Az árvaház nagyon uncsi tud lenni. És akkor meg aztán főleg, ha Lizzie rajzolni akar egész nap, Bobbiet pedig nem engedi Martha néni velem játszani, mert azt mondja, rossz hatással vagyunk egymásra. - Ne is álmodjatok róla! Nem akarok álmodni róla, persze, hogy nem, de azért ébren igazán engedhetné, hogy játszunk, nem igaz? És Lizziet pedig hiába kérleltem, hogy játszunk már valami izgalmasat, mert állva elalszom, mint egy ló, ő csak azért is Scooby Doo karaktereket rajzolt egész nap, pedig nagyon randán rajzol. Borzasztó csúnyán. - Te Lizzie, szerintem mi nem ugyanazt a Scooby Doo-t ismerjük. - Hmm? Ezt miért mondod? De hát nincsen is másik Scooby Doo... - Hát pedig amit én ismerek, abban kutya van, nem ilyen foltos, barna patkány. Utána Lizzie eldöntötte, hogy nem csak hogy rajzol egész nap, de ráadásul csöndben, és hozzám sem szólt. Bezzeg, ha azt mondom neki, hogy pofa be, amikor hisztizik, akkor sosem lesz csöndes, sőt, még hangosabban hisztizik, pedig a hangerő nem változtat semmin. Nők. Az egyik dadus, nem Martha néni, hanem egy öregebb és szottyosabb, mint egy szatyor, meg olyan fehér, mint a wc-ülőke, ő például nem hall egészen jól. Meg egészen rosszul sem. Tényleg, csak úgy szimplán sehogy sem. De persze ő ezt nem tudja, csak mi tudjuk. Szóval mindig felhangosítja a televíziót, de úgy, hogy megsüketülünk tőle, és ettől még ő ugyanúgy nem fog jól hallani. Öreg nők. Úgyhogy életemben először most örültem másodjára annak, hogy elmentünk a Central Parkba a csoportunkkal, és vittünk a mókusoknak elemózsiát. Először akkor örültem, amikor először mentünk, még régebben. De Martha nénivel semmi sem bulis, még a Central Park is szörnyű, mert a látványától elszaladnak a mókusok, és ráadásul fognom kell a szaftos kezeit, és nem engedhetem el, mert szerinte akkor galibát okozok. Rémes asszony, mindig gyanakszik rám, mintha egy bandita lennék, vagy rosszabb, egy villanyszerelő. (Az rettenet rondán néz ki, amikor kicseréli a körtét a villanyban, és szerintem igazából ő is bandita, álcában. De végső soron Martha néni sógora, ami azt hiszem valami családtagot jelent, szóval ez sok mindent megmagyaráz.) De legalább kimozdultunk, és az utca izgalmas volt, és nyüzsgő, és élettel teli. Hangos. A metró közelében mindig nagy volt a tömeg, és Martha néni, aki velem ment a sor elején, mindig nagyon idegesen izzadt. - BOBBIE! AZ ISTEN SZERELMÉRE, TE SZELEBURDI KÖLÖK! - És a néni elengedte a kezemet, és úgy szaladt Bobbiehoz, aki leült egy falnál ücsörgő bűzös bácsihoz, hogy még a keze szaftját is az én tenyeremben felejtette. - Fúúúúj! - töröltem bele a nadrágomba, aztán közbenéztem, és most, hogy nem volt ott a néni, odaszaladtam Lizziehez. - Lizzie, Martha godzilla most nem fogja a kezem! - És? Engem nem érdekel Marcel! - Felvonta az orrát, és a párjához fordult. - Én sem fogom fogni. - Hát azt nem is akarom, úgy nem tudnánk versenyezni. - Verseny? Miféle verseny, már megint? - Ha nyersz, megeheted a vacsorámat. Ma pizza lesz, mert Louisnak születésnapja van. Ha én nyerek, megeszem a tiédet. - Hmm... rendben van. De mi a cél? És mikor kezdődik a verseny? - MOST! Aki előbb odaér a Central Parkba, az nyer! Viszlát, vesztesek! Gyorsan kellett szaladnom. Lizzievel és a többiekkel ellentétben én tudom hol van a Central Park, és hogy kell oda menni. Szombatonként mindig kiszökök az árvaházból, és ezért megjegyeztem az útvonalakat. Az a bűzös bácsi, akihez Bobbie leült viccet mesélni, ő mindig ott ül, és néha, ha van nálam egy kis pénz, amit Daisy keresztanyámtól kapok költőpénznek, akkor még adok is neki! Pedig az én költőpénzem, de ő meg mindig ott ül, és így segít megjegyezni, hogy itt kell lemenni a metróba, és innen kell négy megállót menni. Gyorsan kellett szaladnom. De majdnem elütött egy kocsi, az egyik épület előtt. Annyira szép kocsi volt, hogy ráadásul nem is haragudtam volna, ha elüt. Chevrolet volt, és piros. Bobbienak volt ilyenje matchboxban, és én is szerettem volna, mert ő sosem adta kölcsön. Nagyon vigyázott rá, óvta mindentől, és azt mondta, tökre tenném. Pedig nem tenném tönkre. - Talán itt van matchbox is... - És Lizziék különben sem érhettek még oda a Central Parkba, mert Martha néni most biztosan sikoltozva keres, hogy hova tűntem, aztán majd jól leszid, amikor nem is én ültem le beszélgetni a bűzössel. Odabent viszont nem kis matchboxok voltak. Nagy matchboxok voltak. Igazi verdák! Az emberek sokan voltak egy pultnál, mint a Taco Bellben, amikor kuponnal akár 90%-al kevesebbe kerül az étel. 90 az nagyon sok, Andy bácsi minimum 90. A piros Chevrolet, ami kint elütött majdnem, ott állt középen. Vagyis nem az, csak egy ugyanolyan, sőt, egy még szebb, mert ez tiszta volt, és nem használt, mint Bobbie matchboxa. Tátott szájjal néztem, és közelebb lépkedtem, egyre gyorsabban, hátha eltűnik, ha nem sietek, mint a délibáb, amit sosem sikerül utolérni. - Tyűűű... - Uraim, a kávé... - Allergiás vagyok a kávéra. Nagyon rossz az íze. Megfordultam, de a bácsi nekem ütközött, és ráléptem a cipőfűzőjére, ami nem is volt rendesen bekötve. A kávé repült, a tálca is, és egy másik bácsira zuhant, aki cserébe nagyon idegesnek tűnt, és csupa kávés lett. Szegény. Én is elestem, mint a pincér, aki a kávét hozta a leöntöttnek, és a másik bácsinak. Mennyi bácsi, Palma, az egyik fiatal takarítólány, aki még csak húsz éves, biztos odáig lenne. - Au... - ültem fel, és felpislogtam a tornyokra, akik majdnem olyan magasak voltak, mint ez az egész épület. Mert azt nem is mondtam: nagyon magas ez az épület.
Az egész napom telefonálgatással telt, mert reggel, mikor betettem a lábam az irodába, rögtön azzal fogadtak, hogy az egyik VIP ügyfelünk még a délelőtt folyamán behozná az autóját egy soron kívüli szervizre, mert mintha a bal hátsó ajtóban kattogna valami, és amúgy sem működik kifogástalanul a ködlámpája. De gyorsan csináljuk ám meg, mert délutánra már ezzel szándékszik szarvas vadászatra menni. - Szó sem lehet róla, Jerry, ez nem így működik. - Vágom, főnök, de… - Nincs de, a VIP tagság nem ezt jelenti, mondd meg neki, hogy sajnáljuk, de holnaptól hamarabb nem lesz kész az autó, akkor se, ha csodaszarvassá változik, és még így is kinyalhatná cserébe a hátsónk. - Azt mondta, egyébként nagyon elégedett a munkánkkal. - Hát lehet is. Emeletes barmokat is kiszolgálunk. - És ránéztem, évente horribilis pénzeket hagy a szalonban. - Mennyi az annyi? – sóhajtok, kezd rossz irányt venni ez a beszélgetés. - 50000 dollár. Mellesleg azt is megjegyezte, hogy ha már úgyis beugrik, venne egy új Camarot az unokahúgának. Kalkulálhatnánk egy ajánlatot is. - Jaj ne már… - ejtem az asztallapra a tollam, és a hajamba túrok. – Ez mekkora egy körmönfont pöcs. - Az. De úgy tűnik, komolyan gondolja. - Csodás. Ugrasztottál már valakit? - Peter már csinálja. És utólagos engedelmeddel szóltam a szerelőknek is, hogy valószínűleg csúsznak a mai munkák. - Lassan már alá is írhatsz a nevemben. - Tényleg? - Nem. Viszont így sok dolga lesz a reklamációkezelőknek. Besegíthetnél, ha már úgyis ennyi időd van szervezkedni. - Nekem az átadást kell intéznem – emeli maga elé a kezeit, - ha minden simán megy, az okmányirodánál is megcsinálják a papírokat. Még ma. De azért odaszólhatnál a biztonság kedvéért. - Mi vagyok én? A Jézuska? - Az biztos nem, mert akkor a karácsonyi prémiumok… - Na, ezt meg sem hallottam. Bye-bye, Jerry – de azért, amikor kimegy, elvigyorodom, és megingatom a fejem. Fantasztikus egy nap lesz. Imádom, mikor már rögtön az elején elkúrják az egészet.
***
Szarvasölő barátunk viszont egy óra múlva csakugyan befut, lepasszolja a szervizbe a járgányt, de az unokahúg helyett a sznob unokaöcsét hozza magával, ami már csak azért sem ideális, mert az aláírások előtt ragaszkodnak hozzá, hogy velem is leüljenek egy kávéra, gondolom, afféle biztosíték gyanánt. Tőlem is hallani akarják, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. És köszönöm, hogy önökre pazarolhattam a drága időmet. Jerry be is kopog, hogy készen vannak, ha gondolom, máris mehetek. - Ugye a trófeáit ecsetelte már? – pillantok rá kétkedő, de azért reményteljes ábrázattal. - Nincs szerencséd – vigyorodik el. A kis köcsög. De ahogy ránézek, rögtön abba is hagyja. Hosszan és látványosan fújom ki a levegőt, majd feltápászkodok, de mielőtt elindulhatnánk az egyik infopultos csajszi érkezik futólépésben. Mi van már? Közli, hogy az ügyfél épp most állt el a vételi szándéktól, és már el is hagyta volna az épületet, ha lenne autója. Szóval csereautót követel. - Mi? Még ő akar csereutót, mikor az egész szalon az ő kedvéért… - Ezúttal Jerry az, akinél betelik a pohár. – De mégis mi történt? Két perce hagytam ott őket, akkor még minden sínen volt. Azt hiszem, megérezte, hogy ezzel az ő jutaléka is ugrik. - Most borítottak rájuk négy adag forró, tejszínhabos lattét. Az egyiken még fagylaltkehely is volt. – Látom rajta, hogy próbálja fapofával mesélni, de meg-megbicsaklik a hangja. Őszintén szólva ezt most én is megpróbáltam elképzelni. - Bazdmeg… – nyugtázom lemondóan, és egy pillanatra megvakarom az állam. – Nem igaz, hogy egy kávét nem tudunk kivinni normálisan. - Nem a kávézós hibája volt... - Nem, tényleg nem. Inkább az enyém, hogy még mindig nem rúgtam ki – nézek Hannah-ra szúrósan. Meg ne próbálja nekem mentegetni. – Küldjétek az irodámba, aki ezt elintézte. Én addig megpróbálom lebeszélni mr. Szarvasbikát, mielőtt még szervizhelyet is vált néhány idióta miatt. Azzal kicsörtetek az irodából, és megpróbálom valahogy elsimítani az ügyet. Kemény háromnegyed órámba kerül, mire mondjuk úgy, fél sikerrel térek vissza, őszintén remélem, felelősségre vonhatok valakit emiatt, mert nem csak a cégnek fájt, hogy komoly árengedményhez kellett folyamodnom, de én is kénytelen voltam végigszenvedni azokat a nagybecsű vadászati sztorikat. Szóval akárki is vár az irodám előtt, az biztos, hogy nagyon rossz napja lesz. Ez menetközben ötszörösen is megfogadom.
If you want a happy ending, it depends on where you stop the story.
★ foglalkozás ★ :
General Motors # Chevrolet szerviz- és márkavezető
★ play by ★ :
Matt Bomer
★ hozzászólások száma ★ :
347
★ :
Re: Ben & Marci - Galiba Motors
Kedd Jan. 16 2018, 21:29
Rém ostoba óriások ezek a felnőttek. Hatalmas a lábuk, szeretik a sört, és folyamatosan a híradót bámulják. Pedig a híradóban nem mondanak semmi jót, csak a rosszakat, minden rosszat, amit el tudsz képzelni. Ők meg nézik, és hümmögnek, és közben azt dörmögik: "hihetetlen". Persze aztán mégis elhiszik. Meg beöltöznek Mikulásnak. Komolyan, mintha nem tudnánk az igazságot... Minden gyerek tudja, hogy a Mikulás valójában nem jár bevásárlóközpontokba, és nem műanyag a szakálla. És főleg nem szív cigarettát. Egyszer a csoportunkkal rajtakaptuk. Ott szívta a parkolóban egy kocsinál, miután kívántunk tőle ezt-azt a karácsonyfánál, én például bölényt, amit nem kaptam meg, úgyhogy biztosan nem ő volt az igazi. Bár később rájöttem, hogy az nem is bölény, hanem degu. Plusz, szerintem még a kispolski is az övé volt, a Mikulás pedig szánnal jár! A tiszta kávé emberrel meg mindenki úgy beszélt, mintha tényleg ő lett volna a Mikulás. És nem a műszálas szakállú, meg nem a büdöset füstölő, és nem is kispolskis, hanem Chevroletes. De mégis csak a Mikulás. Megijedtek, és kérdezgették, hogy jól van-e, pedig ő nem esett el, csak gőzölgött, de gőzölögni nem fáj annyira, mint elesni. Mondjuk nekem az sem fájt, de én nem vagyok olyan puhány, mint a lekvár, meg a kávéhordó bácsi, aki még fel sem kelt, pedig én már a nadrágomat is leporoltam. A Mikulás eldühöngött valamerre, és mindenki rohangált. Én nem tudtam ki a fogó, de úgy tűnt, ők tudják. És úgy, hogy engem el is kapott. - Na jöjjön csak fiatalember! Biztosíthatom róla, hogy Mr Henson nem lesz elragadtatva... Hol vannak a szülei? - Honnan tudnám? Nem ismerem Mr Hensont, és a szüleit sem... - A néni bolond volt, és még kézen is fogott, mintha barátok lettünk volna. Én eddig csak Lizzie kezét fogtam, Olly-ét, és Bobbie-ét. És persze Martha néniét, de azt el akarom felejteni, szóval az övét nem fogtam. - De a maga szülei! - Az enyémek? Akkor... Mr Henson a testvérem? - Mi? Ne... nem. Nem, hol vannak a szülei? - Már mondtam, hogy nem tudom. - A néni tényleg bolond volt, ráadásul emberrabló bolond. Behúzott a liftbe, és azokat a gombokat nyomkodta meg, amiket én fel sem érek. Colos. Hirtelen még Martha néni is hiányzott, pedig őt igazából repülőre raktam volna, és elküldtem volna az Északi-sarkra a pingvinekhez, és a jetihez. Ezt a nénit is mellé ültettem volna. Vagy akár elküldöm helyette. Kopácsolt az ajtón, amin ott állt, hogy... - ...Beeeenjamiin... Heensoon... - Csúf betűk voltak, ezért én biztosan egyest kaptam volna. - Ezt ki írta ide? - Ez gravírozott, fiam. - Ki gravírozott? - Nekem erre nincs időm! Várja meg itt Mr. Hensont. Egy tapodtat se mozduljon! Én lemegyek, és megkeresem a szüleit! Nem érdekelt, hogy miről beszél, mert már akkor elveszítettem az érdeklődésemet, mikor kiderült róla, hogy bolond. Az árvaházban megtanították nekünk, hogy a bolond emberekkel vigyázni kell az utcán. Különösen, ha idegenek! Ő földinek tűnt, de nem bíztam benne. Mr Benjamin Henson irodája nagyon szép volt. Tágas, és drága. Vagyis nem tudom mennyibe került, mert már egyetlen bútoron sem volt árcédula, de attól még biztosan drága volt. Ha például a boltban találok egy játékot, amin nincs árcédula, az akkor sincs ingyen. Egyszer megpróbáltam hazavinni, de becsipogott, és azt hitték, lopni akarok. Pedig én nem loptam, valaki más lophatta el az árcédulát, a játékot meg otthagyta. Ekkora barmot. A szék, amibe beleültem az íróasztal mögött, extrém gyorsan forgott! Majdnem behánytam! Bobbie és Lizzie biztosan imádták volna, és azt akartam, hogy ők is ott legyenek velem. Bár Bobbie biztosan behányt volna, ő a gokarttól is hányik, és a brokkolitól is. Összevissza forgott a világ, meg én is, aztán lassan megállt, és én teljesen elszédültem. Mire megint láttam, anélkül, hogy minden felborult volna, addigra ott állt egy öltönyös figura. Pislogtam, hatalmasakat, hogy eltűnjön, vagy ha nem tűnik el, akkor legalább jól lássam, és kimenjen a fejemből a forgás. - Te vagy Mr Benjamin Henson? A néni elment megkeresni a szüleidet. Én a helyedben odamennék, nehogy bajod legyen belőle. Őrült furi volt, de segít megkeresni a szüleidet, szóval biztos jófej is tud lenni - könyököltem az asztalra, és elmosolyodtam. Nem akartam, hogy összevesszen a szüleivel. Ha nekem lettek volna szüleim, egész biztosan nem akartam volna veszekedni velük. - Jaj! Különben Marcel vagyok, de a Marcira is hallgatok. Én tudom a neved, nem kell bemutatkoznod, oda van írva, valaki gravírozott - mutattam az ajtóra, és pördültem a székemmel. - Szoktál pörögni a székkel? Van valami rekordod? Mármint, hogy mi a legtöbb, amit pörögtél már vele, tudod... Megszámolnád, hogy én mennyit tudok pörögni? Innen bentről nem igazán látom.
Különösebben dühös már nem vagyok, amikor visszaérek az irodámhoz, inkább kissé elcsigázott, végül is úgy-ahogy sikerült megmenteni az üzletet, bár összességében elég sok anyagi, időbeli és emberáldozatot követelt. Ami momentán én vagyok, szabályszerűen szenvedtem ebben a háromnegyed órában, szívemből gyűlölöm a vadászokat. Az ajtómat megelőző asszisztensi irodában nem találok senkit, pedig meghagytam, hogy itt várakozzon rám az illető, akivel elbeszélgetni szándékozok. Még nem kerítették volna elő? Elég kizárt. Feltűnt, hogy Hannah nagyon védelme alá vonta a kávézós pasast, „nem ő tehet róla”, egy ideje gyanítom, hogy van köztük valami, és ezzel annyira nagyon nem is lenne problémám, amíg nem kezdenek el egymásnak falazni. Az nem bírom, ha hülyének néznek. Efféle gondolatokkal lépek be az irodámba, ahol egy méretes búgócsiga fogad. Megtorpanok, és elcsodálkozva bámulom néhány másodpercig, hogy itt mégis mi a manó folyhat, míg végül – ahogy lassul – sikerül beazonosítanom a nem mindennapi látványt, hogy egy gyerek használja vidámparki sürgőnek a székem. Ez meg mi már megint? Esküszöm ez a nap kész bolondok háza. - Én vagyok. És te hogy kerülsz az irodámba? – méregetem kicsit gyanakvóan. Elvégre mégis csak egy gyerek. Ezek a kis törpék mindig gyanúsak, és az esetek nyolcvan százalékában valami rosszban sántikálnak. Nem szabad bedőlni nekik. Meg is állok az ajtóban, biztos, ami biztos. Hál’ istennek nekem lányom van, ők egy fokkal azért ártalmatlanabbak, de őket sem szabad elbecsülni. Egy kissrác viszont más tészta. Látom a szemében, hogy mennyire más bolygó, én pedig szarban vagyok, mert ha valamihez cseppet sem értek, akkor azok pont ezek a lurkók. És még Violet sincs a helyén, pedig gondolkodás nélkül behívtam volna erősítésnek. Azért kilépek az előszobába, lecsekkolni, hogy visszatért-e közben, de még mindig ugyanolyan üres a széke, mint amikor másfél perccel ezelőtt elsétáltam mellette. Közben azért próbálom dekódolni, hogy miről beszél. Elég nehezen megy. - A szüleimet? – akadok el kapásból ezen a ponton. Hogy a faszba jönnek ide a szüleim? De ahogy forgatom, kezd egy kicsit derengeni, hogy miről is lehet szó. – Szerintem inkább a te szüleidre gondolhatott. Tudod, az enyémek nagyon messze laknak. A tieid viszont nagy eséllyel ebben az épületben kószálnak, nem igaz? És olyan büszke vagyok magamra, hogy megfejtettem a rejtvényt, hogy még egy halvány mosolyféleség is megjelenik az arcomon. Bár nem kell ezt úgy elkapkodni. Még nem vagyunk haverok. Oké? A kis szarzsák úgy könyököl az asztalomon, mintha az övé lenne az egész kóceráj. És ahhoz is van érzéke, hogy mit tenne a helyemben. De most úgy tényleg, mit kereshet itt? Idáig csak nem szökik el egyedül, meg valami nőről is beszélt. Igen, ez jó nyom. - Milyen néniről beszélsz? Tudod a nevét? - Az őrült furi nem sok támpontot ad, itt senki sem egészen normális. De ezt azért mégsem mondhatom egy gyereknek. Igaz is, az ő nevét elfelejtettem megkérdezni, általában úgyis tök mindegy, ha mondják is, jobboldalon be, balon pedig ki, mindig valami sajátos gyűjtőnéven szólítom őket: kissrác, kölyök, kiskrapek. A szarzsák személyes kedvenc, de talán egy fokkal kevésbé hivatalos a többinél. - Á. Szóval már nyomozol is utánam. Marcell... – ráncolom megjátszottan a homlokom, ahogy próbálok eltolni valami nyomorék viccet, elvégre a gyerekekkel ezt szokás, nem?, meg a nyomozókat is szokták szeretni. Nem ártana kicsit oldani a szituáción, bár őt elnézve nagyon is meglehet, hogy kettőnk közül egyedül én vagyok az, aki feszeng. De én is érzem, hogy ez így elég borzalmas. – Inkább maradjunk a Marcinál. Igazából, ki kéne derítenem, hogy került az irodámba, és anélkül eltávolítani, hogy sokkal közelebb kelljen mennem, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan, tőle pedig záporoznak a kérdések, amik kicsit más vágányra is terelik a figyelmem. - Mi? Nem… Miért? Jó buli? – ráncolom most már komolyan a homlokom, ahogy észvesztve pörög itt nekem, nem tudom elképzelni, mi lehet benne a jó, attól is mindjárt elszédülök, hogy nézem, nem hogy megszámoljam. – Bocs, de ez nem fog menni. Innen se látszik, ahhoz túl gyors vagy. És ha már itt járunk, ki is szállhatnál, mert az az én székem. A vendégek a vele szemben lévőbe szoktak ülni.
Kezdőlap
