Jordan and Heidi

Mindenkinek vannak bizonyos fétisei, függetlenül attól, hogy hajlandó ezt bevallani másoknak - de legfőképp saját magának -, vagy sem. Jóval hedonistábbnak gondolom magamat a családom tagjainál, ami valójában nem az én szegénységi bizonyítványom, mert akármiben is hiszünk azzal kapcsolatban, hogy létezik-e másvilág, vagy épp újjászületés, szerintem akár egy életünk van, akár több, adott testben olyan rövid időt töltünk itt, hogy saját magunkkal való kitolás lenne nem kiélvezni azt. Vonatkozik ez arra, hogy elküldök valakit a fenébe, ha felidegesít, hogy olyan ételekkel és italokkal kényeztetem magam, amire csak vágyom, hogy olyan országokba utazom, amelyeket korábban soha nem látogattam még és nagy szerepe van a testiségnek és a szexnek is. Még csak nem is azért csinálom, mert be akarok valami bizonyítani, vagy mert trófeaként akarom gyűjteni azoknak a férfiaknak az alsógatyáját, akikkel ágyba bújtam már. Sokkal inkább úgy fogom ezt fel, hogy minden embernek vannak bizonyos szükségletei és adott pillanatban adott emberrel van kedvem ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére. Még csak kóros kapcsolatundortól sem szenvedek. Valójában sok olyan férfival találkoztam már akikkel hajlandó lettem volna belemenni egy hosszútávú párkapcsolatba és néhányukkal meg is tettem. Másokkal nem volt megfelelő az időzítés, mégis az a teljes igazság, hogy egyikükkel sem lettem volna képes összekötni az életemet és a jövőmet, ezért idővel mindig feleslegesnek tartottam erőltetni azt, hogy kitől mit várnak el a szülei, vagy a közegünk, amiben a mindennapjainkat éljük. Könnyebb volt elengedni egymás kezét és élni tovább a saját szabályaink szerint.
Ha már kapcsolatokról és vágyakról van szó, az én fétiseim valószínűleg a legutóbbi élményem óta bővülhettek azzal, hogy kedvem legyen beülni fűnek-fának a kocsijába ismeretlenül... Ami így józanul végig gondolva valójában eléggé úgy hangzik, mintha egy perverz zaklató lennék, vagy éppenséggel csinos sorozatgyilkos, aki így próbálja szedni áldozatait. Mindenesetre nem sokat tétováztam, amikor az eleredő esőben választanom kellett. A fiatal férfi, akinek a szépsége még a szélvédőn keresztül is egyértelmű volt, láthatóan nem kockáztatta meg, hogy elázik csak azért, hogy bejusson a kávézóba, ahová egyébként hajlandó lettem volna utána menni, csak hogy leszólítsam, vagy véletlenül egymásba ütközzünk és egymás adósaivá váljunk, ezért később is találkoznunk kelljen. Nekem pedig túl jó napom volt ahhoz, hogy elengedjek egy ilyen lehetőséget.
- Helló. - Legszívesebben elengedtem volna magam és elégedett macskákhoz méltó mosollyal pillantottam volna a férfira, de még én is úgy éreztem, hogy valamilyen magyarázattal kell szolgálnom az akciómat illetően. Önmagában az pedig eléggé fél lábon állt volna, ha azt mondom, hogy épp erre jártam és megláttam őt, meg a vonzó kis arcát. Épp ezért zaklatottan suhintottam le néhány vízcseppet a szoknyámról, majd úgy pillantottam fel rá a szempilláim alól, hogy közben a lehető legártatlanabb és bajba esettebb arcomat mutassam.
- Ne haragudj, nem tudtam hova kellett volna mennem. Valaki, aki nem tűnt túl jó szándékúnak leszólított engem és én azt mondtam valaki már vár rám. - Ha egyébként a megjelenésem nem is sugallta minden áldott nap az elveszett őzgida hatását, azért az alkatom elég egyértelműen árulkodott arról, hogy ha olyan társaságba keverednék, bizony lenne félnivalóm. - De ami azt illeti, az esőre sem számítottam - halk nevetés tört ki belőlem, aztán az ajkamba harapva pillantottam újra rá. - Ne haragudj, hogy rögtön tegeződni kezdtem, és hogy csak így beültem. Beszéljünk kényelmesen, ha neked is megfelel. - Persze attól, hogy épp előadtam a megmentésre váró hercegnőt, még ugyanúgy lehettem pszichopata és sorozatgyilkos is, de ha sosem próbálok szerencsét, akkor talán soha nem lesz esélyem komolyabban bepróbálkozni nála. A férfiak szeretik, ha igazi férfinak érezhetik magukat, igaz?
- Jesszus, dehogyis! - Tágra nyílt, ártatlan pillantásomat rá emeltem, majd megemeltem a kezeimet, mintha meg akarnám adni magam. - Egyáltalán nem vagyok veszélyes. - Finoman megráztam a fejemet, amitől az arcomat keretező sötét tincsek finoman csiklandozni kezdték az arcomat. Mielőtt újra az ölembe engedtem volna a kezeimet, az egyikkel finoman a helyére simítottam a hajamat.
- Nem tudom. Szeretnél? - Ezt már tényleg úgy kérdeztem meg tőle, hogy közben képtelen voltam leplezni a szórakozottságomat. Ha magamat kellett volna jellemeznem csak a külsőm alapján, olyan szemmel, mintha nem ismerném Heidi Yeot, nos.. Korántsem egy késes erőszakoló leírását kerekítettem volna ki a történetből. - Én Heidi vagyok - úgy nyújtottam felé a kezemet, mint ahogyan kevesek felé tettem meg. Nem voltam a döglött hal kézfogás híve, ezért nőként is határozottan szoktam kezet fogni, sokakat meglepve ezzel. Most mégis óvatosan, úgy nyújtottam oda azt, hogy az én kezem kerüljön felülre és ha elfogadja a gesztust, véletlenül se legyek benne túl határozott.
- Kérlek, csak pár percig hadd maradjak, amíg biztosak leszünk benne, hogy nem követett, vagy vár rám az a férfi. Nem szeretnék vele újra összefutni. - Óvatos pillantással próbáltam körbe nézni, túl az autó ablakain, ahol az esőtől egyébként nem sok mindent lehetett látni. Én mégis abban reménykedtem, hogy az Oscart érdemlő szereplésem eredménye minimum az lesz, hogy a fiatal férfi felajánlja majd, hogy hazavisz, amiért cserébe én meghívhatom út közben enni. A láncreakció többi elemét pedig hajlandó voltam a legkreatívabb képzeletekre hagyni.

Heidi & Jordan