dorian J. Lester
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
32
Foglalkozás :
rossz példakép
Hozzászólások száma :
755

Jonah Lindahl Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Jonah Lindahl

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Előtörténetek-
^
ˇ