One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Recognize it! #1

Nathaniel Ainsley
Today at 9:56 pm



Eric Wang és Miss Bell

Eric Wang
Today at 5:08 pm



Eric & Christabel ~Tell me your Story~

Eric Wang
Today at 3:12 pm



Wedsie & Ben - Pig or Cat?

Wednesday Bell
Today at 2:42 pm



Ludmilla Litrowsky [ készülőben ]

Ludmilla Litrowsky
Today at 2:18 pm



Ben & Nora | undercover mission

Benjamin Henson
Today at 1:16 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Raelyn J. Winters
Today at 12:22 am



Dor & Rae

Dorian J. Lester
Yesterday at 10:09 pm



Kapcsolatkeresõ

Joshua Miller
Yesterday at 9:49 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 3
Diákok 9 7
Törvényszegõk 9 13
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 2 3
Üzlet 8 4
Oktatás 5 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 59 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 16 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot

Adam M. Austin, Adriana Lane, Dyson Jaworowski, Elizabeth Luna Cortez, Erik Lindström, Ewan Patrick Brooks, Janine A. Rossi, Joshua Miller, Kayline Prescott, Lena Caldwell, Leon Williams, Logan K. Whitfield, Marilyn Kaminski, Nathaniel Ainsley, Raelyn J. Winters, Wednesday Bell


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Vas. Aug. 05, 2018 1:42 pm


To win a war you need to know what you're prepared to lose.




Virginia Woodward mereven áll, egyenes háttal, kihúzva magát, arcának egyetlen rezdülése sem árulja el az érzelmeit. Vele szemben egy szőke, szép vonásokkal bíró nő áll, a falnak támasztva a hátát. Szó nélkül méregetik egymást, de egyikük sem szólal meg. A váróteremben vágni lehet a csendet, csak egy kellemesen ismerős hang halk suttogása szakítja meg a fülsüketítő némaságot. Oliver Storm doktor a feleségét nyugtatja, és annak gömbölyödő hasát simogatja, hátha ettől abbahagyja a sírást. Hiába, a várandós nők kicsit érzelgősebbek, mint általában, és Grace hatalmas szívébe még az ő faragatlan, nyers modorú bátyja is előkelő helyen szerepel, természetes a reakciója. Peter Woodward a szája szélét harapdálja, míg a felesége az egyik padon eldőlve alszik. Ők csak néhány órája érkeztek Ausztráliából, az időeltolódás pedig megviseli a várandós asszonykát, aki amúgy is elég harapós kedvében van az események miatt, de a kialvatlanság és az állandó hányinger egyenesen elviselhetetlenné teszi őt. Peter nagyot sóhajt, és Oliverhez lép, immár sokadszor.
- Rendbe fog jönni. Ő a bátyánk. Mindent túl él - teszi a vállára a kezét és a férfire mosolyog, de ahogy az felnéz, ezernyi emlék szorítja össze a kócos hajú titán szívét, és megremeg a szája széle, hogy majdnem kicsordul a könnye. Oliver bánatos zöld tekintetével mélyed el a hasonló szempárban, s bár vér nem köti össze őket, szívesen gondol úgy Peterre, mint egy nem várt ajándékra. A nővérét elveszítette, minden esélyt megragad, hogy a családot összetartsa és bővítse, ha alkalma adódik rá, és ikertestvérével ellentétben a lehető legnagyobb szeretettel fogadta az új családtagot, amint tudomást szerzett róla. A távolság éket vert közéjük, de a legkisebb Storm ivadék ettől függetlenül szívesen beszélgetett Peterrel videochaten keresztül, és kísérte nyomon a facebook oldalát, vagy épp az instagram fotóit. Azt, hogy épp mindketten az apaság örömei elé néznek, csak itt derült ki, Peterék néhány nappal a tragédia előtt tudták meg a nagy hírt, és még nem tudták mikor is akarják megosztani ezt a rokonokkal, de Angie állandó hányingere és mosdóba szaladgálása elárulta seperc alatt. Kicsit sajnálja is Petert emiatt, hisz feltételezhetően nem így szándékozott megosztani az édesanyjával, hogy nagymama lesz hamarosan.
Bólogatva fogja meg Peter kezét a vállán és bátorítóan megpaskolja.
- A Stormok erősek, akár a bivaly, két évig voltam kómában, és mégis itt vagyok - mondja, aztán felfogja, mit is mondott az imént, és bűnbánóan rázza meg a fejét ijedten - Jaj, ne haragudj, nem úgy értettem...
Ijedelme azonban feleslegesnek bizonyul, mert Peter csak sóhajt.
- Ajánlom is, mert ha nem, bemegyek és kicserélem a csontvelejét az enyémre, aztán mondogathatod, hogy Storm, de maximum az elviselhető képeteken osztozkodhattok - mormogja, aztán elmosolyodik, hogy Oliver tudja, ez csupán viccelődés részéről. Nem akarja, hogy lássák rajta, hogy már fájdalmat okoz neki, hogy ne sírja el magát. Grace komolyan fordul Peterhez és magához inti, ő pedig lehajol.
- Mondd, az anyukáitok hogy viselik? Mintha meg sem érintené őket a dolog. De ez ugye nem így van? - pillant az anyukák felé sandán a barna szépség, Peter és Oliver összepillantanak.
- Nem, drágám, ne aggódj. Nem mutatják, de épp azért küzdenek, hogy ne omoljanak össze - mondja Oliver homlokon csókolva Gracet, Peter pedig helyesel.
- Az anyám kőkemény asszony, nem mutatja ki az érzelmeit mások előtt, szerinte rangon aluli, de amint egyedül marad...majd kövesd, ha kimegy a mosdóba. Úgy fog bőgni, mint egy kisgyerek.
A percek órákká nyúlnak. Felváltva mennek a kávégéphez, a férfiak próbálják tartani a lelket a többiekben, de a várakozás felőrli lassan az idegeiket. Újabb emberek csatlakoznak hozzájuk, majd távoznak el egy fürdés erejéig, vagy míg elintézik halaszthatatlan dolgaikat. A műtét utáni kritikus huszonnégy óra már lejárt. Az újabb határidő negyvennyolc órára tolódott, s ez most a végéhez közeledik, amikor megjelenik az idegsebészet osztályvezető főorvosa egy másik orvossal a nyomában. Léptei határozottak és magabiztosak, s csak ő tudja, hogy a szívében micsoda rettegés ment végbe azalatt az idő alatt, míg legjobb barátja vérében mártózott majd a műtőasztaláról végül órák kínkeserves küzdelme után az intenzív osztályra szállították a beteget. Ez a rettegés pedig újabb kétségekkel és rémképekkel bővült azóta. A megjelenésére felbolydul a váróterem, és megrohamozzák Dr. Lestert.
- Hogy van Jamie? Túl fogja élni? Ugye túléli? - kérdezi Virginia azonnal letámadva a dokit, aki feltett kézzel hárít.
- Egyelőre stabil az állapota, de nem tudok közelebbit mondani, amíg magához nem tér. Mindjárt megpróbáljuk felébreszteni, és meglátjuk. Kérem várjanak türelemmel. - fordul ki a csoportból, és most kissé talán érzéketlenül, de faképnél hagyja a közönséget és bemegy az ajtón, ahová másnak nincs bejárása. A kardiológus követi őt.
- Ezt lehetett volna szebben is, ugye tudod? Ők csak aggódnak - mondja csendesen a szívsebész, mire Jake ingerülten pillant rá.
- Aggódjanak valahol máshol és ne engem zaklassanak a hülyeségeikkel - teszi csípőre a kezét, aztán mielőtt belép az ajtón, megáll. Össze kell szednie magát, mielőtt megtudja az igazságot.
- Jól van? - kérdezi a másik, de Jake csak áll ugyanúgy csípőre tett kézzel.
- Fogja már be. Az ott bent a legjobb barátom. Dr. James Woodward. Ismerős ez a név? Az egész világ azt figyeli, felépül-e még valaha ez a barom. Ez a kibaszott barom, akit meglőttek, mert nem bírta tartani a pofáját, és most hajszálon függ az élete, és az én karrierem is, ami jobban izgatna, ha nem róla lenne szó. Ha meghal, neki könnyű lesz, én meg maradok az a neurológus, aki megölte James Woodwardot. Aki megölte a legjobb barátját és az egyik legjobb sebészt, akit csak a hátán hordott ez a Föld. Szóval....csak kussoljon, fogja be, és tegyen úgy, mintha itt se lenne, jó? Csak egy percre van szükségem.
Elhal köztük a szó, majd egy perccel később valóban benyit az ajtón a két orvos. Odabent pedig John Norton ül a beteg ágy mellett, és csendes mélabúval osztozik a szobán ezzel a bonyolult, makacs, önfejű és hirtelen emberrel, aki minden rossz tulajdánsága ellenére képes volt arra, hogy ennyi embert magába bolondítson egy életre.
Egy óra múlva kissé reményvesztetten lépnek ki immár mindhárman az ajtón, hogy szembenézzenek a családdal. Minden lehetőséget maximalizáltak. De Jamie nem tért magához. Lehetséges, hogy csupán idő kell még neki, hisz a testét óriási trauma érte, de egyelőre...várniuk kell még.
S hogy bolond volt-e, vagy egy hős szerelmes? Csak a jó Isten tudná megmondani.

*Nyolcadik nap*
Jake gyakorlott mozdulatokkal fejti le a kötést a fejsérülésről, majd megvizsgálja a varrásokat. Ki kell szednie lassan, még két nap maximum, többre nem lesz szükség, s akár egy felbecsülhetetlen értékű kristályt, úgy helyezi vissza a békésnek tűnő beteg fejét az ágyra. A halántékánál lévő hegek szépe gyógyulnak, de az arca még el van torzulva a durva beavatkozástól, amit a csontszerkezeten kellett alakítaniuk a plasztikai sebészekkel és a szemészekkel. Szerencséjük volt, hogy mindent vissza tudtak rakni, bár ez órákba telt. Jamie arca még iszonyatosan fel van dagadva, véraláfutások miatt a bőre majdnem teljes egészében lila, annak különböző árnyalataiban pompázik. Szemei lefedve gézzel, leragasztva, mellkasából csövek állnak ki, és a gépek végzik helyette az alapvető életfunkciókhoz szükséges oxigénellátást és a vér pumpálását az ereiben. Önmagától erre sem képes, legalábbis egyelőre.
- Bazd meg, Jamie - suttogja, és összeszorult szívvel túr a hajába - Bazd meg, hallod? Hogy voltál erre képes? Hogy...hogy tudtad megtenni? - kérdezi, bár tudja, választ egyelőre nem kaphat tőle. - Eddig elkönyveltelek egy kibaszott orvos zseninek, és imádtam, hogy különc vagy és egy barom, de...hogy tekintsek egy ilyen őrültre, mint te, ezentúl hősként? - kérdezi, bár nem tudja, ennek a kérdésnek van-e egyáltalán értelme.
- Gyere vissza haver. Kérlek, ne add fel még - teszi a mellkasára a kezét. Aztán csak kötést cserél, és bár ezt egy nővér is megtehetné, inkább maga végzi el a dolgot. Ha már ennél többet nem tehet érte. Nem tudja, tehetne-e bárki.

*Tizedik nap*
A szemhéjak lassan nyílnak fel, de csak a sötétséget fogadják magukba egyelőre. Csipogás üti meg a fülem, és éles, kegyetlen fájdalom hasogatja a testem. A szám összetapad és kapar a torkom, és minden lélegzet kín és szenvedés. Pislogni próbálok, de nem tudok. Vagyis úgy érzem, tudok, csak valahogy a szemem nem reagál megfelelően. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy hol lehetek, és mi történhetett, de minden zűrzavaros a fejemben. Keresem azt a fonalat, amelynek a vége ott táncol előttem, és tudom, hogy majd elvezet a megoldáshoz, de még nem találom. Addig hallgatom a csendet, a gépek ütemes csipogását, és koncentrálok.
~ Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Csak lélegezz, Jamie. Csak lélegezz. ~
A gondolat után megfogom azt a kis hangot, amely tudom, hogy a megoldáshoz vezet majd. Egy hang sejlik fel a semmiből. Keservesen sír. Valami összetört. Valami nagy baj történt, mert az az ismerősnek csengő hang nagyon bánatosan sír, de a szavakat nem tudom kivenni. Egy másik tör előre a semmiből. Maya hangja.
- Veszekedtünk - köszörülöm meg a torkom a suttogva kimondott szó után, és eltorzul az arcom, ahogy pokoli kín marja szét a fejem és a mellkasom, amely minden lélegzetvételnél észveszejtő kínokat okoz. Lüktetek és zsibbadok, minden olyan furcsán lebegő, távoli, mégis élő. Fáj. Tétován megmozdítom az ujjam. A jobb mutatóujjammal egyetlen ütemes mozdulatot teszek, amellyel feléleszthetem az elmémet, hogy tudja, még élek, s hirtelen az események emlékei letarolnak. Ezredmásodperc alatt száguld át rajtam a képi relikviák sora. Maya. A vitánk. Tessa és Jake. Az a férfi. A fegyver fémes villanása a neonfényben. A fegyver. Hirtelen Tessa hangját hallom, ahogy a nevem sikoltja. Éles dördülés szaggatja szét a dobhártyám. A félelem őrült erővel ruház fel és a vérnyomásom egy másodperc alatt válik kritikusan magassá.
- Tessaaaaaa - kiáltok, és felülök az ágyon, bár szédelgek a fájdalomtól és a hirtelen mozdulattól, de addigra már hangok ütik meg a fülem. Egy ajtó nyílik, emberek jönnek be rajta, de én még mindig csak a sötétséget látom. A szememhez kapok, meg akarom dörzsölni, és ekkor megérzem a kötést. Az egész fejem be van kötve. Mintha még egy ember arca lenne az enyémre rakva. Miért vagyok így bekötözve?
- Mi a picsa? - kérdezem, és megpróbálom letépni a kötéseket, mert már emlékszem. Emlékszem. És tudnom kell, hogy jól van. Hogy Tessa nem sérült meg, és jól van. De nem látok semmit, csak a sötétet és a hangokat hallom, amik ijesztőek és megrémítenek.
- Nyugodjon meg, Jamie, semmi baj. Ne szedje...ne feszegesse le a kötéseket, nemsokára jön Dr. Lester - próbál megnyugtatni egy női hang, de én cseppet sem nyugszom meg.
- Szedjék le rólam ezt a szart. - mondom hangosan, majd ordibálni kezdek - Tessaaaa! Tessaaaa! Hol vagy? Hol van Tessa?? Azonnal mondják meg, vagy...
Végre egy ismerős orgánum szakítja félbe a kifakadását.
- Hé, hé, Woodward, a fene vigyen el, ne ugrálj már! - lép közelebb, mire a hang felé fordítom a fejem.
- Lester? Te vagy az? - kérdezem, és a levegőbe markolok - Kapcsold már fel a villanyt, bazd meg, hogy tudsz ilyen sötétben közlekedni? - kérdezem, és még a hangom is olyan furcsán idegen lesz, kicsit sejpítek, kicsit orrhangon beszélek. Idegesen harapom meg kiszáradt szám szélét - Itt van Tessa? Ugye nem esett baja? Elmentél, és volt egy őrült pasas egy fegyverrel...Hallod, azt hittem, megöl mindenkit. Tessa jól van, ugye? Ugye itt van? - kérdezem, és nem látom, hogy Jake a könnyeivel küszködik épp, és kiparancsol mindenkit a szobából. Léptek távolodnak el, s csak a legszükségesebbek maradnak. Jake megfogja a kezem, és megszorítja azt, majd reszkető hangon sóhajt.
- Tessa...jól van. Nem esett baja - ver egyet a vállamra gyengéden, aztán csak magához szorít. Megnyugodva viszonozom az ölelését, és valamiért biztos vagyok benne, hogy Ő odakint van valahol, és csak arra várt, hogy felébredjek. Ám aztán a fejemhez érek. Mire felfogom, mi is történt valójában, már eléggé letaglóz a gondolat.
- Te jó ég. Meglőttek - jelentem ki, és Jake türelmesen leül az ágyam szélére.
- Igen. Meglőttek. - mondja, és én nem szakítom félbe, míg elmagyarázza, hogy a szívembe fúródott egy lövedék, és csak a szerencsének köszönhető, hogy még életben vagyok, mert az tamponálta a sebet, és nem véreztem el a helyszínen. Sürgősségi szívműtétet hajtottak végre rajtam. Aztán rátér a fejlövésre. És még mindig csak hallgatom. Az egész olyan nevetségesen lehetetlennek hangzik. Hogy engem? Engem fejbe lőttek? Nem, az...ez nem lehet igaz. Ilyen csak az akciófilmekben van, nem a valóságban. Fegyvert bárki kaphat, de nem ölhet meg vele egy orvost, csak mert az rákiabált. Nem...ilyet nem tehet egy ember. Nem. Nem. A kötésemhez kapok.
- ...így sikerült a lövedék behatolásának következményeit jelentősen helyreállítani. Néhány hét, míg a duzzanat leapad, és az oedémák felszívódnak, addig ne jelentkezz szépségversenyre. És...
Félbeszakítom.
- Szedd le rólam ezt a kurva kötést végre, és kapcsold fel a villanyt. Tudom, hogy ocsmány vagyok, de te agyakat meg gerinceket operálsz. Annál mi lehet gusztustalanabb? Nem én vagyok az első ilyen páciensed.
Jake hallgatása sokat mondó, és sóhajt, majd leül az ágyam szélére, és végre nekilát a munkának. Érzem, hogy egyre lazul a géztekercsek köre, és a lüktetés egyre fokozódik.
- Csak pár másodperc, amíg kötést cserélek. Nővér, adjon be neki kérem  5 mg...
- Mi? Nem! Nem! Nem!!! - ugrok meg és rettegés száguld végig rajtam - Nem, nem adhat nekem be semmit. Jake, mi van, ha az ő embere? Mi van, ha...
- Jamie, nyugodj meg. Claire húsz éve itt dolgozik, ő itt az egyik legjobb ápolónő, maximálisan megbízom benne. Senki nem akar neked ártani. Biztonságban vagy - nyugtat Jake, de nekem ez nem elég. Kétségbeesetten kapaszkodom a karjába.
- Jake, kérlek...- könyörgöm neki, majd suttogni kezdek - Mi van, ha lefizeti valaki? Bárki magára vehet egy nővérruhát. Mi van, ha a végén mégis megölnek? Az...nem láttad...meg akarta ölni Tessát és engem is. Érted? Mi van, ha visszajön?
- Nem tud visszajönni, Jamie. Börtönben van, letartóztatták. Még aznap. Nem jöhet vissza.
- De én...kérlek...biztos meg akarnak ölni...- zihálok, és a gondolat, hogy valaki a végén tényleg eltesz láb alól, az ettől való félelem pánikká erősödik bennem. A gépek őrülten csipognak, a mellkasom szorítani kezd, fájni, mire Jake csitítani kezd.
- Rendben, rendben. Claire, kérem menjen most ki. Köszönöm - mondja, majd megszorítja a kezem - Jamie, figyelj rám. Csak ketten vagyunk itt. Meg kell nyugodnod, hogy a vérnyomásod lemenjen, nehogy felszakadjanak a varratok. Nincs itt senki más, csak én. Oké? Bízol bennem, Jamie? Bízol, ugye? Sosem hazudnék neked. Sosem ártanék neked. Itt vagyok, egyedül én vagyok itt. Csak nyugodj meg. Nem fog senki gyógyszert beadni, csak én. Ki az, akiben még úgy érzed, megbízhatsz annyira, mint bennem? Van még valaki, akit szívesen látnál magad mellett és kórházi dolgozó?
- I...igen...John. Johnban is megbízom. Egy család vagyunk.
- Így igaz. Egy család vagyunk. Akkor csak John és én leszünk, aki bármilyen gyógyszert beadunk neked, rendben? Senki más, még vészhelyzet esetén sem. Valamelyikünk mindig itt lesz a közeledben. Kapsz egy csipogót, ha bármi baj lenne, hívj minket. Így rendben leszünk?
A pánik lassan múlni kezd, és feszült testtartásom enyhülni kezd.
- Oké. Oké. Így jó lesz. Bennetek megbízom. De Tessával mi van? Őrá ki vigyáz?
- Ne aggódj Tessa miatt. Kicsit sok volt neki ez az egész, elvitték a szülei magukhoz. Most vigyáznak rá.
- De mi van, ha...
- Csssss, nem kell aggódnod miatta. Vannak kapcsolataim. Vigyáznak rá is, az övéire is. Neked csak egy feladatod van, hogy mielőbb meggyógyulj.
Kötések hullnak egy fém tálcára, miközben Jake tovább meséli, mit is kellett rajtam elvégezniük. És én láttam. Mintha az egészet én csináltam volna. A szívműtétet. A fejembe fúródott lövedék kivételét, a roncsolódás helyreállítását. A műtő szagát érzem az orromban, hallom a fém eszközök csapódását a tálcába, hallom, ahogy a golyó a csipesz fogásából tehetetlenül zuhan, majd landol egy ezüstszín edényben. Érzem a kesztyűt az ujjaimon, a közéjük ékelődött szikét, csipeszt, fogót, hallom a gépeket. Ziháló lélegzetek, nyugodt, álomtalan álom az asztalon, lélek az asztal felett lebegve, várva, hogy Ítéletet mondjanak felette. Élet vagy halál. Érzem a kezeim között a döntés súlyának nehezét. Aztán a gézlapok lehullanak. Csupasz leszek és kiszolgáltatott. Pislogok. Fáj, a lüktetés a fülemben dobol tovább, előre jön, erősödik.
- Kapcsold fel a villanyt, Jake. Nem látok semmit - intek, és óvatosan az arcomhoz érek. Az arcomhoz, ami nem az enyém. Ez egy torz tömb, egy megmunkálatlan agyagdarab. Forró és sima, akár a durranásig felfújt lufi. Kattanást hallok. De a sötétség nem tűnik el.
- Jake, most szórakozol velem? Komolyan nem látok semmit. Mi a szart raktál rám?
Sóhajt az orvos, a rémült betegben erősödik a tudatosan elzárt lehetőség. Mit is mondott? Csak a szerencsén múlt, hogy nem szaggatta szét a látóidegeket és a halántékon átfutó ereket? Nem szaggatta szét. Nem szaggatta szét...
- Jake? - kérdezem tétován, és félelem hasít belém - Jaka, mi...mi ez az egész?
- Nem szórakozok veled, barátom. Felkapcsoltam a villanyt.
- De én nem látok semmit.
- Nappali fény van a szobában, minden függöny kihúzva, Jamie.
- De én nem látok semmit. - erősködöm. Aztán felfogom, mit mondtam - Én...nem látok. Nem látok.

*Tizedik nap ugyanazon időben*
Helen és Griffin Blake kézenfogva sétálnak a folyosón. Immár a negyedik kört teszik meg, és közben unokáikról, gyermekeikről beszélgetnek.
- Gabby idén megy iskolába. Ugye, hogy szalad az idő, kedvesem? - kérdezi az idős férfi és visszatolja az orrára szarukeretes szemüvegét, amely mögött egykor élénk és üde, most már kissé fakó és a szürke hályog miatt nem is oly éles szeme mered a folyosó padlójára. Az asszony mellette elvesztette már régi fényét, de annál több szép évet ajándékozott neki. Boldogsága kulcsa volt a kezében, pedig egyszer el is hagyta őt egy pincérnőért még a háború után. Egy hónapig bírt távol lenni tőle, és milyen jól tette, hogy visszament! Aznap kibékültek, és két napig ki sem szálltak az ágyukból. Akkor fogant meg az első gyerekük, Bill. S azóta sem tudja, hogyan engesztelje ki azért az egy, átsírt, magányosan eltöltött hónapért ezt a drága asszonyt, aki vele volt jóban, rosszban, egészségben és betegségben. Amikor majdnem tönkrementek. Amikor rázuhant a tetőre az udvarukon álló öreg tölgy és csak a szerencsén múlt, hogy nem maradtak ott mind a három gyerekkel. És akkor is, amikor Helen húga hozzájuk költözött és áskálódni kezdett a kapcsolatukban. De ők túlélték ezt is, és csak erősebbé tette őket, így egyértelmű volt, hogy az életük immár a sírig össze van kötve.
- Gabby? De még olyan kicsike! - pillant fel férjére az ősz hajú asszony és felidézi barna, cserfes kisunokája mindig nevető pofiját. Az a drága gyermek imád náluk a kertben téblábolni, virágokat ültetni vagy gyomlálni. A kedvence persze egyértelműen az öntözőkanna, ezért is vettek neki egy kicsivel kisebbet, hogy a vízzel teli kanna ne terhelje meg túlságosan. Hisz koraszülött volt a kicsi, olyan apró és gyengécske, nagyon kell rá vigyázni. - Mi lesz, ha bántják majd a nagyok? Nem maradhatna még egy évet az óvodában? - kérdezi, és férje mosolyogva simítja meg a hátát.
- Nem, drágám, az anyja azt mondta...
A mondat megakad a torkán, és a gondolat úgy porlik szét, akár a korhadt, szú rágta fa egy öreg ház tornácán.
- Mi? Azt mondod, megvakultam? Nem, ez nem lehetséges! Ez nem történhetett meg! A szemem! A szemem!
A kétségbeesett ordítás megrázó, annyi fájdalom van benne, hogy akaratlanul simítják meg támogatóan egymás kezét és mindketten összerezzennek, amikor üvegcsörömpölést hallanak. Nem tudják mi zajlik a zárt ajtók mögött, csak a keserves zokogást hallják, így tapintatosan inkább tovább indulnak.
- Ó, szegény gyermek - sóhajt az asszony.
- Igen, az. De majd megbékél vele, nem ez a legnagyobb tragédia - vigasztalja a férje, bár sejti, hogy a férfi odabent ezt jelenleg nem így látja.
- Azt hallottam, valami orvos. Nem értettem jól, hogy szívsebész, vagy valami gyereksebész, de állítólag nagyon sikeres a szakmában. Ebben a kórházban lőtték le.
- Lelőtték? Itt? A kórházban? - állítja meg a férje és aggódva néz az asszonyra. Az mosolyogva paskolja meg a vállát.
- Le. Benne volt a hírekben is. De nyugodj meg, nem is vagyunk egy folyosón elhelyezve. Nem lesz semmi bajom.
S bekanyarodva a sarkon már újra Gabby és az első osztály miatt kezdenek aggódni. Hisz a gyermek olyan picike, és jobban szeret a kertben játszani, mint könyvek fölött görnyedni. Talán mégis maradhatna még egy évet az előkészítőben.

*Tizenegyedik nap*

A folyosóról zörgés hallatszik be a szobába. Ez már nem az intenzív, csak egy másik osztály, ahol elhelyeztek, biztonsági okokból egy kétágyas szobába, de egyedül. Csak fekszem az ágyon, és magam elé meredek. Az életem ezernyi szilánkra hullott szét, és a szívem fájdalmasan sajdul. Mindent egy lapra tettem fel, és mindent el is veszítettem. Azt hittem az élettel kártyázni könnyű, de rá kellett döbbennem, hogy amit adhatott, az el is vehette most, és meg is tette. Hol hibáztam? Hol csúszott el az egész ebbe a rémálomba, ahol nincs már semmim? Semmi, amiért érdemes lenne igazán élni. Egy papírlapot szorongatok a kezemben a félhomályban lévő szobában, és hagyom, hogy forró, csendes könnycseppek áztassák a ráfirkantott betűket. Olvashatatlanok. Minden szó egymásba siklik és elmosódik és ez még mindig annyira nevetségesen lehetetlennek hangzik. Hogy én? Megvakulni?
Nyílik az ajtó és rémülten rándulok össze. Mi van, ha visszajön az a pasi és megpróbál megölni? Tudom, hogy alaptalan a félelmem, mivel a férfi börtönben ül, de a sokkoló emlék nem múlik el nyomtalanul.
- Ki az? Ki van ott? - kérdezem, és tapogatva keresem meg a lábamhoz rakott viperát, amit Angie hozott be nekem, hogy ne érezzem magam ennyire védtelennek. Jake meghagyta, hogy rajta kívül senki nem adhat be semmiféle gyógyszert nekem, mert amint egy nővér elkezdett tegnap közelíteni felém, hogy beadjon valamit, pánikrohamot kaptam, mert azt hittem, meg akar ölni. Csak Jakeben és Johnban bízom meg, de John inkább segítő kezet nyújt és Jakere bízza a kezelésemet. Én pedig tehetetlen bábként táncolok nekik.
- Russell Morgan vagyok, Jamie. Megbeszéltük, hogy ma meglátogatlak. Emlékszel?
A megnyugtató hang ismerős rezgései elaltatják a gyanúmat, és leeresztem a viperát a kezemből.
- Dr. Morgan...persze. Már ennyi lenne az idő? - kérdezem, és önkéntelenül az órámra nézek, és erősen pislogni kezdek, mintha csak álomból akarnék ébredni. De ez nem álom. Ez a valóság. Nem látok, talán soha nem is fogok többé. Így erőtlenül leeresztem a karomat, és míg Russell becsukja maga mögött az ajtót, addig hátrahanyatlok a párnámra.
- Hogy érzed ma magad, James? - kérdezi, és hallom, hogy a papírjaim között matat, a kórlapomat olvassa - Látom, Dr. Lester maga felügyeli a gyógyszeres kezelésed is. Úgy tudom, tegnap egy nővér nagyon megrémített. Elmondanád mi történt? - kérdezi, és hallom, hogy leül - De ha nincs kedved erről beszélgetni, beszélhetünk másról is.
Durcásan fordítom el a fejem, mintha tudnám, hogy merre is ül pontosan, de igazából fogalmam sincs.
- Nincs kedvem semmiről beszélgetni.
Russell sóhajt, és hagy néhány pillanatnyi szünetet tudva, hogy ezzel kiugrasztja a nyulat majd a bokorból. igaza lesz.
- Nincs kedvem arról beszélgetni, hogy a karrieremnek vége. Az életemnek is vége. És erről...erről...nem akarok beszélni. Semmiről nem akarok beszélni.
Russell türelmesen hallgat, míg összeszedi a gondolatait, aztán elmosolyodik.
- Szerető család vesz körül, és barátok, akik mind érted aggódtak. Úgy hallottam senkit nem akartál fogadni látogatóként. Igaz ez? - kérdezi, én pedig dühösen fintorgok.
- Na és ha nem?
- Megmondanád az okát?
- Minek fogadtam volna őket? Hogy lássák, micsoda egy nyomorult lett belőlem? Egy ketrecbe zárt oroszlán, aki ágytálba vizel és a seggét sem tudja kitörölni segítség nélkül? - kérdezem tehetetlen keserűségtől fuldokolva, és legszívesebben ordítanék. De nem teszem. Azt akkor csináltam, amikor megtudtam, most már nem csinálom, mert a helyzet tragikumának sokkhatása elmúlt. Csak még nem szoktam meg.  
Russell nagyot nyel és kinéz az ablakon. Nehéz eset Jamie alapvetően is, és ezt most nagyon okosan kell kezelni, különben talán sosem áll fel. Támogatás kéne, valami, amiért még képes lenne lelkesedni, de egyelőre az is elég lenne, ha csak elfogadná a dolgot, és megtanulna ezzel együtt élni. Nem könnyű menet, de ezen a hozzá hasonló emberek mind átestek, és megtalálták a maguk módját a boldogságra, az elégedettségre, néhányan profitáltak is ebből. Motiváltabbak lettek.
- Megértelek.
- Egy lószart ért meg.
A nyers nyelvhasználat miatt felkapja a fejét, de nem haragszik érte. Kapott már rosszabbat is, és tudja, hogy ez nem neki szól. Ez a benne lakozó keserűség és csalódás.
- Igazad van. Nem értelek meg. - mondja, majd feláll és az ablakhoz sétál - Én látok. Látom odakint a repdeső madarakat, a napsütést, a bárányfelhőket. A kikötő felett vitorlázó sirályokat, odalent a sétáló embereket, az autókat, amelyek a dugóban rostokolnak. Én látok. És tudod mit látok még? - kérdezi, majd Jamie felé fordul. A férfi sértettsége még a súlyos sérüléseken túl is érzékelhető. A látványra ismét összeugrik a gyomra. Jamie fájdalma erősödik, de nem kér fájdalomcsillapítót. Még kitart. Russell az ágyához lép.
- Téged látlak. Téged - mondja, és közelebb hajol hozzá - Látlak téged, Jamie. Tudom, min mentél át az évek során. És látlak téged. És bárhogy kapálózol, bárhogy...bármi módon is próbálsz most mindenkit elmarni magadtól, mert azt gondolod, hogy nem érsz már annyit, hogy megérje érted küzdeni, én nem adom fel. Nem adja fel a családod sem. A barátaid sem. Minél nagyobbat rúgsz belénk, mi annál jobban fogunk beléd csimpaszkodni, mint a kutyába a bolha. Értesz engem? Mert téged nem az határoz meg, mennyit érsz, hogy mennyi műtétet tudsz megcsinálni. Te a világ szemében talán James Woodward vagy, a sebész. De nekünk Jamie vagy. Az a Jamie, aki egy világon át utazott, hogy ott legyen az öccse esküvőjén. Aki bátran kiállta az otthonában rá támadó emberek ütéseit, és mégsem árulta el a barátját. Aki egy világot forgatott fel a szerelem jegyében? - neveti el magát - Igen, tudok arról, mit tettél meg Tessáért. Te Jamie vagy nekünk. A barátunk, a családtagunk, akit szeretünk. Aki segítőkész és mindent megtesz azokért, akiket szeret, és azokért, akiknek nincs más esélye, de mindenek felett számíthatunk rád. Aki kicsit őrült, kicsit szétszórt, de hatalmas szíve van, és mindig kész az újrakezdésre. Voltál már ennél lejjebb is, Jamie, és onnan is felálltál. Mikor tanulod már meg, hogy minden tragédia magában rejti az újrakezdés lehetőségét, és ha azt nem is, hát egyszerűen csak élj tovább, és az idő majd mindent elrendez a maga módján?  
Jamie arcán a sérülések miatt nem jól kivehető a reakciója, de legalább elhallgat, és már ez is sokat jelent.
- De...én nem tudom, hogyan...mi van, ha tévedsz? - kérdezi aggódva, és Russell elfordítja a fejét mosolyogva.
- Lehet, hogy tévedek, és valójában senki nem szeret téged. De gondolj bele okosan. Ha te lennél az orvos, és egy másik beteggel történt volna valami hasonló, te mit mondanál neki? Hogy nyugodtan zárja magára az ajtót és zárjon ki mindenkit? Vagy hogy adjon esélyt másoknak, hogy elmondják ők maguk, hogy állnak egy ilyen helyzethez? Megpróbálnád arra biztatni, hogy van még értelme annak, hogy éljen? - kérdezi, mire Jamie szemeiből könnyek kezdenek el csorogni. Russell kimegy és kinyitja az ajtót, nyomában pedig léptek kopognak.
- Ne, én nem állok erre készen - takarja el az arcát, és Russell gyengéden érinti meg a bokáját.
- Ha így lenne, nem tettem volna meg. De tudom, hogy te bátrabb és erősebb vagy annál, hogy egy ilyen kis apróság, megakadályozzon. Nagy tettekre vagy hivatott. És tudom, hogy te legyőzöl minden akadályt, amit csak az élet eléd gördít.
- De hogy? - kérdezi megtörten, mire Peter lép elő.
- Kezdetnek ez is megteszi - tesz az ölébe valamit, és hátralép - Mellesleg a képed rohadtul rusnya. Most már elhiszed végre, hogy kettőnk közül én vagyok a helyesebb?
Jamie megsimítja az ölébe rakott tárgyat, és kicsit elmosolyodik.
- Ha te is itt vagy, akkor örülök is, hogy megvakultam. És én még így is ezerszer jobban nézek ki, mint te. Gyökér.
- Seggfej.


*sokadik nap*

Russell kilép a liftből és érzelmek nélküli arckifejezéssel, határozottan tör előre a kórházi folyosón. Ugyanaz a kórterem. Ugyanaz a beteg. Mintha ezer éve lenne, hogy ismeri, pedig csupán két év. Volt-e nehezebb esete? Hát persze, Jamie Woodward nem a legnehezebben megérthető és diagnosztizálható beteg, akivel valaha találkozott. De kétségkívül különleges, és erre csak a napokban döbbent rá. Mennyire különleges! Tökéletes elegye annak, ami egyszerre teszi zsenivé, őrültté, Istenné és gyarló, esendő emberré. Hogy nem vették eddig észre? Még nem mondta el a titkát azonban senkinek, úgy érezte, ezt előbb magával a beteggel kell megbeszélnie. Dr. Lester persze már tud róla, hisz ő volt az, aki látta a felvételeket, és ő van annyira jó, hogy azokat a minimális, de mégis igen nagy jelentőséggel bíró elváltozásokat felfedezze a felvételeken és értelmezze. Lojalitásában nem kételkedik, tudja, hogy Dr. Lester hűséges ehhez a nehéz természetű férfihoz, akihez épp a kísérőjével tart.
- Mint már megbeszéltük, úgy hiszem, jót tenne mindkettőtöknek, ha beszélgetnétek egy kicsit. Szükség van valamiképp a lezárásra, és kötődik hozzád. Tudom, hogy nehéz lesz, de te is tudod, így lesz jobb mindkettőtöknek. Sok mindenre választ kaptok ma, és szüksége van rá, hogy a támasza legyél. Nem kell vele egyedül maradnod, ha nem akarsz. De felkészítelek, hogy elég rossz bőrben van még mindig. Nem olyan vészes már, mint az első napokban, de ne rémülj meg. Nagyjából így néz ki - nyújtja át a nőnek a telefont amin a beteg véraláfutásos és még duzzadt arca látható, majd tovább halad a folyosón és elkanyarodik balra.
- Hello, Lindsay, hogy van ma? Csodásan fest - mosolyog egy arra járó nővérre, aki visszamosolyog rá, miközben egy idős urat tol tolószékben.
- Á, Dr. Morgan. Köszönöm a bókot, ön egy igazi úriember. Öröm újra látni - integet, és biccent a nő felé - Üdvözlöm. Épp sétálni megyünk a kertbe, olyan szép idő van. Igaz, Mr. Rodriguez?
Elhaladnak egymás mellett, és már csak távoli emlékké lesznek egymás számára.
- Nos, mint mondtam, eléggé maga alatt volna néhány napig, de kezd talpra állni. Majd meglátja. Egyelőre ahogy megbeszéltük, ne szóljon semmit, rendben? Hagyja, hogy beszélgessek vele néhány percet. Jobb, ha nem tudja, hogy maga is ott van. Aztán kimegy, és úgy teszek, mintha behívnám. Fontos, hogy a bizalom ne szakadjon meg, ezért azt kérem, hogy tegyen úgy, mintha nem tudna arról, ami bent elhangzott. Rendben?
Dr. Morgan köszönt még néhány nővért, kezet fog két orvossal, majd áthalad egy lengőajtón. Valahonnan dallam szól, gitáron játszott melódia. Pánsíp és ének? De Russell csak halad előre, megállíthatatlanul, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És ismerős hang sejlik fel a dallamok között. Énekel. A gitározás mellett énekel. Russell halkan belép az ajtón, amely most nincs zárva, mint szokott lenni. Jake egy széken ülve alszik, míg néhány nővér és gyakornok orvos olvadozva hallgatja az előadást. Russell pedig nem szól semmit, csak beáll melléjük és mosolyogva hallgatja a dalt. Végre játszik. Végre túllépett azon, hogy csak úgy feküdjön és sajnáltassa magát. Hatalmas előrelépés ez tőle, és ennek a tapasztalt pszichiáter nagyon örül.
Ahogy a zene elhal, Jamie kitapogatja a lejátszót és megállítja a kísérő zenét. A hölgyek tapsolni kezdenek, mire Jake is felriad.
- Mi? Mi történt? - ugrik fel, de amint felfogja, hogy nincs baj, kissé türelmetlenül és ingerülten néz végig a hölgykoszorún, akik azonnal megérzik, hogy távozniuk kell, és kislisszolnak.
- Komolyan, Woodward, áruld már el mi a titkod! - csattan fel - Azt sem tudom mikor láttam utoljára meztelen nőt. Neked meg össze van törve a búrád, a segged kilóg a kórházi köpenyből, és még így is elolvadnak tőled. Van nálad valami speckó drog?
Jamie elröhögi magát és megvonja a vállát.
- Én nem csinálok semmit. Komolyan. Nem tetszem nekik, csak te látod ezt. Szeretik, ahogy zenélek, ennyi.
Jake megcsóválja a fejét.
- Ne kamuzz, tudom, hogy van valami trükköd - fog kezet Russellel, majd mosolyogva megöleli Tessát is, ha az engedi, de mivel tud Russell tervéről, nem árulja el őket.
- Komolyan nem értem, miért gondolod, hogy bármelyik is akarna tőlem valamit. Különben is...
- A gitár teszi. Meg a név. A Lester nem elég menő. Azt hiszem örökbefogadtatom magad az anyáddal.
- Jake, ha nő lennék, már rég az ágyadhoz láncoltam volna magam.
De Jake az ajtó felé indul, és csak int.
- És megtanulok gitározni. Igen. Meg fogok tanulni gitározni. Mert ilyen a mesében sincs. Nem, nem létezik...- mondja és mondja, míg a folyosón elhal a keserűségének hangja. Jamie aggódva pislog párat.
- Öhm...van itt valaki? Elfelejtették bezárni az ajtómat! Hívják vissza Dr. Lestert! - kiabál, mire Dr. Russell megszólal.
- Jamie...ne aggódj, én vagyok csak itt. Russell.
A férfi összerezzen, de egyből el is ernyed a hang hallatán, aztán elmosolyodik.
- Dr. Morgan! Hát persze. Kézfogás? - kérdezi, majd egy betanult mozdulatsorral ráz kezet a pszichiáterrel. Russell találta ki, hogy Jamie frusztrációját kezelni tudja, mert a fejébe vette, hogy felveszik a barátai hangját és így akarják megölni majd. Ez segít, hogy megnyugodjon. Minden nap más azonosító.
- Hogy vagy ma, Jamie?
- Kösz a kérdést, egész jól. Ma az öcsém hozatott zselét. Nem olyan, mint amit Sydneyben lehet kapni, de egész jó. - teszi félre a gitárját - És beszéltem egy szemészspacialistával Németországban...
- Jamie, mit beszéltünk meg az öndiagnosztikáról? - kérdezi a doki, mire a beteg elhúzza a száját.
- Hogy most legyek csak beteg és bízzak az orvosaimban, ahogy bennem is bíztak a saját betegeim, mert ezzel aláásom az önmagukba vetett hitet, és úgy érzik majd, értéktelen a munkájuk. Ha pedig sokáig csinálom, elveszítik a motivációjukat.
Russell mosolyogva néz a férfire.
- Nagyon jó. És most inkább arról mesélj, amit tegnap elkezdtél. Délután mi történt?
Jamie izgatottan ült feljebb az ágyon.
- Igen, igen. Tényleg bejöttek. Mind bejöttek hozzám. Még Grace is, igaz, ő sírt majdnem végig, de Ollie azt mondta, egy mosóporreklámon is képes elsírni magát, úgyhogy ne aggódjak emiatt. De nagyon kedvesek voltak, és beszélgettünk. Ollie azt mondta, szeretné, ha én lennék a babájuk keresztapja, és majdnem összevesztek, mert Peter és Angie is ezt szeretné. Szerencsére millió gyereknek lehetek a keresztapja, úgyhogy mindkettőt elvállaltam. És Oliver anyja...a szülőanyám...
- Ő is bent volt?
- Igen - bólint - Bent volt.
- Egy fantasztikus. Végre beszéltek szemtől-szemben.
- Hát...igen. Arról...arról még nem. De amúgy kedvesnek tűnik. És sütött nekem pitét. Elég klassz volt. Együtt sütiztünk. És meghívott Rómába magához.
- És mit feleltél? - kérdezi az orvos.
- Még...nem tudom. Nem tudom, kész vagyok-e arra, hogy beszéljek vele. És ha ott lennék, biztos előkerülne a téma. Tessa azt mondta, vár rám az igazi családom. De mi van, ha azt mondja, azért nem keresett, mert csak Olliet akarta?
Russell kicsit maga elé néz, keresi a szavakat.
- Nos, nem tudom, édesanyád milyen indokot fog felhozni, de szerinted mi a jobb? A bizonytalanság? A kétely? Vagy megbizonyosodni valamiről, még akkor is, ha az rossz? Tekints erre úgy, mint egy benned növekvő tumorra. Mielőbb szembesülsz vele, megtudod a titkait, annál könnyebben tudod kezelni is. Ha csak találgatsz, azzal hagyod, hogy elterjedjen, majd elpusztítson.
- Akkor lehet, hogy elmegyek. Még sosem jártam Rómában. Biztos szép. - mondja, majd elneveti magát - Basszus, nem is fogom látni. Hát ez rohadt jó.
Jamie nevetése kissé keserédes, Russell kivárja, míg lecsendesedik. A könnyek igaziak.
- Nem fogok látni semmit belőle. Annyi lehetőségem lett volna bejárni a világot. Mallorca. Róma. Athén. Tahiti. Mindet megnézhettem volna, és én csak dolgoztam és dolgoztam. Annyi mindent hagytam ki az életemből, és most...mindenről lemaradok.
- Nem maradsz le mindenről. Csak át kell értékelned. Érezheted a napsütést a bőrödön, a tenger hűs vizét, egy finom sütemény ízét. A látás csak egy az érzékszerveink közül. Számtalan látásképtelen embert láttam már, akik teljes életet éltek.
Néhány perc szünet után Jamie is megnyugszik.
- Eszembe jutott egy őrült ötlet, de nem tudom, ez mennyire kivitelezhető.
Russel érdeklődve pillant rá.
- Mondd csak, hallgatlak.
- Arra gondoltam...hát, elmehetnék zenésznek. Ha már nem tudok műteni.
Russell megfontolja a válaszát, és felpillant Tessára. Talán egyre gondolnak. Jamie túl értékes, hogy erre pazarolja a tehetségét.
- Nos, ami azt illeti, ez egy egészen érdekes ötlet. Jól gitározol, jól is énekelsz, ahogy hallottam, bár én nem vagyok szakértő. De biztos, hogy ezt akarod csinálni?
- Nem tudom, Tessa mit szólna hozzá. Talán csalódna bennem? - kérdezi a beteg, aztán elhessegeti a gondolatot - De mindegy, ez csak egy kósza gondolat. Mert előbb-utóbb már ki kell mennem innen, és egyelőre nem tudom, mit kezdjek majd magammal. Nem tudom, hová mehetnék.
- Jamie, tudom, milyen bűntudatod van. Nemrég beszéltünk róla, ugye emlékszel? Hogy érzed magad most ezzel kapcsolatban?
A férfi felhúzza a térdét az ágyon, susog a takaró keményített huzata.
- Hát...nem tudom. Ő jól van, és csak ez számít.
- Nem ezt mondtad legutóbb.
- Nem, én is tudom. Én csak...nem mérlegeltem. Igaza volt, csak nem láttam be. Borzalmas, amit vele műveltem.
- A durvaságra gondolsz? Amikor leszorítottad az ágyra?
- Nem...vagyis...de. Az is. De inkább a műtétre gondolok. Nekem jobban kellett volna figyelnem rá. Azt kérte, engedjem el. És én nem tudtam, hogyan kell, hát nem tettem. Megműtöttem, pedig nem akarta. A szülei mondták, hogy végezzem el, de én juttattam oda. És félt és biztos borzasztó fájdalmai voltak. Most már tudom, mit érezhetett. Néha én is azt kívánom, bárcsak inkább meghaltam volna. Rémes érzés kiszolgáltatottnak lenni. Más emberek tetteitől függni. És én ezt nem láttam. Csak orvos voltam, gyógyító, nem pedig partner és társ. Mindenben önmagamat igazoltam. Én mennyire nagyszerű vagyok. Mit tettem kockára érte.
- Kockára tetted, mert szeretted.
- Nem. Kockára tettem, mert ezt éreztem helyesnek. Megtettem, mert birtokolni akartam őt. Úgy éreztem, ha ezt megtettem érte, akkor neki kötelessége hálával tartoznia és hozzám kötődnie. Nem akartam ezt érezni, és szerettem őt. Őszintén szerettem, de egy részem...csak birtokolni akarta. Hisz olyan gyönyörű, és kedves. Őt mindenki szereti, ragaszkodnak hozzá az emberek, támaszkodnak rá. Hallgatnak rá. Legtöbbször jól felismeri azokat a dolgokat, amiket az emberek nem mondanak ki. Olyan ember, amilyen...
Elhallgat.
- Olyan, amilyen te szerettél volna lenni? Ezért gondoltad azt, hogy ha veled lesz, talán te is olyanná válhatsz, mint ő?
- Azt hiszem...igen. De közben nagyon szerettem is. És nem tudom, hol romlott el ez az egész.
- Tudod, Jamie, néha a dolgok csak úgy elromlanak. Néha nem tudjuk miért, néha van rá magyarázat. És nálad...nos, egy részére van magyarázat. Kíváncsi vagy rá mi az?
Bólint, mire a doki elővesz egy képet és felkapcsolja a szobában található gép fényeit. A képet felcsípteti.
- Nos, te nem látod, de én elmondom, mit látok, rendben?
Hosszas magyarázat következik arról, hogy a lövés következtében először végeztek Jamie egyán MRI és CT vizsgálatot. A képek alapján pedig megállapították, hogy Jamienek egy enyhe autizmusra utaló elváltozások vannak az agyában. Ezért olyan különleges a memóriája, ezért kivételes képességű orvos, és ugyanezért nem képes megfelelő módon reagálni különböző ingerekre. Nem ismeri fel az érzelmeket, bizonytalan bennük, a sajátjaiban is, ez pedig frusztrációhoz, majd dühkitörésekhez vezet.
A férfi tovább meséli Jamie fontos életeseményeit, magyarázatot ad arra, miért viselkedett úgy, ahogy, aztán ellép a monitortól.
- Most pedig ha nem bánod, szeretnék behívni hozzád valakit. Beszélgessetek - mondja, majd engedi, hogy a nő megszólaljon a szobában. Ideje letisztázni néhány dolgot.


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jensen Ackles
Kor :
38
Foglalkozás :
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
73

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Vas. Aug. 05, 2018 10:29 pm


What have you to say for me? Can you forgive me and you in same time?




Zötykölődik, mintha a gyerekkorom egyik kedvenc meséjének a történetében száguldanék egy mesés helyszín felé, ahol az életem meg fog változni, és a varázslók világában meg tudom, hogy ki is vagyok valójában. Nem ismerem az úti célom, de abban bizonyos vagyok, hogy el kell hagynom New Yorkot, és a vele járó zűröket is. Ez a város nem reményeket hoz az itt lakóknak, hanem szenvedést, és reménytelenséget. Nem látom a kiutat, csak távolodnom kell, hogy a szívem ne hasadjon még ennél is több részre, és ne érezzem azt, hogy nincs tovább. A szikét tartva a kezembe költői magasságokba emelkedem, és megvárom, hogy egy másik történet hasábjain éledjek újjá. Meghalni egy nemes célért elegendő, de nem író vagyok, aki feláldozná az életét másokért. Ma mégis megéltem azt, hogy milyen, ha valaki áldozatot hoz értem, és ezt nem tudatosan teszi, hanem ösztönösen jön neki. Miért engem? A kérdés sosem hal el, csak elhalkul egy időre, amikor belemerülök az utazásba, és az elsuhanó tájat figyelem magam mellett. Az orrom a hideg üveglapnak vetődik, és a meleg párától, mely belőlem távozik, egy kisebb folt keletkezik az ablakon. Nem látom tisztán az egészet, de tudom, hogy ami ma történt, annak nem szabadott volna megesnie. Nem hiszek a sorsban, eddig nem hittem, mert bíztam a saját irányításomban, mégis ma kicsúszott a kezeim közül ez a lehetőség, és csak sodródtam az eseményekkel. Abban hittem, hogy nyugodtan léphetek ki a kórház ajtaján, és mehetek el a kávémért, hogy meg fogok halni. A halál nem rémisztett meg eddig, amíg nem láttam a másik ember szemében a felismerést, hogy ez az utolsó pillanata. A fülemben cseng a saját hangom, a sikoltás, amiben benne volt minden fájdalmam, és tudatosulásom a vég iránt. Miért engem? A szikét befelé fordítom, és a hasamhoz irányítom, mert ahhoz túl gyáva vagyok, hogy a szívembe szúrjam. Az összetört szerv nem méltó ahhoz, hogy ott szívjam ki magamból az életet. Hápognék, de az egyik kezemmel eltakarom a másikat, és így egy békés utasnak látszom, aki maximum letört, de nem az öngyilkosságra készül. A vonat lassul, és meg is bicsaklik, mikor észreveszem, hogy valaki figyel, és már jó ideje teheti, mert pontosan odavetülnek a barna szembogarai, ahol a szikét tartom. Most először figyelem meg a nőt, és a kezében tartott könyvet. A kis herceget olvassa, ami nem vall egy hétköznapi személyiségre. A fekete keretes szemüvege mögül felles rám, és mosoly nélkül nézi végig a vívódásomat. Nem szólal meg, csak jelzi, hogy nem vak, és tudja, hogy mi játszódik le bennem. Miért ez a bizonyosság, hogy tudja? Mert kitartóan les, arra vár, hogy mikor teszem meg, és hogy mikor léphet közbe, hogy megakadályozzon benne.
- Miért néz? – mégis egy buta kérdés vetül fel, és mikor megállunk az állomáson, akkor csukja össze a könyvét, és teszi le az ablak alatti kis tartóra.
- Mert ismerem az érzést, amit a szemében látok. – sugallja felém, de nem hajlandó többet mondani, csak keresztezi az egyik lábát a másikon, és kifelé pillant. Újabb utasok szállnak fel és le, aztán megindulunk a nagy ismeretlen felé. A kalauz felénk tart, és a hölgytől kéri el elsőként a jegyét. A középkorú nő előveszi, komótosan odaadja, aztán még hozzá is tesz valamit, amivel meglep.
- A kisasszony is velem utazik, csak nem volt ideje megvennie a jegyét. Nem bánná, ha most váltanánk meg? – nem merek közbeavatkozni, mikor az ellenőrünk kedvesen bólint, és a hölgy kérésének megfelelően nekem is kiállít egy jegyet. A köszönés és az illemszabályok jól működnek, a velem szemben ülő nagy művelője lehet, mert simulékonyan alkalmazkodik, és hálásan fizeti ki helyettem az utazáshoz érvényes igazolást.
- További szép utat hölgyeim. – egy biccentés jár felé, viszont nekem elgémberedtek az ujjaim, így az ölembe fektetem a szikét, és kitartóan, veséig látóan pillantok rá.
- Miért tette ezt, ha tudja, hogy mit érzek? – a kérdésem támadó, nincs kedvem ma még másnak is köszönetet mondani, amiért megmentette az életemet, mert Jamie ezt a kártyát már elvitte, mi több, elvette az életemhez vetett jogot is.
- Mert azt is tudom, hogy van kiút belőle, és az nem megoldás, ha nagyközönség előtt oltja ki az életét. Tisztában van vele, hogy a vonaton van orvos, és el fogja látni, utána pedig megállítják a vonatot, és rá fogják bízni egy szakemberre. Nem olyannak tűnik, mint aki most nagyon beszélgetne másokkal a magában dúló érzésekről, de ahhoz is túl gyáva, hogy megtegye, mert hezitált. Az előbb megremegett a keze, és most már el is tette a szikét, tehát arra következtetek, hogy a döntése nem biztos. Az elmúlt órákban nagy traumát élhetett át, és nincs senki, aki megérthetné, hogy min megy át. A halál nem lesz megváltás, csak időleges kezelési útmutató. Én egy életre megtanultam. – felhúzza a krémszínű kardigánját, ahol jól látszanak a vagdosásos hegek.
- Nem láthatatlanba beszélek, mert én is választottam már ezt az utat, de nem vált be. Miből gondolja, hogy maga szerencsével járna? – elmosolyodik, amolyan pimasz kifejezés ez az irányomba, de sajnos igazat kell adnom neki.
- Nem megoldás, de amúgy is haldoklom, tehát veszíteni nem veszítenék vele semmit. – az agyam lassan jár, de fura, hogy mégis beszélgetésbe bonyolódtam valakivel.
- Dehogynem…időt. Mindig az a legnagyobb ellenség. Sok mindent láttam már, és tapasztaltam, de azt nagyon jól tudom, hogy az idő az, ami a legnagyobbat üthet rajtunk. Elmúlik, nincs belőle elég, sem ugyanolyan adott pillanat. Amit most jónak látna, később visszaütne. Sosem tudhatjuk, mikor hozunk jó döntést. – nézem a bölcsességről árulkodó szempárt, és hallottakon agyalok, mert mi van, ha igaza van? A vég amúgy is az lesz, mikor megáll a szívem, de ha most teszem meg, akkor lehet, lemaradok…de nem tudom, hogy mi lenne az, ami most megváltoztatja az álláspontomat.
- Ha sikerült volna az öngyilkosságom, akkor nem lehettem volna szerelmes, anya, és pszichiáter. – ettől az utolsótól mentsen meg az ég, mégsem bírom felfogni. Mekkora esélyem lett volna erre?
- Maga pszichiáter? Fura véletlen. – nem elmosolyodom, hanem keserűen felnevetek. Azt hiszi az ember, hogy nincs rosszabb, de igenis lehet, hacsak nem vesszük észre, hogy nem értünk még el a lejtő aljára.
- Én nem hiszek a véletlenekben kedvesem. Miért éppen vonatra szállt fel? Nem lett volna egyszerűbb egy híd alatt magába szúrni? Minek kellett a közönség, vagy a távolodás…nem hinném amiatt, hogy meg akar halni. Megtehette volna már, de nem tette. – jelenti ki, és ettől csak még rosszabbul érzem magam.
- Nem ismer, csak feltételez a viselkedésemből, meg analizál. Rossz lóra tett, mert hasonló cipőben járunk. Én is ismerem ezeket a fortélyokat, meg tanultam kezelni az embereket. Empatikus, de nem meggyőző. Én magam is pszichológus vagyok, vagy voltam, de elbuktam. Nem tartom magam jónak. – elerednek a könnyeim is észre se veszem, hogy egy zsebkendőt kínál felém a hölgy, és előrehajol, hogy megérintse a térdemet.
- Az is lehet, hogy igaza van, de az is lehet, hogy nem akarom megismerni, csak valóban átérzem a veszteségtudatát. Ezen évekig veszekedhetnénk. Miért nem jó abban, amit csinál, mert fiatal, mert hibázott? – kérdez vissza, és kifelé néz, mintha számolna magában, de sejtésem sincs, hogy igazából mi jár a fejében.
- Elbuktam. Képtelen vagyok különválasztani az embert, és a beteget. Belesétáltam a legnagyobb csapdába. Részese lettem a páciensem életének, és átléptem a határokat. Mi lett a vége? Haldoklik…hamarabb megy el, mint én. Fontosabbnak tartotta az életemet, mint a sajátját. Önző fasz volt, aki nem bírta ki, hogy egyszer ne ő legyen a jó. Kibaszottul jó, és nem csak úgy mondom. Tiszta a lelke, mégsem érzi a helyét a világban, és engem tisztelt meg azzal, hogy odaadja a szívét. Nem állok készen elfogadni azt. Miért is tenném? Nem szerethetem, nem érdemlem meg őt…így már végképp nem. – elhallgatok, csak nézzük egymást.
- Mit szólna, ha velem tartana Cliftonba, és meginnánk egy teát? Mint mondta, már nem veszíthet semmit. – a vonat lassul, és nekem most kell eldöntenem, hogy mit akarok. Magam sem tudom. Egyszerűen nem akarok érezni, mert túlságosan fáj.
- Menjünk. – adom meg a beleegyezésemet, és nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz döntés volt-e. Idővel kiderül.

Két héttel később

Clifton nem egy nagyváros, kicsinek sem mondanám, de kellően nyugodt. Az eltelt napokban egy idegen házában leltem menedékre, és talán nyugalomra is. A teraszon ülök, és a lemenő nap sugarainak színezetét lesem az égbolton. A jázmin, a vörös, a kék, és még egy kis narancs beleköltözik az éteri festménybe. A bögrémet szorongatom, és csak a gondolataim labirintusában tengődök, mint egy veszett kutya. A minap már elértem oda, hogy bekapcsoljam a telefonomat, és lehallgassam az üzeneteimet. A családom, a barátok, Jake, Jamie rokonai is engem keresnek. Nem akartam, hogy kapcsolatba tudjanak lépni velem. El akartam tűnni a térképről, és ez sikerült is egy rövid időre. Nem voltam kíváncsi az állapotára, sem a jajveszékelésre, hogy mellette lenne a helyem. Nem voltam biztos a saját életemben sem, és úgy éreztem, ha nem kapok egy kis haladékot, bármilyen befolyásoló tényező nélkül, akkor meg fogom ölni magam. A szakítás körülményei, a megcsalás ténye, és Jamie áldozata túl soknak bizonyultak. Állandóan reflektorfényben voltam, az orvosi körökben én magam alkottam a kísérleti alany státuszát. Nem vállaltam fel, hogy közöm lenne ehhez. A lelkem darabokban hevert, napokig csak lézengtem a házban, és kerestem az okokat, hogy életben maradjak. Elgondolkodtam a felhozott érveken, hogy mi van, ha Jamie-nek igaza volt, akkor és ott, hogy túlságosan negatívan látom a képet, és a családom nem ellenem akart dolgozni, sem döntésképtelenné tenni. Megfordult a fejemben, hogy felhívjam a szüleimet, vagy a kórházat, hogy információt adjak, és kapjak is, de még nem álltam készen rá. Sejtem, hogy a gyomorgörcsöm nem fog elmúlni attól, hogy várok a csodára, vagy egy jelre, hogy továbblépjek, de abban is biztos vagyok, hogy most már bíznom kell a sorsban, különben nem lennék itt Claire Henderson házában. A neves pszichiáterasszony volt az, aki aznap megmentett, és befogadott a házába. A gyerekei már felnőttek, a férje meghalt, és egyedül él egy golden retrieverrel. Valahogyan így képzeltem el a saját jövőképemet is, ahogyan ő élt, és dolgozott. A munkásságáról már hallottam, és azt is tudom, hogy egy időben kapcsolatban állt Jamie Sydney-ben élő nagybátyával, aki szintén ebben a szakágban jeleskedik. Kicsi a világ tartja a mondás, de én úgy érzem, hogy néha már fullasztóan kicsi. Iszok egy kortyot, és a távolba révedek. Sötétedik, és jön a szokásos „vitám” Claire-rel…fura, hogy ez a gyógymód vált be. A kis rituálék segítettek nekem abban, hogy feloldjam a bennem lévő gátakat, és azonosulni tudjak másokkal. Sosem gondoltam volna, hogy a régi munkám lesz az, ami visszatart a haláltól, és egy új kapaszkodót is ad nekem a feldolgozáshoz. Claire elhozta az aznapi beteglistáját, átbeszéltük, hogy ki mivel küzd, és kikérte a véleményemet. Elfelejtettem búslakodni, félni, és agyalni, mert vágytam arra, hogy legyen egy célom. Szörnyen más a nézőpontunk, de imádtam, hogy valaki adott a véleményemre, kíváncsian hallgatott végig, és nem analizált annyit. Nem mondom, hogy nem történt meg, de megvárta, hogy én nyíljak meg, és meséljek neki az életemről. Mire észbe kaptam már az éjszakában jártunk általában, és elkotyogtam a legféltettebb titkaimat neki, és cserébe ő is bizalmat szavazott nekem. Szimbiózisban éltünk egymás mellett, és nekem egyelőre nem volt másra szükségem, csakis rá. Jamie szavai még fájtak, a tudatom mélyén aggódtam, de azt is tudtam, ha most megyek vissza, akkor csak összetöröm őt is, és magamat is…örökre. Nem ismertem a műtétje részleteit, de bíztam Jake szaktudásában, és abban a reménytelen sok üzenetben, amit nekem hagyott. Mások is kerestek, de idővel feladták, mint a nővérem, vagy a szüleim. Bármennyire is szerettek, nem óhajtottam egy babusgatott kislány maradni. Az állapotom természetesen ingadozott, és nem rejthettem el az igazságot Claire elől, ezért elmeséltem neki a műtétet, a kálváriámat a második szívvel, és a ténnyel, hogy nem fogok meggyógyulni. A gyógyszereket nem hagyhattam el, de szerencsére megvoltak a maga összeköttetései, és nem kellett bemennem New Yorkba, hogy megkapjam a megfelelő ellátást. A kísérleti gyógyszerekkel leálltam, mert nem ismerték a hiányzó adatok fényében az állapotomat, hogy mennyire ártanának vele. Nem helyeselte senki a döntésemet, de mivel magamnál voltam, és megtehettem, hogy ellenszegüljek, és a minimálisra csökkentsem a gyógyszerezést, hát megtettem, és nem is bántam meg. A legnagyobb döntés, amit meghoztam még ebben a két hétben, hogy levágattam a hajamat, de csak vállig. Világéletemben hosszú volt a hajam, de vágytam egy kis változásra, hogy képes legyek megújulni. Nyílik a szúnyogos teraszajtó, és egy mosollyal az ajkaimon köszöntöm a házigazdát.
- Szép estét Tessa. – köszönt kedvesen Claire, és csatlakozik mellém egy bögre teával a hintaágyba. A lábammal ellököm magunkat, és csendesen élvezem a minket körülölelő természet hangjait.
- Hogy telt a napod? – érdeklődöm, és az ölembe fektetem a teát, de egy percig sem eresztem a kis Maya ugrándozását.
- Jól. Kaptam egy felkérést egy cikksorozat megírására, csak az a baj, hogy nincsenek jó alanyaim hozzá, és ez a publikáció nem nekem íródott. – hirtelen fordítom felé az arcomat, és merülök bele a melegséget árasztó barnaságba.
- Miről szól? – a kíváncsiságomat nem bírom elrejteni, valószínű ez az egyetlen dolog, ami mostanában még életben tart, és nem az emberi kapcsolataim. A sebeim még nem gyógyultak be, és fáj arra gondolnom, hogy nem is fognak.
- Az ikrekről. Nagyon találó, hogy két ugyanolyan személy miben egyezik, milyen érzések kötik össze őket, és mégis miben mások egyszerre. – az ujjam bizseregni kezd, és arra a megkezdett levezetésre gondolok, amit Russellnél hagytam annak idején, mikor megtudtam, hogy Jamie és Oliver ikrek.
- Igen, nagyon érdekes. Nekem volt egy tanulmányom, de csak elkezdtem…befejezni már nem akartam. – a cipőmre tekintek le, mikor meglepődve kap a szája elé.
- Igazán? Kikről írtál Tessa? – fűzi tovább az érdeklődését, nekem meg egyre jobban nyílik szét a szakadék.
- Jamie Woodwardról, és Oliver Stormról. Mindketten nagyon híresek….és. – nem kell befejeznem, mert ismeri a történetet, ráadásul első kézből.
- Jamie túlélte a lövést, és Oliver is New Yorkban van a legújabb értesüléseim alapján. – túl sok információ szivárog át, és nem bírom megállítani, hogy ne nyissa ki a kapukat, melyeket eddig gondosan bezárva tartottam.
- Jamie él? Jól van? Minden rendben vele? – bukik ki belőlem az aggodalom, de Claire csak finoman megsimogatja a vállamat.
- Ezekre a kérdésekre, én nem válaszolhatok neked Tessa, de valaki más igen. Téged ajánlottalak be, hogy megírd a cikksorozatot. Nem kell név szerint említened őket, de hitelesnek kell lennie. Russell Morgannal ma beszéltem telefonon. Adott egy időpontot, ha készen… - zsong a fejem, és hirtelen elfogy a levegő. A bögre kiesik a kezemből, de Claire időben kap észhez, és átölel, aztán dúdolni kezd a fülembe. Maya is odaszalad, és a bundájával a lábamat kezdi el birizgálni.
- Jamie él….és én…nem vállalhatom el. – a közelébe sem mehetek, nem szeretném a szakítást még nehezebbé tenni, és különben is meg fogok halni.
- Nem kötelező. Csak egy ötlet volt. Nagyszerű dolog, ha az ember megtalálja a hivatását. Érdemes lenne feladni az álmodat, Tess? Gondold át. – egy puszit nyom a homlokomra, és felállva távozik a házba. A kutyus nyakát ölelem át, és fúrom bele az arcomat a selymes bundájába.
- Mit tegyek? – halkan sírok….annyi mindent kell helyretenni magamban. Idő…az eldönt mindent.


A nagy nap, mikor egybefonódik a sorsunk


El se hiszem, hogy igent mondtam erre, és visszajöttem ebbe a városba. Ha nem is végleges a tartózkodásom, de tudom, hogy nagy lépést tettem afelé, hogy begyógyuljanak a szívemen ejtett sebek, hogy túllépjek a sérelmeken, hogy a saját szememmel lássam az őrült áldozatot, aki szemrebbenés nélkül adta volna értem az életét. Sok minden kavarog bennem, miközben egy mappát szorítok a mellkasomhoz, és a mellettem állót figyelem a liftben. Russell és én dolgoztunk már együtt, de ez most más, mert egyszerre személyes, és kollegiális is, ha abból indulok ki, hogy Claire tanácsára egy cikksorozatot fogok írni az ikrekről. Kellett egy ok, hogy el tudjak jönni, de a szívem mélyén tudom, hogy ez csak egy indok, hogy újralássam őt, és megadjam a tisztességes lezárást. A felvonóban összehúzom magam, Russell látja, hogy engem is megvisel, hogy erre a helyszínre kellett jönnöm. Eleinte nem aludtam, és Claire volt az, aki tartóan hallgatta az éjszakába nyúló történeteimet. A nappali fény segített valamennyit pihenni, de a nyugalom csak hetekkel később érkezett meg. Egy betegem félrediagnosztizálása óriási hiba, ráadásul engem okolt, amiért tönkrement a házassága, az élete. Jamie csak egy ürügy volt, mert akkor ismerkedtünk meg egymással, mégis gátat képezett közém, és a betegem közé. Melegem van, és a kezemmel legyezem magam, mire felérünk, és kiszállhatunk. A folyosó ismerős, Jake nem volt rest letámadni, mikor igent mondtam, és megtudta, hogy ide tartok hozzájuk. Sosem kételkedtem benne, hogy segíteni fog a barátjának, de abban is reménykedtem, hogy megérti az én álláspontomat, hogy nem akartam itt lenni. Túl sok volt minden, nem álltam készen, hogy szembenézzek vele a megannyi sértés után, amit akkor egymás fejéhez vágtunk. Egy pillanatra megállunk, és Russell elmondja nekem, hogy mire számítsak. A szoknyámat lejjebb húzom, és a kék szemekbe merülök bele.
- Igen, a lezárás. Sajnálom, de nem tudom, hogy miképpen tudnám ezt most kivitelezni. Már az is sok volt, hogy….megvakult. – a képre nem igazán vagyok felkészülve, még mindig élénken él bennem az emléke annak a látogatásnak, mikor kitolták a műtőből, és elsőként jöhettem be hozzá. A kötés nem fedte el a torz kinézetét, az átalakított csontozatát, a rengeteg csövet, melyekkel igyekeztem biztosítani neki a túlélést. Könny égeti a szememet, de több nővér halad el mellettünk, és Russell kedvesen köszönti őket. A térdeim remegnek, kénytelen vagyok összezárni őket, hogy ne essek el. A magassarkú nem az én világom, és le is szoktam róla, de ma egy balerina az, ami rákerült a kis lábfejemre.
- Köszönöm, ennyi elég volt. – tolom el, és ha további magyarázatot adna, akkor figyelmesen hallgatom, de a szívem már össze-vissza kalapál odabent. Ott van, egy ajtó választ el tőle. A kérése nem újdonság, csak bólintok rá, de rá kell jönnöm, hogy itt valóban komolyan kell vennem őt, mert nem óhajtok még több kárt tenni a bent fekvőben.
- Megértettem, és csendben fogok maradni. – a megegyezés alapjainak lefektetése után átjutunk egy lengőajtón, de meg is akadunk, mert valahonnan egy kellemes melodráma bontakozik ki, és a fülembe mászik a hang. A zajforráshoz közeledve meg is szeppenek, mert nem várt jelenet tárul a szemem elé. Egy kisebb kör alakult ki az ágy körül, elsőként észreveszem a székben szunyókáló Jake-t, majd Russell megáll, és hamarosan a dal is elhal. Én megkövülten állok, csak lesem a hang tulajdonosát. Jamie énekel? A gitárról tudtam, de arról nem, hogy zenei vénája van. Gondolhattam volna rá a Storm rokonság miatt, de sosem jutott eszembe. Jake felriad, és a zene is elhal. Nekem a hátam is lúdbőrözik, egészen a zene hatása alá kerültem, de őt még a körgyűrű miatt nem láthatom. Jake és Jamie között a szokásos párbeszéd zajlik le nőkről, és a csábításról, amitől kénytelen vagyok elmosolyodni. A gyakornokok, és a nővérek is megbabonázva távoznak, amikor Jake felkel, és odalép hozzám. Nem szól semmit, de a tekintete beszédesebb. Megszorítja a kézfejemet, de csak egy másodperc erejéig, mert valaki ideges lesz. Jake elhagyja a termet, én meg rátekintek Jamie-re. A kinézete valóban rossz, sőt…borzalmas. A hegek csúnyák, és mégis felismerem benne a régi arcvonásokat. A pánikhangulata miatt hátrálok egyet, és keresem az ajtót, de Russell menti a helyzetet, és beavatja őt. Egy fura kézfogás zajlik le közöttük, ami engem is meglep, de nyugalommal tölti el az ágyban fekvőt. Óvatosan huppanok le a legtávolabbi ülőalkalmatosságra, és ügyelek rá, hogy ne csapjak hangzavart, mert akkor felhívom magamra a figyelmét, és elveszíti Russell a hetek óta fennálló bizalmi viszonyát. Tudom, hogy mennyire törékeny, és bizalmatlan, de kell lennie valakinek, akiben megbízhat, ha én már nem vagyok itt. A kezemet a szám elé tartom, és csak nézem, mint aki sosem látta még őt. A gitár, és a hang…jól áll neki, ha zenélhet. Beharapom az alsó ajkamat, és a fülem mögé igazítom a hajamat. Nem lát…felfoghatatlan. A zselén meg sem lepődöm, mert imádja. Nincs még egy olyan ember a földön, aki ennyi zselét lenne képes lenyelni. Az öndiagnosztizálás alatt megrázom a fejemet, mert sosem tud kibújni az orvos bőrből, és ezért mondják azt, hogy az orvosok a legrosszabb páciensek. Nem szólok bele, én itt csak megfigyelő vagyok, mégis jól esik, hogy lassan betekintést nyerhetek az elmúlt hetekbe. Az igazi családja említésére elkerekednek a szemeim. Hajlandó volt beszélni a testvérével, Grace-szel, de még az édesanyjával is?! Melegség járja át a belsőmet, mert akkor nem hiába beszéltem vele. A Stormok várták, de még mennyire. Ollie kifejezetten hiányolta őt, de a mamája sem zárkózott el előle. Nagyszerű a családja….szívesen visszamentem volna Texasba vele. Az olasz út kicsit meglep, és az is, hogy elgondolkodik a meghíváson. A legutolsó vitánk egy sarkalatos pontja volt ez, és tudom, hogy akkor fájt neki, amit mondtam, de ha nem tettem volna meg, akkor életem végéig bántam volna. Nem érti meg, hogy nincs egyedül, igenis van családja, csak nyitni kell feléjük. Összeszorítom a mappámat, és le is izzadok, de tartom magam a megállapodáshoz. Keserédes a hangja, hiányzott, mint ő maga. A lemaradt élményeknél nagyot kell nyelnem, mert hasonlóan láttam, mint ő, mikor visszatértem az életbe Scott után. Mennyi minden várt még rám. Tudom, hogy képes lesz ezen túljutni, mégis könnyek csorognak végig a ruhámon, amíg megosztja az élményeit Russellel. A zenész elképzelés nem lenne rossz, de….Jamie többre hivatott. Találkozik a pillantásom Russellel, és megvárom, hogy válaszoljon neki, de meg is nyugszom, mikor nem bátorítja annyira ebben a témakörben. Jamie orvosnak született, és akként is fog meghalni. A világ számára ő a gyermekek védőszentje. Talán az enyém is. Kicsit összerezzenek, mikor én kerülök témába, és a véleményem. Jól esik, hogy még számítok neki, de arra nem vagyok felkészülve, ahova ez a beszélgetés vezet. Meginogok, mert feltörnek az emlékek, és velük azok a pontok, ahol be kellett látnom, hogy nem működünk jól, mint egy pár. Az a rész viszont ledöbbent, mikor a döntésem kerül szóba, melyet elvett tőlem. Nem hiszem el, amit mond. Most komolyan? A szám elé tartom a kezemet, és közel állok hozzá, hogy kimenjek. Borzalmasan nehezemre esik ez, mert kimondta. Nem értett meg, és most műár belátja, hogy tévedett. Jamie…ne tedd ezt velem. Elfordítom az arcomat, mert sírok, és lesokkol, mégsem lehetnék itt, hogy halljam ezeket. Jamie nem szerethettél ennyire….milyen emberré vált. Észre se vettem, hogy mekkora hatást gyakoroltam rá. Minden átértékelődik, és fáj. Kitépi a szívemet minden egyes kijelentésével, hogy rám akart hasonlítani, hogy miattam lett az, aki. A hatása alá kerülök, és szédülök is, de csak a hangja az, ami kitölti a fejemet, és a gondolataimat is. Mennyivel másképpen alakult volna minden, ha ez akkor hangzik el. Ha nem beszélünk el egymás mellett. A CT és MRI felvételekre eleinte nem is figyelek, csak mikor kiderül az autizmus enyhe fokozata. Tessék?! Nem ismertem fel, hogy ez a baja? Őrület. A pupilláim kitágulnak, és elveszek az információk sűrűjében. A nem megfelelő érzelemnyilvánítás, a szeretet nyelvének hiánya…egy őrült zseni. A megismételhetetlen memória. Miért nem vettük észre? Arra már nem is figyelek, hogy rajtam van a sor, mert Russellnek fel kell segítenie a székről, hogy ne essek össze előtte. Az érkezésem oka a háttérbe szorul, és kis lépésekben haladunk oda, még az ajtót is kinyitja, mintha most érkeztem volna. Szívem szerint menekülőre fognám, mert nem tudom, hogy most mit mondhatnék neki. Leültet az ágya szélére, és máris egyedül hagy bennünket. Jamie idegesen mocorog mellettem, érzem a belőle áradó bizonytalanságot. Mit kellene mondanom ennyi idő elteltével? A szavak nem jönnek, de a gesztusok igen. A kezét szorítom meg először. A kézfejemet az övébe csúsztatom, és hagyom, hogy megérintsen. A bőre érdes, több helyen kiszáradt, bütykös is. Az enyém elveszik az övében. Tapogatja, nem érti, hogy ki vagyok. Meg is emeli egy kicsit, aztán az ujjaim között matat. Türelmesen várakozom, hogy kapcsolatot teremtsen velem, miközben megállíthatatlanul hullnak a könnyeim. A végén összefűzöm az ujjainkat, majd leeresztem, és átkulcsolom őket a sajátommal. Hümmög, és talán már gyanítja, hogy kivel van dolga, majd egy kis idő elteltével elhúzom, és megérintem az arcát. Lehet csúnya, lehet puffadt, de miattam az. Lágyan cirógatom végig a füle tövétől az álla vonaláig, és folytatom az ajkai körül. Egy kört írok le a kis és nagy ajak találkozásánál, majd a tenyerembe zárom, és kelyhet formálok köré. Várok…lélegzem vele együtt, aztán erőt gyűjtök.
- Itt vagyok. Én vagyok az Jamie. Tessa. – nem tudom, hogy mit fogok kiváltani belőle, de nézem a szeme világát. Vele együtt létezem, és látok is helyette. Hogy maradhattam távol, mikor a szívem mindvégig itt volt vele?


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jessica Lowndes
Kor :
27
Foglalkozás :
Pszichológus
Hozzászólások száma :
74

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Hétf. Aug. 06, 2018 8:44 pm


To win a war you need to know what you're prepared to lose.




Russell látogatásai nem maradtak következmények nélkül. Hosszú utat tettem meg azóta, hogy először ítéltek kényszer terápiára, és még hosszabbat, mióta először elhagytam Seattle megszokott közegét. Azóta láttam egyet s mást, túlmentem dolgokon és okoztam némi fejfájást is a velem kapcsolatba kerülőknek. De próbálkozom. Néha visszahullok, mint egy szárnyaszegett madár, de újra és újra nekirugaszkodom. Mert nem lehet, hogy ami másoknak, millióknak olyan könnyedén megy, nekem ekkora nehézséget okozzon. Russell pedig minden nap eljön. Órákig beszélget velem, és nem hagy akkor sem, amikor már azt sem tudom, miket beszélek. Beszéltet és beszéltet, kérdez, és olyan kérdéseket tesz fel, amikre muszáj válaszolnom. Kínosan kerülöm Tessa emlegetését, mégsem tudom kiirtani magamból. Mindenhol ott van. Mindenben. Akár a süllyedő hajón az utolsó mentőmellény, és én kapaszkodom az emlékébe, akár a fuldokló. Nem kéne, hogy érdekeljen. Mégis érdekel. Az utolsó gondolatom ő volt, mikor eltalált az az őrült. S az első is, mikor felébredtem. Mint egy árnyék, meglapul a sarokban, és mindent figyelő tekintetét érzem magamon. És szégyellem magam. Olykor, mikor biztosan tudom, hogy egyedül vagyok, suttogva beszélek hozzá. Senki nem tudja, még Russell sem. Miért is mondanám? Hogy aztán azt higgyék, megbolondultam? Nem is tudom tudok-e ennél őrültebb lenni már, de mégis megteszem. Beszélek hozzá. Mintha gyakorolnék. Mit mondjak, ha egyszer újra találkozunk. Valahogy olyan elviselhetetlen arra gondolni, hogy végleg vége van, és ez már örökre elveszett. Legalább egy morzsányi reményt akarok még magamnál tartani, hogy tudjam...hogy hinni tudjak még abban, hogy visszatér. Hogy még megjavíthatjuk, amink volt. Pedig tudom jól, hogy nem vagyok neki elég jó. Sokkal jobbat érdemel. Olyan embert, aki megérti őt, aki tiszteli és úgy szereti, ahogy szüksége van rá. Én ezt nem adhatom meg neki, akárhogy szeretném, és néha bármennyire is fájó, be kell ismernie az embernek, hol vannak a határai, amiket nem tud átlépni. Én a nehezebb esetek közé tartozom, aki sokkal nehezebben értem meg, ha valami nem megy. Csak a halált éreztem eddig ellenségemnek, a betegségeket, amik ellen küzdöttem. Minden más eltörpült emellett, és abban a tévhitben éltem, hogy mivel kiváló orvos vagyok, semmi más nem is számít. De rá kellett jönnöm, hogy számít. Ha meghalok, mi marad utánam? Néhány újságcikk? Egy eljárás, ami most még szenzáció, de évek múltával már megszokott lesz és elfogadott? Emlékek, amelyekben senkinek nem jelentek többet, mint egy nevet, amit aztán lassan elfelejtenek.
Russellel beszélgetni mégis, hiába fáj néha, jól esik. Ő úgy ért meg, ahogy senki más, és már kicsit bánom, hogy azon az estén nem hívtam fel. Talán másként alakult volna, ha tanácsot kérek tőle, vagy ha elmesélem mi történt. De az őszinte kitárulkozás nekem nem megy könnyen, segítséget kérni pedig még nehezebben tudok, vagy leginkább sehogy. Inkább megfulladok, de nem kiáltok a parton állóknak, hogy lassan elnyelnek a hullámok. Pedig Russell is olyan ember, akiben megbízom, így a megkezdett beszélgetésünket folytatom, míg végül eljutunk oda, hogy nem értem, még ennyi idő után sem, hogy hol hibáztam el Tessánál. Vagyis, részben tudom, hol siklott el a dolog, de...mégsem értem. Mert a fejemben nem ennek kellett volna történnie, és nem fér a fejembe, hogy ha egyszer valamit eltervezek, akkor az miért nem úgy alakul? Hisz én nem akartam Tessát bántani. Sosem akartam ártani neki. Miért nem értettem meg azonnal, hogy bűnös vagyok? Miért nem voltam empatikusabb? Miért nem figyeltem rá jobban?
A neves pszichiáter kedvesen magyaráz, segít abban, hogy megértsem mi történt körülöttem, hogy elmagyarázzon dolgokat, amiket nem tudok értelmezni és más sem tud az esetemben. Kicsit furcsa beszélgetés közben rádöbbenni olyan igazságokra, amiket önmagamtól nem tudnék megfogalmazni, de egyben felszabadító is. Elmondani valakinek a bűneimet, aki nem ítélkezik felettem, csak segít abban, hogy megértsem és valahogy túllépjek rajta. Most még nem megy. De idővel tudom, hogy menni fog. Mindig azt hittem, nekem Victoria volt az igazi, és egy időben elhittem, hogy csak pótlékot kerestem a helyére, de ma már tudom, hogy ez nem így van. Tessát sokkal közelebb érzem magamhoz, és mégis...talán mégsem az a végzetem, hogy az övé legyek és én az övé. Talán az égiek más forgatókönyvet írtak meg nekünk, egy másik történetet, amelynek a happy end-je nem rajtunk múlik már. Talán nem én vagyok számára a nagy Ő, bár kétségtelenül hittem benne, hogy számomra Ő igen. De az élet nem mindig kegyes, néha nem játszik szépen, csal és hazudik. Én szerettem őt, és mégsem volt elég, mert néha ez sem elég. Nem neki. Az életünknek. Ez ellen pedig senki nem tehet semmit. Nekem most meg kell tanulnom elengedni őt, hogy végre békére leljen. Kicsit mindketten belehalunk majd, de ez az élet rendje. Neki élnie kell, nekem megtanulni végre újra élni. Eddig fel sem tűnt, hogy csak lebegtem a saját magam alkotta pokolban, ahol nem volt víz, sem levegő, csak a teljesítmény perszelő forrósága, amely kérgessé tette a szívem és elvakulttá a szemem. A műtő közelébe sem mehetek többé, mert úgy néz ki, a károsodás maradandó, és nem tudom merre induljak tovább. De nem várhatom el, hogy bárki a kezem fogja és segítsen. A botladozó, bizonytalan lépéseket nekem kell egyedül megtennem, még akkor is, ha ez még halálra rémít. Valahol - főleg, mikor Rómáról van szó - a veszteség mellett egy új dimenzió megnyílását is látom magam előtt. Rió is csodálatos volt Tessával. Ott is össze voltam törve, mégis egy új ízt tapasztaltam meg az életemben, amit eddig nem fedeztem fel. Utaztam korábban is, de csak szállodától szállodáig, reptértől reptérig, kórháztól kórházig. Sosem sétáltam az utcákon, nem éreztem a tengert a bőrömön, és ebben Russellnek igaza van. Talán a vakság egy átok, és sokat veszítek vele, de talán épp erre volt szükségem, hogy felnyíljon a  szemem. A szívem meglőtték, mégis ver. Vért pumpál a testembe, ezernyi neuronpálya sarkall a tudás elsajátítására. A zene új szintre lépett az életemben, újra élvezem, és az érzelmeim kifejezésére tudom használni. Azonban Russell nem csak ebben segít a mai napon, hanem híreket is hoz, amiket kétkedve, sőt kicsit félve is fogadok. Iszom a szavait, és mire a magyarázata végére ér, csak döbbenten hallgatok. Az ujjaim tördelem, és össze vagyok zavarodva, mintha ez a diagnózis nem is rólam szólt volna. Russell örül, hallom a hangján, hogy mennyire büszke a felfedezésére. Valóban, nagyon okos és abban is biztos vagyok, az elváltozást Jake szúrta ki. De én? Én miért örüljek ennek? Nem bántott, amíg csak azt tudtam, hogy különc vagyok. De most...beteggé váltam. Igazán beteggé. Olyan betegséggel, amelyre nincs gyógymód. Csak csendesen hallgatom az ítéletét, amely most megkérdőjelez bennem mindent amit eddig magamról tudtam, aztán bevezet valakit, akivel szerinte beszélnem kéne. Az első gondolatom, hogy talán a férfi az, aki ránk támadt. Russell meglehetősen drasztikus módszereket tud olykor választani, és erre nem vagyok felkészülve. Pánikrohamaim vannak azóta is, számtalan új tünettel gazdagodtam az eset óta, erre ő behozza és hallom a távozó lépteit. Igyekszem nem mutatni, de valójában félek. Jake után kiált a lelkem, John megnyugtató dörmögésére lenne szükségem, az öcsém vállon veregetésére, hogy tudjam, minden rendben van. Ám nem támadnak rám, és így belenyugszom, hogy most bíznom kell Russellben és az ítéletében. Amikor az illető az ágyamra ül, ösztönösen rezdülök össze és húzódom el tőle. Pislogok, mintha ezzel valahogy varázsütésre visszahozhatnám azt az érzékszervem, amely teljessé tenné a felismerés lehetőségét, de nem jön. A látásom talán örökre odaveszett. Amikor a kezemhez ér, kicsit megrándulok, de hagyom, hogy megérintsen. Azonnal érzem, hogy ez egy nagyon puha kéz. Cornelia? Nem, Cory volt már bent pár percet, nem volt szükséges tovább maradnia, és ő nem is az a típus, aki az ágyamnál ücsörögne. Nadia ma babázik mert John ügyeletes...hiába gondolkozom, nem tör előre a megismerés, ezért én is megfogom a rám fonódó kezet. Tapogatni kezdem valami árulkodó jel után. Az illat megtévesztően hasonlít egyre, de az...az nem lehet. Ő nem jön vissza már. Az a hajó elment, elvitte egy süvítő skúló és egy meggondolatlan őrült kitörése. Pedig ez a kéz...annyira hasonlít az övére. Emlékszem, mikor az ágya mellett virrasztottam és órákon át simogattam. A percek elnyúlnak és nem tudok megszólalni, csak egy hang dübörög a fejemben, hogy kapjam össze magam, mert talán mégis...
Nem merek hinni a reménynek. Nem akarok hinni és egy részem azért rimánkodik, hogy ne is ő legyen. Nem akarom, hogy így lásson. Ám a kéz kihúzódik az enyémből, az ujjaim a levegőbe markolnak csupán. Talán ennyi volt mára? Nem árulja el magát, hogy ki ő? A puha kéz az arcomra téved, és az érintéstől le kell hunynom a szemem. Olyan puha és finom, bármennyire fáj az arcom, mintha éppen elvinné a fájdalmamat. Aztán a szám vonalát is végigcirógatja. Elnyílnak az ajkaim, forró leheletem simogatja meg az angyal bőrét és kicsit reszketegen felsóhajtok. Végre megtöri a csendet és én egyszerre könnyebbülök meg és fog el a bűntudat és a rémület.
- Hát...eljöttél? - kérdezem és mintha nem hinnék neki, felé nyújtom a kezem. Éreznem kell, hogy ő az. A döbbenet felett azonban nem tudom elrejteni az örömömet, és arcom furcsa, torz mosolyba fordul, s kicsit könnypárássá válik a semmibe meredő zöld szempár. Örülök, hogy itt van. Ujjaim tétován érintik meg először a vállát, majd onnan fel a haját, az arcát. Most vakon kell látnom őt. Az orra vonalát, a szemöldöke sűrű, szépen szedett ívét, a szája puha, dús dombjait. Kicsit felnevetek, amikor a hajához érek.
- Ó, levágattad a hajad? - kérdezem és szipogva nevetek fel kissé - Biztosan gyönyörű vagy így is. Talán be is festetted? Most vörös vagy? Netán szőke? - kérdezem, és gyorsan megpróbálom elképzelni Tessát ezzel a frizurával, szőkén is, vörösen is, barnán és feketén is, aztán már színes, rózsaszín hajjal, mert ötletem sincs, milyen lehet most. Aztán megcirógatom az arcát, két kezemmel fogom közre, mintha nem akarnám elhinni, hogy itt van. Bárcsak láthatnám! - gondolom magamba zárva a kívánságot, és hálát adok azért, hogy legalább ennyi még adatott. Érzem a könnyeit, és sejtem, mire gondolhat.
- Eljöttél - suttogom, aztán lehajtom a fejem - Mégis eljöttél. Azt hittem, többé nem láthatlak. Cssss - csitítom, és megtörlöm a szeme alatt, mintha el tudnám tüntetni a könnyeit - Ne sírj, Kincsem. Ne sírj, minden rendben van. Jól vagy és én is jól vagyok - mosolygok rá, bár a szívem megszakad, annyira fáj - Ne sírj, minden rendben van. Nem akarom, hogy sírj. Inkább nevess velem. Képzeld, újra gitározok. Az öcsém elhozta a gitáromat. Most van időm játszani, és egész jó vagyok benne. Talán egyszer meghallgathatnád. - simogatom meg az arcát, aztán elengedem és kitapogatom a zsebkendőt az asztalomon az ágy mellett és felé nyújtom. Igaz, közben leverek egy műanyag poharat, amitől kicsit összerezzenek, de nem számít.
- Hagyd csak, majd felveszem. - paskolnám meg a kezét, de persze elvétem és csak a takarót találom el - Meglesz. Minden megkerül egyszer, semmi nem vész el. Minden a helyére talál.
Mintha csak magam akarnám nyugtatni. Szánalmasnak hangzik, sőt, fellengzősnek. Hazugságnak. Tudja ő is, tudom én is, hogy nem vagyok jól. Nem is leszek jól. Kibaszottul nem leszek jól már soha többé, mert elvesztettem a látásomat. Elvesztettem őt is. És elvesztem valahol az úton én is. Szörnyeteg vagyok? Megtört lélek? Szárnyaszegett angyal, vagy csak egy megtévedt démon, aki egyetlen percig az örökkévalóságból elhitte, hogy van kiút a pokolból és megváltást nyerhet? Megtörlöm a szemem, és most már komolyabban nézek magam elé. Elcsendesedek, és a beálló csöndben arra gondolok, mit is kéne most mondanom. Némán gyűrögetem a takarót és szégyenkezve próbálom lehajtani a fejem, hogy ne lásson így. Nem tudom, hogy nézek ki, csak azt tudom, hogy az arcom nem olyan, mint volt régen. Szétszabdaltak. Vajon a szemem még mindig zöld? Vagy elváltozott? Az arcom mennyire nem felismerhető? Nem tudom kitapogatni a pontos állapotát. Talán fel kéne hívnom Olliet, hogy jöjjön ide, hogy Tessa ne így emlékezzen rám. Miért van az az érzésem, hogy ez az utolsó beszélgetésem vele? Mondanom kéne valami nagyon fontosat, de nem tudom mit kéne mondanom. Russell diagnózisa mindent megváltoztatott.
- És...hogy vagy? Öhm...ugye...téged nem talált el? - kérdezem, bár nem tudom, akarok-e tudni arról, hol hibáztam el - Megsérültél? Nem mondtak rólad nekem semmit, csak hogy a szüleiddel vagy.
Tétován harapok a számba, mert nem tudom, hogy folytassam ezt a beszélgetést. Nem akarom, hogy így legyen vége a történetünknek. Pedig tudom jól, hogy mindkettőnknek jobb, ha többé nem akarunk egymástól semmit. Hiszen egyértelmű, hogy ha együtt maradunk, abból jó nem sülhet ki.


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jensen Ackles
Kor :
38
Foglalkozás :
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
73

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Hétf. Aug. 06, 2018 10:21 pm


What have you to say for me? Can you forgive me and you in same time?  




Sokszor azt hisszük, hogy csakis a mi a véleményünk lehet a jó. Általában csak egy kis szeletét ismerjük a valóságnak, és magának a másik embernek is, akiről teóriákat állítunk fel, de akad pillanat, mikor minden megdől, és marad egy új személyiség…egy jobb ember, mint akit valaha feltételeztünk volna. Számtalan emberrel találkoztam az eltelt évek folyamán, egyikről-másikról kiderült, hogy mit rejt a felszín, de milyen szakember válna belőlem a jövőben, ha csak a nálam töltött idő alapján ítélném meg a betegeimet? Egyetlen kivétel akadt, akinek a szívébe és a lelkébe láthattam, és még ő is tudott meglepetést okozni azzal, hogy feláldozta magát értem. Jamie kezelhetetlen, agresszív hajlamú, és minden téren gyermek. A lelke mélyén még mindig nem nőtt fel, és hiába a zseniális orvos, a tökéletes tudással rendelkező sebész, ha nem képes felismerni a hibáit, és tanulni belőlük. Abban a hitben léteztem, megdönthetetlen tanulmányt állítottam volna fel róla, hogy ekkora fordulatot nem képes tenni, nem változhat meg annyira, hogy én magam se ismerjek rá. Az orvos és beteg kapcsolat sosem egyszerű, rengeteg időt, és türelmet igényel, hogy rájöjjünk a háttérben húzódó motivációkra, a tettek mozgatórugóira…de mi van, ha nem találjuk meg azokat? Jamie esetében sosem lehettem biztos, hogy mi vezérli a cselekvéseit, olykor kedvesen és simulékonyan tért a tárgyra, máskor attól is kiborult, ha ellentmondtam neki, vagy nem engedtem, hogy az ő elképzelései alapján tartsuk meg a kezelést. A gyermek és a felnőtt egyensúly megtartása iszonyúan nehéz, főleg akkor, ha még saját magunkban sem vagyunk biztosak. Most itt ülök, Russell és Jamie beszélgetését hallgatva… és rá kell döbbennem, hogy mekkorát tévedtem. Nem ismerem ezt a férfit. Egy részét talán igen, de aki hajlandó beismerni a vétkét, és belátni, hogy a másiknak volt igaza…azt hiszem iszonyúan ritka a mai világban. Tőlem várta a visszajelzést, hogy értékeljem az irányomba tanúsított viselkedési változóit, de nekem kéne tanulnom tőle. A betegségem kiforgatott, a múltban ragadtam, és nem láttam meg azt a példaképet, mellyel sosem rendelkeztem. Felnézhettem Scottra az esze miatt, de sosem tudnám úgy tisztelni, mint a világhírű gyerekgyógyászt, aki megmentette az életemet, és aztán belátta, hogy hagynia kellett volna dönteni. Hetekkel ezelőtt erre vágytam, az ő szájából szerettem volna hallani, hogy megért, és nem akarta rám erőszakolni az életet, de mindenki így látta jónak…hogy nem akart birtokolni, csak szeretni, és mellettem lenni. Nem borultam volna ki a megcsalástól, könnyedebben léptem volna túl a szürke hétköznapokba ragadt próbálkozásainkon, és tűrtem volna el, hogy bezár egy házba, és nem enged élni. Mert szép a tett, de nem úgy, ha közben sérül a megajándékozott fél. A könnyeimet nyelem, éjszakákat sírtam át emiatt, hogy elveszett…a bizalmam az irányába. Hirtelen derül fel a szívem, leszakad róla a rablánc, és szárnyalna, ha most galambként születhetne újjá. Szerelemmel csókolnám, forrón ölelném, és azt mondanám neki, hogy hagyjuk a múltat, hiszen én mindvégig a zsigereimben éreztem, hogy megértesz, csak rosszul kommunikálsz, és mégsem bírom kinyögni. Nem mozdulhatok, nem hívhatom fel a figyelmét arra, hogy jelen vagyok a legsebezhetőbb szekundumában, mert árulóvá válnék, és nemcsak benne tennék kárt, hanem az emberiségbe vetett hitében is. Jamie amennyire erős, annyira törékeny is, bonyolultabb, mint egy női lélek…de ugye mindenre van magyarázat. Az autizmusra nincs gyógymód, sem bevált módszer. Megtanulhatja a különböző eszközök használatát, hogy felismerje a váratlan, és nehéz szituációkat, de ettől még nem fog feltétlenül helyesen reagálni. Óriási ez a fejlődés is, amit elért vele Russell. A táptalajt én adtam, de sosem lehettem volna igazán a segítője. A horgonya igen…mert a kapocs sosem szakadt el, egy kicsit megkopott, de a halál lenne az egyetlen választóvonal közöttünk. Mi köt hozzá? A sérüléseink mélyéből fakadó fájdalom megosztása, a meg nem értett filozófiák egymásnak átadása, az érzelmek túlfűtött intenzitásának megélése. A hibáink adják a kapaszkodót egy indához, ahol egybeforrunk, és sokszor nem lehet tudni, hogy melyikünk kezdődik az egyik végén, és ki a másikon. Borzalmasan nehéz szétválasztanom most azt az embert, aki ismertem, és akit látok. Jamie vak, és gyógyulófélben lévő beteg, miközben van egy megmagyarázhatatlan aurája, amitől a körülötte lévők elhallgatnak, és csodálva nézik. Mire képes a Homo Sapiens? Az agya öt százalékának kihasználására, miközben akad közöttünk olyan, aki akár ennek a kétszeresét, vagy a háromszorosát meríti ki. Az átlag szemében meg nem értett hőssé nővé ki magát, miközben ő maga az élet, és tőle kellene tanulnunk. Miért baj az, ha különc valaki? Nem tartozik a tömeghez, kirí…már attól, hogy létezik. Sok minden kavarog bennem mire a végére érnek, és a reflektorfénybe kerülhetek. Russell segít fel a székről, és hozza utánam a dolgaimat, hogy helyet foglaljak az ágyán. Eleinte megrázkódik, és a félelem jeleit mutatja, aztán megnyugszik, hiszen bízik a pszichiáterben. Nem ártana neki, ahogyan én sem, de még nem tudhatja, hogy én vagyok a szobában, és nem más. A szívem össze-vissza ver, sután fektetem az ölembe a karomat, és várok, hogy kontaktba tudjunk lépni. Russell észrevétlen hagyja el a süllyedő hajót, és csukja be az ajtót…amire igazán nem is figyelek. Óvatosan emelem fel a kezemet, hogy megérintsem az övét. Nincsenek szikrák, sem kisülések, de helyette van melegség, szeretet, és újraértelmezés. Türelmesen lépkedünk fel azon a bizonyos lépcsőfokon, hogy hozzászokjon az érintésemhez. Nem láthat most, nem a külsőség alapján ítélkezik, a másik négy érzékszervére van utalva. Lelassul a szívverésem, nézem a zöld íriszeket, a lilás véraláfutásokat…de nem undorom tőle. Én másképpen látom őt. Egy férfinak, aki megmentett, aki megnevettetett, aki forrón csókolt, aki úgy ért hozzám, mint más senki. Az ujjaink összeforrnak, és lejjebb húzom, azt akarom, hogy ne keverjen össze senkivel, hogy minden apró rezdülésemből tudja, hogy én vagyok, és nem más. Nem az egyik nővér, nem egy gyakornok, hanem Tessa. Az idő lassan halad, nekem potyognak a könnyeim, és ösztönösen tör a felszínre a védelmező énem. Lágyan cirógatom meg az arcát, járom körbe az arccsontját, a szeme puffadt erkélyrészét, a markáns állát, a puha, és édesen hívogató ajkakat. Nem kellenek még szavak, csak a sejtelem, hogy nem álom vagyok. Nem akarom megtörni a varázst. A végén mégis tudatnom kell vele, hogy én vagyok az. Félőn csusszan ki a számon a válasz, és tartok tőle, hogy negatívan fog rám reagálni, de csak egy egyszerű kérdéssel felel.
- Igen…eljöttem. – mondanám, hogy jöttem volna hamarabb is, de ódzkodtam a viszontlátástól. Nem álltam készen, hogy megbocsásson nekem, hogy én is elfelejtsem a közelmúlt eseményeit. Átalakulnak az élmények, a rosszat nem bírom elűzni, de a miértekkel együtt más színezetet kaphatnak a magyarázatok. Nem kell sokat várnom arra, hogy most ő járja be azt az utat, mint az előbb én. A vállamat súrolja, ügyetlenül tapogatja végig az arcomat, a szememet, és vési az emlékezetébe a kinézetemet. Vele együtt mosolyodom el, mikor rájön, hogy a hajam elveszett.
- Igen…levágattam. Túlságosan melegítette már a hátamat. Tetszik? – furának tűnhet a kérdés elsőre, de valóban izgatja a fantáziámat, hogy szépnek talál-e így is. Nekem fontos a véleménye, máskülönben nem érdeklődnék felőle.
- Beszerzek egy parókát…de nem…még mindig barna vagyok. A szőke nem állna jól, nem illene a szemem színéhez, hiszen tudod.. – hallgatok el, és most talán a beszélgetéstől függetlenül is, de a hatás nem marad el, és zokogva replikázok neki.
- El…nem maradhattam örökre távol. – suttogom reszkető vállakkal, de végül ő az, aki nyugtatni igyekszik.
- Hogy lehetnél jól….Jamie… - összeroskadok, és bújnék hozzá, de nem merek. Nincs hozzá jogom, mégis gyengéd mozdulatokkal űzi el a szomorúságomat. Majdnem kibukik a számon, hogy hallottam, de miért ne tehettem volna?
- Hallottalak a folyosóról. Nem tudtam, hogy énekelsz is. Sosem tetted…igaz én is csak egyszer zongoráztam neked…még a hotelban, emlékszel? Rió előtt…milyen szép volt. Peter ért hozzád. – mosolyodom el egy idő után, mikor megkísérli a zsebkendőt odaadni nekem, de lever valamit. A kijelentésétől elszomorodom, mert úgy érzem, hogy ezzel mindkettőnket terel valamerre. A kínos csendben elfordul, én oldalra biccentem a fejemet, és úgy fürkészem őt.
- Nem talált el Jamie. A testeddel védted ki a golyókat. A bordám tört csak el… - a szüleim említésére én jövök zavarba. A hazugság jól bevált mostanáig, de nem vagyok benne biztos, hogy így kellene folytatnunk.
- Nem a szüleimnél voltam Jamie. Nem láttam őket egy hónapja, sem a nővéremet. El kellett mennem New Yorkból. Túl sok volt a fájdalom. – jegyzem meg, és az ujjam köré csavarom az egyik tincsemet.
- Találkoztam valakivel. Kellett idő, hogy magamba nézzek, és mérlegeljek. Megismerkedtem egy pszichiáterrel, ismered Claire Hendersont? Nála segítek be jelenleg, amolyan terápia jelleggel. A munka gyógyír mostanság. – nem akarom bántani, és van elképzelésem, hogy mi játszódik le a fejében, ezért még időben kapcsolok, és az álla alá nyúlva tolom felfelé az arcát, hogy egy szemmagasságba kerüljünk.
- Jamie nincs kedved énekelni nekem? Egy dalt, amiről eszedbe jutok? – kérlelem, és szerelmesen nézem őt.



X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jessica Lowndes
Kor :
27
Foglalkozás :
Pszichológus
Hozzászólások száma :
74

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Kedd Aug. 07, 2018 3:39 pm


To win a war you need to know what you're prepared to lose.




A kettősség érzése mély forrásból fakad, és egyelőre kitörölhetetlen szimbiózisban él bennem. Mindennél jobban vágytam arra, hogy itt legyen. Minden gondolatom között ott őgyelgett a ki nem mondott kérdés: Tessa mint szólna hozzá? Tessa mit gondolna? S miközben sóvárogtam, epekedtem azután, hogy a közelemben érezzem, egy részem azt kívánta, legyen okosabb és meneküljön. Menjen tőlem minél távolabb. Találjon menedékre, biztos pontra. Gyógyuljon fel minden értelemben és felejtse el azt is, hogy valaha az életébe léptem. Addig kúrálja magát, míg már csak egy halvány emlékké fakulok az idő folyamában. Barátokat kívántam neki, legalább olyan jókat, mint amilyenek az enyémek, és zűrös napokat, bulis estéket. Essen szerelembe egy olyan fiatalemberbe, aki a tenyerén hordozza. Akivel moziba mehet, kézen fogva sétálhat a tengerparti homokban, aki lehozhatja neki a csillagos eget is. Eljegyzést kívántam neki egy elegáns étteremben és gyönyörű menyegzőt a szerettei körében. Boldog, nyugodt életet, amelyben nincs bizonytalanság, nincs háború és harc, csak elégedettség és megnyugvás. Azt akartam, hogy kiteljesedjen, mint orvos, mert el kell ismernem, hogy kevés tehetségesebb kezdő pszichológust láttam életemben, és én csak akadályoztam. Tessa alapos és kitartó, és hiába siklott félre a mi kapcsolatunk, tudom jól, hogy ha mindent úgy csinálok, mint ahogy Russellnél csináltam, semmi gond nem lett volna. De én én vagyok, és sosem teszek semmit úgy, mint ahogy elvárnák. Átlépem a határokat, újakat húzok, falakat az utakra, új tereket nyitok meg és zárok el percek leforgása alatt. Játszom a hatalommal, irányítok és kiforgatom a világot, ha a célomhoz ez kell. Ilyen vagyok, és nem leszek jobb sosem. Talán lehettem volna, de én nem Oliver vagyok. A vér csak egy dolog, a gének nem határoznak meg mindent. Akartam, hogy jobb legyek. Mellette azt hittem, ez sikerülhet is, de a veszekedésünk rádöbbentett, hogy csak én éreztem, hogy sokat változtam, mert valójában ugyanott toporogtam.
Egyszerre vagyok Woodward és Storm is, így nehéz megtalálni az egyensúlyt önmagamban. Kihez húzzak? Ki az igazi? Aki felnevelt? Aki megszült? Nem akartam ezt a terhet Tessára róni. Megpróbált segíteni, de azon az estén rádöbbentem, hogy rajtam nem lehet. És nem bírnám elviselni, ha miközben engem próbálna a víz felett tartani, végül elsüllyedne velem együtt. Hatékonyabb megoldás mindenkinek, ha távol marad tőlem és éli az életét, ahogy megálmodta. Nem ugyanaz a cél motivál minket, sosem volt ugyanaz. Így hogy mehetnénk egy hajóval? Ő a Csillagom, és nem birtokolhatom, mert kihuny a fénye, és végül elszáll belőle minden élet. Minden, amit annyira szeretek benne. Nehéz út volt ezt felismernem, nehezen éreztem meg a döntéseim súlyát, amikkel egy életet le kell most élnem. De ha már rákényszerítettem az életet, akkor hagynom kell, hogy úgy élje, ahogy akarja. Nem láncolhatom magamhoz, szabaddá kell tennem, különben sosem fogja megtalálni azt a kis vezérfonalat, amely elvezetheti őt a beteljesüléshez. Én csak akadály vagyok számára, egy teher, amit nem hurcolhat magával. Ez a szerelem, amit érzek...ez a vesztem. De nem kell, hogy az övé legyen. Majd elmúlik. Csendesül és egy nap talán megbocsájt nekem, amiért az életébe léptem.
Azonban mindezek mellett nem tudom tagadni, mennyire örülök annak, hogy eljött hozzám. A szívemben volt egy rész, amely fel volt készülve arra, hogy többé nem láthatom, de így...így könnyebb már lélegeznem. Nem hazudtak nekem. Tényleg jól van. Életben. És még nem gyűlölt meg annyira, hogy búcsú nélkül tűnjön el a semmiben, egy életre megbélyegezve a múltam terheivel. Hálásan mondok köszönetet minden érintésemmel, hogy nem hagyott magamra. Maya szavai sokáig kavarogtak a fejemben, hogy talán tényleg ő volt az, akire vártam, akit hiányoltam az életemből, de aztán rájöttem, hogy ennek már régen vége. Más ember lettem, és nem hiányolom Maya társaságát. Szép volt, amíg tartott, és egy részem mindig az övé lesz. De az én horgonyom, az én vezérlő csillagom Tessa. Már az ő véleménye számít, az ő hozzáállása. Neki akarok megfelelni, bizonyítani. Csak ezt sokáig nem tudtam beismerni, és nem értettem meg, de Russell rádöbbentett az utóbbi napokban. Most azonban csak megbizonyosodom arról, hogy valóban ő az, és mélyen magamba szívom minden megmaradt érzékemmel. Sosem éreztem még ennyire, milyen puha a bőre és sima. A haja puhasága, az illata új színezetet kap a látás képessége nélkül. Levágatta a haját, szóvá is teszem, és a kérdése hallatán elmosolyodok.
- Nagyon tetszik. Tuti jól áll neked ez is - nevetek fel egy kicsit, és azt kívánom, bár láthatnám az új frizuráját. Egy emlék sejlik fel, amikor még hosszú hajjal aludt a fehér párnák között az ágyon. Csak néztem őt, ahogy a holdfény cirógatja a bőrét, és emlékszem, azt gondoltam, soha életemben nem láttam még ennél szebbet. Aztán felébredt, és rám mosolygott álmosan, és rájöttem, hogy ennél csak az szebb, amikor mosolyog. Bár több okot adhattam volna neki, hogy mosolyogjon.
- Nem kell paróka, dehogy is, ez így is tökéletes. Sosem változtatnék rajtad semmit, úgy vagy jó, ahogy vagy - nyugtatom, bár nem tudom, miért. Tessa önbizalma sosem volt kimagasló, és talán épp ez tette számomra olyan természetesen széppé. Cory gyönyörű, és én ismerem azt az oldalát, amikor nem a végzet asszonya, de még ő sem olyan szép nekem, mint Tessa, pedig Jake szó szerint a falat kaparja a tudattól, hogy nem kaphatta meg őt. Nekem ő akkor is csak Cory, a gyakornok, aki hebegett-habogott amikor kérdeztem, és bár azóta azért csak levizsgázott, a szememben más értékeket képvisel. Ő a legjobb barátom a lány ismerőseim közül és van egy részünk, ami összeköt minket, de hol van ez ahhoz képest, amit Tessával éltem meg? Ami Tessához köt? Vajon én mit jelentek az itt ülő számára? Annyira szeretném tudni, mit gondol rólam, hogy mit visz majd magával, de félek megkérdezni. Azt hiszem nem vagyok készen, hogy tudjam az igazat. Azonban az érzéseink utat törnek maguknak, megállíthatatlanul követelve a teret, amelyet megérdemelnek. Túl sok érzés, túl sok megbánás és félelem amely eddig fészket rakott bennünk. Könnyezem, ő zokog, míg nyugtatni próbálom. Persze megint ellenkezik, nem hisz nekem. Ellágyultan tapogatom az arcán a könnyek útját, próbálom puhán eltörölni az ezüst cseppeket.
- De, hidd el, jól vagyok. Ha te jól vagy, én is jól vagyok - nyugtatom újra, és mosolyt erőltetve magamra arra kérem, ne sírjon. Értem ne. Miattam ne ejtsen egy könnyet se. Próbálom elterelni a szót és felhozom az első gondolatot aminek örülhetne, így elmesélem neki, hogy újra elkezdtem gitározni. Butaság, én is tudom, hogy ez semmiség, de engem boldoggá tesz. Régen nem éreztem már, hogy valamit tehetnék, és a zene sosem állt az első helyen, de most, hogy nem mehetek a műtőbe, ez az egyetlen, amiben úgy érzem, egész jó lehetnék. Nem egy világhírű valaki, de Sydneyben is volt pár este amikor egy kollégámmal énekeltünk, és sikerünk volt, és ez jó érzéssel töltött el.
- Peter meglepően jól ismer - bólogatok és felderülök az emlékre - Ó, tényleg, te zongorázol, méghozzá nagyon is jól. Ki tudja, egyszer talán duettezni fogunk - mosolygok, bár ebben is van valami lemondás. Tudom, hogy ez valószínűleg sosem fog létrejönni. Tessa orvos lesz, én pedig...fogalmam sincs a hobby zenésznél mi lehetne jobb opció. Azért örülök, hogy most Rio már szép emlék és nem csak egy hiba, amit elkövetett - Igen, Rio nekem is az egyik legszebb emlékem - sóhajtok, aztán tétován nyúlok a zsebkendőért, de leverem a poharat. Nyugtatni próbálom őt is, magamat is, hogy elhiggye, minden rendben van így. Pedig talán csak a szavakat nem találjuk már úgy, mint kéne. Sosem találtam, bár most már tudom, hogy ezen semmiféle terápia nem segíthet. Aztán megteszem. megkérdezem, amitől annyira féltem, és feszengve hallgatom a válaszát. Megnyugszom, egy hatalmas kőszikla hullik le a vállamról, amikor azt mondja, nem esett nagy baja, de a bordatörésre szomorúan pillantok fel.
- Sajnálom, nem akartam - mentegetőzök, hisz tudom, hogy valószínűleg ahogy rávetettem magam, az én súlyom alatt tört el a bordája. Súlyosabbnak tűnik nekem ez, mint az, amitől valójában megmentettem. Elég sokszor hallottam, hogy mások hősnek tekintenek, de én nem érzem annak magam. Nem vagyok hős, sem bátor, sem...nem vagyok ez. Nem éreztem akkor mást, mint halálos rettegést. Féltettem a saját életemet és féltettem Tessáét, és Jake-ét. Mindenkiét, aki ott volt, de főleg kettőnkét. Hisz rá szegezték a fegyvert, őt lőtte volna le először az a férfi. Azóta sem tudom, mi történt pontosan, csak annyit, hogy senki másnak nem esett nagyobb baja, a harmadik lövedék a falba fúródott és aztán már vége is volt az egésznek. Jake lefegyverezte, de több részletet nem árultak el. Talán nem is kell tudnom többet. Csendesen hallgatom Tessa meséjét, és Claire említésére lehajtott fejjel bólogatok.
- Kicsi a világ. Igen, ismerem. Claire egy ideig közel állt Max bácsikámhoz. Maxwell Woodward, talán hallottál már róla. Együtt írtak valami tanulmányt a pszichiátriai betegségekről, de még kicsi voltam, nem emlékszem rá mi volt a címe. Néhány éve összefutottunk egy konferencián még Seattleben, igazán lenyűgöző nő. Nagyon okos. Még Max bácsi is felnéz rá, pedig ő még saját magát is képes a földbe döngölni a kritikájával - nevetek, mert Max bácsit nem egyszer kapták azon, hogy akár nyilvános helyen is, de magával veszekszik. Zseniális őrült. Imádom. - A munkaterápia nagyon hasznos tud lenni, szerintem is jó ötlet, hogy dolgozol, főleg, ha közben tanulhatsz is - bólogatok, ám igyekszem takarásban tartani az arcom. Bár tudom hogy már látott, azért szeretném, ha rejtve maradnának előtte a sérüléseim, ám ő az állam alá nyúl és arra kér, énekeljek neki. Elmosolyodok ismét. Majdnem kimondom, hogy minden dalról ő jut eszembe, de inkább megtartom magamnak, és elgondolkozom a kérdésen, miközben kitapogatom a gitárom nyakát az ágy mellett és felemelem.
- Ha ragaszkodsz hozzá - mondom - De nem is tudom, mit énekelhetnék. Annyira sok dalt nem ismerek fejből - mondom, majd felemelem a hangszert és elhelyezkedem az ágyon. Mit énekeljek? Adele? Queen? A Bohemian Rhapsody nem hinném, hogy hozzá illene. Aztán felötlik valami, és ellenőrzöm a húrokat, igazítok rajtuk idegesen - Nem is tudom, talán ez...ennek van mondanivalója.
Elhallgatok, majd lassan belekezdek a dalba. A Chiquitita azt hiszem megfelel ennek a pillanatnak. Valahogy szeretném elmondani neki, hogy bármi is történt, én itt vagyok és meghallgatom őt. Rám mindig számíthat, és nem számít, hogy mennyire rosszul sültek el a dolgaink, én sosem fogok neki hátat fordítani, akkor sem, ha nem lehetünk együtt. Akkor sem, ha nem akarja, én mindig ott leszek, ha kellek neki. Nem vagyok jó, jobbat érdemel nálam, de amit csak kíván tőlem, azt mindig meg fogom tenni. Mert a kötelék köztünk örökké tartani fog, és a szívemből nem fogom kitaszítani soha már. Hisz ő az én Csillagom.
A dal alatt nem tudom mi történik, de az akkordok nem tartanak örökké, és kicsit éretlen, rekedtes énekem is csenddé válik. A köztünk ólálkodó némaságot halkan töröm meg.
- Hülyén hangzik, de tudatni akartam veled, hogy számíthatsz rám. Ha szükséged van valamire, vagy csak szeretnéd, ha valaki meghallgatna, én itt leszek neked. Akár most, akár évek múlva, de itt leszek neked. Kérheted, hogy ne szeresselek, de nem fogok többé hazudni neked. Elengedlek, mert tudom, hogy így a legjobb. De nem zárhatlak ki a szívemből és az emlékeimből. - mondom, és visszarakom a gitárt oda, ahol volt.
- Kérhetek valamit? - kérdezem, és arrébb csúszok az ágyon - Ideülnél mellém egy kicsit? Mesélj még valamit. Olyan jó hallani a hangodat. Mesélj, milyen volt Claire-rel? Dolgoztok valami érdekes munkán? Milyen eseteid vannak? Vagy a házról, amiben laktál nála. A szomszédokról, vagy bármiről, amiről szeretnél. - kérdezem, és talán bizonytalan a motivációmban, ezért közelebb hajolok, kitapogatom a kezét és magam felé húzom, hogy üljön már mellém, és ha kedve van, akár hozzám is bújhat. Jól esne egy kis közelség - Nem mondom el senkinek ha a munkádról beszélsz, de ha az a nővér, akit Jake állandóan az etetésemmel bíz meg még egyszer elmeséli a kórház szerelmi háromszögeit, kiugrok az ablakon - nevetek, és kíváncsian hallgatom, hátha mond valami izgalmasat, vagy érdekeset. Támogatni szeretném az álmai elérésében, még ha csak annyival is, hogy figyelek arra, amit mond. Talán az utolsó esélyem, hogy meghallgassam, micsoda érdekes és okos is ez a nő itt mellettem.


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jensen Ackles
Kor :
38
Foglalkozás :
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
73

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Csüt. Aug. 09, 2018 9:06 pm


What have you to say for me? Can you forgive me and you in same time?  


Kevés ember van hatással rám olyan mértékben, mint az első találkozásunk alkalmával Jamie volt. A négy sarkából forgatta ki a világomat, és észre se vettem, hogy ahogyan alakultak a helyzetek, úgy idomultam én is az új szerepemhez. Az egyik pillanatban a rátermett pszichológus képében tetszelgek, aztán fordul a kocka, és egy elveszett nagynéni vagyok a családom körében, máskor meg egy kiéhezett ribanc, aki nem bír a vérével, és ágyba bújik a betegével. Számtalan külsőt öltöttem magamra az elmúlt másfél évben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik sem én voltam. Minden helyzet más-más oldalamat hozta ki, de ettől még Tessa voltam, és vele együtt formálódott a személyiségem is. Mára egy kiforrott, és magával nagyjából tisztában lévő nőnek kellene lennem, de a lövöldözés óta inkább újra azt tapasztalom, hogy ismételten össze kell tennem magam, mint valami puzzle csaj. A kirakós elgurult, és egyetlen darabja maradt meg…az életösztönt szimbolizáló lány, aki még a végső elkeseredettségében sem tudott lemondani az életről. A diagnózis alapján haldoklom, nincsenek észérvek arra, hogy mi megy bennem végbe, már sokan fel is adták, hogy nyomon kövessék. Általában változó, hogy miképpen telnek el a napjaim, és hogy milyen a fizikai állapotom. Reggel tele vagyok energiával, de előfordul az is, hogy megemészteni sem tudom az ételt, és egész nap ágyban lennék, mert hálni jár belém a lélek. Megannyi formám bontakozik ki, de most…hallgatva a vak géniuszt, csupán egy barát, egy támaszték vagyok. Jamie elém ugrott, a puszta testével védett meg attól, hogy megöljenek. Hölgyeim…elárulom, ilyen férfiak úgy saccolva a mesékben, a szoftpornó regényekben, és a képzeletünkben léteznek, de nem a valóságban. Nekem mégis szerencsém volt megismerni őt, és ijesztő, de nem álomkép. Russell Morgan egy őstehetség, ahogyan kihozza az exem legjobb énjét, és a felszínre csalogatja a legféltettebb titkait. Remek munkát végzett vele, és itt látom igazán, hogy hova fejlődhetek én magam is, mint szakember. A kellő türelem, és emberismeret nélkül valószínűleg hamar válok pályaelhagyóvá, de ha hajlandó vagyok tanulni, és beismerni, hogy tévedek, akkor még nagy jövő állhat előttem. A kulcs a kezemben van, de félek használni. A tudatlanság a legnagyobb ellenség, és hiába éltem vele egy fedél alatt, mégsem ismertem ezt a csupa szív férfit. Nem láttam meg a tettei mögött valós tartalmat, és nem is igazán foglalkoztam vele a műtétem után, hogy mi játszódhatott le benne. Egyszerűen kiestem a megértő szerető, és a türelmes orvos szerepkörből, mert a saját problémáim felértékelődtek, és már nem bírtam elkövetkeztetni attól, hogy egy szánalmas Frankensteint csináltak belőlem. Jamie az életem megmentésére törekedett, de mint sebész, és nem, mint társ. Valahogyan egyikünk sem tudta a lényegi részét megragadni annak, hogy milyen lenne a másiknak a tökéletes partner. A tökéletességtől egyénenként messze állunk, de a környezetünk, olykor mi magunk is azt hittük, vagyis pontosítva elhittük, hogy legyőzhetetlen párost alkotnánk. Óriási hiba volt hinni a tömegnek, és nem hallgatni a saját megérzéseinkre. Miért mondom ezt? Mert nálam senki sem ismer jobban. Tudtam, hogy korai az összeköltözés, az eljegyzés, mégsem nyitottam ki a számat. Még azon a veszteségeken sem jutottunk túl, hogy elvesztette a menyasszonyát, a legjobb barátját, és tulajdonképpen az egész gyerekkorát, én magam nem zártam le Scottot, a családom védőszárnyait nem téptem le…tehát súlyos terhekkel léptünk be a közös élet kapuján. Magában ez nem jelentett volna gondot, ha nem tör a felszínre a betegségem és ír át mindent egyetlen nap leforgása alatt. A daganat a szívemen, az őrült ötletek, és ezt még tetőzzük meg egy megcsalással is. Nem voltunk méltók a másikhoz, és erőltetni egy szenvedélyekre alapozott valamit…abból még sosem születtek a sírig tartó szerelmek. Én most is szeretem Jamie-t, mint embert, mint férfit, mint a volt betegemet, az áldozatkész szeretőt…de ezek csak szerepek. Egy kis szelet abból az emberből, akinek van agresszív, sötét oldala is. Felkészíthettem Jamie-t a sajátomra? Láthatta előtte, hogy milyen vagyok, ha elveszik a kezemből az irányítást, és bábként kezelnek? Sosem volt precedens előtte, mert nem a természetes közegünkben ismertük meg egymást. Nem töltöttem vele napi tizenkét órát, vagy éjszakákat. Nem tudhattam, hogyha elveszik, és a méreg átitatja az ereit, akkor képes ütni. Cornelia kézfején azonban ott vannak a mutatós hegek. Hülye nem vagyok, és tudom, hogy mire képes. Nem tudatosan bántja a másikat, de nekem ebből közel féléves ízelítőm volt, mikor megerőszakoltak, megvertek, és ájulásig dugtak. Nem szép emlékek, és egy viszonyítás alap elegendő ahhoz, hogy tudjam…még egyszer nem vagyok hajlandó átengedni a gyeplőt egy másik férfinak, akit nem ismerek eléggé ahhoz, hogy a bizalmamba fogadjam. Jamie még nem jutott el odáig, hogy ezt kiérdemelje. Fájó pont utólag így látni, de amíg nem növünk fel egymáshoz, és nem látjuk át egészében a másik jellemét, egyszerűen képtelen vagyok kötődni teljesen hozzá. A kiszolgáltatottság a gyengeség jele, és miért tenném ki magam ismételten ugyanennek a tűznek? Megégettem a bőrömet, és tudom, hogy veszélyes játék az, amit előtte űztem. Most mégis feléled bennem a bizonytalanság aprócska lángocskája is, hiszen Jamie vak, és mások jóindulatára szorul. A bizalmatlan embernek ez olyan, mint a pokol. Kinek higgyen, ki nem fogja átverni? Új szerep, új elvárások. A szívem mélyén elfogadtam, hogy nem illünk össze, de eszem ágában sincs hátat fordítani neki örökre. A kettesben eltöltött első másodpercek arra sarkallnak, hogy elfogadjam a jelent. Szokom a jelenlétét az eltelt egy hónap után, a kinézetét. Nem rémiszt meg, nem bírok undorodni tőle, mert a lelkét látom, és az sokkal szebb. Megbocsájtom neki a bántalmazást is, a bűnbánás jelein túl többet adott, mint mások. Megannyi kapaszkodót, hogy ne adjam fel az álmaimat, és ne érjem be a középszerűvel. Természetesen sejtettem, hogy lesz arra is magyarázat, hogy miért különc, ami egy újabb bizonyíték rá, hogy az alapvető természete nem rossz, csak sok mindent másképpen dekódol az agya. Az állandó küzdő emberek példaképe, titkon az enyém is. Az érdes keze, a simogatása furán érinti meg a szívemet is. Dübörög, és vágyódik utána, ezért finoman térképezem fel őt, és az egykori emlékeket felülírva immár egy új képet alkotok. Jamie Dylan Woodward az isteni ajándék, a hős, aki nélkül kevesebb lenne ez a világ. A kezdeti sokk hamar feloldódik, persze egyikünk sem úszhatja meg könnyek nélkül, de sejtem, hogy neki sokkal intenzívebb ez most, mint nekem. Magukkal ragadnak a közösen átélt szekundumok, és örülök neki, hogy észrevette a kisebb változásokat is rajtam, mint a hajam. A zene…sokan mondták már, hogy gyógyír a léleknek, de talán most tapasztalom igazán, hogy mennyire. A gitárdallamok, és a hangja még mindig a fülemben cseng.
- Az öcséd, még szép, hogy ismer…talán egyszer nagyközönség előtt fogunk játszani.. – hallgatok, mert én magam sem hiszem el ezt igazán. A hotelben ejtett kis magánszámom óta nem ütöttem le egyetlen billentyűzetet sem. A zene másoknak a kifejező eszköze, nekem marad az írás, és a beszélgetés, az elemezgetés, mert ebből táplálkozom. Sosem szűnök meg a munkámon kívül lenni, éppen emiatt választottam ezt a hivatást, mert rajongok az emberi lélek bonyolultságáért.
- Nem történt nagyobb bajom Jamie…mint a bordatörés. – zavarba hoz, hogy még ő mentegetőzik, de nem szólok érte többet. Lépjünk túl rajta, és ne hagyjuk, hogy magunk alá temessen ez az eset. Claire említésére sejtem, hogy lesznek kapcsolódási pontok, és hamarosan ki is derül, hogy mennyire kicsi az a világ.
- Igen…hallottam róla, sajnálom, hogy nem találkozhattam vele élőben. – nyilván az a tragédia, mikor elraboltak nem hagyott bennem jó nyomot, de azért örülök, hogy Jamie-nek pszichológus is van a családjában. A munkaterápia nekem bevált, talán hamarabb is nyúlhattam volna ehhez, hogy kijöjjek a depresszióból, de még időben kaptam el a megfelelő fonalat.
- Így van… - elhallgatunk mindketten, gyanítom ez a kínos csend, amiért nekem most lettek céljaim, de neki az orvoslás a mindene…vakon azonban ez lehetetlen. Az álla alá nyúlok, hogy eltereljem a gondolatait, és megkérem rá, hogy énekeljen nekem. A gitár a kezébe kerül, kicsit suta, és darabos a mozdulat, de a türelmem határtalan, és csak mosolyogva figyelem őt.
- Legalább egyet csak ismersz… - nevetek fel, de látom, hogy nagyon járnak az agytekervényei, ahogyan az egyik szemöldöke megemelkedik. Hamarosan felveszi az alappózt, és nyugodtan merülhetek el abban a sajátos kis buborékban, mellyel kettőnket terít be a hangjával együtt. A dallal együtt egy másik dimenzióba siklok, a testem itt marad, de valahogyan szárnyra is kapok. A könnyeim ezüstösen csillogva maradnak meg a szemem sarkában, és az ajkamat beharapva lélegzem lassabban. A szívem gyorsabban verne, de tudom, hogy őrültség lenne rá hallgatni. A hosszas csendet egy váratlan vallomással töri meg, és mégis mikor kimondja…minden elsimul.
- Jamie…sosem kértelek, hogy ne szeress. Én sem tudnék lemondani a társaságodról, és ha már itt tartunk, akkor tartozom egy vallomással én is. Tudom, hogy nem működik a kapcsolatosdi közöttünk, de attól még én is szeretlek, ugyan nem olyan hévvel, mint te engem, de megvan. Most érzem úgy, hogy kimondjam neked. Jó ideje hezitáltam ezen, mert évek óta te voltál az első férfi, aki lerombolta a kis váramat, és mégis az udvaron maradt, nem a toronyban. Áltattam magam, hogy bevállaljak egy rizikós szerelmet, de arra addig sosem fogok készen állni, amíg nem valósítottam meg önmagam. Önzőség, hogy magamat választom? – kérdezek vissza, és remélem, hogy megérti, hogy mire célzok. – Te már elértél annyi mindent, én meg még sehol sem tartok. Bízom benne, hogy megtaláljuk önmagunkat. – a kérése ezután kicsit megakaszt, mert kiesek a nagy beszélgetésből, és az unszolására oda is fekszem mellé. Óvatosan bújok be a takaró alá, és hajtom a fejemet a vállára.
- Az én hangom nem olyan bársonyos, mint neked…amúgy a nővérek odavannak érted, még akkor is, ha nagyon idegesítőek. – kuncogok fel, aztán mesélni kezdek. – Claire-nek van egy Golden retrievere, és imádom…komolyan be kell szereznem egy kutyát. Bevallom, hogy hiányom van Samira miatt is. Jake néha olyan önző. – a mellkasára fektetem a tenyerem, és most az ajtót bámulom. – Igen…dolgozunk valamin…felkértek egy cikksorozat megírására. Nem fogod elhinni, hogy miről…az ikrekről. – hagyok neki egy kis időt, hogy feldolgozza ezeket az infókat. – Hát…nem sok ikerpárt ismerek…így, ha beleegyeznél Jamie…akkor te és Oliver lennétek az alapja a tanulmányomnak, menne ez? – döntöm oldalra a fejemet, és úgy pillantok fel rá. Nem helyénvaló, de ez az egyik oka, amiért ma jelen vagyok. Az arcára simítom a tenyerem, és oldalról érintem az ajkamat az arcéléhez. – Finom az illatod. – suttogom, és én is lehunyom a szemhéjamat, mikor egy puszit adok neki. Kiszárad a torkom, a légzésem szaporábbá fejlődik, mikor valahogyan úgy fordul, hogy elcsúszik az a puszi, és ha nem állít le, akkor bizony nem is csak az lesz belőle….


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jessica Lowndes
Kor :
27
Foglalkozás :
Pszichológus
Hozzászólások száma :
74

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Szomb. Aug. 11, 2018 2:52 pm


To win a war you need to know what you're prepared to lose.




Érzelmes momentumok sora ékelődik a lelkembe, sok fájó sebet szakítva fel és gyógyítva be egy azon időben. Nehéz az elengedés, az újraértelmezése a kapcsolatnak, amely egykor, nem is oly rég még bizonytalanul, de ott volt közöttünk. Most már semmi nincs, csak az emlékek és a remény, hogy az elválás nem teljesen végleges, van még egy apró kötelék, amely még megmaradt. Amin még visszakapaszkodhatok. Amely még a közelemben tartja, ha nem is örökre, ha nem is úgy, ahogy szeretném, hogy legyen. Ám már megtanultam, hogy az élet nem mindig fair. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Megmentettem Tessát, elveszítettem a vagyonom. Elvégeztem egy új műtétet, kidolgoztam egy új eljárást, majdhogynem órák leforgása alatt, cserébe vizsgálatra köteleztek. Megmentettem Tessát egy őrült lövöldözőtől, akit én hergeltem fel, és ennek is meglett az ára. A szemem világával fizettem, és végre kezdem érteni, hogy minden tettünknek hosszú távú hatása van. Nem csak a műtéteknek. Én ezekben léteztem. Nem láttam túl azon, mit tehetek a steril falak között, az utókezelések alkalmával, a vizsgálatok során. Csakis az orvoslás körüli teendőknek láttam a következményeit, a magánéletem, a környezetem nem volt mérvadó. Persze tudtam, hogy nem verhetem be senki orrát úgy, hogy annak ne legyen kihatása rám vagy másokra, de ez annyira semmiségnek tűnt akkor. Victoria halála tragédia volt, de csak az utóbbi egy-két évben jöttem rá igazán, miért érintett olyan nagyon mélyen, hogy a veszteség és a gyász még hatalmas megbánással is párosult. Kicsit mindenki így érez ilyen helyzetben, de az enyém másként gyökerezett bennem. Tudtam, hogy azért történt, mert elhanyagoltam őt. Alig voltam otthon, folyton műtöttem, szinte csak a munkában éltem. Az egész esküvő szervezését letudtam annyival, hogy a kórházban engedtem, hogy méretet vegyenek az öltönyömhöz, de még egy rohadt tortakóstolásra sem voltam képes elmenni. Ma már tudom, amit akkor még nem tudtam, és a leckét a kíméletlenebb, zordabb oldalával tanultam meg. A szavainknak, a mozdulatoknak súlya van. Nem mindegyiknek azonnal érezhető a hatása. Van, amelyik hosszú időn át érlelődik. Néha virággá alakul, csillagfénnyé, puha bársonnyá, meleg fuvallattá. Némelyik pedig fájdalmat hoz és megvakít, akár a villanó fény.
Fáj hallani, nem tagadom, hogy ő munkát kapott, célokat, míg nekem nem jut más, csak a hiú ábránd, hogy ebből lehet még kiút, és a gondolat, hogy az utcákon vagy bárokban esetleg zenészként még megfizetnének. A veszteség, hogy többé nem műthetek azonban hiába játszom meg magam, az életem követeli. Elsorvadok, belehalok minden perccel, amikor egyedül hagynak. Nem sírok, mert ahhoz túl büszke vagyok, csak olykor-olykor, erősebb érzelmek hatására morzsolok el néhány könnycseppet, de valójában ha tudnám hányadik emeleten is vagyok pontosan és nyitható lenne az ablak, kivetném magam rajta. Ki vagyok, ha nem viselhetek köpenyt? Mit kezdjek magammal így? Hasznavehetetlen lettem, a társadalom selejtje, aki mindenkinek csak gondot okoz. Russell örült a megállapításának, de az, hogy autizmusom van, csak rontott a saját megítélésemen. Nem elég, hogy vak, de még beteg is? Mi lesz a következő? Hogy pelenkázni kell és fürdetni? Fogalmam sincs, mit kezdhetnék magammal, ha őszinte akarok lenni, és ez a bizonytalanság érzés egyszerűen borzalmas. Tessa kérése, hogy énekeljek valamit még időben érkezik, így nem süppedek bele túl mélyen az önsajnálat kényelmes szöges foteljába. Nehezen válaszok ki egyet, bizonytalan vagyok benne, mit kéne énekelnem. Tudok pár dalt, de fejből annyira azért nem sokat, és nem tudom, mi illene hozzá. Aztán eszembe jut egy, és mivel megerősíti, hogy szívesen hallana, hát belekezdek. Kicsit búcsúzás is ez a dal, a lezárás egy szelete. S miközben éneklek félszegen, kicsit körbeölel a bánat bennünket. Messze vagyunk egymástól, akár a tengeren hánykódó hajó és a világítótorony. Csak látjuk egymást. Ő már messze jár, rég a céljai lebegnek a szeme előtt, míg én csak állok a parton, és nézem, ahogy tovább áll. Nekem itt kell maradnom, ebben a zord, kegyetlen világban, ahol tikkasztó a hőség, ostromol a viharban az eső és a morajló tenger, szárít a forró, déli szél, és fagyos leheletével jégbe zár a tél. A dal véget ér, és kikívánkozik egy vallomás. Szeretném, ha tudná, hogy számíthat rám. Nem akarok minden kapcsolatot megszakítani, és valahol abban reménykedem, ő sem végleges búcsút venni jött. A gitárt visszateszem a helyére, aztán csak csendesen hallgatom amit mond.
- Igen, önzőség - bólintok szigorú arccal, de aztán elmosolyodok kissé pajkosan, remélem észreveszi, hogy ez csak egy kis buta humor volt részemről. Aztán folytatom - De én sem tennék másként. - mondom, aztán mielőtt belemerülnék ennek a beszélgetésnek a mély hullámaiba, arra kérem üljön közelebb egy kicsit. Hiányzik a fizikai kontaktus. Olyan régen öleltem már magamhoz és a szívemet nem tudom meghazudtolni. Szeretném kicsit visszahozni a bizalmát bennem. Amikor legutóbb hozzáértem nem voltam önmagam, és nem szeretném, ha így emlékezne rám. Kuncogva bújok végül hozzám, és mesélni kezd, és én figyelmesen hallgatom.
- Oda vannak? Akkor biztos ezért csapkodják rám az ajtót állandóan és zavarnak fel mikor épp elaludnék. Ha ezt előbb tudom...- csapok a homlokomra és nevetek egy jót, mert szerintem messze vannak attól, hogy odalegyenek értem. Inkább csak félnek Jaketől és Johntól, aztán csak hallgatom, mit mesél. A golden retriever-re felidézem a kutya fajtáját. Aranyszínű bundát látok, okos, barna szemeket, mosolygó pofit. Szinte érzem a bunda selymét a kezem alatt. Jake Samirájára hátra hajtom a fejem a párnára, és csak élvezem, ahogy a kis tenyere a szívemre simul. Fáj, ahogy megérint, mert a varratok még túl frissek és fájnak, de nem elviselhetetlenül. Még mindig alig hiszem el, hogy szíven lőttek és majdnem meghaltam. Néha annyira lefoglal a vakság gondolata, hogy a szívemet ért traumát egyszerűen kizárom és úgy teszek, mintha az meg sem történt volna. Hogy élhettem túl ezt az egészet? Mi értelme van annak, hogy két ilyen sérülést túlél az ember? Miért éppen én voltam a szerencsétlen millióból az a szerencsés egyetlen?
- Jake néha tényleg önző, de ha szeretnéd, beszélek vele és biztos ő is örülne, ha néha elvinnéd sétálni Samirát. Mostanában amúgy is sokat dolgozik, aggódom is érte - vallom be, de nem akarok ebbe jobban belefolyni egyelőre. A kutatásra kíváncsian ráncolom össze a homlokom. A felkérés kissé váratlanul ér, de egyáltalán nem bánom.
- Mindig támogattam a tudomány fejlődését, és az öcsém nevében nem nyilatkozhatok, de én nem látom akadályát, hogy mi legyünk az alap. Nem is fog ártani szerintem. Kíváncsi lettem az utóbbi időben, hogy így elválasztva miben hasonlít rám az öcsém és miben különbözik - mosolygok és homlokon csókolom, ha engedi - Rettentően büszke vagyok rád, és ez egy szuper cikksorozat lesz. Alig várom, hogy elkezdjük - mondom, aztán csak a csendet hallgatom. Ilyen ez az élet. Nekem túl sok jutott már a jóból a szakmai berkeken, talán azért vakított meg a karma, hogy teret adjak másoknak is. Talán túl sokat értem el, ahogy Tessa is mondta? De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mire juthattam volna még, ha lett volna még időm? Kissé elkalandoznak a gondolataim, amikor Tessa megpuszilja az arcom és a fülembe duruzsol.
- Hmm? - fordulok felé, és mire felfogom mit is mondott, az ajka már véletlenül a számat érinti. Megakadok, megdermedek. A forró lehelete a számhoz ér, a samponja illata az orromba kúszik, azonnal elindítva ezer és ezer összeköttetést, reakciót. Megremegek, ahogy óvatosan felemelem a kezem és kitapintom az arcát. Nem látom, mégis őt nézem. Tudom, hogy nem kéne most elcsábulnom. Tudom, mennyire rossz ötlet, ha most ebbe belekezdek. Ne csináld, Jamie!
És újra az édes ajkak rabságába zuhanok. Puhán csókolom meg, a látás képességének elvesztésével új dimenziókba emelkedik az érzékiség fogalma. Most egészen új az érzés, ahogy a fogai között benyomulok a nyelvemmel, s feltérképezem őt. Édes, nedves és forró, a szuszogásába apró, alig kivehető nyögések simulnak, amelyek lehetnek önkéntelen reakciók is a váratlan helyzetre. A vágy felfokozása pillanatokat vesz csak igénybe. Érzem, hogy a szívverésem felgyorsul, a gépek azonnal érzékelik, de azt is, hogy az övé sem marad nyugodt. Kissé hevesebben folytatjuk a csókot, de hirtelen bevillan a beszélgetésünk egy korábbi mondata, így bármennyire is fáj, lecsendesítem a vad csókot, egészen addig, míg csak hosszabban érintjük az ajkainkat össze. Még érzem a számon a szája ízét, és a bennem lakó szilaj férfi követeli a folytatást, de megcirógatom az arcát és rámosolygok.
- Olyan gyönyörű vagy - suttogom mosolyogva, és kisimítom az arcába hullott hajtincsét, majd sóhajtok - És én annyira, de annyira nagyon szeretlek. De igazad volt. Én jobban szeretlek, mint te engem, és ez...ez nem jó ötlet. Emlékszel, megkérdezted, önzőség-e magadat választani, és én azt mondtam, nem az. Ezt így is gondolom, Kincsem. Menj, tanulj, fejlődj, érd el az eget, legyél a legjobb a legjobbak között. Amiben csak igényled, én támogatni és segíteni foglak. Sosem szűnök meg itt lenni neked. Mindig lesz rád időm, mindig számíthatsz rám. De ezt nem csinálhatod velem, és én sem veled. Nem táncolhatunk egymás érzésein és idegein, csak mert gyengék és esendőek vagyunk. Én megvakultam, Tessa és beteg vagyok. Már tudom, mit jelentett ez számodra, amikor arra ébredtél, hogy megműtöttelek. Hogy mennyire rémisztő volt és kilátástalannak érezted a helyzeted. Átérzem. Talán nem teljesen, de azt hiszem épp eléggé, hogy megértsem. De én én vagyok. Még mindig csak én. Az, aki mint kiderült, beteg. Minden tekintetben. Vak vagyok, és túléltem azt a támadást, és ha vissza mennék az időben éppúgy megtenném, ez nem kérdés. De ettől még vak vagyok, és szíven lőttek, és autista vagyok. És ez még nekem is túl sok. El kell, hogy engedjelek. El kell, hogy szakadt tőlem, különben sosem fogsz boldogulni. Sosem lehetsz boldog. Én már olyan sokszor választottam magam, most rajtad a sor. Valójában az az igazság, Életem, hogy mi nagyon is egyformák vagyunk. Önzőek. Manipulatívak. Okosak. Te még nem érzed a saját erődet, de én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire olyan tudsz lenni, mint én, és ezt most a legpozitívabb értelemben értem. Én mindig magamat választottam, akkor is, ha látszólag nem így volt. Minden amit tettem, azért tettem, mert önmagamra gondoltam. - cirógatom meg az arcát, és ha sír, letörlöm a könnyeit.
- De most...most csak rád gondolok. Visszahúzlak, ha itt maradsz. Koncentrálnod kell, és nem velem foglalkozni. A tanulmányodnál persze rendben, de nem foglalkozhatsz tovább azzal, velem mi van. Ha folytatjuk ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot, ha mindig visszafutsz, ha meginog a lábad alatt a talaj ismét ugyanabban a gödörben találjuk magunkat, amibe majdnem belefulladtunk nemrég. Nem teheted ezt sem velem, sem magaddal. Légy erős, légy elhivatott, törj előre, mert neked van jövőd ebben a szakmában. Nézd csak, hová juttattad azt az orvost, akinek a nevét is csak félve suttogták a falak között? - nevetek fel keserédesen - Megváltoztattál, Tessa Wilson, jobb orvossá, jobb emberré tettél, és ha támogatásra lesz szükséged, mindig visszajöhetsz hozzám. Tárt karokkal fogadlak, mert fontos vagy nekem. De így többé nem. Már nem csókolhatlak meg, és te sem engem. Nem játszhatunk egymás érzéseivel, mert ez kínzás neked is, nekem is. Nem ismered önmagad, de én saját magamat igen. Nem tudnék megállni, ha még egyszer megtörténne, és soha nem jutnék túl ezen az egészen. És muszáj, hogy túl jussak, mert különben belepusztulok, és addig fogok küzdeni, míg végül mindketten elveszítjük önmagunkat, és ezt nem hagyhatom. Mert szeretlek. És mert jobban szeretlek, mint bárkit ezen a Földön, még saját magamnál is...el kell menned. Találd meg az erődet, találd meg, amit keresel az életben. Bármire legyen is szükséged, rám számíthatsz. Ha szakmai tanács kell, ha a kapcsolataim, ha anyagi támogatás, kérlek, ne hezitálj, gyere és beszéljünk róla. Sajnálom, ha ez most fájdalmat okoz, tudod, hogy nekem is rettentően fáj. Ugye tudod, hogy épp most tépem ki saját kézzel a szívemet? De idővel majd megérted, hogy csak a te érdekedben cselekedtem. Mert jobbat érdemelsz annál, mint amit én nyújtani tudok.
A kezem lesiklik az arcáról és ha engedi, hosszan magamhoz ölelem, mert így nem láthatja, hogy remeg a szám széle és csak visszanyelem a könnyeimet. Fáj, hogy el kell búcsúznunk, de tudom, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Nem pazarolhatja az életét egy olyan nyomorultra, mint amilyen én vagyok. Váratlanul kopogás hallatszik és valaki benéz óvatosan.
- Ó, elnézést, én csak Dr. Woodwardot kerestem...- nyögi egy vékonyka, fiatal hang, majd egy kissé mélyebb orgánum is megszólal. - Jó napot, elnézést, majd visszajövünk később...
Tessa felé fordulok, és kissé feszengve pislogok.
- Kik ezek? Gyakornokok? - kérdezem, mert hallom a papír zizegését a kezükben, de mivel elég paranoiás lettem, nem bízom meg senkiben.
- Mi csak azt szerettük volna megkérdezni, hogy...hát kaptunk egy beteget. Philip Moore, öt éves, eléggé fél az orvosoktól és nem nagyon hagyja a vizsgálatokat sem, és...nem tudunk dönteni a kezelését illetően, meg hogy hogy nyúljunk hozzá, hogy ne ordítson torkaszakadtából, a rezidensünk viszont műt, és hát...azt gondoltuk, esetleg Dr. Woodward megnézhetné...vagyis, nem úgy értettem, hanem, hogy...segíthetne...
Türelmetlenül sóhajtok, és őszintén szólva nem számítottam ilyen látogatásra, de azért érdeklődve fordulok Tessa felé.
- Mit mondasz? Belefér az időmbe, hogy a kolléga és a kollegina ne öljön meg egy öt évest és ne okozzanak neki egy életre szóló traumát a vizsgálatokkal? - kérdezem, és őszintén szólva Tessa válaszától függ most mi fog történni. Ha azt mondja, bele, akkor segítek. Ha azt, hogy nem, akkor bizony húzhatnak délre és kérhetnek tanácsot megannyi más orvostól, akik a kórházban dolgoznak jelenleg.


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jensen Ackles
Kor :
38
Foglalkozás :
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
73

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Szer. Aug. 22, 2018 9:50 pm


What have you to say for me? Can you forgive me and you in same time?  


Amilyen sokáig maradtam távol, úgy éled fel bennem a tenni akarás, egy kis remény csempészése a mindennapjaiba, de tudom, hogy ehhez már kevés vagyok. A boldog órák emlékét elloptam előle, és megannyi fájdalommal töltöttem fel a közös kosarunkat, mert ha tönkrement egy kapcsolat, annak bizony két fél okozta a vesztét, és nem egy. Jamie rendes ember, nem olyan, aki könnyen kommunikál, vagy tárja a világ elé a problémáit. A szívét is odaadná, ha ezzel segíthetne másokon, de pontosan emiatt ki is használják. Megtettem én is, ha nem éppen önző célokból, de támaszkodtam rá, megragadtam a kínálkozó lehetőségeket mellette. Nem a pénzére értem, hanem az általa közvetített energiákra. Vámpír voltam a nyakában az elmúlt hónapokban, és a mélyből általa akartam felemelkedni, de nem ment. Nem éreztük át a másik bonyolultságát, nem értettük meg a szenvedései okát. Alanyokként azonosítottuk a másikat, és elrontottuk a szerelmünket, mert a mélybe vittük, és nem felfelé. Azóta is rengeteg alkalommal kerestem az okokat, a háttérben megbújó miérteket, de nem találtam meg. Itt, ebben a szekundumban, amikor a borostái megszúrnak, és jólesően bújhatok hozzá…elgyengülök. A szirmaim az arcára simulnak, mintegy utat törve a szája felé, és azután a bizonyos löket után, mikor elérek a célhoz, képtelen vagyok megtagadni önmagamat. Nem működik, nem érdemeljük meg egymást, de mit ér mindez, ha győz az ösztön? Az érzéseimre hagyatkozok, és szájon puszilom. Finoman teszem, nem vagyok tolakodó, sem sürgető, mégis nálam van a gyeplő, és nem engedem el. Szeretném azt hinni, hogy ez a valóság, és nem vak, én meg nem sérültem meg annyira lelkileg, hogy beleroppanjak a viszontlátásba. Russell nem készíthetett fel eléggé erre a férfira, mert sosem álltam készen, hogy az egész lényét ismerjem. A talány megmarad, és ha egyszer adódik rá alkalmam, akkor az egész Jamie Woodward jelenséget fogom akarni. A benne lévő sötét démonokkal, az elfojtott vágyakkal együtt. Nem teremteni jöttem, vagy elkobozni a jogait, csak megérteni, hogy mik vezettek odáig, hogy feladja értem az életét. Nem akármilyen tett ez, amikor az életigenlés helyett a halált választjuk. Megtörténhetett volna a legrosszabb, és akkor most nem érezném, hogy ő csókol. Várhatnék, álmodozhatnék, de már sosem érezhetném őt. Elragadnak az emóciók, túltöltődöm, és átlépem a határt. Sejtem, hogy ez megint a rossz döntések listáján fog szerepelni, de ha mindig ellenállok, akkor sosem élek. Claire megannyi módon próbálta felhívni a figyelmemet arra, hogy a boldogságomat csakis én teremhetem meg, és kezdhetném azzal, hogy önzővé válok. Nem jelenti, hogy ne törődnék a környezetemmel, a szeretteimmel, hanem egyszerűen egyensúlyt kreálok, és megértem a bennem zajló folyamatokat, megismerem a vágyaimat, a mozgatórugóimat, és a félelmeimet is. Tisztában leszek a működésemmel, és ha ez meglesz, akkor legyőzhetetlenné avanzsálódok, mert megtalálom a boldogságom forrását…vagyis a magamba vetett hitemet. Jamie az első férfi, aki elhiteti velem, hogy megérdemlem a jobbat, a szebbet, és a tartalmasabb jövőt. A csókja éget, és a tilosba csábít, és talán másodpercekig tart, de nekem a mindent jelenti. Elbúcsúzhatok a magam módján, és ehhez nem kell más, csak, hogy tudjam…számíthatok rá. Az életem részese marad, nem megy el, és ha kell, akkor ott lesz, ha nem is ebben a formátumban, mint most. Lelassul a hév, már csak tapossuk a szélét a gázpedálnak, és a gondoskodó csókjába fúlunk bele. Meglágyul, hosszan nyújtja el, és a végén eligazítja a szemembe hulló hajtincsemet. Bárcsak örökké így lehetnénk, és szinte érzem, hogy nagyot nyelek, mikor bókol, és gyönyörűnek talál.
- Most talán el is hiszem neked. – a hangomon hallhatja, hogy majdnem sírva fakadok, mert megríkat, érzelmeink tetőfokára hágva meg is szakítja a kezdeményezésemet, és beismeri, hogy hiba volt. A beszélgetésünk egy távoli fehérzajnak tűnik a múltból, de be kell látnom, hogy igaza van. Megárad belőle a szó, mintha eddig gyakorolta volna, hogy miképpen vessen szépen véget a kapcsolatunknak. A veszekedés Johnék lakásán nem volt az igazi, mert nézőközönség mellett vallani az érzéseink mélységéről…annyi dühvel. Nem…ez most érkezett el, ahol nem dacolok, csak bólogatok, némán nyelve a könnyeimet, mert mi az, ami nem lenne igaz jelenleg? Magamat keresem, arra kell koncentrálnom, hogy megírjam a cikksorozatot, hogy legyen belőlem valaki, hogy éljek egy kicsit. Megszólalnék, de túlságosan elanyátlanodok mellette, és csak bámulom a zöld íriszeket. Még sosem vettem észre azokat a szürke pettyeket, borostyán bevonattal a feketeség szélén. Mennyivel másabb, amolyan színváltás. Végül megtöröm a csendet, és összeszedem a maradék erőmet.
- Jamie…tudom, hogy mellettem fogsz állni, és annyira, de annyira hálás vagyok érte. – az arcomra zárom a tenyerét, hogy érezze az igazgyöngyeimet.
- Nem fogom még egyszer megismételni, elengedlek, csak félek…tudnom kell, hogy ott leszel velem, ha eltévedek, mert Jamie…én…igazad van, fel kell nőnöm. – fáradt sóhaj törik fel belőlem, mikor folytatja, és csak bólogatásba merülök bele. Már elveszítem a maradék józanságomat is, mert zokogásra késztet.
- Scccc….egy pillanatra. – vágok közbe, és átveszem tőle a szót. – Megértettem, és nem csak neked fáj ez most. Sose kérd tőlem, hogy ne érdekeljen, hogy mi van veled. Beteg vagy, de élsz. Az a sok erő…te nem veszed észre Jamie, de én is sokat változtam melletted, mióta ismerlek. Már nyitottabb vagyok, nagyszájúbb…és érettebb nő is. Megannyi férfi beléphetett volna aznap az ajtómon, de te jöttél. Én is szeretlek, és sosem tudnálak elfelejteni. Arra kérlek, hogy ne érd be kevesebbel, mint amennyit érdemelsz. Jamie nemcsak a legjobb orvos vagy, hanem a legjobb barát, szerető. Légy szíves emlékezz erre…rendben. – nem kérem, hogy érintsen, mert amint lehull a karja…már érzem a közelgő telet. A hiánya belém égett, és bár nem a szerelem tart itt, azért a közöttünk lévő kapocs nem lesz kevesebb, és gyengébb se. Hirtelen érzem meg, hogy átölel, és elűzi a félelmemet. Némán zokogunk, és éljük át a veszteség érzetét, mert ez is az. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de egy olyan világban nem akarnék létezni, ahol nincs ő. Másodpercek telnek csak el, mikor kopognak, és az idill elszáll. Gyorsan elhajolok tőle, és a két érkezőre fordítom a kékjeimet. Jamie gyanakvása egyből feléled, így megpróbálok visszatérni a jelenbe.
- Igen, azok…de ne aggódj. – szorítom meg a kezét, hogy kifejezzem az ittlétemet, miközben a másikkal a szememet törlöm le, nehogy már így lássanak engem. A felvezető után csak hallgatok, mert ki hitte volna, hogy a kórházi élet nem áll meg, de el is felejtettem, hogy ott vagyunk, amíg ez a két jómadár meg nem jelent. A beteg hallatán egy kicsit ellágyul a szívem, és meglepődöm, mikor Jamie nekem adja át a döntés jogát. Hezitálok, de tudom, hogy mi a helyes.
- Szerintem nem tehetjük ki szegény gyermeket annak, hogy ilyen emlékkel távozzon innen. Megoldjuk…de csak egy feltétellel. – mosolyodom el, és a két gyakornok felé fordulok.
- Ebben a teremben lesz a vizsgálat, ha azok alapok. Jamie…vagyis Dr. Woodward nem igazán mozoghat, és ezt szem előtt kell tartani. Arra képesek, hogy idehozzák a kicsit? – érdeklődöm, mire elkezdenek sustorogni, végül megszólalnak.
- Öhm…persze. – ezután kettesben maradunk, és felkészítem önmagamat is a következő percekre. Nem olyan nagy kérés, hogy behozzák ide, mondjuk, ha megvan rémülve…
- Majd én asszisztálok neked…rendben? – mondom csak halkan, mikor kinyílik az ajtó, és a kisfiú megszeppenve áll egy nyalókával a kezében.
- Másképpen nem hallgatott el. – mondja a gyakornok, én meg felállok az ágyról, és odasétálok eléjük. Leguggolok, és rámosolygok a kisfiúra.
- Szia…én Tessa vagyok. Mi a te neved? – érdeklődöm kedvesen, és tartom vele a szemkontaktust, de még mindig észrevehető a félelem a barna szembogaraiban. Óvatosan tartom felé a karomat, és várakozom, mire megszólal a nyalókát bontogatva.
- Phillip. – elmosolyodom, és belekezdek egy történetbe. – Szép neved van. Képzeld, van egy ilyen nevű barátom is. Szeretnéd megismerni őt? – nem túl feltűnően cirógatom meg az arcát, és jelzem a két gyakornoknak, hogy lépjenek hátrébb. Egy picit még hezitál a kicsi, aztán bólint, és bekapja a hüvelykujját.
- Gyere akkor… - megfogom a kis kezét, és felállva az ágy felé fordulok.
- Ő…itt Phillip. – mutatok Jamie-re, és bízom benne, hogy zökkenőmentesen fog menni ez a terv.


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jessica Lowndes
Kor :
27
Foglalkozás :
Pszichológus
Hozzászólások száma :
74

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   Vas. Okt. 07, 2018 11:55 am


To win a war you need to know what you're prepared to lose.




Szakítunk. Nem ordítva. Nem vázát vágva a falhoz. Az már megvolt egyszer. Abból még lehetett volna visszatáncolni. Egy öleléssel, egy csokor virággal és egy hosszas bocsánatkéréssel. Mert az azt jelentette volna, hogy a vita csak egy rossz napból, órából fakadó veszekedés volt amely a gyertyalángból lángoló falakká változtatta a szerelmünket, de ez csak egy állapot. A falak még álltak volna, az ablakok ha kormosan is, de használhatóak maradtak volna még, elég lett volna egy kicsit befelé fordulni, összefogni, s megmenthettük volna.
Ez azonban nem az. Ez nem lángolás. Nem is hirtelen jött harag szülte, hanem megfontoltság, őszinte szeretet és egy, a lelkem, a szívem mélyén létező kapcsolat, amely hozzá köt, akár a fát a szikla pereméhez a gyökérzete. Nem akarom bántani. A csókját sosem unnám, újabbat és újabbat kérnék még, ha tehetném, de ez igazságtalan lenne vele szemben is, és tudom, hogy igazam van abban, amit mondok. Nem maradhatunk így. Ezt nem tehetjük, mert rohadt nagy átverés. Neki is, nekem is. Olyan keményen próbálom tartani magam hogy le legyen szemtanúja, hogy újra darabokra hullok szét, de így van, érzem, és talán hiába a színjáték, mert ő is tudja. Mégis próbálom tartani az álarcomat, amely megőrzi még a méltóságom utolsó kis morzsáit, amely még férfi képében képes tetszelegni előtte, nem szánalomra méltó roncsként. Annyira röhejes, hogy még most is az ő szeme előtt próbálok tökéletesnek látszani, pedig épp ő az, aki a legtöbb defektemet ismeri. De ismer-e eléggé? Ismer-e olyan jól, mint ahogy én szerettem volna, ha megismer? Figyelt-e az apró jelekre, amiket a szíve körül hagytam? Elég lesz-e neki útravalónak? Melegen tartja-e majd az, amit tőlem kapott, amikor a zord világ megpróbálja kioltani majd a fényét? Ha ő maga lesz a saját ellensége? Eleget adtam magamból ahhoz, hogy ő tovább legyen olyan csodálatos, lenyűgöző, mint amilyennek én gondolom, miközben én szépen lassan megfakulok és elmúlok?  
Fáj hallanom, hogy sír. Zokog. A vállait rázza a veszteség, talán a megkönnyebbülés felett érzett bűntudat is. Hisz ő szabad lesz, nekem most szakad ketté a szívem. De nincs visszaút.
- Hát persze, hogy itt leszek. Mindig itt leszek neked, sosem fogok neked hátat fordítani. Sem most, sem a jövőben. Egy hónap, de harminc év múlva sem - nyugtatom, mert tudom, erre valóban szüksége van.
Aztán elmondom a magamét, majd hallgatom, ahogy ő is búcsút mond. Én már elmondtam az útravalómat. Vaksötétben várok és elengedve őt már csak a levegőt markolom, az ágytakarót gyűrögetem. Ez lettem én. Egy hitvány csaló, egy férfi, aki kezet emelt egy nőre a szerelem jegyében, s a sors megbüntetett a tettemért. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre? Hisz apám - habár nem sok emlékem van róla -, de mindig azt tanította, hogy sose emeljek kezet egy nálam gyengébbre. Egy kicsit örülök, hogy Tessa nem gyűlöl még teljes szívéből, habár amíg élek, nem bocsájtom meg magamnak azt, amit vele tettem. Míg beszél, eszembe jut egy emlék. Ha tovább tartott volna a kapcsolatunk, talán odáig jutunk? Mint Maya? Úgy találtak volna rá is, mint egyszer én a régen legjobb barátomnak hitt nőre? Vérbe fagyva? Alig élve? Csak mert nem jutottunk dűlőre egymással, képes lettem volna olyan károkat okozni benne, mint amilyeneket Maya szerzett Rhystól? Nem tudom a képet kiverni a fejemből, s hamarosan Maya arca helyett Tessáé mered rám ugyanabban az emlékben, és ez elborzaszt, habár hangot nem adok ennek. Csupán pár másodperc, de a retinám sötétségébe ég a kép, amely kísérteni fog éjjel és nappal. Mégis kissé felnevetek amikor azt mondja, nagyszájúbb lett mellettem és ez segít kissé enyhíteni a szorongást okozó rémképen. Hát, ha valamit megtanulhatott mellettem akkor az tényleg az, hogy minden áron szerezze meg amit akar. Valahol nem is bánom, ha egy kicsit keményedett mellettem, mert tény és való, hogy élve faltam fel az első hetekben. Bár az is igaz, ha akkor nem szabadítja rám az anyámat, talán az életben többé be nem teszem a lábam a rendelőjébe. Merész húzás volt. Ha nem tudnám, hogy közük sincs egymáshoz, azt mondanám, Maya tanítványa volt. Ebben hasonlítanak. A leleményességük határtalan.
Azonban a meghitt perceket félbeszakítják, s ettől újra feléled a rémképem, amelyben újra az életem próbálják - immár sikeresen - elvenni. Ha Tessa nincs itt, biztos, hogy nővért hívok vagy segítségért kiáltok, de megnyugtat, és megkezdődik egy új, érdekes vonulata ennek a napnak. Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy alig néhány nappal azután, hogy rám lőttek, betegeket kell majd megvizsgálnom, ám hallva a két botcsinálta gyakornok meséjét, már áldom a sorsot, hogy nem vagyok kómában. Bele sem merek gondolni, mit művelnének ezek a barbárok azzal a csöppséggel, így Tessa felé fordulva kérdezem meg, mit szól ahhoz, ha kisegítem a két bénaságot a szorult helyzetükben. A válaszára elmosolyodok, és a szomorúság mellé beköltözik a kedves melegség is. Véd. Még így is védelmez, pedig nem igazán mondhatom el, hogy megérdemelném.
Tessa magabiztosan intézi a dolgokat, és ahogy egyedül maradunk egy kis időre, újra csak irányító szerephez jut, de én cseppet sem bánom.
- Hálás lennék érte. Nem bízom ezekben a kezdőkben. Talán azt sem tudják megkülönböztetni melyik a garatvizsgáló kanál és melyik az anális hőmérő. Márpedig nem mindegy melyik kerül hová - mondom gúnyosan, de ahogy belépnek, inkább elhallgatok. Nem, nem alázhatom a sírjukig őket, hogy azt kívánják bárcsak meghaltak volna inkább még az anyjukban, semmint elém kerüljenek. Az ráér később is. Míg Tessa átveszi a kicsit én igyekszem minden részletre odafigyelni. Arra, Tessa mit mond, ahogy beszél. Ösztönösen jól megy neki a kommunikáció félős, rémült emberekkel, és a gyerekekhez is van érzéke. Elismerően mosolygok a névazonosítási játékra, de közben figyelem a gyerek reakcióit is. Hallom, hogy valami zacskóval zörög, ha jól sejtem, gumicukor lehet, vagy valami édesség az automatából. Ezerszer megmondtam már, hogy annak az automatának el kell tűnnie, nincs rá szükség, de most elismerem, jól jön az erősítés. A kisfiú végül közelebb jön, és ismét azt kívánom, bárcsak láthatnám. A szemét, a száját, ahogy azt a zacskó borzalmasan egészségtelen fincsiséget és Tessa kezét szorongatja. Félelmetes lehetek a rengeteg kötéssel a fejemen, a semmibe meredő tekintetemmel, de igyekszem barátságos, laza arcot vágni.
- Nahát, csak nem látogatóm van? - kérdezem Tessától, és megvárom, míg válaszol, majd megpaskolom az ágyamat.
- Szia Bajnok! Van kedved felcsüccsenni az ágyamra? - kérdezem, majd kinyújtom a kezem magam elé - Képzeld, az előbb azt mondta az egyik doktor bácsi, ha jó fiú leszek és megeszem az ebédet, kölcsönadja néhány dolgát, hogy játsszak vele. Van kedved velem játszani? - kérdezem, majd magamhoz intem Tessát, s megvárom, hogy közel hajoljon - Sztetoszkóp, lámpa, néhány garatvizsgáló spatula és egy szájnyálkahártya mintagyűjtő.
Aztán visszafordulok Phillip felé, aki csúnyán köhögni kezd, de valamiért mégis egészen nyugton van. Talán Tessa csinál vele valamit, bár ezt én nem látom, de úgy tűnik jót tesz az idegeinek, hogy nem fehér köpenyesek veszik körül és azok az ijesztő fények a vizsgálóasztalon.
- Képzeld, engem is Phillipnek hívnak. Na, ehhez mit szólsz. Most már név cimbik vagyunk, igaz? - kérdezem, és a gyerek bizonytalan "Nem tudom...igen" - jét követően felhúzom óvatosan a térdeimet törökülésbe.
- Na figyelj ide, te kis Gézengúz. Tudod mit hallottam? Hogy valaki megette az összes sütit az ebédlőből. Te voltál? - kérdezem, és érzem, hogy megrázza a fejét.
- Nem, nem én.
Ám én csak tovább erősködöm, bár ezt nagyon igyekszem nem bántó módon tenni.
- Hát...nem is tudom...szerintem Phillip te simán be tudnád hamizni az összes sütit amit csak találsz. Nem igaz?
- Szeretem a sütit - mondja halkan, én pedig úgy teszek mintha elgondolkoznék.
- Tudod mit? Én hiszek neked, mert szerintem te sosem mondanál olyat, ami nem igaz. De azért biztos ami biztos...Egyezzünk meg. Én nem látok a szememmel semmit, csak a kezemmel. Ha ide szépen lefekszel a hátadra és kitapizhatom a pocidban ott van-e az összes süti vagy sem, akkor elhiszem, hogy nem te voltál. Mit szólsz ehhez? - kérdezem, és pár pillanatig csak várok, majd egyszercsak egy finom kéz érinti meg az enyémet és vezeti elém. A gyereknek így gond nélkül tapogatom ki a pocijában a máját, a gyomrát, a bélrendszerét. Újra köhögni kezd, így megállok egy pillanatra, majd amikor ismét levegőhöz jut, folytatom.
- Kész van? - kérdezi, én pedig a hang felé mosolygok.
- Nem fáj sehol?
- Nem. Csak egy picit.
- Hol? Itt? Vagy itt?
- Igen, ott! Au! - nyöszörög fel, és azonnal el is engedem.
- Nos, tényleg nincs a pocakodban az összes süti, igazad volt. Most meg is jutalmazlak meg ilyen ügyes voltál és őszinte. Nézd, adok egy ilyen pálcikát, és ha mindet összegyűjtötted, az egyik doktornéni vagy doktorbácsi egész délután legózni fog veled.
- Egész délután?
Bólintok.
- Egész délután. Mit szólsz ehhez? - kérdezem, mire lelkesen tapsolni kezd, és már hallom, hogy azok ketten az ajtóban kő-papír-ollóval próbálnak egyezségre jutni, melyikük pesztráljon egy ötévest, ezért ismét elmosolyodok - És amíg legózol, a másikuk felkészül az esti meseolvasó maratonra. Egész este elalvásig meséket fog olvasni neked és a szobatársaidnak. Örülnétek neki?
Gonosz vagyok, én is tudom, de nem nagyon zavar a dolog, mert ha tuskók, akkor jobban meg kéne fontolniuk, mikor is legyenek tuskók és kinek a jelenlétében. A következő percekben pedig előkerül a sztetoszkóp is, amit Phillip előszeretettel használ rajtam is, és cseppet sem bánom, hogy így barátkozik meg a készülékkel. Azért arra odafigyelek, hogy ne ijedjen meg a mellkasom közepén húzódó nagy ragasztástól és hogy a csöveket eltakarjam amik kilógnak belőlem.
- Ez mi? - kérdezi mire csak elmosolyodok.
- Elcsúsztam és lehorzsoltam. Csak a doktornénik bekenték gyógykenőccsel, hogy gyorsabban gyógyuljak.
A gyerek meg is nyugszik a választól, és ahogy rám teszi a sztetoszkóp hideg felületét megborzongok.
- Úúúú...-csodálkozik el, mire ismét csak mosolygok.
- Igen, az a hangos dobogás ott bent a szívem volt és az, ahogy lélegzem. Én is kíváncsi vagyok a tiédre. Te is? Meghallgatod a sajátodat? - kérdezem tőle, és kitapogatom, hová rakjam, hogy jól hallja a saját szívverését.
- Ez nagyon gyors.
- Igen, a kicsi gyerekek szíve sokkal gyorsabb, mert sokkal több szeretet van bennük, gyorsabban tudják másoknak adni - mosolygok rá, majd magamra mutatok - Most én is kipróbálhatom? - kérdezem, és amikor átadja, meghallgatom a szívét, a tüdejét. Összeráncolom a homlokom néhány helynél és a hátát is meghallgatom.
- Köhögnél egy kicsit, Pajti? - kérem, és amikor megteszi, elraktározom a hallottakat, majd kiveszem a fülemből a sztetoszkópot, és a lámpát veszem el a takaróról.
- Most pedig Tessa is játszani fog velünk, jó? Kincskeresőset. Megnézzük, hogy a torkunkba rejtette-e a jótündér a gyémántjait, attól köhögünk-e, rendben? - kérdezem, majd Tessához fordulok - Nézz bele a garatba, a garatívre, látsz-e színelváltozást, apró kis fehér göböket, bármit. Mondd, mit látsz, rendben?
Hagyom, hogy először az én torkomba nézzen bele, hisz a gyerek láthatóan megnyugszik, ha látja, mi fog történni vele, aztán csak várok. Most Tessa a szemem, mert hallani már hallottam amit kellett, de nem tudom van-e további összefüggés a betegségek között. S közben minden erőmet latba vetem, hogy csakis a feladatra koncentráljak, de ez őrülten nehéz. Kimerültnek és fáradtnak érzem magam. Kiürültnek. Elhagyottnak. Azt hiszem ha a vizsgálatnak vége kérek egy maroknyi altatót, hogy ne érezzek semmit legalább néhány órán keresztül.


X   • X • ™️

avatar
Egészségügy
Play by :
Jensen Ackles
Kor :
38
Foglalkozás :
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
73

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Tessa & Jamie - Blank pages, no more regrets

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Tessa & Jamie - Save me from myself
» jamie | lara

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ