Általában két fajta ember létezik: az egyik jobb szereti a saját otthonát, míg a másik mindig inkább máshol lenne, mint otthon. Hendery határozottan a második kategória volt, mióta csak New York-ba költöztek. Sajnálatos módon, nem volt túl sok barátja, így inkább csak a munkába menekült, vagy kényelmesebbnek találta a könyvtárban elütni az időt. Nagyobb iskolai szünetek esetében pedig az sem volt ritka, hogy anyai nagynénijét meglátogassa odahaza, Kínában. Igazából emiatt is dolgozott annyit, hogy az ilyen utakat megengedhesse magának, meg azért is, hogy időben elkezdjen spórolni egy lakásra és az alap szükségleteinek kielégítésére. Borzasztó nagy öröm volt számára hát, mikor két évvel ezelőtt végre New Yorkban tudhatta őket, mert mégis jobb, mint telefonon tartani a kapcsolatot, meg évente 2 hétre náluk legyeskedni. Így már szerencsére akkor jön és megy, mikor akar, és nem akkor mikor lehet. Tény, hogy egyszerűbb lenne simán odaköltöznie, de azt azért mégis csak pofátlanságnak tartaná a maga részéről. Pedig sokkal jobban érzi magát náluk, ami talán annak is köszönhető, hogy anyja és nővére már rég lemondott róla, az anyja új férje meg sosem tudta még helyesen kimondani a nevét sem. Ellenben a nénikéjével és annak családjával, ők valahogy több szeretetet tudtak neki adni még a nagy távolság ellenére is.
Soren számára mindig is olyan volt, mint egy igazi öcskös, akit néha legszívesebben alaposan megszeretgetett volna, néha viszont kedve támad leütni. Teljesen más világ a két fiú, mégis valahogy pont emiatt egészítik ki egymást. Az viszont nagyon nem tetszik Henynek, hogy mióta betöltötte a 21-et, azóta neki kell minden piszkos dolgot megcsinálni. Na, nem kell itt komoly dolgokra gondolni, csak éppenséggel nem szívesen teszi kockára a bőrét Zhong néni előtt, mikor valamilyen italt, vagy más tiltott gyümölcsöt kell becsempésznie Sorennek, anélkül, hogy lebukna, mert akkor mindketten kapnának a fejükre. Hihetetlen a srác, kettejük közül, Hendery nőtt fel az Államokban, és mégis a másik viselkedik úgy, mint aki rutinos amerikai. Talán nem is csoda, hogy annyit van emlegetve náluk a neve, a tipikus szülői példálózásoknál, hogy „néha te is lehetnél olyan, mint az unokatestvéred”. Persze, ez igaz a másik házra is, de Heny, ha akarna, sem tudna a fiatalabbra hasonlítani.
Mindig imád belépni az ajtajukon. Itt is és Shanghaiban is mindig ugyanaz fogadja. Szinte már a levegőben érezni a szeretetet, a finom illatok mellett, ami a konyha felől áradozik. Náluk sosem volt ilyen, csak egy hideg, és túlmodern lakás, üres hűtővel és díszkonyhával. Még, ha negatívan, vagy fáradtan is érkezik, itt szinte azonnal feltöltődik és nem csak azon erős szorongatás által, amik azoktól a - hozzá képest - aprócska nőktől jön. Most sem menekülhet el előle, így csak meri remélni, hogy kellően kitömte a táskáját ruhával és nem zörrennek meg a benne lapuló üvegek. Amint, végre zöld utat kap, veszi is célba a fiatalabb szobáját, hogy végre helyet foglalhasson, mert már ráférne. – Hola – mászik is közelebb, hogy kezet foghasson vele, majd miután óvatosan lerakta a táskáját, huppan is le, hogy elnyúlhasson a másikon. – Hallgass… Ez még a reggeli szettem, mielőtt különlegesnek éreznéd magad. – dünnyögi neki, mert most már végre eszébe jutott, hogy mit felejtett el, indulás előtt: átöltözni. Sajnos még mindig él az a szokása, hogy kapkodása közepette, nem figyeli mi akad a kezébe. – Ne tudd meg egyszer hogy rontottam rá a főnökékre, de ezerszer rosszabb volt ennél. Azóta már úgy nem is érdekel a dolog. Örüljenek, hogy ruha van rajtam. – vonja meg a vállát, bár még mindig fáj arra a napra visszaemlékeznie, úgy több okból is.  – Hoztam, hoztam… Látom téged az jobban is érdekel, mint a te gegéd – fújja is fel a pofiját miközben felül, hogy a táskájából a ruhákat kiszedve megmutathassa a zsákmányt, amit kért tőle. – Szerencsésen keresztül mentem belépéskor a biztonsági kapun is, bár anyukád nagyon fogdosta a táskámat öleléskor. Azt hittem nem enged tovább.  – még annyi a szerencse, hogy nem kérdezett rá, mert előtte nem igazán tud hazudni, vagy terelni. Lényegében egy nyitott könyv a nő számára. Bár, őszintén fogalma sincs, hogy miért olyan aranyszívű és halmozza el Rent mindenfélével, amit kíván. Egyszerűen néha csak nemet kéne tudnia mondani neki.

Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem igazán van oda a családjáért. Hiszen önmagában ez így nem igaz, csupán van egy-két – vagy inkább három – olyan személy az életében, akik nem törődnek vele és támogatják kellően, úgy ahogyan a szerepükhöz mérten kéne, így őket annyira nem tudja szeretni és tisztelni, mint a család többi tagját. Pedig az ember azt hinné, hogy a szülők és a testvérek az első számú kapaszkodók egy embernek. Henderynek viszont inkább a család másik, eddig távolabbi vonala volt az, akiket közelebbnek érzett a szívéhez, a sok ezer kilométer ellenére is. Sosem értette, hogy ha már az anyja ennyire nem szereti, a nagynénje meg ennyire sajnálja, akkor végül is, miért nem váltott otthont és költözött haza Kínába. Vagy egyáltalán minek hurcolták őt Amerikába Franciaországból. De most, hogy már Sorenék is jelen vannak a Nagy almában, így valamennyivel boldogabb az élete. Boldogabb, de ugyanakkor rizikósabb is.
Heny sosem volt hazudós fajta, főleg nem Zhong néni előtt, aki szinte bármit kiszedett a fiúból. Így sosem örül annak, mikor Ren valami hülyeségre veszi rá és elvárja azt is, hogy elvigye a balhét, ha lebuknak. Na szépen vagyunk, bár nem is érti, hogy ha már ilyenkor ő számít az idősebbnek, akkor miért nem ő parancsol kettejük közül. Mármint, mondhatna nemet is a másiknak, vagy megpróbálhatná megnevelni, de valamiért mindenbe bele is megy egy szó nélkül. Ilyen a mai feladat is, ami nem más, mint pia csempészés a legfiatalabb tag szobájába. Igyekszik túlságosan is izzadni, mikor a tűzfalon próbál keresztül jutni, de szerencsére az anyuka mit sem sejtően engedi is tovább, hogy elkezdhessék az egésznapos maratont. Őszintén, nem is érti, hogy Reny hogy gondolta ezt. Filmnézés közben inni itthon úgy, hogy egy gyanútlan szülő is van a házban… arra nem gondolt, hogy bármikor bármilyen okkal rájuk ronthat? Meg hát amúgy is. Henusnak meg sem fér a fejében a gondolat, hogy mivé lett az unokatestvére és, hogy ő ebbe mind segített is neki. Lehet családot kéne cserélniük és akkor mindketten beleférnének a család által kialakított képbe.
-Tudod nyelvet tanulni eléggé addiktív. Valahol fejlesztenem kell magam, hogy érjek is valamit. De a kedvedért neked csak az angol és a kínai tudásomat villogtatom meg akkor. – ölt is rá nyelvet, miközben lepacsizik vele. -Jut eszembe, hogy megy az angol? Megtanultál már órán is értelmesen megnyilatkozni, vagy még mindig a kínai szórend szerint alakítod a mondatokat? – kérdi is kissé piszkálódva, ahogy beledönti a fejét az ölébe. Ez amolyan válasz volt arra, amiért már megint meglett szólva az öltözködése miatt. Egyszerűen nem tehet arról, hogy figyelmetlen mikor kapkodnia kell. De eddig még különösebb probléma nem volt ebből, azon kívül, hogy nevetség tárgya lett, amihez már hozzászokott. -Ilyet feltételezni rólam… Még póló nélkül sem mutogatnám magam nemhogy nadrág nélkül. Én azért nem te vagyok. – horkan is fel, már csak a feltételezés is sértő a számára. Mindketten nagyon jól tudják, hogy míg Soren a kinézetére, addig Hendery inkább az eszére büszkébb. Talán, ha kettejüket összegyúrnánk, akkor születne meg a tökéletes férfi. – Ugyan mit tudnál te alakítani rajtam? Úgy is örökké reménytelen maradok. – ráncolja meg a homlokát, majd csak nagyot sóhajt, ahogy eszébe is jut a múltkori alkalom, amikor a kedvessége miatt kis híján összeverte egy csaj.
-Már nem azért, de nem veszélyes itthon iszogatnod akkor, ha nem akarsz előtte lebukni? Vagy majd engem mártasz be, ha véletlen ránk nyit két pohár között? -pillant fel kérdőn, mert ez még mindig nem tiszta a számára, hogy mégis, hogy képzeli ezt el a fiatalabb. De lehet addig jó, míg nem tudja. Igazából nem is érti, hogy miképp tartozhatnak ők egy családba, teljesen egymás ellentétjei. -Ch, nincs bajom nekem a fent maradással. Főleg így, hogy se suli, se munka nem vár holnap. Inkább csak attól tartok, hogy a közepén kinyúlsz a piától és nem győzöm feljebb venni a hangerőt, hogy elpalástoljam az egyéb feltűnő zajokat. – teszi is csípőre a kezét, ahogy feljebb tornázza magát a másik lábáról, ami egész kényelmesnek bizonyult, így nem is szívesen teszi. Őszintén, néha -vagy talán mindig – irigyli a másikat a teste miatt és szeretne ő is így kinézni. Persze, némi odafigyeléssel és plusz munkával talán neki is sikerülhetne, de hol van neki ehhez már ideje és ereje a napi beosztása mellett? Így is folyton rohangál, mint egy mérgezett egér. Most sem biztos abba, hogy nem nyomja majd el az álom, ha elkezdik a maratont, hiszen régen aludt már egy jót. De nem, most erősnek kell mutatnia magát! -Anyukád nem aggódik, hogy ételmérgezést kapunk ennyi mesterséges kajától? Hogy engedte ezt a nasi halmot felhozni? – pillant rá nevetve, ugyanakkor kíváncsian, hiszen a -normális, nem olyan, mint ami neki van- kínai anyukák nagyon az egészséges élet hívei és nem szívesen néznek még csak rá sem, ezekre a gyerekek által szeretett rágcsálni valókra. Az ázsiai anyukákban amúgy is valahogy több aggódás szorult és kevésbé bíznak meg olyanokban, amit nem ismernek kellően. -Nem félsz, hogy oda lesz az alakod, művész úr? – vigyorogva bökdösi meg az oldalát és csak reméli, hogy nem most fogja eltörni az ujját a kidolgozott teste.