Angelina olyan nő, aki mindig kifogástalanul öltözik, nagyon ügyel a részletekre a küllemét tekintve, a haja frissen vágott, folyamatosan karban tartott, a bőr szép és üde, a mosolya majdhogynem töretlen. A világon semmi sem árulkodik arról, hogy a sokadig gazdag leányzó mit él át a négy fal között otthon. Nincs a homlokára írva, és ember legyen a talpán, aki átlát ezen. Igazából közel lehetetlen. Élénk kék lélektükreibe nézve azonban a figyelmes szemlélődőnek feltűnhet a fénytelenség, a mélyre rejtett fájdalom, de beszélni nem fog róla, mert senkinek semmi köze hozzá, miként ő sem turkál mások magánéletében, maximum hogyha kevés barátjának egyikéről van szó, de abban is csak akkor, ha önként bízzák rá titkaikat.
Kedves, jószívű teremtés, aki ott segít, ahol tud, és többnyire önmaga az, akire utoljára gondol. Ez talán onnantól fogva felettébb természetes egy nő életében, hogy gyermeke születik. Mindene a kislánya, ezt a vak is láthatja, s ez közel sem egy jól felrakott törékeny álca része, hanem a valóság. Sokat beszél róla, dicsekszik vele, hogy milyen büszke rá, mennyire okos és jólnevelt. Kétség sem férhet hozzá, hogy vele kapcsolatban sikerült jól csinálnia a dolgokat, másban azonban közel sem nevezheti magát ennyire sikeresnek, bár az utóbbi években sikerült a saját lábára állnia, ami alaposan megturbózta az önmagába vetett hitét és önbizalmát, és már tudja, hogy kellő akarattal gyakorlatilag bármit véghez vihet, ésszerű keretek között maradva természetesen. Nagyon sokat erősödött az elmúlt években, és bár hosszú, fájdalmas út vezetett idáig, mára elmondhatja, hogy büszke arra a nőre, akivé vált, bármekkora ára volt.
Egyébként rendkívül hálás típus, könnyű neki örömet okozni, az apró figyelmességekkel, vagy egyszerűen azzal, hogy valaki figyel a mondandójára, és megjegyzi azt, könnyedén le lehet venni a lábáról. Vágott virág helyett sokkal jobban örül a csokinak, étterem helyett egy kis sétának a friss levegőn, vagy egy kiadós, mély beszélgetésnek. Egyszerű lány, nem a gazdag, elbizakodott fajta, aki két lábbal áll a földön, rengeteg pofont kapott már az élettől ahhoz, hogy másként lássa a világot. Minden borzalom ellenére még képes hinni a jóban, és nem vált érzéketlen boszorkánnyá, de talán nagyon másként lenne mindez, ha nincs mellette a lánya. Ezt szerencsére sosem kell megtudnia.
Rettentően érzékeny, és bár mostanra azért némileg konszolidálódott a helyzet, és képes visszatartani a gyakran kitörni vágyó könnyeit, lévén az érzéseit többnyire ilyen formán éli meg igazán, de azért még mindig relatíve gyakran jelennek meg a nedves cseppek szemzugaiban. Épp elég, ha meghatja valami, vagy ha tökéletes értékelést hoz haza Alexa a suliból.
Kissé maximalista, szereti, ha minden tökéletes, a hiba, mint olyan, nehezen tolerálható a szemében, de mindemellett azért képes az emberi oldaláról megközelíteni a dolgokat, és megértéssel fordulni azok felé, akik megéremlik. Az életében azonban elég sokan akadnak, akik számára már egy csepp sem maradt a jóindulatából.


2008. Júdásfa – „Egyszer úgyis megszöktetlek innen, Angie.”
Ahogy az ujjaim a puha, felásott földbe futnak, könnyeim le-lehullva ülepednek meg benne, alig látok tőlük, a kétségbeesés olyan mértékben szorít a markában, hogy levegőt sem könnyű vennem. Ma akartam elmondani. Ma tudtam meg. A boldogság, amit reggel éreztem, amikor megláttam a két csíkot, a legtökéletesebb, legcsodásabb érzés volt a világon. Összepakoltam a ruháimat, a legfontosabbakat. Ott áll a táska a szobám sarkába hajítva. Már nem rohanhatok hozzád vele, nem súghatom a füledbe, hogy szökjünk meg, semmi sem számít, csak hogy itt vagyunk egymásnak, és itt van a baba.
A Júdásfánk virágát ültetem a földbe, talán nem fog kihajtani, fogalmam sincs, de valamire szükségem van, kapaszkodóra, reményre, életre, emlékekre. Rád lenne, de azt sem tudom, hol vagy. Elvették a telefonom, a kerten kívül sehová sem mehetek egyedül. Még mindig sírok, fogalmam sincs, mikor apadnak el, de nem óhajtanak feloldozni a fájdalom terhe alól. Csak az itt és most keserűsége van, megannyi emlékkel, amik szeretetteljesen ölelnek körbe, hisz általuk itt vagy velem. Lefekszem a földre, rá a kis halomra, a kicsiny életre a föld alatt, miközben tenyeremet a hasamra fektetem. Akkor, és ott én is tettem egy ígéretet, nem fogom hagyni, hogy ez a kicsiny lélek ne ismerje meg majd egy napon az apukáját. Ha az életembe kerül, akkor sem.

2009. Bonsai fa – „Esküszöm, hogy eljön majd az a nap, amikor az igazi apukádat ölelheted.”
Elsuttogott, talán felelőtlen ígéret, könnyed, lágy csók az alig hajas kis kobakra. Megint az a nap van. Az év legcsodásabb és leborzasztóbb napja, hisz aznap tudtam meg, hogy élet növekszik a szívem alatt, és ugyanakkor veszítettem el életem szerelmét. Aligha tagadhatnám, hogy a szívemben még ott volt a remény, de talán hiába, hisz ujjaimra lepillantva máris felsejlett az arany bilincs, mi rabigába hajszolta a testemet, noha a lelkemmel aligha tudtak volna mit kezdeni. Az nem tartozott senki máshoz, tizenkilenc éve töretlenül a tiéd, bár sokáig magam sem eszméltem erre rá.
A házasság kötelékének valami szépnek illene lennie, valaminek, ami örök szentség két ember között. Neked bármikor igent mondtam volna, egyetlen pillanatnyi gondolkodás nélkül, kockáztatva minden vagyont, kitagadást, egyszerűen az egész életemet. De neki… A gyűlölet szikrái szöknek a tekintetembe, emlékszem arra a parancsra, amit majdnem egy éve kaptam, apám egyszerűen közölte, hogy a fattyú magzatomat – így nevezte – azonnal el kell vetetnem. A pofon, ami azután csattant az arcomon, hogy arcon köptem mérgemben, szinte még most is sajog.
- Te mégis itt vagy kicsikém.
Simítok végig puha, vékony sapkába bújtatott fején, elaludt a friss levegőn. Igaz, a bonsai fa nem kifejezetten idevaló, de a csináld magad készletet összerakhatom idekinn, utána majd nevelgetem benn, és az éjjeli szekrényemen pihen majd, vigyáz rám.
A második ultimátum már nem a kislányunk életét veszélyeztette, hanem az én szabadságomét. Vagy megölöm a gyermekünket, vagy férjhez megyek ahhoz, akit ő kiválaszt. Féltem tőle, nem tagadom, elhittem, hogy akár ő maga kivágná belőlem álmomban, ha más esélyt nem adok neki. Így került végül az ujjamra a nem kívánt ékszer, pecsét az életemre, s talán örök lakat a szívemre.

2010. Nyárfa – „Ne viccelj, nincs hová menned.”
Nevetett. Az arcomba röhögött, amikor kijelentettem, fogom Alexandrát, és kisétálok az életéből, sosem lát többet. Mégis hova megyek? Mégis mit csinálok? Miből fogok megélni? Köt az esküm. Pff. Eskü egy olyan férfihez, akit legszívesebben minden egyes nap pofán vágnék. Egyre erősebb a késztetés bennem, hogy valóban megtegyem. Nála csak az előttem álló jéghideg szörnyeteg zavaróbb, akit kénytelen vagyok az apámnak nevezni, és aki ellen az anyám semmit nem tesz, neki elég a pénz, a jómód, a kutyát nem érdekli a szeretője, azt csinál, amit akar. Pusztán egy státuszszimbólum, mint egy Chevrolet mondjuk. Semmi egyéb. Nem nő, nem anya. Bábú. Éppúgy haragudtam rá, mint apámra, a tétlenség lassú gyilkos, és az övé megölt egy egykor volt érte rajongó kislányban tobzódó minden tisztelettel vegyes rajongást. A dacos távolságtartásom irányába már-már kampányszerűen jelen volt, a mostani vitába sem szólt bele, nyugodtan reszelgette hosszú műkörmeit.
Mi lehet annál rosszabb, mint felnőni ilyen körülmények között? A szeretet csak tőlem és az alkalmazottaktól kapta, mégis annyit nevetett, mintha csak begyógyítani próbálná vele a nap mint nap rajtam ejtett sebeket. Édes kicsi lányom, napsugaram. Egyszer majd a most kicsiny nyárfa szikár törzse lehet valaki menedéke, nekünk csak egy családi szokás lesz, ami apára emlékeztet. Most még nem, de ha eljön az ideje, tudni fogsz róla. Megígértem, be fogom tartani a szavam.

2011. Ámbrafa – „Mert megtehetem.”
Amikor a hajad tépik, és az arcodat a puhának hitt perzsaszőnyeg szálai marják, elgondolkodsz azon, hogyan is süllyedtél idáig. Mi történt, mit tettél, hogy ez lett a sorsod következő oldalának nyitánya. Könnyek szántották arcomat, a kétségbeesés vésett riadalmat lelkem kékséges tükreibe.
- Kérlek, ne…
Suttogtam, de tudom, hallotta, az ordítás hiábavaló volt, a hadakozás szintén, nem ez volt az első, hogy megütött, számtalanszor tarkította már a vállamat, nyakamat, csuklómat véraláfutások tömkelege, nem véletlenül hordtam gyakorta garbót vagy sálat, vagy épp bármit, ami leplezi szadista lényének lenyomatát. Ezúttal is beleszédültem egy pofonba, mert vissza mertem utasítani. Mindig megtettem, irtóztam attól, hogy hozzám érjen, nem volt hozzá joga. Megvehetett, mint egy tárgyat, díszelegtem az oldalán, ha úgy szolgálta a kényszer, de a testem nem adtam soha, még csak a hálónk sem volt közös, és gyűlöltem, hogy Alexa apának hívja. Nem érdemelt meg egy ilyen csodálatos szót, nem volt rá méltó. Most azonban talán átléptem egy határt, amit sosem kellett volna, az arcomba fröcsögött keresetlen szavak nem számítottak, mondhatott volna bármit, de a tény, hogy ujjai a szövetet tépik a lábaim közt, már igenis hatással voltak rám. A testi fölénye azonban vitathatatlan volt, sosem gondoltam magamra úgy, mint egy gyönge nőre, de most be kellett látnom, az vagyok.
- Miért?
Zokogtam fel, s akkor hallottam meg a világ talán egyik legönzőbb mondatát, ami azóta épp úgy kísért ébren, miként álmaimban.
Megtette, csak mert megtehette…

2012. Japán cseresznyevirág fa – „A szívem örökké a tiéd, Alexander.”
Már azelőtt neki adtam, hogy eljött volna a pillanat, hogy meg tudjon szöktetni. Vakon megbíztam benne, és talán egy részem még ma is ugyanúgy várja, mint azon az első gyászos napon. Öt hosszú éve semmit sem hallottam felőle. Azóta növekszik a saját kis júdásfám lelkes társaival a kert végében, azóta nem dobban úgy a szívem, azóta csupán Alexa képes elérni nálam, hogy úgy érezzem, élek. A hazugság szépen lassan elemésztett belülről, de azt az örömet senkinek sem adtam meg, hogy azt higgye, legyőzött, összetört. Erősnek kellett maradnom a kislányunk miatt, és így is tettem. Gondját viseltem, és közben igyekeztem megvalósítani önmagamat valamiben, ami sokkal inkább hozzám illik, mint a jog, amit szintén rám erőltettek.
Ahogy figyelem négy éves nagylányt a júdásfánk körül szaladgálni, reméli a lelkem, hogy ott érez Téged is, hogy kicsiny lelke tudja, több köze van ahhoz a fához, mintsem szavakkal el lehessen mondani. A kis cseresznyevirág palánta engedelmesen simul a földbe, tudom, hogy egy nap gyönyörű lesz, csak úgy, mint a többi fa, különbözőek, de mégis mind csodásak a maguk nemében.
Öt év, öt fa. Rengeteg elvesztegetett nap, szűnni nem akaró fájdalom, és a szív, ami még mindig utánad sír. Vajon elmúlik valaha? Nem akarom, hogy elmúljon, érezni szeretném, mi több, megélni. Bárcsak…

2013. Szilvafa – „Meg fogom oldani, édesem.”
Az elmúlt évek folyamán valahogy minden lényegesebb dolog az év azon szakaszában történt, amikor a fáim a földbe kerültek. Bizonyára nem véletlenül. Kötődtem hozzá. Talán bevonzottam, talán már vártam az újabb fordulatot, és mindig megérkezett valamilyen formájában.
Idén segítséget kaptam, a kezemben volt az aláírt szerződésem egy lakberendező céggel, amiről csak a kislányunk tudott, mert egyedül ő élvezte feltétel nélküli bizalmamat. Ő elkezdett óvodába járni, én meg kaptam annyi szabadságot, hogy foglalkozhattam magammal. Persze sem apám, sem a férjem nem gondolhatta, hogy ezt mire fogom kihasználni, bizonyára elkönyvelték, hogy majd járok fodrászhoz, körmöshöz, esetleg vigyázok az alakomra és sportolok, vagy valami hasonló női hülyeség, ami a vagyonos körökben az idő elütésére szolgál. Én dolgozni kezdtem, és a fizetésemet egy direkt csak erre a célra nyitott számlára utaltattam, amiről nem költöttem. A tervem megvolt, már csak a saját lábamra kellett állnom úgy, hogy lehetőleg ne vegyék észre, és akkor már csak pár év, és Alexával elkezdhetjük a saját, nyugodt kis életünket, amibe onnantól senki sem szólhat majd bele.

2014. Juharfa – „Soha többet… ígérem.”
Nem emlékszem semmire onnantól, hogy földes kezemmel beléptem az ajtón, és a falnak taszított valaki. Nem számított sem akkor, sem azóta egy kósza pillanatra sem, hogy a cél nem ez volt. Mégis, a felhasadt halántékomból azonnal szivárogni kezdett a vér, a testem pedig ernyedten esett olyan karokba, amibe önként sosem menekülne.
Csipogás, és sírós hangocska rángatott ki a homályból, ujjaim megrezzentek a kicsi tenyerében, és ahogy kinyitottam a szemem, máris ellepett az apró csókjaival, véget nem ér anya, anya, anya ismételgetéssel. Hosszú percekbe került, mire sikerült kibogoznom a szálakat, és rájönnöm, hol vagyok, illetőleg miért. A harag, ami magával sodort, mostanában gyakran vendégeskedett a mellkasom fogságában, nem örültem neki, de valamiben segített, újra, meg újra megerősített abban, hogy tennem kell önmagamért, s természetesen a kislányunkért, különben már most megáshatom a saját síromat.
- Menj ki.
Utasítottam, tekintetemben a gyűlölet lángjai lobogtak, lehajtott fejével egészen meghunyászkodónak tűnt, rövidke ideig még tudtam hinni abban, hogy megbánta, s tartani fogja magát a szavaihoz.
- Soha többet… ígérem.
Természetesen, mint oly sokszor már, akkor is hazudott.

2015. Bükkfa – „Bee at Home.”
Nevetve szaladtam ki a facsemetéstől a legújabb szerzeményemmel, amit ma bizonyosan annak örömére fogunk ma elültetni Alexával, hogy kibéreltem a leendő üzletem helyiségét. Az elmúlt két év eseménydús volt, és hála istennek nagyon sok energiámat tudtam beleinvesztálni a tanulásba, fejlődésbe, aminek köszönhetően egyre jobb lettem. Egy éve a férjem sem emelt kezet rám, már-már kezdtem azt hinni, hogy minden jóra, vagy legalábbis jobbra fordul. Valójában csak a két hetes kórházi ott tartózkodásom tartotta még mindig sakkban, ez azonban nekem nem számított. Csupán a tény, hogy egyre közelebb voltam a minimum létbiztonsághoz, és ha azt el tudom érni, onnantól nem lesz kérdés, hogy jobb lesz nekünk végleg kiszakadni a szülői fészekből, ami jót nem hozott az életünkbe, rosszat viszont annál többet.
A legboldogabb éveim akkor voltak, amikor még itt éltél az apukáddal. Akkor még reményteli leányzó voltam, kergettem a vad, szerelmes kis álmaimat, s vágyaimat, a legédesebb pillanatokat éltem meg, miközben csókoltál, és sosem gondoltam arra, hogy ez egyszer lehet majd másként is. Nem bánom, mert szép időszak volt, ma sem csinálnék semmit másként, de azt tudom, hogy Alexának és nekem jár egy új, tiszta lap, amit megtölthetünk élettel, szép emlékekkel. Minden nap ezért teszek, és nem állok le, amíg el nem érem.

2016. Lilaakác fa – „Anya, mindig is tudtam…”
Szívemnek kedves szokásunk volt, hogy kiültünk délutánonként a júdásfa tövébe, és vagy beszélgettünk, vagy olvastunk, esetleg a felhőket lestük és képzeltük őket formákba. Ez a nap azonban más volt, egyrészt elültettük a legújabb fánkat, másrészt eljött a kilencedik évfordulója annak, hogy eltűntél az életemből. A pici lányunk elmúlt már nyolc, értelmes, élénk, okos, kedves nagylánnyá cseperedett, akivel élmény volt minden pillanat, és akire mérhetetlenül büszke voltam.
- Drágám, mondanom kell neked valamit. Tudom, hogy megtartod a titkainkat, mindig is bízhattam benned, de ez lesz a legfontosabb mind közül, rendben?
Bólintásával jelezte, hogy megértette, szavak nem kellettek ide, talán érezte, hogy ez most nem a könnyed csacsogás pillanata, vagy olyan, amit megéri elviccelni. Magamhoz húztam, simogattam pirospozsgás kis arcát, haját, és éreztem, hogy könnyekkel telnek meg lélektükreim, ezt nem fogom tudni sírás nélkül megosztani vele. Nem látta, de érezhette, elég érzékeny természetem van, sokszor a sírással adom ki magamból az érzelmeket, ismer már, talán ezért csúsztatta tenyerét a másik kezembe.
- Azért neveztelek el Alexandrának, hogy egyszer valaki, ha majd megismer, rájöjjön, ki vagy te valójában. Évek óta reménykedem, hogy eljön az a nap, de még sajnos nem tartunk ott. Az illető neve Alexander Aubry.
- Ő az apukám?
- Igen kincsem, Ő az apukád, és az én nagy szerelmem.
Még mindig. Nem lepődött meg, én annál jobban, mikor kijelentette, hogy tudta. Nem ostoba, egyáltalán nem hasonlít a férjemre, a nevét sem viseli, mikor összeházasodtunk, én sem vettem fel a nevét, nem voltam rá hajlandó, és egyértelmű volt, hogy a kislányom sem fogja. Ebben nem ismertem tréfát, a mai világban már úgysem számít igazán, kinek mi a neve, apám meg még örült is, hogy megőriztem a nevét. Nem mintha örömömre szolgált volna… Mennyivel jobban hangazan az Angelina Aubry? Istenem, hányszor, de hányszor írtam le ezt a nevet a naplóimba középiskolás koromban.

2017. Tölgyfa – „Megesküdtél.”
Ahogy a legkisebb facsemeténk előtt álltam, csak oldalra pillantottam a júdásfánkra. A szívem megtelt fájdalommal, ami rettenetesen könnyedén nyomta el a test szenvedését, nem kellett dörzsölgetnem a csuklóimat, hiába volt élénk piros a keze lenyomata rajtuk. Egyszerűen a tehetetlenség olyan erővel csap le rám, ami tíz év után talán nevetséges, hisz ki az a bolond, aki még ennyi idő után is hisz egy kamaszfiú szájából elhangzott ígéretben? Az talán már nem is ebben az életben volt.
A fa törzsére csapok, elfojtott zokogásomat nem viszi messzire a kósza szellő, könnyben ázó tekintetem vadul keresne céltáblát, hogy válogatott szitkokkal ostorozza, de nem vagy itt. Nem mondhatom a szemedben.
- Megesküdtél.
Ordítom homokomat a kedves fánknak támasztva, és úgy érzem, nem bírom tovább, most már nem. Az életem maga a valóságos, tüzelő pokol, amiből csak Alexa jelenléte tud kirángatni, de komolyan fontolgatom, hogy elküldöm innen, ne kelljen átélnie még csak hasonló dolgokat sem, mint nekem. Jobb lenne neki. Én nyugodtabb lennék. Biztonságban lenne.
Térdeimre esek, és addig sírok, amíg marad könnyebb, hiába megy le a nap, és csípi bőröm az egyre hűvösebb szellő. Hiába tudom, hogy értelmetlen várnom, nem fogsz csak úgy itt teremni, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hogy lehet elengedni valamit, amit egyszerűen kitéptek belőlünk, és csak sajgó, örökkön vérző sebet hagyott maga után?

2018. Fekete cseresznyefa – „Ha még egyszer hozzám érsz, börtönben végzed!”
- El akarok válni.
Semmiben sem voltam biztosabb, minden egyes nappal csak közelebb kerültem az elhatározáshoz, már volt elég pénzem, már meg tudtam volna állni a saját lábamon, el tudtam volna tartani a lányunkat egyedül, megoldottam volna. A ma tizenegy tagúra gyarapodott kis erdőcském hiányozna csak, de ez a hely a béke szigetén kívül maga volt számomra a pokol, és biztos voltam benne, hogyha nem menekülök el minél hamarabb, akkor beleőrülök.
Gondolkodás nélkül csattant az istene pofon az arcomon, olyan erővel, hogy lefejeltem a lépcső korlátját, s csillagokat láttam tőle. Fogalmam sincsen, miként öntötte el tagjaimat az a végtelennek ható, harcias magabiztosság, amivel felegyenesedtem, és szikrázó tekintetemet az ő sárszínű, gonosz szemeibe fúrtam.
- Ha még egyszer hozzám érsz, börtönben végzed!
Sziszegtem oda, és az asztalon hagyott mappát nyújtottam felé. Már egy ideje kamera volt a szobámban, amiről senki sem tudott, nekem viszont jó szolgálatot tett, és most szembesülhetett az abból kinyert képek tömkelegével, némelyiktől felfordult a gyomrom. Szükségem volt ütőkártyákra ellene, és nem csak nekem volt ezekből példányom. Elegem volt a terrorból, és nem hagyom tovább tönkretenni magam. Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy élve eltemessenek, és én hagyjam.

2019. Barackfa – „Szerinted találkozom vele valaha?”
Beadtam a papírokat, és csak azért tehettem ezt meg, mert volt a kezemben valami, hiába akadékoskodott meg fenyegetőzött apám, közöltem vele, hogy napvilágot lát minden mocsok, amit ellenem elkövetett valaha is a drágalátós férjemmel egyetemben, és azt nem fogja megköszönni. Sárba tiprom a nevét és az egész életét, ha tovább kényszeríti rám az akaratát. Több mint tizenkét év gyötrelem egy életre is sok, és én már megelégeltem, s szerencsére ott volt mellettem a kis bástyám, aki mostanra mindent tisztán látott, és bármikor, bárhová elszökött volna velem, ha nincs más választásunk, de jobb szerettem volna nem örökké menekülni, hanem nyugodtan élni a saját kis életünket. S már láttam a fényt az alagút végén.
A legutolsó… az egykor majd édes gyümölcsöt hozó barackfával remény szerint teljessé válik a facsaládunk, mert jövőre én már nem akarok itt élni. Bizonytalan és ködös, ami még előttünk van, de meg kellett tanulnom a magam urává válni, irányítani a saját sorsomat, és olyan erősnek lenni, ami ahhoz kell, hogy soha többé senki se tiporhasson a sárba.
- Anya…
- Igen, kicsim?
- Szerinted találkozom vele valaha?
A nehéz sóhajommal éles ellentétben volt az ajkaimon ülő mosoly, magamhoz húztam, és halkan suttogtam a hajába.
- Igen. Bízom benne, hogy így lesz.
Mindkettőjüknek joga van ehhez, és tudom, hogy így kell lennie, a kérdés már csak az, hogyan találhatok meg valakit, akit az apám a földről is hajlandó lett volna eltüntetni, csakhogy ne tudjon többé a közelébe.