Absque pugna

Vendég

- Mikor mehetek haza? – korábban nem tettem fel buta kérdéseket, amikre magam is világosan tudtam a választ, és ha ezt valaki más tette volna fel nekem, esküszöm, lefokoztattam volna. De már más világ van, ebben egy porszem vagyok, láthatatlan, haszontalan, félreseperhető és eltaposható. Túl gyorsan történt, felkészülve sem voltam rá, pedig kiképeztek arra, hogy mindig mindenre álljunk készen. De hogyan lehet számítani valamire, ami nincs rendjén, aminek nem lenne szabad megtörténnie, és sosem értjük meg a miértjét és hogyanját, pedig minden maradék erőnkkel ki akarjuk deríteni.
- Miss Falcon, korai még erről beszélni – a doki elmosolyodott. – Pihenjen és gyógyuljon! – majd kisétált a kórteremből.
Pár percig bámultam az ágyam végét, ahol a lábaim elkorhadt gyökérként domborodtak ki a takaró alól, kővé válva, még apró mozdulatokra is képtelen. A reggelim még mindig az éjjeliszekrényen volt, nem nyúltam hozzá, nincs étvágyam, és nem segítenek a lehangoló, formalinszagú, fehér köpenyek, a sztetoszkópok fémes csillogása és a csipogók fel-felcsendülő, süketítő sípolása a folyosón. Levegőre volt szükségem.
Észrevétlenül jutottam el a liftig, majd a földszintre. A testemet átjárja a fájdalom, most a belső udvaron is, ahogy a szobámban talált két mankóra támaszkodva bicegek centimétereket előre, arcomon kondenzcsíkként gördülnek le az izzadtságcseppek, a lábaim alig tartanak, de már tartanak, nehéz őket egymás után tenni, leginkább csak húzom magam után őket, mint egy kivert kutya. Szánalmat érdemlő verejtéket kenek végig a falon tenyeremmel, ahogy megbillenek, és vállal nekiesek a kórház oldalának. Többen vannak kint, mint szeretném, de így könnyebb elvegyülni, már ha az állapotom ezt megengedi, de nem látszik együttműködőnek. A hasamhoz teszem az egyik tenyeremet, és érzem, ahogy az izzadtság vastagabb vérrel keveredik. Felszakadt a seb, de épp csak átvérzett a kötés, épp annyira, hogy pipacsmintát fessen fehér pólómra, de aggodalomra semmi ok, ebben a világban már hervadó virágosak a rétek, szürke az ég és vörös a föld.

Vendég

« It's gonna hurt you know »

Freya feat Lincoln

A kórházi épület a második otthona volt, függetlenül attól, hogy éppen melyikbe kellett, hogy belépjen. Ismerősként üdvözölte a falak kopottas színét, a sürgősségin üldögélő emberek morajlását, a műszereket és az orvosokat segítő felszerelést is. Rámosolygott a nővérekre és biccentett is nekik, attól függetlenül, hogy ismerte-e őket, mindig volt hozzájuk egy jó szava. Mert azok a nővérek voltak azok, akik az idősek és a súlyos betegek alól a szart is kikaparták. Ők voltak azok, akik a betegeket elvitték fürdetni is, attól függetlenül, hogy milyen nemű, milyen korú páciensek voltak. Lincoln gyűlölte a hálapénzt, és sosem fogadta el azt, akármilyen hálásak is voltak a betegei. Ha mégis úgy gondolta, hogy a visszautasítással megbántaná a kezeltjét, akkor azt az összeget a nővérek és a kórházi dolgozók, a takarítók közt osztotta szét egyenlő részben, nem megkülönböztetve őket. Mert függetlenül attól, hogy az egészségügy mely részét képezve dolgozták ki a belüket, az első és legfontosabb elgondolásuk az volt, hogy segítsenek másokon, amit Link értékelt és mindig is honorált.
Csupán két hét telt el azóta, hogy utoljára látta Chelseat, aki megjósolta azt, hogy újra össze fognak futni. Tudta, hogy melyik emeletre kellett volna belépnie, azt is, hogy melyik fa ajtó mögött fogja megtalálni a szőkeséget, és nem csak az ajtón jelző tábla volt az, ami egyértelműsítette volna. Amikor még kavartak, túlságosan is sokszor járt bent nála, tudta, hogy mikor nem voltak látogatói és hogy mindig rá kellett fordítaniuk a zárat, ha valóban ki akartak rekeszteni onnan másokat, hogy bizonyos időt ők ketten eltöltsenek zárt ajtók mögött. Lincoln nem neheztelt a nőre, amiért amaz a józan észnek engedve hagyta, hogy Link véget vessen az afférnak. Üdvözölte azt, hogy nem kezdett bele a nő a hisztibe, hogy nem volt féltékeny és hogy nem feltételezett egy harmadik fél belépését Shaw életébe. Kedvelte Chelseat, de nem annyira, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon iránta, és a szőkeség is ugyanezen indokok miatt is hagyta, hogy a Doki kisétáljon az életéből.
A Mount Sinai épület belső udvarán található padok egyikén foglalt helyet, kiélvezve a melegedő napsugarakat és a csendet megtörő madárcsicsergés zajait. Már amennyire hallható volt a szellőztető rendszer szakszerű működésének zajain, és a foga alatt roppanó szendvicsbe zárt uborkán és salátát tépő visszafogott, hangtalan csámcsogásán túl. Az apja hiába beszélt arról, hogy jól volt. Őszülő halántéka, éveinek számainak jóslatának engedve Link a kezébe vette az ügyet és Jenkinsszel akart volna találkozni, hogy az apját soron kívül fogadja. Ethan viszont sürgős esetet látott el a műtőasztalon, és legalább két órán keresztül még ott is lesz, ha a műtét sikeresen zárul majd. Nem kételkedett Jenkinsben, pazar orvos volt. A mankón érkező nő baljóslatú botorkálását végignézte, és hagyta is, hogy a barna hajú, edzett testfelépítésű megszenvedjen még egy kicsit a mozgással, de ahogy a fehér pólója egyértelmű jeleket mutatta az átvérzésnek, Lincoln visszacsomagolta a szendvicsét a fóliába, lepakolta a padra azt - ott csak nem lop senki, és még mindig a szájában lévő falatot rágva indult meg a barna felé, tisztes távolságban megállva előtte, hogy ne tűnjön úgy, mintha le akarná rohanni a nőt.
- Üdv. Nincs esetleg segítségre szüksége? És mielőtt nemet mondana, ne tegye. Az arcának rezdülései elárulják, hogy fájdalmai vannak és az ott a hasán nem eperlekvár elkenve. A mankó sem azt jelzi, hogy éppen most van túl az uzsonnáján - nyújtotta ki a karját a nő felé, hogyha szüksége volt segítségre, belekapaszkodhasson. Ha kell, akkor a karjában fogja elcipelni egy padig, mert elbírta volna a nőt, edzett teste volt, a nő pedig aligha nyomott ötvenöt kilónál többet, de azt is csak az erős csontozatúságának köszönhette, mert egy deka felesleg sem volt rajta. - Lincoln Shaw a nevem, egykor itt dolgoztam, mint sebész. Önt hogy szólíthatom, hölgyem? - nézett bele a szürkéskék szemekbe, várakozón. Mert akarata ellenére és engedély nélkül nem fog hozzányúlni ismeretlen nőkhöz. Az hiányozna már csak, hogy szexuális zaklatás miatt feljelentenék, vagy innen a biztonságiak rugdosnák ki. Senkinek nem volt szüksége jelenetre.

DESIGN ϟ VOCIVUS // Smalltown Boy

Vendég

Vajon milyen fájdalmat képes elviselni az ember, mi számít szenvedésnek, meddig vagyunk képesek elviselni, és meddig megyünk el, hogy megszűntessük? És mi van akkor, amikor csak egy út van? Vagy mindig van választás? Úgy gondolod? Mennyire erős a legerősebb fájdalomcsillapító, és mivel csillapítható az a fájdalom, amely fizikailag érezhető a legkevésbé? Ha választhatnál, hogy melyik kezed mentsd meg a fejsze pengéjétől, a jobbot vagy a balt, melyiket választanád? És miért éppen azt?
Megijesztettél, ahogy hozzám szóltál. Nem rezzentem meg, hiszen mindig mindenre felkészültnek kell lennem, és ennek a következménye, hogy reflexeim megingathatatlanok. Így emelem meg a hasamon lévő kezemet, és a megbillenéstől a válladra nyomom a tenyerem. Csak egy szempillantás telik el, és helyre is áll a rend, elengedlek, újra a mankóra támaszkodom, úgy hallgatlak végig csendben. Az eperlekvár említésére lenézek vöröses tenyeremre, majd újra rád, a ruhádra, amit összekentem. Még akkor sem válaszolok azonnal, amikor kérdőjellel fejezed be a bemutatkozásodat.
- Öhm – megköszörülöm a torkom, mert nem szólaltam meg egy ideje. – Én öhh – újra hasamra nézek, hogy aztán szembeállhassak (sejtelmeim szerint) kissé dühös tekinteteddel, amiért összepecsételtem a láthatóan találkozóra felvett ruhádat. – Bocsánat – suttogom, amennyire erőmből telik. – Freya – erre is kíváncsi voltál, de mégsem hagyhatom, hogy nyilvánosan elkezdj Miss Falconozni, hogy aztán idő előtt újra a fehér barlangban fekhessek odafent.
- Kérem, még…még egy kicsit maradni szeretnék – bár értettem, hogy már nem dolgozol itt, de mégis itt vagy, és aki egyszer orvos lett, annak a küldetéstudata sohasem változik, akárcsak a katonáé, még ha torzul is esetenként.

Vendég

« It's gonna hurt you know »

Freya feat Lincoln

A tapasztalatainak köszönhetően szinte végigjárta már a páciensi ranglétrát. Volt ügye már beletörődő beteggel, rettegő beteggel, dühöngővel, pszichopatával, fájdalom érzetet kizáróval és olyannal is, aki inkább meghalt volna, mintsem engedje a kórházi ellátást vagy azt, hogy felnyissák - még akkor is, ha az a szükséges rossz lett volna. Lincoln minden esetben próbált a betegek lelkére hatni és megértetni velük, hogy a beavatkozások elkerülhetetlenek voltak, hiszen azért kerültek a keze alá, vagy azért foglalkoztak végül velük a kollégái. Az osztályvezetői pozíciótól már nem választotta el túl sok, és Dr. Pool már szinte az összes nehezebb ügyet neki adva hagyta, hogy Link kísérletezzen, hogy újabb és újabb esetek megoldásán pörögjön naphosszat. Ráadásul Shaw nem tudta közönyös arccal nézni a Dr. House részeit, túlságosan is elragadó volt annak baromarcú jellemvonásai, amivel olykor azonosulni is tudott.
A nő az érintésével meglepte, de nem vonult vissza előle, hagyta, hogy támasztékául legyen a véres lenyomatnak, a sötétkék anyagon pedig Dexter-féle lenyomat képződött. Úgy tűnt, hogy a sérült nő jobban zavarba jött, mint ő valaha is, elnéző pillantással mérte fel a másik látszólagos habogását.
- Nincs vész. Elég sok vér tapadt a kezemhez, tudom, hogy mivel lehet eltüntetni a nyomokat - nyugtatta volna meg a nőt a szavaival, ha mindez nem hangzott volna sorozatgyilkos módszernek. Nem így gondolta, de sosem volt az a típus, aki hosszas magyarázkodással próbálta volna magát és a véleményét védeni. Jenkins maximum adni fog neki egy fehér köpenyt, műtős sapkát, seprűt a kezébe, hogy útjára indítsa a kórházi kifutón. Néha pofán vágta volna szíve szerint Lincoln Jenkinst a hülye humora végett, de alapvetően bírta az ürgét. Bólintva vette tudomásul a nő nevét, aztán pedig a kérést is, amit felé intéztek.
- Ha szökevény lenne, már régóta keresnék az osztályról a nővérek, az, hogy én riasztok bárkit is, csak pár perc hátrányt adna önnek, Freya. Viszont ha nem ellenzi a segítségem, akkor ránéznék a hasán lévő sebre, mielőtt túl sok vért veszítene vagy mindent összevérezne. Ha ezt engedi, akkor felőlem maradhat még egy kicsit a levegőn - vont vállat, megvárva, hogyan is dönt végül a kék szemű nő. Ha elfogadták a segítségét, akkor tette a dolgát, ha viszont nem, akkor megvárta, hogy a nő maga botorkáljon el addig a padig, ameddig el akart menni. Tisztes távolságból követte, és ha helyet foglaltak, akkor a magára hagyott szendvicset magával hozva guggolt le a nő előtt a padnál.
- Mivel műtötték, Freya? - nézett bele a nő szemébe, az ujjaival pedig feljebb tolta a nő testét még eltakaró felsőt, hogy szemügyre vehesse az átvérzést.

DESIGN ϟ VOCIVUS // Smalltown Boy

Vendég

Lenézek a kézfejedre. Sok vér tapadt hozzá. A köpenyed fehér festővászon, a festéket csak úgy kapod, belemártod a tolladat, és felírod vele az égre a köszönetet, amiért miattad nem lettünk eggyel kevesebben a Földön. Az én kabátom más. Már nagyvonalakban kész a háttér, valaki más festette fel rá, és a vörös szín sem jár csak úgy minden nap, ahogyan neked, én magamnak csinálom a tintát más parancsára. Te azért mentesz életeket, hogy azok aztán más miatt kimúlhassanak, én azért oltottam ki életeket, hogy másokat megmenthessek. A te kezedhez sok vér tapad. Én kezet mostam benne.
Kellemes a hangod és egyben idegfeszítő, ismerős a hangszíned, a frekvencia, és mégis bántja a fülem a nyugalom, ami árad belőle, ami szembe megy az új világommal, ahol háború van, ott messze földön, ahol homok a reggeli és puskapor a vacsora. Mégis jól esik, hogy helyettem is beszélsz, hogy nekem nem kell elbújnom a szánalmad falai mögé, mint ahogy mindenki elől teszem odafent. Furcsa vagy, kicsit homályos, kaktuszillatú, gyümölcsös, de nem fanyar, csalfa égszemű, és jól áll neked a…sötétkék.
Akkor mosolyogtam utoljára, amikor este, a parancs érkezésekor Connor megfogta a kezem, és megígérte, hogy sosem hagy magamra. Hazudott. Vagy én hazudtam, mert ha ott maradtam volna, akkor most is mellettem lenne. Ott kellett volna maradnom. De te most valami másnak a hangján mellém állsz, a szavaiddal megtámasztasz, én pedig egy nyugodtabb pislogásssal és gyenge bólintással köszönöm meg, hogy nem jelentesz azonnal. Tiszta kezemmel belekapaszkodok a karodba, a véressel a mankót fogom meg, és elbicegek veled a padig.
Abban a pillanatban, ahogy a ruhámhoz érsz, gyors mozdulattal megragadom a csuklód. Szemrebbenés nélkül meredek a tekintetedbe előttem, majd néhány másodperc mozdulatlanság után elengedlek, és feljebb húzom magam a padon. Megpróbálom lelassítani mellkasom emelkedését, csendben nézek el melletted, hogy aztán bocsánatkérőn visszatérjek az arcodra.
- Golyó – teszek vallomást, de hiába is hazudnék, amint meglátnád, kétséged sem lenne. – Sok golyó – a pulzusom lelassul, mélyet sóhajtok. – Ne pazarolja rám az idejét. Biztosan várják valahol – lehajtom a fejem, hogy megnézzem a nagyon lassan, de táguló vörös galaxist a hasamon. Megszorítom az egyik combomat, és végighúzom rajta az ujjaim, követve a nyilalló fájdalmat valahol az idegekben. – Köszönöm!

Vendég

« It's gonna hurt you know »

Freya feat Lincoln

Nem hibáztatta a nőt azért, mert nem volt szószátyár. Sok kislány jött zavarba tőle, sokan elvörösödtek, ha csak rájuk nézett, de nem foglalkozott ezzel. Az orvoslást pártolta, a pártatlanságot és azt, hogy az élet akkor is fontos, ha arról már annak tulajdonosa lemondott. Nem ágált az eutanázia ellen ugyan, és jogosnak is ítélte meg azt, hogy mindenki sorsának saját kovácsa volt, és az még mindig nyugodtabb halált jelentett, mintha valaki hídról ugrik alá és csattan az aszfalton, mielőtt még kamion hajtana át a holt testen, és azt is elítélte, ha valaki a drogot felhasználva akart volna megválni a létezés földi poklától - mert akik a saját halálukat kívánták, az élet nekik nem lehetett sem öröm, sem elhivatottság. A hitbéli, vakon követett öngyilkosságok, amit a keleti országok gyakoroltak, Lincoln teljes mértékben megvetette. Az orvoslásnak köszönhetően és anatómiai ismereteinek hála képes lett volna arra, hogy mások életét kiontsa, tisztában volt ezzel. De ameddig lélegzett, az életet pártolta, ezen pedig semmi sem fog változtatni. Az sem, hogy mára már könyvek közt élte le életének nagy részét, és hogy a hivatását már kötetek lapjain élhette ki, mintsem a műtőasztalon, kórházi közegben.
Freya érdekében nem siettette a mozgást, és szótlanul tűrte, hogy újdonsült ismerőse belé kapaszkodva jusson el a megfelelő padig, hagyva, hogy a mankókat biztonságban támaszthassa ki. A hirtelen mozdulatra a kék szemekbe nézett Link, és nem is mozdult egészen addig, ameddig a nő erőteljes szorítása csillapodni nem látszott. Szeme sem rebbent a golyó-ütötte nyomok hallatára, egészen lassan bólintott a hallottakra.
- Ha tippelhetek, akkor nem bandaháborúba csöppent Bronx legrosszabb negyedeiben, mert ahhoz túl gyors és túlságosan is nő - vezette fel a gondolatait, miközben a felhajtott póló eddigi takarásában lévő fedett sebet nézte meg. - Hol állomásoztak ez előtt? - érdeklődött, csak futólag felnézve a nagyon is kék szemekbe.
- Nem gondolnám, hogy pazarolnám az időmet idekint. Tudja, van az a közhiedelem, hogy az orvosoknál már csak a gyógyszerészek írnak olvashatatlanabbul - mosolyodott el röviden, nadrágjának zsebéből előhalászva egy fehér, anyagból készült zsebkendőt. Gézt és mullapot nem hordott magánál, az különben is a kocsijának csomagtartójában foglalt helyet, innen tíz perc sétára, mert nem volt annyira pofátlan, hogy a dolgozói parkolóban tegye le a régmúltat idéző 911-es sötétzöld Porchsét. Évek óta azt nyűtte, és esze ágában sem volt lecserélni azt. - Teljes mértékben igaz ez, de most nem szándékozom bemutatni mindezt, ha nem haragszik - nem akarta felszakítani a sebtapaszt még jobban, ráadásul a sebszéleket sem akarta megbolygatni jelenleg, egyelőre. Helyette csak belehelyezte a tenyerébe az anyagot, és úgy nyomta azt a kötéshez, hogy ne okozzon fájdalmat. Szabad ujjaival a tapaszt illesztette Freya bőréhez, hogy újra lezáródjon ott, ahol mozgás következtében fellazult az.
- Akihez jöttem, épp valakit műt - tette még mindezt hozzá, a köszönömöt pedig egyelőre meg sem hallotta. - Mennyi ideig volt odaát? - érdeklődött ismét, hagyva, hogy akár válasz nélkül is eltelhettek a következő percek.

DESIGN ϟ VOCIVUS // Smalltown Boy

Vendég

Miért vagy ilyen nyugodt, békés és gondtalannak tűnő? Legalább látszatra lennének kevésbé makulátlan pillanataid, amik nem engednék elvonni figyelmemet arról a nyomorúságról, amiben érzem magam. Ha nem a saját magam mocsarában kapálóznék, akkor már nevetnék a szavaidon, amivel valószínűleg felvidítani próbálsz, vagy egyszerűen csak ilyen vagy, mert volt, amikor többet nevettem, mint a legtöbben, még a West Pointon is több intőt kaptam, mert nem veszem komolyan a kiképzést, de most nincs jogom nevetni, mosolyogni sem. Érzem, ahogy próbálod kihúzni belőlem az illékony jóérzést, de csak annyira vagyok képes, hogy futtában az ajkamra harapok, majd összeszorítom őket, mint egy leszigetelt csapóajtót, hogy ki ne jusson semmi addig, amíg meg nem érdemlem az örömöt. Vajon fogom-e még úgy érezni valaha, hogy jogom van hozzá?
- Afganisztánban – csak egy kis hezitálás után válaszolok neked ismét, bár abban nincs titok, hogy honnan származik a láthatatlan homok és kőporladék a talpamon. A kezedre nézek, és ezúttal már nem tudom teljesen visszatartani ajkaim görbülését legalább a lefele konyulótól az egyenesig, talán még meg is emelkedik kicsit a szám sarka, amennyire az odaszögellt fegyelem engedi.
A kezeid mozgását nézem rezzenéstelenül, összeszorítom a fogaimat, amíg a hasamhoz nyomod a zsebkendőd, de a levegőt nem tudom visszafogni, apró halk sóhaj jelzi fájdalmamat, ami a humorod előretörése óta meglehetősen alább hagyott. Aztán arcodra nézek, ahogy végzed a dolgod, vagy „volt” dolgod, szavaimra végigfut rajtad egy pillanatnyi szigorúság vagy talán valami más, megfegyelmezett érzelem.
- Öhm… Lassan két éve. De már négy hónapja itthon vagyok. Csak…kómában voltam, és az apám ide szállíttatott át – félrenézek a fejed fölött, és ahogy figyelmem lankad, fel is szisszenek egy erősebb nyomásodra.
– Miért nem dolgozik itt? – újra rád nézek, az elmúlt hónapok eddigi legnagyobb érdeklődésével, mert a lövöldözés óta te vagy az első, akinek a szavait meghallom.

Vendég

« It's gonna hurt you know »

Freya feat Lincoln

Csapnivaló orvos lett volna, ha idegbeteg mókusként reagált volna le minden kellemetlenséget, ha nem tudott volna alkalmazkodni az új helyzetekhez. Jellemének alapvető tulajdonsága volt különben is az, hogy simulékonyan, mégis hatásosan lépjen fel az életben bekövetkező változásokkal szemben, a környezeti változások és az emberi változók mellett. Nem tagadta azt sosem, hogy vágyott volna vissza a műtőasztal mellé, hogy életének legnagyobb kudarcaként élje meg azt, hogy felhagyott az orvoslással, de az élet ment tovább, lélegzett, volt munkája, lakása, autót vezetett, köztiszteletnek örvendő ember volt és az apja élt még. Ahogy a bátyja és az öccse is. Igazából nem kellett volna többet kívánnia, mégis, a legféltettebb vágyai közé tartozott az, amit Chelsea újra és újra, mint csörgőkígyóként mart belé - azt, hogy újfent tagja legyen az orvosok közegének.
Freya viselkedése egyértelmű jelzés volt Lincoln számára, nem volt hozzászokva az érintéshez, ezért is bánt vele óvatosabban, lassabban feltérképezve a nő sérülését, miközben az az egyetlen ország elhangzása felülírt mindent. Shaw pillantása elárulta az elismerés, ám szavakkal nem támasztotta alá, inkább azzal foglalkozott, hogy a nő ne veszítsen a kelleténél és az eddiginél is több vért. Gyorsan és precízen dolgozott, bár elrontani ezt a mozdulatot aligha tudta volna - mivel nem volt fertőtlenítő a közelében, a zsebkendőt használta fel.
- Bocsánatot kellene kérnem, amiért én is fájdalmat okozok, de ez most azt hiszem, a szükséges rosszak egyike - a kifakadó, fájdalommal átitatott levegő kifújásra reflektált eme módon, nem téve azt hozzá, hogy katona dolog, mert azért valószínűleg pofán is csapták volna, vagy felrúgják. Nem mellesleg háborúval viccelődni ocsmány dolog lett volna. A kérdésre kapott választ bólintással nyugtázta, még mindig a seb felett hagyva a kezét a zsebkendővel.
- Közbeékelt hazautazás nélkül töltött kint annyi időt? - hangjában csak cseppnyi ellenérzés játszott. - Fejsérülése is volt? - nézte meg magának megint a nő karakteres arcvonásait, és nem, nem kezdett bele sajnálkozásba. Nem biztosította afelől, hogy minden rendben volt és lesz is. Bízott az itteni orvosok szaktudásában.
- Egészen hosszú történet lenne ez, kezdve egy autóbalesettel, műtéttel, patológiai jelentéssel, pszichológiai vizsgálattal lezárva. A gyors verziója ennek az, hogy volt egy pillanat, amikor nem a józan gondolkodás vezérelte a tetteim és nem sebészként gondolkodtam, hanem hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek. Ez pedig nem egyeztethető össze azzal a tannal, amit képviselnem kellene - nyugodt maradt mindvégig. Sosem volt az az ember, aki rágódott volna a múlton, hanem mindig is a megoldásokat, a terveket, a problémákat leküzdve a továbblépést támogatta. - Azt gondolom, hogy az érzelmeknek egyikünk hivatásában sincs helye, mert azzal én életeket veszélyeztetek, maguk pedig a saját és a társaik életét - nem várt igazán visszaigazolást, de nem vetette el annak lehetőségét sem, hogy Freya rácáfoljon a szavaira. Percekkel később, hogy a ragasztó már a nő bőrét érte, óvatos mozdulattal húzta el a karját, lehúzva a zsebkendőt is, amin vörösbe forduló árnyalatú foltok ütöttek át, de nem túlzó mértékben. Nem elemezte ki Shaw a látványt, helyette a nő combja mellé pakolta le az anyagot a padra, mielőtt felállt volna, hogy egy helyet kihagyva letegye a seggét ő is a fára.

DESIGN ϟ VOCIVUS // Smalltown Boy

Vendég

Tudatosan csinálsz mindent úgy, ahogy, ez egyértelű, ha valamelyik szakma megtanít a fegyelmezett összpontosításra, az a miénk, a tied és az enyém, mert emberéleteket hordunk a hátunkon, és az életünk minden pillanatában azért imádkozunk, hogy egy se essen le a vállunkról. De nem bírunk el mindenkit, nem igaz?
- Nem kell – vágom rá gyorsan, mielőtt még tényleg bocsánatot kértél olyasmiért, ami miatt hálával tartozom. – Nem fáj – nyomatékosan nézek rád, mert úgy ítélem meg, hogy érteni fogod, aztán újra a mögötted kicsit távolabb hajladozó bokorra. Jól esik a kezed melege, mert az átázott géz már kihűlt a szellőtől, és valami lüktet a bőrödön át, amitől ingatag egyensúlyba kerül a pulzusom. Ránk süt a nap, az arcomról gördül le a hátadon, mattra szárítja a vérfoltot a válladon, időnként rápillantok, kihagy egy lüktetést az ütőér a nyakamon.
- Tavaly itthon voltam két hétig – felelem halkan. – A-azt nem tudom. Komoly nem volt. Gondolom. De… - újra félrenézek, de már csak a melletted levő térkőre. Nehéz ezt kimondani. Mindenki, akit érdekelt, hogy mi történt, azt hiszi, hogy nem tudok róla beszélni, ami kétségen kívüli, de az igazság az, hogy a legtöbb pillanatra… - Nem emlékszem – nyelek egyet. - Már ami a legutóbbi…esetet illeti. És ha jól tudom, nem igazán hozzáférhető a kórlapom. De nem is akarom tudni – nem tudom, hogy ezt megérted-e, de szerintem nem fogsz tovább kérdezősködni, hiszen senkik vagyunk egymásnak, még egy orvos-páciensi kapcsolat sem fűz össze, csak két idegen vagyunk, akikkel kikúrt a szakmája.
Csendben az arcodat figyelve hallgatom végig a történetedet, még akkor is, amikor épp a hasamat nézed, látszólagos hidegséged és szavaid harmóniája felcsúszik a torkomba, és szépen óvatosan, mint egy lassított ravaszhúzás, elterül mellkasomban hitvallásod, és szemeim benedvesednek. Nem lenne egyértelmű, ha a nap nem csillogtatná, mint egy tükröt a szarkának, de te biztosan szó nélkül hagyod majd, különben szembemennél az iménti szavaiddal. Talán megérdemelsz egy kurta választ, bár nincs rá szükséged, s ha már egymás mellé rendelt az álságos véletlen erre a keskeny padra, hát megadom neked.
- Akkor mindketten elbasztuk – a másik irányba nézek, ahol az imént esetlenkedtem, ahol most köpenyes szépkorúak és lábadozó szellemek menetelnek a falakat és korlátokat súrolva. – Köszönöm, doki! – előre fordulok, a tiszta kézfejemet végighúzom arcomon a szemeim magasságában, majd hátradőlök. – Jövök egy zsebkendővel.

Vendég

« It's gonna hurt you know »

Freya feat Lincoln

Hát persze. Nem nézett rá a nőre akkor, amikor elutasította szavakkal a fájdalmat, csak egyetlen hiba került be a gépezetbe. Volt orvosként Lincoln egyértelműen felismerte a test reakciót a fájdalomérzetre, de ha Freya úgy kívánta, hogy hunyjanak szemet az önkéntelen rezdülésekre, nem volt rest engedni neki. Úgy döntött, mindketten jobban járnak a tettetett probléma kerüléssel. Mindezen túljutva kérdezett valami egészen mást, ami végül is érdekelte is. Az esetek nagy részében nem igazán volt katonákkal, a könyvtár falain belül is csak hősi tettekről olvasva jutott ilyen információkhoz, ha a média felületén nem mindig ezt sugározták.
Szótlanul fogadta a szavakat, értett abból a célzásból is, hogy a vele szemben ülő a legtöbb esetben nem az arcát figyelte, ezért Shaw sem rontotta el ezt a közjátékot azzal, hogy illetlenül bámult volna, de bármerre is vezette Freya a tekintetét, hagyott neki elég időt arra, hogy összeillesztgesse azokat a gondolatokat, amit vele meg akart osztani. Nem sürgetett senkit, ideje pedig még bőven volt.
- Nem lep meg, hogy titkosították az aktáját. A legtöbb katonánál nem hozzáférhetőek ezek az információk a kiküldetések miatt - fűzött hozzá ennyit, de ha valóban érdekelte volna ez az egész, egy idő után úgyis érdeklődhetett volna, egy-két ember mindig akadt az osztályokon, akik nem tudták tartani a szájukat és a jó kérdések következtében elindult némi szóbeszéd. Ezzel viszont sem az ő, de Freya idejét sem akarta pazarolni és egy újabb nő haragját magára vonni. Főleg olyanét nem, aki szétlőhette a seggét.
Nem csak azért válaszolt a feltett kérdésre, mert ezt tanították neki a szülei és a nagyszülei, hanem azért is, mert praktizáló orvosként is hozzászokott ahhoz, hogy megválaszoljon minden bizonytalanságot. Az életében bekövetkező változások már végbementek, több éve is már, hogy még mindig azon gondolkodjon felesleges, hol rontotta el a döntéseit. Felnőtt férfiként mindig is azon a véleményen volt, hogy a következményeket picsogás nélkül elviselje. Még ha éppen nem is úgy alakulna minden, ahogy azt elképzelte. Sanyarú mosoly jelezte azt, hogy hallotta a nő véleményét.
- Csak akkor mondhatjuk ki ezt véglegesen, ha földet hantolnak ránk - mert egyet érteni nem tudott Freya kijelentésével. Csak akkor van vége mindennek és baszták el, ha meghaltak. Ha varjak csőre mélyedt a sivatag homokjában a holttest robbanás-általi sebébe. A pad kényelmetlen volt egy idő után, most viszont ha Lincoln segített, megtehetett még annyit, hogy nem húzza el a belét onnan, ezért is ült ugyanúgy, ugyanott, jobb bokáját a bal térdére húzva fel, nekidőlve a támlának a hátával. A falap jótékonyan mélyedt a lapockáiba. - Nincs szükségem a zsebkendőkre, nekem az épp elég lesz, ha nem minden nap tolják be a műtőbe - hallgatott el egy időre, folytassa is aztán - Nehéz kérés az, hogy egy katona nyugton tudjon maradni. Odabent nem sejtik, hogy meglépett előlük, igaz? - mert sejtette, hogy valóban így van. - Mikor evett utoljára egy jót, ami nem az a nyomorult zselé, amit mindenki torkán le akarnak tolni?

DESIGN ϟ VOCIVUS // Smalltown Boy

Vendég

Valamilyen rég nem érzett, savas megkönnyebbülés érzését kelted, a gesztusaid, a szavaid, a hangod, mert úgy hiszem, hasonló a véleményünk erről a helyzetről, csak én még némi hálát is érzek, hogy miattad szívhatom magamba a hűvös napsütést, Manhattan nagyon más levegőjét, porfelhők helyett popcorn- és benzinszagot. Látom, hogy nem kérdezel sokat, de kimondott kérdéseidre nem kín válaszolnom, egyelőre, és érted a tekintetem, ahogy nem értik sokan, az orvosok, az ápolók, és melletted ülni már-már könnyű, mert felcserélted magad a soha békén nem hagyó szánalmammal saját magam iránt.
- Idővel a rossz élmények rossz emlékekké alakulnak – láttam citromos mosolyod a szemem sarkából, igazad van, már ami a gesztust illeti. – De a hiány és az üresség helyén csak… - lehajtom a fejem, egyik kezemmel a másikat piszkálom, igyekszem levakarni róla a megszáradt vért, ahogy befejezetlen mondatomról a megbánást, hogy belekezdtem. – Mit kezd a bűntudattal? – újra felemelem a fejem magam elé bámulva, mert ha téged néznélek, akkor se kényszeríthetnék ki belőled választ, csak ha magad is nekem akarod adni.
Néhány percre elvetted a fájdalmam nagy részét, talán azért, mert nem ismersz és nem ismerlek, azt adjuk egymásnak, amit a magunk feje szerint a másik idegenként is elbír, és te se többet, se kevesebbet nem adsz és veszel el, mint amennyire kényelmesen szükségem van. Szemeimet lesütve most már valóban elmosolyodom szavaidon, bár groteszk és messziről értelmezhetetlen arckifejezés ez. Fejemet ingatva erősítelek meg.
- Egy hét szobafogságom van még – nézek rád. – Unalmas a járókorlát – néhány másodpercig nézlek még. Érdekes tekinteted van. Világos, most fakónak tűnik, mint a sivatagi homok, de talán hasonlóan forró, fátyolos, mégis jól takar, épp csak annyit láttat, hogy van mögötte valami. – Lassan egy éve, hogy nem ettem egy jó vörösboros steaket – mosolygok, de sajnos vidámságnak nyoma sincs a szememben. Az az utolsó steak Connor ajándéka volt, mert elvesztett egy fogadást ellenem: mindketten mentünk Afganisztánba, és én boldog voltam, hogy újra hónapokig vele lehetek.

Ajánlott tartalom