Utazunk egy meccsre, az egész csapat most négy napig, azaz három éjszakát máshol fog eltölteni. A gyorsabb utazás érdekében repülővel megyünk, ami kapcsán azért vannak félelmeim, említettem Connienak előző este még chatelés közben, de szerencsére az izgalom kicsit erősebb, alig várom is, hogy végre repülőre szálljak, még sose utaztam így és izgalmas kalandnak tűnik. Mindenki a cuccaira figyel, hogy leadja, átmenjen az igazoltatáson meg minden, a főnök irányít minket, én kicsit csendesen meghúzódok hátul, a kis mid-esünk meg Connien lóg és beszélgetnek. Sajnos olyannyira, hogy egymás mellé is ülnek, majd ül is melléjük mindenki, ahogy én megállok, szóval a lehető legtávolabb kerülök tőle, na de nem baj, amúgy is aludni terveztem vagy pedig valami horrort nézni az úton. Most még telefonon sem tudunk beszélgetni, hülye repülő üzemmód miatt. Elindítottam valami filmet, amin bealudtam és csak leszálláskor keltem fel. Este sokáig fent maradtam és korán keltem, szóval ez a pár óra hiányzott is. Mikor leszállunk egy kis tranzit vár minket, ahol kivételesen elsőnek ülök be, de a jungel-esünk ül mellém, mert mi csajok tartsunk össze. Nem gondoltam volna, hogy ennyire közel vagyok valakihez, mégis hiányozni fog. A telefonom előkotrom és mivel nincs wifi, így csak egy sms-t dobok haza apának, hogy megérkeztünk, egyben vagyok és a hotelba tartunk, majd onnan jelentkezek. Az úton a szállodáig beszélgetek, bár nem csajos témáról, mert előttem egy női példa sem volt, így nem érdekel sem a vásárlás, sem a körömlakkok, sem a sminkelés és egyéb dolgok. A játék, arról viszont tudok beszélgetni vagy ha valaki kiöntené a szívét, azt meghallgatom és tanácsot osztogatok, ehhez értek. A szállodában mindenki külön szobát kap és miközben megkapjuk a főnöktől a kulcsokat, ad egy-egy karszalagot is nekünk. - Itt van a közelben egy vidámpark, ezzel mindenre felülhettek, nem kell fizetni érte, csak a kajáért meg italért. Kérlek szórakozzatok jól és remélem estig vissza sem jöttök, a vacsora 19-kor lesz és itt találkozunk. Mondhatni, hogy ez is egy csapatépítő móka lesz, amihez nem füllik a foga mindenkinek, nekem legalábbis annyira nem, de hát ha már kifizették, akkor nézzünk rá a vidámparkra nem? Ha kell még én tartok a szobák felé menet kis buzdító beszédet erről a többieknek, majd a szobát elfoglalva végre van wifi és első dolgom, hogy megnyitom a chatet, hogy írjak Connienak valamit, de aztán rájövök, hogy mit írjak? Hiányoztál, milyen hülyén hangzana, inkább apának írok és küldök fotókat a szobáról, amit kaptam, majd felfrissítem magam, átöltözök valami kényelmesebb ruhába és megyek is le találkozni a többiekkel, irány a vidámpark! Útközben a fiúk bandáztak jobban, meg mi csajok mentünk előttük és hát meglátva a vidámparkot, jó nagy, egy nap lenne elég, ha mindenre fel akarnánk ülni. - Ha szétválnánk vagy valami, akkor 18.30-kor itt találkozunk jó? Kérdezem a többieket, mikor megállunk kicsit, ide nincs külön bejárat, bárki járókelő sétálhat itt, csak a felülés fizetős a sok játékra. Elég borsos ára van, el sem tudom képzelni, hogy mennyibe kerülhetett a karkötő, de ki akarom használni. A bejáratnál van térkép, amiből egyet magamhoz veszek és kiszúrom egyből a legjobb dolgot. - Connie, eljössz velem ide? Mutatok egy pontra, a horror bohócos hullámvasútra, ki nem hagynám és nincs is messze innen. Az ilyen dolgokra általában ketten lehet felülni és ő a legjobb barátom, miért is ne vele akarnék inkább menni? A többiek valami mást néztek ki maguknak elsőre, szóval marad a később összefutunk és én meg végre beszélgethetek a barátommal. Általában nem szoktunk ekkora szünetet tartani, pár sort mindig írtunk egymásnak. - Azt írja, hogy VR szemüveg lesz rajtunk, érdekes. Nézem a lapot, miközben már feltűnik a távolban a fehér épület, amire vörös csík van festve és direkt el is van folyatva lefelé, mintha véres lenne. Igazán csábító, legalábbis nekem, mert szeretem az ilyesmiket. A karszagot felmutatva egy kis kétszemélyes kocsiba ülünk és kapunk VR szemcsit, majd arra még egy fülest is. Előttünk egy demo-t játszik le a szemüveg és mutatja, hogy nézzünk oldalra is, mert ott is van mit látni, hát nagyon klassz az egész, majd jön a kérdés, hogy mehetünk-e? Persze, mutatom is a kezemmel, hogy készen állok, remélem nem olyasmibe rángatom szegény Conradot, amit ő nem bír, megkérdezhettem volna, de már késő, legfeljebb becsukja a szemét. A móka el is kezdődik, elindulunk és a bohóc előttünk táncikál, meg elbújik képek mögött, ahol valaki nevet, majd a képünkbe fröccsen a szétrobbant feje, még kis vizet is permeteznek ránk a hatás kedvéért, nekem nagyon bejön az ilyesmi, szórakoztat. Utána valami nagy dagadt hentes jön, elkap és kikötöz minket az asztalhoz. A hentes bárddal csapkod, mi meg egyre közelebb kerülünk a szájához, ami egyre nagyobb, majd a hullámvasúttal lefelé elindulunk lefelé a torkán és a hasában kötünk ki, ahol van mindenféle maradvány, majd valahol a végbél felé távozunk is. Persze ez csak így nagy vonalakban maradt meg, sok undi dolog is volt, amire még én is elhúztam a számat. Még jó, hogy ezzel kezdtem, mert a többi játék talán szórakoztatóbb lesz. A végén még megnézhetjük magunkról a képeket, hogy ki mennyire parázott, hát én annyira nem, az jól látható, de nem kérek képet. - Hű, ez elég undorító volt, de azért tetszett. Most válassz te valamit. Átadom a térképet és körülnézek, hogy a többiek a közelben vannak-e, de nem látom őket, nem is baj, jó így kettecskén most, bár a miértjének csak annyit válaszolnék, hogy mert jó barátok vagyunk és keveset töltünk így élőben közösen időt, pedig már elég rég ismerjük egymást, mégis inkább írásban beszélgetünk.
Imádtam ezt a fajta életmódot, a vele járó hírnevet és kivételezést a játékos világban, egyetlen hátulütője volt, hogy nem ismerhettem még be a családomnak, hogy időnként miért szívódtam fel teljesen. Azonban most igyekeztem mindettől elvonatkoztatni, a csapatra úgyis jobban kellett figyelnem, hiszen bár nem én voltam a rangidős itt, mégis én próbáltam leginkább összefogni a társaságot, így aztán kötelességemnek éreztem azt, hogy segítsek, ahol tudok. A mid lanerünk még mindig nem szokta meg a repülőutat, így aztán azon voltam, hogy eltereljem a figyelmét erről az egészről. A játékkal kapcsolatos dolgokat hoztam fel, mert biztos voltam benne, hogy akkor felpörög majd az agya, és nem lesz megállás számára, amíg ki nem veséztünk mindent. Ezt egyáltalán nem bántam, mert az ő személyében megkaptam azt a kistesót, akire mindig is vágytam: közös hobbin osztoztunk, kikérte a véleményemet dolgokban, hallgatott rám, és bátran fordult hozzám segítségért, továbbá nem rinyált azon, hogy tönkretettem az életét, mint a vérszerinti öcsém. Olivert is szerettem, hiszen a testvérem volt, mégis rettentően távolinak éreztem őt. Sose tudtam megnyílni felé, ugyanis élvezettel feszegette a határaimat, továbbá valamiért hobbijának tekintette azt, hogy a magánéletemben kutakodjon. És még sorolhatnám, hogy mennyire felelőtlen, lusta és beletörődő volt… Szóval, visszakanyarodva a csapattársamhoz, mondhatni rajta éltem ki a nagytestvéri vágyaimat, és csinálhattunk olyan programokat, amiket a makrancos fivéremmel sose tettünk. A repülőn is kérdés nélkül egymás mellé ültünk, egyrészt, mert nem akartuk, hogy abbamaradjon a beszélgetésünk, másrészt pedig a többiek többnyire elvoltak a maguk világában, és észre sem vették a kis midesünk idegességét. Számomra kellemesen eltelt ez az idő. A fene se gondolta volna, hogy egyszer ténylegesen élvezni fogom a repülést. Csendben támogattam le kis barátomat a repülőről, hiszen szegény borzasztó hányingerrel küzdött. Még jobban igyekszem hát tartani benne a lelket, hogy legalább a szállodáig bírja ki, ott majd aztán lepihenhet. Már igen szerettem volna szabadon eltölteni valamivel az időmet, de amíg nem osztották ki a szobakulcsokat, és nem pakoltunk le, addig sajnos erre esélyem nem volt. A szoba egyébként első pillantásra kényelmesnek tűnt, de csak addig tartózkodtam bent, amíg letettem a csomagjaimat, aztán átnéztem a midesünkhöz, aki megkért, szóljak az edzőnek, hogy ő itt maradna. Nem szívesen hagytam magára, de megértettem, hogy kikészítette az út, és pihenni szeretne. Zsebre tett kézzel álltam be a liftbe, azt hittem, a többiek is jönnek majd velem, de vagy előbb leértek, vagy még rendezkedtek. Én mindenesetre megkerestem Cole-t, és szóltam neki a fenti helyzetről. Ezek után kiosztotta a karszalagokat, amiket a többiek nagyjából olyam örömmel fogadtak, mintha bejelentették volna, mindennap karácsony lesz. Nem húztam a számat a vidámpark miatt, ezek a srácokkal akárhová el lehetett rángatni, szóval bátorítóan Wendyre mosolyogtam, aztán elindultunk a park irányába. Ott a toposunk mellém csapódott, és arról kezdett magyarázni, hogy reméli, akad valami jó céllövölde, vagy jó a kaja, mert tele fogja enni magát mindennel, amit csak ott talál. Jókat vigyorogtam rajta, miközben azt ecseteltem, hogy én valami logikai feladvánnyal kapcsolatos programban szívesen vennék részt. − Részemről tökéletes. Úgyis akkora a sor, hogy ha együtt megyünk mindenhova, akkor nem biztos, hogy mindenre sor kerül, amit szeretnénk – biccentettem, miközben a junglerünk már belemélyesztette a karmait a toposunkba, és lelkesen mutogatott az óriáskerék irányába. − Ezer örömmel – fordultam Wendy felé, miközben a háttérben a többiek eldöntötték, hogy a kerékre ülnek fel először. – Ha megígéred, hogy kapok hányózacskót, akkor felülhetünk. Nem voltam benne biztos, hogy bírni fogja a gyomrom a hullámvasutat, de Wendy kedvéért bármire hajlandó voltam, hiszen olyan ritkán találkoztunk személyesen. Közelebb hajoltam Wendyhez, miközben a leírást nézte, hogy én is el tudjam olvasni a kiírást. − Wow, érdekesnek tűnik. Nem ültem még VR-os hullámvasúton. Olyan lesz, mint az a bohócos, Until Dawn-os VR-játék? – érdeklődtem, bár be kellett vallanom, nem túl sok vidámparkban fordultam meg eddig. Vagy legalább is, kicsi lehettem még akkor, mert nem sok mindenre emlékeztem. Követtem Wendy-t, ha kellett, akkor besegítettem a kocsiba, aztán bemásztam mellé, felvettem a szemüveget, bedugtam a fülhallgatót, és készen álltam a körre. Nem voltam nagy horrorkedvelő, de Wendy nagyon szerette ezt a műfajt, én pedig szívesen tettem a kedvére, ha ez azt jelentette, hogy az elkövetkezendő percekben kifejezetten undorító és gusztustalan jeleneteknek leszek szemtanúja. A fülhallgatón keresztül szóló nevetéstől libabőrös lett a karom, de egy pillanatra se csuktam be a szememet, pedig voltak olyan alkalmak, amikor élesen magamba szívtam a levegőt meg néhány pillanatra kihagyott a szívverésem. Borzasztó élethű volt, és hálát adtam az eszemnek, hogy órákkal ezelőtt ettem utoljára, mert lehet, hogy kihánytam volna az egészet. Ha nem tudnám, mindezt VR-on keresztül láttam, akkor lehet, hogy a hentesnél csapkodtam volna a kezeimmel, de így csak az ujjaimmal megmarkoltam a kocsi szélét. − Erről nem volt szóóóóóó – kiabáltam a lendülettől, amikor hirtelen a kocsi megindult lefelé, és akkora rántást éreztem a gyomromban, hogy tényleg szerencse volt, amiért nem ettem semmit. A képen vélhetően az látszott, ahogy ordítottam a meglepettségtől, pedig gondolhattam volna, hogyha egyszer felfelé mentünk, akkor bizony lejtő is lesz… Mindegy volt már. Visszaadtam a VR-headsetet és a fülhallgatót, majd elkértem a képeket. − Neked kell? – kérdeztem Wendy-t, de az biztos, hogy én mindenképpen meg akartam tartani a sajátomat. − Nem volt rossz, de ezek után valami kevésbé véreset szeretnék – válaszoltam, miközben a saját képemet a zsebembe süllyesztettem, hogy átvehessem a térképet. Egy darabig a tömeg elől félreállva nézegettem a bódéket és helyszíneket, aztán ráböktem az egyikre. − Azt írja, hogy valami rejtvényt kell megfejteni a Kísértetházban. Mit szólsz hozzá? Ijesztő is, de közben gondolkozni is kell. – Persze, ha nem akarta, vagy máshoz volt kedve, akkor szívesen alkalmazkodtam. Igyekeztem olyat találni, ami mindkettőnknek ízlésének megfelelt.
Én érkeztem le a szobából utolsónak, talán én voltam az egyetlen is, aki átöltözött, pedig nem vagyok olyan nagy divatmajom, hogy minden alkalomra másik ruhába legyek, csak a mostani öltözékem valahogy kényelmesebb ahhoz, hogy kint szórakozzunk a vidámparkban és kellően meleg is, nem lenne szerencsés itt megfázni a meccs előtt. A midesünk szegény eléggé kivan, így marad és négyen megyünk csak ki. Sajnálom szegényt, lehet itt kellett volna maradni vele, de Cole végül is marad, szóval bármi van, hozzá tud fordulni majd. - Nem hinném, hogy annyira gyomorforgató lenne -nevetem el magam, mert az ilyen szellemvasút szerű dolgok miatt feleslegesnek érzem, hogy komolyabb hullámvasútról lenne szó, mint ami mellett pont elmegyünk. Ahogy nézem, vagy három kör van benne és kettő csavar, amikor a sín körül megfordul a vasút. Na hát az már ijesztőnek tűnik, de lehet ilyen egyszer élünk alapon fel kellene ülni rá. De inkább visszafordulok a térkép felé és felolvasom, hogy VR szemüveges buli. - Igen, szerintem valami olyasmi lehet, még nem volt rajtam VR szemüveg. Megérkezünk és jönnek is adogatni a VR-os dolgokat. Nem vagyok az a nőies nő, akinek segíteni kellene, szóval tök lazán elfoglaltam a helyet és élveztem a kis műsort. Szerencsére a fejhallgató nem tompított el mindent és mikor megindultunk lefelé a hentes bohóc hasában, akkor felnevetek Connien, nem tudom, hogy a hullám vasút vagy a látvány a rosszabb, de ettől csak rosszabbakra lehet itt felülni. - Majd a tiédről lefotózom. Kicsit sokallom az árát és annyira nem is jó kép, Connie pont ordít, én meg csak nevetek mellette, az orrunk felett meg nem is látszik belőlünk semmi. Mindenhol azt néztem, hogy képeket csinálnak amúgy a párosokról, akik túlélik az adott játékot. - Rendben, bár szerintem nem sok véres dolog van itt ezen kívül -mosolygok rá és megállok mellette a tömeg elől félreállva és úgy nézelődök, hogy mik vannak a közelben még. Látom a nagy fekete anakondát, aminek a farka végébe lehet beleülni és hát forgat az mindenfelé, meg még pörget is, atyaég, már nézni is ijesztő, nemhogy beleülni. Végül talál valamit a térképen Connie és arra fordulok vissza felé és hajolok a térképhez, a hajam megfogva, hogy ne lógjon rá, nem lenne jó eltakarni vele a fél mapot. - Az jól hangzik, mehetünk -átveszem a térképet és el is indulok arrafelé, miközben még pár helyet megnézek magamnak, mint a Jurassic World-ös épület, ahol gondolom ilyen kis menekülős történet van, de nem lóhalálában futós féle, csak olyan gyerekeknek is elmegy ijesztő fajta, amin mi leginkább csak nevetünk. - Oda is benézünk majd? -érdeklődöm a dinók felé mutatva, nagyon adnám, valahogy mindig is szerettem az őslényeket is, inkább játszottam velük, mint barbie babákkal, de szerintem ez látszik is rajtam. Már látni lehet a Kísértetházat, több emeletes és persze egy tükrös szobával kezdődik, ahogy látom a bejutás. Felmutatom a karszalagot és mehetünk is befelé. Kicsit megállok, hogy felmérjem a terepet, nincs előttünk senki sem, szóval bőven van idő eltévedni is, de azért remélem nem fog ki rajtam ez a tükrös labirintusos szoba. - Remélem nem tévedek el nagyon -somolygok Conniera és neki is vágok a feladványnak, talán ez még a könnyebbik fajta. Kétszer sikerül jól fordulnom, majd valahogy egy tükörfal állja az utam és megtorpanok előtte, mielőtt nekimennék. Utálom, ezeket a szögekben elforgatott tükröket, mert csalókák nagyon. Megfordulok és inkább követem Conniet innentől, neki lehet jobban megy, ha követett, akkor úgy is hátra arc van és most ő van elől. - Hát ez nem vált be, de remélem te jobb vezető leszel -húzom el a számat, miközben kifordulunk a zsákutcából és a helyes úton haladunk tovább remélhetőleg végig. Amint sikerül kijutni, akkor egy torzított tükrös szobába kerülünk, ahol vékonyabbak, kövérebbek, aránytalanul nagyobbak itt-ott lehetünk, ami egész jó móka, legalábbis nekem biztosan, akit nem izgat annyira, hogy néz ki, még hülye fejeket is vágok néha a poén kedvéért. A következő szoba meg olyan kísértet lakta stílusú. Valahol a padlóra lépve besüpped, vagy felfelé kinyomódik a súlytól. Nekem sikerül elveszteni az egyensúlyomat, szóval az esést elkerülve elkapom a mellettem sétáló Conniet. A székekre ülve, az egyik lepörget magáról, a másik hátracsuklik, az asztal, ha megtámaszkodnál eldől. A lépcső is biztos vicces lesz, de én biztos nem megyek előre, meghagyom, hogy Connie fedezze fel ezeket a nagyszerű élményeket, amik a következő helyiségbe menet érnek minket, nem akarok hasra vágódni előtte, az ellenkező eset viccesebb.
− Hát, majd meglátjuk, bár én nem vagyok olyan horrorexpert, mint egyesek – vigyorogtam rá, de tényleg csak remélni mertem, hogy nem fogom kidobni a taccsot. Egész sok mindent bevett a gyomrom, de azért nekem is voltak határaim, hiába hitték időnként a testvéreim azt, hogy robot vagyok, mégis csak rendelkeztem emberi vonásokkal, akármilyen hihetetlen is volt ez számukra. Ettől függetlenül érdekelt, amit Wendy talált, hiszen a VR-technológia még mindig gyerekcipőben járt, így külön öröm volt a részemről, ha azzal kapcsolatban újdonságokat próbálhattam ki. Igazából mindenféle technológiai újítás érdekelt, bütykölni is szerettem, más kérdés, hogy az egyetem kissé kiölte belőlem ezt a fajta kíváncsiságot, és lökött az esport irányába. − Az mondjuk elég durva volt – jegyeztem meg, miközben átvettem a VR szemüveget. Régen rengeteg gameplay-t néztem különböző játékokról, s mivel az Until Dawn alapból érdekes koncepcióra épült, így hát a hozzátartozó összes játéknak utána néztem. Egy-egy ilyen filmalapú sztoris játék tök jó volt esti programnak. Na, legközelebb majd bedobom a közösbe ezt az ötletet. Csupán udvarias akartam lenni, de úgy tűnik, Wendy nem szorult a segítségemre. Ettől függetlenül szerettem megmutatni a külvilágnak, hogy anyukám engem úriembernek nevelt, nem úgy, mint azt a marha Olivert, akinek még a köszönés is luxus szokott lenni… Bekászálódtam hát Wendy mellé az ülésre, eligazgattam a fejemen a VR headsetet, aztán felkészültem a tocsogó vérrel övezett hullámvasutas kalandunkra. Nem volt az én világom. Abszolút nem, viszont Wendy szerette volna, így szó nélkül vele tartottam. − Te tudod, én biztosan kérem – mosolyogtam rá, mert hiába éltem a kis titkos életemet, ettől függetlenül szerettem emlékeket gyűjteni a barátaimmal kapcsolatban. Az más kérdés volt, hogy nem mutogattam a család előtt, hanem az ágyam alatti kis dobozkában tartottam sok-sok lakat alatt. − Ki tudja… Nagy ez a hely – mosolyogtam a lányra. Vajon a többiek merre járhattak? Épp az óriáskerék tetején visíthattak, vagy talán dodzsemezve próbálták kicsinálni a többi gyereket, aki autóba ült? Fogalmam se volt róla, de mindaz, ami nekem, vagy Wendy számára izgalmas volt, az vélhetően őket borzasztóan untatta volna, így hát a térképet és a környéket böngészve kerestem új úti célt. Amikor megcsapott Wendy parfümjének az illata, halkan felsóhajtottam. Nem értettem, hogy miért nem mozdult ki többet, borzasztóan szerettem vele személyesen is időt tölteni. Mellette sétálva én is nézelődtem: ott egy kislány ugrált vattacukorral a kezében, a Jurassic Worldös épület előbb nagyobb srácok taglalták, hogy melyik a kedvenc dinoszauruszuk, amott két srác kergetett egy kisebbet – akaratlanul is Clyde meg Oliver jutott róluk eszembe −, az egyik rozzantnak tűnő épületből sikolyok szűrődtek ki, míg távolabbról az a tipikus vidámparki zene szólt, amitől hideg futkosott a hátamon. − Hát, ha nem kell benne rohangálni, akkor benne vagyok – pillantottam a Jurassicos épület felé, bár már kezdtem hozzászokni a srácok általi szaladgálós, gurulós, rohanós, menekülős, falmászós kalandokhoz. Egyszóval mindenhez, amihez egy kicsi testmozgás is tartozott. – Szerinted lesz ott pterodactylus is? Én valahogy mindig a repülő dinoszauruszokat favorizáltam, bár tény, kérdés nélkül vetettem volna egy T-Rex elé a mindenlében kanál öcsémet, vagy az éppen „leszarom” korszakát élő húgomat. Na, jó, nem, mert anyáék dühösek lennének, de attól még megnéztem volna, ahogy megkergeti őket. A kísértetház viszont baromira tetszik. Van egyfajta sejtelmes kisugárzása, igazából a kicsiknek tökre olyan lehet, mintha egy aktuális Scooby-Doo epizódba lépnének be.Wendyvel szinte egyszerre mutatjuk fel a karszalagjainkat, aztán belépünk a házba. Vajon itt mivel próbálják majd rám hozni a szívbajt? Talán egy Oliver-formájú figurával sikerülne elérniük a kívánt hatást, de mivel azzal biztosan nem rendelkeztek, így nem féltem annyira. − Maradjunk együtt, és nem lesz baj – viszonoztam a mosolyát, és követtem őt. Hagytam kibontakozni, de amikor egy tükörfal megállította, halkan felnevettem. – Hátha… Azért többször nekem is irányt kellett változtatnom, hiszen nem egy alkalommal futottam zsákutcába, sőt többször is a saját, hirtelen felbukkanó arcképem rémített halálra. Valahogy mégis átjutottunk a következő terembe, amiben a tükrök annyira elcsúfították az egész testünket, hogy mosolyognom kellett rajta. − Úristen, azért nem szeretnék ilyen kövér lenni… − emeltem meg a karjaimat az egyik tükör előtt ácsorogva, amiben akkorának tűntem, mint egy fél ház. Lehet, hogy nekem se ártott volna beiktatni némi testmozgást az életembe. Megfordultam Wendy felé, akinek az arcképe egy másik tükörben szintén borzasztóan festett. – Jézus, abban úgy nézel ki, mintha valami földönkívüli lennél! – mutattam a másik felületre, és nem kedves Oliver, az UFO nem összekeverendő a földönkívüli lény kifejezéssel… Miután kinevettem, vagy éppen kiszörnyülködtem magam az itteni tükrökön, várt ránk a következő szoba, amely már inkább hasonlított egy kísértetházra. Wendy megindult előre, és hát a hely alaposan megviccelte, így nagyjából a kibillenésekor akkor kaptam utána, amikor ő is belecsimpaszkodott a karomba. Köszönöm Riot, hogy miattad ilyen jók a reflexeim! − Minden okés? – kérdeztem, miközben ő visszaszerezte az egyensúlyát. – Megyek inkább én előre. Nehogy eless – tettem hozzá, és hősiesen beáldoztam a saját testi épségemet az ő érdekében. Óvatosan mentem előre, időnként megnyomkodtam a deszkákat, hogy kitapasztaljam, mégis hol voltak ingatagok. Egyszer így is sikerült előrebuknom, csak az tartott egyben, hogy az egyik szék éppen nem volt vicces kedvében, így meg tudtam csimpaszkodni benne. − Huh, nem olyan egyszerű, mint gondoltam. És ahogy elnéztem, csak felfelé visz az út – sandítottam a lépcsőre. Valahogy elbotorkáltam addig, sőt talán a felénél járhattunk, amikor a lépcsőfokok olyan jó hollywoodosan egy csúszdává változtak, megnyílt alattunk a föld és bizony lecsúsztunk a mélybe. Kellett kis idő, hogy hozzászokjak a félhomályhoz, és a fenekemet is borzasztóan fájlaltam, mert nem estem valami túlzottan puhára. − Wendy, jól vagy? – A hangom halkan visszhangzott a helyiségben. Azt hiszem, megérkeztünk ahhoz a részhez, ahol egy rejtvényt kell megfejteni. Vajon ez valami szabadulószobaszerűség lehetett?
Csak visszavigyorogtam, hogy horrorexpertnek nevez, mert én ebben nőttem fel és szerintem amit én bírok, azt minden fiú is bírja, néha tényleg úgy érzem magam, mint egy pasi amúgy. Idegesítenek a nyafogó lányok és valamiért folyton barátkozni akarnak velem, csak tudnám miért, mikor nincs semmi közös témánk, neki a számítógép a facebookot jelenti, nekem meg az esportot. Igaz, sok kocka haverom van, lehet rájuk akarnának rámászni, de ezeket a fiúkat nem érdeklik a lányok, mind olyan, mint egy droid. - Nekem tetszett tettem hozzá, bár ha az durva volt, hát lehet ez is sok lesz neki, de most már ciki lenne kimagyarázni innen magunkat, főleg ha miatta mondanám vissza. Szerencsére nem taccsolt és a nem volt rosszból arra következtetek, hogy nem lesznek rémálmai miatta. - Hová teszed el, ahol a testvéred nem talál rá? érdeklődöm, mert ő a nagy titkolózós, nem én és mégis eltesz egy ilyen képet. Jó, nem vagyok felismerhető rajta, de az egyértelmű, hogy nem abban a városban vagyunk, ahol ő elvileg van, szerintem nem szólt senkinek, hogy elutaztunk egy másik államba, de végül is felnőtt, szóval nem szólhatnak érte. Nekem apa mindenről tud, sokkal könnyebb dolgom van. - Sajnos túl nagy is, miért nem jöttünk hamarabb? Egy nap se lenne elég ennyi mindenre bosszankodok kicsit, mert hát minek vesznek ilyen jegyet, ha ki sem tudjuk használni lehet? Persze még mindig jobb, mint mindenhol számlát kérni, ahová felülünk az tény. Mikor Connie mellé állok és a térképen megnézem, hogy mit talált megérzem az illatát, nem tudom, hogy öblítő vagy parfüm, de nagyon szerettem, a sapkájának is ilyen illata volt eleinte még. - Kétlem, hogy menekülni kellene benne, mivel elég kicsi gyerekek is mennek be, akik jó, ha járni tudnak rendesen a sötétben mosolygok rá, bár nekem nincs bajom azzal, ha mozogni kell kicsit, nem vagyok atléta, de elég sokat mozgok a boltban is és az egyetem felé menet is sokat kell gyalogolni, mert nem a legjobb a tömegközlekedés. - Biztos van, legalábbis itt kint tuti, nézd megállok és felmutatok a sziklás épület tetejére, ahol ott van kettő pterodactylus is a sarkon. - Nekem a velociraptorok a kedvenceim, főleg Blue a kedvencem van abból is egy bébi a tojásban kitéve, de nagyon kis gagyi, nem is megyek oda megnézni. Persze nem várok semmi élethű dolgot, elég régi már ez a vidámpark és nyilván nem ezeket fogják fejleszteni, hanem azokat a dolgokat, amik többeket bevonzanak és nagyobb a kasszasiker. A kísértetház viszont elég érdekesnek ígérkezik, szóval egy jó kis időt itt biztosan el fogunk tölteni. A tükröknél kicsit kóválygunk, Connie sem a legjobb az útvonal választásában, egyszer annyira hirtelen áll meg, hogy nekikoccanok egy kicsit. - Bocsi. Fenébe a sok zsákutcákkal, visszatolatok kicsit és a jó irányba mehetünk is tovább, mikor kiérünk fellélegzek, mert utálom az ilyen sok tükrös helyeket, ahol mindenhol magam látom szinte, a labirintus ilyen volt. Kicsi szórakozás nem is árt a végére, még mielőtt nagyon tükörundorom lenne. - Szerintem sose leszel annyira kövér, de ha mégis, akkor Cartmennek foglak hívni nevetem el magam és persze az én földönkívüli fejem is legalább ennyire vicces amúgy, én jól szórakozok ezeken. - Hű, hát ezt amúgy is gyakran mondják rám, lehet ez a valóságot mutatja vigyázz! Persze csak viccelődök ezzel, mert bár sokan furcsának találnak, ez csak azért van, mert apám egyedül nevelt fel és fogalmam sincs, hogyan legyek nőies, egy példa sem volt előttem és ami nincs, az nem is hiányzik ugye. - Igen, köszi most, hogy belé kapaszkodtam, meg ő amúgy is fordult, hogy elkapjon, így tutira talpon maradok és örülök, hogy ő akar előre menni. - Menj csak, de nem ígérem, hogy elkaplak viccelődök, mert persze biztos én is segítenék neki nem elvágódni, ha tehetem, de egy fiúéval nem fog felérni az erőm azért, hiába vagyok bármennyire is erős jellemben, alkatra lány vagyok. - Szerinted hányan esnek el itt nap, mint nap? érdeklődök, miközben kicsit kuncogok rajta, mert csak a nem vicceskedő széknek köszönheti, hogy nem taknyolt el. A talaj mondjuk elég puha, biztos úgy van kialakítva, hogy ne fájjon, de a tudat, hogy elestél akkor is ott lesz. - Ha fiatalabbak is végig tudnak menni, akkor nem bukhatunk el! A hely tizennégy éven felülieknek van, szóval nem lehet annyira nehéz semmi, hogy ne tudjuk végigcsinálni. Követtem felfelé a lépcsőn Conniet és mikor hirtelen a lépcső felső fele úgy dönt, inkább lefelé visz, hát megvártam, amíg lecsúszik a társam, bakker. Megkapaszkodok a korlátba, aminek egyik fele felfelé mozog oda vissza, a másik meg lefelé, hogy még véletlen se legyen könnyű. Hát remélem már odébb botorkált Connie, én is lépek és felkészülve, hogy csúszni fogok sokkal bulibb is volt az egész. Egy labdákkal teli kis ládába érkezek. - Igen válaszolok, majd állok is fel és egyenesen Conniera zuhanok, mert egy labdára lépek, ami kibillent az egyensúlyomból. - Uh, bocsi nevetem el magam, ahogy betemet minket a sok labda és lefordulok róla, megkapaszkodok a láda szélében és ahogy kiszállok pár labdát is kisodrok magammal, de már nem lépek rájuk. Elég félhomály van és kicsit furán érzem magam, mert még sose feküdtem senkin és tetszett a dolog. De nem a legjobb barátomon kellene élvezkedni, aki a csapattársam is. Elindulok körülnézni inkább, ez a rejtvényes szoba lehet, ahol van egy kis SOS telefon is, ahová az van írva, hogy ha feladjuk, akkor azzal lehet továbbmenni. Hát jó, akkor annak háttal is fordulok, mert azért megpróbálnám megfejteni, hogy mi és hogy. A szobában van könyvespolc, pár könyvel, de el van zárva, láthatóan kulccsal nyílik, amit meg kell keresni. - Kell egy kulcs a polchoz mondom, majd megyek tovább nézelődni, előbb fel kell mérni a terepet, találok még egy memóriajátékot is, ahol elkezdem forgatni a táblákat. Úgy van kitalálva, hogy egyszerre csak kettőt lehet megfordítani, de nem fog ki rajtam a cucc. Ha valami kitaláltam, akkor oldalt egy kis üvegcse elindult kifelé, gondolom abban lesz valami információ ami kell. Elvagyok a játékkal, amíg a másik oldalt Connie egyéb rejtélyeket oldhat meg, nála a jutalom a kulcs, a szekrényhez, nálam meg az üvegcsében lévő üzenet lesz, ami segíthet. Amint megvan, egy könyv címét olvasom, legalábbis szerintem az lesz, szóval ha Connie kinyitja a könyvespolcot, akkor én mondom, hogy melyik könyvet kell keresni, amit kivéve kinyílik a titkos ajtó és mehetünk is tovább. - Ó igen, best team! tartom is a kezem egy ötösért, mert bizony jól összehoztuk és mehetünk is tovább, végre világosba léphetek ki és meg is kapaszkodok, mert kis futószalagra lépek, ami előre visz, majd ahogy lépkedek, úgy vinne hátrébb meg oldalasan meg mindenhogyan. Jó, hogy van korlát, ami most nem mozog és így nem esünk el. Ismét lépcsős rész visz felfelé, de én félreállok, mert nem akarok elől menni. - A bátrabbaké az elsőbbség vigyorgok rá, de itt már nincs sok meglepetés, egy lépcső van csak, ami úgy gondolta, hogy inkább eggyel lentebbi szinthez tartozik és nem visz felfelé. Volt még egy fújós rész, ahol a levegő lentről felfelé tört, na aki szoknyába jön, annak ez a rémálma, de kaptunk oldalról is, meg felülről is ilyen légáramlatokat, miközben hengerek között kell átmennünk és a szemetek még mozognak is, hogy maguk közé gyűrjenek. Persze puha az egész és mivel vékony vagyok, annyira nem is érzem, hogy nyomorgatna. Innen egy új szobába érkezünk, ahol kalózos a téma és művíz van odavetítve, amúgy meg hálók vannak kifeszítve, ha valaki leesne, akkor ki tudjon mászni. Középen egy nagy hordó van, ami forog és na azon sétálj át. Nem tűnik nehéznek, de azért megvárom, hogy Connie hogyan boldogul vele. - Szerintem a dinós nyugisabb lesz, mint ez kuncogok, mert biztos nem erre számított, amikor ide akart jönni, hogy ilyen fizikai csodák fogadnak, ahol nem árt egyensúlyozni és itt a hordóban meg egyszerre kell előre felé menni, meg sétálni a hordó mozgásával megegyezve, különben könnyen leülsz és az üzemeltető megszánva a szerencsétleneket, megállítja, mielőtt baja esne bárkinek is. Na remélem én azért végigjutok rajta anélkül, hogy meg kellene állítani, az olyan kedvromboló.
Kezdőlap
