Mr. Lawrence, kérem meséljen nekem magáról...
Ennyi? Több nem telik magától?

Tudja valahol meg kell fognunk a lényeget..
A lényeget? Minden terapeuta ilyen ostoba kérdéseket tesz fel?

Miért burkolódzik a modortalanság mögé?
Hmm, hol is kezdjem..talán azért, mert rohadtul nincs ehhez kedvem, meg talán azért, mert semmi keresnivalóm itt!

Feldolgozta már az apja halálát?
Mégis milyen f*szom kérdés ez?

Megpróbálta már valaha megbocsájtani magának?
Maga teljesen el van tévedve!

Ha kikerül, minden egyes kérdést, nem jutunk előrébb.
Igazán? Hát tudja mit, dugja fel a seggébe a kérdéseit, nincs rá szükségem, hogy kiöntsem a lelkemet!

Rendben.- hangzott el a rövidke válasz a nőtől, majd átfutotta a kezében lévő lapokat;

Az egyik kollégája: Steve néha igazán seggfej, de azt hiszem, ez az Ő személyes varázsa. Mindamellett, hogy remek orvos.

Az egyik ápolónő: Nem szeretek vele dolgozni, mert elég faragatlan a modora, és szerintem többet is hisz magáról, mint ami valójában.

Az egyik exe: Steve egészen addig tökéletes, míg hozzád nem szól.

A húga: Steve, egy barom! De azért szeretem! ...ugye ezt nem mutatja meg neki?

Az anyja: Az én fiam, tényleg a világ legnagyobb seggfeje, de a szíve a helyén van. Akárcsak az apjának...volt.

Reggel- 5:30
Az arcomat dörgölve próbálok feléledni, bár mindez egész lehetetlennek tűnik. Tegnap este, azt hiszem átestem a ló túl oldalára, és kicsit túl toltam, a buli szó fogalmát.  Az ágy túloldalára nézek, ahol egy szőke leányzó heverészik. Nem mondanám, hogy elégedett vagyok, mert arra sem emlékszem, hogy egyáltalán haza hoztam valakit. De minden jel arra mutat, hogy valaki az éjszaka folyamán velem tartott a lakásomba. Alaposan megvizsgálom a szöszke arcát. Kezd derengeni valami, de a sötétben nem látszott ennyire fiatalnak. Ez a lány nem lehet több 20-nál..mielőtt erkölcsi mérlegre állítanám, az egész helyzetet, amitől nyilván megborult volna a mérleg. Kipattanok, az ágyból, és a kezembe akadó legkisebb ruhaneműt a lányhoz dobom.
- Ébresztő van csibém.-  álmos szemeivel úgy pillog rá, akár egy elcseszett Bambi. Bár, ez a Bambi, inkább ribanc. És amúgy is, tudomásom szerint Bambi fiú volt.. Mi fasznak gondolkodok én ezen?
- Nincs még egy kicsit korán...- hunyorogva kémleli az órát, én pedig megforgatom a szemeimet.
-  A Te igényeidnek minden bizonnyal, korán van, de nekem mennem kell dolgozni. Szóval ajánlom, hogy kapd össze magad, mert nem fog   visszatartani a két szép szemed, hogy kirakjalak a ház elé.- mosolyodom el, igazából nem túl biztatóan. Aki ismer, jól tudja, hogy nálam nem mindig jelent jót, ha mosolygok.
Egy fél órával, és egy bögre kávéval később jóval frissebbnek érzem magamat. Ellenben a hölggyel, aki valamilyen furcsa oknál fogva, magasba tartva a telefonját, egyre furcsább grimaszokat vág a telefon képernyőjének.
- Te meg mi a frászt csinálsz? - dőlök neki az ajtófélfának, miközben igyekszem összegombolni az ingemet.
- Bejelizek élőben az  instára.- valószínűleg, most én pilloghatok úgy, mint bambi. Mert egy árva szót sem fogtam fel abból, amit mondott.
- Az meg mi a ..- kíváncsiságom hamar elhall, ahogy az órára pillantok, és elkönyvelem annak, hogy ez is biztosan olyan dolog, amiből én már kiöregedtem. Na most dőlt el az a mérleg.- Na gyere szépen..- fogom meg az alkarjánál fogva, és egy kicsit gyorsabb tempóban kivezetem az ajtón. Zakómat gyorsan magamra kapva, ugyanezt a taktikát használom nála. Majd beülök a kocsimba, persze azt nem vettem számításba, hogy Ő is beül mellém.
- Megkérdezhetem mit csinálsz? - nézek rá értetlenül, míg Ő azon igyekszik, hogy bekösse magát.
- Eldobhatnál az egyetemig.- már-már dorombol, de ez engem a legkevésbé sem hat meg.
- Nem, nem kicsi lány. Ha a lábadat olyan ügyesen szét tudtad nekem nyitni, biztos sétálásra épp olyan hasznosak.- nyitom ki a kocsi ajtaját, és , kikapcsolom az övét. Nem vagyok én kibaszott Miss. Daisy sofőrje.
- Baszódj meg!- és még pár szitokszó elhagyja a száját, és rám vágja olyan hévvel az ajtót, hogy csak nevetni tudok rajta.

12:21
Bárcsak az a fajta orvos lehetnék, aki élvezi, hogy a tudását továbbadhatja. De leginkább ez az egész az unalomba kergetett, főleg mire a rezidenseim valami használhatóval előálltak.
A székemben elhelyezkedve, asztalra felrakott lábakkal várakozok. Az a sok bamba tekintett...ezeket egy múzeumban kéne mutogatni.
- Tehát? - teszem fel a kérdést, majd az egyik leányzó előre lép.
- Esetleg ha segítene valamin elindulni....- szinte már vádlóan nézz ráé, mintha én tehetnek arról, hogy a csoport fel ostoba.
- Segítsek valamin elindulni.- ízlelgetem az elhangzottakat, és a táblára nézek, ahova még senki nem írt semmit.
- Érdekes hozzáállás. Semmit nem írtak fel, és nem is próbálkoztak egyetlen felvetéssel sem, hogy a betegünk számára mi lehet a megoldás. Mindezt tőlem várják. De tudják, nem leszek mindig ott a hátuk mögött, hogy segítsek elindulni …- macskakörmöket rajzolok a levegőbe, és egy kicsit rá is játszok. Majd elhaladva mellettük, felírom nagy  betűkkel, hogy: Szívburok gyulladás.
- Tudják mit, szerintem működjenek azon az alapelven, hogy segítsenek magukon, akkor Isten is meg segíti magukat . Csapom be magam után az ajtót, miért kell ez nekem?

19:00
-Én úgy gondolom...- na igen, anyámnál rosszabb beteg nem létezett. Nem csak, hogy nem hagyta magát megvizsgálni, de még a diagnózist is felállította magának.
-Magunkra hagyna?- nézek az éppen aktuális ápolóra, aki már a harmadik a héten. Anya teljesen kikészíti őket.
- Andrew.- mosolyodik el lágyan, a név hallatán még most is megfeszülnek az izmaim.
-Anya, látom már elemedben vagy.- sandítok a félig üres tányérra.
-Utálom az orvosokat.- olyan akár egy gyerek, bár csak egy kartörés miatt tette tiszteletét itt, mégis nyugodtabb voltam, hogy akármikor ránézhetek.
- Tudom, nem kell minden alkalommal elmondanod.- sóhajtok fel, majd leülök az ágya mellet lévő székre.-
-De itt kell maradnod még egy kicsit. Főleg amíg a házadat nem tettem teljesen csúszásmentessé.- jelentem ki komolyan, mert tényleg azon igyekeztem, hogy még véletlen se történjen meg újra ez.
- Nem a Te hibád...- szorongatja meg a kezemet, minden egyes nap elmondta. Minden egyes nap emlékezetet az apám halálára.
- Ha nem lett volna olyan makacs, hogy más kórházba megy, még most is élne...de Ti ketten a világ legmakacsabb emberei vagytok!- vágom vissza, talán egy kicsit túl sok indulattal is, amit anyámmal szemben, soha nem engedtem meg magamnak.
- Ha Te végzed el a műtétet, kockáztatsz vele mindent, fiam. És ezt apád is jól tudta.- szorít még egyet a kezemen.
- Dr. Lawrence!- az ismerős hangra, csak megforgatom a szemeimet. Ezek a rezidensek, mindenhol ott vannak. Kelletlenül fel állok anyám mellől, és egy apró puszit nyomok a homlokára. Majd elfordulok tőle, a hang tulajdonosa felé.
- Mi a fasz baja van Ethan?- indulok ki az ajtón, de így is érzem magamon, anyám rosszalló pillantását. Így még visszafordulok felé egy pillanatra, és rákacsintok..