Hitted volna, hogy ez a személyiségtípus az emberiség csupán három százalékát teszi ki? Úgy tartják, hogy lehet, hogy jobb is ez a statisztika, mert több hasonló fő közbenjárásával esetlegesen elnyomnák a sokkalta érzékenyebb lelkületű, félénk embertársainkat.
Tudtad, hogy Steve Jobs, Whoopi Goldberg és Margaret Thatcher ebbe a fajta személyiségbe sorolandók? Minden jel arra mutat, hogy a Parancsnokok született, megvétózhatatlanul rátermett vezetők. Talán így már jelentenek is valamit a példák.
A Parancsnok személyiségjegyűek karizmatikusak, magabiztosak, és természetesen tekintélyparancsolóak. Olyan kisugárzás dukál ehhez a jellemhez, ami mögé az emberek szívesen állnak be a céljuk elérésének érdekében, amit a Parancsnok lelkületű, racionalista vezetővel el is fognak tudni érni. Hiszen magas fokozatszámon pörög az agyuk, éles eszüket felteszik az eltökéltségükre, hogy megállíthatatlanul meneteljenek a végsőkig. Az akadályt éppen ezen okokból kifolyólag hírből sem ismerik, ellenben a kihívásokkal, amik elé szíves-örömest vetik oda magukat, tudván, hogy logikájukkal, teherbírásukkal túljutna minden megrázkódtatáson. Elvégre szerintük minden csak idő, és kellő energia befektetés kérdése, ezek gyakorlásával pedig bármi egy karnyújtásnyi távolságra van tőlük.
Mindenekelőtt stratégiai gondolkodók- nem is véletlen, hogy legtöbbjük remek vállalkozó, avagy nagy befolyású cégvezető, mint jómagam. Lételemük a terveik precíz megformálása, és könyörületlen betartása és betartatása egy hosszú távú cél elérése érdekében. Eltökéltségükben megkérdőjelezhetetlenek. Ahol más feladja, és újabb vágyálmok felé kacsintgat, ott a Parancsnok még nagyobb erővel küzd a sikerért. A túlnyomó extrovertáltság pedig a környezetében élőket is arra sarkallja, hogy bűvkörébe kerüljenek.
Az élet minden területén domináns, fáradhatatlan, és kíméletlen vitapartner. Nem hagyja veszni saját véleményét, és bárki lelkivilágán átgázol ahhoz, hogy övé lehessen a dicsőség. Persze, ez nem a gonoszságukat igazolandó, sokkal inkább a kihívások gyönyöre élteti őket. Bár géniuszuk elismerendő, mégis csapatban dolgoznak, természetesen annak élén menetelve előre, éppen ezért remekelnek a csapatépítésben.
Hiába extrovertáltak, az érzelmeik kimondására legtöbbször alkalmatlanok, túl azon, hogy szabad szájúak, ami sokakat kellemetlenül érinthet. Minden megrázkódtatás nélkül odaszólnak az alkalmatlannak vélt, vagy éppen lusta munkatársaiknak.  Az érzelmek kimondásával gyengének érzik magukat, éppen emiatt tartózkodnak az emócióikat kifejezendő szavaktól, kifejezésektől. Ha mégis megnyílik, mély és boldog kapcsolatokat tulajdoníthatnak magukénak.
A Parancsnokok zabolázatlanok, erősek, így rendszerint azt a látszatot keltik, hogy jobban másoknál. Sokszor azonban megfeledkeznek arról, hogy a sikerük, a nagyságuk nem csak saját maguknak köszönhető, hanem az alattuk dolgozó csapat munkáját is dicséri.

Tenyeremet szinte felperzseli a forró kávé által tüzesre hevített egyszerű, fehér bögre fala, de meglehetősen jól esik a kinti hűvös levegővel ellentétben… már nagyjából másfél hete megmondtam Juannak, hogy nézze meg az ablakomat, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag húz. Az egyik napomból fél órát elpazaroltam arra, hogy ujjamat minden apró szegletén végigvezessem, hátha magamtól is rátalálok egy repedésre, egy apró lyukra, de semmi. Az ablak elméletileg tökéletesen funkcionál, gyakorlatilag valami miatt nekem mégis lefagy a vesém. Egy fél pillanat erejéig helyezem az asztal lapjára a kávét, míg fázósan összehúzom magam előtt átmeneti, leginkább széldzsekinek mondható kabátomat, hogy felcipzározhassam azt mellkasomig. Mégis miért fizetem én a gondnokot, ha nem végzi a munkáját?!
Halk, gyámoltalan ritmust kopognak az ajtón, ami rögvest a hanghatás után ki is nyílik, egyáltalán nem érzékeltetve bárminemű hajlamot a küszöbön szobrozó fél részéről, hogy megvárná a válaszomat, ami vagy bebocsájtást, vagy távozást kérne tőle. Így enyhén félrebiccentett fejjel, egy korty, meglehetősen édes kávét ízlelgetve számban pillantok a gesztenyebarna haját laza kontyban hordó, amúgy meglehetősen szép alakját egy előnytelen szoknyakosztümmel elfedő Ms. Foster felé. Mellkasa előtt szorongat egy dossziét, beljebb tipegve dörgöli össze ajkait, hogy elegyengesse rajta a szájának repedéseibe összegyűlt rúzsát. Tudja, hogy jobb szeretem az igényes megjelenést, elvégre egy munkahelyen vagyunk, nem pedig otthon, ahol még egy macinaci is nagy luxusnak számít! Ezen a vonalon elindulva még orrnyergén is felcsúsztatja előreesett szemüvegét, majd felvéve velem a szemkontaktust gyorsan füle mögé tűr egy rakoncátlan, renitens tincset, ami megszökött a feje tetején éktelenkedő nagy rőzséből. Szinte még megszeppen, illetődötten hőköl hátra, mikor tudatosul benne, hogy én ezt a manővert rendíthetetlenül, egy kaján félmosollyal néztem végig.
- Öhm… Uram! –megköszörülve torkát végül csak rátalál a maga hangjára. Nézzük el neki, nem is olyan régen kezdett! – Ma délelőtt mondta, hogy emlékeztessem a ma este hétkor tartandó videó hívásra! –előrángat papírjai közül lapot, végigfuttatja rajta ujját, majd egy felbátorodott mosoly következtében könyvelhetem el magamban, hogy valószínűleg mérhetetlenül büszke, amiért betartotta a napirendi pontját, ezzel pedig az enyémet is. Sőt! Tíz perccel hamarabb is értesített! Az elődje általában tíz perccel később rúgta rám az ajtót, hogy „ja amúgy, Mr. Fernsby, csak, hogy tudja, munkája van!”, majd elegánsan be is vágta maga mögött a nyílászárót, pont olyan elánnal, hogy belerezgett az egész épület. Egy meglehetősen tenyeres-talpas, az ötvenhez közelítő perszóna volt, aki láttán még én is haptákba vágtam magamat, nehogy valami rossz szót szóljak mellette, mert a végén még elveszi a fa vonalzót, és nekilát körmöst osztani… Nem volt kérdés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Vagyis, relatíve gyorsan, míg összeszedtem a bátorságomat, hogy eltanácsoljam.
- Köszönöm, Ms. Foster! –elégedettségemet igazoló mosollyal húzom ki magamat, elválva a főnöki szék kényelmes háttámlájától.
- Esetleg hozzak Önnek valamit? Kávét, vizet?... –kérdőn pillogva felé hallgatom végig bátortalan kérdéssorozatát.
- Még van itt az előzőből! Tudja, amit úgy tíz perccel ez előtt hozott be –megragadva a bögrémet, pimasz vigyorral pillantok el annak pereme fölött, majd nagyot kortyolok a túlcukrozott hosszúból. – Úgy negyed óra múlva hozhat egy fél literes hideg, szénsavmentes vizet. Addig is köszönöm, elmehet! –szemem sarkából látom, ahogy mélyen bólint egyet, majd tüsténkedve, alsó hangon tíz centis, tűsarkú cipőjében egyensúlyozva kitotyog az irodából. Még hallani vélem a kopogást, a totyogást, a székbe süppedés félreismerhetetlen hangját, ahogy megkönnyebbülten sóhajt fel, majd valószínűleg az ezt követő két puffanás a cipőjének levetését festi le. Valahogy az emberek, főleg a nők mindig azt gondolják, hogy a szerződésben leírt „igényes megjelenés” nem mást hivatott jelezni, mint az önsanyargatást. Én egy szóval nem kértem őt arra, hogy fogja satuba a lábát, és ilyenformán rohangáljon a tizenkét órás munkaidejében… de ha neki ez kell, ám legyen!
Belépve a játékba a karakter pontosan ugyan azon a helyen tölt be, ahol tegnap este otthagytam… pontosan szemben azzal a nagy, benga orkkal, aki jelen üzletpartneremet kísérli meg szimbolizálni, belebújva az anonimitás minden előnyébe. Soha nem látjuk majd egymást, soha nem fogjuk megtudni a másik valós nevét... bár megtehetném, hogy utánajárok a fiókjának, de előzetesen tudásaim alapján orosz a tag. És azt hiszem ennél többet nem is kell tudnom…

Chaos:
Ha azt mondom, hogy hét óra, akkor hét óra!
Avian:
A játéknak is fel kell állnia, le van terhelve a rendszer.
Chaos:
Pont nem érdekel, hogy mi van a rendszeretekkel!
Inkább azt mondd, hogy hogy áll a tranzakció. Mikor kapom meg a pénzem?
Avian:
Már egyeztetés alatt van a harmadik féllel az összeg. Még nem érkezett meg az USA-ba a szállítmány, addig nem akar fizetni, amíg nem látta a saját szemével, hogy minden rendben van-e a rakománnyal.
Chaos:
És mit tudsz az érkezési időpontról?
Avian:
Azt nem én intézem. Én csak közvetítő vagyok közted, és a csomagot igénylő fél között, ennek pontosabb folyamataiba nem kívánom beleártani magamat.
Chaos:
Ne ködösíts!
Avian:
Nem ködösítek azzal, ha az igazat mondom.
Chaos:
Na ide figyelj…

És máris nem figyelek oda. Kényelmesen dőlök hátra a székemben, két kezem közé fogva a bögrémet, mikor újfent meghallom azt a meglehetősen erőtlen kopogást. Hirtelen bukkan fel az ajtó mögött Ms. Foster arca, ajkairól a „Bejöhetek?” szócskát olvasom le.
- Jöjjön –intek neki, oldalpillantást vetve a képernyőre, ahol bizonyos Chaosom még mindig ontja magából a szót. – És legközelebb legyen kedves megvárni, hogy beinvitáljam, nem rögtön benyitni. És kérem, döngesse meg rendesen azt az ajtót, mert nem túl jó a fülem, ezért, ha úgy kaparássza az ajtót, mintha egy légy lófrálna rajta, nem feltétlen fogom meghallani –heves bólogatások közepette szajkózza az „Értettem!” helyeslő szócskát, kezében egyensúlyozva a tányérra tett poharat, és üveg vizet. Nem azt kértem, hogy egy komplett étkészletet hozzon be… de tekintsünk el emellett is, majd beletanul!
- Nem telt még el negyed óra –értetlenül ráncolom szemöldökömet, felbontva a rózsaszín kupakot töltök ki egy negyed pohárnyi vizet, amit gyorsan fel is hörpintek.
- Valóban nem, elnézést! De az öccse van itt, Uram. Beengedhetem, vagy várja meg, amíg végez a munkával? –hátrálva kettőt az asztaltól, maga előtt fűzi össze ujjait, illedelmesen, szög egyenes tartással. Amennyi írható a rovására, pont annyi szól mellette is. Talán megtartjuk.
- Engedje csak be –pördülve a sarkán, kicsit illegve-billegve, de eljut az ajtóig, ahol már megmutatkozik öcsém ábrándos kinézete. Még megvárja, hogy elsomfordáljon mellette az asszisztensem, csak azután lép be, zárva maga után az ajtót.
- Mit csinálsz? –nyakát nyújtogatva szegődik az asztal felé eső részére, rátámaszkodva annak élére hajol bele a képernyőbe. – Csak nem Chaos? –látom, ahogy végigfut ajkain egy elnyomni szándékozott nevetés. Igen, én is hasonló érzésekkel viseltetek agresszív oroszunk iránt.
- Dehogynem… -fáradtan simítom tenyeremet tarkómra, gyorsan végiggörgetem a bal alsó sarokban lévő chatboxot, végigfutva azt a bibliányi szövegmennyiséget, amit eddig a fejemhez vágott. – Még mindig képtelen megérteni, hogy nem mi intézzük a szállítmányának a fuvart, egyszerűen csak biztonságos felületet kínálunk, hogy szinte lenyomozhatatlanul meg tudja ejteni a tárgyalásait –arcomra ejtem tenyeremet, perdülve a forgós székkel az ablakkal szemközt állapodok meg, az elmúlt másfél hétben talán először használva ki az ablakon beáramló hideg levegő pozitív hatását.
- Én mindig azt hallottam, hogy a ruszkik nem feltétlenül az eszükről híresek –hallom, ahogy odébb pakol egy-két dolgot, ceruzatartót és hegyezőt, ilyen-olyan díjakat, majd súlya alatt megnyekken az asztal, ahogy fél seggel rátelepszik.
- Te meg miért nem találsz magadnak soha egy széket, hogy arra tedd le magadat? Tudod, nem egy ördögtől való szerkezet, és ami azt illeti, nincs is olyan messze tőled, csak két lépés jobbra, és ott is van a fal mellett egy! –újabb száznyolcvan fokot teszek meg a székkel, kinyújtva karomat a szék irányába vonom kérdőre fivéremet. Bármennyire is jó a kapcsolatunk, azért néha megpedzegeti agyának egy idegét a gondolat, hogy márpedig ő a fiatalabb, így alanyi jogon mehet az agyamra, ha éppen úgy tartja kedve.
- Az túl egyszerű lenne –vonja meg vállát pökhendien, majd minden előjel nélkül magához ragadva a bögrémet kortyol egyet a kávémból. – De édes!...
- Miért jöttél, hm? Hát nem látod, hogy dolgozom? –bökök a képernyő irányába, ahol egymás mellet sorakozó kérdőjelek fogadnak. Ha így haladok, és tovább váratom, Chaos végül kirobbantja a harmadik világháborút!
- Tudom, hogy milyen feledékeny vagy, úgyhogy, mivel úgyse találkozunk holnapig, gondoltam szólok, hogy holnap este utazunk haza –kezébe ragad egy ceruzát, kelletlenül nézegeti annak hegyét, majd konstatálva tompaságát nyomja bele a hegyezőbe, végül a sok berregés és csattogás után elégedett vigyor ül ki arcára, mikor meglátja a makulátlanra sikeredett munkáját. Az élet apró örömei…
- Miért is utazunk mi haza? –kérdőn szedem ráncba homlokomat. Futtában vetek egy pillantást az odébb pakolt naptáramra… semmi…
- Ne csináld, Cael! Tudod, hogy minden évben ilyenkor tartjuk a nagy össznépi összeruccanást… anyák, nagyiék, és az összes kuzinunk is ott lesz!
- Tényleg! –tüntetőleg emelem magasba mutatóujjamat, mikor elér a megvilágosodás szele. – És mi miért is nem karácsonykor tartjuk ezt, mint minden rendes család?
- Akkor is tartunk… -ezzel pedig ellöki magát az asztaltól, és elindul az ajtó felé. – Tehát ne felejtsd, holnap kilenckor indul a gép! –térül-fordul, majd már kint is van, hogy bókokkal illesse a tíz munkaórát magán viselő hölgyeményt.
Továbbra is eltekintve az üzletpartner mellett nyúlok a telefonom után, hogy kikereshessem azt a bizonyos névjegyet. Stewardess W. Várom, hogy felharsanjon a vonal túlsó végén a hang, ezt követően rögtön magamhoz is ragadom a szót.
- Én vagyok. Holnap 9-kor indulunk Angliába. Ne késs…