- Karácsonykor esküvő?
Anyám hanghordozása és arckifejezése olyan volt mintha citromba harapott volna. Vagy mintha éppen az elmúlt három percben közöltem volna vele, hogy áttétes rákom van, esetleg holnap készülök magam mögött hagyni az univerzumot az elkövetkezendő ötszáz évre.Apám épp csak összehajtotta a New York Times tegnapi számát, ügyelve arra, hogy ne essen rajta gyűrődés. Mindig egy nap késéssel olvasta a híreket, többnyire azért, mert egész egyszerűen nem érdekelték az aktualitások, de szeretett képben lenni a világban zajló eseményekkel. Anyám a válla felett hátra nézett és apám tekintetét kereste, rosszallón vonva össze a szemöldökét. Megszokhattam volna már az életem során, hogy bármit és bárhogyan csinálok, nekik semmi nem lesz megfelelő. Talán egyetlen egyszer tudtam nekik megfelelni úgy, hogy valóban büszkék voltak rám, amikor meglengettem a papíromat, mely szerint felvettek a Harvard orvosi karára.Persze ebben is volt némi él, némi rosszallás, hiszen apám a manhattani bíróság helyettes ügyészeként jobb szerette volna, ha jogászként állom meg a helyem, semmint orvosként, de igazából a lényeg úgyis az volt, hogy a diplomám kint lehetett a falon, és mutogatni lehetett, mint valami ritka műtárgyat. A külsőségekben keresni a boldogságot, abban, hogy éppen mi az amit birtokolsz, amit kézzel foghatsz, amit megszereztél, tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen áron, azt hiszem így kezdődött nálam. A családom számára mindig is az volt az érték, ami kívülről látszott, amit mutogatni lehetett, ami látványos volt.Épp ezért úgy hittem, hogy a szeretetük is éppen olyan árucikk, mint bármi más ami az otthonunkat díszíti. Persze ez nem volt ilyen egyszerű.Sosem voltam az a gyerek, akivel büszkélkedni lehetett. Leszámítva persze a tanulmányi átlagomat, ami mindig is kimagasló volt. Mindezeken túl nem sok minden volt, ami számukra jelentőséggel bírt volna.Egészen addig amíg be nem jelentettem a házasságomat a new york-i elit egyik prominens személyével, Benton Rosewood-al. A Rosewood család az ingatlanpiacon szerzett elég tekintélyes hírnevet még valamikor a harmincas évek válságos időszakában.Noha ez a hírnév mindig is számtalan sötét titkot és baljós emlékeket hordozott magában. De ugyebár, az első millió forrását soha nem szabad kutatni. Az egyetlen probléma a férjem családjával az volt, hogy az apám elég komoly, kemény vonalas déli mentalitású konzervatívként nehezen emésztette meg, hogy Benton sötét bőrű. Anyám számára nem számított. A pénznek nincs szaga, ahogyan színe sem, ő pedig boldog volt, hogy olyan emberek társaságában kezdhetett forgolódni, akik normális körülmények között még csak rá sem pillantottak volna. Imádta a csillogást, amelybe az én hátamon kúszott fel, és nem érdekelte mennyire kurvára gyűlölöm az egész közeget, az egész álságos, és minden szempontból rühellt családot. Csak a pénz vonzott, és egy olyan élet ígérete, amelyben nem voltam felkészülve arra milyen drága árat fogok érte fizetni. Azt hiszem akkor nem is igazán érdekelt mindez, mert úgy hittem, hogy boldognak lenni pénz nélkül pusztán elpocsékolt idő, abból a kevésből amelyet ebben az életben töltünk.Élveztem, hogy nincs gondom, hogy tulajdonképpen még csak azt sem kell néznem mennyibe kerül valami, csak azt, hogy mennyit szeretnék belőle. Az első év ebben a pénzben fürdőző vakságban telt. Elvakított a luxus, és a ragyogáson túli sötét jövő mélységes üressége még csak gondolatban sem sejlett fel előttem.A gondtalanságba voltam szerelmes és nem a férfiba, aki mindezt biztosította nekem. Hogy mennyire volt eleve halálra ítélve a házasságunk? Ha azt vesszük alapul, hogy hosszú távon képtelen vagyok megalkudni pusztán azért, hogy valaki néha megdöngessen, a másik oldalról meg csordogáljon a pénz, akkor elmondható, hogy eléggé komolyan borítékolva volt, hogy ez a házasság már az első pillanattól egy visszaszámlálón létezett.
Csak egy nagyot sóhajtottam anyám kérdését hallva. Nem azzal volt a baja, hogy karácsonykor lesz az esküvő….azt hiszem azzal volt a baja, hogy mindez azt jelentette számára, hogy az elmúlt átmeneti, válásomat követő időszak is véget ért a számára, amikor még elhitethette a világgal, hogy bár Benton és én külön folytatjuk az életünket, ő még élvezi a Rosewood-ok dicsfényét.
- És mikor fogod bemutatni nekünk a férfit, akihez most hozzá készülsz menni? Mit is kell tudni róla? Marjory szerint fél Manhattan járt már az ágyában, a másik felének meg ő volt rendszeres melegítője. Mondjuk Marjory már csak tudja, elvégre ő volt az egyik….de nem is ez a lényeges. Jól meggondoltad? Egy olyan férfi aki a hűséget csak az értelmező szótárból ismeri, és nem feltétlenül rendelkezik olyan rendíthetetlen reputációval mint Benton Rosewood, ez meglehetősen komoly visszalépés, Blanche drágám….nem mintha bele akarnék szólni, csak mondom…
Anyám hanghordozása pontosan olyan volt, mint azoké az asszonyoké, akik az erkölcsösség magaslati pulpitusán jelentenek ki hangzatos eszméket, és állnak ki az erkölcsi tisztaságért, miközben minden héten más nyalja őket ki mint a maci a mézescsuprot.Apám csak nézett maga elé, és a szája szegletében egy szolíd, visszafogott vigyor volt éppen megszületőben, de még visszanyelte, és egy apró köhintéssel vette elejét egy szívből jövő kacajnak, amelyet végül az én válaszom okozott nála, melyet anyám eszmefuttatására adtam.
- Anya…Benton és az én házasságom már közel öt éve csupán papíron létezett, és azon megfontolásból, hogy túl nagy a vagyona, túl jól hangzik a neve, hogy ki merjek lépni ebből a kapcsolatból. Két évvel ezelőtt mégis megtettem, és már csupán a nevem kötött hozzá, mivel nem voltam hajlandó lemondani róla, hiszen ezzel alapoztam meg a pacientúrámat. Ha azt vesszük alapul, hogy az én egyéjszakás kalandjaim száma majdnem meghaladja az egy évben fellelhető napok számát, akkor nyugodtan elmondható, hogy nem csupán Lucian volt az aki elég sok nő lába között megfordult, hanem én sem vetettem meg a testi örömöket. Miért is kellett volna? Most engem is elítélsz? Bármilyen különösen is hangzik a számodra, de én szeretem ezt a férfit, akihez hozzá akarok menni….és igen, karácsonykor. Vagy az a bajod, hogy az ünnepi giccsdekorációd elhalványul a nászunk mellett? Nos, akkor elmondom, hogy a polgári szertartást követően egy oltári nagy hedonista buli lesz a Sinnerben, amire mindenki hivatalos. Szóval csak akkor gyertek el majd oda is, ha el tudod viselni azt a látványt, ha éppen pezsgő csorog az egy szem lányod dekoltázsában és azt a vőlegénye, addigra már férje fogja szenvedéllyel lefetyelni, miközben a színpadról az énekes éppen azt üvölti a mikrofonba egy régi Dolly Parton sláger átirataként, hogy “Úgy idd meg az utolsó cseppemet is, mintha a holnap csupán messzi képzelgés lenne.” Mert mi így szeretnénk.Vetkőzd le végre ezt a magadra aggatott sznobizmust, mert nem áll jól.
Az anyám csak nézett rám hatalmas, kerek szemekkel, és hosszú percekig még a levegőt is csak lassan, szinte kortyról, kortyra vette. Apám hamarabb kapcsolt, azt hiszem megértette, hogy életemben talán először vagyok igazán, őszintén boldog, és ennek nem a pénz, vagy éppen a luxus az oka, sokkal inkább a férfi, akihez hozzá készülök menni.

Végül eljöttek. Nem csupán a polgári szertartásra, hanem a Sinnerbe is. Anyámnak kellett némi ráhatás, a Hazel által kevert álomkoktélok, meg persze egy kis idő, hogy oldódjon. A Sinnerben minden aranyban és vörösben úszott, és Hazel igazán kitett magáért, nem csupán a dekorációt, hanem a felhajtást illetően. Gyönyörű lányok, csodás testű fiúk kellették magukat a szinpadon és a boxok között, alig ruhában rohangáló felszolgáló lányok, ütős és remek hangú énekesek váltották egymást, és persze a pia, meg a könnyű, kifogyhatatlan szendvicsek tökéletes összhangjában mi is megbújtunk valahol. Hogy mennyi nő hullatott könnyet aznap este, hogy a Sinner mindenre kapható tulajdonosa immáron csupán fentről, érinthetetlen birodalmából szemléli a lenti eseményeket, és nem igazán lesz a jövőben részese a sok szempontból a lágy pornográfiát érintő show műsoroknak, arra nézve nem feltétlenül vannak adatok.
Aznap, jobban mondva másnap, mámorittasan kerültünk ágyba, amikor már a nap is a horinzonton kacsingatott, és lüktető csókokkal egymás testének apró, karcos érintésével, tétova reszketéssel borultunk be a párnák közé. Férj és feleség voltunk, a világunk immáron végérvényesen összetartozott, és én tudtam, hogy soha nem akarom, hogy bármikor is elszakadjunk egymástól.Olyan szerelmes voltam, mintha az egész addigi életem nem létezett volna, mintha eddig nem kaptam volna levegőt, és most boldogan, felszabadultan engedtem felszusszanni ajkaimat.Lélegeztem és őt szívtam magamba. Mindent, amit jelentett a számomra.

Az új év első napjain indultunk nászútra a Maldív szigetek egy apró kis gyöngyszemére.Pár hétre magunk mögött hagyjuk a világot, a problémákat, és végre kiélvezzük mindazt, amelyre valahogy nem voltunk képesek az utóbbi időkben. Nehéz, és gyötrelmes időszak állt mögöttünk, és úgy hiszem megérdemeljük a nyugalmas boldogságot.
Elcsigázottan és meglehetősen fáradtan szálltam ki a repülőgépből a több órás, félig átaludt út után, és ahogy az arcomba csapott a forró, óceáni levegő, szinte azonnal egy hatalmas szusszanással magamba szívtam. Megdörzsöltem a szemeimet, és úgy tekintettem körbe a helyen, ahova végül megérkeztünk. Lucian a gép kapitányával intézte a papírmunkát, és persze a csomagjaink felől is rendelkezett. Ragyogó, bár kissé még álmos szemekkel néztem vissza rá a vállaim felett és végül boldogan vetettem hátra a fejem, hagyva, hogy a levegő megcsiklandozza az arcomat. Lehunytam a szemeimet és ragyogó mosollyal fordítottam arcom a nap csiklandozó sugarai felé. New York szürke és mogorva téli időjárása után olyan felemelő és csodálatos volt ez a lágy, andalító trópusi nyár. Két hét….vagy több. Nem igazán döntöttük el. Nem akartunk tervezni, ebben legalábbis.
Hirtelen egy kéz kulcsolta át hátulról a derekamat, és friss arcvíz illata szökött be az orromba, miközben még mindig vigyorogva napfürdőztem, és képtelen voltam megmozdulni. Fejét a vállgödrömbe fektette és valamit dünnyögött. Elnevettem magam, mert a borostája csiklandozta a bőrömet, végül hunyorogva fordultam meg, hogy immáron szemből tudjon átkarolni, miközben én a karommal a nyakát kulcsoltam át. Hawaii mintás inget viselt, laza sorttal és olyan lehetetlenül lehengerlő volt a göndör, kócos fürtjeivel, mintha nem is a mindig elegáns, kifinomult pasas lett volna. Csibészes vigyorával egészen levett a lábamról.
- Tudja, Mr Harris, be kell vallanom önnek, hogy már csak ezért megérte eljönnöm ide.Látni ilyen szerelésben, amit máson nem sűrűn viselnék el….ó egek bébi, imádlak!- csimpaszkodtam a nyakába nevetve, és végül elengedve őt, még mindig karoltam és hunyorogva a naptól néztem fel rá.
- Terveim között szerepel, hogy a lehető legkevesebbet fogunk aludni, ellenben mindent ki fogunk próbálni amit csak lehet. Állítólag számtalan programot szerveznek a szállodában.Persze lesz amit kihagyunk….de van amire feltétlenül el kell mennünk.- nem akartam, hogy külön bungallót béreljünk. Vágytam arra, hogy egy szálloda nászutas lakosztályában élvezzük ki a mézesheteinket.



Ruci

Mostantól istenigazából szeretni fogom a karácsonyt.Emlékszem, hogy ez volt az első gondolatom, amikor az esküvőnket követően felébredtem a penthouse szokatlanul csendes és meghitt délelőtti légkörében. Ott feküdt mellettem a férfi, akihez órákkal korábban hozzámentem, és akivel kapcsolatosan még mindig olyan mocskosul nehéz volt elfogadnom a tényt: a férjem lett.Még ízlelgettem a nevét, magát a tudatot, hogy az életünket összekötve a mi alapvetően sem egyszerű kapcsolatunkból a továbbiakban megpróbáljuk kihozni a maximumot.Hiszem, hogy van még hova eljutni együtt, még akkor is, ha ez számunkra nem éppen egyszerű. Sosem volt az, és ezt valahol talán nem is bánom. Életemben először jártam meg a poklot egy fasziért, akit nem a pénze, a vagyona, vagy éppen a hírneve miatt találtam igazán vonzónak. Bár tagadhatatlan, hogy elég sokat dobott a sármján a méretre készült öltöny, a mindig kifogástalanul kötött nyakkendő, amely mint megtudtam Hazel kezének munkáját dícséri. A göndör fürtjei, amelyek olyan ellenállhatatlanul bukkantak elő valahányszor víz érte őket. Ugyanakkor odáig voltam azért is ha hanyagul, egy szál alsónadrágban töltött magának a mixerbe jeget, megborította egy kis whiskeyvel, meg a jóégtudja még milyen folyadékkal, az arcán két napos borostával, a heréit vakargatva értekezett arról, hogy a világ úgy van elbaszva ahogy van. Lucian a depressziós, kéremszépen. Mindenkinek vannak rossz napjai, vagy éppen olyanok, amikor nem kívánna senkit látni maga körül, azonban létezik valaki, akire éppen olyankor van a legnagyobb szüksége.
Karácsony volt az az ünnep, amikor Rosemary nénikém szinte mindig felbukkant nálunk, pontosan december huszonhatodikán reggel. Csodás, méregdrága csincsilla, vagy a fasztudja milyen bundában, a puncijáig felékszerezve, talpig puccban és sminkben, arcán utcahideg, de boldog mosollyal. Ezeken az alkalmakon rendszerint magával hozta az aktuális férjét is, mondván ismerje meg a számára legfontosabbakat.Bennünket.Anyám legtöbbször kiborult, apám remekül szórakozott, én meg szokásomhoz híven csüngtem a nénikém minden szaván, vagy úgy alapvetően a társaságát kerestem mindig.Felnéztem rá, pedig fogalmam sem volt róla, hogy ezekért a dolgokért, azért, hogy ebben a pompában él mennyi mindent áldozott fel.Persze nem kötelezte rá senki, ez az ő saját döntése volt, de azt hiszem az élete vége felé sok dolgot másképp csinált volna. Azt hiszem a negyedik férje volt az, akitől sosem szabad lett volna elválnia. Legalábbis ezt hangoztatta olykor. Barney volt az isten, a férfi aki mellett révbe érhetett volna, akinek kipotyogtatott volna cukorfalat utódokat, élhettek volna együtt mint az istenek az Olümposzon. De persze ő elcseszte. Mint mindig mindent. A férfinak egy nap elege lett a felesége allűrjeiből, a lelketlen félrelépéseiből, abból, hogy neki soha senki nem jó igazán. Egy ideig tűrt, aztán ultimátumot adott. Rosemary nénikém pedig nem volt hajlandó változtatni.Inkább tovább állt, de nem alkudott meg. Pedig, most már tudom, van akiért érdemes, legalább egy csöppnyit lefaragni az egekig érő egoizmusból, vagy éppen a hedonizmust egy másik fronton űzni tovább.Immáron kétszemélyes megvadulásban. Ha Lucian-t ismerhette volna, minden bizonnyal egy pezsgőspohárral a kezében, amiben szigorúan száraz pezsgő lett volna kettő darab koktélcseresznyével, egyszerűen nyakon ragadta volna és megcsókolja. Csakhogy tudja, ez a család nem feltétlen csak a karót nyelt anyámból áll, hanem ott van ő, aki a legnagyobb hatással volt rám. Rosemary odáig volt a karácsonyi giccsért, amit nem tudott átragasztani rám. Ki nem állhattam a díszített fát, a mindenhol lézengő fahéjas cukorillatot, a tojáslikőrt, a pudingot, vagy éppen a becsomagolt egyenajándékokat, amelyeket joviális, megrajzolt mosollyal adtunk át egymásnak. A nénikém azt mondta egy nap majd imádni fogom ezt az ünnepet. Nem azért mert karácsony, hanem mert valami jó is kötődik hozzá.Hogy látnok volt, vagy egyszerűen csak azt akarta, hogy osztozzam vele a geil ünnepi pompában nem tudom, de végül igaza lett.
Őszintén szólva bevallom, hogy sokáig azon meditáltam vajon mikor fog eljönni a józanodás. Mikor fogom megbánni az egészet, de őszintén szólva a napok múltával egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy én ezt bizony úgy ahogy van imádom. Ha ez a mostani érzés a házasság, ha ez okozza, hogy a szívem úgy kalapál, ahogy utoljára azt hiszem tizenhat évesen, mikor Tobias Hartlan megfogta a kezem a gimis záróbálon, ha a gyomromban annyi pillangó verdes, hogy dicsőségére válna egy ritka kis bogárgyűjteménynek is, akkor minden áldott évben hozzá akarok menni Lucian Harris-hez.Minden héten újra és újra bele akarok bolondulni, és úgy akarom érezni magam, ahogy most érzem. Tisztán és egyszerűen csak boldog vagyok. Hazel megesketett, hogy nem gondolok most arra, hogy otthon vajon mi van, hogy nem tekingetek vissza a múltba, az előző házasságom hibáit elemezgetve….vagy talán a legjobb lenne, ha nem gondolnék arra sem, hogy egyáltalán volt előző házasságom. Persze tíz évet az ember az életéből nehezen tud semmissé tenni, de én valóban megtenném ha lenne rá mód.Megígértem neki. Leginkább azért, mert valamikor hajnalban már olyan tajrészeg volt, hogy azt sem tudta melyik ajtón kell felmennie a saját lakrészébe. Szerintem azt is elfelejtette, hogy a kis helyes szöszke lányt pár órával korábban előre küldte. Bár amilyen állapotban volt az is, valószínű aludt mint a bunda.
Most átjár az érzés.Az az érzés amit mindig is olyan nagyon irigyeltem az emberektől. Hogy képesek erre.Képesek ilyen önfeledtek lenni. Következmények nélkül gyerekesek, olyanok akik nem vesznek tudomást a körülöttük lévő világról, csak annyit mazsoláznak belőle ki, amire valóban szükségük van. Ok nélkül is mosolygok, ok nélkül is csak sóhajtozom, és próbálom felfogni, hogy ez az egész valóban megtörténik, és nem valami kurva álom, amiből hamarosan fel fogok ébredni.
A szigetvilág egy gyönyörű kis ékszerdobozában értünk földet. Ott ahol az égbolt szinte belezuhan az óceánba, és eggyé olvad vele, ahol a zöld millió árnyalata hívogatóan édesen bólogat a szélben, ahol a virágok tarka tengere bódítóbb mint bármelyik parfüméria kínálata. Ahol az ember egész egyszerűen elfelejt minden rosszat. Hogy is lehetne szomorkodni egy ilyen napfényes, nevetésre ingerlő, simogatóan romantikus helyen?
Lucian ölelése, a közelsége, az édes dorombolása a nyakamnál felszínre hozza a nevetésem.Abba sem akarom hagyni, ahogyan ha rajtam múlik le sem olvadok róla, úgy fogok a nyakán lógni mint egy csodás és dicsekvésre okot adó totemékszer. Azt akarom, hogy büszkén álljon mellettem, és nem csupán a külsőm miatt, hanem mert megérdemlem őt. Lucian a millió hibájával együtt is tökéletes. Számomra legalábbis. Hogy a pokolba nem vettem eddig észre? Ja igen, el voltam foglalva azzal, hogy rohadt jó volt vele az ágyban, és néha levegőt venni is elfelejtettem egynémely alkalommal. Akkoriban még elég volt belőle ennyi. Vagy már akkor sem volt elég, csak képtelen voltam mást akarni. Most viszont minden kell belőle. Még a rémes ingjei is, amiből azt hiszem két tucatot is csomagolt.
- Öt? Hazel három nagy táskával jött vissza tegnapelőtt, amikor csomagoltunk. Mindegyiken a “Sweet Sexy Hawaian Heart” felirat díszelgett. Szóval hacsak nem valami speciális trópusi szexhinta volt több részletben azokban a táskákban, akkor merem feltételezni, hogy csak és kizárólag ingek és bermudák lehettek. Szóval gyanítom, hogy minimum minden napra vásároltál egyet. Valószínű a retinámat teszed próbára velük, és jó irányba haladsz a teljes megvakításom irányába.- nevetem el magam, és ahogy az orrát játékosan az orromhoz dörgöli, huncogva fintorogva hunyom le a szemeimet, és én is hozzádörgölöm az övéhez a sajátomat.
- Miért, szerinted az én fejemben csak a programok megtekintése jár? Én kérlek többsíkon gondolkodom, ha nem tűnt volna fel.- duruzsolom az ajkaira még mindig leplezetlen huncut vidámsággal a hangomban. Ha anyám látna valószínű nem hinné el, hogy én vagyok az. Én a romantika örök ellensége most úgy viselkedem, mint aki megmártózott egy tál rózsaszíncukros csillámpóni ürülékben.
- Ajánlom is, hogy engem láss a legszebbnek! Elvégre miattad vásároltam magamnak olyan ruhákat, amelyek nagy része nem sok dolgot bíz a képzeletre. De ezek többségét privát használatra vettem.Ellensúlyozandó az ingjeidet…minden nap minimálisan negyed óráig csak nézhetsz benne, de nem érhetsz hozzám.- dugom ki vidoran a nyelvem, és csippentem a fogaim közé, a szemöldököm vonogatva felé. Látva az arcát kibukik belőlem a prüszkölő nevetés.
Mi tagadás én is éhes vagyok. Leginkább rá, de ez most más kérdés. Sok idő van még előttünk, tulajdonképpen az egész élet, hogy tovább fejlesszük, már így is néha arcpirítóan konvenció romboló szexualitásunkat, úgyhogy azt hiszem a legjobb valóban az lesz, ha először keresünk valami helyi specialitást felszolgáló helyet.
- Küldjük előre a csomagjainkat,és keressünk egy helyet, ahol degeszre tömhetjük a hasunkat.Én is éhes vagyok. Két napja csak a testeden és némi rendelt kaján élek, szóval ideje lenne egy tisztességes reggelinek.Az angol reggelidet megtarthatod. Én valami édeset ennék, egy tonna gyümölcsöt magamba tudnék dobálni. Gyümölcssaláta az kezdésnek tökéletes lenne, mellé vajas francia bagett egy kis fűszeres vajjal és kolbásszal. Ismerik ezen a helyen ezeket a picurka füstölt kolbászokat vajon?Tenger gyümölcse viszont nem kell.Még mindig kiráz a hideg tőlük.Gyere, sétáljunk le az utcán! Valahova csak vezet, és találunk talán lent a part közelében egy tavernát vagy valami hasonlót ahova be lehet ülni.New Yorkban úgysem sűrűn sétálgatunk, mindig csak rohanunk. Ideje talán kicsit lassítani!- ez a mondat sem hathatott volna éppen az én számból szürreálisabban. Én, aki mindig rohanok, akinek soha nincs ideje semmire, aki élni is elfelejtett egészen idáig, most valami lassúra, valami maradandóra vágyom. Kicsit úgy érzem, hogy beleszerettem a férfiba, akit mégis alig ismerek, de tudom, hogy bárki is rejtőzik a veszedelmesen gyönyörű, adoniszi külső alatt, azt is imádni fogom.Kezeink összekulcsolva indulunk meg, és vegyülünk el a gyér, de vidám színű, tarka utcai forgatagban. Mintha mi is ide tartoznánk, mintha éppen olyan emberek lennénk, mint azok akik itt élnek, dolgoznak.
- Mondd bébi, mikor voltál utoljára ilyen boldog? Úgy igazán.- fordulok hirtelen hozzá. Nem is tudom miért ezt kérdezem. Talán mert még többet akarok tudni róla. És nem a fájdalmas dolgokat akarom előrángatni, hanem amelyek a felszínre hozzák a mosolyát. Azt az igazit, az őszintét, azt a kisfiúsat, amelyet jól tudom nem sokan láthattak belőle. Én viszont odáig vagyok érte.



Ruci

Ez a szerelem mindig is itt volt. Itt legbelül. Akkor is amikor megpróbáltam elbagatelizálni a dolgot. Akkor is amikor el akartam menekülni előled. Akkor is, amikor úgy hittem kettőnknek csupán a közösen eltöltött kellemes esték kellenek, mindenféle körítés nélkül. Akkor is amikor ruhátlanul álltam a penthouse óriási ablaka előtt, a várost nézve alattunk és eljátszottam a gondolattal, hogy talán lehetne ez több is. Megérdemelnénk. Mi pontosan egymásnak kellettünk, csak éppen eleinte szórakoztatóbb vagy talán következmények nélkül egyszerűbb volt csupán órákat lopni az életünkből. Mennyi elpazarolt idő. Hónapok, évek, amelyeket már nem tudunk pótolni, melyek szinte elveszettnek tűnnek. De mégsem, tudod.Mégsem vesztek el, mert minden pontosan azért kellett, hogy most itt legyünk.Az utóbbi két év harc volt számunkra. Nem egymással igazán, sokkal inkább önmagunkkal, hogy el tudjuk fogadni. Hogy merjük. Hogy bízzunk benne, pontosan azt tesszük amit már nagyon régen meg kellett volna tennünk. Mondd miért kellett ennyit várni rá? Miért nem élveztük, vagy mertük élvezni ezt hamarabb? Ugye a félelem mennyi mindent tehet tönkre? Mennyi ellopott és semmibe veszett lehetőség, amely kihasználatlanul hullott a végtelenbe, az életünk olyan letűnt hónapjaiba, amelyben csak várakoztunk. Vagy futottunk. A közös boldogság elől.
Már nem akarok harcolni. Már nem akarok semmi mást, csak ott lenni az életedben. Részt venni a mindennapokban. Bebizonyítani neked, hogy igenis volt értelme minden veszekedésünknek. Volt értelme minden kicsinyesnek tűnő marakodásunknak. Volt értelme az el nem hullott, de belül felszakadó könnyeimnek, volt értelme mindennek, amit együtt éltünk meg. Emlékezz azokra az estékre, amikor bizonytalanul álltam a lift ajtajában, és vártam. Még nem nyomtam meg a gombot, holott a hajnal már a világ felett lebegett, a reggel olyan makacsul nyomakodott át a szürkeségen, és figyeltelek, amint egy pohár itallal a kezedben némán állva nézed végig, hogy elmegyek. Szavak nélkül marasztaltál. Csókkal, apró érintéssel, vagy azzal, ahogy megpróbáltál közelebb vonni magadhoz, az ölelésedbe elrejtve.Még egy utolsó, szenvedélyes összesimulásra, amely mögött ott feszült az akarat, hogy ne csupán erre az időre maradjak. Aranyba burkolt a lift fénye, amint a hátam nekifeszült a díszes intarzia berakásnak, és te kezed végigcsúsztattad a combomon. A fülemben a vérem dobolt, és a hangod:”Maradj még!” Mondanod sem kellett volna, hiszen menni sem akartam. Ó mennyi ilyen alkalom volt az utóbbi években. Mennyi olyan éjjel, amikor nem figyeltem az időt, és nem akartam semmi mást, csak ott lenni a közeledben. Hallgattam ahogy lélegzel, ott voltam azokban a pillanatokban, amikor az álom rád talált. Illatosak voltak a nyár esték, zokogón füstösek az ősziek.És egyre többet vitatkoztunk. Ma már tudom, hogy azért, mert mindketten a másiktól vártuk, hogy feladjon valamit magából. Közelebb akartunk jutni egymáshoz, de képtelenek voltunk közös nevezőre jutni.
A változás szükséges. A szerelem minden esetben hozza magával, hogy valamennyire megváltozunk. Nem akarunk, talán a másik sem akarja, de egyszerűen kell. Mert a szerelemben többé nem vagyunk egyedül. A szerelemben alkalmazkodunk. Egymáshoz. Az új önmagunkhoz.
Átformáltál.Vagy talán engedtél, hogy visszataláljak egykori önmagamhoz. A kislányhoz, aki naív lelkesedéssel és hittel bízott abban, hogy egy napon majd boldog lesz. Nem felszínesen. Nem úgy, ahogyan azt később saját magától várta. A kislány, aki még nem a pénzben, vagy a luxusban fürdőzve remélte meglelni a tökéletességet. A kislány, aki tudott őszintén nevetni. A kislány, aki én voltam, és akiről olyan régen elfeledkeztem.
Ez csak egy papír, csak formaság. A házasság valójában semmi más, csak hivatalos formája egy kapcsolatnak, amely papír nélkül is ugyanúgy működhetne. Való igaz. Mégis biztonságot ad. Megnyugtat.Hozzád mentem, de valójában mindig is a tiéd voltam.
Ez a hely olyan mintha Isten egyik jókedvű, virágos kacagása lenne. A napfény beborítja a körülöttünk lélegző világot, és a szél, mely időnként megborzolja a hajunkat játékosan kellemes illatokkal csiklandozza csupasz bőrünket. Jó olyannak lenni, amilyennek régen nem engedtem magam. Igazából azt sem tudom, hogy valaha mertem volna ilyen lenni. Kicsit úgy éreztem néha, hogy belefásultam az életbe. Te hoztál vissza a napfényre. És ide, ahol minden elkezdődik majd számunkra. Legszívesebben vissza sem mennék.
- Óóóó szóval mégis lesznek olyan alkalmak, amikor hajlandó leszel a rémes ingektől megválni, és a lehető legtökéletesebb viselettel beérni? Történetesen velem? Nos, be kell valljam Mr Harris, hogy bizony hasonlóan alantas és szemérmetlen terveim voltak nekem is.- nevetem el magam hozzá hasonlóan, és még egy orrkoppintást is engedek magamnak, mely után egy apró puszival is illetem az orrának hegyét, majd komoly ábrázattal meredek rá. Mögötte persze ott feszül a kibukni kész nevetés, de a hangom noha megremeg a szórakozottságtól, azért el kell ismerni félig mégis sikerül valamiféle színészi alakítást kipréselni magamból.
- Nem mellesleg nem tudom, hogy mennyire van tisztában a tényekkel, de bizonyos körökben azt pletykálják, hogy egy meglehetősen fehér májú nőszemélyt vett feleségül, akiről a szóbeszédek azt tartják, hogy már nem szűz.- prüszkölve kezdek el kacagni, majd a fejem hátravetve szívből jövően hahotázok. Őszintén szólva idejét sem tudom megmondani mikor szórakoztam ilyen remekül. Lucian mosolya, a göndör fürtjeinek kuszasága, a ragyogása egész lényéből áradó boldogság engem is teljesen magával ránt. Úgy érzem holnap estig tudnék nevetgélni, viccelődni, és élvezni ezt a semmihez sem fogható állapotot.
- Óhóóóó, kikérem magamnak! Én kérlek szépen konyhaművész vagyok, csak éppen az elbaszott fajtából.Mondjuk úgy, hogy kisérletezős korszakomat élem. Vannak ízek amiket egész egyszerűen ki kell próbálni.Ami pedig az esküvő utáni édesség megdézsmálását illeti, az alávaló rágalom.Abban ugyanis volt egy cinkostársam: történetesen te.Na jó! Azt el kell ismernem, hogy a többséget én lapátoltam be. Vess magadra! Szex után éhes vagyok. Mindig és nagyon. És ha nem akarod, hogy téged egyelek meg, kénytelen voltam holmi habos süteményekkel, és diós trüffelekkel beérni.- lassan sétálunk a part irányába. Nem akarok rohanni, aminek hangot is adok, és megmosolyogtató Lucian reakciója. Valóban nem rám vall, hogy nem éppen szaladok valahova, vagy éppen próbálom a nap huszonnégy órájába belezsúfolni azt, amire másnak legalább még két nap lenne szükséges. Ezen a helyen valahogy lelassul az élet, és az embernek ideje van befelé is figyelni. Oda, ahova a legtöbb esetben nem csupán nem figyel, de úgysem látna semmit. Vakok lettünk a saját lelkünkre odafigyelni. Noha tudom, hogy ha egyszer majd magunk mögött hagyjuk ezt a helyet, akkor minden folytatódik úgy ahogyan azelőtt. Az élmény hatására, felfokozott reszketéssel hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd változik valami, de valójában mindez csupán szép emlékké szelidül majd. De addig élvezni akarjuk, mert élvezni kell.
- Figyelj bébi! Én bármit megteszek neked, komolyan. De, hogy nem foglak megetetni, abban teljesen biztos lehetsz. Kivéve ha majd öregek leszünk, és az egyik kezed éppen a prosztatádat maszírozza, a másikat meg a köszvény, vagy valami más nyavalya kínozza. Na akkor talán.Ami pedig a pincérruhás lányokat illeti, ha emlékeim nem csalnak a tengernyi játékunk között szerepelt egy éjjel valami ilyesmi, igaz abban legfőbb szerepet egy öledbe borult eperfagyi játszotta, amit szalvéta híjján az ajkaimmal kellett lenyalogatnom rólad.Izgalmas volt.- vonogatom meg vidáman a szemöldököm, és halkan kuncogva emlékszem vissza az efféle estékre.
Próbálom megragadni a boldogság lényegét.Nem feltétlenül a válasz miatt kérdezem tőle, sokkal inkább mert látni akarom az arcát közben. Látni, hogyan ragyognak fel a forró csokoládé szín íriszek. Látni hogyan néz végig rajtam, hogy keresi a szavakat, próbálja leírni mit érez. A kezének szorításából, abból, ahogy még közelebb von magához, a mosolyából, az ajkai rándulásából, a lelkéből feltörő szavakból….mindenből érzem, hogy Lucian valóban tökéletesen elégedett jelenleg az életével. Akárcsak én.
- Mi boldogok voltunk eddig is. Csak nem tudtunk róla. Egészen azóta voltunk boldogok, hogy megismertük a másikat. Csak ez a boldogság úgy növekedett bennünk mint valami virág. És most szirmot bontott.Vagy mondhatnám, hogy úgy növekedett bennünk, mint valami isteni sodó, amelyen cukrászok ezrei dolgoznak, és kifogyhatatlan, ízletes és mennyei.- nevetem el magam, aztán a kis taverna felé pillantok, amely éppen csak öt lépésnyire van tőlünk a bejáratával. Bólogató, apró méretű kis pálmácskák egy barna faedényben hívogatón hajlonganak, a táncoló piciny kerek lampionok ide-oda mozognak az óceán felől érkező sós víz illatában. Mégis markánsan lehet érezni, ahogy számtalan étel fűszeres illata tekereg a levegőben, és csalogatja az éhes embereket, vagy azokat, akik csak egy hűsítő koktélra vágynak a bambuszból és háncsokból készült hangulatos kis teraszon.
Csupa mosoly, húsz év körüli, kreol lányka siet elénk. Sűrű loknikba rendezett, vállig érő fürtjei hatalmas kazalban terülnek szét mögötte, a jobb oldalon egy tűzpiros, csodaszép virág vonzza magára a tekintetet. Jobb kezében étlapokat és itallapokat szorongat és tökéletes angolsággal köszönt bennünket. Nem kell mondanunk, hogy nászutasok vagyunk, azt hiszem messziről süt rólunk. De az mindenképpen, hogy szerelmesek vagyunk. Én pedig mindezt nem akarom leplezni, sőt! Úgy kapaszkodom a férjembe, mintha attól tartanék, hogy egy kiszökő, közeli hullám elragadhatja tőlem.
Helyes kis asztalt kapunk, amely a magasított teraszon helyezkedik el,és csodás kilátás nyílik róla az óceánra. Az asztal közepén tarka ikebana, csodaszépen rendezett poharak, és mögöttünk búsan édesen dalol az ukulele. Talán egy Michael Bolton szám lehet, hirtelen meg sem tudnám mondani. Páran táncolnak az apró, kör alakú parketten. Vagy már túl vannak az étkezésen, vagy csak inni tértek be.
- Megnyugtató, hogy nem csak tengeri ételeik vannak. Egyszer emlékszem, hogy elutaztunk Virginiába, anya valami ezredik unokatestvérének az esküvőjére. Odáig voltak a halételekért, és kitalálták, hogy mennyire mókás lenne az ünnepi menüt ilyenekből összeállítani. Nem rossz gondolat, csakhogy én ki nem állhattam a halat és még két másik unokatestvérem sem. Szóval kikötöttünk a pár száz méterrel odébb lévő golfklub éttermében.Betegre zabáltuk magunkat sült bacon-el és füstölt kolbászkákkal.Na? Találtál valamit, vagy még mindig a levesestál alakú felhővel szemezel? Nézd csak, az meg úgy néz ki mint valami hálaadási pulyka, combok nélkül.- nevetem el magam az eget kémlelve.Végül megérkezik az asztalunkhoz a tűzpiros virágos lányka, hogy az italrendelésünket felvegye. Vagy az ételt is, ha tudjuk mit akarunk enni.




Ruci

Nekem sosem voltak igazi barátaim. Olyanok semmiképp, akik teljes bizonyossággal ki merték volna jelenteni, hogy igazán ismernek.Nem mintha ez tizenöt éves korom után bármikor is hiányzott volna.Akkor jött el az az időszakom, amikor tökéletesen biztos voltam abban, hogy az égvilágon senkire nincs szükségem, és mentem a saját fejem után, mintha a holnap, vagy az élet vége tulajdonképpen soha nem érkezne el.A csendes, visszafogott, álmodozó gyerekkoromat egy elég szeszélyes, viharos és sok szempontból meredek, majdhogynem a kitagadásomig vezető kamaszkor követte.Persze mondhatná bárki, hogy ez természetes velejárója annak, hogy felnövünk, hogy megismerjük nem csupán a saját testünket, hanem felfedezzük a lelkünket is. Tisztába leszünk a határainkkal, vagy legalábbis azok egy részével. Mondhatnánk, hogy az emberek egy része elég nagy kitérőkkel, vagy a későbbiekben esetleg komoly megbánásra okot adó évekkel jut el a felnőttkor küszöbére, amikor már nem lesz többé kifogás, saját lábra kell állni, önálló döntéseket kell hozni.De valójában nálam sokkal többről volt szó. Én mindig is pontosan tudtam, hogy ez a lázongó életem, ez az ezer fokon égő világom nem csupán annak szól, hogy saját magamat jobban megismerjem, hanem annak is, hogy valójában sosem éreztem úgy igazán a helyem a családom világában. Túlságosan nyugodt, túlságosan kispolgári volt, és ezért lehetett, hogy alig tizenhat évesen óriási, kíváncsi szemekkel, rajongó sóhajokkal csüngtem Rosemary nénikém minden szaván, amely a szabados életének minden csillogását és csodáját ecsetelte. Akkor azt hiszem még nem voltam tökéletesen tisztában azzal, vagy legalábbis sokkalta jobban elvakított a ragyogás, hogy felfogjam: mindennek van árnyoldala is. Nem létezik olyan, hogy minden csupán jó. Mert a dolgoknak ára van, amit idővel meg fogunk és meg is kell fizetni.Rosemary ezerszeresen törlesztette az élet felé azt a pompát amibe térdig gázolva élte évekig az életét, és azt a kegyet, amely által a sors puha tenyerén hordozta őt, és az őrangyala meglehetősen melós módon mentette meg őt számtalan meredek helyzetből.Nem láttam azt, hogy mindaz amiben ő olyan jól érezte magát, legalábbis látszólagosan, csupán színház volt. A külvilág felé, a bűbájos mosolya, a szókimondó stílusa, a hedonista életvitele volt az ami elfedte, hogy valójában mennyire rohadtul magányos.Mindig volt valaki az életében, de valójában és igazán soha nem volt senki.Minderre a nyilvánvaló tényre azonban sosem jöttem rá….egészen addig amíg rá nem döbbentem, hogy tíz elpazarolt, és valójában semmire nem jó év után, annyi férfi ágyának melege, annyi ölelés, annyi pillanatnyi élvezet hajszolás után mennyire elcseszettül egyedül vagyok én is. Nem feltétlenül csak az hiányzott, hogy legyen egy állandó ember az életemben. Egy férfi, akire felnézhetek, aki hozzám hasonlóan óvatos, mégis be meri engedni az életébe a lehetőségeket. Egy férfi, aki erős, aki tudja hová tart, és aki vállalja mindezek mellett azt is, hogy hozott az életben nem egy és nem kettő, de akár millió hibás döntést is. Aki talpra tudott és talpra is akart állni minden lélekre mért ütés után. Aki valójában sosem kereste a boldogságot, mégis reménykedett abban, hogy egy napon váratlanul és minden átmeneti nélkül bekopogtat majd az ajtaján.Barátot is kerestem. Aki elmondhatja, hogy igazán ismer. Akivel fél szavakból is megértjük egymást, sőt néha szavak sem kellenek. Aki számára a változás nem szükséges rossz, hanem egy folyamat része. A kapcsolatunk ára. Mert az életben mindennek ára van. A léleknek a legdrágább, és a szerelemmel fizetünk érte. Egy érzéssel, ami belénk ég, be nem gyógyuló billogként hurcoljuk, mégsem érezzük úgy, hogy szégyellni kellene.
Sosem mertem igazán vállalni az érzéseimet, most viszont ragyogok és lubickolok bennük egy olyan férfi oldalán, akihez azt hiszem mindig is tartoztam. Érezted már valaha, hogy csak haladsz előre az utadon, de fogalmad sincs pontosan hová is tartasz,amíg egyszer hátra nem nézel, és rá nem döbbensz, hogy már rég magad mögött hagytad a valódi célodat? Megállsz és elgondolkodsz: merj visszafordulni, elfeledkezve arról az időről és távolságról amit már megtettél, vagy haladj tovább előre, arra ami valójában nem a te utad, de talán lesz benne némi élvezet?Elsétáltam Lucian mellett, majdnem megtettem újra és újra, miközben álltam ott tétován, bizonytalanul pillantva hátra ezerszer is, és sokáig gyáva vagy talán bizonytalan voltam abban, hogy szabad nekem egyáltalán visszafordulni? Boldoggá tudom tenni? Ő vajon boldoggá tud? Vannak dolgok, melyre a választ az évek adják meg.Biztos akartam lenni, még egyszer nem tévedhetek….de azt hiszem a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy ezúttal nem fogok. Mert ezért a szerelemért, ezért a házasságért számtalan áldozatot hoztunk. Lefaragva magunkból tengernyi lélekforgácsot, melyből új született: a MI kettőnk lelke.Egyszerre dobbanó szív, ritmusát kereső taktusok a világegyetemben. És egy napon végül összefonódnak, és már nem számít majd honnan indultunk, mit áldoztunk fel érte, csak az számít hol leszünk akkor. Egymás mellett.
A jelen még különleges, és új. Minden perce, amely felfoghatatlanul belém égeti a tényt, hogy a felesége vagyok.Büszke vagyok erre, és azt hiszem régen voltam ennyire őszinte módon felszabadult, ennyire határtalanul önfeledt. Sokáig luxusnak gondoltam a mosolyt, a nevetést, a kacagást pedig egész egyszerűen az emberiség elleni hangzatos bűnnek….a nyolcadiknak….de azt hiszem mindez csak azért volt, mert nem voltam képes a vidámságra. Arra a gyermeki vidámságra, amely életünk első néhány évében jellemez bennünket. Életünk során, a születésünktől kezdve fogy a mosolyunk.Mire elérjük a felnőtt kort hovatovább különösnek tartjuk, ha valaki a környezetünkben nevet, vagy mosolyog. Nem tudunk vele mit kezdeni. Én sem tudtam.Képesnek sem éreztem magam rá. A szerelem azonban úgy tűnik olyan dolgokat szabadít fel bennem is, amely évek óta lerakódva kárhozatra ítélve ott volt bennem…..csak kellett az a katarzis, az a semmihez sem fogható gyönyör amelyet az a férfi hozott ki belőlem, akinek az oldalán lépek be az étterembe.A férjem.
- Azt mondják a jól megválasztott környezet, egy hangulatos étterem, vagy éppen a zene meghozza az ember étvágyát. Ám azt hiszem esetedben elmondhatjuk, hogy elég ehhez csupán néhány bárányfelhő, meg az a tudat, hogy az újdonsült nejed felzabálta a teljes édességállományt az esküvőt követő hajnalon. A gyorséttermek, a pár dolláros hülyére égetett húspogácsák, és a félig kihűlt szottyos krumplik esete.Az elolvadt seízesebűze jégkrémekről már nem is beszélve. Esküszöm egyszer úgy nézett ki az egyikben a karamell öntet, mintha az egyik eladó kissé náthásabban beletüsszentett volna. Bleeeehhh, gusztustalan volt. Legalább annyira mint a kis pikkelyes, meg a jóég tudja milyen végtagokkal rendelkező, önmagukat is megkefélni képes kétnemű tengeri tökömtudja mik a tányéromon. Kösz édes, én kihagyom!- emelem meg egy pillanatra az egyik kezem tiltakozásom jeleként, miközben vidáman mosolygok a férjemre, és fél szemmel már az étlapon kettőt lapozva - túljutva a vizi választékon- valami számomra elfogadhatóbbat keresek.
- Ez a vörös csók, fekete gyönggyel, pontosan micsoda? Gondolom nem fekete igazgyöngyöket csókolgató szájat szolgálnak fel.- nézek mosolyogva a hölgyre, aki jóízűen elneveti magát, és tökéletes angolsággal, bár egy leheletnyi dallamossággal a hangjában, rázva a fejét világosít fel.
- Nem asszonyom, valóban nem. Ez sertéspecsenyébe töltött kaviár.Nagyon népszerű itt nálunk, a vendégek kedvelik.
Döbbenten vontam fel a szemöldököm, miközben még egyet lapoztam, sietve futva át a választékot, közben fel-fel pillantottam a felszolgáló hölgyre.
- Szóval ha jól értem, akkor a disznóhúsba beletöltik a halnak a petéit?Tyűha, ez aztán a multikulti animálporn. Ne vegye személyeskedésnek kérem, de ez borzalmasan hangzik.- a kishölgy továbbra is kedvesen és bűbájosan mosolygott, és nagyon reméltem, hogy ez a mosoly nem éppen azt rejti el a háttérben, hogy a pokolra kíván éppen.Bár azt hiszem a halk kuncogása nem erről árulkodott.
- Azt hiszem maradok a sima zöldfűszeres, vajas sertésérméknél dióburgonyával és ezzel a….kimondhatatlan nevű gyümölcsös izével, ami itt van a képen.
- Romeyntik froot seledeve….- kíváncsian néztem Lucianre majd vissza a hölgyre, és lebiggyedt ajkakkal megvontam a vállaim. Ha ő mondja én hiszek neki, csak nehogy valami ételdémont megidézzen ezen a nyelven.
- Romantikus gyümölcssaláta.Jó választás.Italt esetleg?
- Citromos vizet. Csak ne tegyenek bele kérem ezer tonna jégkockát, mint amit éppen a Titanic sodort el, elég lesz ha csak néhány úszkál a tetején.- teszem hozzá, mert nem is én lennék, ha nem bonyolítanám meg némiképp a dolgokat, vagy csak egyszerűen leadtam volna mit szeretnék enni és inni. Lágyan rintgatózó csípővel és változatlan kedvességgel indul el a felvett rendeléssel az asztalunktól. És ha mást nem is, azt mindenképpen a hely javára kell írni, hogy a felszolgálók türelme és kedvessége határtalan.
- Baszki!- horkanok fel nevetve, amikor Lucian ecseteli a pombé nevű helyi specialitást. Láttam az itallapon is, és gondolkodtam, hogy talán meg kellene kóstolni legyen bármi, de tanulva az ikrával töltött malac esetéből, inkább nem kockáztattam. Jobb is..
- Hát azt hiszem először is beállnék ettől a cucctól, utána a szervezetem nem tudná eldönteni, hogy alul vagy felül szabaduljon meg tőle.Úgyhogy én is kihagyom azt a tesztelő kanalat. Bár lehet pár napon belül úgy feloldódunk majd, hogy kipróbáljuk. Csak aztán nehogy az legyen a vége, hogy szétszedjük a nagy dévajkodásban a szállodai szobát.
Van ennek a helyzetnek egyfajta édes és minden szempontból csípős, vidám bája, másrészt meg hihetetlen nyugalmat és biztonságot érzek. Mintha Lucian mellett fordult volna egyet a világom.
Mikor meghozzák az ételeket, egy ideig még nem nyúlok a sajátomhoz. Megtámasztom a két könyököm az asztalon, összefűzött ujjaim imára kulcsolom, és megtámasztva rajta az állam, csak figyelem hogyan eszik jóízűen velem szemben a férjem. Esküszöm olyan, mint akit éheztettek hetek óta, pedig tudom, hogy a repülőn is befalt néhány édes mogyoróscsókot a film alatt. Azért mert be volt hunyva a szemem, mintha aludtam volna, attól hangokat még hallok. Imádom ezt a pasast, esküszöm. Olyan jóízűen falatozik, hogy élvezet nézni. Már a látványával jóllakok. Sokféle….ezerféle értelemben is.
Mikor végre aztán egy nagy sóhajjal, és széles mosollyal állok neki én is végre elfogyasztani a saját ételemet, ő akkor lassít némiképp az eddig lapátoláson, és néz végre rám.
- Őszintén szólva sok dologra számítottam az esküvőn után….hogy majd előkerülnek régi afférok, bugyik a penthouse liftjének hívógombján, könyörgő üzenetek átadva Hazel által…nők könnyei, amit ha higítunk egy kis hátrartási padlófelmosóval, akkor tökéletesen fel lehet nyalni vele a nappalit.De hogy egy kurva kagylós spagettivel kell felvennem a versenyt a figyelmedért, az mégis nonszensz!- a hangommal adom a sértődött asszonykát, de a szemeim, az arcom apró gödröcskéi valójában vidoran és huncutul nevetnek, ahogy ajkaim is megremegnek, végül kibukik belőlem a jóízű kacagás.
- Viszont megnyugtató, hogy az én felfalásomat elnapoltad, tekintettel, hogy a tányérodról a felét rekord idő alatt sikerült eltüntetni.- miközben beszéltem én is komótosan és lassan ettem a saját tányérom tartalmát. És meg kell hagyni pazar és minden szempontból tökéletes ételt készítettek.
- Hm….igazán jó program az estére. És mint láthatod igyekszem a józanságomat is megőrizni.Agyad leszívó pombé helyett csak citromos vizet szürcsölök. Most mondd, hogy nem vagyok máris valami elbaszott lilaakác közi feleség.Még kell majd a csipke kesztyű, meg valami rémes kalap aminek a díszítése úgy néz ki mintha fejjel letaroltam volna a virágoskertet.Ahhh brrrr….- rázkódtam meg egy pillanatra, még a szemeimet is behunyva.
- Tájidegen lennék az biztos.
Az utolsó mondatára felragyognak jégszín íriszeim, és hevesen bólogatva, ajkaim beharapva jelzem, hogy bizony nagyon el tudnám képzelni az ágyban reggelit.Bár azt hiszem jelen pillanatban a reggeli alatt lehet mindketten mást értünk.
- Tudnám díjazni, ami azt illeti, amennyiben a reggeli egy jó erős feketéből, pár szem zabkekszből és belőled áll majd. Tudod mit? A kávé és a keksz ráér, helyette téged fallak fel előbb majd. Jól vigyázz! Waaaaffnyyyaaaam!- hajoltam picit előre, és harapást imitáltam, még grimaszoltam is mellé.
A férfi, a búsédes dallamot játszó hangszerével új ritmusra vált. Táncoló hullámok a partot ostromolják, sercen a fellobbanó fáklyák tüze, a bőrömet borzongatón simogatja a szél.Eltolom a tányéromat, amin még van egy kis maradék, de én kevésbé voltam éhes, egyelőre ennyi is elég volt. Hátrébb tolom a székem és felállok. A ruhámat enyhén megemelem a csípőmnél markolva rá az anyagra, így a bokám fölé ér egy kicsivel az alja. A csípőm lassan ringatózva veszi fel az ütemet, és a parkett felé hátrálok, miközben így táncolva, le sem veszem a szemeimet a férjemről. Óvatosan rázom meg a fejem, lebbennek a kávébarna tincsek ezerfelé.És így mosolyogva, szótlanul, csupán csalógató tekintetemmel csábítom, hívogatom őt magam felé.


Ruci