One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Millie Crawford
Today at 12:29 pm



Audrie Hendricks

Audrie Hendricks
Today at 12:11 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Today at 8:30 am



double trouble

Ethan Kaminski
Today at 8:22 am



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:50 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Dorian J. Lester
Yesterday at 11:45 pm



Játékpartner keresõ

Millie Crawford
Yesterday at 8:58 pm



Nora & Millie - hey, cousin!

Millie Crawford
Yesterday at 8:35 pm



Ewan & Lena

Lena Caldwell
Yesterday at 7:20 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots

Elizabeth Luna Cortez, Ethan Kaminski, Fable S. Hill, Joshua Miller, Juliet Brewster, Millie Crawford, Raelyn J. Winters, Valerie Dalton, Wyatt Bennett


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Caelum & Wynter

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Caelum & Wynter   Szer. Nov. 28, 2018 7:44 pm



Caelum & Wynter

Csak perceim vannak. Gyorsan rendezem vonásaimat, hogy ne úgy kerüljek az ügyfelek szeme elé, hogy az arcom piroslik , mintha éppen most csípte volna meg a hideg. Nem tudom mi történik velem ilyenkor. Tettek már nekem ajánlatokat. Sok ügyfél, sok pénzért és sokszor. Mindegyikre illedelmesen mondtam nemet. Mr. Fernsby azonban sosem tett még csak megjegyzéseket sem. Nem volt rá szüksége. Igyekeztem titkolni, hogy ne lássa rajtam. Senki. Eddig úgy tűnt jól haladok. Próbálok semleges maradni. A szabályzat nem tiltja kifejezetten az ilyen jellegű dolgokat... valahogy a lelkiismeretem azonban nem látta helyénvalónak. Vagy csak én képzelek túl sokat a lopott pillantásokba. Az olyan kaliberű férfiak mint ő a világot is képesek lennének uralni. Legalábbis én így képzelem. Bár én sokféle ember láttam már. Kísértem politikusokat, zenészeket, filmsztárokat, örökösöket. Mégis ő volt az egyetlen, aki képes volt teljesen kibillenteni a komfortzónámból.
Én meg a pultot támasztom... mint egy ábrándozó bakfis. A sors dobott nekem egy mentőövet, hogy megkaptuk a felszállási engedélyt és nem kellett várakoznunk. Legalább van időm rendezni kelekótya gondolataimat, amíg a repülő a felhők felé tör.
Talán csak túl régen volt már kapcsolatom. Az utolsónál igen csúful megégettem magamat. Jobbnak láttam, ha inkább magam maradok. Anyám persze sokszor még néhány könnycseppet is elmorzsolt, hogy vénlányként fogok meghalni és mikor fogok babázni, ha nem most. Persze szerinte már most is egy kicsit öreg vagyok, de ezek szerint még nem menthetetlenül visszafordíthatatlan a dolog, ha még reménykedik a megváltásban. Nem vagyok én a család szentsége ellen. Egyszerűen eddig nem olyan irányba sodort az élet. Hogyan tudnék én még gyereket nevelni, ha rámnéz ez a férfi én pedig félig megolvadok? Persze ha valaki úúúúgy néz az tud perzselni. De ezt még én is enyhe költői túlzásnak érzem, amit tudok művelni.
Amikor villannak a lámpák mozdulok. Veszek egy mély levegőt mielőtt kilépnék az utastérbe. Mintha csak egy szóbeli vizsgára léptem volna elő, vagy az önkéntes akasztásomra. Nem is értem. Máskor ez olyan könnyen megy. Még csacsogni is tudok. Most meg csak örülök annak, hogy a kötelességemet képes vagyok teljesíteni.
Kilépek. A tekintete pedig rámlapul. Ilyenkor már illetlen lenne ha a falat fixíroznám miközben hozzájuk beszélek, és Isten óvjon attól, hogy bármi ilyesmi történjen. Tekintete visszatér a kijelzőre, én pedig egyetlen rövid másodpercig fellélegzem. Nevetséges, amit ilyenkor az idegrendszerem művel. Lassan ideje lenne ténylegesen összeszednem magamat. Megigazítom a felsőmet, amikor közelebb lépek hozzájuk és rendezem a vonásaimat. Teszem a dolgom és még félig én is meglepődök, hogy mennyire könnyűvé vált a hangom.

A munkámba az is beletartozik, hogy csendben hallgatok, amíg ők megvitatják, hogy igazából mit is szeretnének. Megörzök egy könnyed mosolyt az arcomon mindvégig. Nincs jogom, beleszólni, illetve ha lenne akkor sem akarnék. Így csak szótlanul várakozok. Egy rendelést megkaptam. Tekintetem visszatér az idősebbik Fernsbyre. Innen már egy kicsit extrább kívánságot kapok, de a rendszeres ügyfeleknél már nagyjából ismerem az ízlésvilágot. Tudom, hogy laktózérzékeny. Ez nem győzte az agyamba vésni a titkárnője, amikor még vele kellett egyeztetnem. Komolyan néha el kell gondolkoznom, hogy egy 1-10-es skálán vajon mennyire lehetek bizalomgerjesztő az embereknek, hogy egyből elkezdenek lassabban beszélni... mintha baj lenne a felfogásommal. Nem azért nem mentes egyetemre, mert nem vettek volna fel... hanem, mert dacoltam anyámmal és nem akartam olyan dologra szórni a pénzüket, ami iazából nem is érdekel.
Mosollyal az arcomon bólintok, sarkon fordulok és visszatérek az én kis szentélyembe. A vízzel hamar fordulok, a tea addig szépen csendben ázik a meleg vízben, hogy kellemesen kiolvadjanak az aromák. Az üveg víz egy szép pohár társaságában kerül az asztalra. Szíve joga, hogy használja-e.
-Máris hozom a teát.-pillantok a megbízomra türelmet kérő mosollyal. A jó munkához idő kell, nem hozhatok neki egy félig ízetlen melegvizes tejet, bár talán ő az egyetlen, aki soha semmilyen formában nem kötött még bele a teljestíményembe. Mire visszatérek már bőszen illatozik a tea. Adok neki még néhány percet, addig keresek egy csészealjat a kissé túlméretezett csésze alá. A filter a szemetesben landol, a barnacukor békésen olvad, amikor pedig végleg elvegyül, akkor jöhet a mandulatej. Amikor tökéletesnek ítélem visszatérek az utasokhoz és lehelyezem Mr. Fernsby elé az asztalra.
-Tehetek még valamit önökért?-nem hagyom őket egyből magukra, csak ha ezt kérik, hiszen, amikor ők magán stewardesst kértek, akkor a teljes ellátást igényelték. Ha nekik ez ennyiben merül ki az is szívük joga. Visszatérhetek hozzájuk egy negyed óra múlva is vagy egy óra múlva. Körülbelül 7 órát fogunk repülni, úgyhogy még valószínüleg igénybe fogják venni a segítségemet. Bár a legtöbb utas ilyenkor kényelembe helyezi magát és alszik, vagy éppen olvas, vagy dolgozik, amennyire ez innen még lehetséges.

avatar
Munkások
Play by :
Carmella Rose
Foglalkozás :
Stewardess.
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Caelum & Wynter   Szer. Nov. 28, 2018 12:43 am



❝let's have a journey❞

Wynter & Caelum
Hogy miért vonakodok minduntalan az évnek ezen szakaszában, amikor öcsém száját elhagyja az egyszerű ténymegállapítás, miszerint lassan ideje szedni a sátorfánkat? Nos… az ok meglehetősen primitív, és túlontúl egyszerű. Gondoljunk csak bele… mindig kell lennie egy magyarázó tényezőnek, ami miatt az ember hosszú távon a háta mögött kívánja hagyni amúgy meglehetősen szeretett szülőhazáját. Persze, ilyenkor szokott érkezni a meglehetősen elcsépelt parasztvakítás, miszerint „kell a változatosság, az új légkör, az új emberek!”. Én azon britek egyike vagyok, aki teljes odaadással szereti a hazáját, az oxfordi pörgést, a kőből rakott sorházakat, a minden sarkon megtalálható teázókat. Azt a fajta eleganciát, ami Angliában megtalálható, ellenben az USA valahogy kivetette magából ezt a szándékot valahol a függetlenségi nyilatkozatuk idejekor. Tehát az, hogy valami másra vágyom, hogy „meg akarom keresni önmagamat, mert úgy vélem, hogy rossz országba születtem”-féle emelkedett gondolatok, fiatal felnőtt kortársaim repertoárjából kiragadott cikkelyek kilőve. Hiába élek hosszú évek óta Amerikában, teljességgel megőriztem a britségemet, ergo miért is gondolnám azt, hogy rossz országba születtem?
Nem, itt az elborzasztó tény az, hogy a család soha nem volt számomra egy olyan üdítő, boldogságot árasztó közeg, mint amilyennek lennie kellett volna. Soha nem árasztotta el a szívemet melegség, mikor épp, hogy csak áttettem a lábamat a küszöbön megéreztem a nem anyám által főzött, de mégis házi ételeket, amiket a személyzet hosszú-hosszú évtizedek óta készít a Fernsby pereputtynak. Bár őszintén szétterülő vigyorral kéne fogadnom minden egyes alkalommal, ahogy anyám a ház rejtekéből repülőrajtot véve száll le a nyakamba, és csimpaszkodik bele, mintha az kötelező volna, mégis sokkal inkább a kényszeresség von görbét ajkaimra. Ezeregy szerencse, hogy a hátán nincsen szeme… Ezen tekintetben sokkal inkább apámra ütöttem. Ő is, meglehetősen morgós öregember módjára tölti ki magának már az érkezésünk pillanatában a whiskey-t, és vágja be magát a nappaliban ácsingózó, grandiózus, külön a ház urának fenntartott fotelba, hogy onnan puffogja végig az összejöveteleket, mint valami vipera. Természetes, hisz tudja, hogy a mi érkezésünket követően menetrendszerűen fognak érkezni a harsányabbnál harsányabb rokonok, és olyan zsinat fogja körbelengeni általuk a házat, amire gondolkodás nélkül veszi be az aspirint, nem is foglalkozva azzal, hogy Johnnie Walker lépeget a gyomrában.
Bezzeg az öcsém!... Ő olyan áhítattal veti bele magát az effajta összeröffenésekbe, mintha nem érezné benne a kényszerességet. Már csak a repülő felé való sétánkban is megmutatkozik a különbség, hisz, míg ő dinamikus, és kétségbevonhatatlanul energikus léptekkel slattyog pár lépéssel előttem, addig én úgy vonszolom magamat a megannyi utazótáskámmal, mintha a bitófára vinnének. Bár, meglehet, hogy a saját kivégzésemre nagyobb örömmel mennék. De azért fontosnak tartom leszögezni, hogy szeretem a családomat! Legalábbis, ezt mormolom mantraként a fejemben reggel hét óra óta, mikor lecsaptam az ébresztőórát. Bár, ha Reynard így halad, nem a szerencsétlen, csupán a dolgát végző órával akasztom össze a nem létező bajuszom.
Ms. Rosenberg felém címzett mosolyát nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni, így, noha már csak hátának intézem vérszegénynek ható félmosolyból lett magabiztos vigyoromat. Még felsejleni látom a pilóták arcára kiülő megilletődöttséget a sorrendváltozás kapcsán, de azt hiszem az utas igénye olykor felülírhatja azt az etikettet, amit beléjük diktált a szakmaiságuk, no meg az évek tapasztalata. És csak remélni tudom, hogy nem ez lesz az a vétkem, ami nem nyer majd megbocsájtást a kedves urak részéről.
- Amúgy mit felejtettél el megcsinálni? –bök fejével Rey a szomszédos székbe helyezett laptoptáska felé, amelynek tartalmát szándékomban áll a felszállást követően a lehető leggyorsabban beizzítani.
- A beosztásokat –kinyújtóztatva hátamat, megmozgatva nyakamat dőlök végül neki a háttámlának, ekkor veszve el egy pillanatra a stewardess tekintetében. Sajnos ez az öröm kiélvezetlen marad, köszönhetően neki… - Tudom, nem ilyenkor szoktam, de tudod, hogy milyen anya… két hétig leszünk ott, de egy szabad percet nem fog nekünk hagyni, elvégre nem ismerjük úgy Oxfordot, mint a saját tenyerünket –a felháborodásom következtében szinte fennakadó szemekkel rázom meg fejemet anyám mániákusságának konstatálásaképp. Tudom, nem adatik meg neki sokszor az az öröm, hogy láthassa a fiait, és ilyenkor szinte végkimerülésig hajtja magát, a túlpörgésben szinte kockáztatva egy szívinfarktust. De hányszor elmondtuk már neki, hogy nem kell a nagy cécó, nem kell minden reggelre angol reggeli, mert ugyanolyan jól elvagyunk mi egy tál müzlivel, vagy egy szelet lekváros pirítóssal. Ő azonban akkor is beletesz anyait-apait, és ha nem is ő állítja elő nekünk a fogásokat, hát ott sürgölődik a konyhásasszonyok háta mögött, hogy szemmel tartsa a folyamatokat.
Szemem sarkából látom, ahogy kialszik a lámpa, így megfosztva magamat az öv rabigájától nyúlok rögvest a táska után. A távolabbról érkező, halk kattanásra viszont még így is felkapom a fejemet, előrébb dőlve csak egy szimpla pillantást vetek a hang forrása, valamint annak okozója felé, mielőtt legnagyobb figyelmemet a gépemnek szentelném. A mellettem csilingelő, lágy női hang azonban arra késztet, hogy leakasszam tekintetemet az excel celláiról, és az utaskísérőnknek szenteljem minden figyelmemet.
- Én egy kávét kérnék, két cuk…
- Most ittál kávét! Gondolhatnál jobban a szívedre, tudod, hogy nem tesz jót neked –förmedek rá dorgálóan öcsémre, teljesen mellékesként kezelve a tényt, hogy egy huszonnyolc éves, felnőtt férfiről van szó, szintúgy azt is, hogy kedves stewardesünk egy pillanatnyi magánbeszélgetésnek lehet szemtanúja.
- Akkor egy szénsavmentes vizet -dörmögi az orra alatt, mielőtt visszapillantana telefonja képernyőjére.
- Én meg egy Earl Grey teát kérnék. Fele víz, fele mandulatej, és egy barna cukor –nem, nem vegán étrend miatt, sokkal inkább, mert a családban végigvonult a laktóz intolerancia, és ebből engem se hagytak ki, még akkor se, ha én jobban feszegethetem a határaimat, mint ők. – Köszönjük! –apró mosollyal küldöm útjára. A laptop fölött elpillantva látom, ahogy Rey szemérmetlenül hajol ki a szék mögül, hogy lemeózhassa mindazt, amit csak a falatnyi szoknya takar, így minden további nélkül rúgok bele bokájába.
- Ne legyél tapló! –szűröm a fogaim között, míg érzem, hogy a fejem felett megtörik a glóriám. Igen, tudom, én se feltétlen csak az udvariasságom végett engedtem magam elé a lépcsőn…


MADE BY TORIE

avatar
Üzlet
Play by :
Eddie Redmayne
Kor :
31
Foglalkozás :
Vezérigazgató, vezető videojáték fejlesztő/Hacker, informátor
Hozzászólások száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Caelum & Wynter   Kedd Nov. 27, 2018 7:12 am



Caelum & Wynter

Anyukám mindig azt mondta, hogy nem nekem való ez a munka, szerinte inkább kellene egy irodában dolgoznom, mert az legalább egyhelyben áll. Ez mondjuk jogos felvetés, de pont a szép részét hagynám ki az egésznek? A testvérem pedig természetesen szeretett alákenni egy rohadt nagy lapáttal miszerint a magángépeken a stewardessek nem a kávét főzik, csak 'dugni mennek a felhők közé'. Ő nevetett, anyám pedig kiabált... egy darabig vele, hogy mocskos a szája, utána meg velem, hogy ugye ez nem igaz. Ilyenkor legalább egy 10-15 perces szórást kaptunk választól és idegállapottól függetlenül. Anyám egyszerű asszony. Addig üvölt, amíg jobban nem érzi magát és ez általában egy igencsak időigényes folyamat.
Apámat is sokszor próbálta meg belevonni az ilyen vitákba, aki általában a focimeccsre próbált volna koncentrálni és lezavarni az egészet egy 'igazad van drágám' felszólalással, amire késöbb már anyám is tudott hivatkozni, miszerint látjátok még apátok is egyetért. Szerintem én csak veszekedni járok haza. Nem mondom... olcsóbb, mint egy jó pszichológus, de fárasztóak tudnak lenni, főleg a testvérem, aki általában kiböfög egy mondatot és páholyból kívánja nézni, hogy a nyakamba zúdul egy lavina. Mondjuk én sem vagyok teljesen épelméjű, hogy gonolkodás nélkül ugrok fejest az ilyen helyzetbe. Konfliktus kezelésből nem vagyok a legjobb... azt hiszem.
Ezért fogom egyszer jól szájbavágni a pilótánkat..... lehet, hogy ma lesz a napja, de természetesen már csak azután, hogy letette a gépet és biztonságosan állok Angliában. Bár hivatalosan 1 pilóta és 1 stewardess elég lenne a gép biztonságos elvezetéséhez, nem most szeretném felidézni az ilyen biztonságtechnikai órákat, amikor ezt én hivatalosan megtanultam és szimulátoron sikeres vizsgát is tettem. Meg egyébként is... Mr. Fernsby nem az vendég, akit szívesen várnék egy vérző orrú pilótával... nem mellesleg pedig valószínüleg kirúgnának. Hát akkor ezt a tervet el is vetettem. Ennél azért én sokkal jobban szeretek repülni.
Félszemmel rápillantok az órámra, amikor megérkezik az autó. Kicsit késtek, de természetesen ez jogukban áll. Ilyen helyzetben nem hagyhatjuk itt őket, hiszen mi mind miattuk vagyunk jelen.
Kezet fognak a férfiak, majd én következem. Tekintetem néhány másodpercre az övébe kapaszkodik.
-Köszönöm a hívást.-biccentek egyet egy angyali mosollyal.
Ilyenkor részünkről a etikai protokoll szerint az utasok lépnek először a fedélzetre, majd a pilóták és végül én. Ezt pedig Mr. Fernsby egyetlen pillanat alatt változtatta meg, amikor felülírta a pilóta ajánlatát és nekem nyílt meg az út a fedélzet felé. Néhány lépcsőfok csupán és én el is tűnök pár másodpercre az ellátó részlegen, amíg mindenki elfoglalja a helyét. Valószínüleg sejtése sincs róla, hogy egy fél fenékfogástól mentett meg az előbb. Az ilyen mindig az utasok háta mögött történik.
A pilóták elfoglalják a helyüket, én pedig rájuk zárom az ajtót, ellenőrzöm, hogy a gép ajtaja jól záródott-e. Még valószínüleg várni kell a torony válaszára, az is lehet, hogy hátrébb kerültünk az indulási sorrendben, nem tudom miben tudnak megegyezni.
Ekkor kapom el a tekintetét. Csak félszemmel pillant rám, én pedig gyorsan elfordulok, hogy ne lássa, hogy színt vált azt arcom. Komolyan néha még úgy tudok viselkedni, mint egy rendes kamaszlány. Nem tudom mi van ezzel a férfivel, hogy képes rám ilyen furcsa hatással lenni. Persze a furcsa relatív, alapvetően egy ösztönös válasz a testemtől, attól még ez számomra mérsékelten kellemetlen.
Mentem a menthetőt és inkább csak helyet foglalok az utaskísérői részen. Magángépeken már nem kell bztonsági bemutatót tartanom, tudják hogyan kapcsolják be az öveket, tudják, hogy hol van a vészkijárat. Bekötöm magamat, mert a gép máris indul, úgy tűnik zöld utat kaptunk végre. A kisgépeknek nem kell annyira rákészülniük a felszállásra. Leginkább csak ráfordulunk a kifutópálya megfelelő pontjára, irányba fordulunk, rövid motor izzítás és már indulunk is.
Alig telik el néhány perc és a pilóta lekapcsolja a kötelező övviselési lámpát, amikor a gép már biztonságosan egyensúlyoz a megfelelő magasságon. Én is kikapcsolom az övemet, megigazítom a ruhámat. Az ő munkájuk itt most egy időre véget ér, az enyém pedig most kezdődik. Igazból, ha kicsit is okosabb lettem volna lehet, hogy inkább pilótának tanultam volna, bár amikor ezt otthon említettem, akkor a testvérem lelkesen emlékeztetett, hogy autót is csak egyszer vezettem, másnap a szerelőnél állt. Jogos, de valljuk be azért egy repülővel nehezebb lenne elcsapni egy villanyoszlopot.
Visszatérek az utasokhoz.
-Hozhatok önöknek valamit?-érdeklődök. Innentől kezdve nekik szabad a vásár egészen a leszállásig folyamatosan szórakoztathatnak, bár van aki illedelmesen csak egy kis nyugalmat kér tőlem egy csésze kávé társaságában.

avatar
Munkások
Play by :
Carmella Rose
Foglalkozás :
Stewardess.
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Caelum & Wynter   Hétf. Nov. 26, 2018 9:48 pm



❝let's have a journey❞

Wynter & Caelum
- Caelum! Itt állok a kacsalábon forgó palotád előtt… Itt van mellettem a jobb napokat is látott zebrának öltöztetett lakájod… már bocsánat, ne haragudjon! –hallom, ahogy tenyere ütközik a mobil mikrofonjával, mikor eltartva magától a készüléket feltehetőleg a komornyiknak intézi a szavait. Sok úri huncutságot megengedek magamnak, többek között azt, hogy legyen egy olyan ember a háztartásban, aki emlékeztet arra, hogy elfelejtettem bevinni a napi előírt vízmennyiségemet, hogy másnapra előegyeztetett időpontom van a fogorvossal, és, nem mellesleg, hogy elfelejtettem megcsinálni a következő két hétre érvényes feladatbeosztást. – Ő pedig milyen hírrel fogadott? „Sajnálom, ifjú Fernsby uraság, de Mr. Fernsby nem tartózkodik házon belül!”. Hát mi az, hogy nem tartózkodsz házon belül, hm?! Nem megmondtam? Nem megmondtam előre, hogy ma… ismétlem, ma kilenckor indul a gép? Most pedig, ha nem tévedek… negyed kilenc van! Hogy számítsak én így rád bármikor is?! –szinte idáig érzem a toporzékolás közepette felvert port, ami sejtelmes ködként lengi körbe lábait, rajtahagyva barna szemcséit a fekete, élére vasalt öltönynadrágján. Kettőnk közül mindig is ő volt az, aki előnyben részesítette az eleganciát. Én, bár szintúgy nem vetem meg az előkelő megjelenést, sokkal inkább kívánom a praktikát és a kényelmességet elsőszámú szempontként listára tűzni a ruhavásárlásaim során. Persze a fekete farmer és a lezserebb ing és az arra felkapott pulcsi még így is túltesz néhány jenki öltözési szokásain.
- Tudom, Rey, nem felejtettem el, de akadt egy kis dolgom az irodában, amit nem hagyhattam az utazás utánra –vállammal fülemhez szorítva a telefont kutatom ki zsebem rejtekéből a beléptető kártyát, amit a hologramos leolvasóhoz érintve már nyílik is a fotocellás ajtó, hogy macskákat megszégyenítő rugalmassággal szlalomozzak be az éppen csak táruló félben lévő nyílászáró két szárnya között. Mert ugyebár nem kockáztathatom meg azt, hogy a késésem esetén az öcsém lábon kihordjon egy szívinfarktust! Első a család!... vagy mi…
- Mi? Mégis mi az a halaszthatatlan dolog, amit nem tudtál volna megcsinálni a repülőn? –hangja egy pillanat erejéig megállásra késztet, ajkaimon felsejlik egy „b*szdmeg”. – Nehogy azt mondd, hogy nem gondoltál erre…
- Nos… a kedvedért, de szigorúan csak a kedvedért, nem mondom –kabátomba süllyesztve öklömet fordulok egyet jobbra, egyet balra, felmérve a terepet. – Jó. Akkor az lesz, hogy ti most szépen beültök az autóba, eljöttök értem, én pedig addig főzetek le neked egy jó kis kávét kiengesztelésképp az instant idegbajért, amit okoztam neked? Megegyeztünk? –gyorsan véve egy jobb kanyart térek le a kajálda irányába. Bár sokkal inkább lehetne mondani étteremnek, hiszen az ételek elsőszámúak! Nem verjük a fogunkhoz a garast, így nem a napi betevő lesz az, amin spórolni fogunk. Különben is, úgy tartják –legalábbis anyukám mindig ezt mondta kiskorunkban-, hogy a jó ötletek csak akkor születnek, ha teli van az ember hasa! Lehet sejteni, hogy mikor volt ez a standard válasza… amikor spenót vagy sóska volt ebédre!
- Miattad fogok megőszülni, Cael! –hangosan csattan az ajtó, rögvest után kattan a zár. – Nem is értelek! Minden probléma nélkül elvezetsz egy világszintű céget, úgy irányítod az embereidet, hogy abból mindenki profitál, de az ilyen apró, nüánsznyi dolgokba törik bele a bicskád? –megtépázott sóhaj szakad fel belőle.
- Tudod, a hozzám hasonló zseniális elmék néha szelektálják a fontos és a kevésbé fontos dolgokat. Az, hogy én ma ide bejöttem azt mutatja, hogy pont semmi kedvem nincsen bájologni otthon Cecilia nénikénkkel, és Joseph bácsikánkkal… de úgy ahogy van, az egész pereputtyot a hátam közepére se kívánom! –nem kenyerem az efféle összejövetel, ahol mindenki úgy tesz, mintha érdeklődne a másik felől, de amúgy az sótlan tekintetekből azt lehet kiolvasni, hogy szívesebben lenne másutt. Nem mondom, szeretjük mi egymást, de annyira nem, hogy mindig keressük az alkalmakat, amikor össze tud röffenni a népes família. – Hogy is iszod a kávét?
- Hosszú kávé laktóz mentes tejjel, két kockacukorral... És különben is, hogy… -tudom, hogy mondhatok ilyet a családunkról, blabla. Sokat hallott maszlag, ami első alkalommal se érdekel, így gyorsban leadom az általa mondott rendelést, valamint az általam reggelente fogyasztott rövidet, egy tejszínnel, egy korty tejjel, és két nádcukorral.
- Örvendek, hogy te is képes vagy a hegyi beszédek megtartására, komolyan, nagyra értékelem, de inkább azt mondd meg nekem, hogy mennyi idő még, amíg ideértek? –újfent vállammal tartom fülemhez a mobilt, hogy egy „köszönöm” elmormolása, valamint a fizetés –szigorúan borravalóval!- után perdülhessek a kijárat felé.
- Kijöhetsz, egy perc, és ott vagyunk! –ennél több nem is kell, rögtön bontom a vonalat, így mikor az üvegajtó mögül megpillantom a fekete Bentley-t, gyorsítva lépteimet toppanok ki a szmogtól nehéz, manhattani levegőre. Feltépve az ajtót pattanok öcsém mögé a hátsó ülésre, felé nyújtom a papírpohár tartó számára érdekesebb oldalát.
- Nem is tudom mit izgulsz, fél óránk van odaérni! Különben is, a gép nélkülünk nem fog elindulni –ezzel pedig, sztoikus nyugalommal kortyolok egy nagyot az ajkaimat minden előjel nélkül leégető kávéból. Nem is értem, miért nem számítottam rá!
Ahogy az az elkövetkezendő fél óra se lebegett a szemeim előtt, amint Reynard vitathatatlan elánnal ecsetelte nekem a család fontosságát, és a hűtlenségemet a Fernsby-k iránt, na meg, hogy különben is hogy lehetek olyan tapló, hogy ilyen véleménnyel vagyok a véreim iránt. Ez volt azon időszakok egyike, amikor felfedeztem az ablakon kifelé bámulva, milyen szép város is ez a New York!
Bőröndömet magam mellett tolva, laptop táskámat, és egy egyszerű sporttáskát a vállaimon hordozva jutok el a gép lépcsőjéig, kezet fogva a személyzet minket váró férfi tagjaival.
- Örülök, hogy eljött! –halovány félmosollyal biccentek a stewardess irányába.
- Uraim! –az első pilóta a lépcső felé intve érzékelteti az indulási szándékát. Hátrébb lépve egyet, kitartva kezemet adom át a hölgyeknek járó elsőbbséget, csak utána szegődök öcsémmel a nyomomban a fedélzetre. Utazótáskáim elrendezése után foglalok helyet az egyik krémszínű bőrszékben, becsatolva magamat vetek egy oldalpillantást a repülő egyetlen női tagja felé.  


MADE BY TORIE

avatar
Üzlet
Play by :
Eddie Redmayne
Kor :
31
Foglalkozás :
Vezérigazgató, vezető videojáték fejlesztő/Hacker, informátor
Hozzászólások száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Caelum & Wynter   Hétf. Nov. 26, 2018 7:35 am



Caelum & Wynter


Hangosan csattan a tenyerem az éjjeli asztalon, amikor az ébresztőm felvisít. Félig szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nem találtam el a telefonomat, ellenben azonnal égető, biszergető érzés nyilalt az ujjaimban. Sajnos az éjjeliszekrény kemény fa borítása komolyabb ellenfélnek bizonyult, mint hittem. Arcomat a párnába nyomom még néhány másodpercig hátha elmúlik..... mármint a reggel... nem a fájdalom... azzal még elbírok. De a telefonom kitartó zenéléssel jelzi, hogy igenis itt az ideje felkelni. Korán van.... túlságosan is. De én nem tehetem meg, hogy 9 óra előtt 2 perccel érkezem meg a géphez.
Odakint még sötét van, így minden lánynak nehezére esne úgy felébredni, hogy egy disney hercegnőnek. Kitúrom kócos tincseimet az arcomból, bár nem mintha félig csukott szemhéjaimon keresztül sokkal többet látnék, az esélyt így azonban még pont megadom magamnak, hogy ne essek pofára, legalább addig, amíg eljutok a fürdőig.
Gyors zuhany után máris elviselhetőbb a világ, mégis úgy érzem, hogy lelkem bizonyos részei még a holtak földjén kísértenek, egészen addig, amíg a forró gőz kavéillatot nem lök az arcomba. Nem mintha nekem sokat érne. Kevés kávé, sok tej, még több cukor. Szerintem baj van azokkal az emberekkel, akik ezt képesek önmagában fogyasztani. Szerintem csak a lelkemet akarom vígasztalni azzal, hogy én is képes vagyok a kávézás élményére. Igazából... egy kis cukros tejjel valószínüleg ugyanezt érném el.
A bögrével a kezemben kilépek az erkélyre, és hallgatom egy kicsit New York utcáit. Ilyenkor sem lehet itt csend.... itt sosincs csend... mégis megvan ennek is valahol a varázsa. Hány ember vágyhat arra, hogy a helyemben legyen és egy ilyen helyen lakhasson. Talán megszámlálhatatlan.
A kávénak aligha nevezhető löttyöm után már csak öltöznöm kellett. Még előző este bepakoltam egy kis táskát, hogy legyenek váltóruháim. Nem tudom, hogy meg kell-e várnom majd Mr. Fernsby-t vagy hazautazok majd és valaki majd elkíséri, ha alkalmasnak érzi az időt egy újabb repüléshez. Mindenesetre én fel vagyok készülve bármelyik lehetőségre. A szoknya szűk kissé, és aránylag rövid, de még pont elcsípi a combom közepét. A blúz egyszerű, kényelmes, nem mutat túl sokat, de nem érzem magamat úgy benne, mint egy apáca. A szoknyához illő fekete testet ölelő zakó dukál, amit pont csak a mellekig lehet begombolni. Az ing gallérja alá burgundi színű kedőt kötök. Kötelező. A hajamat lófarokba kötöm, hogy ne zavarjon majd egész nap. Karomra vékony órát csatolok. Fekete magassarkút veszek fel, ami a kelleténél talán egy kicsit magasabb, de az alacsonabbtól túl nagynak láttam a lábfejemet. Egyébként nem olyan kényelmetlen, mint amilyennek tűnik. Vékony pánt fogja a bokámhoz, úgyhogy nem fogom kitörni benne a nyakamat.... nem mellegleg pedig nem ez az első repülésem, sem az első nap, amikor ezt kell viselnem.... mászrészt.. kötelező. Szóval mindegy is lenne. Anyámat is mindig azzal nyugtattam, hogy ha lezuhan a gép és meghalok... legalább csinos leszek közben.
Mire végzek már jön is egy SMS, hogy a taxi megérkezett.
Bőrönd, folyosó, ajtó zárás, lift, előtér, integetés a portásnak... és már záródik is mellettem a taxi ajtó.
-Most épp merre?
-Tudod, hogy erről nem beszélgetek Zach...-pillantok rá. A középső tükörben néz rám, én meg vissza rá.
-Ilyenkor mindig azt képzelem, hogy James Bondot kíséred... és nem mondod el nekem.
-És honnan veszed, hogy nem így van?-villan rá a tekintetem, de nem bírom sokáig elnevetem magamat. Szerződés köt, hogy nem beszélhetek az utazás részleteiről. Se az útról, se a személyekről. Ami a felhők között történik, az ott is marad.
A reptér privát bejárójánál tesz le, a magángépek részlegénél. Oda neki már külön behajtási engedély lenne szükséges. A portánál leellenőrzik az irataimat, a kísérői engedélyemet, a csomagomat. Ezután egy reptéri kocsi visz el a géphez. A pilóta már jelen van, néhányan pedig a gépet készítik elő a repüléshez.
-Wynter, gyönyörű vagy, mint mindig.-átkarolja a derekamat a pilóta és ad egy csókot a hajamba, mintha ez olyan normális lenne. Gyorsan fordulok ki éhes ujjai közül.
-Mr. Foster. Hogy van a felesége?-tekintetem gyilkolni tudna, miközben a gép fedélzetére lépek. Gondolja csak azt nyugodtan, hogy egyébként lenne nálam esélye. Remélem az ilyen jellegű megjegyzéseket ezzel le is tudtuk a mai napra.
A böröndömet hátra viszem a személyzeti részlegre, majd elkezdem felkészíteni az utazó részleget az utasoknak. Mindent leellenőrzök, hogy tiszta legyen, az italok a helyikün sorakozzanak, az étel a hűtőben, a rágcsálnivalók pedig szépen rendezetten, érintetlenül pihennek a helyükön. Mire mindennel elkészülök a pilóta már elfoglalja helyét a fülképen. Indítja a motorokat, melegszik a gép. Valószínüleg megkapta a hívást, hogy az ügyfél átlépte a reptér kapuját. Nekünk ilyenkor már menetkészen kell várakoznunk.  A repülő mosdójának tükrében megigazítom a sminkemet és a hajamat, majd elhagyom a fedélzetet és lent a gép oldalánál a lépcső mellett várakozom a két pilótával. Érkezik az autó.

avatar
Munkások
Play by :
Carmella Rose
Foglalkozás :
Stewardess.
Hozzászólások száma :
8

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Caelum & Wynter   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Caelum & Wynter

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Valahol máshol :: A világban-
^
ˇ