Pár éve még a: Miért épp a tánc az életed? kérdést tették fel nekem a legtöbben. Élveztem, imádtam - csak ennyiből állt a válaszom, s lerítt erről is az őszinteségem. Ott önmagam lehettem, átadhattam ezt az örömöt a partneremnek, a tánctanáromnak, a nézőknek a versenyeken. Voltak árnyoldalai is ennek a kis világnak, sokan felismertek egy idő után, de én nem akartam ezt tovább növelni. Büszke voltam magamra, apám is, bár biztos vagyok benne, hogy sokszor csak a hivatását részesítette előnyben, viszont mindenem megvolt.
Egy kora őszi napon az örömöm, a boldogságom szertefoszlott. Motorkerékpárral mentem haza este az egyik táncóráról, amikor száguldott felém egy szabálytalanul közlekedő autó, én igyekeztem kikerülni, ám egy korlátnak csapódtam. Ez lett a vesztem, ezzel ért véget a versenytáncosi pályám. A legtöbben ilyenkor belesüllyednek a mocsárba, ám én találtam kapaszkodót, ugyan fel kellett dolgoznom a velem történteket, amit egyik nap jól, másik nap rosszul viseltem.
Mindig is művészlélek voltam, nem tudtam magam elképzelni magamat orvosként, mint apámat vagy épp valami puccos étterem vezetőjeként. Elvégeztem a fotós-újságírói képzést, és bár közel egy évig szabadúszóként, majd pedig tavaly január óta a The New York Times egyik fotóriportere vagyok. Különböző témákban is készítek fényképeket, ezért nem egyhangú az egész. Ezt is szeretem, de a tánc marad az én örök szerelmem...

Szösszenetnyi infók:
- szeret új dolgokat tanulni, megismerni; nem fél a kihívásoktól
- hatalmas szíve van; önkéntesi munkát a balesete után kezdte, miután heteket töltött a kórházban, ezért átérzi a magányt, a félelmet
- apja, dr. Oswald Richards patológus, aki olykor-olykor ellátta a sérült bűnözői életet élőket, az ismeretségi körébe tartozik pár ilyen ember
- imádja a fűszeres, csípős ételeket; a gyorséttermeket gyűlöli
- szereti a vodkát, Martinit, vörösbort
- szereti az állatokat, a kutyák a mindenei; pókok és kígyók közelébe nem megy
- nem szereti, ha korlátozzák őt, és azt sem bírja, ha erőltetnek valamit rá
- nem az a típus, akit könnyen el lehet varázsolni, nem ritka, hogy lekoptat valakit egy pillanat alatt
A fényképeim fekete-fehérek. Néha színesek csak, ha azt kéri a főnököm. Kiélhetem a fényképészet gyönyöreit. Egyszerűen varázslatosak számomra a sötét színek. Sérült lelkű lennék emiatt? Egy kicsit az, hiszen az a pillanat, amikor a baleset megtörtént, legbelül eljutott az agyamig, hogy elkezdődött az omlás az életemben. Trauma volt ez nekem, három hétig feküdtem egyedül és magányosan a kórházi termemben. A balesetet megelőző percekre színtisztán emlékszem, azutáni órák hiányosak számomra. Nem adtam fel, mint mások. Éltem. Élek. Lélegzem. Ez számít, a tánc utáni vágyakozásom mai napig nem lohadt le, épp úgy bemegyek egy táncterembe, mint régen. Csak nem vár rám a csillogás, a nézősereg, a partnerem nem kísér a parkett közepére. Ezek nélkül is ugyanolyan szép, de már nincs meg benne a fénysugár.
- Kész vagy ezekkel, Nathalie? - ujjai ropogtatása után rámutat a fényképhalmazra a főnököm, akin látom, hosszú éjszakán túl, elég a szemébe néznem, hogy rájöjjek.
- Igen, oda is adom neked. A tegnap említett dologról kérdeznék tőled. Azt a fényképsorozatot mikorra szeretnéd? - óriási lendülettel álltam fel a székemből, mert már kezdtem elzsibbadni, ezért szinte a főnökömhöz közel érkeztem meg a lendülés után. - Bocsánat - súroltam a mellkasát a kezemmel, amiért elnézését kértem azonnali hatállyal.
- Jövő hétre legyen kész. - nézett rám, biztosan furán jött ki az egész, de azért elmosolyogta magát. - Eléggé izmos vagyok, nemde? - komolyan, még viccelődik is? Ezt alig akartam elhinni.
Ezután lelécelt, én pedig gyorsan felírtam néhány elérhetőséget, amit az interneten találtam orvosokról, ám miért is kéne vadidegenekhez fordulnom, mikor ott van nekem Aiden? Tudom, elfoglalt, de mégis az egyik legjobb barát a számomra, meg együtt voltunk egy kis ideig. Egy másik barátom pedig már nincs. Wyatt halálhírét apámtól hallottam, most sem vagyok képes elhinni mindezt.
- Helló, Nat... megiszunk valamit az este? - kérdezte kolleginám, de én csak nemmel bólogattam, mert úgy csináltam, mintha valami nagyon fontosat intéznék.
Visszatérve a munkámhoz, a főnököm egyfajta különkiadást szeretne, amely egészségügyről, orvosokról, ápolók és egyéb egészségügyi személyzetről, páciensekről szólna. Itt szavak nélkül kell megoldani mindent, a fényképeknek kellene beszélniük. Már küldök is egy üzenetet, hogy ráérne -e csevejre este vagy holnap egy ebédre. Más is szóba jöhet, én rugalmas vagyok, és el tudok szabadulni bármikor. Azonban eszembe jutott egy régóta keresett családi ereklye, ami nem más, mint egy nyaklánc, amit anya viselt meg nagymamám viselt. Nem venném fel, de érdekel, hol tartja apa. A jelenlegi lakásában vagy inkább a másikban, ami Brooklyn egyik utcájában található? A címre nem emlékszem, de valahová leírtam.
- Ez az, meg vagy végre! - örömtáncot lejtettem, most már kimehetek az épületből, aztán az utam pedig visz valahová vagy csak haza, ahol egy finom ital társaságát fogom élvezni.