Tükörképem megmásíthatatlanul fáradt társaságában válogatom ki a fürdőszoba egyik szekrényének jókora fiókjába bepakolt gyógyszereket, melyeket az elmúlt napokban alapos megfontoltsággal írt össze és rendszerezett számomra az orvos. El kell fogadnom a tényt így több évnyi betegeskedést követően, hogy már ezek alkotják az életem legfőbb alkotóelemeit. Ezek tartanak össze, ezek indítják el a napomat, kapnak össze ha úgy érzem, hogy ez mindennek a vége már… Annyi könnyítés van a dologban csupán, hogy nem szükséges az összeset bevennem és azzal dúsítani méreg formájában az amúgy is meglehetősen nehezen és mérgezetten csordogáló véremet az ereimben. Helyettük erősebbeket szedek, és még így is bő nyolc félét ki kell most szedegetnem, hozzájuk pedig háromféle vitamint, amik a doki elmondása szerint csak szükséges rosszak, hogy azt tudjam vele pótolni, amire amúgy szüksége lenne a szervezetemnek, de az elégtelen vesefunkcióimnak „hála”, az már nem tudja előállítani. Ezért szükséges a külső beavatkozás. A fiolák egyesével kerülnek be egy sötétbarna kis táskába, oldalról pedig leveles, dobozos bogyókkal bélelem ki, hogy aztán a kisebb zsebekbe betehessem a fecskendős tűket, és a hozzájuk tartozó, folyékony halmazállapotú csodákat. Egyre inkább úgy érzem, hogy jobban hasonlítok egy két lábon járó patikára, mint egy élőlényre… Viszont a jelenlegi állás szerint kénytelen vagyok elfogadni a sorsomat ilyen módon is, és a tényét annak, hogy Dae Won elrendelte, innentől kezdve nem lehetek egyedül. Fogalmam sincs, hogy a bizalmát veszítettem el az életemet illetően, vagy szimplán maga mellett akar tudni, hogy segíthessen, de tagadni se tudom, van némi fenntartásom a dolgokat illetően. Első körben kezdhetnénk az ő életével. Nyilván jobb dolga is van annál mint, hogy holmi dajkát, bébicsőszt játsszon velem. Tudtommal teljes erőbedobással folynak a munkálatok a hotel körül, ami nem kis papírmunkával és fokozott vezetői teendőkkel jár. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ott a felesége, a magánélete. Hogy a fenébe férnék be én a képbe, aki nem sok jóval fog számára kecsegtetni, hiszen tudjuk, hogy minek az irányába robogok. Most hagyjam, hogy ezt is végignézze? Ennyire önző lennék? Pillantásom a tükörképemre réved. Annak fáradt, karikás szemeire, az egészen szürke árnyalatú bőrére. Szemfehérjém harmadik napja már, hogy egészen sárgásnak hat, nyakamon az erek feketéllenek. És ha a külsőm leginkább zombikéra emlékeztető ábrázata nem lenne elég, hozzá kapcsolódik még a végtelen fáradtság, kimerültség és gyengeségérzet, ami miatt még most, egy egyszerű pakolgatás közben is úgy remegek, mintha ráznának. Ujjaim a mosdó kagyló peremét szorongatva fehérednek el teljesen, szinte egyé válnak a porcelánnal. Hmm…talán nem is lenne rossz forgatókönyv.
your illness does not define you; your strength and courage does
A bőröndök és sporttáskák ágyra vetett rendezetlen halma fölött görnyedezve pakolgatom a-ból b-be a tökéletesen, milliméter pontosan hajtogatott ruhadarabokat. Ha úgy tetszik, egy komplett életet pakolunk most össze, hogy a megszokott környezetéből kiragadva egy újabb helyre költöztethessük… fogalmam sincs, hogy mindezt jól teszem-e. Hogy jól rendelkeztem-e Tae Oh egészségére és az ő akaratára való tekintettel. Magam se tudom, hogy mit remélek ettől, hiszen tudom, hogy az, hogy felügyeletet nyer se garancia semmire. Mert nem vagyok se orvos, se mágus, de még a teremtő atyaúristen se, hogy csettintéssel és egy kis ráolvasással helyrehozzam mindazt, ami annak idején felelőtlenül elcsúszott, és ami talán megelőzhető lett volna, hogyha az emberek egy kicsit jobban foglalkoznak a másikkal, nem csak magukkal. Az is lehet, hogy azon túl, hogy neki kívánok teremteni egy valamirevaló biztonságérzetet, a tudatát annak, hogy a családjában nem mindenki diszfunkcionális és igen is, akad még, aki törődik vele, voltaképpen magamnak és a lelkiismeretemnek is egy kis löketet akarok adni, hogy tudassam magammal: mindent megtettünk. Még akkor is, hogyha magam is szüntelenül mantrázom, hogy nem lesz semmi baj… hogy nem csúsztunk még ki az időből, hogy a várólista még kecsegtethet nekünk némi reménnyel, ha már olybá tűnik, hogy a fejlett orvostudományban ezen a ponton már nem bízhatunk. Lehajtva a nagybőrönd tetejét cipzárazom azt végig, hasonlóan járva el a megannyi telerakodott kistársával is. Csípőmre emelve kezemet, arcomat felfújva tekintek körbe a szinte teljes egészében lecsupaszított szobában. Csupán azok a tárgyak maradnak itt, ami nem létszükséglet és nem szolgálják a komfortérzetét. Noha nekem is be kell ismernem, hogy minden apró segítségre szüksége lesz a komfortja megőrzése érdekében… mert a lakásunk sokszor legalább annyira békés, hangulatos és lakájos, mint egy háborús övezet. Ezen a ponton már csak bízni tudok abban, hogy a gyerekre való tekintettel a feleslegesnek titulált mindennemű veszekedések megszűnni látszanak majd… Mellkasomra fűzve karjaimat lépek hátra az ágytól, tengelyem körül fordulva meg indulva el a fürdőszoba irányába. Leszegett fejjel szemlélve cipőm orrát baktatok ki az ajtón, felszelve a lakás vizesblokkjáig vezető utat. - Tae Oh! Nem tudom, te hogy állsz, de én bepakoltam a ruháid –osztom meg vele a felettébb izgalmas információt az ajtó alá érve rögvest nekivetve vállamat az ajtófélfának. Csak akkor vizslatom végig az öcsköst, ezáltal egyszeriben lököm el magamat a támaszomtól, hogy pár lépéssel közelebb szegődjek hozzá. - Hé, kölyök!... –puhatolózva lágyítom el a hangomat, oldalra biccentve fejemet kísérelek meg rálátást nyerni az arcára. – Minden rendben? –abszurd a kérdés, de momentán nem tudom értelmesebben kifejezni magamat. Kezemet emelve helyezem tenyeremet a tarkójára, hüvelykujjammal párszor átsimítva a sötét hajszálakat.
Folyamatosan hallom a szobám irányából kiszűrődő neszezéseket. Megcsörrenő kulcscsomó, nadrágok övcsatjai koccannak egymásnak, hogy aztán pár másodperc elteltével a cipzár ismerős hangjának hála meredezzen az égnek a hátamon a szőr. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni az elkövetkezendő hetekben, ahogy azzal se vagyok tökéletesen tisztában, hogy Dae Won tudja, hogy mire vállalkozott. De bevallom, és legyek most iszonyatosan önző, vagy kellemetlen alak, jól esik tudni, hogy mellettem van. Azt, hogy számíthatok rá, hogy önként döntött úgy, hogy jobbnak látja mellettem maradnia, mintsem elengedni a kezemet, hogy csináljak amit akarok. Ezt már egyszer eljátszottuk apámmal odahaza, mikor úgy gondolta, hogy megeszem azt, amit főztem magamnak, és hazasírom magam, hogy segítségért könyörögjek. De arra nem gondoltak, hogy mind az az atrocitás, hatás ami ért otthon, elegendő volt ahhoz, hogy így vagy úgy, de teljes egészében elengedjem a család tökéletes képét és mintáját, jövőképét az életemből. Számomra már nincs olyan, hogy család. Mert milyen anya és apa az, aki nem keresi és kutatja bármi áron a legkisebb fiát? Milyen szülő az, aki a saját haldokló gyerekét képes repülőztetni, elküldeni a világ másik végébe, mondván ott majd megtanulja azt, amit ők képtelenek a fejébe verni? És milyen szülő az olyan, aki hagyja és elviseli, hogy egy nagybácsi, egy viszonylag távolabbi rokon legyen az a valaki, aki képes mindent megtenni a gyerekéért? Hogyan nem éreznek bűntudatot? Miért nincs bennük tenni akarás csak, hogy a gyerekük, az életüknek és szerelmüknek gyümölcse tovább élje az életét a sajátjukénál? Nem ez lenne a cél? Mert nem ez a legfájdalmasabb? Elveszíteni a tulajdon gyerekedet? Márpedig ha így haladunk félek, hogy azok a gyógyszerek, melyek sorra kerülnek be a barna kis szütyőbe, nem fogják elég ideig teljesíteni a szolgálatukat. Nem fogom sokáig a hasznukat venni ilyen körülmények között. Fel se tűnik, mikor Dae Won megjelenik az ajtóban, ennek is tudható be minden bizonnyal az a csepp kis rezdülés, mikor meghallom a hangját. - Mindjárt készen vagyok én is. Köszönöm – eresztek meg felé egy vérszegény mosolyt, s futtában vetek még egy pillantást a lesajnáló tükörképemre, mikor megérzem a tarkómon a tenyerét. - Minden, persze. Már amennyire rendben lehetnek a dolgok. Fáradt vagyok. Állni is nehezemre esik – vallom be aztán, mi is a problémám – pedig látod, a nagyja munkát te végezted, én csak állok itt, mint egy hülye és rakosgatom be ezeket a vackokat a táskába - rázom meg az illetékest - mit gondolsz, lesz még egy kis időnk, mielőtt hozzád mennénk?...
your illness does not define you; your strength and courage does
Csak szeretném azt hinni, hogy pontosan tudom, hogy mit csinálok… Bárhonnan is nézzem, mindig volt az életemben egy azt irányító fél, akit minden egyéb körülményesség nélkül a családi konvencióknak megfelelően úgy hívok: apa. Egészen kölyökkorom óta mindig ő volt az, aki dorgáló szigorral, majd határozott erőszakkal firtatta, hogy mi a helyes, hogy mi a feladatom ebben az életben aminek, ha tetszik, ha nem, alá kell rendelnem magamat. Az ő szemében az általa kiépített hotellánc az isten. Míg más a felvett vagy éppen megörökölt vallása szabályainak megfelelően él, én úgy, ahogy azt a munka és annak közvetítője, az apám diktálja. Valahol, ha a bennem élő gyermeki, felnőni nem akaró hangnak akarnék igazat adni, azt vallanám, hogy bizonyos szempontból megnyugtató az, hogy minden léptemet a kikövezett úton kell megtennem. Ez a biztonságérzet, mint a folyton féltő édesanya és a lázadó gyerek esetében több mint fojtogató… Mert most, amikor az életem rajta túlmutató részein kell felelős döntést hoznom, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy úgy cselekszem, ahogy kell. A magabiztosságom csak egy felvett álca, ami révén leginkább magamban akarom rendezni a kétes érzéseket, még akkor is, hogyha azok harcot vívnak értelem és érzelem között. Mert az, ahogy Tae Oh-t elrángatom otthonról, milyen lépésnek mondható? Értelmesnek vagy érzelem-központúnak? Elnézve a mosdókagylót szorongató, összeroggyant valóját azonban az egyik felülírja a másikat: határozottan az érzéseim irányítanak, ami egyszeriben tesz logikussá minden alapjaiban talán megkérdőjelezhető vállalást. - Nem baj –jegyzem meg halovány félmosollyal, ujjaimat elszakítva tarkójáról végigsimítgatva a hajából kiszabadult tincseken, hogy rendezzem azok sorait, pont, mintha jelen esetben számítana a külső megjelenés. Sokkal inkább törődés és „atyai” gondoskodás ez semmint bármi más. – Majd ha hazaértünk lepihensz –pont, mint egy iskolába hívatott szülő a betegeskedő gyerekének vázolom fel, hogy mi lesz a jövőben a forgatókönyv. Persze kiengesztelésképp, amiért kiszakítom a környezetéből nem ígérek neki se sütit, se csokit, se habos kakaót. Azt hiszem a kényelmes ágy, amibe belesüppedhet, és piheghet egy keveset mindent felülír. - Persze… -szemöldökömet értetlenül vonva össze sandítok le karórámra, majd újból vissza Tae Oh-ra. – Miért, mit szeretnél?
Azt hiszem életemben nem néztem ki olyan szarul, mint az elmúlt időszakban… ahogy telnek a napok, hetek és hónapok, úgy esek ki a jól megszokott kondimból. Már nem az a legfőbb szórakozásom és hobbim, hogy órákat töltsek el valamelyik helyi edzőterembe, vagy szimplán háromszor körbefussam a tőlem telhető legjobb és legaktívabb iramban a Central Parkot. Már nem töltök el plusz időt a táncteremben sem, de még az étkezéseket is hajlamos vagyok kihagyni, hiszen a testem ugyan igényli az energiát, de én magam képtelen vagyok megadni neki. Az izmaim szépen lassan kezdik elveszíteni erejüket és teltségüket. Már nem rajzolódnak ki tökéletesen a korábban sakktáblára emlékeztető kockáim, annál is inkább egy egyszerű, sík terület lesz az egész mellkas-hasi féltekém, hiszen nem látom fontosságát annak, hogy a napi ötszáz felülést megcsináljam. Csak túl akarok élni minden plusz teher és kötelezettség nélkül. Az elpuhulás nem azt jelzi, hogy lusta vagyok kondizni vagy figyelmet fordítani a testemre… egyszerűen felzabál és földbe tipor a betegség. Ellehetetlenít a megszokott életvitelemtől, megtiltja az örökös mozgást, mely kiskorom óta szerves részét képezte az életemnek. Persze valahol szégyellem, hiszen az a hosszú hónapok alatt megteremtett egész, aki voltam, plusz izommal és erővel, mára nincs sehol. Talán ez is segít hozzá ahhoz, hogy olyan idegennek és riasztónak lássam a tükörből visszanéző személyt, kinek szemei alatt öklömnyi karikák riogatják az embereket, haja csapzott, fényét veszített. Bőre szürke, hamura emlékeztető és elszomorító. Én pedig ezer meg egy alkalommal tenném fel a mellettem megjelenő Dae Wonnak a kérdést, lesz e még ez másként? Fogok én még úgy kinézni, ahogy korábban szerettem és tiszteltem saját magam? Leszek még ember? … de talán a legfontosabb kérdés… életben fogok maradni, hogy újra olyan lehessek, aki lenni szeretnék? - Nem is tudom, hogy miben fáradok el jobban. A semmit tevésben, vagy ha arra gondolok, hogy alapjában véve más feladatom sincs, csak a pihenés? Vérmes ám az a doki. Kezdem elhinni, hogy bepoloskázott, mert tudja ám, mikor hazudok – bólogatok neki határozottan, szemeimmel pillantgatva körbe a fürdőszoba egészén. Valójában a betegség gyengít le annyira, hogy lehetőségem se legyen mást csinálni még, ha szeretnék se. Egy kis séta, egy kis ez vagy az, tv nézés, számítógép előtt ücsörgés. Az eredmény mindig ugyan az. Kimerülök, zihálok és feküdnék le csak, hogy alhassak egy keveset. - Van egy tök jó BBQ-s két utcával lejjebb. Ha még nem ettél igazi, amerikai focistáknak készült szendvicset sültkurmplival, sörrel akkor most ideje lesz pótolni – nem azt mondom, hogy igazán kívánom azt a porhanyós marhával megpakolt szendvicset, de az utóbbi időkben tökéletes egyvelegét alkotom egy kívánós terhes nőnek, és egy focistának. Farkaséhséget heves öklendezés, majd gyomortartalom ürítés követ. De addig is míg ennék, muszáj kapnom az alkalmon mert ez hamar változni fog.
your illness does not define you; your strength and courage does
Valahányszor Theo-ra tekintek, egyre nehezebb felvenni a most is, nagy műgonddal az arcomra erőltetett mosolyt úgy, hogy arról ne lehessen első pillantásra megmondani: nem igazi. Meghatározó alkotóeleme a személyiségemnek az, hogy ha szavakkal sokszor nem is, de arckifejezésem minden apró rezdülésével kifejezem a gondolataimat, akarjam bármennyire is kordában tartani és megregulázni az önálló életet élő mimikáimat. Ezekben az időkben pedig, mikor magam is rettegve tekintek a jövőre, úgy vélem, még nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint azt remélni mertem volna… Csak arra tudok gondolni, hogy ő előre figyelmeztetett, nem lesz ez egy zökkenőmentes menet. Hogy lesznek nem csak számára, de azáltal nekem is kifejezetten megterhelő momentumai a betegsége ezen stádiumának. Érte viszont mégis vállalnom kell a következményeket… mert nem lehetek önző, nem tarthatom szem előtt a saját jólétemet, nem élhetek tőle elszeparálva abban a hitben ringatva magamat, hogy rajtam túlmutató, szakavatott erők majd vagy kezeskednek felőle, vagy nem. Bármi is legyen a vége… tudnia kell, hogy vannak még, akik mellette vannak és érte bármire képesek lennének. - Bennem ennek kapcsán csak egy kérdés fogalmazódott meg… -feddőn vonva össze szemöldökömet rabolok rá a gondatlanul elvétett kijelentésére. – Miért hazudsz neki bármilyen kérdésben is, hm? –kérem számon, noha apáskodóan kukacoskodó kérdésemben megfigyelhető az aggodalom halvány jele is. Hogy ne aggódnék, ha fennáll annak a lehetősége, hogy ő maga az, aki még a neki jót akaró orvos előtt is ferde sztorival rukkol elő? - Különben is, ne tekints ilyen rossz szájízzel a pihenésre… fogd fel úgy, hogy előre kipihened magad, hogy a jövőben zavartalanul aktív életet tudj majd élni –rántom meg a vállamat szent meggyőződéssel, míg felnyalábolom a gyógyszerekkel teli rakodott táskát, fejemmel leginkább a „jössz?” kérdést biccentve az ajtó felé már indulva is lassú léptekkel a kivezető út irányába. - Tehát BBQ-s… Pazar az ízlésed –jegyzem meg elismeréssel vegyes jókedvvel. – Amúgy se volt időm főzni, ráadásul… nem vagyok biztos abban, hogy első körön a költözést követő első alkalommal sokkolni kéne a főzőtudományommal –tanácstalanul húzva oldalra számat tekintek hátra rá a vállam felett. Szó se róla, a semmi baj nincs a szakácsi teljesítményemmel, ha csak nem számít problémának az, hogy „húst hússal”, és azt is kellően fűszeresen tálalom. - Mondd… mikor is beszéltél utoljára a szüleiddel? –légből kapottan szánom neki a kérdést, míg feltárva az egyik bőröndöt keresek potenciális helyet a jelen állapotban az ágyon heverő gyógyszerkészletnek. Természetesen itt nem az utolsó, szívélyes és szeretetteljes beszélgetésükre vagyok kíváncsi, annál is inkább arra, hogy a nővéremék vajon tisztában vannak-e azzal, hogy milyen állapotban van a fiuk…
Bevallom, piszok nehéz Dae Wonnal egy légtérben tartózkodni. Imádom őt. Szeretem és szükségem van rá, erre csak az utóbbi egy-két napban sikerült rájönnöm. Viszont azzal iszonyatosan nehéz megküzdenem, hogy bár szavakkal ugyan nem mondja ki azt, amire valójában gondol, ami tépázza az idegeit, de pont emiatt látom minden egyes pillanatban az arcán a félelmet, a rettegést és a bizonytalanságot. Szinte érzem a belőle áradó kétségeket. Azt, hogy jól teszi vajon amit tesz? Erre van szükségem? Ezt kell csinálnia?... helyesen cselekszik? Szinte érzem, ahogy gyötrik a félelmek a létező legrosszabb, ám jelen állás szerint legnyilvánvalóbb forgatókönyv végkifejlete miatt is. Nem akartam és nem is akarom, hogy ez a teher nyomja a vállát. Nem akarom, hogy plusz gondot okozzak neki, elvégre nem az ő felelőssége lenne az, hogy rám vigyázzon, hogy babusgasson és a szárnyai alá véve éljem világomat – azt a maradékot – az ő otthonában. Viszont Dae Won így rendeltetett. Ezzel tudom őt a leginkább megnyugtatni és talán erre van most a leginkább szükségem. Hogy olyan mellett legyek aki törődik velem, akinek úgy érezhetem az odaadó támogatását, hogy tudom, vérkötelék is van közöttünk. Mert ez hiányzik számomra a leginkább… a család és annak figyelme. - Nemmm kifejezetten hazudok neki – húzom el a tagadó szócskát, miközben pillantásom a plafon felé csúszik őszintén reménykedve abban, hogy nem fog itt helyben a fejemre szakadni. Az kéne még – csak…csak nem mondok el neki mindent úgy, ahogy… kellene? Jó, ebből már nem mászok ki. De tényleg nem hazudok neki a fontos kérdésekben – bólogatok így biztosítva őt a magam igaza felől, miközben félhold alakú kis mosollyal figyelem még egy kis ideig a tekintetét. Dae Won mindig is igazi apafigura volt a számomra. Hát most az elmúlt néhány percben beigazolódott az, hogy ezen gondolatom soha nem állt távol az igazságtól. - Most morbid lenne a szokásos klisével jönni igaz? „Pihenni a sírban kell” és a társai… - forgatom meg a szemeimet halk kis nevetgéléssel. - Akkor hát, BBQ lesz ma vacsorára, csak, hogy tisztában légy vele. Én állom! – szeretném apróságokban megköszönni neki innentől kezdve nem csak azt, hogy a szárnyai alá vesz, de magát a tényt, hogy van nekem. Mert ha most nem lenne, mi tévő lehetnék? - Ehmmm – vetem meg a lábaimat nem sokkal a háta mögött, majd némi hezitálást követően lépek mellé, hogy a kezébe adjam a gyógyszeres táskát, aminek az imént sikerült helyet szorítani – talán három hete beszélhettem pár szót anyuval? Azóta meg nem kerestem őket. Mindig én hívom őket. Meguntam. Ha akarnak valamit, keresnek. Ha meg nem, hát így jártam. Nincs, mit mondjanak, én pedig nem fogom erőltetni a beszélgetést. Vannak még olyanok akiket érdeklek, szóval nem aggódok – valóban nem?
your illness does not define you; your strength and courage does
Nyolc év előnnyel indulva mindig is úgy éreztem, hogy felelősséggel vagyok Tae Oh felé. Nagy örömmel álltam rendelkezésére, ha nem volt potenciálisan befűzhető korosztálybeli egyed a környéken egy játékhoz, majd évek múltán, mikor nem volt, ki fedezni tudjon neki a szülei előtt, bár mellkasom előtt font karokkal, felszegett orral az idősebb rokon határozottságát tökéletesen lefestve dorgáltam, mégis tartottam neki a hátam. Szerettem terelgetni, szerettem mellette lenni, gondoskodni róla, egyengetni a kis útját, még ha csak apróságokról is volt szó. Én akkor, abban az időszakban nagy dolognak éreztem azt, hogy van egy nálamnál fiatalabb kölyök, aki igényt tart az én „nagytestvéri” szolgálataimra. Mert ez a kölyök mindig is olyan volt számomra, mint egy kisöcsi -iszonyatosan szerettem, még ha nem is biztosítottam afelől, hogy fontos nekem. És most, a múlt eseményei, amikor meghatározónak éreztem az életében való szerepvállalásomat, most végtelenül elenyésző, röhejes kis apróságoknak tetszenek. Hiszen évek alatt nagyot fordult a kocka, és most, mikor valóban szüksége van rám, megrökönyödve állok ennek kétségbeejtő ténye előtt. Úgy néz ki, hogy az évekkel nem csak mi változunk, mi növünk fel, hanem a megoldandó problémák is egyre nagyobb alakot képesek ölteni… - Mhmm… -monoton hümmögve, lapos, kelletlen pislogásaim alól sandítok felé, épp, csak nem bökve oda, hogy „kérlek, mesélj még!”. – Igen, így igaz, ebből már sehogy nem fogsz jól kijönni. Tehát ha csak még egyszer meghallom, hogy elsikkasztasz bárminemű infót is a doki elől, Isten a tanúm, hogy ketté fogom rúgni a valagadat –szegezem neki az ujjamat. – Nem érdekel, ha te nem tartod fontosnak, ha ő megkérdezi, hogy hogy állt a hajad reggel, amikor felébredtél, akkor te el fogod neki mondani, hogy hogy állt a hajad reggel, amikor felébredtél –kinek is beszélek?... Szinte magam is érzem, hogy épp annyira vagyok komolyan vehető, mint a „harapós kutya” felirat mögött vakkantgató kölyökkutya. Legyintve egyet eresztem le végül a kezemet, noha ez az állapot a másodperc tört részéig tart csak, ugyanis a következőben már lendül is a karom, hogy ujjaimmal megbillentsem a tarkóját. - Igen, az! –elégedetlenkedve ingatom a fejemet. - Te állod? Miért, miféle arany van benne, amiből arra következtetsz, hogy még a gatyám is rámenne? –ráncba szaladt szemöldökeim alól pillantok rá hátra vállam felett, míg olyan határozottsággal tájolok a háló irányába, mintha évek óta bejáratott menetrend lenne a lábamban a szoba és a fürdőszoba között. Bár tény és való, hogy az elmúlt órákban megszámlálhatatlan mennyiségben tettem meg ezt a pár méteres távot, míg mérgezett egérként járkáltam a lakás válogatott pontjain. - Ilyen a mi családunk… -pöffeszkedve dörmögöm az orrom alatt, eltulajdonítva tőle az idő közben felém libbenő, megrakodott táskát. – Anyád is jobban hajaz a nagyapádra, mint azt valaha is remélni merte volna… apád meg tökéletesen egy kaptafa az öreggel. Nem éri meg rajtuk rágódni, mert csak elvesztegetett energia… remélem ezt te is tudod –jelentőségteljesen tekintek rá, noha a következő pillanatban már fordulok is vissza, hogy bezipzárazhassam a bőröndöt és magamhoz ragadhassam a megrakodott poggyászt? - Mehetünk? Vagy van még valami, amit nem tettünk el? –pillantok körbe, pont, mintha bármi sejtésem is lenne a kérdésben, így végül Tae Oh-ra tekintve várom a választ.
Nem tagadom, tényleg vannak olyan dolgok, amit nem szívesen osztok meg az orvosommal. De ez nem azt jelenti, hogy olyan fontos információkat hallgatok el előle, ami az egészségem mibenlétéért és hogylétéért felelős. Egyszerűen úgy érzi a faszikám, hogy az, hogy egy héten alsó hangon kétszer jelenésem van a színe ellőtt, feljogosítja arra, hogy bensőségesebb kérdéseket illetően is vallathasson. Példának okáért, heti hány alkalommal és hány lánnyal létesítek nemi életet. Hát kérdem én, úgy nézek ki, mint egy két lábon járó fertő? Hogy nálam található minden létező nemi betegség Szent Grálja? Mi köze van neki ahhoz, hogy én kivel, mikor, hol és hogyan ütöm el a maradék időm néhány percét vagy óráját? És különben is! Csoda vagy csodálatos, ezer meg egy éve felhagytam már az efféle életformával. Már csak egy valaki van, de vele kapcsolatban is kétségek, félelmek gyötörnek. Sokkal inkább magam, az egészségem és a helyzetem miatt. - Jaj ezt…. ne, Tata ne így értsd jó? – vigyorodok el, szórakozottan lapogatva meg Dae Won vállát, tekintetemben bizonytalan, ugyan akkor egyfajta feszültségkerülő csillogással. - Nem úgy értem, hogy mindent elhallgatnék előle, csak vannak olyan dolgok, amiket nem kifejezetten az orvosával szeretne letrágyázni az ember. Mondjuk a mai napig nem értem, hogy bizonyos dolgok miért foglalkoztatják, mikor tudtommal, én legalábbis így tanultam, egy orvosnak oda kell figyelnie arra, hogy ne mélyüljön, személyesedjen el a kapcsolata a pácienseivel… - révedek el egy pillanatra, majd elhúzott szájjal vonogatva a vállaimat intek „mindegyet” a témának. - Szóval kéretik eredeti állapotában hagyni a valagamat, jó? Ez az egy legalább még olyan, mint fénykorában – még. De sokkal inkább a férfiúi büszkeségemet védem jelen állás szerint, mintsem a déli féltekém domborodásának milyenjét. Már épp fordulnék el tőle, hogy ezzel és a szám szegletében terebélyesedő mosolyommal jelezzem az általa tanúsított hamis haragként felmutatott legyezgetést, mikor aztán csak célt ér a tenyerének felülete a tarkómon. Kerekedő szemmel, ujjaimmal a tincseim közé túrva fordulok felé, s szinte hallom a „tikk-tikk” hangot két pislogásom közben. - Hé?! – morranok rá – te most tényleg kezet emeltél egy beteg emberre? Nééézzenek oda milyen egy … ne légy ilyen, mert a végén tényleg megijedek – mutogatok a levegőbe felé, majd ujjaim ide-oda mozgatásával jelzem a helytelen magaviseletét, amit természetesen én vívtam ki magamnak a korábbi megjegyzésemmel. - Nem azt mondtam. Egyszerűen apránként szeretném meghálálni, hogy vagy és segítesz nekem – vallom be. Most mit köntörfalazzak vagy rejtegessem előle a valódi szándékaimat úgy, hogy talán lehetőségem se lesz már megköszönni neki mind azt, amit tesz értem. - Tudom – biccentek a megjegyzését hallva – felesleges velük foglalkozni, bár tagadhatatlan, hogy azért… azért még ott van bennem a remény magja valahol nagyon mélyen, hogy azért érdeklem őket és kíváncsiak rám. Viszont az, hogy egyáltalán nem keresnek, hogy hétről hétre távolodnak el tőlem, nem ezt a teóriát erősíti, ugyebár – teszem le lassacskán magam az ágy szélére, onnan sasolva Dae Won arcát. - Mondd csak? Te miért törődsz velem ennyire? Se az anyámat, se az apámat nem érdeklem. Emiatt érzed kötelességednek, hogy legalább te elhitesd velem, hogy van még akire támaszkodhatok? Ha igen… miért kínzod magad mikor van elég bajod nélkülem is? – mind idáig szerettem volna azt hinni, hogy valódi szeretet, vérkötelék és ragaszkodás az, amit Dae Won tanúsít felém. De mi van, ha csak én szerettem volna ezt gondolni és valójában más van a háttérben?
your illness does not define you; your strength and courage does
- T… tata?! –hitetlenül, némi felháborodással guvasztom a szemeimet, megkísérelve legalább másodjára értelmesen kibökni a rám aggatott jelzőt. – Hát mindjárt belegázolsz a lelkivilágomba –a hitelesség végett tettetett sértettséget hamar felváltja egy szórakozott vigyor. - Na hát nekem aztán mondhatod, amennyit nekem eddigi életemben közöm volt az orvosokhoz –védekezőn emelem magam elé a kezemet, ezzel is átengedve az utat az ő elméletének. – Mindenesetre add meg a túlbuzgó orvosnak, amit akar, végtére is bajod az nem származhat belőle –rántom meg a vállamat amolyan lekerekítésnek szánva ezt a mondata végén. Nem mondom, hogy sűrűn van szerencsém a dokihoz, magam is tudom, hogy a jelen események következtében érdemesebb volna többször vizitelnem nála, hogy helyre tegyen, ha netalán tévúton járnék Tae Oh állapotát illetően. A kölyök érdekében elengedhetetlen is lesz, de egyelőre a napok huszonnégy, nem negyvennyolc órásak, és belőlem is egy van, tekintsen erre a tényre mindenki úgy, ahogy akar. - Hidd el, hogy ez aztán nem rajtam múlik –megugró szemöldökkel emelem mellkasomra kezeimet, ezzel is érzékeltetve, hogy minden csak azon múlik, hogy ő hogyan játssza ki a kártyáit. Ha bármiben is kárt fog szenvedni a saját hülyesége miatt, készpénznek veheti, hogy ott leszek, mint biztató hátország mögötte, és még én is seggen billentem, hogy duplán legyen neki rossz… Ebből kaphat egy apró kis ízelítőt a tarkóját söprő ujjaim jóvoltából, társítva ezt egy felettébb bosszúsnak szánt pillantással is. - Tényleg! És ha szándékodban áll baromságokat beszélni a jelenlétemben, akkor szokj hozzá ahhoz, hogy nem kell fodrászhoz járnod, mert a tarkódon bizony el fog kopni a hajad, feltéve, ha nem éppen megkopasztani lesz kedvem –elnézem egy pár tizedmásodpercig, ahogy feddőn ingatja az ujját, amit megelégelve, rájátszott szigorral fogok marokra, hogy esélye se legyen tovább a képembe lóbálni a kezét. - Mintha ebben bármit is meg kéne hálálnod… De legyen, ha te ettől jól érzed magad –adom be a derekamat enyhén vonva meg a vállamat amolyan „nekem mindegy” érzetet kölcsönözve a szavaimnak. Nem gondolom azt, hogy bármit is adnia kéne mindezért cserébe, hiszen, még ha annak idején a neveltetésünkkor nem is tették egyértelművé, és a család fogalmával, mint olyannal, nem ismerkedhettünk meg az otthoni berkekben, de ezért vagyunk egymásnak, nem? - Szeretnék erre okosat mondani neked, de félő, hogy nem tudok… -elégedetlenül húzva el a számat egyengetem tovább a bőröndjét. – Csak annyit kell tudnod, hogy az emberek járnak-kelnek az életünkben. Vannak, akik csak átutaznak, vannak, akik tovább maradnak, és vannak, akik végig velünk lesznek. Ha neked éppen a szüleid azok, akik nem akarják ezt az utat végigcsinálni veled, akkor hagynod kell, hogy leszálljanak a következő megállóban, és helyet kell biztosítanod azoknak, akik kérdés és kérés nélkül kitartanak melletted, még akkor is, hogyha fáj ennek a ténye –a felnőtté válás elkerülhetetlen folyamata az, hogy megtanulunk elszakadni a szülői háztól. Az esetek többségében nem utal ez valós megválásra… azonban van, hogy igen… Tae Oh-ra ez a sors vár, de nem kell egyedül éreznie magát. - Hé… -visszafordulva felé teszem le a földre a bőröndöt, alkaromat vállán pihentetve meg, tenyeremmel a tarkóját simítva próbálom kivívni a figyelmét. – Nem azért teszem, mert kötelességemnek érezném. Ez az én választásom volt, és egyáltalán nem bánom, hogy így döntöttem. Én nem elhitetni akarom veled, hogy van, akire támaszkodhatsz, hanem egyértelművé szeretném tenni, hogy ez így van. Tehát ne beszélj hülyeségeket, és csak fogadd el, hogy vannak, akiket érdekelsz, és szeretnek annyira, hogy neked akarjanak jót.
- Tata – vágom rá mosolyogva, s apró biccentéssel utalok a szeme sarkában lévő csepp kis szarkalábra, valamint a homloka közepében lévő mélyedésre. Fogalmam sincs, hogy ténylegesen a korának köszönheti már ezeket az apróságokat, vagy az utóbbi időkben megjelenő problémáinak, melyek jómagam személyében is igencsak elszaporodtak – miért nem? Mik azok ott? Na meg hát… a nagybátyám vagy, most akár az apám is lehetnél ezzel a féltekén, de ne vedd ám rossz néven, ez nálam… bensőséges. Nem nevezek akárkit tatának. Olyat pedig főleg nem, akihez nincs semmi közöm – engedek meg magamnak egy pimaszkás, talán neveletlennek és pofátlannak tűnő vigyort. Nem akarom, hogy az idő alatt, míg arra kényszerül, hogy velem foglalkozzon, mást se lásson csak a depressziós fejemet és az egyre rohamosabban romló állapotom okozta problémáimat. No meg az se lenne hátrány, ha emlékezne arra a hamiskás gyerekre majd, aki voltam és aki lenni próbáltam még akkor is, mikor ténylegesen a fájdalom és a kínlódás jellemezte a mindennapjaimat. - Igen is… apuci? – próbálkozok, hátha jobban tetszik neki a tata jelző helyett ez a verzió, de végezetül csak mosolyogva leszegem a fejem, ezzel jelezve, hogy nem tulajdonítok ám nagy jelentőséget a témának. Nem akarok arról karattyolni, hogy mi van az orvosokkal, mit próbálnak vagy éppen nem próbálnak meg kiszedni belőlem. - Jajmár! Hagyd – borzolom át az imént említett tarkómat borító vastag, erős szálakat – az egyetlen dolog még a testemen a formás seggemen kívül, természetesen, ami még jó úgy, ahogy van. Amivel még meg vagyok elégedve. Szóval leszel kedves és nem bántod! - húzódok tőle minél távolabb, tenyeremet csak akkor szakítva el a fejemtől, mikor már tökéletes biztonságban tudom azt. Tudom, nem tartozok neki semmivel, hiszen szánt szándékkal, tudatosan döntött úgy, hogy maga mellé vesz az elkövetkezendő időszakra. És az amit értem tesz, többet jelent annál mint, hogy nekem hálálkodnom kellene vagy visszafizetni minden jótettét. Nem csak értem teszi, nem csak azért, hogy nekem jó legyen. Hanem magáért is. Hogy tisztában tudja magát és a lelkét azt illetően, hogy életben tudott engem tartani. És tudom azt is, hogy az lesz számára a legnagyobb hála és köszönet, ha tényleg életben maradok. - Persze, hogy fáj, elvégre a szüleim – szavalását hallva érzem, hogy leheletnyit megremeg a szám széle, s néhány másodperc erejéig bepárásodnak a szemeim. De tudom, hogy nem szabad ez alapján élnem az életem, nem várhatok mindig arra, hogy anyuék megjelenjenek, ha tudom jól, hogy nem fognak. Azokba kell kapaszkodnom akik itt vannak, akik segítenek és akikről én magam is tudom, hogy számíthatok rájuk. Végül csak elérkezik a mai nap talán legbensőségesebb és legmélyebb jelentésű pillanata. Az, ahogy megtámaszkodik a vállamon és megállás nélkül birizgálja a tarkómon a hajszálakat, melyeket az imént még védeni próbáltam tőle. Barna szemeimet egy pillanatra se veszem le az övéiről, s mintha csak mesét mondana, vagy életre szóló titkot mesélne nekem, iszom minden szavát. - Köszönöm, Tata. És… - nyelek egy nagyot, végezetül lehajtva a fejemet – igyekszek mindent megtenni azért, hogy … tudod mit? – torkom köszörülésével jelzem, hogy innentől talán én se látom helyét a felesleges tiszteletköröknek – sajnálom, ha majd úgy kell látnod, ahogy… ha nem leszek mindig önmagam, vagy leordítom a hajad mert nem akarom, hogy lásd, hogy nézek ki, mit összekínlódok magamnak. De tenni fogok azért, hogy meggyógyuljak. Azokért, akik számítanak. És magamért – gyermeteg, de őszinte mosolyt illesztek a mondandóm végére. Azt akarom, hogy lássa, komolyan gondolom. És komolyan gondolom az életet is.
Kezdőlap
