Elégedetten nézegetem a kinevezést. Juniorból végre Senior lettem, ami ugyan több munkát is jelent, ugyanakkor több szabadságot. Tény és való, hogy a mostani online munkák világában valóban nem tart semeddig sem máshonnan elküldeni a melót, de valószínűleg  nem mindig ezzel foglalkozni.
Marcel terve, hogy ne kapjam meg a kinevezést, balul sült el. Vagyis mégis megkaptam a kinevezést. Ez azt is jelenti neki, hogy annyira már nem csicskáztathat. Behajtom a papírt, elvigyorodom. Ha tudná, mit tervezek! Nem, nem vagyok gonosz. Marcel, annak ellenére, hogy egy egész szótárt tudna kitenni a seggfej címszó alatt, egy nagyon is hozzáértő szakember. Csak tenné le azt a fene nagy önérzetét és egoizmusát.
- Ma mindenkit meghívok egy pohár alkoholra, igyon akármit! Feltétel: csakis olyat, amiben tíz százaléknál több alkohol van! Téged is, Marcel - ül, ezért vállon veregetem, mire morogva issza tovább a kávéját.
- Mentem vissza - mintha látványosan a hátam mögé dobnám a papírt, amit nem engedek, dehogy is engedem el, benne van a kinevezésem! És az asztalomhoz ülök le. Még mielőtt bárki nagyban azt gondolná, hogy szorgalmasan nekiülök dolgozni, keservesen csalódna. Muszáj vagyok küldeni egy rövid videót, amint megrázogatom a papírt, jó atyámnak. Csak egy "megérdemelted" szót kapok vissza, de ez többet jelent mindennél. Nem egy dícséret osztogató. S csak ez után térek vissza fejben is a munkához.

- Én mentem, további jó bulit! - valóban mindenkit elhívtam és el is jöttek. Nekem viszont más dolgom is van még ma, így annyira nem néztem a pohár fenekére, de így is érzem, ma már többet nem kéne. Bár a múltkor is valahol a fekete inges jelenet közben szakadt el a film. Az a vodka nagyon ütős volt. Lett is belőle sorozat, csak utána szembesültem, a fotókon, mennyire... szóval az voltam igazából, amiket a fotók mutattak. Nem, dehogyis egy disznót! Koncentráltan laza mókás. Azt hiszem, ezt a jelzőt kaptam rá.
Megkeresem a biciklit, megint rápakoltak vagy hármat, majd kitépve a tömegből, felpattanok rá. Tömegközzel akartam jönni, tudtam, hogy ma kapom meg a kinevezést, és nem akartam ittasan a volán mögé ülni. Biciklivel legfeljebb a lámpaoszlopot tudom elütni, ha esetleg nagyon hatna az alkohol. A megbeszélt cím közelében van egy bicikli tároló, oda leteszem.
Hogy meglepetés-e, hogy hova megyünk? Van, hogy igen, van, hogy nem, mind a kettőt élvezem. Most csak benyitok a nevezett címnél nyíló ajtóval.
- Remélem, császár voltam. Király szeretek lenni - vagyis pontos. A késés joga a császároké, késni viszont nem szeretek.

Nem engedheti meg magának az álmodozást, figyelmének elkalandozását, mikor az irodában van, akkor pedig különösen, mikor ügyei egyikét intézi. Arra kell figyelnie olyankor, amit csinál, félre kell tennie minden egyéb gondolatát, közösen lénye azon oldalával, mely mélyen elítéli ügyvédi feladatát. Nem engedheti meg magának a gyengeség leghalványabb jelét se, mert az hibát vonzhat magához, annál rosszabb pedig nem is történhetne vele. Talán szülei sejtenek valamit, talán nem, egyvalami azonban biztos, a szabadság látszatát addig ölelheti csak keblére, míg sikert és hírnevet tud letenni az asztalra, amíg győzelmeivel újabb ügyfeleket vonz.
Egész más okból ugyan, de a szabály hasonló, mikor a barátságtalan irodát és kollégáit hátrahagyva felöltheti King kellemesen melengető álcáját. El kell felejtenie ekkor minden mást, akkor is, ha éppen csak néhány órával ezelőtt hagyta ott a tárgyalótermet és vetette le kényelmetlen öltönyét, hogy valami könnyed, kényelmes darabot öltsön magára, eltüntetve másik élete legapróbb bizonyítékát is. Nincs ez másképp most se, itt, a frissen kibérelt terem közepén állva.
Csalódottsággal vegyes izgalom csillan meg szemeiben, ahogy pillantása végigsiklik a csupasz, enyhén repedezett falakon. Ennél némivel többre számított, rengeteg dolga lesz vele délutánig, komolyan bele kell húznia, ha használhatóvá akarja varázsolni, de ettől lesz csak igazán igazi. A témához, amit kitalált mára, tulajdonképpen nem is olyan rossz, s bár nem árt itt, meg ott, meg oké, mindenhol finomítani, szinte biztos benne, a megbeszélt időpontig tökéletes lesz.
Ezúttal egyedül van, kivételesen nagyrészt a képkészítésre szándékozik koncentrálni a mai alkalommal, a fennmaradó időben pedig az állvány is nagyszerűen el tudja majd látni a feladatot, ha pedig mégse, még mindig felhívhatja a leglelkesebb fotósát, aki egészen véletlenül épp a közelben lakik.
Elégedetten simítja össze tenyereit, majd felsője ujját feltűrve a könyökéig, boldogan lát neki a nehéznek és fárasztónak látszó feladatnak, tudva, ennek köszönhetően csak még jobban fogja értékelni a végeredményt és még inkább élvezi majd az itt folytatott művészi munkát is.


Érdeklődőn pillant fel a nyíló ajtó hangjára, miközben épp az utolsó simításokat eszközöli. Nem aggódik, pontosan tudja, ki az érkező, hiszen Adrian az egyetlen, aki rajta kívül ismeri jelenlegi tartózkodási helyét, annak pedig igencsak kicsi az esélye, hogy bárki másnak most jutna eszébe meglesni a már hetek óta üresen álló épületet.
- Ne aggódj, pont időben érkeztél - az órára se kell pillantania, hogy tudja, így van, de tulajdonképpen az se vágná a földhöz, ha késett volna. A lényeg, hogy itt van, márpedig abban tökéletesen biztos volt, hogy nem fogja átverni. Azon az apróságon pedig, milyen könnyedén meg tudja fejteni, mire is gondol a másik, holott épp csak néhányszor hozta őket össze a sors, már fenn se akar. Rég lemondott arról, hogy arra vesztegesse drága idejét, hogy ilyesmiken törje a fejét.
- Tedd le a cuccod akárhova - kezével széles mozdulatot tesz, körbemutatva gyakorlatilag az egész szobán, nyomatékosítva szavait. - és ha már úgyis uralkodókról beszélünk - lekapja a korábban kihelyezett koronát, ahogy útját lassan az érkező felé veszi. Léptei szaporák, energikusak és hibátlanul sugallják az egész lényét körbelengő várakozó nyugalmat. Nem izgul, nem ideges, épp ellenkezőleg, ritkán tapasztalt béke érzete árad szét ereiben, mely reményei szerint legalább erre a néhány órára kitart.
Habozás nélkül emeli magasra a kezében tartott kelléket, amint eléri a férfit, s finoman a fejére illeszti, gondosan eligazítva, mielőtt hátrébb húzódna néhány lépést, hogy megszemlélje művét.

A mai napi munkából is elég, még úgy is, hogy meló után beültünk megünnepelni a kinevezésem, legalábbis az újat. Annak viszont annyira már nem örülök, hogy ezt a család is meg akarja ünnepelni. Haladok felfelé a szamárlétrán! Annyira nagyon nem foglalkoztat, amíg szeretem, amit csinálok. És azt hiszem, a tíz százalék alkohol hat, kellemesen bizseregtet.
A hivatali robotolásnál jobban megy más, ahová viszont most tartok, az nagyon eltér, még tőlem is. Kellett idő, s rámenősség, kitartás, hogy most csak úgy, elsétáljak ide. Ugyanakkor hiszem, ha nem fogott volna meg mindez, és a személyisége, minden bizonnyal hiába próbálkozott volna. Tetszett a határozott rámenőssége, az elfogadása, hiszen én is alig beszélek a többi életemről. Nem akarom, hogy bekavarjon, s az sem, hogy az övé. Így azok lehetünk, amik akarunk. S nem azok, amellyé a társadalom és a neveltetés elvár.
Tetszik az épület, s ahogy beljebb haladok, s a zsebembe gyűröm a cetlit, amire felírtam a címet. Az oldaltáska, amelyet sehogyan sem akarok lecserélni arra az aktatáskára, amelyet apámtól kaptam, mikor felvettek véglegesen a kórházi hivatalnokok közé, lomha billegéssel csapódik a combomnak minden egyes feljebb lépésnél, jelezve, tartom lépteim ütemét. Néha egészen jó ezzel elszórakozni, mégha tönkre is teszem így a táskáimat elég hamar, mert súlyt, azt visznek.
- Király vagyok! - tartom ökölbe a kezem egy "ezaz!" jelzéssel. Belém nevelődött, s hiába akarok önmagam lenni, s tudom, ez annyira nem lenne a sajátom, mégis jó érzéssel tölt el, ha nem kések. Ha pont időben érek oda.
- Te jó ég! - Nézek körbe egyből. - Ez nagyobb belmagasság, mint a többiben lenni szokott. Nagyon menő. - A falmászás jut egyből eszembe, utána meg a sziklamászás. Utóbbin már régen voltam, a trapézra meg az első jó időben kimentem. Kell az extrémitás, ha már a hivatalban a billentyűket verem. Az esport már így nem került veszélybe, hogy több szabadnapom lett a kinevezéssel. Az utazás és a csapatgyakorlás még éppen, hogy bele fog férni így. De rezeg a léc, márpedig nem akarom abbahagyni. Csakhogy egyre több marketing feladatok is vannak, amit meg úgy nem akarok. Így patthelyzetbe kerülök lassan.
A válaszom, hogy tegyem a cuccom, ahová szeretném, egy nagyon rövid cselekedet. Kikapcsolom a tartószíjat a vállamról és a válltáskám nagyot dobbanva ér földet mellettem.
- Itt pont jó lesz - nem, most nem hivatalnok vagyok, aki nettül bepakolja a holmiját az előre kijelölt szekrénykébe. Ha jó ott, ahová gondolom, az pont ott van most éppen.
Véginézek rajta, ahogy közeledik. Aztán körbe.  Még mindig nem haladok egy tapodtat sem. A tér lenyűgöz.
- Te dolgoztál mindezen, ahogy most kinéz? - Nem ismerem a környéket, de valami azt súgja, hogy nem így nézett ki, mikor bejött.
A nyugalom, ami körbeveszi ahogy jön felém, tömb lényemre is hatással van. Minden, ami a világ nyűge, szinte maga előtt tolja, el tőlem, a hátam mögé, majd kitessékeli az ajtón, mely fejvesztve menekül. Igen, talán éppen ezért fogadtam el végül az ajánlatát, hogy dolgozzunk együtt, mikor úgy hozza az idő. Ilyet csak vele érzek, s mikor együtt dolgozunk.
A koronára sokat sejtetően felvonom egyik szemöldököm. Talán éppen beletrafáltam a témába?
Felfelé pillantok,  mikor emeli a kezeit, hogy a fejemre helyezze a koronát, s megigazítja. Megvárom, míg hátrébb lép, s megszemlél.
- Van egy sejtésem, a korona éppen passzol - állok be egy uralkodóinak minősített pózba. A felsőbbrendűség és fensőbbség póza megy, azzal keltem, s feküdtem, ám bennem az uralkodókról mindig más volt a fejemben, így a kettő keveréke, jelenik meg: az emberek felett álló és a felelősségteljessége tudatában lévő emberé.
- S neked milyen koronád van? Császár? Király? Netán császárné? Vagy királyné?
Nem, egyáltalán nem egy megszokott jelző a miénk. Hiszen ezek szerepek, témák, melyekben azok lehetünk, akik csak akarunk, s felvehetjük azt is, ha akarjuk, amik nem akarunk, ám kíváncsiak vagyunk, milyen is.
Beljebb vonulok, hozzá nem érve a koronához. Tökéletes érzéke van, hogy tegye fel a fejemre. Megfordulok a helyiség közepén, felé.
- Palástod is van? Koronád én helyezem rád - keresem a tekintetemmel, hova is tehette. Mert nem, nem fogom hagyni, hogy ő maga tegye rá. Én akarom.

A művészet számára nem munka, nem is igazán hivatás. Már a kezdetek kezdetén se megélhetésből csinálta, akkor is volt mellette stabil, biztos állása, mit akkor ugyan csak addig tervezett űzni, míg stabil lábakra nem került az anyagi helyzete, melynek minden részletét maga akarta összegyűjteni, nem akart semmit a szüleitől, meg akarta mutatni, egyedül is képes olyan életet élni, amikor nem kell nélkülöznie, amikor meg tud venni bármit, amire igazán szüksége van. Soha nem vágyott olyan életre, amiben felnőtt, nem szerepelt álmai között a hatalmas ház, ahol a családtagjaidat is épp csak megtalálod, nem akarta két kézzel, habozás nélkül szórni a pénzt, de azt se akarta, hogy az olcsóbb mellett kelljen döntenie, annak ellenére, hogy a drágább termék jobban tetszik neki.
Sok minden változott azóta, egy valami azonban öröknek bizonyult. A viszonyulása a művészethez. Fényképezés, modellkedés közben el tudja engedni a valóságot, beszűkül körülötte a tér, elveszti a jelentőségét minden hétköznapi, emberi problémája, nem marad más csak ő és a képzelete. Időnként még modelltársáról is hajlamos elfeledkezni, habár ezt igyekszik titkolni, amennyire csak lehet.
Elnéző mosollyal bólogat, nem téve hozzá, mennyire igaza van a férfinak. Ma valóban király lehet. Csupán néhány röpke órára persze, kettőjük által kreált álomvilágban, de mégis, elengedheti magát, ebben az időben azt tehet, amit csak akar. S valahogy úgy érzi, nem csak ő az egyetlen, akinek hatalmas szüksége van erre a fajta kikapcsolódásra, hanem Adrian is.
- Nem volt szándékos, de ha már így alakult, hiba lenne nem kihasználni - arcán elégedett vigyorral szemléli meg a termet ő is, mintha nem tette volna már meg számos alkalommal, mióta itt van. Nem találta még ki pontosan, miként tudják tökéletesen hasznosítani a helyiség szokatlanul impozáns belmagasságát, biztos azonban benne, vannak olyan kreatívak és bevállalósak mind a ketten, hogy ne jelentsen problémát megoldást találni, mihelyst beleunnak az eredetileg kitalált és legelőször megvalósítani vágyott témába.
Bármily erős késztetés is kerítse hatalmába a földre dobott táska látványára, hogy belekössön a hanyag elpakolási módszerbe, visszafogja magát. Végtére is ő volt az, aki kiejtette a száján, hogy akárhova rakodhat, nincs joga igazán kötözködni, pusztán mert nem kedvére való az eredmény.
- Én - elégedett mosolyra görbülnek ajkai, tudva, ilyen rövid idő alatt is megismeri a  stílusát a férfi. Lehetne azt mondani, beszédes a tény, hogy egyedül van itt, de előfordult már korábban is, hogy magára maradt a fotózás helyszínén, a díszlet azonban nem az ő keze munkája volt. - Tetszik? - kíváncsian fürkészi Adrian arcának vonásait, hátha sikerül rájönni a válaszra, mielőtt megszólalna. Bírja és szereti is a kritikát, ha azt a jövőben a fejlődésére tudja felhasználni, valóban kíváncsi hát arra, mi a másik véleménye a végeredményről. Személy szerint ő elégedett vele, mi nem meglepő, ha nem lenne, nem hagyta volna, hogy más lássa.
Gyengéden helyezi a koronát a férfi fejére, gondosan eligazgatva azt, itt-ott a barnás tincseket is eligazgatva, a tökéletes látvány érdekében.
Pusztán szemöldökét vonja fel a megjegyzésre, egész lénye vibrálón súgja a választ. Természetesen. Ki se kell mondania hangosan.
- Gyere beljebb és megmutatom a felhozatalt. Kiválaszthatod  a megfelelőt nekem - szemeiben cinkos fény villan, mosolya letörölhetetlennek tetszőn ül ajkain, nyílttá, sugárzóvá téve arcát. Lassan fordít hátat partnerének, könnyed léptekkel indul a terem túlfelére vissza, épp csak annyi időre pillantva vissza válla felett, hogy tudja, követik.
- Palást, páncél, kissé korközelibb ruha. Nem mintha nem állna jól, ami most rajtad van - leplezetlen érdeklődéssel siklik végig tekintete a férfi alakján, megtorpanva, mikor így tesz ő is. - Ahogy kívánod, Királyom - játékos meghajlást produkál, mielőtt kezével a jelmezek és kiegészítők apró, de változatos darabjai felé intene.
- Parancsolj, válogass bátran, ráérünk – legalábbis ő biztosan. Megcsinált mindent, amit kellett, s ügyvédi munkájához használt telefonját kikapcsolva süllyesztette a táskája mélyére, hogy még véletlenül se kelljen látnia se, amíg itt van.
- Igaz is, milyen borzasztó házigazda vagyok. Mit iszol? – a választ meg se várva, térül-fordul, s egy pillantásnyi idő múlva már vissza is tér a kiindulópontjára, két üveggel a kezében. Az egyik sötét üvege elrejti a benne lapuló karmazsinvörös, édes italt, míg a másik tisztán mutatja az aranyszín nedűt. – Nem tudtam, milyen hangulatban vagy – hozott hát bort és rövidet is, a megfelelő poharakkal kiegészítve mind a kettőt, természetesen.

Csak leengedem a karom, ahogy bólogat, előtte azonban még egy V-t formázok az ujjammal. És ma még ünnepelni is valóban van okom. Valahogy már az esport sem az a menekvés, amibe azért kezdtem, mert reméltem, vártam és elvártam tőle, hogy kitépjen abból a közegből, ahová a családom és a társadalom akart nyomni, tolni. Elviselhetővé tette számomra mindezt.
- Ezzel egyetértek - határ a csillagos ég akár, hiszen még az is beleférne szerintem, ahogy elnézem a belmagasságot. Bármit, tényleg bármit ide lehet majd tenni. - Piszok jó választás.
Az elején még azt hittem, hogy az ital és a teljes kimerültség hozta meg nekem azt, amit legelőször láttam a képeken, a legelső alkalommal, mikor elhozta nekem. Nem én voltam. Nem ismertem magamra, mégis, az, ami a képekről sugárzott, úgy vágott meg, mint nyári viharban a villám. Tényleg ez volnék? Tagadtam, ó, hogyne tagadtam volna. Az esport is elég extrém, nem éreztem úgy, hogy még ezt is be tudom vállalni. Mert nem, az nem én vagyok a képen.
Látom, ahogy tekintete végigköveti a táska útját, előtte a mozdulatomat, vagy csak képzelem hozzá? Mindenesetre felvonom érdeklődéssel és várakozón egyik szemöldököm. Végül átsiklunk rajta, s el is feledkezem, hogy mit is tettem az előbb, mert figyelmemet jobban elvonja a helyiség látványa és a jelenléte.
Furcsa megérteni, hogy képes vagyok felismerni kezeinek nyomát egy-egy berendezésben, kellékben, vagy ruházatban. Végül is majdnem bármiben, még ha nem is teljesen. Sugallat, talán inkább azzal tudnám kifejezni. Széles mosolyra is szalad a szám, ahogy megerősít ebben, s újfent végignézek az egészen. Elmerülök pár pillanatra egy-egy apró részletben, amelyben felismerem, hogy miattuk véltem azt, az ő keze munkáját és elgondolását dícséri. Éppen ezek az apróságok, amelyek igazán teljessé tesznek egy-egy hangulatot, fogott meg a képeken is, és kapom meg szavaiban is. S élvezem, hogy benne lehetek. A csodálkozást és meglepettséget az elégedettség és némi izgalom váltja fel bennem, ami látható immár. Ez már nem a kinti világ, itt csak mi vagyunk, itt lehetek az, megmutathatom, kimutathatom, amit belül is érzékelek.
- Nagyon tetszik - bólintok, s szemeim csillogása, a kezdeti izgalom a hangomban is megjelenik, a kíváncsiság mellett.
Azt a világot, amit az esportban véltem megtalálni, mostanában és újonnan, akkor élem, mikor vele vagyok. Most is, szinte érzem, ahogy az a nyugalmas, sziklaszilárd buborék kezd körbevenni minket, ahogy közeledik felém. Ezt éreztem benne, és ugyanakkor magamban is. Ez a felismerés új volt nekem is.
Ahogy felvonja a szemöldökét, érdeklődően tekintek rá. Hogy is gondolhatnám másként? S nem, nem is gondolom másként. Most majdnem kérnék egy tükröt, megnézném magam, ám sosem teszem, csak a képeken látom viszont magam. S éppen ettől még izgatottabbá válok, s egyben nyugodttá is.
Tekintetéről a mosolyra vándorol a tekintetem, s egy rejtélyes, sokat sejtető mosollyal válaszolok.
- Nem is hagynám, hogy más válassza ki a számodra legmegfelelőbbet
Félrebiccentem a fejem, ahogy végigmér.
- Rajtam minden jól áll - jelentem ki határozottan. - De legfőképpen azok, amiket te választasz ki - a koronára sem kell mutatnom, mert nem csak abban talál el mindent, amiben megjelenek a fotókon. Van érzéke hozzá, s állítom ezt úgy, hogy nem tartom magam sem kreatívnak, sem művésznek.
A meghajlást egy felséges királyi fejbólintással viszonzom. Tetszik a mozdulata, az egész tartása, még ezzel is képes segíteni a ráhangolódásban, mintha az is egy párbeszéd, egy tánc lenne. A mutatott irányba tekintek, tekintetemben már ott nyílik teljes egészében a kíváncsi izgatottság. Az a fajta izgatottság, mikor tudni, még bármi lehet, bárhová lehet indulni, haladni. S hogy miből, számomra még az is a nem tudás részében van. De nem sokáig!
- Ismét elkápráztatsz - állok meg a jelmezek és kiegészítők előtt. El tudok veszni bennük, s ha nem itt lennék, már rég sarkon fordulnék és távoznék. Ám itt most  csak én vagyok, minden nélkül, hiszen aki leszek, az valahol itt lapul. Mint ahogy az a valaki, aki majd ő lesz. A külvilág megszűnt létezni, abban a pillanatban, ahogy hozzám lépett a bejáratnál.
Egy páncélon meg is akad a tekintetem, arra visznek lépteim. Megsimítom ujjaimmal a díszítést.
- Csodálatos - majd ujjaimat a vállrész alá helyezem, s úgy veszem magamhoz.
- Szerintem, jól fog állni - felé tartom. - Rajtad.
Lejjebb engedem a tartott holmit a kezemmel együtt.
- Eme nemes holmikhoz csakis a vérvörös nedű illik - elértem az utolsó mondatát. S mint mindig, most is megfog ez a figyelmesség. Töményre vágyom, a mai nap után, ám a sötét középkor előbb érkezne el, minthogy a vaku első fehér fénye villanna, így ezt most inkább arébb hessegetem magamban.
- De csak, ha te töltesz nekem - helyezem megfelelő helyre a páncélt, ám mikor töltene magának, tenyerem helyezem a pohara fölé. - Ezt majd én - veszem át az üveget, s töltök neki, is, ha ugyanazon italt kívánta meg.
- A mai napra - ünneplésre emelem a poharam. Csak egy kortyot veszek belőle, ízlelgetem. Ereje lekúszik, s terjed, fejem búbjáig és lábujjaim hegyéig. - Ez is bekerül a mámorító listára, mint itt minden. - újabb korttyal lerősítem meg az előbbi érzetet.
- Melyiket választanád nekem? - Pillantok a jelmezekre és a többi páncélokra. Nem csak, hogy elvesztem bennük, de ha négyszer öltöznénk át, akkor is kevésnek érezném a lehetőséget. Egy darabon már a legelső pillanatban megakadt a tekintetem, s azt, azt nem fogom hagyni, hogy levegye, míg itt vagyunk s ráhelyeztem.

Elégedett vigyorba görbülnek ajkai az egyetértés hallatán, boldog, izgatott várakozással néz a jövőbe, tudva, nem ő az egyetlen, kinek szándékában áll kihasználni az impozáns belmagasság nyújtotta számos előnyt. Egyelőre azonban az eredeti vágányban halad tovább, a koronát felkapva és használatba véve, felfedi azt is,  milyen téma mentén igyekszik elkészíteni a képek egy hányadát. Nem mindet, még azt se jelentené ki bátran, hogy nagyobb részét. Az elhatározás maga ez persze, de úgy az igaziak ezek az alkalmak, ha nem mondanak nemet a spontaneitásra, ha hagyják, hogy egy idő után már csak vigye őket a lendület, amerre akarja.
Még csupán néhány alkalommal készítettek közös képeket, de már most is megvan elégedve azok alakultával, azt pedig nem kétli, az idő múlásával, ahogy Adrian is egyre inkább ellazul, megnyugszik, partnerré válik, még jobb lesz minden majd. Egy kreatív elménél már csak a kettő lehet jobb. Ettől pedig nem állnak már messze, s mi is mutathatná jobban ezt, minthogy a férfi képes megkülönböztetni az általa készített dekorációt a közöstől, vagy valaki más kezének munkájától.
Akaratlanul is kihúzza magát a dicséret hallatán. Tökéletesen tisztában van azzal, minden remek lett, sose volt önbizalmi problémája, ez pedig, csodával határos módon, mit se változott az évek alatt vele történt nehézségek miatt, ez azonban messze nem jelenti azt, hogy ne érezne melegséget szétáradni mellkasában egy kedves megjegyzés hallatán, hogy ne értékelné mások meglátásait.
- Csakis te választhatod ki - s nem csupán, mert rajtuk kívül nincs itt más, hanem mert a lehető legjobban be akarja vonni a másikat a részletekbe is. Azt akarja, hogy sajátjának érezze, hogy része legyen, ne csak egy arc a képeken. Idővel talán a díszlet kialakításába is bevonja majd, ha úgy érzi, megérett erre.
- Azt nem kétlem - őszintén vigyorodik el, ismételten végigfuttatva tekintetét a másikon. - Mertem remélni, hogy így gondolod - mindig is büszke volt az ízlésére, arra, milyen könnyedén, megerőltetés, merengés nélkül tudja, kinek, milyen ruhadarabot adjon a kezébe, hogy jól nézzen ki.
Egyik pillanatról a másikra képes be és kilépni a szerepéből, ezt pedig kizárólag minden porcikáján megtelepedő nyugodtságának köszönhető. Itt nem kell bizonyítania, nem kell olyannak tettetnie magát, amilyen soha nem volt és soha nem is lesz. Itt önmaga lehet, ez pedig mindent sokkal könnyebbé, gördülékenyebbe tesz. Az igyekezetet is, hogy mindkettőjük a lehető legjobban rá legyen hangolódva a témára, mielőtt elkezdenék a fotózást.
Vibráló várakozással figyeli Adrian válogatását. Nem sürget, nem türelmetlenkedik, kíváncsiságának mértéke is stagnál az első pillanattól az utolsóig, s mikor meglátja, mire esett a választás, elégedettség szikrája csillan meg szemeiben.
- Egyetértek. Kiváló választás - mi is illene jobban egy királyhoz egy lovagnál? Már csak egyetlen dolog marad hátra ezután, a férfi jelmezén kívül, természetesen, a kísérőital. Készült előre, mindent előkészített, nem kell hát sokat várni rá, míg kezében az üvegekkel ismét átadja a döntés lehetőségét.
- Legyen hát akkor a bor. Ez csak természetes - gyakorlott mozdulattal dönti meg a sötét üveget a pohár fölött. A vérvörös folyadék új helyére loccsan, előkelőn hullámzik, hol a jobb, hol a bal oldalon közelítve meg a pohár peremét, mielőtt megnyugodva elterülne. - Milyen lovagias, pedig azt hittem, én leszek a lovag - szavai ellenére átadja az üveget, mielőtt még befejezné a mondatát, hagyva, hogy Adrian neki is töltsön. Ujjai gyengéden fonódnak a pohár karcsú lábára ezt követően, s lassú mozdulattal körbelötyköli a nedűt, mielőtt belekortyolna. Ráérősen ízlelgeti, körbeforgatja szájában, majd egy elégedett sóhajjal lenyeli. - Reméltem, hogy ízleni fog - nem véletlenül választotta éppen ezt és bízott benne, megfigyelései alapján sikerült helyesen értelmeznie a másik preferenciáit, már ami az alkoholt illeti.
Gondolkoznia se kell szinte, hogy válaszoljon az elhangzó kérdésre. Ismeri a teljes felhozatalt, hiszen minden darabot ő gyűjtötte össze, nem lehet hát meglepő, hogy azzal is tisztában van, melyiket látná szívesen partnerén. Vigyázón emeli le a kérdéses  ruharabot, Adrian felé fordulva vele.
- Ezt - végigfutnak ujjai a puha, mélybordó anyagon. A jelmez előkelően fest, az ezekre oly jellemző giccsnek azonban híján van. – Vedd fel, látni akarom, hogy áll – szavai talán másról árulkodhatnak, hangja egyértelműen kérlelőn cseng, nyoma sincs benne parancsnak, utasításnak.
- Én is átöltözök közben, utána pedig, mi lenne, ha csinálnánk néhány próbaképet – élőben bár minden pazarnak tűnik, biztos csak abban az esetben lehet benne, hogy nem szúrt el semmit, ha a képek is azt mutatják, ami most a szemei elé tárul.

Elismerő és egyben örömteli pillantással tekintek rá, márpedig amilyen kritikus vagyok, és a részletekbe menően elemző, kevésszer hallani tőlem elismerést. Maximalista vagyok, amit nehéz eldöntenem, mennyire a sajátom, vagy jóval inkább nevelésem eredménye. Az eddigi találkozás vele kezdi felülírni azon elképezélesemet önmagamról, hogy a stratégia, az elemzés együttesen adja meg mindazt, aki vagyok. Ez feszegeti eddig legjobban a határaimat, ami kifejezetten izgalomba tud hozni, az ismeretlen mindig vonzott, s az, ami a határokon túl van. Ahogy körbenézek, ez részem újfent beindul, képzetekkel vonja be a helyiséget. S ez meglep, valamint azt is, hogy egyáltalán van bennem ilyen képesség.
Halvány mosollyal pillantok rá, ahogy elégedetté válik szavaimra. Jó látni örömét s ez még jobban oldani kezd.
Ahogy újfent körbenézek, egy mély és lassú belélegzést követi egy még lassabb kilélegzés. A megérkezés után - értve ezt lélekben is, a bejáraton kívül hagyva a valóságot is -,  s ahogy kezdem érzékelni, átvenni a hangulatot, a beleélés is elkezdődik. Lassú, és komótos még, a racionális részem viaskodik mindennel, ami szembe megy mindazzal, amit ő hisz valósnak, s nehezen engedi ki a gyeplőt a kezéből, s adja át annak, akivé lassan váltok. Halvány nyomai vannak mindössze még, s csak sejlik mindez. Jelenléte még jobban ráerősít ebben, s mindaz, amit és ahogy cselekszik, még inkább ráhangol, s ezt sokkal inkább nem tudatosan érzékelem, mint tudatosan.
A halvány mosoly is erőteljesebbé válik, biccentek: megengedi, hogy választhassak s ez már csak azért is fontos számomra, mert mindez, amiben vele részesedem, úgy teljesen új még, hogy idegen is. S ezt a bizalmat, melyet megad, komolyan veszem.
Nyíltan mosolygok rá, teljes természetességgel, viszonozva vigyorát, némi zavarral talán. Kevesen, valójában ő egyedül, volt képes arra, hogy úgy eltaláljon olyan színeket és öltözeteket, amiket fel nem vettem volna, ám ahogy rám kerültek s elkezdtünk benne történeteket kreálni, úgy váltottam, változtam, s lassanként, vagy éppen hirtelen, otthonosan mozogtam benne.
- Azok a maszkok még mindig bennem vannak.
Megjegyzésem egyszerre komoly és merengő. Az volt a legelső alkalmunk, s bár elég kellő mennyiségű alkohol volt bennem, hogy gátlásaim nagy részét a semmibe hajítsam, a maszkok megfogtak. Mókának vettem, elvégre egy rendezvényről bukkantuk be, s mégis, mindenre emlékszem. Súlyos felismerésként ült meg később a mellkasomon a tudat, ahogy a képeket elém tette: élveztem és elvesztem egyszerre, s érzékeltem olyan biztonságot, hogy elég élesen és határozottan mondtam nemet. Megrémültem és megijedtem attól, akit láttam magamban, magamból és magamról. De legfőképpen: felismertem, hogy az vagyok igazán én. És hogy vágyom rá.  S aki előttem ült, úgy véltem akkor, nagyon is tisztában volt mindezzel, miközben készültek a fotók. Egyszerre akartam és egyszerre menekültem volna a másik irányba.
Ismerkedem magammal, hogy mik azok a tulajdonságok, aki én vagyok. Például, hogy szeretek érinteni. Tapintani, kitapintani. Tetszik, ahogy az anyagok milyensége másképpen érződik az ujjaim hegyén. Csak azzal érintem meg. S most is azt hívom segítségül, ahogy rá koncentrálok. Ki lehet most ő? S mivel tudom a leghűbb módon kifejezni? Kétségem sincs a felől, ő ki, a kérdés az, miként. MInden érzékelésemmel erre koncentrálok, elveszve a jelmezkben, s nem elveszettnek érzem magam. Mégis, az egyik, szinte legelsőként felém jelzőnél tapintja ki kezem, megérzésem nem csalt, ő lesz a legmegfelelőbb számára.
- Igen? - Lepődök meg, s tekintek rá, kizökkenve, mégsem teljesen át. - Örülök - Finom mosoly jelenik meg a szám sarkában, az örömé, hogy eltaláltam és neki is tetszik. Ez is új érzés, s már kezdem élvezni, a folytonos meglepődés mellett. Ismerkedem vele, a jelmezeken keresztül, mint ahogyan önmagammal is.
A bor jobb, illik majd hozzánk. Színében és zamatában mindaz benne van, amit képviselni fogunk, s megjeleníteni. A természetesre újfent megjelenik rövid időre a mosoly az arcomon. Kedvelem, ha kényeztetnek, s nem csak ezért, én is szeretek figyelmes lenni, hogy akivel vagyok, szintén jól érezze magát.
Figyelem a rubinvörös cseppek játékát az áttetsző üvegen falán, ahogy vékony réteget képez, majd lassan aláhull, csatlakozva a vérvörös tengerhez. Kezem mégis ösztönösen nyúlik az üveghez, mikor tölteni akarna magának.
Sejtelmes és sokat sejtető mosoly jelenik meg arcomon.
- Lovag - az első kortyokat mégis megízlelem, mert vágyom annak is a pezsgésére, elengedő hatására, még ha úgy is érzékelem, már nem csak megérkeztem lélekben is ide, lassanként a ráhangolódás is elkezdődött bennem. Ezt nem feltétlenül a jelmeznek köszönhetem, sokkal inkább neki.
A második korty közben még a szemeim is lehunyom, s mélyet sóhajtok miután a kortynyi nedűt tovább engedem.
- Tökéletesen eltaláltad.
Követem pillantásommal a mozdulatait, érdeklődően pásztázom őt is végig és a lehetséges ruhákat, miután felismertem, merre is van a végcélja a mozdulatának.
A kedvenc színem. Teljesen ellentéte az irodai hideg kéknek, s teljesen ellentéte az esport feketéjének. Ez a szín vagyok igazán én, s meg is lep, hogy ezt a színt választotta. S nem lep meg. Kortyolok még egyet a borból, csendben ízlelve, hogy a pillanatnyi izgatottságot azért gyűrjem le, hogy meg tudjak szólalni. Aztán rájövök, teljesen felesleges ezzel foglalkoznom. Odalépek mellé, s megsimítom az anyagot.
- Káprázatos. Nagyon - megsimítom az anyagot, ismerkedve vele.
- Kérlek, minden vágyam, hogy felvehessem - mert az anyag, az ízlés mind olyan, ami kedvemre való. A poharat a polcra teszem, éppen azon jelmez mellé, ami felé utána két kézzel nyúlok, mert azt a holmit csakis két kézzel lehet érinteni. Megadva a tiszteletet számára, legfőképpen neki.
- Királyom... megengeded, hogy felhelyezzem rád, a csakis téged megillető koronádat? - Tökéletesen illik hozzá, s a míves páncélhoz. Óvatosan helyezem fejére, megigazítva tincseit, majd elégedett mosollyal szemlélem.
- Ő már a kezdetektől rád várt, hogy beléptem. Ezt csakis te viselheted.
- Legtökéletesebb terv - ujjaim a ruhát simítják, majd körbefonják az anyagot, hogy átöltözzek.
A koronához hozzá nem nyúlok, meg ne mozduljon, így némi fejtörést okoz az öltözködés, ám azt is élvezem, néha jól megmosolygom magam. Nincs tükör, nem akarok tükröt, nem akarom látni magam fotózás közben sem. Mégis, ahogy az utolsó darabokat is felveszem, az, aki belépett az ajtón, már messze nincs jelen. Az jelenik meg, akit a ruha jelez. A tartást, a ruhák viselését gyerekkorom óta gyakorlom, de ez a ruha... még inkább kihozza ezt belőlem.
Megjelenek, hogy megmutassam az eredményt, s bár nem láttam magam tükörben, az  érzet magáért beszél. Megkérdezném, miként festek, ám mikor megjelenik, elnémulok, majd pillanatnyi idő után fejet hajtok. Ahogy egy királynak illik megadni a tiszteletet.
- Királyom... a trón téged illet.
Mindaz a kisugárzás, ami egy uralkodó sajátja, szinte betölti a teret. Csodálatosan fest, aaz eddigi erős kisugárzását még inkább felerősítve.

Önbizalomban nem szenvedett hiányt  sohasem, megfejteni, hogyan tett szert erre, sose tudta. Talán a tápszerrel szívta csecsemőként magába, talán egyik, tanítványai sorsát a megszokottnál jobban a  szívén viselő tanárának köszönheti. Egy biztos azonban, szüleinek semmi köze hozzá, ők egy pillanatig se táplálták benne ezt, bár a figyelem hiányának előnye is van, hiszen annyira se érdeklődtek iránta, hogy megkíséreljék letörni a kedvét.
Nincs és nem is volt szüksége elismerésre, megerősítésre, mióta az eszét tudja, ez az egy, amiért hálás lehet szüleinek. Ennek ellenére most mégis melegség árad mellkasában szét annak hallatán, elnyerte vendége tetszését, amit alkotott. Véleményén ennek hiánya se változtatott volna persze, elégedett a művével, pontosan tisztában van vele, díszlete minden részlete tökéletes.
- Szeretek maradandó lenni – emlékszik a legelső alkalomra ő is. A felszabadult, cél nélküli izgalomra, az alkoholmámorban szabadjára engedett, egészen addig visszafogott kreativitás tüzére. Nem akart többet, nem akart folytatást, egyszeri alkalomnak sejlett a fotózás, mellyel levezetik egész addig felgyülemlett feszültségüket, aztán tovább lepnek, többé nem látják egymást.
A fényképek megtekintésekor is habozott. Helytelennek tűnt, oktalannak megnézni valamit, aminek nem lesz se ismétlése, se folytatása. A mai napig emlékszik egész lényét hatalmába kerítő sürgető vágyra, az izgatott, meglepett boldogságra. A képek, érzéseivel ellentétben, valódinak látszottak, tökéletesen illettek egymáshoz a fotókon, helyén voltak mozdulataik, kifejezéseik. Nem voltak hibátlanok, egy kiállításra nem adná be őket, s mégis, egész más irányba terelték terveit. Nekik köszönhetően látogatta Adriant annyiszor meg, nekik köszönhetően próbálkozott minduntalan, fittyet hányva a visszautasításra, nekik köszönhetően lehetnek most itt.
Találkozásaik ismétlődése ellenére mindez nem vált komollyá,  játéknál többé, nincs tétje, célja, de ettől olyan élvezetes. Régen elfogadta már, valószínűsíthetően nem is lesz ennél soha több, de nincs is szüksége rá tulajdonképpen. Élvezi a kötetlenlenségét, a viszályok, versengések hiányát, élvezi, hogy nem kell mással foglalkoznia, csupán a pillanattal.
Azt állítani, nem helyezi előtérbe időnként az erősebb ital markáns vonásait, a régi bor édeskés, lágy zamatánál, egyet kell értenie most azonban azzal, témájukhoz, s hangulatukhoz is talán, jobban illik az utóbbi. Lustán kortyol poharából, érdeklődőn csillanó tekintetét egyetlen másodpercre se véve le társaságáról. Számára a bor íze nem jelent már újdonságot, de lévén ez az egyik kedvence, kíváncsi a másik reakciójára is.
Engedékeny kedvében találta ma a hajnal, ezt mutatja az is, irányításmániája ellenére milyen könnyed nyugalommal engedte a gyeplőt át itt-ott partnerének, egyvalami kiválasztását viszont mindenáron magának követeli. Ez pedig nem más, mint Adrian jelmeze. Rég kinézte már, ha őszinte akar lenni, első pillantásra beleszeretett a darabba, jó előre tudva már, melyiket fogja a kezébe nyomni. Mégis időt ad most magának a végső döntés meghozatalában, mielőtt kiemelné választottját társai közül és várakozón jövőbeli viselője irányába nyújtaná.
Ajkai sarka elégedett kanyarba görbülnek a dicsérő szavak hallatán. Meglepetésként nem éri a válasz, biztos volt benne, vendége tetszését elnyeri majd a ruha. Nem azért, mert annyira ismerné őt, mert könnyedén olvasna benne ilyen rövid ismeretséget követően is, hanem mert ehhez mindig is értett, ebben jó volt az első pillanattól fogva.
- Csak rajta – kezével a terem távoli részébe sebtében épített öltöző irányába legyint, mely nem több  néhány felaggatott függönynél az egyik sarok körül. Nincs ott se pad, se fogas, se tükör. Nélkülöz minden kényelmi kiegészítőt, de nem is azért van, hogy hosszú időre ott tartsa az öltözködőt.
- Leköteleznél vele – felsőtestéből meghajol, nem nagyon, épp csak annyira, hogy magasságuk különbségének ellenére Adrian számára ne jelentsen megerőltetést koronája felhelyezése.
- Egyet kell értenem, csodás darab – a többi is az, természetesen. Személyesen válogatta ki mindegyiket, ügyelve arra, minőségük egységes legyen. Ez az egy azonban a többinél is szélsebesebben ragadta magához tekintetét.
- Öltözz akkor át – szavai ellenére, miket parancsként is lehetne értelmezni, hangjában sürgetésnek nyoma sincs. Lágy türelemmel terelgeti a férfit, finoman utalva arra, minek kellene következnie, mi legyen a következő lépésük.
Az öltözés számára rutin, segítség nélkül, mit élvezhet a komolyabb fotózások alkalmával, is hamarabb végez, mint partnere, de nem bánja. Van ideje így arra, hogy még egyszer ellenőrizze kamerája beállítását és beállását, akárcsak a távirányítót, mire komoly szerep fog hárulni ma.
Érdeklődőn pillant fel a közeledő léptek zajára, elképedve, a lehető legdiszkrétebben igyekszik magába inni Adrian jelmezes valójának minden apró részletét. Lelki szemei előtt felidézve is úgy tűnt, mintha ezt a ruhát épp neki szabták volna, de egészen más elképzelni és valóban látni valamit.
- Csodálatosan festesz – nem akarta hangosan is kimondani, mégse volt képes visszatartani dicsérő szavait, olyan erősen kívánkoztak ki.
Habozás nélkül indul meg a trón felé, könnyed eleganciával foglalva benne helyet, mintha valóban épp ide teremtették volna. Ezen felállás néhány kép erejéig marad csak így persze, idővel helyet és szerepet változtatnak majd, idővel témát is talán, ha marad idejük és energiájuk, a kitalált szituációban azonban nem marad több potenciál.
- Neked pedig itt a helyed, Hercegem. Az oldalamon – kezét, tenyérrel felfelé, széttárt ujjakkal,  a hívás eltéveszthetetlen jeleként nyújtja partnere felé, némán, türelmesen várva meg, hajlandó-e engedelmeskedni a kérésnek.

Amikor a képeket nézegettem nehezen tudtam eldönteni, most akkor ki is vagyok? Az, akit a képeken látok, s az alkohol, gátlásokat ledobó tulajdonsága kellett ahhoz, hogy az legyek, aki ott vagyok? Vagy az, aki minden reggel bemegy az irodába, éli a hivatalnokok szürke életét (amit minden áron nem azzá teszek?). Esetleg az, akinek a neve ott díszeleg a kivetítőkön, egy csapatot alkotva másik néggyel, s megállítják az utcán, autogramot kérve? Hiába szűk réteg az esport rajongó,k köre azoknak az arcom és a nevem eléggé ismert.
Mégis, azok a képek, azok a maszkok, s amivé rajtuk keresztül váltam, egészen más távlatokat nyitottak meg. Nincs határ. Mi szabjuk meg. De mennyire van így?
- Nos, az az volt - hiszen akkor nem lennék itt, s csendben hozzáteszem, ehhez az ő személyisége is szükséges volt, s nem csak rámenősség tekintetében. Ahogy találkozunk a fotózások során, az, akit megismerek ilyenkor benne, mindig meglep, mennyi minden rejtőzik benne, s hogy mennyi mindent képes kihozni belőlem. S ez is izgatottá tesz, meghagyva a szabadság élvezetét, melyet a találkozások játékossága rejt magában, kint hagyva minden emberi és társadalmi maszkot, mely szerint élünk.
Mintha a bor köszönne vissza  a jelmezen, nem csak színben, a kelme anyagában is. Erőteljes, határozott szín, benne mindazon szenvedéllyel és energiával, amivel nekivetem magam az életnek, nem ismerve határokat és megalkuvást. Faltörő kos helyett az az erő, amely előbb feltérképez, s ha megtalálta a megfelelő irányt, a legnagyobb erővel s lendülettel veti bele magát, ám ha várni szükséges,  képes visszatartani az erőket, könnyedén, egy kezében tartva a gyeplőt, megállít minden erőt, várva a megfelelő pillanatra.
Ahogy hajolna, megérintem a vállát ujjaimmal, finom óvatossággal tartva a másikban a koronát, s szemeibe tekintek.
- A korona egyenes tartást kíván - mosolygok rá könnyedén, tekintetemben mégis valami szikra lobban. A királyok sosem hajolnak meg, nekik hajolnak meg. Újfent két kezembe veszem a koronát, s úgy helyezem fejére, óvatos körültekintéssel. Csodálom egy rövid ideig rajta, valóban hozzá és rá illik, senki máshoz.
- S csak kevesekhez illik - őhozzá, s rá a legpontosabban, s legjobban. Dícséretére némi pír kerül az arcomra, pár pillanatnyi időre csupán, hogy átköltözzön csillogása a tekintetembe. Megszoktam a dicséreteket, vágyom rá, s nem is. Most megerősítésként ér el hozzám, mind ízlést, mind ismeretet illetően, hona ismeretlenként mozgok ebben a világban.
Rámosolygok, mielőtt az öltözőrész felé fordulnék, magammal viszem a pohár bort is. Kérése határozott s magam is izgatottan várom az összhatást, ugyanakkor egyfajta belső nyugalom kezd elterjengeni bennem. Ki a jelmezben rejtezik, hamarosan testet ölt, megmutatva önvaló természetetét a világnak.
Maguk a jelmezek is, melyek még türelemmel várakoznak, mintha csak arra várnának, hogy valaki életre keltse őket, s történeteket mondjon el általuk, rajtuk keresztül. Addig színes kiegészítőkként gazdagítják mindazt, amivé és akivé válunk most.
Ahogy a ruhadarab fokozatosan kerül rám, a légzésem, s tartásom is megváltozik. A ruha öltöztet, hiába illúzió s káprázat.
Többszörösen meglepetten állok meg, figyelve őt. Fejedelmi tartása, uralkodói kisugárzása mellett valami mást is kitapintok, szavai sugallnak, mit is tapinthattam ki. Mosolyom boldog, elégedett és örömteli.
- A te érdemed - döntöm meg magam ismét kicsit, egyik karomat mellkasomra helyezve.
Figyelemmel kísérem lépteit, miként a díszlet felé tart. Már belépéskor lenyűgözött a díszlet látványa is, s azonnal a hatása alá kerültem. Ám most, ahogy a trón felé lépked, a modern világ valóban a semmibe foszlik, a fotóállvány átminősül festővé, s megbűvölve nézem, ahogy teljes természetességgel, uralkodói mivoltában helyet foglal a trónon. Az átváltozás kifelé, bennem is egyre jobban érvényesül. Tartásom mellé arcom is társul a jelmezhez, mutatva, aki hordja, legvalódibb és leghűségesebb hercege az uralkodónak. Annak minden felelősségével, kötelezettségével és odaadásával, aki tisztában van képességeivel és feladataival.
- Királyom, megtiszelsz eme érdemmel - hajolok meg újfent, majd könnyed, rugalmas léptekkel indulok meg felé, íriszeibe kapcsolva mogyorószín tekintetem. Kezemnek szükségtelen tekintetem irányítása, hogy belehelyezze ujjait a tenyerébe, s helyet foglaljak mellette.
A szavak megszűnnek létezni. Az első alkalommal sem volt már rá szükség, a tekintet, mozdulat és tartás is elég volt ahhoz, felismerjük, mit és hogyan szeretne a másik. Olyan összhang, olyan természetesség, melyet csak vele tapasztaltam és éltem át mindeddig, s ezt az érzést meg kívánom tartani, el nem engedni, hogy kicsusszanjon a kezeim közül.

Hűség és odaadás, ez nyílik ki bennem elsőként. Egy királyt a hercegi jobb keze mindenben hűséggel és odaadással segíti, támogatja. Tudatva vele azt is, ha döntései olyan következményekkel járnának, mely előnytelenek, károsak a népére, országára. Hűsége és odaadása ebben rejlik, hiszen ki merné megmondani egy királynak mindezt?
Bátorság és kitartás. Hiszen bátornak szükséges lenni, hogy támogassa uralkodóját a herceg. S kitartónak lennie, mikor az uralkodó hosszas, nehézségeket hozó terve mellett kitartás szükséges, hogy az gyümölcsözővé válhasson.
Imádás és alázat. Hercegi jobbkézzé csakis az uralkodó engedélyével és beleegyezésével válhat bárki. Rajongania szükséges uralkodóját, mellyel tűzbe tenné érte a kezét. S kellő alázattal bírnia, hogy önnön egoját legyűrve, azt az uralkodó eszközévé formálhassa, engedje azzá változni, mellyé az uralkodó kívánja.