Alexa and Matt

Nem gondoltam volna, hogy a dolgok ideáig fajulnak. Igyekeztem minél nyugodtabb, higgadtabb és a vicces arcomat elő venni, de amikor egy kétméteres afró amerikai ember eléd áll, szabálytalanul kiveri a kezedből a labdát majd még lendületből arcon is vág...ne mondja nekem senki, hogy abban a pillanatban nem akar a másik gyomrába taposni. Hát kicsit elgurult velem a gyógyszer de legalább több millió ember látta, hogy nem én kezdtem én csak folytatom a csapat pedig kiállt mellettem. Emett bent van velem a mentő autóban és a vérző orromba nyomkodott galacsinokkal a számon keresztül veszem a levegőt. A jobb szememmel már nem látok annyira bedagadt a szám pedig fel hasadt de ezen kívül csak pár lila folt meg zúzódás van a testemen. Mikor Emettre nézek elnevetem magam ő pedig nem bírja megállni és mosolyogva megrázza a fejét. A fekete mezemen látszik pár vérnyom ahogy zötykölődünk a kórház felé. Eddig még nem volt részem meccs alatt kialakult verekedésben, most már ezt is elmondhatom magamról. Mégsem vagyok szomorú vagy dühös. A meccset végül is mi nyertük az ellenfél pedig rajtunk töltötte ezt ki. De persze nem hagytuk magunkat és ez lett az eredménye.-Nem vagy komplett haver.-Mondja Emett ahogy beáll a mentő és felegyenesedik a székben. Én a tologatós székben ülök és ahogy kinyitják az autó hátsó részét csak intek, hogy béna még nem vagyok csak az arcomat verték kicsit szét. A mentősök félre állnak és kiszállva egyenesedek föl és még pár mentőautóval megérkeznek a csapatból még páran akik olyasmi állapotban vannak mint én. Azért valljuk be ha kosárban jobbak is vagyunk a cápáknál verekedésben nem vagyunk egy jeles banda. A mentősök irányt mutatnak nekünk és én követem a férfiakat aki bevezetnek minket az ellátó osztályra ahol minden balesetes tag várakozik. Vagy valami ilyesmi. A filmekből amiket láttam erre tudok csak gondolni. Külön helyeket kapunk és Emett kíséretében felülök egy ágyra miközben a függönyt elhúzzák mögöttem elválasztva a többiektől.-Edző bá' ki fog nyírni minket.-mondom morogva legjobb barátomnak aki halkan nevetve ácsorog az ágyam mellett.-Hozok inkább neked valamit inni amíg nem jön nővér vagy valaki aki össze varja a szádat.-mondja én pedig mosolyogva nézek utána jó szememmel. Nem vagyok sürgős esett így türelmesen várok. Az legyen a legnagyobb gondom egy kórházban, hogy várnom kell és nem valami komolyabb gond miatt vagyok itt...

Csak egy átlagos nap volt a korházban. Még újoncnak számítottam a nővérek között, így több munkát kaptam, mint kellett volna. De nem panaszkodom, ez volt a dolgom, és a fronthoz képest, ahol dolgoztam kissé fel is lélegeztem. Félreértés ne essék, egy nap New Yorkban igen kemény egy korházban. Vannak dolgok, amiket még életemben nem láttam. A katonák nem nyelnek le egy zacskó heroint, vagy dugnak fel... inkább nem mondom hová tárgyakat, hogy elrejtsék a hatóságok elől. Aztán ne említsem a különféle eseteket. A vérhez hozzá voltam szokva, és bár annak idején időbe telt, ma már rutinosan láttam el akár súlyos sérülteket is. De a modern New Yorkra és az emberek leleményességeire nem voltam felkészülve. És ez még egy könnyed nap volt... Aztán kaptuk a hívást, hogy egy kosármeccsen kitört a tömegverekedés. Vagy ötven ember sérült meg súlyosan, őket azonnal a műtőkbe és a kivizsgálókba vitték, ahol az orvosok ellátták őket. A kisebb sérülések pedig a nővérek dolga volt. Én is kaptam már bevert szemet, kificamodott vállat, feldagadt képet. Már vagy a tízedik férfi jött be a kivizsgálóba, mikor hirtelen felkaptam a fejem, hiszen egy extrán csinos pofit hagytak cserben. A seregben hozzászoktam a szép férfiak látványához, és eleinte igen nehezen tudtam türtőztetni, hogy ne olvadozzak mellettük. Aztán jött Mason, és minden megváltozott, már csak őt láttam. Ennyi év után, hogy ismét láthattam afféle megnyugvást éreztem magamban, de ami köztünk volt már a múlt, és nem tudom hogyan áll hozzám. Azt hiszem majd kiderül, de addig is élnem kell az életem, és a saját utam. Ki tudja mit rejt nekem még New York…
A jóképű, szinte már babaarcú kosárlabdázó felé fordulok mosolyogva, miközben leül az ágyra. A szeme feldagadt, az orrában vatta, hogy elállítsa a vérzést, és a karján zúzódások.
- Jó estét, Lockwood nővér vagyok. Én fogom ma ellátni. – mutatkozok be neki.
- El fogok végezni önön pár vizsgálatot, mielőtt ellátom. Kérem, kövesse az ujjam a tekintetével. -  A szemével a lámpába világítok, és engedelmeskedik, ujjam a szemeivel követi. Nem látok semmi rendellenességet, és szemrágást. Tehát az agya sértetlen maradt.
A betegkartonjába nézek, és beleírom az előbb kiderített infókat. Utána nekiállok az ellátásának. Fertőtlenítővel lekezelem az arcán lévő sebeket, majd meglátom a zúzódásokat a mellkasán is. Meg kéne néznem, nem e tört el valamije.
- Kérem vegye le a mezét. Meg kell néznem a testén lévő zúzódásokat. – felelem komolyan – Csak óvatosan. – válaszolom, és segítek neki. Szemmel láthatóan fájdalmai vannak. Remek. Férfiak, meg a nagy egójuk. Miért kell állandóan bunyózni?
- Kérem mondja meg, hol érez fájdalmat. – felelem, miközben végigsimítok a mellkasán, majd a bordáinál, és picit megnyomom pár ponton a testén, a kidolgozott, izmos testén.
Alexa állj! A srác fiatalabb nálad. Hát nincs benned semmi szégyenérzet?

~   ✩ ~

Alexa and Matt

Csendesen ülök az ágyon és próbálok látni rossz szemeimmel bár aligha fogok holnap utánra bármit is látni...Azt hiszem egy ideig nem lesz kosárlabda. Anya nagyon megfog verni. Halkan elnevetem magam a gondolatra Ahogy szólítanak a jobb kezemet ellentétes oldalamra teszem és lassan bemegyek a szobába ahol a nővér vár engem. Ép szememmel figyelem és minden fájdalmam ellenére sikerül széles mosolyt nyomnom az arcomra és ez magától jött.- Szép estét Miss. Lockwood. Matt Holey vagyok!-mondom ahogy hirtelen már nem is vagyok annyira szét verve. Ahogy a kutyáknál is hirtelen kihúzom magam és könnyedén teszem fel magam az asztalra vele szembe. -Kérem vessen alá a vizsgálatainak.-vigyorodom el ahogy figyelem és kezeimet magam mellé teszem az asztal szélébe fogva ahogy az arcát figyelem. Mikor rám parancsol, hogy a lámpát kell követnem engedelmeskedem neki. Ahogy azt mondja ez rendben van tekintetemet újra az arcára szegezem. A szemei a legszebbek talán. De ez nem igaz. Minden szépsége egymást egészíti ki, hogy valóban olyan szép legyen mint amilyen szépnek látom.-Azért ne legyen ennyire biztos benne...Nem sokszor látok ilyen szépet aztán lehet csak akkora ütést kaptam, hogy halucinálok.-nevetek csendesen ahogy nézem őt. Neki áll lekezelni az arcomat én pedig tűröm neki minden csípő gél és kötés ellenére. Arra kér, hogy vegyem le a mezemet én pedig szélesebben elvigyorodom.-Kérem, tegeződjünk...Nem vagyok öreg, maga meg főleg nem az szóval csak hívjon Mattnek ha nem zavarja.-mondom miközben igyekszem gyorsan kibújni a mezemből de segít nekem én pedig hátra támaszkodok kicsit kezeimmel ahogy ő vizsgálni kezd tovább. Észre se vettem a foltokat a testemen de ő még ruhán keresztül is nagyon jól kiszúrta.Azt viszont kiszúrom, hogy nem csak muszájból ér hozzám. Csak elfojtom a vigyort és inkább mosolygok rajta miközben hagyom kezét vizsgálódni-Nagyon jól végzed a munkád igaz?-kérdezem mert nem csak vizsgálgatást szeretnék látni. Beszélgetni szeretnék vele. Persze nem ilyen hivatalosba nyomni. Nevessen rajtam én pedig érezhessem a boldogságot, hogy miattam nevet. Figyelem és mikor bal oldalt megnyomja valamelyik bordám felszisszenek és lehunyom a szemeim.-Azt hiszem ott fáj.-mondom ahogy lassan kinyitom megmaradt szemem és rá nézek miközben szélesen elmosolyodom irányába.-Remélhetőleg nem tört mert akkor az edzőm a többit eltöri...Jó lene ha nem hagynám ki a szezont.-elmélkedek hangosan ahogy figyelem magamon a kezét és milyen lassan veszem keze alatt a levegőt. Várom, hogy milyen ítéletet mond felettem Miss Lockwood.

Amikor szépnek hív, elmosolyodom. Szóval flörtöl velem ő is. Hm, talán mégsem kéne annyira szégyellni magam? Talán a ma estém jól alakulhat. Megtegyem? Mármint Masonért jöttem vissza a városba, de fogalmam sincs hányadán állunk, minden olyan zavaros most nekem, és itt ez a helyes fiú, aki flörtöl velem… mintha újra a seregben lennék, ahol a katonák bókoltak nekem. Jól esik, nem tagadom.
- Látom bókolni azt tud. – mosolyodom el, miközben tovább vizsgálom őt. Mikor a bordáihoz érek, felszisszen. A sok kérdése, és édes megjegyzése bevallom, tényleg jól esik, de látni rajta, hogy még nagyon fiatal értelmiségi szinten. Sportolók, meg az ő nagy egójuk… Mégis, vonzónak látom. Tegeződni is akar velem, amit egy újabb mosoly követ tőlem.
- Dicsérni szokták a munkám igen, de még szoknom kell New York, és az itteni emberek. Ez a kórház is újdonság.– teszem hozzá, és picit el is komorodom, mert eszembe jut ez a sok ember, és a metró, Te jó ég! De utálok én metrózni! Itt mindenki annyira goromba, nem szoktam hozzá ehhez. Nos, majdnem mindenki, Matt kellemes csalódás. – Régen a hadsereggel dolgoztam, az teljesen más volt. – árulok el egy igencsak személyes infót magamról.
- Rendben, Matt, tegeződjünk. – és újabb mosoly. Tovább tapogatom őt az oldalánál, majd újra a bordák felé. Tele van lila zúzódásokkal, és azt gyanítom, hogy eltört a bordája. Tovább vizsgálom, hogy megbizonyosodjak róla, és bár látom rajta, hogy tartja magát, fel- felszisszen az érintésemtől.
- Hát sajnálom, Matt, de úgy látom eltört az egyik bordád. El kell küldenem röntgenre. Ez pedig pár hetes gyógyulást kíván. – teszem hozzá komolyan. Nem ezt a választ akarta hallani, az arcára volt írva, de az én kötelességem az volt, hogy ellássam, és meggyógyítsam. Az egészségénél fontosabb egy meccs. Tudom, nekem mondani könnyű, de meg kell értenie.
- Elkísérlek, gyere. – nyújtom neki a kezem, és elindulunk fel a harmadikra röntgenre. Ott át is adom őt az illetékes orvosnak. Közben várok. Dr. Watson veszi őt kezelésbe, és látom, hogy a doktornőre is nagy hatással van. Akkor nem csak én vagyok ilyen gyenge, jó tudni.
A gondolatimban teljesen elmerülök. Még mindig nem tudom, mennyire helyes, hogy így közel engedtem magamhoz, az meg végképp nem, hogy szemmel láthatóan flörtölök vele. Nem szabadna, de van benne valami aranyos, amitől nem tudok ellenállni neki. Nem csak a pofija. Kedves, beszédes, és humoros. Nálam ez a három kombináció nagyon hatásos.
Fél órával később már kint is vannak a doktornővel. Odamegyek az orvoshoz, amíg Mattet egy másik nővér visszakíséri a szobájába.
- Jól sejtette Lockwood nővér, igazán ügyes. – dicsért meg a doktornő. - Még pár napig bent tartjuk, aztán kiengedjük, de szüksége lesz ápolóra.
- Köszönöm. – köszöntem meg a bókot.  - Sok ilyen sérülést láttam a háborúban. –tettem hozzá, és a doktornő elkomorodott.
- Igazán remek az, amit véghez vitt. Nem gondolkodott még az orvosin? – kérdezte tőlem, én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Wow, megint ez a kérdés. Bevallom már megfordult a fejemben, és igen, gyakran megkérdezik tőlem.
- Természetesen igen, de sosem jutottam még odáig, hogy jelentkezzek. A sereg volt az életem, és most még igyekszem szokni New Yorkot, ráadásul anyagilag sem engedhetném meg. – teszem hozzá.
- Ha ajánlásra van szüksége, bármikor keressen. – tette hozzá, majd vállon veregetett és ott hagyott a fejemben egy csomó kérdésre. Még csak megköszönni sem tudtam neki.
Elindultam a zavaros gondolatim közben vissza az elsőre, Matt után a röntgen képekkel, amiket a falra tettem, hogy ő is lássa.
-Amint látod, igazam volt, eltörtek... – a röntgen felé fordultam. Láttam rajta, hogy az arca kissé aggódó, és nem tudom mi ütött belém, de olyan ajánlatot tettem, mint még senkinek.
- Ha szeretnéd lehetek az ápolód, amíg felépülsz. Persze sok engedélyre lesz szükségem, hogy vigyázzak rád, hiszen itt a munkám, de megoldhatjuk. Persze, csak ha szeretnéd… - teszem meg neki ezt a kínos javaslatot. Eszemnél vagyok? Mégis mit képzeltem? Egyáltalán hogyan intézem el? Talán Dr. Watson segítségével…

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ✩ ~

Alexa and Matt

Figyelem a kezeit magamon ahogy szorgoskodik és kék szemeim a tincsekre siklik amik eltakarják előlem pillantásait. Csak elmosolyodom mikor rám néz és veszi a poénjaimat a lapokat és mosolyog a sok kis finom beszólásomon. -Szóval nem rég utazott ide. Honnan? Ha szabad tudni persze...Meg ha gondolja miután kiszabadulok innen szívesen megmutatom önnek New York-ot. Vannak itt jó dolgok is amúgy. Van egy nagyon finom pizzázó pont a közelben és tényleg érdemes ott költeni. Ha gondolja meghívom egy pizzára. Vagy amit szeretne...-mondom kisfiús arccal ahogy szélesen mosolygok rá. nem tagadom tetszik a nővér, és úgy érzem nem csak nekem tetszik amit látok még ha be is van verve az arcom jelenleg.-Addigra...kicsit szebb leszek de, hidd el kedves Miss. Lockwood szebb vagyok ennél itt.-mutatok az arcomra halkan nevetve ahogy figyelem őt. Túl szép, hogy ennyivel lezárjuk majd ezt. Szeretném ha legalább egy randira eljönne velem aztán ha azután is soknak talál hát egye fene legalább elmondhatom magamról, hogy megpróbáltam. Azonban azt gondolja, hogy eltört a bordám aminek nem igazán örülök, mert minimum egy hónapig feküdni kell és nem egy meccset fogok így kihagyni. Az edzőm tényleg nagyon le fog hordani a sárga földig. Anya pedig azért mert szegény mindig aggódik csak...Engedelmesen felállok de Miss. Szépség segítségemre siet én pedig mosolyogva rá pillantok.-Köszönöm.-mondom széles mosollyal ahogy szemeibe nézek ép kék szememmel és lassú, óvatos tempóban de kibotorkálok vele a szobából majd fel a harmadikra. A fájdalom tompa de kibírható így nem adok róla jelet. Inkább a leülés és a fölállás az ami nagyon rossz. A doktornő már vár minket a röntgen szobánál és ő veszi át kíséretemet oda be. Fura mód, a kicsit idősebb hölgy is megnézegeti amit meg lehet de nem zavar. Nem az a fajta srác vagyok aki ezzel kérkedik, de nem is takargatom. Ahogy a vizsgálat meg volt egy másik nővér veszi át kíséretemet és kicsit megijedek, hogy lemondhatok Miss. Lockwood-ról mert csak a vezetéknevét árulta el a keresztet nem. Leérve az új szobába segít be a nővér az ágyba én pedig elfeküdve egyik kezemet a hasamra a másikat a fejem mellé teszem. Kérek egy pohár vizet miután jeget tesz az arcomhoz. Ahogy elhagyja a szobát nem sokkal ismét megjelenik az aki miatt élvezet ez az egész kórházi dolog. Papírokkal jelenik meg majd a testemről kapott képekkel amin látszik, hogy nem egy hanem több bordám is eltörött.-Oh...francba...-morgom orrom alatt ahogy lehunyom ép szememet és fejemet visszaejtem a párnába. Látja rajtam a kis kétségeimet mire beszélni kezd hozzám. Kicsit meglepődve hallgatom a szavait majd szélesen elmosolyodom mondandója végén.-Az igazán jó lenne...-mondom ahogy figyelem kék szememmel.-És lehet még egy kérésem? Elárulod a keresztneved Miss.Lockwood...?-kérdezem ahogy szélesen rá vigyorgok.-Hogy legalább megjegyezzem ki az aki színesebbé teszi az itt töltött unalmas napok előre látható óráit.-nevetek csendesen de megrándul az arcom jelezve, hogy a bordáim nem igazán élvezik a nevetést. Azonban rajta is észre veszem a zavarodottságot és pár perc csönd után ismét megszólalok. Nem akarom, hogy elmenjen...Még nem mehet el.-Talán mondtak valamit ami nem esett jól neked?-kérdezem mert láttam, hogy a doktornővel beszélgetett.-Persze csak ha el akarod árulni. Nem akarok bele kontárkodni a dolgaidba..-mondom egy kedves mosollyal felé.

Ahogyan sejtettem, nem éppen lelkes attól, hogy így járt egy verekedés miatt. Férfiak meg a nagy egójuk! Mondjuk nála karrierjéhez is köze lehet, és tényleg nem jó érzés ettől most elszakítani egy időre, de az egészsége a legfontosabb.
- Sajnálom, de a bordáidnak gyógyulniuk kell. – válaszolom komolyan, közben egy halvány mosolyt ejtek felé. – Az első az egészséged, ne feledd.
Persze kis szemfüles ez a Matt, és mindent azonnal észrevett, még azt is, hogy a doktornővel tett beszélgetés közben komoly voltam. Talán azt hiszi miatta? Nincsenek annyira rossz eredményei. Amikor a keresztnevem kérdezi elmosolyodom.
- Alexa vagyok. – mondom mosolyogva. Színesebbé teszem az óráit? Ó de aranyos flörtöl! Tényleg helyes, és kedves, és van benne valami. Azok a kék szemek a lelkemig hatolnak.
- És a négy sajtos pizza a kedvencem. – teszem hozzá egy kacsintás keretén belül. – De a New York- i túrához előbb fel kell gyógyulnod, ahogyan említettem.
Remélem, hogy tényleg ápolhatom őt, van valami megmagyarázhatatlanul vonzó ebben a srácban. Mintha megtaláltam volna a gyógyszert a lelki fájdalmaim ellen, amik eddig kínoztak.
- A doktornővel pedig személyes dologról beszéltünk. – teszem hozzá komolyan. Nem akarok erről beszélni. Még egy embertől hallgathatnám az orvosi lehetőségeit, és, hogy mennyire oda való vagyok. Még mindig keresem önmagam, nem állok készen erre.
- De a Te ápolásod is szándékozom szóba hozni, amennyiben tényleg szeretnéd. Ez plusz költségekkel fog járni. – teszem hozzá. Jobb, ha ezzel tisztában van, mégis kétlem, hogy ilyen élsportolónak anyagi gondjai lennének.
Mióta hazajöttem a közel keletről, úgy érzem mintha elvesztettem volna valamit ott, mintha csak egy nagy tátongó lyuk lenne a lelkemben, és képtelen vagyok befoltozni. Lehet tényleg ez a srác lesz a megoldás erre? Vagy éppen Mason? Nehéz megmondani, minden esetre ideje tennem is érte. Miért kéne most eldöntenem merre haladjak? Egész életemben csak a kötelességeimnek éltem, és, hogy a családomhoz méltó legyek. Ideje ezt a terhet ledobni magamról, és élni szabadon. Túléltem, és Mason is, és most itt vagyok New Yorkban, a lehetőségek városában, én pedig megrekedve érzem magam mégis. Nos, ezen szeretnék változtatni. Bulizni fogok, merész, meggondolatlan lépéseket tenni, és kibújni a visszafogott Alexa bőréből.
- Tudnom kéne, hol laksz, hány a lakótársad, és így tovább. Mind az ápolás körülményei miatt. – felelem visszatérve a gondolataimból.
- Azt is tudnod kell, hogy nem tudlak 24 órán át felügyelni, neked is hozzá kell járulnod a felépülésedhez. – válaszolom. – Esetleg egy harmadik fél segítségét kérni.
- Ha pedig javuló tendenciát mutatsz, kapsz egy fizikoterapeutát, akit, mivel sportoló vagy, nem kell bemutatnom. – teszem hozzá komolyan, és közben ismét elveszek szép kék szemeiben. Hm, van ebben a srácban valami tényleg. Remélem hamar meggyógyul, mert ő az első lépcsőfok afelé, hogy én lélekben gyógyuljak meg. Ki tudja, lehet tényleg tudjuk majd segíteni egymást a felépülésben, testileg, és lelkileg.
- Nos, mit szólsz? Kérhetek rá engedélyt a doktornőtől? Belevágunk? – kacsintok rá, és be kell vallanom, a fiú mosolya már most javít a lelki sebeimen.

~ ✩ ~

Alexa and Matt

Hallgatom a szavait és annyi információt kapok, hogy nem is tudom hogyan pislogjak igazából. Megnyalom a számat elgondolkodva és igyekszem minden kérdésre választ találni az agyamba majd két oldalt kezeimmel kicsit megemelem magam ahogy arcom megrándul de muszáj egy kicsit felülnöm. Lehunyom a szemeim és mélyet szusszanok.-Oké, akkor elsőnek beszélnem kell az édesanyámmal, hogy...egyedül kell pár hétig lennie.-válaszolok elsőnek arra, hogy az egészségem a legfontosabb.-Aztán az edzőmmel is kell beszélnem, de szerintem ő a kórházban van és már a többieket veri, szóval idők kérdése és én is kapok majd a burámra.-nevetem el magam csendesen és fájdalmasan de egyszerűen mégis jól esik a nevetés belül. Ahogy elmondja a keresztnevét rá pillantok és szélesen rá vigyorgok hallgatva a további kívánságait.-Igenis doktornő!-emelem meg a kezemet, mint egy kis közlegény.-Azt hiszem sok sajtos pizzát fogok neked venni Alexa.-jól esik kimondani a nevét és talán ezt nem is palástolom de nem igazán érdekel. Szeretek őszinte lenni az emberekhez. Ahogy a plusz költségekről beszél rá bólintok. Nem lesz ebből gond anya kemóit is én fizetem, a kiesés miatt max 10%-ot vonnak le tőlem. Bár még nem tudni, hogy a meccsen kialakult bunyóért mit fog kapni a csapat. Szusszanok egyet és visszapillantok magam elé.-Egyedül élek Manhattan-ben egy lakásban. Nincsenek lakótársaim csak szomszédaim. Azokkal is ritkán találkozok. Az édesanyám van csak de ő Washingtonban él és nem lenne képes ide utazni, hogy ápoljon engem.-mielőtt rá kérdezne a miértjére azt is megválaszolom.-Rákja van és kemóra jár. Nem is az edzések miatt zavar, hogy gyógyulni kell. Jó lett volna ott lenni vele de anyám erős nő. Inkább lefog ő is kiabálni, hogy megint mit csináltam magammal.-mosolyodom el szélesen ahogy látom magam előtt abban a régi kertvárosi házban anyámat aki a telefonnál áll és még a készüléken keresztül is szívbajt tud rám hozni. Hallgatom a továbbiakat amiket mond és bólogatok mindenre.-Persze teljes mértékig benne vagyok, ha egyedül mersz hagyni a lakásomban mikor menned kell. Becsszó nem fogok semmi olyasmit csinálni ami megakadályozná a gyógyulásom.-Emelem fel megadóan egyik kezem és a szívemre x-et rajzolok.-Ha gondolod kamerákat is tehetsz fel a házamban és visszanézheted, hogy betartottam-e a szavaimat.-mondom egy széles vigyorral felé és csak figyelem kék szemeimmel majd visszakacsintok rá.

Figyelmesen hallgatom a szavait, és bólogatok. Az edzőről mondottakon kicsit elmosolyodom. Hát nem csodálom, ha kapni fognak, az biztos. Szép kis verekedést rendeztek, csak úgy izzik a sürgősségi.
- Csak óvatosan nevess, a bordáid miatt fájdalmas. – válaszolom komolyan, de magamban még mindig mosolygom az előbbi megjegyzésén.
- A mozgással is óvatosan. Nem szeretnénk, ha tovább romlana a helyzet, igaz? – nézek rá szigorúan.
- Most a szexet is el kell felejtened egy időre. – ezt mégis miért mondtam? Nem is teljesen igaz. Ha óvatosan tenné… Akkor meg miért mondtam?
Valami furcsa oknál fogva örömmel tölt el a tudat, hogy egyedül él. Tehát se barátnő, se idegesítő lakótársak. Mégis megint merre járnak a gondolataim? Szégyelld magad Alexa! Ő a beteged, egy sérült srác, nem valami jövőbeli szexpartner. Bár látni rajta, hogy ő igenis efelé hajaz.
Utána mesélni kezd, én pedig elkomolyodom, és percekig meg sem tudok szólalni. Főleg, amit az édesanyjáról mesél. El is szégyellem magam az előbbi gondolataim miatt. Fájdalmas gombóc lesz úrrá a torkomban, és megannyi szörnyű emlék, az esettekről, és persze a lelkiismeret furdalásom, amiért nem tudom kontrollálni a gondolataim.
Szegény Matt! Nagyon sok lelki fájdalma lehet, de ő mégis mosolyog, és mutatja a vidám oldalát az embereknek. Közben pedig egy haldoklóról gondoskodik. Le a kalappal előtte, nem mindenkinek megy ez.
- Nagyon sajnálom az édesanyád. Ha bármiben segíthetek, kérlek szólj, vannak kapcsolataim.– válaszolom kimérten és komolyan. Most nem kell tudnia, hogy nem teljesen orvosi kapcsolatok, hanem katonai. Elvégre régen a seregnek dolgoztam mint szanitéc. – De komolyan mondom. – teszem hozzá, és a kezem, a kezére teszem. Ez lehet hiba volt, de hirtelen más szemszögből látom a srácot.
Megtanultam annak idején, hogy nem szabad kötődni senkihez, főleg nem a betegeidhez. Végezd a dolgod, ments életet, de ne legyen semmi személyes, mert előbb utóbb megégeted magad. Egy ideig ment is, de aztán jött Mason, és minden a feje tetejére állt. Most már újra rendben vagyok, a karrierem is jól halad, erre ismét megtetszik egy páciens. Mégis hogyan lehetek ennyire buta?
Persze Matt megint viccelődik, én pedig inkább mosolygom rá, minthogy a lelkiismeretemmel harcoljak, már belefáradtam.
- Hát remélem is, hogy nem nehezíted meg a dolgom. – felelem mosolyogva, de mikor a kamerát mondja, megszeppenek.
- Kamerákat? – nézek rá elpirulva. Remek, ennyit a gondolataimról…
- Azért az túlzás lenne. – nevetek fel kissé erőltetve. – A kamerákon sok minden látható lenne. – nevetek tovább. Alexa állítsd le a gondolataid! – Te is, én is. – vonom fel a szemöldököm. Kis huncut milyen javaslatai vannak!
- Szóval semmi kamera. A lényeg, hogy most pihenned kell. Az orvosok már az edződdel beszélnek, de csak szólj, ha nagyon szét akarná rúgni a feneked, megtilthatom neki. – kacsintok vissza rá.
- A seregben hozzászoktam a parancsolgató férfiakhoz, tehát tényleg küld csak bátran utánam. – nevetek fel, és bár nem kellett volna neki emlegetni a sereget, de mindegy, már megtörtén.
- Esetleg neked van még valami kérdésed? – fordulok felé.

~ ✩ ~

Alexa and Matt

Minden intő szóra finom mosoly szalad az arcomra és csak bólogatok mint egy kisgyerek aki mindenbe bele megy az anyukája kedvéért csak had szabaduljon már végre. Persze nem Alexától akarok szabadulni csak...túl fogom élni azt hiszem.-Hmm...pedig már elterveztem, hogy kényszer gyógyulásom alatt csak szexelni fogok.-vigyorodom el irányába szélesen ahogy szemeibe nézek mélyen. El is tudnám képzelni ahogy vele vagyok a saját kis lakásomban a kanapén, az ágyban, a konyhában...már ha idővel engedni fog járni Miss. felvigyázóm. Jaj Matt...De basszus a gondolataim az enyéim nem veheti el tőlem senki és néha bennem is megbújhat a rossz fiú. Csak egy kicsit képzelődök mert lehet csak a képzeletim lesznek velem amíg otthon fogok unatkozni. Ahogy elmesélem anya sztoriját komolyabb lesz egy kicsit a hangulat amit annyira nem akartam most...De sikerült...Megérinti a kezemet én pedig lenézek az övére és finoman végig húzom hüvelyk ujjamat kézfején és ismét felnézek rá. Szélesen rá mosolygok és lágyan megszorítom a kezét.-A legjobb rák klinikán kezelik. Bocsánat, hogy így mondom nem tudom mi a nálatok megszokott neve de az egyik legjobb helyen van...Amint beindult a karrieri pénz azonnal oda vittem. Tudom ez nem jelent semmit egy ilyen betegség ellen de...bizakodóak vagyunk és ahogy mondtam anyám egy erős nő.-Nem tudom valamiért kényszert érzek arra, hogy ezt eláruljam neki.-Szóval köszönöm, hogy segíteni akarsz de azt hiszem engem kéne minél hamarabb talpra állítanod.-vigyorgok rá.-Pizzázni nekem kell, hogy elvigyelek!-nevetek csendesen és lassan enged a kezem a kezén, hogyha akarja húzza el de nem szeretném ha elmenne vagy elengedne...A kamerákra vágott reakcióra felvonom a szemöldököm majd elnevetem magam de nem sokáig a bordáim most nem bírják a túlzott pozitív hozzáállásomat.-Ne gondolj semmi rosszra Alexa.-mosolygok.-Meg...csak viccnek szántam.-nyugtatom meg gyorsan miközben figyelem őt. Legyintek az edzőmre.-Lekiabálást úgy is megkapom, azt pedig megérdemlem nem kellett volna folytatnom de...néha a legnyugodtabb embert is könnyen kihozzák a sodrából.-jegyzem meg ahogy visszagondolok mennyire gőgösek voltak a bronx-i banda és még nekik állt feljebb mikor megfejeltem a csapatkapitányt aki szándékosan lökte meg Emettet...már nem tudom hányadszorra...és a csapat a családom. Minden áron megvédjük egymást.-Mikor mehetünk haza?-kérdezem pislogva.-És mikortól lennél a felügyelőm?-kérdezem igyekezve kicsit még magamnál tartani.

Amikor viccel azzal, hogy eltervezte, a gyógyulása alatt szexelni fog, egy pillanatra komolyan is vettem, és mozdulatlanná dermedtem. Ennek a srácnak van ám egy furcsa humora, de talán éppen ez teszi vonzóvá. Aztán ismét komolyra vált és az édesanyjáról mesél, én pedig figyelmesen hallgatom. Ha az ember korházban dolgozik, sőt korábban egy háborús területen, a halál mindennapinak számít, és nehezen, de a legtöbben lassan megtanuljuk, hogyan elhatárolódni. Gyógyítunk, amennyi embert csak tudunk, és harcolunk. Mégis, ahogyan az édesanyját említi, minden erőmre szükségem van, hogy ne sírjam el magam. Főleg az miatt, ahogyan Matt beszél róla. hiába tagadja nagyon félti, de előttem mégsem mutatja teljesen, és hamarosan a témát is önmagára tereli, édesanyja helyett. Az viszont elégedettséggel tölt el, hogy a lehető legjobb ellátást adja neki.
- Ez csak természetes. Az ajánlatom pedig bármikor behajthatod, csak szólnod kell, segítek, ahogyan tudok. – felelem komolyan.
Ahogyan a kezem megsimítja, csak még inkább érződik bennem az, hogy ez a srác különleges. Magam sem tudom mi fogott meg benne, de megtörtént. Kedves, vicces, együtt érző, és látni rajta, hogy a fontos számára a családja a barátai. Tisztességes, szóval de, mégis tudom mi fogott meg benne. Az én szívem azonban foglalt lett évekkel korábban, és fogalmam sincs, képes lennék e megnyílni más felé valaha is. Nos, ez a jövő zenéje, mert tényleg nem tudom. Pedig aranyos srác, vicces, édes és igen, ahogyan beszél velem, és poénkodik, egyszerűen elvarázsolt. Nincs ezen mit szépíteni.
- Hát ezt aláírom. Én is nyugodt természet vagyok, de ha feldühítenek, jobb, ha mindenki fut. – viccelődöm már én is, bár kissé még zavarban vagyok.
- Még két napig itt leszel megfigyelésen, a kórházban, aztán utána egyeztetünk arról, hogyan… - válaszolom neki mosolyogva.
- Most mennem kell dolgozni, de be fogok hozzád nézni még párszor. – mosolyodom el, és az ajtóban megtorpanok, majd visszasétálok hozzá és az arcára adok egy apró csókot. Szólni azonban nem szólalok már meg, csak rámosolygok utána és aztán kisétálok a szobából.
Két nappal később már készen is álltam arra, legalábbis csak elméletben, hogy Matt ápolója legyek. A feletteseim is engedélyezték, és a korház ugyan nem fizeti meg, de Matt elvileg igen a fáradozásaim. Neki mondjuk ingyen is vállaltam volna.
- Nos, itt vagyok. – lépek be a kórházi szobába, majd odamegyek mosolyogva Matthez. Persze pár csapattársa és a mogorva edző is ott van, és ahogyan látom, még mindig haragszik rá. Ezen el is mosolyodom.
- Mindened megvan? Indulhatunk?– kérdezem tőle egy zavart mosollyal az arcomon, mert a többiek igencsak bámulnak, sőt mintha pimasz, sokatmondó arcokat vágnának. Csak nem azt hiszik van valami közöttünk Mattel? Vagy éppen azért vágnak ilyen arcot, mert sejtik, hogy ki fog itt valami alakulni?

Alexa and Matt

Mesélek anyáról, ő pedig meghallgat és olykor érdekes reakciókat kapok válaszul bizonyos megszólalásaimra. Ez olykor megmosolyogtat vagy gondolkodóba ejt, hogy vajon most rosszat mondtam neki vagy egyszerűen csak zavarba hoztam. Nem tudom leolvasni róla pedig soha nem volt gondom az emberekkel való ismerkedéssel. De azt sem akarom, hogy rá erőltessem magam. Csak figyelem kék szemeimmel és hallgatom szavait hol bólogatok, vagy mosolygok. Alexa túl aranyos. Közben mégis van benne valami ami nagyon is el van határozva. Ez pedig tetszik. -Köszönöm, ez kedves tőled.-mosolygok rá ahogy szemeibe nézek és ahogy kezemet fogja, finoman simogatom a bőrét és mosolygok felé. Van valami ami elcsavarja az ember fejét. Alexában pedig túlzottan jelen van. Szinte táplálja a belsőmet...Mintha gyógyítaná eltört bordáimat. Vagy lehet hat a bódító amit belém kötöttek...-Biztos rémisztő lehetsz.-nevetek csendesen de egyszerűen nem tudom elképzelni ezt az arcot dühösen. Max úgy, hogy nagyon dühös, és ez inkább cuki mit rémisztő. De kitudja, lehet megtudna úgy fojtani, hogy elgondolkodjak az életemen, hiszen ő az ápolónő. Azt mondja két napig még bent kell maradnom mire nagyot szusszanva nyögök egyet. Itt kell feküdnöm, nem csinálhatok semmit, és unatkozni fogok. Ez nagyobb csapás, mint hogy eltörött a bordám. Utálok egy helyben lenni, nem is bírok sokáig szabadságon lenni. Egyszerűen kibírhatatlan, hogy csak otthon legyek. Igaz most itt leszek a kórházban de akkor is szörnyű...Már kérdezném, hogy nincs-e valami más megoldás, de Alexának mennie kell...Szusszanva figyelem ahogy az ajtó felé veszi útját de végül valami megállítja és visszajön hozzám. Ad egy puszit az arcomra én pedig pislogva nézek felé kék szemeimmel majd széles vigyorral az arcomon nézem ahogy elmegy. Mélyet szusszanok és lehunyom a szemeim: Azt hiszem ettől a bekötött valamitől elfogok aludni...

Szenvedtem, ebben a két napban. Sokszor fel akartam kelni, legalább sétálni de az ápolók már megfenyegettek, hogy lefognak kötni az ágyba. Hiába egy örökmozgó vagyok. Emett és sokan a bandából meglátogattak. Beszélgettek velem, próbálták velem elütni az időt, elmondták, hogy hivatalosan már nem fognak minket soha többet összeengedi a bronx-i csapattal mert ez túl nagy port kavart. Az edzőnk pedig igyekszik vállalni az ügyet ahogy mindig is szoktuk. Mindig bevállaljuk a saját általunk kevert dolgot mert ilyenek vagyunk. Ilyenre nevelt minket. Mesélek a srácoknak arról, hogy alakul a továbbiakban sorsom így elkerülhetetlen, hogy beszéljek Alexáról. Persze azonnal jönnek a tippek, hogy használjam ki az alkalmat, hiszen úgy is régen csajoztam meg ilyesmi. De nem vagyok olyan mint a srácok. Nem vagyok az egy estés kalandok híve, vonzónak találom Alexát, de nem akarom kihasználni őt. Ő egy rendes, kedves és nagyon segítőkész hölgy. Talán az is elég, hogy élvezhetem a társaságát és gyönyörködhetek a látványában. Hozni akarnak nekem egy tolószéket, utolsó nap mikor haza mehetek végre de elutasítom. Járni akarok végre! Nem is tehetnek ellene semmit, mert ha én azt akarom amit akarok az úgy is lesz. Magamtól is öltöztem föl, és akármennyire is vagyok még lila úgy gondolom javult a helyzetem. Össze vagyok már pakolva és Emetten kívül még páran eljöttek az edző kíséretében. Mindannyian jól megnézik Alexát akit ezzel zavarba is hoznak még Emett is pedig neki barátnője van. Bele bökök az oldalába mire kibillen férfias elrévedezéséből. Ezzel persze mindet vissza rántom a földre.-Elég volt fiúk, rengetek hal van még a vízben ne bámuljátok már mint az 5 éves pisiek.-jegyzem meg ahogy felveszem a táskámat. Persze el akarják venni a táskám és viccelődve beszélnek velem de nem hagyom nekik.-Menjetek haza! Én is oda megyek egyedül is oda találok így is már 2 napot rám áldoztatok az életetekből.-Morognak, nevetnek és viccesen beszólogatnak de engednek a szónak. Elmennek előre az edzőm pedig kicsit félre húzva vált velem pár szót majd finoman megpaskolja a vállamat és ő is elhagyja a szobát. Szusszanok, és lehunyom a szemeim egy kicsit majd széles mosollyal az arcomon fordulok Alexa felé.-Akkor mehetünk haza felvigyázóm?-kérdezem ahogy halk nevetés hagyja el a számat miközben elindulok ki vele a kórházból és ahogy kint vagyunk egyből le is intek egy taxit majd kinyitom neki az ajtót, hogy beszállhasson én pedig beülök mellé. Elmondom a sofőrnek, hova vigyen minket és hátra dőlve élvezem, hogy végre elmehetek.-Aaaah, hogy ez mennyire hiányzott...Nehezen viselem a bezártságot.-vallom be Alexának.

matt & alexa

Ahogyan a barátai bámulnak, meg sokatmondóan vigyorognak az nagyon zavarba ejtő pedig nem jövök egy könnyen ebbe az állapotba. Már azt hittem kinőttem belőle. Hát tévedtem. Igaz egy ilyen férfi mellett, mint Matt, még ha fiatalabb is nálam, csoda lenne, ha nem jönnék zavarba, és ehhez még jönnek a szintén Adonisz tulajdonságú, szemmel láthatóan perverz barátai, kollégái. Igazán remek mondhatom. Hogyan leszek képes ilyen srác mellett a munkámra koncentrálni?
- Indulhatunk. – mondom neki zavartan, majd leint nekem egy taxit, én pedig beszállok vele abba. Micsoda úriember! Egyáltalán még létezik ilyen pasi a világon? Tényleg ennyire szerencsés lennék? Vagy ez is csak egy álom, és majd kimutatja a foga fehérjét?
Azért elmosolyodom azon, amit a taxiban mond. El tudom képzelni, hogy mennyire rossz lehetett neki a korházban. Ott senki sem szeret lenni, maximum mi egészségügyben dolgozók, de bevallom vannak idők, mikor engem is eléggé frusztrál, és igen a nehéz napok után néha egy pohár bor is jobban esik. Főleg, ha elvesztünk valakit. Matt pedig a szakmáját tekintve biztosan örökmozgó, tehát neki maga lehetett a pokol, hogy ágyhoz volt kötve.
- Azt el tudom képzelni. – mosolyodom el.
- Nekem a magasság okoz gondot. –vallom be neki az egyik gyengeségem, hogy félek a magasban. Jó helyre költöztem ehhez igazán, az egyik legnagyobb városba tele felhőkarcolóval, de elhessegetem a gondolatot.
A New York-i forgalom ismét varázslatos és nem hazudtolja meg önmagát, egy időre a dugóban ragadunk, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy jobban megismerjem őt.
- Na és mindig kosarazni akartál? – micsoda hülye kérdés! Alexa jobb ötleted nincs? Tényleg ennyire béna lennél?
Látni, hogy sosem kellett egy férfiért sem küzdenem, valahogy mindig a külsőm alapján ítéltek meg, és jelentkeztek ők maguk. „Szegény” én, tudom, micsoda átok, de most tényleg annak érzem. Ki kell találnom jobb beszédtémát, mert extra kínos ápolási idő elé nézünk. szerencsémre Matt jobb flörtölésben, így lehet nem lesz gond. No, de egész végig flörtölni sem lehet ám.
Szerencsére aztán megindul a kocsisor, én pedig nem tettem fel még kínosabb kérdéseket. A lakására érve kicsit elbambultam, és körbenéztem csodálkozva. Igazán otthonos volt, de azért látni lehetett, hogy sportoló, nagyon sok sport ereklye volt a lakáson.
- Igazán szép lakás. – mosolyodtam el, miközben még mindig nézelődöm. Aztán eszembe jut, hogy miért is vagyok itt: dolgozom!
- De nem azért jöttem, hogy a lakásodnak bókoljak, hanem ápolni. Szóval ideje pihenned. – mosolyodom el.
- Hol szeretnél pihenni a nappaliban, vagy a… khmm hálóban? – kérdezem kissé zavartan, mert a háló résznél megint ide nem illő gondolatok és képek ugranak be. Hihetetlen mennyire nem bírok magammal! De miért is okolnám magam nem igaz? Elvégre Matt vonzó, és igen érezni a kémiát kettőnk között.

~ ✩ ~

Alexa and Matt

Kicsit lehúzom az ablakot és a kinti sokaságot figyelem. Hiába néha olyan izgatott tudok lenni mint egy kisgyerek. Nem tudom miért de gyermeki lelkesedésemet soha nem voltam képes elhagyni magamtól. De valahogy nem is akarom. Így érzem magam igazán teljesnek. Vicces fiú, aki tudja mikor kell a komolyság és mikor van itt a vicc ideje. Soha nem szerettem a besavanyodást. Nevessenek rajtam inkább az emberek. A nevetés sokkal kellemesebb, megnyugtatóbb és könnyebben el tudsz mögé rejtőzni. Ahogy megosztja velem egyik titkát felé fordítom tekintetem és szélesen elmosolyodom.-Hát, nekem mindig azt mondják, hogy ha leküzdjük ezeket a dolgokat még erősebbek leszünk. Szóval hivatott vagy velem majd egy ejtőernyőzésre.-mondom de mielőtt tényleg komolyan venné és a vér is elhagyná a testét, hogy ilyenekkel hozom rá a frászt elnevetem magam.-Vicc volt, de ha egyszer valóban vevő vagy valami extrém sportra, én szívesen elkísérlek és be is vetem magam veled!-mondom lelkesen ahogy rá kacsintok és lassan levéve róla tekintetem ki pillantok ismét az utcákra haogy megáll a kocsi és a dugó az utunkba kerül. Ezen kicsit fel fújom az arcomat, hogy ismét várakozni kell, és erősen elgondolkodom, hogy kimászok a taxiból, majd gyalog folytatom utamat Alexával ha kell a hónom alá csapom. A kérdés azonban kizökkent eltántoríthatatlan tervemtől amit fel tesz nekem és ismét felé tekintek. Elgondolkodom a kérdésén és pislogok párat miközben megrágom a kérdést.-Igazából...azt hiszem nem volt más választásom. Túl korán csöppentem bele a kosár világába, és amikor lehetőségem lett volna mást csinálni túlságosan megszerettem és úgy is éreztem, hogy máshoz nem igazán értenék. De aztán persze mellette jöttek ezek az állatgondozós dolgok, öregek otthonában önkéntes, szóval ha nem lenne a kosár azt hiszem valami adománygyűjtő vagy segélyszolgálatnál dolgoznék.-mondom elgondolkodva majd Alexára nézek-És te? Mindig ápoló akartál lenni? Főleg az én ápolom?-kérdezem és megengedek egy kis pimasz vigyort. Olyan édes mikor zavarban van. Bár gonosz farkasnak érzem magam ahogy a szende piroskára vetül az árnyékom de azt érzem, hogy valahol tetszik neki a jellemem és a viselkedésem. Nem mondom engem is meg fog Miss...Mielőtt még jobban elsodornának a gondolatok elindul a kocsi sor és végre haza is jutunk. Otthon sikeresen bejutunk a lakásomra. Itt egy pár simán ellakna kettecskén talán még egy gyerek is beférne. Mégis egy magam vagyok ebben a lakásban. Leginkább anyámról és rólam van pár kép a nappaliban amire egyből az ajtóm nyílik. Ott van a kanapé azzal szemben a tv és jobb oldalt egy szekrény sor amint pár könyv de leginkább a csapatról képek és kupák, érmek meg minden féle díjak. Egy kosár labda a kanapén a párnák között amit miután lerúgtam a cipőm azonnal megközelítek és a kezembe veszek kicsit sután majd megpörgetem a hüvelyk ujjamon. Hiányzott a labda érintése...Ahogy megdicséri a lakásom felé tekintek és hagyom, hogy a labda megálljon a tenyerembe fogva.-Oh, ez a nappali, balra van egy szoba ahol vendégek tudnak aludni. Jobbra az én szobám a legvégén, onnan pedig visszajövet egy konyha a másik oldalon a fürdő és a mosdó...és köszönöm szépen..Pedig nem szánok sok időt erre a lakásra.-mondom nagy vonalakban megmutatva neki mindent. Letéve a labdát lépek hozzá közelebb és lenézek rá. Egy fejjel magasabb vagyok. Olyan aranyos..-Ha...néha úgy alakul aludhatsz nálam.-megjegyezve a vendég szoba után miközben az arcát nézem. Összeszorítom a számat majd inkább lekapom róla a tekintetem és ellépve tőle a konyha felé indulok ledobva a táskámat is végre.-Kérsz valamit inni?-igyekszem terelni még a dolgokat. Nem akarok, még ágyba kerülni ismét. Csak egy kicsit had maradjak még talpon. Veszek elő két poharat és a hűtőmet kinyitva veszek ki narancslevet és töltök neki majd magamnak. A kérdésre felé fordulok a két pohárral és neki nyújtom az egyiket, ha bejött utánam a konyhába. Ahogy átveszi, csípőmet finoman neki döntöm a pultnak.-Meddig leszek szobafogságba? Csak egy kicsit had maradjak, kérlek!-nézek rá kicsit kuncsorogva még a szabadság jogáért. Végre érzem a testem...bár az nem csak a járásnak köszönhető. Egyszerűen nem vagyok egyedül ebben a számomra nagy lakásban. Bele kortyolok a narancslébe és elgondolkodva figyelem majd pislogok párat.-Ne vedd zokon, nem akarok tolakodni...de, hogy hogy egy ilyen csodálatos lánynak...nincs még senkije?-kérdezem ahogy fürkészve figyelem.-Persze nem kell válaszolnod ha nem akarsz!-emelem fel szabad kezem mentegetőzve.-Nem akarlak megbántani...-jegyzem meg hangosan bár ezt igazából magamnak küldöm intő jelként.