– És Ő mit csinál? – Ecstasyt. – Úgy értettem... Mit tanul...? – Ó. Hogy az. Fogalmam sincs – rántom meg a vállamat, már amennyire a kezemben hurcibált szatryok engedik. Nem tudom, Anya mit vásárolt, de esküszöm, kezd savasodni az izmom. Szerencsére az ajtót kinyitotta előttem, és most az előtérben is előre enged, különben a végén be kéne vallanom, hogy kezdek fájni, azt pedig egy cipekedő férfi sem vallja be, hogy túlvállalta magát. – De egyszer annyira lerészegedett, hogy pénzt adományozott a Wikipédiának. – Nagyon... kedves fiatalembernek tűnik. – Már majdnem elröhögöm magam, ahogy végigsietek a folyosón, mert az, ahogy anya megpróbál mindenkivel kedves lenni és csakis jót szólni róla már-már lenyűgöző. Mindig is tudtam, hogy túl kedves erre a világra; ebbe a városba meg főleg. – De ugye te sosem...? – Anyaaaa! Sportoló vagyok! Többet pisilek üvegbe, mint Snoop Dogg. Egyébként is, az élet az én dro... Mi ez a kupaktanács? – vonom össze a szemöldökömet abban a pillanatban, hogy belépünk a konyhába, az ebédlőasztal körül ugyanis ott ül/áll valamennyi testvérem, és Anya #2 is. Hunyorogva tekintek körbe, miközben oda sem figyelve leteszem a szatyrokat a gránitpultra; amint elengedem az egyik szatyor fülét, egy alma indul meg halálos elhivatottsággal a föld felé, mint egy kamikaze-pilóta. Félúton kapom fel, de rögtön ismét fel is egyenesedem. A családunk... Mondhatjuk, hogy egyedi. Igen, ez a jó szó rá; lássuk be, nem sokan rendelkeznek fél tucat olyan tesóval, akihez amúgy gén szinten még csak nem is kötődnek, és nem azért, mert ő lenne az, akit örökbefogadtak. Igazából nekem nem volt furcsa, elvégre, ez volt az egyetlen dolog, amit én családként ismertem, ezt a tarka-barka, foltozott takarót. Néha kicsit idegesítő, néha kicsit amolyan zsákbamacska-jellegű: mikor nyúlsz bele olyan témába, ami legalább egyiküket sérteni fogja...? Ki menstruál épp? Kinek van szerelmi bánata? De a lényeg, hogy egészen jól elvoltunk; legalábbis én ezt hittem. Aztán jött az az apróság, ahol engem kirúgtak, mint azt a bizonyos macskát, hogy kolduljak az utcán, pedig ahhoz túl jóképű vagyok. Pff, de a legjobb családban is megesik, hogy egy kicsit kitagadják az embert, nem?! – Daaan! Szeretnél almás nyalókát? – Hát hogy a fenébe ne! – Zoe, aki eddig minden bizonnyal a legújabb, makaróniból ragasztott, csillámos iskolai csodájával foglalatoskodott, szökellve siet oda hozzám, szokás szerint a rózsaszín tütüjében, én pedig gyorsan fel is kapom és a csípőmre támasztom, hogy elérje a számat és belerakhassa a frissen kicsomagolt nyalókát. – Anya vett egy csomót, mert képzeld, két fogam is kiesett... – Tényleg? Melyik kettő? – Az első! – Fel se tűnt. – Dehogynem. Pösze lett tőle, de nem volt szép kiröhögnöm, ezt Jessnél már eljátszottuk egyszer. – Igazából Ben verte ki – rántja meg a vállát, láthatóan lefoglalja az egyetemi sportdzsekimre mellrészére varrt CU betűk szőrös anyagának simogatása. Már mióta akart új kutyát... – Kapott egy rakétát... És bent lőtte ki. – Annak ellenére, hogy megtiltottuk neki, hogy bent játsszon vele! – emelte rá a tekintetét anya, miközben láthatóan korábbi kérdésemmel mit sem foglalkozva kezdte kipakolni a bevásárlásból összegyűlt szatyrokat. – Majdnem kivitte az ablakot is. – Király! – nevetek fel, és már hajolnék át a pult felett, pacsira emelem a szabad kezemet, hogy az asztal azon a felén ülő öcsém vigyorogva belecsaphasson, amikor megakaszt a mozdulatsorban Anya#2 torokköszörülése, aki a Times gazdasági rovata fölül pillant ránk rosszallóan az asztalfőről. – Mármint... Pff, nyilván, tök felelőtlen volt... – Alexis! – fordul felé Anya, miközben én az almát dugom Zoe szájába, mint valami ünnepi malacnak, de neki tetszik, mert nagyon nevet. – Hol a húgod? Szóltál már neki? Ahogy körbenézek, feltűnik, hogy Sage tényleg nincs sehol, legalábbis egyelőre, bár van egy olyan képessége, hogy mindig abban a pillanatban jelenik meg, mikor emlegetve van, és valaki már majdnem felállt, hogy érte menjen, bemerészkedve az alvó oroszlán barlangjába. A nappali még az étkező túloldalán terül el, onnét pedig egy ajtó nyílik, ami az alagsorba vezet. Mármint, alagsor a hivatalos neve, de igazából a családi szoba van ott, a moziteremmel. És esküdni mernék, hogy mintha az oda vezető falépcső reccsent volna meg... – Hé, ez valami közbelépés? – vonom fel a szemöldökömet érdeklődve, a nyalókán nyammogva. Elkerekednek a szemeim, ahogy Anya#2 felé pislantok. – Alkoholista vagy?... Fú, ember! Ez mindent megmagyaráz. Akkor ezért voltál ilyen... bwaaah! Érted... Ne aggódj, tök szívesen segítek elcuccolni a rehabra! – Daniel! – Olyan mérgesen csapja le az újságot az asztalra, hogy már majdnem megijedek. Majdnem, mert hát, izé... Mit tud csinálni velem? Kidob? – Hagyd abba a szemtelenkedést, sürgősen! Nem vagyok alkoholista. Mit képzelsz? – Ja... Akkor ez csak a személyiséged – dörmögöm az orrom alatt, valószínűleg Zoe-n kívül senki sem hallja, de abból, ahogy ő felnevet, aztán az almával próbálja eltakarni a vigyorát, mindenki sejtheti, kire tettem megjegyzést. A gonoszabbik Anya egyik arcizma megrándul (ami elég durva, mert nem tudtam, hogy van olyanja, szvsz direkt érzéketlen), de nem szól semmit a nyilvánvaló tiszteletlenségre. Ebből pedig már érzem, hogy valami nagy gebasz van. Végigpörgetem a lehetőségeket a fejemben; egyik nagyapám halála se érdekelne, szóval nem az lesz az, Anya itt van, a hörcsögünk meg már elég rég elszökött, szóval nem fűzök hozzá reményeket. Akkor mégis mi a fene miatt lettünk így összecsődítve...? – Ki kér fagyit? – csilingel mellőlem Anya hangja, aki valahogy miközben nem figyeltem, már el is kezdett fagyikat szervírozni. És akkor valami szöget üt a fejembe. A legutóbbi alkalom, mikor Anya a másik Anya előtt adott nekünk fagyit még vacsora előtt. Elképedve fordulok felé, a hangom pedig még Zoe örömteli kiáltását is elnyomja. – Te jó ég! Anya, ugye nem akartok örökbefogadni még egy kölyköt?!
Nehéz arra koncentrálnom a sok munka mellett, hogy még az egyetemi felkészíítőkre is tanuljak. Szerencsére Louis eleget segít nekem, de ez akkor sem elég arra, hogy eléggé összeszedett legyek. Olyan mintha az életem a feje tetejére fordult volna. Pár hónapja még bírtam a munkát és a tanulást egyszerre, de jogy kezd jönni a jó idő, legszívesebben csak lustálkodnék. Jó lenne kicsit szórakozni is eljárni, mivel nem túl felemelő úgy estéket tölteni egy adott bárban, hogy pultosként vagy ott és nem te vagy az, aki jól érzi magát. Főleg, hogy még a srác, akivel egy műszakban vagy egy okleves bunkó. Egyszer majd csak túljutok az életem ezen fázisán és minden jobb lesz. Reménykedem nagyon. Már a napokat számolom a nyár végéig, hiszen ha minden jól alakul elkezdhetem tanulmányaimat az egyetemen. Gondolataimból az ajtómon való kopogás szakít ki. Nem tudom, hogy még csak most kezdődött-e el ez a tevékenység vagy csak én hallottam meg túl későn. - Gyere csak! – emelem fel egy kissé a hangom, hogy biztosan meghallja az illető. - Alex, kérlek gyere le, családi kupaktanács lesz. Anya és Daniel is mindjárt itt lesznek – dugja be éppen csak a fejét Anya#2. – Szólj a többieknek is kérlek! Lent várlak titeket. Ezzel el is tűnik és nem hagyja, hogy válaszra méltassam. Egy sóhaj keretein belül állok fel az ágyról és tűröm bele a fehér pólóm alját a szintén ugyanilyen színű rövidnadrágomba. A hajamat hagyom kócosan, mivel úgyis csak azok a személyek látnak, akik láttak már ennél sokkal rosszabb állapotban is. Így indulok el és szedem össze a két legkisebb tesónkat Zoe-t és Bent, ám Sage-et nem találom a szobájában, így gyorsan írok neki messengeren, hogy jöjjön az ebédlőbe. A telefonján talán még hamarabb észreveszi az üzenetet, mintha a nevét kezdenem kiabálni a házban. Azt anya is meg tudta volna tenni. - Alexiiiis, miért kell lemenni? Éppen egy iskolai feladatot csináltam – nyavalyog nekem Zoe és nagyon úgy tűnik, mint aki nem akar megmozdulni. - Lent is folytathatod és hozok neked almás nyalókát – kacsintok rá, mire látom rajta, hogy felvillanyozódik. - Ez az! – kiált fel, s mire körbenézek már annyit látok, hogy Ben útban van le a lépcsőn. Aztán már azon kapom magam, hogy Zoe ott áll előttem egy halom cuccal és a segítségemet kéri. Pár dolgot elveszek tőle, s mi is indulunk az öcsénk után. Leérve még csak Anya ül az ebédlőasztalnál, Ben mellette áll, de hamar Zoe-hoz siet, amikor megpillant minket. Miután sikeresen lepakolom a kislány cuccát, hozom is neki a megígért almás nyalókát, amiből az öcsénk is kap természetesen. Sage ekkor még sehol. Nem sok idő elteltével az ajtó nyitódását hallom és Daniel-t pillantom meg, amint cipekedik, a háta mögött nem sokára a másik anyukánk is feltűnik. - Sziasztok – köszönök oda nekik, ha már senki sem képes rá és levágódok Zoe azon oldalára, ahol éppen nem Daniel van és várom a fejleményeket, hogy miért is kellett nekünk idejönni. Remélem nem Danny-t rúgták ki megint vagy rólam akarnak beszélni, kicsit szeretném, ha ezúttal valaki mást vennének elő. - Igazából én írtam neki, fent nem volt – gyorsan előveszem a telefonom és látom, hogy válasz még nem jött, de nem oldom fel a telefont, így nem tudom, hogy látta-e az üzenetet. Sage-et ismerve megvárja, míg mindenki idegyűlik és ha már hallja a hangokat elindul. Valószínűleg pillanatok kérdése és ő is bővíteni fogja színes társaságunkat. Addig meg csak hallgatom, ahogy Daniel és Zoe cseverésznek és néha elmosolygom magam néhány megjegyzésén a bátyánknak. Hangosan nem akarok nevetni, mert még mindig lehet, hogy ma még elővesznek az anyukáink. Nem akarom előre kihúzni a gyufát. - Én kérek! – csillan fel a szemem és talán még gyorsabban vágom rá a választ Anya kérdésére, mint a két fiatalabb testvérünk. Ha édesség, akkor nekem szükségem van rá, ám mikor meghallom Daniel feltevését az öröm elillan belőlem és kezdek aggódni, hogy igaz a feltevése. - Ugye nem? – kérdezem távolságtartóan. Már annyira összeszoktunk, nem örülnék neki, ha még egy embernek közénk kellene szoknia. Ez már amúgy sem lenne olyan jó. Én, Daniel, Jessica és Sage amúgy is már túl idősek vagyunk, hogy még egy kistestvérünk legyen.
- Jessica! – hallom meg Anyu 1.0 parancsoló hangját, mely hirtelen kizökkent az olvasásból és meglepetten pillantok rá. A kanapém mellett áll és elég szigorúan pillant le rám. vajon mióta áll már felettem? Meg hogy tudod ide settenkedni? Az anyukám éjjelente, titokban egy ninja? Vagy egy kém? Valljuk be, ez menő lenne. - Igen? – pillantok fel rá kérdőn. Talán valami rosszat csináltam? Nem csináltam semmit. Ma biztos nem. Oké, a semmit tevés is rossz nála, de ma csak annyit csináltam, hogy egy ideje már a nappali egyik kanapéján gubbasztok és az éppen soron következő fantasy regényemet olvasom, nyugisan, békésen, tekintve, hogy mindenki más a ház más részein tartózkodik. - Le tudnád tenni azt a könyvet egy időre és elsétálni a konyháig? Anyád nemsokára visszaér a bátyáddal és én még felmegyek az emeletre szólni a többi testvérednek, hogy jöjjenek ők is – válaszol, majd reakciómat meg se várva fordul meg és indul fel az emeletre. Persze, hogy nem várja meg a reakciómat, hiszen nincs helye a tiltakozásnak. ha menni kell családi meetingre, akkor menni kell. Ez az egyik szabály. Miközben elhalad a nappaliból lassan felülök, nehogy még visszanézzen és rám kiabáljon amiért még mindig fekszek. majd úgy döntök, hogy mivel ő most ment fel szólni a többieknek, Anyu 2.0 pedig még láthatóan nem ért vissza, van pár percem, hogy elolvassam még azt az oldalt, ahol éppen tartok, illetve az utána lévő két másik oldalt is, hogy befejezzem a fejezetet. Szerencsére sikerül a fejezet végére érnem mikor meghallom a lábdobogásokat a lépcső felől és gyorsan becsukom a könyvet, leteszem a kávézóasztalra, felpattanok és a konyhába sietek, hogy mire Anyu csatlakozik hozzám úgy tűnjön, hogy pár perce már bizony én itt vagyok. Most nem szól semmit, csak leül és elkezdi olvasni a Timest. Tudom, mert mindig azt szokta olvasni. Kisvártatva Ben is megjelenik, majd Alexis és Zoe is. - Ugye tudod, hogy a nyalóka károsítja a fogaikat? – kérdezem meg Alexistől, mikor nyalókával kínálja az ikreket. Állandóan valaki édességgel kínálja őket. Pedig vigyázniuk kéne a fogszuvasodás és a cukorbetegség elkerülésére. Én többször szólok, de rám senki nem figyel a témában. - Na, az ő fogaiért viszont nem kár… - jegyzem meg mikor Daniel, az ősember is betoppon végre Anyu 1.0-val és az ősember is kér nyalókát. Hát az ő fogai aztán felőlem tönkre mehetnek. - És te, Jessica láttad Saget? – kérdez meg engem is Anyu, miközben még pakolgatja be a szekrényekbe és a hűtőbe a vásárolt élelmiszereket. - Nos, nem jött oda hozzám beszélgetni. De talán lement valamikor az alagsorba, megidézni egy démont, sötét varázslatokat gyakorol vagy ilyesmi – felelem nagy komolyan. Naná, hogy mindig is kinéztem Sageből hogy ő aztán mardekáros lenne a Roxfortban. Én hollóhátas, Alexis hugrabuggos, Daniel griffendéles vagy inkább ő is mardekáros, a nagy egója miatt, Bent és Zoet pedig még nem tudtam beosztani, de rajta vagyok az ügyön. Anyu 1.0 és az ősember szópárbaján, vagy hasonlóján csak megrázom a fejemet, azt is a bátyám miatt, hogy persze most is, hogy már nem él velünk, sikerül a megszokott formáját hozni és érzékeltetni velünk, hogy az én anyámmal még mindig nem jön ki jól. Jaj, annyira lejárt lemez ez már! Inkább el is fordulok, hogy ne kelljen látnom és, hogy ne csak tétlenül álljak egy helyben, leemelem a polcról a saját poharamat és a csapon engedek magamnak vizet, úgyis megszomjaztam. - Én csokisat kérek! Kaphatok csokisat anyu? – kérdezi meg Ben a fagyi hallatán, odalépve anyuhoz, aki éppen előszedte a fagyis kelyheket és azon volt, hogy mindenkinek kiszedje a maga adagját. - Banános is van? Mert én akkor banánosat és csokisat kérek – lelkesedek én is a fagylalt hallatán. Édesség terén ugyanis a fagylalt és a sütemények bármikor jöhetnek. Majd meghallom én is Daniel kérdését, a gondolatra pedig, hogy bővülne a család, majdnem kiköpöm a számban lévő vizet, úgy kell gyorsan a szabad kezemet a szám elé raknom. Gyoran visszafordulok a mosogató felé és megpróbálok nyelni, nem pedig köpni. - Wow, nemrég volt egy downgrade és most pedig jön már is a következő update? – kérdezek én is vissza, csodálkozva, letéve a mosogató mellé az üres poharamat és visszafordulok a többiek felé. Anyu 2.0 meghallva a szavaimat élesen megköszörüli a torkát és figyelmeztető pillantást küld felém.
i miss fake sleeping in the car so my parents could carry me in
Beleszívok a szívószálba - ne feszülj nem műanyag, ez ilyen re-szívószál, fémből van, nyilván védem a környezetünket meg a teknősöket baszki - és szürcsög a pohár alján a cukormentes kóla. Most ezt kell inni, mert Jess egyre gyakrabban lobbizik a cukros cuccok ellen. Cukorbetegek leszünk, aztán tőből amputálhatják az egész család lábát. Nem vagyunk még kellően elcseszve, ugye. Na mindegy, szerintem ez is éppen annyira mérgezi a szervezetemet, mint a cukros kóla, és annyira nem szar az íze, ha sokat iszol. Ben meg Zoe persze nem issza, ők "normál" kólát kértek ugyanis, nem ilyet. - Ez ilyen cukrozd-meg-magad kiadás. Ezt mondtam nekik, amikor rinyáltak. Jól le lettem cseszve, anyáék nekem ugrottak, hogy miért mondok hülyeségeket a kicsiknek, mert elvileg tényleg telenyomták kristálycukorral, aztán egész este fájt a gyomruk. És ugye én vagyok a hibás, amiért debilnek neveltek fel mindannyiunkat. Na mindegy, a lényeg, hogy kifogyott az üdítőm, és a világért sem akartam megzavarni a fenti kupaktanácsot, amire nyilván kaptam hivatalos meghívót Messengeren, csak nem volt időm visszautasítani, mert ma már az ötödik részénél tartok a Trónok Harca első évadának. Annyira szar volt az utsó évad, hogy most kénytelen vagyok megnézni az első hármat, hogy ne a szar maradjon meg utóíznek. Szóval kifogyott, és kénytelen voltam felmenni. Már hallom is a hangokat, ami egy pillanatra elbizonytalanít, nem akarok-e inkább szomjan dögleni, de végül is a túlélési ösztön nagy úr, nagyobb még a kínai anyámnál is, szóval kénytelen vagyok felvonszolni magamat. Azt a stratégiát alkalmazom, hogy nem szólalok meg, csak felmegyek, töltök magamnak inni, leviszek még egy doboz Pringlest, aztán eltűnök. Nincs ebben semmi, úgyis annyian vagyunk, ha anyáék kicsit is fáradtak, simán nem veszik észre, hogy hiányzik egy katona a bandériumukból. Most mi az az egy, nem? Éppen jókor érek fel. - Te jó ég! Anya, ugye nem akartok örökbefogadni még egy kölyköt?! - Ugye nem? - Wow, nemrég volt egy downgrade és most pedig jön már is a következő update? Állok, nézek, mint pár perccel ezelőtt lent a moziban, és arra gondolok, hogy ahol most tartok, ott Joffrey még él. Szóval hogy vannak rosszabb dolgok is az életben, mint hogy a szüleid semmibe veszik a véleményedet, és úgy játszadoznak az életeddel, mint zongoraművész a zongorán. Csak aztán eszembe jut, hogy majd meghal, anyáék meg később se törődnek a véleményünkkel. Ez egy kicsit azért fáj, még nekem is. - Én csak kóláért jöttem - teszem hozzá építőjellegű hozzászólásomat, és elcsoszogok a hűtőig. - Folytassátok csak, én átruházom a szavazatomat anyáékra, úgyis szeretnek helyettem dönteni a dolgokról, amik megváltoztatják az egész életemet - magyarázom a sajtnak, a vajnak, a koktélparadicsomnak - Jé, vettetek koktélparadicsomot? - és a hideg kólának. Töltök, bebúrom az egész doboz paradicsomot, jó lesz a csipszhez. Megfordulok, a seggemmel visszalököm a hűtőajtót a helyére, és elindulok kezemben az elemózsiával a lépcső irányába. - Sage! Megtorpanok anya2 éles hangjára, oldalra nézek. Itt van Dan is, most veszem észre. - Daaan, szia! Őt hogy-hogy hívtátok? Viadaloztatjuk az új tagot, meg a régit?
you cannot choose your parents but you can choose your family
Hahaha. Haha. Ha. Családi moziterem. Családi moziterem. Családi. Moziterem. Nincs az az isten, hogy egy családi moziteremben (sznob gazdagok!) szobrozzak a nagy bejelentésig. Nem azért, mert annyira király már csak maga a családi moziterem gondolata is, hogy kedvem lenne kislányos sikongatással bevetni magam a kényelmes székekbe és kapcsolgatni, és nem csak azért, mert már maga a családi moziterem akkora, mint a mi egész lakásunk volt, hanem mert a Trónok harca főcímdala szűrődik ki a csukott ajtó mögül és egész biztos vagyok benne, hogy Mrs. Chan megfigyelése ellenére valaki éppen odalent dekkol. Hacsak nem annyira gazdagok, hogy csak úgy üresen megy a tévé, mert megtehetik. Mindenesetre nem kockáztatnék meg egy idő előtti találkozást valamelyik jövendőbeli testvéremmel (egek, ez de bizarr), plusz a hangokból ítélve az első évadok egyike megy, az utolsó, elcseszett hat rész tükrében meg képtelen lennék befogni a szám és nem rázúdítani az összes spoilert a bent ülőre... Így kiengedem magam az üvegajtón keresztül a kertbe és terveim szerint ledobom magam valahova, ami kellően koszos és ápolatlan, és legalább romjaiban hasonlít a szűk, olcsó kis világra, ahonnét jöttem, de esküszöm, Kershawéknál még a trágyának is vattacukor illata van... Úgyhogy bevágódom a hintaágyba inkább és azon kezdek gondolkodni, mi az ördögöt keresek én itt. Anyu 2.0 arra kért, várjam meg, míg Mrs. K és Daniel is megérkeznek, de azt nem beszéltük meg, mi lesz a jel, amire be kell toppannom. Füst fog felszállni a kéményből? Vagy küldetnek értem egy hintót? Esetleg lesz majd egy "MI, PONT AZT A NYOMIT?!" felkiáltás valamelyik csaj részéről? Vagy már el is feledkeztek rólam és ebben a hintaágyban kell dekkolnom egész éjjel? Panaszra nincs okom, kényelmesebb, mint az egykori ágyam, csak ne lennék ilyen éhes... Minden spórolt pénzem ráment arra, hogy anyut ellássam a rehabon, azt pedig, amit Mrs. K-tól kaptam, képtelen voltam felhasználni. Oké, én mentem bele abba, hogy a családjuk része legyek, de zsebpénznek álcázott szánalom-adomány? Nem hiszem, hogy a gyomrom valaha képes lenne bevenni. Inkább éhen halok. Vagy megtanulok fotoszintetizálni. Baszki, este van... A benti mozgolódásra felkapom a fejem. Látom, hogy az ázsiai lány feltápászkodik a kanapéról (nem sokkal azután terpeszkedhetett el, hogy megjöttem, és az már bőven egy órája volt - hogy tud valaki ennyit olvasni? Hogy nem esik ki a szeme?), aztán jóval később a Trónok harcás terem felől is kinyílik az ajtó. Tehát a családi kupaktanács elkezdődött... Ideje főhadiszállást változtatnom, így feltápászkodom a hintaágyból és beosonok a nappaliba, kissé tétovázva a küszöb felett, de aztán hanyagul leverem a cipőm a lábtörlőn és ennyivel elintézettnek tekintem a dolgot. Az alagsorba vezető lépcső felé settenkedek, hogy egy kis Sansával meg egy nagyon halott Joffrey-val vigasztaljam magam, mikor megütik a konyhából kiszűrődő hangok a fülem. "Ugye nem?" Nos, ugye de, de higgyétek el, én sem igazán vagyok elragadtatva... A túlélésem a tét. Mire észbe kapok, az alagsor helyett már a konyhába indulok. Mi a franc az az update? Hátam a nappali falának döntve hallgatózom. Remek indítás, komolyan: az új tesó teletojt gatyával lapul egy fallal odébb és a meghitt, családi légkör után leskelődik. Mondjuk most nem hallatszanak túlságosan meghittnek, a családnak meg elvileg hamarosan én is a részese leszek, úgyhogy... Be kéne mennem. Hiába nem beszéltünk ázsiai anyuval jelet, minden sejtem azt súgja, pontosan ez az a pillanat, amikor be kéne sétálnom. Lazán? Hetykén? Integessek? Cső vagy hali? Vagy előugorjak? Vagy mi lenne, ha fognám az erkélyajtót és a kerten át kimásznék a kerítésen és addig rohannék, amíg fel nem tudok lógni egy buszra, és nevet változtatva átköltözöm a szomszédos áll..... Sage Kershaw éppen elsétál mellettem, megpakolva mindenféle kajával, és ahogy visszafordul magyarázni a családnak, a szar is belém fagy - dacára annak, mennyire vonzó az a kajahegy, amit ölelget, kénytelen vagyok mégis felnézni az arcára. Nem értem, a lebukás hogy nem merült fel eddig bennem, mint tökéletes belépő... Most kéne valamit mondani, de nagyon. - Kapok valami fegyvert legalább, vagy egy szál ágyékkötőben kell megküzdenem vele? A srác egy kibaszott terminátor. - Igen, talán inkább kussban kellett volna maradnom...
Sosem volt jó ómen, ha az Anyaszörnyek összegyűjtötték a kiscsaládot. Már rég kinőttünk abból a korból (legalábbis az ikreket leszámítva), amikor az ilyesmik még mókát és kacagást rejtettek. Nem, ha tizennégy éves korod felett az anyáid magukhoz rendelnek, az nem jutalmat sejtet, hanem valami őrültséget, valami oltári hibát, és egy nagy adag szart a nyakadba. De azért ekkorára mégsem számítottam. Hitetlenkedve figyelem, ahogy Sage betrappol a képbe és elkezdi kifosztani a hűtőt, mint valami rossz komédia-jelenet. Pedig egyébként szeretem a társaságát, komolyan, de most valamiért úgy érzem, nem segít, mert nincs eléggé kiakadva a helyzeten. Pedig ha az életben valamikor ki kell akadni, az épp az, amikor így kapuzárási pánik gyanánt nem az, hogy neked nem vesznek piros Mercit, még maguknak sem: nem, helyette kitalálják, hogy szereznek még egy gyereket. Pedig most még nyaralni sem voltak sehol, vagy ilyesmi, hogy láthattak volna egy csapat indiai kölyköt, hogy azt mondják, jaj, de cuki! Nekem is kell egy kis unibrow-kölyök! Nem, ők csak… Megőrültek. Végül is, eggyel kevesebben voltunk, ugye? Eszerint én már nem vagyok a család része; az előtérben lévő családi fotók meg mehetnek a fenébe. Hazugság az egész, egy színjáték, ahol kiöregedett az egyik díszlet úgyhogy csináltattak újat. Miért is ne? Sőt, ez lényegében újrahasznosítás. A harag az arcomra is kiülhet, elég élesen, mert anya (a kedvesebbik) csitítóan teszi a karomra a kezét. – Dan, kicsim, tudom, hogy ez nagyon váratlan… – Váratlan? Ez nem váratlan, ez őrület! – tárom szét a karomat, visszaejtve Zoe-t a földre. Mármint, lerakom, nem csak elfelejtem, hogy ott van, és kiesik a kezemből, mint egy fagyasztott pulyka. (Egyébként rajta kéne lennie a csomagoláson, hogy fagyasztott állapotban a konyhakőről visszapattan, és személyi sérülést okozhat. Bár lehet, hogy anya [a gonoszabbik] jobban fájlalta azt a rusnya vázáját, mint az én fogzománcomat. True story, bro.) Tehetetlenségemben az egyetlen, legalább félnormális csapathoz fordulok a lakásban: a lányokhoz. – Vagy szerintetek ez tök okés? Anya elkezd mondani valamit, vagy arról, hogy ebben nincs semmi őrület, meg jótékonykodás így, klímaváltozás úgy, de én már Sage-felé fordulok, teljes, vöröslő fejű pompámban. Mármint, ne értse félre senki: nekem még ez is jól áll. – Fogalmam sincs, mit keresek itt. Gondolom, egy kis sóhintés a sebbe; ha a kitagadás nem lett volna elég, érted…! A pofámba nyomják a bootleg koppintott, kínai piacos Gukki-táska utódomat! – Daniel, ne légy nevetséges, természetesen nem téged helyettesítünk – kezdte Anya 2.0, ám ekkor meghallom a Sage poénjára érkező kontrát egy amúgy elég ismerős, de váratlan hangfekvésben. Azt hiszem, mindenkivel együtt kapom rá a tekintetem az érkezőre. És abban a pillanatban az arcszínem vörösből sápadttá vált. – Te…! – Ő. Fenyegető ujjal bökök felé, ám a fenyegetés lényegében nem neki szól. – Komolyan, anya? Ő? Értem, hogy ő a kis DIY projekted, és baromria unatkozol a sok jótékonykodás között, de ez még tőled is túlzás. Nem kábé harminc éves a csávó? A priusza biztos elég hosszú hozzá! Nem sokat tudok a Bronxról, de annyit pont, hogy nem szabad bízni az onnét jövő emberekben. A nőkben meg főleg nem, de ez jelenleg nem releváns információ. – Elég volt, Daniel! – Először azt hittem, Anya 2.0 tanulta meg felemelni a hangját arról a creepy, majdnem suttogó, és határozottan érzelemmentes síkról, ám a hang nagyon is az eredeti anyám felől jön. Remeg a szája széle, és fura gödröcskék játszanak az állán, a szeme pedig csillog… Ó te jó-kibaszott Giants – ég! Mindjárt sírni fog. – Ismeritek Seth-et. Tudjátok, min ment át, hogy min kellett átmennie minden nap, olyan szörnyűségeken, amiket Ti elképzelni sem tudtok, hiszen szerető, gondos családban nőttetek fel, ebben a családban. A mi családunkban. Segítségre van szüksége; éppen most, mikor a legnagyobb a szükség, mikor nincs senki más, ekkor kell segítő kezet nyújtanunk kérdés nélkül! – sétál oda mellé, nagy ívben elkerülve mindenki más. Kisebb nála, de átkarolja a vállát, és meghatódottan pislog rá. Legalábbis, a’sszem meg van hatva. Nehéz megmondani. – Azt szerettem volna megtanítani a családomnak, ennek a családnak, hogy sose fordítsa el a fejét, csak azért, mert valaki vagy valami nem elég konvencionális. Mert nehéznek tűnik. Mert aggódik, hogy mit indít el vele. Isten kegyes volt velünk, és emberi kötelességünk ebből visszaadni; ezért vagytok itt ti, a legtöbben. És ezért van itt Seth is: mert megérdemli, hogy segítsünk neki, és mert tudtam, hogy jó, gondos, empatikus gyerekeket neveltem, akik túllátnak a nehézségeken vagy címkéken. Legalábbis… – megremeg a hangja, és sután letörli a szeme alatti részt a szabad keze élével. – Legalábbis azt hittem, hogy ilyennek neveltelek titeket. De meglehet, hogy tévedtem. – Anya… – szólítom meg óvatosan, nagyot sóhajtva. Aztán lepillantok az asztalunkra: arra a nyolc székre, ami oda van húzva. Arra a kilencedikre, ami nincs ott. És érzem, hogy megint felbugyog bennem a harag. – Nem arról van szó, hogy ne értenénk meg, amit mondasz. Ha segíteni akarsz neki, hajrá. Eddig sem fogtunk vissza. De… Örökbe fogadni? – Ez egy gesztus. Ígéret – tette hozzá Anya 2.0 szigorúan préselve az ajkait. – Az ígéreteket meg lehet szegni. Nekem is rémlik valami olyasmi, hogy gondoskodtok rólam, míg egyetemre járok – vonom meg a vállam. – Szerintem kábé mindenki nevében beszélek, mikor azt mondom, hogy nincs szüségünk még egy tesóra. A fenébe is, hát mekkora már ez a gyökér? – Daniel! – Nem fog beilleszkedni közénk! – közlöm erélyesen. Nem hagyom, hogy bűntudatot keltsenek bennem. Itt és most nem én basztam el. – De tudjátok mit? Akkor szavazzunk. Ha nem szeretnénk tesót, nem lesz, és ennyi. Vagy már el is küldtétek a papírokat? Igazából csak poénnak szánom, de hirtelen érzékelhető lesz a csend. Amit még én is tudok értelmezni. Már megtörtént: már elrendezték a papírokat. – Szóval akkor ennyi? – tárom szét ismét a kezeim, szinte röhögve. Nem tudok rendesen reagálni. – Minket meg sem kérdeztetek? Csak fogadjuk el, ami van, hm? Semmi demokrácia? Vagy ez egy olyan kommunista család, ti meg a pártvezetés? – értetlenül fordulok körbe, a húgaim arcára nézve. Zoe és Ben semmit sem ért; ez egészen bizts. Össze vannak zavarodva. – Vagy nektek ez totálisan okés így? Még csak nem is szóltak róla! Tények elé állítanak, és idedobnak elénk egy bronxi utcakölyköt! Csak én érzem csorbultnak a jogaimat? Vagy már nincsenek, most, hogy nem lakom itt?
Régen mindig imádtam a családi programokat. Lehetett itt szó közös főzőcskéről, sütögetésről, bevásárlásról vagy akár csak egy nyugis filmezős estéről. Ezek a tevékenységek az idő előrehaladtával egyre nehezebbé váltak, hiszen mindannyian cseperedtünk és az érdeklődési körünk annyi irányba szaladt szét ahányan vagyunk. Aztán meg ott volt a lázadó kor, ami nála kicsit enyhébben ütött fejet, mint most Sage-nél, de nekem is megvoltak a magam nehézségei. Mára már mindenki tudja a családból, hogy ha anyáék összehívnak minket, abból jó nem sülhet ki. Pont így történik ez a mai napon is. Úgy érzem, hogy én, aki mindig mindennel rendben van most meghanyatlani látszik, de tudom, hogy nagy kiakadások lesznek itt még ma. Muszáj valamelyest tartanom magam. Pont ezért van az, hogy rögtön felugrok a helyemről, amikor Daniel leejti Zoe-t és az ölelésembe vonom a kislányt, aki láthatóan nem érti még, hogy mi történik. Lehet, hogy mi vitázunk majd, de a kicsikre kellene nagyobb tekintettel lenni. Ők nem biztos, hogy fel fogják tudni fogni ezt az egészet, sérülhetnek. - Bocsánat anyuk, hogy így közbe vágok, de valamilyen szinten Daniellel kell egyetértenem és most nyomatékosítanám, hogy Seth ez nem ellened irányul, mivel itt te is ugyanúgy áldozat vagy, mint mi – jelentem ki, s szükségesnek éreztem megtoldani a mondandómat az utóbbi mondattal. – Ennek közös döntésnek kellene lennie és meg kellett volna minket kérdeznetek erről és itt nem szabad azzal jönnötök, hogy úgysem mentetek volna bele vagy Seth-nek nagyobb szüksége volt ránk, mint mi azt el bírnánk képzelni. Ezek csak kifogások – nem emelem meg a hangom. Ugyanúgy beszélek, mint máskor. Az van bennem, hogy nem akarok ellenem irányuló nagy feszültséget és a gyerekeket sem szeretném jobban elrémiszteni. - Egyébként megbeszéltétek ti ezt Seth-tel is? Neki teljesen okés ez, hogy ennyi idősen bekerül egy teljesen új családba? Tényleg miért nem volt jó az, ami eddig is volt? – teszem fel a kérdéseimet, s őszintén kissé úgy érzem, hogy ezzel Seth-nek ártok, ami miatt már most fellángol bennem a kegyetlen bűntudat. Nem szeretném elüldözni őt, mivel tényleg tisztában vagyok vele, hogy milyen helyzetben van vagyis nagyjából tudom. Eddig is akkor jött, amikor csak akart, senki sem akadályozta meg, de ez túl nagy lépés lenne a számunkra. Én ennyi idősen már nem fogok úgy tudni rátekinteni, mintha valóban a testvérem lenne és szerintem ez fordítva is igaz, de ha itt kell lennie, akkor mindent megteszek a beilleszkedése érdekében. Nehezebb utat állítottak elénk anyáék, mint ők azt valaha gondolták volna.
Kezdőlap
|| 
Régen mindig imádtam a családi programokat. Lehetett itt szó közös főzőcskéről, sütögetésről, bevásárlásról vagy akár csak egy nyugis filmezős estéről. Ezek a tevékenységek az idő előrehaladtával egyre nehezebbé váltak, hiszen mindannyian cseperedtünk és az érdeklődési körünk annyi irányba szaladt szét ahányan vagyunk. Aztán meg ott volt a lázadó kor, ami nála kicsit enyhébben ütött fejet, mint most Sage-nél, de nekem is megvoltak a magam nehézségei. Mára már mindenki tudja a családból, hogy ha anyáék összehívnak minket, abból jó nem sülhet ki. Pont így történik ez a mai napon is.
|| 