- Megjöttem – óbégattam rögtön, miközben már az ajtóban elkezdtem letiporni a cipőim sarkát. Ezzel a lendülettel az iskolatáskámat az előszobánk legtávolabbi sarkába hajítottam. Mindezt természetesen a lisztes kezű anyám szeme láttára sikerült összehoznom, aki egyáltalán nem volt rest odafáradni hozzám és – bár kissé pipiskedve – lekeverni egy nyaklevest.
- Ezerszer elmondtam már – kezdett bele a szokásos monológba, amit én már mondhatni rutinosan engedtem el a fülem mellett – Hogy bár jól állunk anyagilag, de ez nem jelenti azt, hogy havonta új cipőt szeretnék venni neked, Syao Ran. A táskádat pedig ne dobáld a sarokba, mert legközelebb én hozzád fogom vágni!
Egy halk sóhaj kíséretében csóváltam meg a fejem, majd tettem engedelmesen a csónakokat – a nővérem csak így hívta a közel negyvenhatos cipellőket – a helyére. Mivel jó fiú vagyok, még a táskámat is felszedtem a földről, hogy aztán új helyet találhassak neki az egyik bárszéken.
- Fiam – hallottam magam mögül megint anyám fáradt hangját – Miért vagy ennyire rendetlen? Ne hagyd szét a dolgaidat. Régen ezzel sosem volt probléma.
- Persze anya – mondtam neki, közben pedig igyekeztem visszafogni a kényszert a szemem forgatására – Megígérem, hogy holnap nem fogom ezt csinálni.
Aljas hazugság. A hét minden napján átmegyünk ezen, ugyanis ha éppenséggel nem a táskám, akkor az edények, a chipses zacskók, és hasonlók miatt keveredünk vitába. Édesanyánk pedig határozottan szigorúnak mondható, ami miatt gyakran veszem elő itthon a családi erőszak kártyát. Holott senki sem ver és nem élek rettegésben, de ettől függetlenül vicces ezzel a kifejezéssel dobálózni. Felnőttnek érzem magam tőle.
- Egyébként – szúrtam közbe, miközben határozottan elkezdtem kirámolni az egyik konyhaszekrényt – Hendery átjön ma hozzánk aludni, ha nem baj.
Tudtam, hogy nem probléma, hiszen egyrészt családtagról van szó, meg amúgy is nagyon szerette anya a fiút. Harry Potter maratont terveztünk tartani, de már vagy három hete mindig nekirugaszkodunk, csak semmi sem úgy jön össze, ahogyan tervezzük.
- Rendben van, akkor készítek elő neki tiszta ágyneműt. Teszed vissza azt rögtön! – még mielőtt anyám újabb ütése célba érhetett volna, egyszerűen csak lábujjhegyre emelkedtem, hogy véletlenül se legyen esélye elérni az arcomat. Viszont a kezemben tartott sört meglengettem az orra előtt.
- Jó, jó odaadom, de csak akkor ha nem bántalmazol ismét – jelentettem ki határozottan. Tehát akkor a Zhong fiúnak lesz majd a dolga, hogy beszerezze az alkoholt... Bár kettőnk közül azt hiszem ez inkább nekem volt a fontosabb. Viszont mivel meg akartam úszni a további verést, a hónom alatt összeszedett csokis süti-chips-gumicukor és kóla kombinációval megindultam a szobám felé. Még szerencse, hogy lényegében minden alkoholos italt kiadnak nekem a boltokban anélkül, hogy személyit kérnének, így sikerült becsempészni a házba egy üveg vodkát.
Anya tudatos szülő. Mivel apánk nagyon sokat dolgozik az országon kívül is, egyszerűen kénytelen odafigyelni rám. A nővérem éppen annyival idősebb nálam, hogy ő már ne igényeljen különösebb bánásmódot, én viszont teljes mértékben más eset vagyok... Ráadásul az egy szem fiú is a házban, aki az élete jelentős korszakát – gondolok itt a tinédzserkoromra – New Yorkban töltötte. Ezért az édesanyám mániákus módjára igyekszik figyelni arra, hogy ne legyen belőlem valami züllött állat.
Épphogy sikerül elrendeznem a szobát, már meg is jelent a másik fiú sötét kobakja az ajtóba, amire elvigyorogtam magam és a távirányítós kezemmel integettem felé.
- Szia – köszöntem neki, majd ahelyett, hogy felálltam volna üdvözölni őt, csak a kezemet nyújtottam oda – Látom siettél.
Ezt nagyrészt az öltözékéből szűrtem le. Henyre jellemző volt, hogy ha siet, akkor lényegében bármit képes volt magára kapni. Én ezt viccesnek találtam, ő már kevésbé gondolta szórakoztatónak, amikor ezekre a dolgokra.
- Hoztál valami finomat? – suttogtam oda neki. Pontosan tudta, hogy mit értettem ez alatt. Lényegében ő volt az, aki a leginkább kardoskodott amellett, hogy nekem nem szükséges tovább tanulnom annak ellenére sem, hogy a jegyeim lényegében elegendőek lennének akár egy borostyánligás egyetemre is. Azt pedig határozottan tanácsolta a szüleimnek, hogy ne hagyják nekem elhagyni New Yorkot. Úgy érezte, hogy felügyelet nélkül elzüllenék a sok alkoholtól.

Jó ideje már, hogy eljöttünk Kínából, amit lényegében sosem bántam meg ezt és szerintem anyáék sem. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai oktatási rendszer az jóval keményebb az itteninél, és most nem az amerikai dolgokat fikázom, szimplán csak tőlünk a középiskola első pár évében matekórán simán elvárják a delivárást meg a többi ilyen szépséget. Nem vagyunk okosabbak a többi embernél, szimplán csak sok hülyeséget erőltetnek ránk fiatalon. Persze ezt anno én is fontosnak találtam és azt hittem, hogy fontos a boldoguláshoz. Mindezeket pedig egyszerűen csak elengedtem együtt a minket ért sztereotípiákkal is.
Mert mondani szokták: az élet valahol ad, valahol elvesz. Épp ezért terjed rólunk a kicsi, sárga, csúnya, ellenben zseni teóriák is. Hülyeség, hogy egy hatéves kínai kislánynak nyolc diplomája lenne, egyszerűen csak a mi társadalmunk jóval szigorúbb és kevésbé baráti, ami az ember szeretetét illeti. Kiskorunkban nagyon sok mindent kipróbálunk, amit addig tanulunk, hogy tehetségünk lesz belőle. Itt nyugaton hasonlókat nem feltétlenül kényszerítenek a gyerekekre, pont ezért is változott sokat az életem, amióta Amerikában élünk.
Elsőkörben nem kérdés, hogy lényegében mindenki hamar megbarátkozott azzal, hogy kifejezetten észlénynek nem mondanám ma- Miért més zutcára a reggelitedben? - gam, ellenben jól nézek ki. Tény és való, hogy sok mindenben előrébb jártunk Kínában ami a tanulmányaimat illeti, de ettől függetlenül ugyanúgy behoztam a hármas négyes, esetenként egyes kettes jegyeket, mint mindenki más. Egyáltalán nem álltam közel a kitűnő tanulókhoz, lényegében csak az érdekelt, hogy az év vége meg legyen húzva, ezáltal esélyesként induljak akár egy borostyánligás egyetem esetében is.
Nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem szerettem otthon ülni a fenekemen és tanulgatni. Amióta kint vagyunk sokkal erőteljesebben vetettem bele magam a társadalmi életbe. Anyáékat persze igyekszem nem mindenbe beavatni, mert az tuti, hogy tönkremennének abban, ha az összes részlettel tisztában lennének végül... Gondolok itt a hamis személyire és arra, hogy nem feltétlenül kártyapartikkal töltjük az időt bizonyos házibulikban.
Persze voltak kemény helyzetek, példának okáért a mai is határozottan ilyennek számított. Mivel anya itthon volt, nekem játszanom kellett a mintagyereket ezáltal pedig kénytelen voltam italhordárnak használni ismételten az unokatesómat. Mivel ő ezt a szerepet pedig elég szívesen vállalta, én a magam részéről elég nyugodtan kényelmesedtem el a szobámban, abban a hitben élve, hogy anyám még mindig azt hiszi: ugyanaz a kölyök vagyok, akit anno elhoztak otthonról... Pedig a sok szabályt már régen felrúgtam és ezt nincs szívem elmondani neki. Teljesen kikészülne attól ha kiderülne, hogy ténylegesen elveszítette a kicsi fiát.
- Már spanyolkodsz is? – vontam fel az egyik szemöldököm és egy apró félmosolyt varázsoltam az arcomra – Nem lesz túl sok benned a multikulti? Nem kell még előttem is felvágnod.
Picit belecsaptam a kezébe, és csak utána ráztam meg azt. Nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy csak az agyát húzom, ezért nem éreztem szükségesnek az indoklást ezzel kapcsolatban. Ezt pedig az is tökéletesen alátámasztotta, hogy amikor az ölembe tervezett feküdni, az egyik lábamat szándékoztam kinyújtani. A másik térdem természetesen felhúzva maradt, mert valamin támaszkodnom kell.
- Miért mész utcára a reggeli szettedben? – számomra teljesen jogos volt a kérdés. Mivel kifejezetten érdeklődtem a divatvilág iránt – nem csak azért modellkedtem, hogy a saját egomat simizzem, tényleg kifejezetten érdekelt a dolog – a részemről teljesen jogos volt a kérdés. Igyekeztem mindig olyan összeállításokat viselni, amikben jól érzem magam és megfelel a mai trendeknek, ugyanakkor nekem is tetszenek azok. Az már más kérdés, hogy az unokatesóm néha képes a nővére kabátjában elhagyni a házat csak azért, mert mondjuk állítása szerint siet.
- Ha a családi ékszert lóbájlva mész az utcára egyszer, akkor soha többé nem mutakozom veled – szögeztem le gyorsan, miközben az ujjammal a nyomatékosítás kedvéért rá is mutattam a fiúra – Csakhogy tudd, hol a helyed. Így is örülhetsz neki, hogy még nem végeztem rajtad egy teljes átalakítást.
Tény és való, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki hiúbb, viszont egyáltalán nem tartozom azon emberek köreibe aki érdekből lógna másokkal. Mivel mind a ketten olyan családból származunk, ahol vagy több a nő, vagy túl kicsi még a másik hímegyed, lényegében egy csapatot alkotunk. Ezt pedig soha nem felejtem el. Ő az egyetlen olyan kortárs szerzet a családban, aki képes megérteni a gondjaimat, illetve értékeli a habitusomat. Nem vágja a fejemhez azt, hogy mennyire kezdek megváltozni és csak ritkán üt meg. Bár amúgyse vagyok verve itthon.
- Dehogy érdekel jobban – vigyorodtam el, miközben egyetlen mozdulattal, nem túl finoman kisöpörtem a tincseit a szeméből – Csak gondoltam van értelme összekötni a kellemeset a hasznossal. Addig sem kell használnom a hamis személyimet, így anya nem szerez tudomást arról, hogy ilyenekkel rendezlkezem.
Olyan természetességgel beszéltem a dologról mintha csak holmi gyerekcsínyekről lenne szó nem pedig arról, hogy alapvetően illegális ivászatokat tartunk ha úgy van.
- Legközelebb fel kell csempésznünk valahogyan, mielőtt jössz – vontam össze a szemöldököm – Anya nem tudhatja meg ezeket a dolgaimat. Azt hiszem teljesen összetörne.
Sokak szerint szerencsés vagyok, amiért szerető családba születtem. Viszont már nagyon régóta nem akartam anyuci kicsi gyereke lenni. Így sem állíthatom, hogy ellenőrizgetve lettem volna, vagy ne engednének el otthonról, viszont tudom ,hogy nem kifejezetten örülnének annak, ha tudomást szerzenének a pontos részletekről.
- Hogy képzelted a mai estét? Csak a Legendás állatokat nézzük, vagy birkózzunk meg az egész Harry Potter sorozattal? Van egy csomó kaja itthon, bőven kibírná a teljes széria maratonját... Bár gondolom hang vagy fennmaradni Gege.
Pimasz vigyorral néztem rá, miközben a combomat megrángatva jeleztem neki, hogy ideje felkelni. Elzsibbadt már a lábam a tök fejétől.

Nem tartottam magunkat egy tipikus kínai családnak. Ennek leginkább az az oka, hogy mi tényleg már elég sokat összeszedtünk bizonyos amerikai normákból és családmintákból. Ennek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy anyáék is már jóval a fiatalosabb kínai generációhoz tartoznak. Egy olyan felvilágosult képet vallottak a magukénak, amivel felismerték a kommunista ország rossz oldalát is. Persze egyáltalán nem ezért jöttünk el Kínából, de én bíztam benne, hogy a szüleim tényleg tudják, hogy mit csinálnak, amikor megléptük azt a bizonyos dobbantást. Lényegében ha felmérjük a lehetőségeinket és az életszínvonal minőségét, egy kapitalista állam határozottan többet tudott nyújtani nekünk annál, mint amit Kínában kaptam. Én mondjuk egészséges – már-már inkább amerikainak számító – tinédzserként határozottan hiányoltam volna a felnőtt filmek világát. Voltak alkalmi barátnőim az tény, de ettől függetlenül ha pontosan akarom kifejezni magam, akkor azt kell, hogy mondjam: jobb egy kevésbé cenzúrázott szemüvegen keresztül nézni a világot. Persze ezt soha nem mertem volna otthon csak úgy kimondani, mert minden bizonnyal anyám is négybe vágott volna, a nővérem kettéhasít, Heny meg annyira megbotránkozna, hogy képtelenség lenne a megmenekülésem. A lánybarátaimnak meg csak nem tehetek ilyesfajta utalásokat, mert rögtön rám vetik, hogy szexmániás hímsoviniszta faszfej vagyok szóval... A lényeg, hogy ha emberek érdeklődnek a Kínában töltött éveim és az amerikai életem közötti különbségről, akkor nem azt mondom, hogy hát itt legális a szexfilmek fogyasztása.
Ami Heny-t illette... Voltak napok, amikor határozottan szerettem otthon lenni. Ilyen volt a mai is és hiába keresett meg Isa egy buli lehetőségével, egyszerűen offolnom kellett. Egyrészt amúgy is számoltam némi alkohollal, meg ugyanakkor szükségem volt a pasik társaságára is. Sokkal több lánybarátom van, mint fiú, emiatt pedig határozottan nem egyszerű a dolgom... Hiszen néha szükség van némi tesztoszteronra is a társaságomban. Mondjuk ezt nem feltétlenül Heny fogja megszemélyesíteni, de tény és való, hogy sokkal férfiasabb, mint mondjuk Mila, Jade vagy Belle.
- Ha részeg vagyok bőven elég az egyik – jelentettem ki határozottan, de aztán lassan mégis elmosolyodtam – Belle miatt egy kicsit már lassan menni fog a spanyol is. Franciát meg elméletileg tanulok a suliban. Gyakorlatilag te írod az összes tesztemet.
Mert nem csak a kiskorúságom miatt hordatok piát Henyvel ha úgy van, lényegében felhasználom őt akkor is, ha mondjuk nyelvdolgozatokról van szó. Nem vagyok egy buta vagy elveszett srác, de néha szükségem van a segítségére. Cserébe ő meg kapja a csodás társaságomat, meg ha arra van szükség, bármit kölcsönvehet a szekrényemből. Mondjuk a legtöbb dizájner darabra egyszerűen csak húzza a száját... Azt hiszem ezt a részét a dolognak sosem fogom tudni megérteni vele kapcsolatban. Teljesen rendben van az összes ruhám, csak egy kicsit el kell rugaszkodni a viselésükhöz a szürke hétköznapoktól.
- Elvagyok az angollal – kényelmesen dőltem hátra miközben pár tincset Hendery szemébe löktem. Ha már rajtam terpeszkedik, ennyit megtehetek – Sokat használom a munkám miatt, szóval muszáj fejlődnöm. Vannak még hiányosságok, de azért elég sokat segít a környezetem.
Nagyon sokfajta sztereotípiát löktek elém Kínában, hogy miként fognak rám referálni az amerikaiak, de én ezeknek egyáltalán nem éreztem a hatását. Amikor először léptem be a terembe, nyilvánvalóan nem lepte meg őket annyira, hogy lett egy kínai osztálytársuk, mert rajtam kívül még volt legalább négy ázsiai srác. A magasságom olyan dolog, hogy leginkább a genetikán múlott, a fehér bőr szintén ebbe a kategóriába tartozik. Ezen kívül talán meglepődhettek azon, hogy nem vagyok beilleszthető a tipikus sztereotípiákba, de ezt senki nem kötötte az orromra. Egyszerűen csak elfogadták azt ahogy kinézek, és nem forszírozták azt, hogy mondjuk miért van a többi sráccal ellentétben legalább hatféle kiegészítő rajtam az órán kívül... Természetesen.
- Miért én mikor mentem bárhová is nadrág nélkül? – egészen összevontam a szemöldököm, miközben gondolkoztam, de aztán csak megvontam a vállam – Biztos akkor is részeg lehettem. De akkor ezek szerint úgy gondolod, hogy jó karriert futnék be fehérneműmodellként?
Az egyértelmű volt, hogy a kifutóval nincsen gondom, illetve fotómodellként is megálltam a helyem bőven, viszont a testem mutogatása olyan szempontból más, hogy az szerintem már sok lenne. Valahogy én többnek és jobbnak érzem magam annál, hogy a kamera előtt ribanckodjak. Még akkor is, ha ez nem feltétlenül arról szólna, mint amit belegondolok. Valahogy mégis azt éreztem, hogy a karrieremben meg kell húzni bizonyos határokat, hiszen még kiskorú vagyok és kétlem azt, hogy anyám hasonló szerződést hajlandó lenne aláírni.
- Ne becsüld alá se magad, se engem – jelentettem ki neki határozottan – Rokonok vagyunk, nem? Én sem vagyok teljesen hülye, és te sem vagy ronda, csak éppenséggel van mit csiszolni a stílusodon, szóval csak nyugi.
Nem véletlenül visz minden barátnőm engem vásárolni, ha arról van szó. Határozottan jó ízléssel rendelkezem, ráadásul én tipikusan az a fajta pasi vagyok, aki biztosan nem akad ki a barátnőjére azért, mert túl rövid szoknyát vesz fel. Éppen ezért általában nem a lányok választanak kihívó darabokat, sokszor én beszélem rá őket valami igazán mutatósra.
- Nem fog ránk nyitni – jelentettem ki határozottan – Tizenkilenc vagyok, Hendery. Anyám attól retteg a legjobban, hogy csak úgy, kopogás nélkül benyisson a szobámba... Szóval pakolj elő nyugodtan, semmi bajunk nem lesz.
Talán túlságosan is lazára vettem már a figurát. Tény és való, hogy a piával itthon egyáltalán nem akartam lebukni, viszont ugyanakkor tudtam, hogy az egyetlen hely, ahol tényleg biztonságban vagyok, az a szobám. Anya már felnevelt egy gyereket és pontosan tudhatja, hogy a fiúk csinálnak dolgokat a szobájukban, aminek hát... Nem biztos, hogy a szemtanúja akar lenni. Tehát az én birodalmam szent volt, és sérthetetlen, ilyen szempontból.
- Milyen feltűnő zajokra gondolsz? – mosoly bujkált a szám sarkában, de tényleg nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miket feltételez rólam a srác. Én határozottan jó fiúnak számítok... Vagyis hát a jobbak között vagyok. Nem hazudok szerelmet senkinek, nem veszem el a felebarátom csaját, és Henderyt is csak azért csábítom a bűnös élvezetekre, hogy lazíthasson egy kicsit.
- Azért aggódik amúgy, mert sokat diétázom – egészen elhúztam a számat, ahogy kimondtam – Ezért örül neki bárminek, amit megeszem. Az alkohol meg a nasi miatt holnap nyolc órát leszek majd a teremben.
Vagyis hát ez volt a terv, de valószínűleg másnaposan képtelen leszek kimozdulni az ágyból, ami miatt két heti edzésemet teszem majd tönkre. Nem egyszerű a szakmám, viszont ha egészséges önbecsüléssel akarom tovább folytatni, akkor szükségem van a bűnözős napokra is. Ilyenkor jönnek el azok a pillanatok, amikor egyszerűen csak normálisnak érzem magam és ezeknek hála nem alakul ki nálam evészavar, aminek a vége testképzavar is lehet... Ez pedig tudom, hogy totális összeomláshoz vezetne.
- Ne bökdöss, csikis vagyok – nagy tényt ezzel nem árultam el, minden bizonnyal nem véletlenül csinálta – De félek. Viszont attól még jobban, hogy egyszer a tökéletes test kialakításának megszállotja leszek. Egyszer belefér egy ilyen is. Később majd rendelhetünk valami mekis kaját.
Én a fejemben már pörgettem végig annak is az étlapját. Ha eleget iszunk, mindig betérünk egy gyorsétterembe, ami talán minden döntésünk közül ténylegesen a legrosszabbnak bizonyulhat, de hát... Igazából ez sajnos ilyen. Én is egy vagyok azon emberek közül, akinek ittasan muszáj ennie valamit, mert különben bele is döglik a dologba.
- Egyébként mizu a melóban? – egyszerű kérdést tettem fel, miközben az időközben előkerülő piásflakon zárjával szenvedtem egy rövid ideig, majd felfordítottam a behozott poharakat, és adagolni kezdtem a piát – Kezdjük a HP-t az elejéről, vagy menjünk neki csak a Legendás állatoknak? Mennyire akarsz hardcore maratont?