Dandelions

**Dr. Anthony Crine**

Felicity & Anthony

One smile can start a friendship. One person can change your life.

A kíváncsiság parányi magjából most hirtelen hatalmas fává növi ki magát a gyomromban, vastag törzzsel, félig elnyíló szirmokkal az érdekes és megismételhetetlen csoda ígéretével... Az egész persze külső szemlélőként nem több, mint egy hétköznapi mutatvány, ellenben én jól tudom, hogy ennél jóval többről esik szó. A pír, ami elönti az arcom pótcselekvései észrevételezése után, nyílt fenyegetést jelent egész eddigi - de általam választott - antiszociális létezésemre. Rövidesen fontolóra veszem, hogy bármiféle különösebb magyarázat nélkül elsétáljak, csakhogy ahogyan mások, úgy saját testbeszédem érdeklődője is volnék. Intenzív jelek mesélnek róla, miféle érzéseket vált ki belőlem... Tetszik, vagy sem; kidüllesztett mellkasom, beejtett hasfalam, tükröző mimikám, ahogy utána préselem ajkaimat, de még az amfetamintartalmú hormon is műszakba lép, amitől megfoghatatlan, szenzációs hangulatom lesz... Érdekes kísérletnek, de hazudnék, ha azt állítanám ennek köszönhető a maradásom. Több másodperc telik el, hogy ráeszméljek a bennem történő változásokra, mint máskor. Ez is egyfajta óvaintés...
- Esetleg szorong miattam? - jobb hüvelykemmel végig intek sziluettjén, hiszen sűrű mentegetőzése arra utal számomra. Bocsánatkérő görbével fürkészem, hátrébb húzva egy arasznyit jelenlétemből. Tényleg, igazán és kivételesen, - utóbbi hangsúlyosabb - jól esne kikapcsolni a megfigyelőképességemet, de vannak lételemeink, amik fölött nincs különösebb befolyásunk, ha életben akarunk maradni, ez is egyfajta védekező mechanizmus. Ilyen például a légzés, pislogás, és bizonyos emberek számára a megfigyelés. Kor, tapasztalat, tanulás, kinek mi hozza el a bölcselkedő, értő szemeket.
A már leengedő kezem után villannak kékjeim. Tényleg lemásoltam a tarkója érintését? Néma hümmentés, észrevehetetlen. A rám függesztett pillantása szétfoszlatja a kikívánkozó, érdemi hozzászólásokat megjegyzéséhez. Frusztrál, hogy a nyelvem lemarad a gondolataimtól, de nem ez az egyetlen váratlan fordulat, amit a testem most produkál.
- Akárhogyan is... - hiba lenne leejtenem pillantásomat a felém forduló arcára, így odaszúrom tekintetem a művére -, szerény véleményem szerint páratlan - beszívok egy nagy adag oxigént, vérfrissítés és miegymás, mielőtt engednék a belsőkésztetésnek és leejteném fókuszpontomat a műalkotásáról, őrá. Nem vagyok biztos benne, vajon csak képzelem-e, hogy a festő hölgy szemei valóban hosszabban elidőznek az alakomon, rajtam. Nem lenne olyan meglepő, mint amekkora háttértartalommal ellátja a prefrontális kérgem, hiszen egy leselkedő idegen vagyok, semmi több. Félmosolyra húzza szám sarkát a kérdésével, legyintése halványít valamelyest meglepetésszerű és szokatlan ábrázatomon. Hiába indul a sejtjeim mélyéről a pezsgő indítás, hogy búvárkodjak a gyors terelése után, lefojtom. - Fest, filozofál... Kegyed igazi polihisztor... - terelem el őt, vele magamat is egy kedvesebb, kellemesebb, talán komfortosabb területre. Hízelgőnek tartom a törekvéseit, bájossá tegye az egyszerűségemet ott, ahol ő kimagaslóan teljesít. Alázatot mutat felém, ez pedig nem kevés szimpátiát dobbant meg mellkasom üregében. - Elkapott - ismerem el, korábbi - ha az volt - szorongását oldanám bókolással, hogy a bűvölését viszonozhassam is. - De azért nem árt, ha tehetségről is szó van, ha már a művészetekről beszélgetünk - nevetek rá szelíden. Nevetés... Egy lopott pillantás a legutóbb átlépett küszöb felé, vajon vibrál, fénylik-e, dimenziót léptem-e. Egyszerre megdöbbent, lehangol és felspanol, hogy szó sincs ilyesmiről. A nő van rám ilyen fura, idegenül heves hatással.
Nevetése hívja magával enyémet is. - Maradhatunk ebben a hitben, az önérzetem egy cseppet sem bánja, hálás lesz érte! - fogvillantós mosollyal figyelem továbbra is, vállam már nem remeg korábbi derűm miatt. - Ez tényleg így van, a társaság a legfőbb oka annak, hogy kitartóan untatom az oktatómat! - valószínűsíthetem, hogy nem éppen így értette a folyamat értelmezését, de számomra, az én szemszögemből ténylegesen ez volna az igazság. Kedvem lelem a fiatal, bolond művészlelkek társaságának, ahogy a hangulat és az - alaposan elrejtett - tehetséggondozás is motiváló... Hehezés követi a kijelentésemet, majd egy szigorú hangulatigazítás, komolyodnom illene.
Az ő vigyorgása formálja enyém, újfent másolom még azelőtt, tudnám, hova tart kérdésével. Fejcsóválással kísért, ismételt kuncogás mielőtt bármit felelnék. De szóra nyitni a számat lassú folyamat ahhoz képest, amilyen hévvel kér elnézést tőlem. Megint... - Szeretem azt hinni magamról, hogy jó megfigyelő vagyok, de nem tévedhetetlen... - tekintetem elkapva róla a két kép között járatom szemeimet - Mondja, látja jelét annak, hogy elzárkóznék bármiféle kérdése elől? - a tőlem telhető legsztoikusabb hangnemmel kérdem, talán halkítva is hangerőmön. Nem nézek le rá, azzal már nem ingerlem egy ilyen belső, hivatás-tudatom szerint intim kérdés mellett... - Vitathatlan, hogy pár perccel korábban már bevégeztem a képe iránti rajongásomat, ez a mostani inkább szól Önnek, az ecset mögött - megköszörülöm torkomat, de tartom kihegyezett tartásomat, erősen, szilárdan koncentrálva arra, hogy ne inogjak meg benne: a térdem ne zúgjon befelé és véletlenül se essenek le a vállaim, mert éppen dominálnom kell ezt a pillanatot közöttünk. Ez nem nemi kérdés, vagy illemtudat, inkább az őszinte megadásé és az odafigyelés netovábbja...
- Becsszó - prüszkölöm félmosollyal. Mély bólintással fogadom legújabb - talán egyetlen közös - titkunkat, megőrzöm, de nem beszélek róla. Akad még pár a tarsolyomban... - Talán tényleg nem az, de finom sütiket süt - vállat rántok, szépítsem a benne előre felvázolt képét mesteremnek. Miss Turner nem a kedvességéről híres, vagy éppen hírhedt, de egy alapjaiban rideg személyiséget, mint én, ez inkább felborzolja, a szó legjobb értelmében, mintsem taszítaná...
Az agyam - hosszú ideje most először - szünetet tart az adatelemzésben. A finom illata arcon csap, becsapódik, gyökeret ver valahol a koponyám falában. Megrángatja a mimikámat közelsége, megfeledkezem magamról ahogy lelassul a légzésem is. Egészen testen kívüli élmény egy olyan rendíthetetlen ember számára, mint én. Menteni a menthetőt - gondolom, ahogy megragadom kommunikációnk gyeplőjét. Vajon valóban én teszem, vagy csak a kedvező emléknyomra törekszem?
- Talán pályát tévesztettem és jósnak szánt a sors... - humorra van szükségünk, gyengéd terelésre. Királyi többes, nem csak őt érte felforgás. És nem egészen a lábbelimre gondolok elsősorban, a belső rengés jobban birizgálja éntudatom. - Hogy? Bár valóban kevés izomtömeg van rajtam, vajmi kevés volt ez ahhoz, hogy megsérüljek, de... - szünet, mély légvétel, szilárd hanghordás -, értékelem az aggodalmát, köszönöm! Ön megsérült? - ér a felismerés, hogy talán önmagából indul ki, ahogy általában tesszük normál esetekben. - Inkább arra kérném, hogy sose változzon meg - lesütöm pillantásomat, égető a közelsége továbbra is, nekem pedig nincs meg az erőm, hogy távolabb lépjek. Neki kell távolságot vonnia kettőnk közé, ugyanis bár emberundorral élem a mindennapjaimat - ironikus kissé - kivételesen nem érzek erőteljes késztetést, hogy messzire sodorja tőlem bármiféle fizikai ráhatás... Különösen aranyos, ahogy megbújt keze mögé, persze ezt csak a szemeimmel üzenem, szóval eszemben sincs megjegyezni, tovább zavarba ejteni. Ennél inkább...
Mély bólintással fogadom kedves elutasítását, elsőre annak sejteti hinnem... Ahogy aztán szaporodnak a szavak, belátom, van reménykedésre okom, hogy nem kell rögtön búcsút intenünk. Legalább a nevét szeretném tudni, ha másra lehetőségem nincs. Hiába nem láttam gyűrűt, semmit sem jelent. Frusztrál, hogy egyáltalán keresték szemeim. - Megértem, ha most inkább... - beszélek bele, újabb eddig még nem tapasztalt rossz szokásom mutatkozik be. Jegyzetelnem kellene?
Gyönge nevetés, mosolyszerű valami költözik az arcomra, ráébredek, jobb, ha megvárom, amíg befejezi mondandóját, beleszólnom halálraítélt kísérlet. Értőn bólogatok, tekintetem ide-oda kapkodva. - Hogyne - talán ez nem elég pontos, ráadásul a hosszúra elnyújtózó bámulása sem egészíti ki megfelelően azt, mit is takar pontosan ez a szó részemről... - Elugrok, megiszok egy kávét addig és olvasok valamit. Két óra múlva pedig visszajövök ide! - elégedett, örömitass ábrázat - Mit hozzak Önnek? - egyértelmű szándékom kifejezése, hogy nem arra kérdezek rá, hozhatok-e bármit. Eszem ágában sincs üres kézzel vissza kóvályogni hozzá.
- Megkérdezhetem a nevét? Elég a keresztneve, természetesen - ha már kifestette a cipőmet, tárlatvezetésre indulunk és még pincér szerepbe is bújok a kedvéért (?), a minimum, hogy tudjam, hogyan hívhatom ezután. - Anthony - nyújtom a kezem, különös koncentrációval, hogy még véletlenül se mérjek pulzust... Idegtépő beidegződések!

**Felicity D. Monahan**

The day that I met you The world had just spit me out On my way to the bottom Sure I'd never be found. Then you saw me for me Made me believe in myself On the day that I met you It all turned around.

Anthony & Felicity

– Igen… igen, azt hiszem igaza lehet – bólintom, kékjeiről az ujjaim között idegesen járatott ecsetre siklik a tekintetem – realizálva a szükségtelen, a dobosok dobverő pörgető-mozdulatsorára emlékeztető manővert összepréselt ajkakkal fékezem meg a kezemet. Mintha legalábbis bármi baj lenne a pótcselekvéssel. Csak hát… a pótcselekvés egyik lényege – azt hiszem –, hogy nyugtassa az embert. Én legalábbis úgy tudom. Hát, engem most nem nyugtat, szóval valamit nagyon rosszul csinálok. – Bocsánat – mármint… most azért kértem bocsánatot, mert bocsánatot kértem? Minden bizonnyal. Édes istenem… Kínos mosollyal görbítem továbbra is egymásnak szorított ajkaimat, valahol a karja mellett pillantok el a termeket összekötő boltív alatti halszálkamintás padlószerkezetre kipécézve azt a túlanalizált pontot, amiről tudom, hogy bárki súlya alatt berecseg. Valahogy az én agyamban zakatolva forgó – vagyis forogni próbáló – fogaskerekek is hasonlóan elkeseredett hangot adhatnak ki… Ha tovább húzzuk a csöndet, biztos lehetek benne, még hallani is fogom a jajveszékelésüket.
– Hát így… – az ecsetem végével vakarom meg a tarkómat a vászon felé fordultamban – konkrétan nem, de… Végül is az lenne a cél, hogy az utolsó ecsetvonásig a kiköpött mása legyen. De nem lesz – állapítom meg beletörődő mosollyal, megengedve magamnak valahonnan a szemem sarkából egy hosszabb pillantást a férfi alakjára. Teljesen leköt, hogy figyeljem, miként szaladnak át az arcán a koncentrációját sejtető rezzenések. Különös, hogy egy csodák tömkelegét felsorakoztató múzeum közepén állva is mennyire vonzza a tekintetem… Csakis akkor simulnak ki az összpontosításban összeszaladt vonásaim, mikor újból a hangját hallom. Sietve választom le róla a pillantásom, ne vegye észre, hogy rajta legeltettem a szemem. – És ha csak azért hisszük lehetetlennek, mert még nem értük el? – vetem ellene finoman a felvetésének szelíden sandítva felé. Pár másodperc is beletelik, mire zavartan megrázom a fejem. – Áhh, hülyeség… – legyintek. Terelésként felhúzott szemöldökkel, szélesen gesztikulálok felé; mint mindig, ha kellemetlenül érzem magam. – A földhözragadt emberek hogy vélekednek a művészetekről? – szegezem neki a kérdést. – Végül is a legtöbb művészeti ág része, hogy elrugaszkodjunk a földtől és a valóságtól, nem? – magam se tudom, hogy élhetek-e ilyen indiszkrét kérdéssel. Azt se, hogy tényleg indiszkrét-e, vagy csak hirtelen tűnik annak… A szám szélére csípek, ahogy sűrű pillogással a reakcióját lesem. Miért nem tudok csak egyszer a csenddel terelni? Vagy valami értelmesebbel… lehet ilyenkor azt szokás mondani, hogy „ugyan, biztos nem földhözragadt!”... nem?...
– Csak nem lehet olyan rossz! – halkan, vele együtt nevetek. – Amúgy se mindig a végeredmény a lényeg, hanem a folyamat. Az az izgalmas része! – bár tagadhatatlanul mérföldkő lesz az életemben, ha egyszer elkészülök Cassatt kópiájával, tudom, hogy a vászonra nézve mégse a végső mű kapcsán támadnak majd gondolataim, sokkal inkább a festőállvány előtt töltött hosszú-hosszú órák, a tanulás, a, hangozzon bármilyen bugyután is, de a festőnő az ecsettel felmázolt eszmeiségében való elrévedés emléke töltik majd ki a koponyámat. Meg egy kedves idegen lelki szemeim előtt megelevenedett körvonalai… – Aha! – értőn, mégis kaján vigyorral bólintok. – És csak hallgatni tud, vagy figyel is? – cinkos pillantást váltok vele, és bár ott csücsül a számon a korábban már megcímzett mosoly, annak ellentmond a lendület, amit később ismerek fel annál, mint amilyen gyorsan magam elé kapom a kezeimet, felé tartva a tenyereimet, védekezőn. – Bocsánat! – strigulázza ezt vajon bárki? Ha jó hallgatóság, ő egészen biztosan. Majd idővel lekérdezem, hol állok – ha lesz még közösen eltöltött "idő"...
– Azt azért ígérje, meg, hogy amit most mondok, nem fogja tovább adni! – a homlokomra kúszik a szemöldököm, az ígéret után ácsingózva várok néhány pillanatot a folytatásig. Kisujjesküt azért nem kérek, még ha át is futott az agyamon a gondolata... – Lehet csak rossz a tanára… – egészen lehalkítom a hangom, mintha legalábbis államtitkot készülnék megosztani vele. Vagy nagy szégyenkezve megvallanám, hogy laposföld-hívő vagyok, sőt, még ahhoz is tartom magam, hogy a piramisokat a földönkívüliek dobták a bolygónkra. Nyilván nem! De, "mintha"... Arcát figyelve végül elvigyorodok, mígnem…
A tompa nyomás a vállam hegyén csak akkor nyer értelmet, mikor egymással szemközt guggolva, lehajtott fejem ellenére a tekintetemet felé célozva látom, a halántékát dörgöli. Lehetne ez még ennél is borzasztóbb?... csak nyílna meg alattam a föld, esküszöm, nem ágálnék ellene! Az egyetlen mentsvár, amibe kapaszkodni tudok a dallamtapadás-szerűen a fejemben visszhangzó lágy kacaja – nagy baj nem történhetett.
– I… gen?... – nem voltam elég egyértelmű. Vagy maga a szitu nem elég egyértelmű? Bizonytalanságot szül a kérdése, hasonlóan is ejtem meg felé a riposztot, míg vele együtt egyenesedek fel, tekintetem azonban továbbra is a cipőjén hagyott foltokat bővüli. Bár el tudnám tüntetni ráolvasással… pont olyan eszelősnek nézhetek ki, ahogy meredten a lábát kémlelem, mint aki ezzel próbálkozik… Lassan emelem meg a fejemet, hogy felnézzek rá, de rögtön a torkomra forr az ajkaim közt beszívott levegő – hogy lehetnek egy vadidegennek ilyen igézőek a szemei? Semmi értelme…
– De legalábbis – nagyot nyelve igyekszem nedvesíteni a torkomat, hiába érzem, nincs mivel – csak sikerült magához vágnom valamelyik ecsetemet – utalok vissza kellemetlenül a korábban általa felemlegetett szavakra. – Ugye nem ütötte meg nagyon magát? – terelek, továbbra is… – És arra mit tanácsolna, hogy én ne tűnjek ilyen reménytelenül bénának? – óvatos nevetéssel dörgölöm át csuklómmal jobb szemöldököm ívét. Kerülném én a pillantását, ha nem lenne makacs és leküzdhetetlen a késztetés, hogy mégis csak felsandítsak rá kezem takarásából… azok a kékek nem evilágiak. Egy földhözragadt ember biztos nem örülne egy ilyen megállapításnak, ha ezt a véleményemet hangosan is vállalnám.
– Ő… – csak ne képzelj bele semmit. Ne képzelj bele semmit!... – hát… egyébként nem szoktam, és… – farzsebemből kifordítva a telefonomat ellenőrzöm az időt. Figyelmen kívül hagyok minden üzenetet, amik alapesetben érdekelnének, most viszont… most viszont, mintha ott se lennének. – És az idő is szűkös, mármint… sokáig már nem maradhatok. Még két óra – orromon át veszek egy lassú, mély levegőt; érzem, ahogy tágul a mellkasom, vállaim azzal együtt emelkednek. Összemorzsolom ajkaimat, szemeim az övéibe kapaszkodnak. – Van rá esély, hogy akkor még itt lesz? Mert én itt leszek. Úgy… – kézfejemmel magam előtt körözve nyomatékosítok – konkrétan itt. Persze azt is megértem, ha nem! – igazítom ki magamat sietősen, talán hevesebben is, mint ahogy azt fejben elképzeltem. – De ha itt lenne… akkor nagyon szívesen!

▲

**Dr. Anthony Crine** · Re: Dandelions - Felicity & Anthony Szer. Feb. 14 2024, 15:05

Felicity & Anthony

One smile can start a friendship. One person can change your life.

Megakad a szemem a kivételesen ragyogó szemein, arcán. Az akaratom ellenére felejtek el reagálni valamit, bármit bocsánatkérésére, lefoglal, hogy én szabadkozásba bocsátkozzak előtte... Földbe gyökerezett lábakkal állok mellette, a furcsa révületből nem sikerül kizökkentenem magam. Érdekes, gondolom magamban. A tekintetem éhesen ugrándozik közte, a műve és a közös csodálatnak örvendő kép között. Meglehetősen kellemetlenül illene éreznem magam, hogy megzavartam, szó sincs róla. Észre sem veszem mennyire zavaró a jelenlétem... Mágnesként vonz a szeme, van benne valami egészen kivételes, de ezt biztosan ezren elmondták már, nem tőlem kell hallania. Éppen elég nyugtalanító ingerforrás lehetek, hogy is mondhatnék bónuszként ilyesmit?! Olyan érzésem van, hurrikán tombol a fejemben, elmossa a józan gondolataimat arra vonatkozóan, hogyan kellene viselkednem. Tovább menni... Mégis első akadályként átbukom a kifejezésén: „harsány”. Kinevetném, ha nem lennék olyan felkavart...
- Kérem - elégedett mosollyal köhintem csak -, harsány? A legkevésbé sem! Ha hozzám vágta volna valamelyik ecsetét, akkor azt mondanám, durva fellépés volt a részéről egy rajongással megtelt árnyékkal szemben - leplezetlen bűvölettel fürkészem, hiába fordult már el tőlem. A levegőt betölti a festék illata, bár az elhaladó emberek parfüm, sampon és egyéb illatszereinek egyvelege komplikálja, hogy tudatosan érezhessem. Mégis, az emberben azt az érzést kelti, hogy a teremben kézzel fogható élményben van része... És persze letekintve az oldalamra senkinek sem kellene győzködnie az ellenkezőjéről. Két tenyerem valahol hasfalam alatt babrálni kezdi a prospektusokat, meggondolandó, később tovább boncolgatni való mentális jegyzetet felejtek magam számára; miért van szükségem pótcselekvésre?
- Miért, talán versenyzik vele? - hangom szelídségéből tudni fogja, nem kekeckedek, nincs gúnynak nyoma sem, a letisztult kíváncsiság elindítója a kérdésemnek. Érdeklődve pillantok ismét az előttünk lévő műalkotásra, majd az inspirációként szolgáló remekműre. Szemöldökeim finom hullámzásával megpróbálom meglátni a különbözőségeket, bevallom, nincs a tarsolyomban mély tudás. Számomra a festés egy hobbi, amivel igazából csak a gondolkozásomat igyekszem megszűntetni, vagy legalábbis felhozni azt egy egészséges, elviselhető szintre... - Érdekes tényállás - egyik karom a másik könyököm támaszává avanzsálom, így babrálom meg a szám, az állam vonalait. Emészteni kezdem a kijelentését, megpróbálom értelmezni is, nem csak meghallani őt. - Szerintem a lehetetlen hajkurászása értelmetlen... - jókedvűen osztom meg vele, milyen gondolat virágzik fejemben -, kissé földhöz ragadt ember vagyok - vállat rántok hetykén, bocsánatkérőn. Biztosan beszélhetnék inkább arról, miért nem lesz senki alkotása sem olyan, mint az eredeti, hogy kár vágyni más tehetségének áldását, hisz szemmel láthatóan ő tökéletes bűvöli az ecsetvonásokat, a színeket, hogy szemet gyönyörködtessenek. Biztosra venném, hogy saját képeitől az embernek instant kedve támad leülni festegetni, elhinni, hogy képes rá, hogy babérokra törjön... Mint például én magam is. Az is kész csoda, hogy egy ismeretlen emberrel beszélgetésbe elegyedek a magam indíttatásából, zuhanórepülés a javából...
- Biztos voltam benne, hogy így van - barátságos mosollyal felelek, amiből ő nem láthat semmit, mert tovább folytatja az alkotást. Kezeim egymásba csúsznak, a hátam mögött kapaszkodik egyik tenyeremmel másik kézfejemhez. Ismételgetem az indulóm mellett szóló érveimet, ennek ellenére még mindig mellette, enyhén mögötte ácsorgok. Az oxigén, a logikus, következetes gondolkodás - elhagyott? - Pontosan az, aminek hangzik. Játszok az ecsettel, de fogalmam sincs mit csinálok, a színérzékem pont olyan gyatra, mint a térlátásom - csendes nevetés saját magam kritizálásán. Ehhez értek, szórakoztat is. Hiába vagyok kezdő, - kétbalkezes is - a lelkesedésem hajszolja a további órák kiváltását és persze a társaság is... - Pár hetente festegetünk néhányan, de van egy olyan érzésem, hogy az oktató csak azért tart meg, mert lehengerlő, ahogy hallgatni tudok másokat - és segíteni, mivel ez az én hivatásom, de ezt most nem kell, hogy szóba hozzam. Az emberek megrémülnek, ha megtudják, mivel foglalkozom. Mármint azok, akik valamiféle kapcsolatot éreznek egy szakember és maguk között... Nem gondolom, hogy egy idegen nézelődő hivatása ijedtségre adna okot, inkább a mozdulatlanságom és levakarhatatlan tekintetem. Gondolom...
- Abszolút - helyeslőn bólogatok, körül nézve, mintha más alkotókat keresnék szemeimmel. Mindhiába, újra rajta állapodik meg pillantásom. A testem reagál tudatalattimra, húz az illemből kiinduló és persze a valóságnak megfelelő életérzés, hagyjam végre, mégis mozdulatlanul állok. Nem érthetem...
- Köszönöm - felhúzom állam izmait -, ha legközelebb hozzám vágja Miss Turner, hogy tudhatnám már a vázlatkészítésekor, hol a vászon közepe, majd hozzá vágom a szavait - biztosan azért jár a szám, mert megbolondultam, vagy az egyik teremből átjáró nyílhatott egy alternatív valóságba, hogy még mindig beszélek. És valószínűleg mondanám tovább is, ha a finom koppanás közénk nem avatkozik. Megroggyan a térdem, az ecset után kapok, egymáshoz koccan nem csak a kezünk, de még egy ügyes fejelés is játszik mellé. Szerencsémre, csak a vállát kapom homlokélre. Nevetve rázom a fejem, mintha leplezhetném felgyorsuló szívverésem az illatfelhője után.
- Én? - nem értem, miért kellene haragudnom, csak miután a cipőm hegyére zuhan tekintetem. Leejtem fejemhez érintett kezem, visszaereszkedem annyira, hogy előre hajolva megfigyeljem a foltok groteszk elhelyezkedését, sem a nagyságuk, sem a távolság közöttük nem arányos. Onnan kapom fel kékem a nőre, aki úgy tűnik igen csak a szívén viseli a lábbelim sorsát. - Tudja, mit mondanak... - fejem igazítom törzsemhez, párhuzamosan kelek fel vele -, nem szabad közel repülni a Naphoz, mert megéget, megérdemli, aki botor - nevetek, halkan csak. Enyhén előre billen arcom, hátha kiharcolhatok egy meglógott, hívogató pillantást ismét... - Talán a másik cipő hegyére is csöpögtethetne párat, akkor nem tűnne olyan reménytelenül magányosnak - felvonom vállaimat, majd leküzdöm a késztetést, hogy megérintsem a vállát nyugatóként. Egymáson morzsolgatom ajkaimat, mire eszembe jut, hogyan enyhíthetném - értelmetlen, mégis érthető - bűntudatát.
- Fizetségként elfogadnám, ha tárlatvezetőként bemutatná a kedvenc műveit - „hátha” arckifejezéssel mozdulok arrébb, teret engedve neki -, ha szünetet tartana, vagy azt nem szokása? - oldalra billenő fejjel nézek utána, a mosolyomból láthatja, haragnak nyoma sincs, sőt.

**Felicity D. Monahan** · Re: Dandelions - Felicity & Anthony Vas. Feb. 11 2024, 21:17

The day that I met you The world had just spit me out On my way to the bottom Sure I'd never be found. Then you saw me for me Made me believe in myself On the day that I met you It all turned around.

Anthony & Felicity

Biztos szólhattam volna kedvesebben. Tudom, hogy szólhattam volna kedvesebben, és ha módomban állna visszaszívni, minden további nélkül meg is tenném. Vagy csak én nagyítanám a valós élét a hirtelen szembesítésnek?... igen, hirtelen volt, nem tapintatlan. Azt hiszem... Meddő önnyugtatási kísérletnek, ha másnak nem is, tökéletesen megteszi, amíg nem szembesülök a szája sarkában játszadozó udvarias mosolyával. Mert, mint kiderül, nem csak árnyékot vetni tud tökéletesen, de olyan perfekt mosolyra is képes, amitől másodszor is összeszégyellem magam két egymást követő pillanatban. Szabadkozó pillogással nyúlik a homlokomra a szemöldököm, ajkaim idegesen feszülnek egymásnak. Mert viszonoznám én azt a csalfa kis görbét, minden további nélkül, ha tudnám, hogy „rendben vagyunk”, csak hát nem fogadta a bocsánatkérést…
– Nem, semmi baj, tényleg! Én… – zavartan intek a vászon felé, a lendületből adódóan kissé el is fordulva tőle –, én voltam túl harsány – ami hát mondjuk éppen szegényes annak, hogy ezzel kérjek elnézést, újfent, de a visszahúzódó, röpke mosollyal valahogy mégis annak szánom. Talán nem kezdünk emiatt vitába, meghát mit is mondhatnék, ha végül így lenne? A múzeumi közegben, ahol kissé se meglepő módon emberek vannak, a leggyakoribb, ami megtörténhet, hogy bizony lesznek, akik megtörik a fényviszonyokat, míg bele-belesandítanak a munkánkba. Kezdetben frusztrált, ahogy le-fel nézve összehasonlították az eredetivel, mint a „keresd a különbségeket” játékoknál, kutatva az eltérések után. Néhányuk, a kis „minden lében kanalak” még értőnek szánt hümmögést is elmormogtak aláfestőként, de… ha nem is szoktam meg, végül beletörődtem a jelenlétükbe.
– Ó, hogy… – a férfire, majd rögtön a vászonra felkent színekre, az elnagyolt alakokra pillantok –, hogy ez? Bárcsak Cassatt nyomába lehetne érni vele, de… – finom vállrántás, szelíd mosolyt küldök a vásznamon megkezdett festmény eredetijének. Naiv remények, tudom nagyon jól, hiszen az egyediséget aligha lehet hűen utánozni… márpedig Cassatt, ha valami, hát eredeti a maga pasztell színeivel, a kor ízlésének „túl világosnak” ítélt megjelenítéseivel, a szüfrazsett mozgalmat mindenkor támogató elképzeléseivel, az volt. – Azt hiszem, a lehetetlennel csak megpróbálkozni lehet, de utolérni nem – talán nem is érdemes, ki tudja. A program célja nem is az, hogy a festők „second edition”-jeinek adjon lehetőséget. Mary Cassatt élt már egyszer, rajta keresztül pedig jobb volna, ha az impresszionista festőtechnikákat tökéletesíteném, semmint, hogy vele akarnék azonosulni. De ha egyszer ennyire makulátlan? Kár volna belerondítani, még ha csak egy olcsó kópia is…
– Nem, hát… ha rutinom nincs is sok, de azért egynéhány év tapasztalat van a hátam mögött – a rutin azoknak a kiváltsága, akik foglalkozás-szerűen űzik a mesterséget. Azt hiszem, a gyerekekkel közös almafestegetés, még ha imádom is követni az érdekes szemléletmódjukat és a finommotorikus készségek hiányában széles mozdulatokkal felvitt ecsetvonásaikat, nem nagyon minősül „rutinszerzésnek”. Panaszkodni viszont nem panaszkodhatok, nem is tenném. – És miben nyilvánul meg, hogy amatőr művész? – kérdezem enyhe mosolyra hangolva ajkaimat. Ecsetem sörtéjét egyszer-egyszer belemártom a palettán sorakozó festékbe, és bár mondhatom, hogy még mindig a leghűbb vöröset keresem a kislány hajszínének, pótcselekvésnek épp annyira pazar. Ha már az úriember metszően kék tekintete is túlontúl az…
– Valamit a Metropolitan nagyon jól csinál, ezt be kell látni! – bólintok beleegyezően. – Abszolút testközelbe hozzák a festmények, és hát a festészet élményét – hanyagul, ám óvatosan billentem a csuklómat az állvány felé, elkerülve a véletlen baleseteket – azt hiszem, a „saját hangom” nem egy átlós, piros csík formájában kívánkozik a vászonra. A MET – nehéz lenne nem elfogultan beszélni róla –, de rendre csodás ötletekkel hódítja meg a közönségét. Ezzel a programmal már az 1800-as évek vége óta, és amennyire nagy elismervény, és gyakran lélekmelengető visszajelzés nekünk, alkotóknak – ugyebár… –, legalább annyira kuriózum a látogatóknak is.
– Minden csak gyakorlás kérdése! Senki nem úgy születik, hogy mindent tud – ugyanakkor nyilván kérdést vet fel a „tehetség” témája… pont, mint a férfi folytatásának milyensége. Szinte belesajdul a torkom a rákényszerített mozdulatba; hiába nincs mit lenyelnem, két szó, két akármire érhető szó, mégis kiszárad a szám. Talán, mert a kelleténél tovább hagytam válasz nélkül nyitva, mint egy épp a vízből kihorgászott hal. Sűrű pislogásom a külvilágot gyorsan váltogatott diasorrá avanzsálja, de még mindig előttem van, és még mindig olyan tökéletesen mosolyog, és… bizsereg a járomcsontomon a bőröm, megmagyarázhatatlanul ég a fülem. Mitől ég a fülem?... Kapkodva emelem a kezemet, ujjbegyeim közé csípném a fülcimpám, ha nem fordulna ki hamarabb az ecset az ujjaim közül. Bár utána kapok, mást nem, csak a döglöttmacska-reflexemet villogtathatom előtte – egy emberként fordul a körülöttünk álló publikum a fa csattanó hangjára, és itt állok… guggolok én a kíváncsi tekintetek kereszttüzében egy idegen férfi lába előtt... hogyaza...
– Ne haragudjon, én… a… – felmarom a földről az elhullajtott eszközt, másik kezem a szám elé telepszik, szemrevételezve a pusztítást. Mert ha bőr a cipője, ha nem, attól függetlenül… – az olajfesték nem lemosható, nem… nem jön le semmivel. Annyira sajnálom! – szabadkozom újfent, még mindig a cipője orrát fixírozva, ahogy apránként felegyenesedek. Ujjaim halántékomon át csúsznak a homlokomra, idegesen dörgölöm át, megoldást keresek, szemkontaktust kerülök… mert pillanatnyi megoldásként még mindig ez tűnik a legjobbnak. – Kifizetem!

▲

**Dr. Anthony Crine** · Dandelions - Felicity & Anthony Vas. Feb. 11 2024, 18:23

Felicity & Anthony

One smile can start a friendship. One person can change your life.

Christine megsérült. Borotva pengéje hasította a vékony bőrt csuklóin... A szülei megbékíthetetlen hagyatékával a vérében, következetesen ő maga választotta a magányt. Engem valamiért elviselt, minden szerdán délelőtt, de szinte biztosan állíthatom, hogy semmi köze a személyiségemhez. Nagyon óvatosan és körültekintően viselkedtem körülötte, tekintettel fiatalságára és az elfojtott szükségre, hogy legyek, maradjak... A gyámja kérésére minden reggelt együtt töltünk, mióta kiengedték a kórházból.
Fél óra, alkut kötöttünk. Ő kevesebb órát - „Lehetőleg sehányat!” -, én többet - jóval többet - akartam. Rám hagyatkozik, mintha én alakítanám aznapi vonásait, kedvét. Felolvasok a hírfolyamból, teázunk, tévét is nézünk, ha nincs kedve beszélgetni. Az otthona kényelmében könnyebben megszabadul a tétlen napok nyomasztó súlyától... Legalábbis remélem. Két hónapja történt a krízis... Szívén érte a találat, hogy az édesanyja látogatása eredménytelenül zajlott. Bocsánatkérés nem, fenyegetés elhangzott. És a szemrehányás, mert hálásnak kell lennie, hogy megszabadította az apjától. Akit mellesleg egyébként rajta kívül mindenki imádott... Ha igaz.
A következő napokban mintha a fellegekben járnék – mintha mindent megkapnék, amit a kétségbeesett próbálkozásimtól remélek -, de ugyanakkor a legkínzóbb lelkiismeret-furdalás gyötör: én küldtem be az anyjához, azt hittem, kész rá, hogy találkozzanak. Kegyetlen tapasztalás ez, nem vagyok hajlandó büszkén visszagondolni lelkesítő beszélgetéseinkre. Szégyellem érte magam, új oldalról kell megközelítenem a fiatal páciensem lélekállapotát és a magam tudását is vele kapcsolatosan, illetve magammal. Ő a legfiatalabb „betegem”. A sérült elmék, lelkek között mindig a csatamezőt látja az ember... Az ellenséges csapatok mintha a fejemben esnének egymásnak, és én itt állok a harcmező közepén, megkövülten bámulva a vérontást... Ahogyan a festmény előttem. Megigézve, babonázva fürkészem az ecsetvonásokat, remélhetem: ragad rám valami a látogatásom után, nem csak a prospektus és a papírra vetett idegenvezetés dokumentumai...
Csodálat... A kifejezés ebben a pillanatban nyeri el igazi értelmét. A lépteim azelőtt visznek a már számtalanszor látott kép előterébe, hogy észre vehetném, hol állok meg. A gondolataim másik univerzumban, időben, talán térbe kergetőznek... A nyakam nyújtom, mint egy strucc, hogy lássam, milyen technikával reprodukálja a képet az előttem - egyelőre csak mozdulatlanná dermedt váll, majd később egy bűbájos, mézédes hang és a hozzá tartozó tekintet művel. A kék egy tucat sosem látott, kikeverhetetlen árnyalata örvénylik benne, azt sejteti, hogy még az időjárás is hozzá alkalmazkodik rossz napjain, olyan természeti erővel ragadna magával...
- Bocsásson meg, kérem - a felismerés rezzenésre készteti minden porcikámat. A pórusaimból árad az alázat, a bűnbocsánat és még valami, amit magam sem ismerek fel, ahogy oldalra sasszézok. Rögvest mosollyal leplezem figyelmetlenségem, szabad tenyeremmel intek, védekezőn. Megengedem magamnak azonban, hogy lezuhanó pillantásommal horgonyozzak művészetén... Ide-oda kapkodom tekintetem, alsó ajkam harapdálom. A borostám éle csiklandoz.
- Csak... - hívnám magamra előbb még megrovó figyelmét - amatőr művészként igen elragadtattam magam - kérem ismételten elnézését, hátha elcsípek egy finom, rövid, ezüstös mosolyt. Csak az ő arca lenne képes rá, tudom. Megmosolyogtat a gondolat, hogy az alkotó szépsége vetekszik az itt látott művek összességével, noha nem szokásom külsőségekre alapozni a véleményemet valakiről, bárkiről.
- Gyanítom... - a mozdulatai precizitásából, amelynek hangot nem adok, további zaklatóként -, ön nem ma kezdte - lépek közelebb, de az árnyékomat rövid pórázon tartom, ne okozzon újabb megpróbáltatást szemeinek. A szakkör, amelyre időnként beteszem a lábamat, kimerül abban, hogy gyümölcsöket, néha aktokat festegetünk. Egyikben sem vagyok kivételes tehetség, bevallom, nem is áll szándékomban az évszázad művészeként megmaradni a művészettörténeti könyvek oldalain...
- Sosem volt szerencsém még látni, ahogyan egy igazán hozzáértő alkot - lepillantok, újfent rám tör a lelkiismeret furdalás, hogy talán illendő volna tovább állnom, a hölgy helyében én sem örülnék egy - ki tudja hányadik - zavaró jelenségnek. Megmagyarázhatatlan vágyat érzek rá, hogy maradjak, figyeljek és tanulhassak tőle. Igen, láttam korábban meglátogatott termekben más alkotókat is, emiatt kelt kíváncsiságot, miért itt, miért pont ő. A stílusa kifinomult az én durva, ügyetlen kezeimhez...
- Problémát okoz, hogy iszonyú a szemmértékem, az ujjal való méregetés pedig... Bocsásson meg, már... - legyintek kettőnk közé a levegőbe, a távozásomat pedzegetem. Vállból elfordulok, mégis maradnak lábaim és a tekintetem is. A képe helyett annak alkotóján. - Biztosan sokan mondják, de gyönyörű - megbánhatnám, hogy hangosan is kimondom, helyette felvont szemöldökkel, búcsúra kész mosollyal nézek le rá...

- Between the raindrops -

Ajánlott tartalom

» Dandelions forever
» The sweet scent of Dandelions
» Felicity M. Oakley
» Felicity Gillies
» Felicity D. Monahan