kobe&&pavel

Csupán akkor ismerszenek meg az igaz barátok, amikor az ember átadja vagy elveszíti a hatalmát.

A klubba érkezve megint átjárta a testem az ismerős izgalom, ami minden alkalommal jelentkezett a fellépéseim előtt. Attól függetlenül, hogy alapvetően elég magabiztosan tolom az ipart, és olyan flegmán vágom az emberek arcába a véleményem, ilyenkor leginkább egy kisnyuszira hasonlítok, aki fülét farkát behúzva menekülne hazáig, hogy aztán az édesanyukája ölébe rejtse a fejét és elaludhasson, ezzel minden mást maga mögött hagyva.
Mindez persze elméletben tök jól hangzott, de a történet sajnos több sebből is vérzett. Egyrészt hiányzott a fő összetevője ennek a tervnek: az édesanyuka. És bár van egy bátyám, ettől függetlenül viszont biztos voltam benne, hogy ő nem annyira értékelné azt, hogy ilyen áron lettem hirtelen kezesbárány. Mert a kapcsolatunkban annál furább dolog nem is történhetett volna, hogy én bőgve vetem magam az ölébe, és karolom át a derekát, annak a reményében, hogy majd ezt mondja nekem: pici Pavcsek, minden meg fog oldódni, csak álld a sarat még egy kicsikét! Vagy esetleg: Szépöcsém, hát baromira édes az, hogy ennyire összeszartad magad attól, hogy a színpadra kell állnod!
Jó persze ezek a társalgások minden bizonnyal nem így zajlottak volna le, mert mint művész, valószínűleg ő maga is tisztában volt azzal, hogy mennyire nehéz több ember szemébe nézni, amikor az ember fia fent áll azon a bizonyos színpadon, és produkálni kéne magát. Az pedig, hogy mondhatni egyedül jártam a fellépéseimre, csak kifejezetten megnehezítette a dolgom, mert általában nem voltam annyira szociális, hogy a többi zenésszel bedobjak pár sört. Ez pedig komoly problémákat szült, ugyanis ezen okok miatt kevés is volt a fellépésem... Nem voltak haver zenekarok, csak én és a gitárom, de mindig úgy gondoltam, hogy ez a magányos farkas, rút kiskacsa, fekete bárány, nevezhetem lényegében bárhogy... Nos illik hozzám. Ezzel hiteles is lett a rideg szépfiú imidzs, amit valamilyen szinten kiépítettem magamnak, és néhány rajongót azért sikerült  bezsebelnem a tinilányok köreiből. Igazából ha nem lenne itt most nekem Polly, akkor minden bizonnyal élvezném is, ahogyan a sok kis hülye körülrajong, de így... Igazából nem is érdekelnek.
Alapvetően nem is vagyok kifejezetten sztáralkat, és pont ez rémített meg valahol. Mit fogok kezdeni az életemmel, ha amúgy a zenélésen kívül semmi sem érdekel, viszont annyira rettegek ettől az egésztől, hogy képtelen vagyok normálisan szóba állni azokkal, akik dicsérő szavakkal jönnek oda hozzám? Nyilvánvalóan ez idővel változna, hiszen Moszkvában sosem jártam fellépésekre, itt viszont... Nos ahhoz képes, hogy kis Brooklyn-i romkocsmákban kezdtem, már egészen igényes Manhattan-i klubok is hívnak ide oda. És valahol pont ez bizonytalanít el. Félek, hogy egyszer majd lebőgök, vagy éppen az embereknek nem fog tetszeni, amit csinálok, és onnantól kezdve ehhez sem lesz különösebb kedvem.
És bár elég nemtörődöm módon dőltem a falnak, a mobilomat nyomkodva, amíg az öltözőben tartózkodó banda elég hangosan beszélgettek... Ez a nyugodtság álca volt. Igazából be voltam szarva attól, hogy egy csomó korombeli előtt fogok beégni, közösködni meg megintcsak nem akartam.
Viszont elég feltűnően egyszerre indultunk meg a színpad felé, én az egy szál gitárommal, amit amúgy nem túl nagy munka felhangolni, viszont mivel az előttem játszó csapat már végzett, mondhatni reménykedtem abban, hogy ha előbb kezdem, lesz idő még pár ráadás dalra, ha a közönség azt esetleg igényelné. Még mielőtt kiléptünk volna a színpadra, meg is ragadtam az egyik srác karját, akit az énekesnek véltem – igazából ő volt az egyetlen, akinél nem láttam hangszert, ezért tippeltem rá, mert menedzsernek határozottan fiatalnak tűnt – és egy kicsit visszahúztam a karjánál fogva, hogy jelezzem: ő most nem fog oda felmenni.
- Bocsi, hogy így ismeretlenül rád rontok de... – vontam össze a szemöldököm – A tulaj úgy informált engem, hogy harmadik fellépőként én fogok játszani, és utánam nem lesz senki majd... Most akkor így mi van?
Magam sem voltam biztos, hogy ez volt a dolgok jó megközelítése főleg, hogy lényegében nem is köszöntöttem őket. Mondjuk ennek kivételesen most nem a borzalmas természetem volt az oka, hanem már találkoztunk korábban és úgy voltam vele, hogy azért annyira megjegyezhető ember vagyok, hogy valamennyire vágja ki vagyok... Főleg, hogy én jöttem ide egyedül szólistaként.
- Ha akarod megmutatom az emailt is, amit tőlük kaptam. Remélem megérted, ha nem szívesen engedek veletek szemben, maximum ha a sikátorban összevertek, de... Remélem, hogy valamiféle megoldást tudunk találni a dologra enélkül is. Nem mondom, hogy adjátok át a színpadot, de nem azért jöttem el idáig, hogy szépen hazamenjek üres zsebbel, mert már kifizettek, és szeretném ha nem kéne visszatérítenem a pénzt – mondjuk az úgymond fizetés nem számított, de erről neki nem kell tudnia. A drága öltönyöm eléggé el fog árulni, és ettől függetlenül csak azért, mert egyedül voltam hát... Nem akartam visszatáncolni a lehetőség elől. Reménykedtem benne, hogy emberi keretek között a szervezők töketlenségét valahogyan meg tudjuk majd oldani, mert erről a helyzetről egyikünk sem tehetett.


766 || ruha || remélem megfelelő lett.