Chris & Aiden

Jó érzés, hogy a fejemben lévő Christopher egyre inkább az, aki valójában is ő és így bár először meglepődtem, hogy a kertben szeretne lenni, azért válaszából kiderül, hogy ő mégsem az a személyiség, aki sok időt töltene a ház falain kívül, de a kert kerítésén belül. Szeretem azt érezni, hogy ismerem őt és tudom ki az a személy, aki a szívében rejlik és nem csak a felszínen, holott még rengeteg izgalmas rejtelmet tartogat számomra.
Aprót bólintok csupán, majd leülök a hintaágyra, amikor is jelét adja, hogy neki sincs ellenére. Egy pillanatra talán tétovázik, de aztán ő is helyet foglal mellettem, mire mosolyogva nézek rá. Szerintem sosem voltam még ennyire hálás egy embernek sem ilyen apróságokért, de éppen ebből is látszik, hogy mennyire különleges személy ő számomra, minden eddigi ismeretségemtől különbözik. Látom rajta, hogy valamin tűnődik, s bátorkodok finoman végigsimítani hátának ívén.
Kérdésemre olyan választ kapok, amit Christopher viselkedéséből egy kicsit sejtettem. Egy picit sajnálom, hogy nem volt szabadideje, mármint olyan, amikor csak barátokkal lazulhatott volna, elvégre mindenkinek kellenek az olyan alkalmak. Egy kicsit meg is látszik rajta, mozgását, testtartásán és kiállásán, összességében nagyon merev és nem titkolom, egy egyik vágyam, hogy boldogan és kényelmesen ellazulva láthassam őt magam mellett. Mondom ezt én, hiszen egyébként talán még nála is sokkal görcsösebb tudok lenni néha, amikor viszont nem vagyok az, akkor viszont sokkal kényelmesebb is.
- Tudod… ez nagyon menő. - Nem tudom, hogy miért így reagálok, de igazat mondok. Nem akarom hangoztatni, hogy sajnálom, hogy nem szórakozott vele egykorúakkal, nem csajozott, ha úgy tetszik, mert igazából nem is gondolom azt, hogy ez sajnálandó dolog lenne, főleg nem Christ nem érzem úgy, hogy félteni kellene, így hát inkább nem is bukik ki most okosan belőlem ez az elégikus gondolatfoszlány. - A tanárok csalódottak, hogy nem taníthattak téged, biztosan te lettél volna a kedvencük. - Mosolyodom el enyhén oldalra döntve fejemet, miközben megjelennek szám sarkainál a kis gödröcskéim.
Szorgosan zárulnak össze ujjaim kézfején, amikor megfogja kezemet. Még mindig nem tudom levetkőzni azokat a pillanatokat, mikor annyira vágytam rá, hogy ő fogja meg az én kezemet mindenféle kérés nélkül, önként és boldogan, s hát az, hogy most ebben részesülök nagyon szívsimogató számomra. Boldog vagyok, hogy elfogad magam mellett úgy…
- És amit tulajdonképpen már most is csinálsz, nem? Nem lehet, hogy csak sokkal több időd lesz így, hogy nem kell mellette tanulnod? - Igen, egy picit abban reménykedem, hogyha száz százalékban igazgató lesz és már nem diák is mellé, akkor talán többször tudok rosszalkodva betörni a Hyundaihoz.
Ujja irányába nézek és meglátom a fát, amin régen a hinta volt. Szinte látom lelki szemeim előtt a múlt képeit, amelyeket Christoher mesél nekem.
- Miért szedte le? - bukik ki egyből a kérdés, ami egy újabbat sző. - Majd mutatsz valamikor képet a kicsi Yesolról? – nézek szemeibe. Biztosan nagyon aranyos volt a babaarcú kisfiú, akit direkt Yesolnak szólítottam, nem pedig Christophernek, ezzel is utalva, hogy talán régen még teljesen önmaga volt, vagyis az az önmaga, ki egy gyerekben lakozik.
- Én? Ööö… - pedig számíthattam volna a visszakérdezésre, mégis gyorsan kell összehalásznom a szavakat. - Hát, én rendszerint nagyon erősen és hangosan püföltem anyám zongoráját a zeneszobában és még három csukott ajtón keresztül is fogta mindenki a fülét. Anyám próbált tanítgatni már nagyon babakoromtól kezdve, de hát kicsiként még nem igazán fogtam fel semmit. Akkor volt csak baj, mikor a hangok elhallatszódtak apám dolgozószobájáig is, akkor vagy ő, vagy a komornyikunk átjött és lett nemulass. Hmm, arra emlékszem még, hogy nagyon sokszor építettem valamit. Én ilyen építő gyerek voltam. Lego, homokvár, még a könyveket is leszedtem a polcokról, hogy abból építsek mindenfélét. Ja! Meg az állatok… mindig állatos mesét néztem és játszottam el, hogy én vagyok valamelyik faj egyede… Aida mesélte, hogy egyszer végigkúsztam a házon és mindenkit megnyaltam, mert én akkor éppen kígyót játszottam - vakarom tarkómat, de igazából nem szégyellem a múltamat, mert szerintem még aranyos is. Meg hát akkor még nagyon-nagyon babapofim volt és olyan édes voltam, hogy senki sem tudott rám haragudni.